(Időutazás a huronok földjén)

Napsütéses nyári napon, 2013 júliusában felkerekedünk, hogy a Huron-tó egyik öblében (Georgian Bay) egy kellemes hetet töltsünk. Mint legtöbb helyen a világon, a kanadai Új Világ is telisteli van történelmi és kultúrantropológiai emlékekkel, emlékhelyekkel, amiket jó üzleti érzékkel - bár távolról sem azonos hatásfokkal - ki is aknáznak. Victoria Harbourtól, ahol megszállunk egy tóparti cottage-ban, félórányi kocsiúton jutunk az ugyancsak tóparti Penetanguishene városkába, amelynek egyik kikötője fölött várja látogatóit a Discovery Harbour nevezetű erődmúzeum, az 1812—14-es ontariói amerikai—kanadai csata egyik hajdani kulcstámaszpontja. Már a bejáratnál osztogatott tájékoztató anyagokból kiderül, hogy az intézmény folyamatos rendezvénysorozattal emlékezett meg a tavaly s emlékezik meg idén és jövőre is az amerikai részről kissé túlbecsülten "második függetlenségi háború"-nak is nevezett csata eseményeire, főbb szereplőire. Az emlékezés, a kanadaiak számára győztes ütközetek, vízi csaták, tengerészbátorság, fegyvertestvériség stb. felidézése átfogják egész Kanadát, ám feltűnő módon a quebeci francia szellemű közösség mintha makacsul és egyértelműen távol maradna az akciótól. Mintha a kanadai britek és franciák emlékei nem lennének közösek. Tény, hogy a kanadai történelemben a brit annexió utáni három évszázad mintha inkább csak az angol érdekeltségre szorítkozik. Annak ellenére, hogy a három évig tartó csatának fontos szerepe volt a francia nyelv és kultúra megőrzésében is, hiszen ha a terület az Egyesült Államok részévé vált volna, Quebec sem marad fenn a mai formájában. Multikulturalitás ide vagy oda, az angol és a francia államnyelvi használata ellenére, az angol nyelvű többség mintha fölényesen - ha nem is szántszándékkal - elfedné a franciát. Hiába, többen vannak... (Az erődmúzeum eligazitó anyagai amúgy két nyelven készülnek, a honlapon további spanyol és német nyelvű eligazitást is találni...)

Ráadásul az utóbbi háromszáz valahány év mintha valóban a brit történelem zajlásában telt volna el: az anyaország királyi sarjai úgy jöttek-mentek-diszponáltak Kanada sorsát illetően, ahogy az a nagykönyvben elő van írva. Királyi látogatások követték egymást, hercegi körutazások örvendeztették meg a kanadai Új Világ népét. Hogy csak a legutóbbiakat emítsük: a William és Kate hercegi párt tavaly vezette első útja éppen Kanadába, s tavaly szeptemberben látogatott el Quebec környékére Edward herceg és Zsófia hercegnő is. (Mindennek a teteje: a napokban arról is lelkesen cikkezik a kanadai sajtó, hogy netán William és Kate nehezen jött gyermeke brit trónkövetelő, s ezzel együtt kanadai uralkodó lehetne?!)

