Nevenincs

Csóró gyermek volt. Városom tele van gyermekkel. A legtöbb csóró. Ő is közülük való volt. Nevesincsnek szólították. Tizennyolcévesnek tűnt, pedig alig töltötte be a tizenhármat. Már az iskola felé sem ment. Öt vagy hat osztályt végzett. Elég volt neki annyi. Minek járt volna többet?! Három fiútestvére volt, apja viszont egy sem. Meghalt. Megölték az egyenruhások. Nevesincs azzal vigasztalta magát, hogy nem ő az egyetlen, akinek megölték az apját az egyenruhások. Munkába állt és nem is keresett rosszul. Sőt, arra is volt pénze, hogy néha könyvet vegyen. Tudott és szeretett olvasni. Édesanyja arcon csókolta őt minden reggel, „Jó munkát" kívánt neki, s a lelkére kötötte, hogy egyen meg mindent abból, amit felcsomagolt neki. Nevesincs reggel munkába ment és késő délután tért haza. Ez volt a napi programja.

Amikor beért a részlegre, az élelmét újságba csomagolta és feltette a polcra, majd belebújt egy kiszuperált katonai egyenruhába és munkához látott. A nagy erejű gép bekapta a szálfát és deszkát csinált belőle, éjjel-nappal dolgozott, megállás nélkül. Nevesincsnek az volta adolga, hogy a deszkákat elszállítsa egy rozsdás szekérrel, amely inkább akadályozta őt, minthogy segített volna. A deszkák hosszúak és nehezek voltak. Nevesincs pedig kis termetű volt és gyenge. A gépet nem érdekelte, hogy ki hordja el a deszkát, hogy az mindössze tizenhároméves. És a részlegvezetőt sem érdekelte. Persze mindez nem hatja meg az olvasót, könnyen rámondja: mesebeszéd...

Nem baj, azért mégiscsak ejtenék egy pár szót a kenyérről, amit Nevesincs szentségként tisztelt. Nincs miért felháborodni emiatt. Minden ember számára van valami szent. Önnek, uram, gyönyörű a felesége, és rejtve tarja a más tekintetétől, uram bocsáss, nehogy valaki szemet vessen rá, egyébről nem is szólva... Ugye? Vagy talán ön nem tart lakat alatt, érinthetetlenül, örök titokként egy ideált? És mit tenne akkor, ha valki kifürkészné azt?

Ismeri ön azt a sápadt fickót, aki fiókja mélyén őriz néhány verset, és azt reméli, hogy holnap-holnapután elkápráztatja vele a világot, eszét veszi vele mindenkinek, nemcsak a feleségének? El tudja képzelni, hogyan reagálna a fickó arra, ha valaki megmondaná neki, hogy azok az irományok nem versek, hanem szánalmas erőlködések?
Vagy hallot-e ön a zenészről, aki azzal dicsekszik, hogy egyedülálló, őseredeti partitúrái vannak, egy távoli rokona komponálta azokat, holott közismert, világszerte játszott zeneművekről van szó?

Vagy te, rózsás képű gyönyörűség, a mérsékelt (!) baloldal híve, mit mondanál akkor, ha valaki Mao elnököt szidná, a marxizmus valamennyi klasszikusával együtt?
Látja ön ott azt a kisasszonyt? A szeretőjével sétál minden este a folyó parján, egy jóképű és tisztelettudó fiúval; ott, ahol a szél a fűzfák ágait lengeti, s ahol a halak a vízben együtt fürödnek a madarakkal.

Tetszene-e a lánynak, ha megtudná, hogy ahol ő sétál, ott ömlik be a kanális a folyóba? Nincs miért húznia az orrát, ugye, tanár úr? Vagy tán azt mondja, hogy ma is szent a tanóra, olyan mint azokban az időkben, amikor engem tanított az iskolában? Drága tanár úr, nem tűnt fel önnek, hogy az óra szentsége semmivé vált, amikor Nevesincs otthagyta az iskolát? Pedig így van.

A szent dolgok gyakran csak illúziók, hol anyagi természetűek, kézzelfoghatóak, hol pedig láthatatlanok. Az élő személyek léte és sorsa dönti el a szentnek vélt dolgok mit értnek, milyennek látszanak, mit tartalmaznak; olyanok, miként az életben és élethez szükségesek.

