KISEBBSÉGBEN: Ősi sport: korrupt – mert politikai


-A A+

Írásom hangulati előkép a XII. Torockói Diáktábor (Torockó, 2013. július 29–augusztus 3.) tematikus programjához: “EURÓPAI ÉRTÉKEK – POLITIKAI BIZALOM”. Szervezők: POLITEIA Romániai Magyar Politikatudományi Egyesület; KoMPOT Kolozsvári Politológushallgatók Egyesülete; ELTE Politikatudományi Intézet.

Politika és korrupció sokféle társadalmi közvélekedésben azonos vagy közeli jelentést hordozó tünemények. Mikor és miért volt/van ez így, milyen közfelfogások dolgoznak a háttérben, milyen szimbolikák épülnek a politikai nagyüzem „bankosítása”, „magánosítása” vagy magánhaszon-értelmű „lerablása” mögött. Gondolkodástörténeti metszetben erre összpontosít az alábbi írás, mindenekelőtt diskurzuselméleti köntösben és narratívák elemzése révén.

Băsescu vagy Orbán, Olosz Gergely vagy érettségiztető tanárok, restitúciós törvény vagy magyar földtulajdon-ügyletek, Gigi Becali vagy Relu Fenechiu, Borboly Csaba vagy Antonie Solomon ügyei, Berlusconi vagy a cseh parlament kormányvezérkara… Újsághírek, rendőrségi közlemények, bírósági végzések és ítéletek „tárgyai”, gyanús üzelmek alanyai. Közszereplők, látványosak és/vagy titkosak, rajtakapottak vagy megvádoltak, múltbéli vagy jövendő szalagcímek szereplői. Politikusok. S mert azok, alighanem körüllengi őket a korrupció gyanúja, vádja vagy sejtése. Igaztalanul, olykor hitelesen.

A korrupció és a politika összekapcsolása, felhánytorgatása – ha lehetek kihívóan közvetlen, kimondanám – éppen egy értelmiségi közbeszéd időleges vitatémájaként, a közpolitika tagjainak nyafogásaként, pletykálkodásaként, óberkodásaként vagy kritikájaként kínálkozó jelenség. Olyan nehezményezési témakör, amelyben a morális távolságtartás és önbecsülés egyként lehetővé teszi, hogy a mindenkori politikusokat (jogi vagy erkölcsi magaslatról, szorultsági helyzetben vagy példamutatásként) bírálattal illessék a vélt vagy (s javarészt ez utóbbi az érvényes) tényleges korruptságért, annak közvetlen esélyéért, a kiszolgáltatottságért, hátrányos helyzetért vagy a többségi társadalom „hangjaként” megnyilvánulva mindazért, amit ez a korrupciós háló veszélyként hordoz. Márpedig korruptnak lenni lehet számadó juhászként, kocsmárosként, adóbehajtóként is, s lehet cézárként vagy nagyhetmanként is, tehát nem mai „találmány” vagy lelemény mindez, hanem ősi sport, régi hívekkel és szolgákkal, kimaradókkal és beszorítottakkal…! A korrupció mint jelenség eredendően valamely policy része, működési stratégia, illegitimnek tartott eljárásmód, amely ennek ellenére dívik. Nincs negyedév, amikor fülöp-szigeteki, venezuelai, olasz vagy közép-afrikai állam- és kormány-alkalmazottak meg ne buknának korrupcióval. Nincs történelmi korszak, sem gazdaságtörténeti időszak, amikor ne lett volna szinte egyetemes eszköze a befolyásolásnak, a kiváltságszerzésnek, az előnykeresésnek… Miért izgat akkor bennünket, ha éppoly velejárója a politikai előnykovácsolásnak, mint a szél a tengerparton, tobozhullás a fenyőerdőben vagy örvénylés a sebes sodrású folyóban…?

Talán a hátrányos helyzet szüli, hogy hangot kap mindez? Kisebbségi alulmaradásunk? Esetleg a közerkölcs méltó szintjét fenntartani a vállalt feladata a korrupció örök kritikájának? Vagy épp fordítva: a korrupció mint örök kontraszt tartja egészséges kritikai erőben a társadalmi megítélést? Miért választunk meg politikusokat, ha tudjuk, hogy ezzel jó esélyt adunk a korrupttá válásra, a kivételezések intézményesítésére, a kiváltságok újraelosztási törvényének ismételt érvényesülésére…? Miért emeljük ki őket a Többségből a Kisebbségbe, ha utána legott vádaskodni is elkezdünk…? S ha mondhatunk is újat szemléletformán, értéktulajdonítás vagy vita alakjában magáról a korrupciós állapotról, hatással lehet-e az aktív politikai szférára, közkapcsolati kultúrára?