Pedig a történelem nem válogatós: mindent számon tart, ami egyszer az emberiséggel így vagy úgy megtörtént. Azt is, hogy a francia telepesek már 1603-ban Kanada földjére léptek: ők teremtették meg az Új Világban – Új-Angliával párhuzamosan - Új-Franciaországot. Őket követték a missziósok: előbb a francia ferencrendiek (hamar beletörött a bicskájuk az indiántérítésbe), majd Loyolai Ignác jezsuita hitvezér térítői elképzelésének francia követői, akik hittel vallották vezetőjük elvét: ha a rendnek csak 1 lelket is sikerül megmentenie, "már megérte". A francia jezsuita térítők ezzel az eltökéltséggel érkeztek a Huron-tó környékére, Huroniába, hogy az egy isten hitére térítve, "civilizálják" a primitív vadásztársadalomban élő huron lakosságot. Az 1625-ben érkezett első jezsuita misszionáriusok (vezetőjük a később vértanúvá lett Jean de Brébeuf). A tóhoz közeli Wy folyó mellett telepedtek le, s missziójukba lassan az ottani huron lakosság közel egy ötödét bevonták. Csakhogy a nemes szándékhoz képest a munka több volt, mint sziszifuszi: a téritőknek hamar rá kellett döbbenniük arra, hogy semmire se mennek az őslakosságénál jóval civilizatórikusabb szintjükkel, a helyi nyelvek, a szokások ismerete és a rettegett, az ősmagyar sámánokra emlékeztető varázslók hatalmának alapos ellensúlyozása nélkül. Legalább is ezt igazolták az első évek eredménytelen kisérletei. A Sainte-Marie-au-pays-des-Hurons (Huronföldi Szent Mária) elnevezésű telep helyén ma a már említett erődmúzeummal (Discovery Harbour) közös irányítás alatti - elsősorban régészeti profilú - múzeum fogadja pár kilométerrel Midland kikötője előtt az autósztrádán érkezőket. És bár specifikuma révén, a hely elsősorban francia kulturális érdekeltségű, a múzem által szervezett bemutató akciók angol nyelven zajlanak, a szórólapok kétnyelvűek, a múzeumi honlap viszont legalább egy tucatnyi világnyelven tájékoztat. Ami nagyon hiányzik: az a huron nyelvi megnyilvánulás - ez akkor is ünneprontó "gesztus", ha jó előre leszögezzük, hogy a huron lakosság mára szőrén-szálán felszívódott; a Huroniából elmenekült maroknyi, maradék lakosság Quebec mellett talált menedékre.

Huron kultúra ennek ellenére létezik: a jezsuiták első huroniai vezetője, Brébeuf még szinte tehetetlen volt, amíg meg nem tanulta a huronok nyelvét. Huron szótárt szerkesztett. Eleinte a huronok egyszerűen bolondnak tartották mind őt, mind a testvéreit. A katolikus ember erkölcsi törvényei kicsorbultak a törzsi, a természet elemeit istenekként tisztelő és félő huronok szokásain, annak ellenére, hogy a misszionáriusok egy fedél alatt éltek az őslakossággal, ugyanazt a kenyeret ették, az egyre nagyobb mértékben áldozatokat szedő betegségeket, járványokat igyekeztek megfékezni. Az áttörés ha furcsán is, de egyszer csak megtörtént. Igy adja ezt elő a magyarországi Koroknai Zoltán jelenkori jezsuita skolasztikus, aki több hónapot töltött Kanadában és a huron kultúra tanulmányozásának megszállottja (egyebek mellett hangjátékot és színpadi művet írt A huron misszió címmel):

"Brébeuf-öt először páratlan fizikai ereje miatt kezdték tisztelni, az Echon ('nehéz terhet cipelő') nevet kapta. Később misszionárius testvéreivel együtt felvette a harcot a varázslók ellen, s közben hirdették az egy, és mindenhol jelenlévő Istent, aki szereti az embereket, akit közvetlenül is meg lehet szólítani az imádságban (ergó nincs szükség drága ajándékokra és az önös hatalomnak való állandó behódolásra). A Szentmiséken igyekeztek elkerülni minden titokzatosság látszatát, nem volt sekrestye, a hívek szeme előtt öltöztek be miseruhába, hogy ezzel is érzékeltessék: nincs titkos varázslás. Jelentős engedményeket tettek az indián kultúra irányába, például a missziós templomban az oltár közelében tűzhelyet állítottak fel, mert az indiánok számára elképzelhetetlen bármiféle transzcendenica jelenléte tűz és lángok nélkül."

