Emlékezés egy elhallgattatott drámaíró nemzedékre

Ezt az emlékező tanulmányt az a szomorú esemény hívta életre, hogy 2012 nyarán eltávozott az élők sorából Matekovics János, a második világháború utáni, a szocialistának nevezett rendszerben nevelkedett, a kortárs drámairodalomban is jelentőset ígérő, valóságfeltáró újságíró. Úgy halt meg, hogy nem sikerült beteljesítenie álmát: ünnepelt nagyszínpadi szerzővé avatása – bár elvileg minden szükséges együtt volt ahhoz, hogy ez bekövetkezzék – sajnálatosan elmaradt.

A műfaj, amiben erdélyi viszonylatban újdonságot hozott, a valóságból táplálkozó, ízig-vérig dokumentáris irodalom. Az a fajta világteremtés, amit legjobb napjaikban a szocialista realizmusnak nevezett alkotói módszer kiemelkedő igenlői álmodhattak maguknak – amikor nem vágyálmaikat voltak kénytelenek kivetíteni a valóságba, hanem a valóság teremtette helyzetekből bonthatták ki jövőbe tekintő, nem feltétlenül egyértelműen pozitív, gyakran minden happy endet mellőző tanulságaikat.

A dokumentáris irodalom azzal kívánt teret hódítani magának a két világháború között, hogy tényszerűségével:

         a. igazolta a legújabb társadalmi rendszer felsőbbrendűségének tételét

         b. igazolta a világ átalakításáért folyó társadalmi harc szükségességét azáltal, hogy leleplezte az imperialista kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásait, tűrhetetlen társadalmi viszonyait, s felvillantotta a válságból való kilábalás perspektíváit.

Mindkét, egymástól jól elkülönülő vonulat ugyancsak megteremtette a maga remekműveit, amiket a későbbi korok újsütetű ideológiai revíziói sem voltak képesek felülírni. Az a tény, hogy valakit ehhez az immár klasszikusnak számító vonulathoz tartozónak nyilvánítanak, egy csöppet sem szégyelni való. Az olyan munkák, mint Dos Passos művei, Szolzsenyicin Rákosztálya vagy éppen az Ivan Gyenyiszovics egy napja, nem különben Truman Capote Hidegvérrel c. riportregénye olyan távlatokat jelentettek a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben feltörekedő írónemzedékeknek a népi demokráciákban, hogy úgy tűnt: a fikción túli valóságábrázolás közelebb áll a művészi igazsághoz, mint a kitalált világok. A zsurnalizmus által feltárt történések, események, életdarabok nyerseségében az olvasó megtalálhatta a problémák nevén nevezésének őszinteségét és hitelét.

Az 1939-ben Simonyifalván született Matekovics János makacsul követte ezt az utat. Az 1956-os sorsmeghatározó esztendőben érettségizett fiatalember, annyi más társával együtt, nagy tervekkel érkezik a kolozsvári Bolyai Egyetemre, ahol sikeresen felvételizik a bölcsészkar magyar nyelv és irodalom szakára. Egyrészt elkötelezett, lelkes híve az új társadalmi rendszer által meghirdetett kollektív igazságosságnak, másrészt hisz abban, hogy a sajtó- és az irodalmi nyilvánosság hozzásegíti a társadalom tagjait ahhoz, hogy egyénileg és közösségileg is tökéletesebbé, erkölcsösebbé – új típusú emberekké - váljanak. Ebben a hitben, s e hit akár mai megvallásában is, nincs semmiféle lealacsonyító – hiszen a jobbító szándék úgy tűnik, időn és határokon túli törekvése az emberiségnek, attól függetlenül, hogy számos, erre irányult kísérlete rendre kudarcba fulladt.

Találkozás a színpaddal

A lelki beállitottságát tekintve agilis, kezdeményező szellemű, lobbanékony fiatalember egyetemi tanulmányai során igyekszik teljes emberré válni, legalábbis a korabeli lehetőségekhez mérten.