Tulajdonképpen az én Nevesincsem kenyeréről akartam szólani. Sejthetik, hogy fárasztotta őt a munka. Sőt, kimerítette. És amikor már nem bírta, az ételre gondolt, amit az édesanyja csomagolt neki. Ez rendszerint talpra állította. Maga elé képzelte az olajba mártott és megsózott kenyeret, amihez néha túró és paradicsom is volt a csomagban. Nincs a világon ennél csodálatosabb. Alig várta a pillanatot, hogy ehessen.

A csomag képe elindította a nyálképződést, és még fáradtabbnak érezte magát. Aztán újra összeszedte magát, és íme eljött a pillanat. A hatalmas gép leállt, a munkások otthagyták a munkahelyüket és az ételcsomagjaikhoz siettek, amelyek ott várták őket szép rendben, a polcon. Nevesincs letörölte homlokáról a verejtéket, majd a rongyos katonanadrághoz dörzsölte kis kezeit, és az ételcsomagjához ment. Csakhogy... az újságba csavart csomagban két, vazelinnel megkent és egymáshoz tapasztott deszkadarbot talált. Nem szólt semmit. Körülnézett: látni akarta, hogy ki művelte ezt az ocsmány tréfát. Meg volt győződve, hogy őt figyeli, aki a kenyerét megette.

Aztán beletörődött. Összehajtogatta az újságot, kiment a barakkból, leült egy fatuskóra, és várta a jelt, hogy újrakezdjék a munkát. Visszatartotta a sírást. Ez a játék többször is megismétlődött. Otthon nem beszélt róla. Édeasanyja azt látta, hogy a fia éhes, és úgy gondolta, kevés volt az étel, amit csomagolt neki.

Hosszú ideig játszodták ezt a gyárban Nevesinccsel, mert képtelen volt felderíteni, hogy ki lopja el az ételét. Egyik reggel, mielőtt a polcra tette volna a csomagot, kinyitotta és az olajos kenyér közepébe köpött. Ebédszünetkor a csomag érintetlen volt. Nevesincs leült, s ráérősen eszegetett. Ette az olajos kenyeret és ... a saját köpetét.

Tirana, 1994. március 23.

Éhezés közben

Gyakran voltam éhes. Nem azért, mert étvágytalanságban szenvedtem, mint az oroszlán a mesében, hanem azért, mert nem volt mit ennem, miként sok más fiatalnak sem abban az időben. Ezzel nincs mit büszkélkedni, de szégyenkezni sem kell miatta. Nem a mi hibánk, hogy szegények voltunk.

A harmadik óra után következett a nagyszünet. Akiknek csomagoltak, azok előszedték és gond nélkül enni kezdtek. Nekem nem csomagoltak, tehát nem volt mit ennem. Néha nekem is csomagoltatott az egyik osztálytársam, de ez csak addig tartott, amíg súgtam neki; egyik nap nem sikerült súgnom, és attól kezdve nem hozott ételt nekem.

Összebarátkoztam egy lánnyal az osztályból, Elonának hívták. Apró termetű volt, ez különösképpen látszott, ha mellettem ült, mert nem voltam kicsike. Osztálytársaimnak nyilván feltűnt a termetbeli különbség, és velünk élcelődnének ma is, csakhogy fel sem vettük. Nem válaszoltunk rá. Ezért aztán megunták és abbahagyták.

A nagyszünetben sokat üldögéltünk egymás mellett, vagyis amikor a lány az uzsonnáját majszolgatta, vajaskenyeret túróval, ami mindig fehér papírba volt csomagolva.

Komoly dolgokról beszélgettünk, nyilván; például arról, micsoda rossz anyagi helyzetben volt Jack London, vagy hogyan nyomorgott egy másik nagy író, a XIX. század végén. „A zseniknek mindig nélkülözniük kellett, amióta világ a világ" – vontam le a konklúziót, és őszintén sajnáltam őket, miként azt is, hogy véget ért a szünet, és vissza kell menni az osztályba.

Az ötödikesek közül én írtam a legjobban. A verseim bekerültek a gyermeklapokba, a kezdők oldalán közölték, sőt még illusztrálták is azokat. A „hibbantak oldalán" – mondta az osztálytársam, akinek nem tudtam súgni.