Jellegzetesen európai az a szemlélet, amelynek meggyőződése, hogy a Szent Mária-múzeum a huron lakosság életét tükrözi. Igaz, hogy a létesítmény inkább a misszió és az őslakosság mesterséges együttélésének és egymásra hatásának a tárháza, ám a helyhez fűződő emlékek jóval drámaibbak és tanulságosabbak, mint az itt található füstös—poros, lazán igazgatott, sorsára hagyott indián-skanzen. A kanadai viszonylatban is borsos belépti díj dacára szinte az egyetlen, valóságosan is a múlt viszonyait idéző látványosságnak a huron telepes erőd falai közé vezető, faragott facölöpökkel kibélelt, egy kenu szélességénél alig valamivel tágasabb víziút bizonyult, amelyen három igen egyszerű, kézzel felhúzható fazsilip jelentette a kaput az eltávozó, illetve a hazatérő szállítmányok előtt. Ha elgondoljuk, hogy az indián vadászok begyűjtött állatbőreit és szőrméit a távoli Quebec kereskedőihez kellett szállítani, s onnan minden szükséges élelmet, nyers- és építő anyagot, puskaport, gyógyszert, italt és egyéb közszükségleti cikket a telepre hozni, 28—30 napi fáradságos kalandozás árán tekervényes folyami úton megtenni a több mint 800 mérföldet, gyakran kitéve az ellenséges törzsek támadásainak és a természeti csapásoknak, nem csodálkozunk azon, hogy egy-egy karaván beérkezése sokszoros örömünnepet jelentett a misszió életében. Ezt az ünnepi pillanatot kísérelte meg ottlétünkkor játékos, színpadias külsőségekkel legalább egy negyedóra erejéig szuggerálni a múzeumnál gyakorlatozó régészhallgatók egy csoportja, akik nyári gyakorlatukat töltötték a huron falumúzeumban.

A látogató, mielőtt beléphetne a huron telep kőkirakásos erődített kapuján, a múzeum bejáratánál berendezett tágas moziteremben negyedórás  dokumentumfilmet nézhet végig a telep történetéről, a hittérítők és huron gondozottjaik mindennapi életéről, mindarról, amit a vázlatos látnivalókhoz tudni érdemes. A többnyelvű kommentár végén felhangzik a jelenkori intés: a film tulajdonképpen csak tényeket közvetített, azt, hogy melyik oldalon, kinél van az igazság, a látogatónak kell eldöntenie azzal, hogy átlépi a kaput. A vászonra kinagyított kapu látványa ekkor hirtelen eltűnik, a vászon zajosan fölcsapódik, s a helyén megjelenő résben felfénylik a kinti világ: a valódi kapu, amely tárva-nyitva várja a közönséget. Valódi rendezői mesterfogás ez, amit sajnos, a későbbiekben a szervezők rendre könnyelműen "eljátszanak", s így az igazságot továbbra is nehéz kiderítenünk...

Alig van olyan helyiség a múzeum területén, amelyet ne ülne meg a fojtogató, orrot—szemet csípő tömény füst. A huronok ahol csak tehették, tüzet raktak. Jó volt ez a tartósításra szánt hús, dohány, az állatbőrök, különböző növények, bogyók, gombák stb. tartósításához. Kellett a tűz továbbá a jezsuiták által szorgalmazott kovácsmunkákhoz, kenyérsütéshez, főzéshez, a gyógyításhoz... Koronkai Zoltán szerint a jezsuiták is jelentős engedményeket tettek az indián kultúra irányába, például a missziós templomban az oltár közelében tűzhelyet állítottak fel, mert az indiánok számára elképzelhetetlen bármiféle transzcendencia jelenléte tűz és lángok nélkül.

Minden térítés, átnevelés óhatatlanul erőszakos cselekedet. A huron missziót tanulmányozók rendszerint megjegyzik, hogy a maguk nemében a jezsuita térítők nagyon is toleránsak voltak másokhoz képest, ezért az óhazában az első időkben azzal vádolták meg őket, hogy elszabotálják a civilizálást. Természetesen nem rohantak ajtóstól a házba, kivárták a megtérésre legalkalmasabb pillanatot, amelyek furcsa módon akkor váltak a legmeggyőzőbbeké, amikor veszélybe került a misszió és az egész huron lakosság léte: a véres agresszióval fenyegető irokéz indiánok rendre kiirtották a missziós személyzet közel felét, s ahol csak érték, pusztították a huronokat. A mártírrá lett jezsuiták szembeszegülésének példája, az, hogy minden úton-módon elítélték a kegyetlen rituális kivégzéseket, jótékonyan hatottak az áttérési „rátára”, s megjelentek az első huron keresztények is, akik remek térítő munkát végeztek a továbbiakban. A múzeumban tetten érhető a huronok életének szkrizofén jellegzetessége: a megkeresztelkedett őslakosok és a megkereszteletlenek elkülönítve, külsőségeikben szinte megegyező sátrakban és „hosszúházakban” laktak, egymás szomszédságában és mégis külön, amíg végül a felvett vallás egyesítette őket.