Az 1955-ben megalakult Egressy Gábor Színjátszócsoport (mely a Bolyai Egyetem színházrajongó, főként bölcsészhallgatóiból álló amatőr társulatként működött), akár csak az egyetem kórusa, nagy erővel vonzotta magához nem csupán a bölcsészhallgatókat – bár a diákszervezet szervezői elsősorban őrájuk támaszkodtak -, s gyakorlatilag, aki aktívnak tartotta magát, érthetően ott tüsténkedett a két jelentős (bár amatőr) művészi tömörülés házatáján.

A színjátszók kemény magja – annak ellenére, hogy a kolozsvári román és magyar egyetemek egybeolvasztása lényegesen visszafogta az anyanyelvi öntevékenység lendületét - töretlen utat járt be 1963-ig, évente 2-3 darabot (olykor versműsort) állítva színpadra. Számos kollégájához hasonlóan, rövid idő alatt Matekovics Jánost is a színjátszók között találjuk; hagyatékából előkerült egy megsárgult plakát is, mely egy 1959-es április 24-iki előadásra hirdetett 2 lejes belépőjegyeket a "Bolyai Aulájában", amelybe az Arany János utcáról lehetett belépni. Az előadás Alekszandr Arbuzov szovjet drámaíró Tánya című négyfelvonásos darabját népszerűsítette, "A kolozsvári V. Babes és Bolyai Tudományegyetem egyesített Diákszövetségének színjátszó csoportja" magyar nyelvű előadásában.

A repertoárba, emlékszem,  nagy előszeretettel vették föl a szovjet drámairodalom egyik kiemelkedő alakjának számító Arbuzov több darabját, azok viszonylag elfogadható művészi megformálása, illetve a reális tartományába eső problémaválasztása miatt.  A sorban a Tánya volt az első (az orosz nyelvű szöveget két későbbi jeles rendezőnk: Kovács Ferenc és Harag György fordították magyarra), a társulat rendezőjeként Szabó József (Odzsa), a Kolozsvári  Állami Magyar Színház akkori rendezője vállalta a szakmaiság ódiumát. A plakát tanúsága szerint Matekovicsra egy bizonyos Mihály szerepét osztották, aki a szereplők törzsgárdájában kapott helyet.

A filológusok és színház korai kapcsolatára számos példa akad – akár a már említett plakátot tanulmányozva is: a darab színrehozását elősegítő diákcsapatból számosan – ha nem is lett belőlük kimondott színész vagy színházi ember -  később valamiképpen szoros kapcsolatba kerültek a közügyi írásbeliséggel, az intézményes művelődéssel. E logika mentén lett Matekovics Jánosból is 1961-ben, immár a Babeș-Bolyai Egyetem elvégzése után, hivatásos újságíró a bukaresti Ifjúmunkásnál, a KISZ KB magyar nyelvű hetilapjánál.

Az első drámai konfliktus

Mielőtt még a színház valóságos világába léphetett volna, Matekovics Jánosnak megadatott, hogy saját bőrén érezze a való élet kegyetlen drámaiságát: kezdő újságíróként, naiv nyitottsága folytán olyan konfliktusba keveredik, mely könnyen örökre kettétörhette volna szakmai elhivatottságát, pályafutását.

Nem véletlen, hogy az akkori események később, egy torzóban, de a hagyatékban fennmaradt drámakísérlet révén, kellő részletességgel rekonstruálhatók – természetesen, a Matekovics-féle némileg túlfűtött átélés szemüvegén keresztül.