Hagytam, hogy beszéljen, nem akartam összakaszkodni vele. Sőt, elvakított a nagy cél: az, hogy meg kell kapnom a Nobel-díjat! A sok pénz ugyanis, amit a Nobel-díjjal adnak, megoldotta volna összes anyagi problémámat. Mind az enyémet, mind a családomét. Meg voltam győződve, hogy a Nobel-díjjal megvásárolhatok minden ételt, amit csak kívánok, új ruhát vehetek és könyveket, sőt még egy rádiót is. Más lesz akkor a világ, nem olyan, mint most, amikor ritkán fordul elő a zsebemben egy alumíniumpénzecske, s még ritkábban egy szkoccsal megragasztott bankjegy.

A verseim közül azt, amelyikben előfordult, hogy egy verssor vagy netán egy szókép az engem mindennap kínzó éhségre utalt, restelltem felolvasni bárkinek, kivéve Elonát. Ő viszont minden szavamat szürcsölte, magába szívta már azelőtt, hogy kimondtam volna, és nem egyszer az volt az érzésem, hogy együtt nyeli a versem a fehér kenyérrel, a vajjal és a túróval. De ez egyáltalán nem esett rosszul. Megelégedtem azzal, hogy nem mondja el senkinek és hogy olyan figyelmesen hallgat.

Egyéb aggasztott engem. Megpróbáltam a lehető leghatásosabban előadni a verset, és benne az éhség drámáját, ami egyáltalán nem esik nehezére egy éhezőnek, csak úgy árad a lelkéből; viszont azt láttam, hogy az éhség drámáját hallva Elona még nagyobb étvággyal eszi a fehérkenyeret, gondosan ügyel arra, hogy száját össze ne kenje vajjal, a fogai mély nyomot hagynak a túródarabkán, a falat megállíthatlanul csúszik le a torkán...!

Ügyet sem vetett a produkciómra. Nem láttam még ilyen lelketlen leányt, soha életemben!

Előfordult az is, hogy nem volt étvágya, mert jól belakott reggel, vagy mert rossz hangulatban volt. Ilyenkor harapott egyet a szendvicsből, és a bokorba hajította; észre sem vette, hogy milyen sóvár tekintettel követtem annak a kenyérdarabnak a pályáját, úgy mintha a Nobel-díj repült volna ki a kezemből. Ennek ellenére nagy meglepetés és öröm volt számomra, valahányszor odafigyelt a versemre, még akkor is, ha történetesen nem az volt legsikerültebb irományom.

„Csodálatos!" – kiáltotta. Telt-múlt az idő, és az ötödik osztály végére érkeztünk. De ez nem jelentette azt, hogy valamelyest javult volna a helyzetem.

Akkoriban felolvastam neki egy verset, amely így hangzott:

„Éhes vagyok,/ enni akarok!/ Enni, enni,/ de nincs mit./ Enni, enni..."

Hirtelen félbeszakított. Mélyen a szemembe nézett, és mintha nem ő beszélne, reszkető ajakkal ezt mondta:

„... enni akarlak!"

Elakadt a lélegzetem. Megfogtam a kezét, többé már nem voltam éhes. Vérvörös lett az arcom, mert rájöttem, hogy Elona nő, és nem egy darab kenyér.

Tirana, 1988. február 21.

Hangja, mint az arany

A Genfi-tónál leszéllt az este. Halkult a zaj, halkabbak lettek a sétáló párok. A bűvös csend, a tavon hullámzó fényorgia, az alkonyatkor megjelenő vörös árnyék, amely a szomszédos Franciaországig terjedt – mindez elszomorította N. K-t.

Megszólaltak a harangok, ütötték a pontos időt, hangjuk fájó emléket ébresztett. N. K. harminc évvel ezelőtt elhagyta szülőföldjét, egy tónak a partját azért, hogy itt éljen.

Szülőfalujánál a tó kicsi volt, s a templom sem valami nagy, harangtornyával együtt elbújt a fenyők között. N. K. vagy tízszer is fürdött benne, szüleinek tudta nélkül, akik hittek a legendában, miszerint a tó mélyén titokzatos démonok laknak.

A szóbeszéd szerint több falubelije is ott lelte halálát. „Magába szívta őket a Fekete Bira" – suttogták a falubeliek, a patakra utalva, amelyik a szomszéd falu határából jön, s a tavat táplálja. Aztán a tóból ered Könnycsepp-tiszta folyó, és a szóbeszéd szerint benne találták annak a leánynak a hajfonatát, aki a tóba fulladt. Akik a copfot megtalálták, azonnal a faluba jöttek, és kérdezgették, hogy ki ismeri azt a lányt, s hogy valóban az övé-e a hajfonat. A leány testét nem találták.