A jezsuita kísérlet sajnálatosan kudarcba fulladt: az irokéz ellenségeskedés, a kezükre juttatott lőfegyverek megsemmisítő ereje elűzte földjükről a huronokat. Megmaradt viszont a misszionáriusok mártíriumának példája, amelynek a misszió melletti, az autósztráda túloldalán, egy festői dombon kialakított szent zarándokhely a letéteményese. A Martyrs Shrine-nek nevezett sok hektáros kertben impozáns székesegyház áll a vértanúk és a világ szentjeinek tiszteletére. Alapítása közvetlenül a nyolc kanadai jezsuita mártír emlékét idézi, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. Név szerint: Daniel Antal, Garnier Károly, Lallemant Gábor, Brébeuf János, La Landei János, Jogues Izsák, Chabanel Natalis, és Goupil Renatus. A vértanúcsoportot Brébeuf Jánosról nevezték el. De az emlékhelyen maradandó nyomok őrzik II. János Pál pápa 1982-es látogatását: egy kifejező, fából faragott szobor és az alkalomra kialakított pápai oltár. Szuggesztíiv szobrok, emlékművek őrzik Teréz anya személyiségének kisugárzó erejét, az első afrikai szent, Josephine életének tanulságát, a kereszténység ázsiai terjedésének megannyi momentumát.

Külön „kertet” szenteltek a zarándokhelyen az őslakosok emlékének, illetve az első indián szentnek, akit korábbi boldoggá avatása után XVI. Benedek 2012-ben a szentek közé emelt. Az 1676-ban megkeresztelkedett mohawk lány, Tekakwitha Kateri tizenegy éves volt, amikor először hallott Krisztusról azoktól a jezsuita misszionáriusoktól, akik az őt nevelő nagybátyja falujában jártak. Szüleit még kisgyerekként elvesztette, himlőjárványban haltak meg. Tekakwitha is megbetegedett, és bár meggyógyult, hegek maradtak az arcán, s a látása is károsodott. Nevelőszülei népük hagyományai szerint tizenhárom éves korától férjhez akarták adni, de ő – talán még maga sem értette, miért – ellenállt e kényszernek. Néhány év után a család feladta a próbálkozást, és engedték, hogy a lány Jacques de Lamberville jezsuita atyánál katekizmust tanuljon. Az indiánok vallási megtérését ellenzők Kateri ellen fordultak, s boszorkánysággal, illetve szexuális szabadossággal vádolták meg. Hogy túlélje, egy Montreal melletti misszióba kerül, itt teljesíti ki szent életét kemény böjtölés és önsanyargatás közben. A „mohawk indiánok lilioma” - ahogy előszeretettel nevezik – halála pillanatában teljesen megszabadult az arcát elrútító hegektől, és egyéb csodák is történtek halála után.

A misszió sok évszázaddal ezelőtti tevékenysége nyomán létrejött szent hely – a kanadai jezsuita egyház jóvoltából – nemzetközileg elismert és szívesen látogatott kegyhely. A világi látogatók mellett nagyszámú, a világ minden tájáról érkező spirituális vendégek csoportjai keresik föl a mártiromság felszentelt emlékműveit. A missziót és a kegyhelyet fölkereső látogatók jelentős kedvezményben részesülnek – hiszen a két intézmény között az országút alatt, egy szűk alagúton át vezet a pár perces sétára hívó, összekötő gyalogút. De a mártírok dombja már angol szellemiségű világ: a kegyhelyet működtető helybeli jezsuiták mintha megfeledkeztek volna a francia gyökerekről. Mind a hely honlapja, mind a promóciós anyagok egy nyelven szólnak hozzánk... Igaz, világnyelvről van szó.

Cseke Gábor

Toronto, 2013. augusztus 5.