Az Ifjúmunkás történetéhez is meghatározó módon, szorosan kapcsolódik az ún. Matekovics-epizód, amikor is a bukaresti ifjúsági hetilap korabeli főszerkesztő helyettese följelentette újdonsült kollégáját, amiért az úgymond nacionalista kijelentéseket engedett meg magának privát beszélgetésük során. Az említett drámatöredék jobbára egy vendéglői párbeszéd Matekovics János és a lap egyik vezető szerkesztője, Lázár László (közismerten: Lazics) között, amelynek során ez utóbbi a följelentett, bajba került fiatalembert négyszemközti bizalmas beszélgetésen arról győzködi, hogy legjobb lenne a küszöbön álló és elkerülhetetlen nyilvános meghallgatáson és megszégyenítésen látványosan önkritikát gyakorolni – beismerni, hogy súlyosan vétett a „kommunista ideológia” ellen és szakmai-eszmei tapasztalatlanságra hivatkozni. A jóindulatú, baráti célzatú, kompromisszumra biztató javaslatot Matekovics a színpadra szánt vita során harcos vehemenciával utasítja el:

„Annak ellenére, hogy teljes mértékben igazatok van, elmondatnátok velem ezt az egész ocsmányságot? Játsszam meg, hogy nem látom ezt az egész nagy román nacionalizmust, amely kitervelve sorban rabolja el tőlünk a jogainkat, mintha szellemi fogyatékos lennék? Hát, milyen embernek gondolsz te engem, Lazics, még józan vagy?! El tudod képzelni rólam, hogy én ott... szépen felállok, és bűnbánó mosollyal a pofámon, alázatosan és szépen összehajtogatom és elpakolom boldogabb időkre a gerincemet, és utána emelt fővel, tiszta lelkiismerettel megyek embertársaim közé igazságot osztani? Nem  vagyok teljesen hülye, és nem is élek annyira a fellegekben, hogy ne tudnám, bizonyos kompromisszumokra rákényszerülünk, ha el akarunk érni valamit. De nagyon érezni kell a határt, ameddig elmehetünk. Bizonyos határokon túl a kompromisszum jóvátehetetlenül beszennyez, és kiölhet belőled mindent, amivel csak együtt érsz valamit. Megroppanhat úgy, hogy egész további életed nem lesz elegendő rá, hogy talpraállj. Nem, Lazics, én ezt a szöveget nem mondom el! Rúgjanak ki, ha ez most már így megyen. A végzettségemnél fogva tanár, remélem még mindig lehetek. És, ha ez nem megy, nem félek attól, hogy fizikai munkára menjek. Ha a gyárba se vesznek fel, hazatelepedek Simonyiba, gazdálkodni, szeretem a falusi életet. Ha nem csuknak le, ezt nem akadályozhatják meg...”

A dagályos, erősen teatrális szöveg, amelynek érvrendszerébe óhatatlanul belejátszik az idősebb, a már megállapodott szerző minden, az eset után „szerzett” bölcsessége is, jelzi, hogy a bajba került szerkesztő és idősebb társa között életes, drámai konfliktus nyer megfogalmazást a nyilt harc és a megalkuvás között. Érdemes meghallgatnunk a Lazics érveit is:

„Figyelj ide, Matek, én tökéletesen megértelek téged, és azt sem mondom, hogy nincs igazad... Csakhogy nagyon fiatal vagy még, és nem volt időd rá, hogy megtapasztald, milyen világban élünk. Tegyük fel, hogy holnap, úgy ahogyan azt most elképzeled, emelt fővel a pofájukba vágod az igazságot, és méltóságteljesen kivonulsz a teremből. Persze, ha engedik. Mert a lelkemre mondom, nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem engedik. Már azon sem győztünk csodálkozni..., hogy megúsztad ennyivel, és csak az írásjogodat veszítetted el. A szekusok csak vitatkoztak veled, és egy árva pofont sem kaptál, a fogaidat nem köpted ki, és épek az oldalbordáid. És még mindig a szerkesztőségben ücsörögsz, ha nem is írhatsz a saját neved alatt. [Domokos] Géza öreg harcos, tudta mit csinál, amikor üzent [Domokos] Évával, és meghívott ama mellékutcai „véletlen” randevúra. Látod, igaza volt, engedtek román vidékre menni, mert kérted, hogy jobban meg akarod ismerni a román népet. És, ha álnéven is, de rendszeresen közölhetsz. Ez nem semmi. Azt gondolom, el tudod képzelni, milyen gondosan mérlegelték ezután minden szavadat. Te is felmérted, hogy mire megy ki a játék, és okosan írtál. Szerintem már eldöntötték, hogy maradhatsz, csak hátra van a holnapi gennyes szertartás, ehhez ragaszkodnak. Aztán folytathatod a munkád a saját neved alatt, nem azt mondom, hogy zavartalanul, mert a mi munkánkat sohasem lehet zavartalanul folytatni. Ez nem gombozás, ez ilyen. De a nyilvánosság lehetőségét nem  szabad kiadnunk a kezünkből. Kormányok jönnek, kormányok mennek, jön egy-egy lazítás, majd újra szorítanak, de ezeket nekünk túl kell élnünk, még akkor is, ha cikkenként legfeljebb egy két mondatot tudunk elmondani abból, ami odabentről jön. Hagyjanak dolgozni, most ez a lényeges.”