A korrupcióról szóló szakirodalom valósággal átrághatatlan. Még a definíciók tömege is az, habár jó lenne legalább egy ilyenre szert tennünk! Amikor politológus-szociológus kollégák évekkel ezelőtt kísérletet tettek a korrupció aktualitásainak, napirendre kerülésének, témává avatódási fázisainak szemlézésére, már akkor nemigen lehetett szimpla definíciókat előállítani… Gombár Csaba (a Pénzügykutatós kötetben közreadott levélformátumú tanulmányában) már tíz éve rögzítette, hogy a definíciós kísérletek hatástalanok, érvénytelenek és reménytelenek. Ennek dacára részletesen végigmegy egy sor meghatározáson is, nehéz ebben Őt nem követni. Márcsak azért is nehéz, mert roppant mód szimpatikus, ahogy nem akar zöldágra vergődni a fogalom-meghatározással. Ugyanott Biró A. Zoltán kihívó módon kifejti, hogy a korrupció minimum kétszereplős játszma. De ki a másik? Nos, a másik mindig a nem-én, a mérlegelhető másvalaki, a megítélhető általános alany, vagy épp „Ő”, ő maga, aki nem részese—része a sztorinak, de még el képes beszélni a történéseket. Biró épp arra helyezi a hangsúlyt (főképpen a hasonló hagyományoktól korántsem idegen szférában), hogy a korrupció a társadalomban zajlik, a „társadalom” az, aki korrumpál, mert minimum kell hozzá, aki elfogadja, s kell, aki adja az előny reményében a többletjavakat. Megannyi helyén a világnak (avagy a „harmadik világnak”) ez a korrumpálási eljárás nem sértő mutyizás, hanem a szimbolikus és pénztőke egyik normál folyamata: aki főnök, annak több jár, jószágból is, feleségből is, adni neki tehát nem sértés, hanem minimális gesztus, amire nem is okvetlenül reagál, hiszen az evidens velejárója a dolgoknak, része a szimbolikus tőkejavak cserefolyamatának, az értékteremtő gondolkodásmódnak, a kreatív társadalmi tervezésnek és hatalomgyakorlásnak is.

Ha tehát azt nézzük: a „primitívnek” mondott társadalmakban a két- (vagy több)szereplős játszma egyik szereplője elismeri a másik tekintélyét, az ezt ajándékkal kiérdemli és továbbra is fenntartja. Ehhez a korántsem rangrejtett mechanizmushoz képest a magyarországi korrupció helyzete sehol sincs az átfejlődés útján…! Látni kell ugyanakkor, hogy a szimbólumhasználatok konvencionális és modernebb megoldásaiban a politikai szerepviselkedések között már koránt sem szükséges feltétel a bűnvádi eljárásban bizonyított megvesztegetés, hanem bőven elegendő csupán a puszta rámutatás. A bevádolás is közel egyenértékű a korrumpálással. Elegendő csupán utalni arra, hogy a másik korrupt volt, ez már szinte bizonyító eljárás helyett is megfelel a politikai kommunikáció egy adekvát formájának, s máris szinte érvényesnek tekintik, imázsrombolásnak akkor is megteszi, ha utólag kiderül, hamis a vád. A szimbolikus beszédmódok között ez a legnyilvánosabb hitelkárosítás, aminek kétségtelenül az az alapja, hogy hát megteheti, ezért valószerű is, hogy megteszi. Vagyis a szimbolikus politikában az értéktulajdonítás nemcsak a pozitív magatartásmodellre, hanem a negatívra is rávetül. Másfajta olvasatban tehát a lehetségesség a bizonyítottság képzetével társulva éppen a bizonyítottság tartalmává teljesedik…: elég a lapos gyanú, s máris a hitelrontás beteljesített változatával van módunk találkozni.

Engedtessék erre egy példát hoznom. Utcai plakát, amelyen az új pártformáció anélkül, hogy direkt módon vádolna, befeketítene bárkit is, mindössze annyit közöl, hogy Lehet Más a Politika, ami pártszínezetben a jelen helyzetben az indifferens, új, bizonyíthatóan újszülött módjára tiszta és ígéretes öltözéket ölti magára. Nem vádol be senkit, csak épít a gyanakvásunk nem indokolatlan mivoltára, s „an block” mindenkire rábélyegez, aki a párt-palettán a korábbi színezetben jelen van. Ez a naivitás-szerep, az újdondász érintetlenség már egyszer karakteresen jelen volt a naivan—pajkosan narancsokkal labdázó zsenge korú Fidesz esetében, amelynek a fennálló pártrendszeri nomenklatúrában a bűntelen fiatalságnak minősített érték volt morális-szimbolikus felhajtó ereje. A korrupcióval gyanúsítható minden egyéb más szerveződés ilyetén jelképes, megnevezés és bevádolás nélküli sommás lekezelése nem önmagában áll ugyanis, hanem nagymértékben épít a „hazudott a kormány” és a „monnyon le!” közötti populista kormányképek közforgalomban létére, a rövid távú tradícióra, amely a politikai kontrasztot nem a történelmi léptékű, historikus legitimitásra építi, hanem a közmorál szintjén formálisnak mondható sommás meg- vagy elítélésre. Ezzel szinte azon mód azt is bizonyítja, hogy a politikai nem lehet más, hiába is érvel ellenkezőleg. „A” politikai amúgy nem lévén, a mindenkori-bármikori politizáló plebsz a politikai felépítmény csúcsán lévő kormányzati tényezők vizualizált képére és morális megítélhetőségére utal ezzel, kifejezvén a megokolt gyanút, hogy azok sem mások, mint a lemondásra ítélhető többség volt (vagy ilyenként megmaradt) vezérkar(ok).