A falubeliek azt mondták, hogy annak a leánynak a tekintete olyan tiszta, mint a könnycsepp. Ahogy értesültek a leány haláláról, azonnal megszólat a templom lélekharangja. Néhányan összegyűltek a templomban. Valaki azt mondta: el kell temetni legalább a hajfonatot, ami meg is történt. Később kitudódott, hogy a leány szerelmes volt az idegen hadsereg egyik tisztjébe, aki elhagyta őt, de előbb teherbe ejtette. Ennek hallatán a lány szülei elköltöztek a faluból, s nem törödtek többé a sírral, melyben a hajfonat nyugodott.

Azt is beszélik, hogy nyári ejszakákon a Fekete Bira felől nyögés és sóhajtozás hallatszik, és ilyenkor a falu papja – ez az alföldről ide került törpe - kétségbeesetten harangoz, hogy távol tartsa a rontást. A harang hangja úgy csengett, mint az arany. Ha a falusiak meghallották, rögtön abbahagyták a munkát, és kétségbeesetten tudakolták, hogy miért harangoznak.

A falubeliek megtanulták: tavasz kezdetén mindig hét nap és hét éjjel állandóan szól a harang, hogy a vízbefult lány nyögését elnyomja. Az évek során szokássá vált ez, s ahogy meghallották, azt mondták: „Nyög a harang".

N. K. látta, hogy a sötétség teljesen beborította a Genfi-tó partját. Újra megszólaltak a harangok. Zúgásuk eltűnt a tó mélyén. A felszínen csak egy-egy játékos hal fickándozott, az törte meg a csendet.

... Fújt a szél, villámlott, és hideg eső hullott, széttépve majd összeforrasztva a falu fölött az égboltot. N. K. és két barátja: D. K. meg P. L. éppen a szovjet rádiókészüléket recsegtette, híreket hallgattak, amelyek azzal kezdődtek, hogy „a földdel egyenlővé teszünk minden templomot és dzsámit, beolvasztjuk a harangokat, fegyvert csinálunk belőlük, és megvédjük vele a forradalom vívmányait".

Nagyon régi volt az ő templomuk harangja, a Pápa adományozta a falunak, egy albán származású pápa, nyolcszáz évvel ezelőtt. Arany hangja volt annak a harangnak. Maga az Úristen is meghallotta; aki a közelben lakott, az égben, a falu fölött. N. K-nak eszébe jutott, hogy mit határoztak el ők akkor, hogyan vették rá a törpe termetű papot, és mit tettek...

Nyáron a tó vize csendes volt. Bármit beléhajítottak, megvörösödött. A fém- ás aranypénzek, a kövek, a halak és a halcsontvázak, sőt a Fekete Bira torkolatában az a rohamsisak is, amely idegen hadseregtől származott. De a falubelieknek nem volt idejük legendákkal és lerombolt templomokkal foglalkozni, öntődébe került és beolvasztott harangokkal, sem pedig N. K-val, D. K-val és P. L-lel. Utóbbi kettőt kivégezték, az első pedig külföldre szökött. A szocializmust építették akkoriban.

A Genfi-tó partján éjfélt jeleztek a harangok. N. K. mozdulatlanul állt. A tó fölé ködfátyol borult, amin csak a parti fények törtek át, helyenként. N. K. meztelenre vetkőzött és a hideg vízbe merült.

Miközben a fekete és mély vízben úszott, máshol járt az esze. Úgy tűnt, hogy a falujabeli harang aranyhangját hallja, hogy megérinti a vízbe fullt lány jéghideg testét, hogy a falusiak suttogását hallja valamint a szovjet gyártmányú lámpás rádióból áradó, fület hasogató forradalmi indulókat... Iszonyú fájdalmat érzett a mellében, és ...
Amikor magához tért, két könnycsepp-tiszta tekintetet látott, és köröskörül műanyagcsöveket, orvosi műszereket, fehér köpenyeseket!

Nyögve mondta N. K.: „A tóba dobtam, nehogy beolvasszák..."

„Istennek hála, hogy megmenekült!" – nyugtatta őt a könnycsepp-tiszta tekintetű ápolónő.

Genf, 1994. július.