A szöveg irodalmi értéke kétes, dokumentumnak viszont megjárja. Illusztrációként jelzi, hogy Matekovics János saját sorsának indulása és későbbi alakulása révén gyakorlatilag végig kapcsolatban állt a drámával, a drámaírással – még akkor is, ha ez az irodalmi élet nyilvánosságában vajmi kevés nyomot hagyott. A fiatal újságíró maradt a korábbi helyén  és megkezdte pályafutásában azt a szakaszt, amelyben bár bújtatva, minden komolyabb útjával a színpad felé kacsintott.

Nevelni – minden áron

A válságos helyzetben, életfontosságú kényszerűségből megkötött politikai kompromisszum szerencsére nem törte le túlságosan a fiatal Matekovics János alkotó lendületét. Az újságírói rutin megszerzése, a nevelőmunka teljében kijárt „káderiskola” hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadható formát adjon a társadalmat feszítő, időszerű erkölcsi konfliktusoknak. A hatvanas évek első felének Romániája, akár egy bizonytalan, ám mindenképpen felfelé ívelő röppálya, a fiatal újságíró számára is meghozta a szakmai kiteljesedést.

1965-ben jelent meg az Ifjúmunkásban az átlagostól elütő, közvetlen hangú, nyílt levélben megfogalmazott írástudói állásfoglalása, amely akár korai ars poeticájának is beillik. Nyílt levelében Matula Gy. Oszkár nagyváradi sajtólevelezőhöz (Miért hallgatott el, Matula elvtárs?) nem kevesebbet tűz ki maga elé, mint felébreszteni a címzett – s ezáltal mindazok - lelkiismeretét az írás felelőssége iránt, akik (köz)írásra adják a fejüket. Leszámítva a kor megszokott, természetes zsargonját, az őszintén kitárulkozó cikk azt próbálja tudatosítani a sajtómunkában helyét kereső levelezőben – a szándék jóval szélesebb kört céloz meg! -, hogy a mindennapi életben dolgozónak, például esztergályosnak lenni nem szégyen, az írás, a sajtónyilvánosság önmagában nem jelent rangot, annál inkább felelősséget ró az emberre, mivel a problémákat azon melegében szóvá tenni, és nem szabad az utókorra várakozni.

„Engedje meg, hogy arra kérjem, Matula elvtárs, becsülje, tisztelje jobban a tollat! - olvashatjuk a máig érvényes tanmese végén. - Azt, amit nagyon sokan még mindig az emberiség egyik legragyogóbb megvalósításának tartunk. Én nem akarom elhinni, hogy Matula elvtárs ne tudná, a toll felelősséget, nagyon sok álmatlan éjszakát, állandó gyötrődést jelent (nemcsak azért, hogy megtaláljuk gondolataink legmegfelelőbb, újszerű, meggyőző köntösét, de azért is, mert a toll embere állandóan kételkedik: vajon jó-e, amit ír, és nem tudna-e máshol jobban, eredményesebben tenni a társadalomért ?) és teljes életet. Ezt kell jelentenie!”