E pillanatnyi—alkalmi példával nem valami általánosságot szeretnék illusztrálni, hanem a politikai lélektan egy sajátlagos technikájára utalva azt a vádat próbálom aláhúzni, hogy a politikai döntéshozatal szintjén csupán a legtriviálisabb vád a rejtett pénzek elfogadása vagy a közösségi érdekszférák magánhaszon szerinti átállítása. E kontextusban a korrupció mint politikai közvádi minősítés közrejátszik annak elfogadásában, hogy itt nem csupán a dugipénzek juttatásáról és elfogadásáról van szó, hanem a korrupció eredeti, latin szótári értelmű „romlás” és „rontás” állapotának jelenlétéről, megnevezhetőségéről inkább. A pénztőkével összefüggő, a gazdasági felhalmozást rendszerváltási legitimációs alapnak tekintő korszakban a titkos jattok juttatásának talán nem is lenne akkora hullámverése vagy oly komoly morális felhangja. Itt a romlás és rontás nem a tőkejavak, hanem a szimbolikus tőkék területén jelenik meg elsősorban, vagyis a mentális korrupció talán még fontosabbá válik, mint a korrumpáltak tőkegyarapodása. A politikai értékrendben a presztízsjavaktóli ilyetén megfosztás a totális győzelem esélyét hordozza, függetlenül attól, hogy itt a közmegítélés elvont kategóriái mentén létrejött jogi határátlépés történik éppen. A határ nem a jogszerűség, a megtűrtség, a bevett gyakorlatok szintjén van jelen tehát, hanem a határátjárás során keletkezett puhább, szimbolikus határképződés kézbentartása révén.

Rövidebben kifejezve: a leszólás, becsmérlés, a morális minősítések körébe vonás mint politikai kommunikációs stratégia első körben is a kizárással játszadozik, mint olyan tüneménnyel, amely szinte a maga testetlenségével is érzékelhetően pontosan körvonalazza a saját mentális tér és az ellenfél terepének jelenlétét. Ennek megfelelően a bekebelezés megoldása, vagyis mindazok hirtelen, egy gesztussal történő bevonása, akik hasonló véleményen vannak, nem pártkatonaságot teremt, s ezzel nem a szokványos pártszerű építkezésre építi a maga tömegteremtő stratégiáját, hanem a definiálhatatlan tömeg parttalanságának jelzésével kihat mindenkire, aki a potenciális minősítések közepette nem a korruptak, hanem a „tiszták” minősített többségéhez tartozónak véli magát. Ez súlyos érvek nélkül, sőt pártprogramos parlamenti indulás nélkül is szinte kicsukja hatásköréből a párthűség intézményét, melyet a liberálisok sem tudtak eddig elkerülni mint pártszerveződési és érdekmegfogalmazási eljárást. Sőt, kizárja azt a morálisan kínos, a választópolgár ízlését súlyosan zavaró tényezőt is, amely a pártszínek közötti választást és átválasztást, a parlamenti padsorokban az átülés megoldásait, a választókat ekképpen cserben hagyó politikusi önteltséget is magába foglalta a rendszerváltó évtizedek alatt. Kizárja továbbá (látszólag) azt is, amit a közpolitikai érzékenység számára a pozícióéhség hatalomra kerülni próbálók esetében mindig is morálisan megítélt jellege sugall. Ha csupán jelzem, hogy a másikokkal nem kívánok egy platformba kerülni, akkor elegendő, ha érzékíthetően utalok másságom határaira, melyeket még megneveznem sem kell, hisz ráhagyhatom a tömegérzékenységre is…