A nyílt okításnak végül is megvolt a konkrét foganatja: a sértődésében elhallgatott  Matula Gy. Oszkár nem sokkal a nyílt levél megjelenése után újra cikkel jelentkezik az Ifjúmunkásnál, majd októberben további jegyzete jelenik meg...

De ami még fontosabb: ez az írás indítja el a következő évek során Matekovics Jánosban a benne lappangó drámaírót, aki konokul keresi tovább életünk jelentéses konfliktusait.

A nyílt levél esztendejében, 1965 végén jelenik meg az Ifjúmunkásban feltűnő helyen tálalt riportja: a Miért halt meg Mihály Domokos? Az akkori sajtóban szokatlannak számító téma – halálos munkabaleset és a közösségi felelősség utáni nyomozás – szinte magától teremtette meg azt a drámai helyzetet, amit írás közben a szerző ki- és fel is használt. Komoly előrelépés ez a riport Matekovics János szakmai fejlődésében. Minden szempontból – méghozzá jó értelemben! - kirí az akkori publicisztikai mezőnyből. Megjelenésekor mi, kollégái számosan irigykedtünk rá, s ma, hogy újra elolvasom a kopogó, precíz, lényegükig lecsupaszított mondatokat, az esetről beszámolók tanúvallomásait, szabályosan beleborzongok abba, amilyen életközeli világot jelenít meg a riport maga. A fiatal szakmunkás haláláért való felelősség után nyomozó riporter kitűnő színpadi érzékkel vonultatja föl a tanúságot tevő fő- és mellékszereplőket. Minél többen nyilatkoznak, annál nyilvánvalóbb lesz az általános felelőtlenség társadalmi dimenziója. Matekovics anélkül, hogy társadalmi prédikációt tartana, e vallomások szembesítésével remekül demonstrálja, hogyan lesz óhatatlanul mindenki „szem a láncban". Végkövetkeztetése belefér néhány súlyosan egyszerű mondatba: „Mihály Domokos 18 éves lett volna február elsején. Soha semmivel nem lehet jóvátenni a halálát. Meghalt azért, hogy rádöbbenjenek az élőkkel szembeni felelősségükre azok, akik közül nem mindenkit lehet most büntetőjogi felelősségre vonni. Azok, akik egy életen át hordozhatják a terhét annak, hogy élt mellettük egy tréfás szavú, tiszta szívű ember, és azért halt meg, mert ők kényelemből, közönyből nem tettek meg valamit.”

Akkor is, ma is olyan szemmel olvashattunk egy ilyen riportot, mint ami talán nem is a bemutatott esetről szól, hanem a mi saját életünk konfliktusos helyzeteihez nyújthat kapaszkodót.

Első kísérletek a konkrét neveléssel

Sajnos, az újságírás nem az a terep volt, s különösen nem a hatvanas évek Romániájában, amelyen naponta teremjenek a babérok. Paradox módon, ezt éppen a sikerei tudatosították Matekovics Jánossal – egy-egy kiemelkedő riportja ugyanis annyi elő- és utómunkát, oly megfeszített tárgyalássorozatot és megannyi kompromisszumos engedményt kavart maga körül, amelyek mindegyre kikezdték munkakedvét, lendületét. Ekkor határozta el, hogy nevelési szándékait a korabeli újságírásban akkor még szokatlan, interaktív akciósorozattal próbálja gyümölcsöztetni.

Ekkor találja ki és vezeti le a sok fordulós, szakszerűen összeállított és a kvízjátékok felületességére alaposan rákontrázó, nevelő célzatú nyilvános műveltségi versenyét, amely jelentős olvasó tömegeket mozgatott meg és maradandó pozitív élményeket hagyott az akkori fiatal nemzedékekben.