Nincs szükségem a közvádas eljárásra, bizonyításra, sajtóperes kínlódásokra – elegendő az általános alanyokkal megfogalmazott és utalás-értékű gesztus; ezzel kikerülhető a rágalom, megspórolható a vádaskodás, bőven elegendő a sommás minősítés is ahhoz, hogy nyerő pozícióra számíthassak. Kiváló példája ennek a jelenleg is dúló előkampányban a legáthatóbb tömegben megjelent Fidesz-üzenet szövege is: „ELÉG! SZAVAZZ!” – mondja szűkszavúan egy 2009-es plakátfelirat, vádak és gyanúsítgatások nélkül (amit persze korábban már előkészített vádakkal, hitelrontással, morális áldozattá tétellel, lekezeléssel, közutálat keltésével stb.), így aktuálisan elegendő csak arra utalnia, amit korábban elmondott már, és nem kell közben pontosítania, hogy miből is elég, kinek elég, mi van az időközben bekövetkezett változásokkal, mi lenne a helyettük fölkínált másság értéke stb. Az előrehozott választások kezdeményezése, a Gyurcsány-kormánnyal való leszámolás játszmája, a „mondjon le!” követelése oly sokszor és oly sok minden helyett volt már terítéken, hogy most immár nem is szükséges árnyalatokkal bibelődnie, a lemondatás minden fennállóra vonatkoztatott sürgetése a közmegítélésre épített maximális energiákkal – meg is lett az eredménye a választásokon.

Senki sem vallja meg, senki sem nyilatkoztatja ki, hogy miközben a váltás képzetét, az „új irány” ígéretét festi a közbeszéd-horizontra, eközben csak az egyéni haszonlesés a tét, egyik vagy másik párt egy-két képviselőjének brüsszeli magánvagyon-begyűjtésre küldése a program, de erről nem beszélve maga a sommás értékelés olyan látszatot kelt, mintha az „elkúrásból” volna elég, meg a korrupt költekezésből, meg a hazugságokból, meg az ügyetlenségekből, meg a kisemmizettek szenvedéséből, és bármiből, amiből elég lehet az elég…!). Ez tisztán nyelvpolitika, szimbolikus diskurzusok tere, a politikai magatartások és értékrendek univerzális értékképzetté konvertálásának technikájával, mely maga is politikai tőkehaszon elvén működik. Csakhogy ezt korrupt, megrontó módon nem vallja be!

Ami a politikai kommunikáció és politikai kultúra szempontjából itt történeti súlyú érdekesség, az éppen a romlás korszakában a további rontás érvényesülése, a rontó szándék, a morális korrumpálás kibomlása. Mintha tudatosan nem vetne számot azzal, hogy a feketén zsebbe juttatott százezrek képzete, az „Elég!” típusú definíciómentes kinyilatkoztatások, az „elmúltnyolcév” hangulatú kiszólások esetleg vissza is hathatnak az eszközként ezzel a megrontással élőkre. Ha elég, akkor belőletek is elég, hisz ti sem vagytok vagy lesztek jobbak…! Ha minden öltönyös korrupt, akkor az én szabómnál már készül a duplazsebű öltönyöm…! S ha csak az nem korrupt, aki nincs „olyan” pozícióban, akkor ez azt is jelenti, hogy a korrupció potenciálisan nem a Transparency által megállapított indexen áll, hanem jóval totálisabban jelen van, határok nélkül söpör végig a politikai égalján…!

Így van-e, így volt-e, s mentalitástörténetileg ez valóban igazolható-e? - ez tudományos értelemben bizonyításra szorul. Ellenkező esetben éppúgy járunk el az érvényesség határainak megállapításakor, mint a morális korrupcióval vádolók maguk…

A feladat szinte nem is az, hogy politikai közbeszédformán alkossunk szigorú morális definíciót a korrupcióról és annak nyilvános megkövezéséről, büntethetőségéről vagy felmentési esélyeiről. Hanem inkább az, hogy nézzünk körül saját morál-platformunkon, s fedezzük föl, mikor és mivel korrumpálunk, kit és hogyan hozunk helyzetbe, mikor fogadjuk el vagy érzékeljük egyáltalán, hogy íme, ez is korrupció…?! Például a korrupcióról morálfilozófiai szentenciákat szórni – korrupció-e? Paradicsommal dobálni a nyári kulcsprogram fővendégét – korrupcióellenes kiszólás-e? Megfogalmazni a kormányzati szervek állami szintűvé váló maffia-állami módszereit és technikáit, az már elegendő-e ahhoz, hogy helyére tegyük, nevet adjunk, s ezzel felmagasztaljuk, ami ítéletünk tárgya volt eredendően…? Miért mindig csak más korrupt? Mikor vagyunk mi magunk is azok, s ki fog szólni erről emberbaráti közvetlenséggel, állampolgári sértettséggel, választói haraggal vagy büntetőjogi érvekkel…?

Korrupt, mert politikai. S ha tudjuk, hogy az, már csupán az a kérdés marad, miért tartunk fent olyan rendszert, melynek működési-funkcionális logikájába van bekódolva a korrupció…?








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X