Ugyancsak az 1966-os év az, melyben lebonyolítja az Ifjúmunkás első nagy, nyilvános sajtóvitáját (Elavult-e a romantika?). A témához nagy lendülettel és nagy körültekintéssel közelítve, megírja a vitaindítót, amelynek végén az alábbi „használati utasítás” áll:

„A probléma, amit ez a cikk — néhol talán kissé egyoldalúan — felvet, feltétlenül nagy fontosságú, tisztázásának szerepe lehet abban, hogy ifjúsági szervezetünk eredményesen  valósíthassa meg a KISZ  VIII. kongresszusának célkitűzéseit. 'Szüntelenül tökéletesítve a munkastílust  és a munkamódszereket, úgy kell megszerveznünk szervezeteink tevékenységét, hogy a KISZ-tagok, az ifjak választ kapjanak az őket foglalkoztató gazdasági, politikai és ideológiai kérdésekre, gondoskodást és figyelmet tapasztaljanak az életükben és munkájukban felmerülő kérdések iránt, szabad idejük hasznos és kellemes megszervezése iránt' — szögezte le a KISZ VIII. kongresszusának határozata. A szerkesztőség szeretné, ha ennek a cikknek a kapcsán széles körű véleménycsere, vita bontakozna ki a lap hasábjain. Szívesen látnánk bármely olvasónk hozzászólását; a bonyolult, tulajdonképpen mindannyiunkat érintő probléma tisztázását elősegítendő — a legkülönbözőbb véleményeknek helyt adunk, azoknak is,amelyekkel még részleteiben sem érthetünk egyet (lásd jelen cikket is). Az eszmecserét kerekasztal-beszélgetéssel szándékszunk befejezni, amelyre a legérdekesebb, legelgondolkoztatóbb hozzászólások beküldői közül hívnánk meg néhány vitapartnert.”

Az év végéig tartó, terjedelmes vita formailag tökéletesen megfelelt a Kommunista Ifjúsági Szövetség meghirdetett céljainak, ugyanakkor bátran lehetett akár az élet elgépiesedése, eldologiasodása elleni küzdelem nyílt fóruma is.

Mind Matekovics, mind a lap hosszasan készülődött e vitára. A kezdeményező maga Matekovics volt, a szerkesztőség pedig arra volt kíváncsi, miként lehet egyáltalán lebonyolítani egy olyan eszmecserét, amelyben majd óhatatlanul elhangzanak sarkított, egymásnak ellentmondó, az általános politikai vonaltól és elvárásoktól eltérő vélemények. Matekovics szörnyen igyekezett, hogy egy olyan vitaindítóval üthesse le az alaphangot, amely mindenkinek megfelel: a KISZ szervezet elvárásainak, a fiatalok érdeklődésének, az élet realitásának... E sok irányban való megfelelni vágyás teszi ma néhol naivvá, már-már nevetségessé, idejét múlttá az inditó szövegkollázst. Ne felejtsük el azonban, hogy az abban és akkor felvetett élethelyzetek valóságosan is a fiatalok mindennapjaihoz tartoztak. (Azon eltöprenghetünk, hogy mindez jó volt-e vagy sem, de az akkori fiatalok - mindazok, akik a vitaindító megjelenését követő hetekben lelkesen hozzászóltak a témához - olyan problémákat tártak fel személyes életükből, amikből kitetszett: az ifjúsági szervezetnek egyáltalán csak úgy van lételeme, ha gyűlésezés helyett mindazzal foglalkozik, ami a fiatalokat érdekli és foglalkoztatja.)

Az 1966. július 7-i Ifjúmunkás megjelenésével elindult vita - a riport két újságoldalt tett ki, minden addigi közlésnél nagyobb terjedelmet, kiemelt grafikai tálalást kapott, s a szerkesztők ezzel a kérdés súlyát is igyekeztek kiemelni - a további hetekben-hónapokban a lapszámok friss, életközeli gerincét alkották, majd a KISZ KB jóváhagyásával november elején megrendezésre került Bukarestben, a szerkesztőség székházában (Scanteia Ház, 10. emelet) a riport végén beígért vitazáró. A végső vitában részt vettek: György József műegyetemi hallgató, Kovács Nemere szerkesztő, Kovács Mihály érszalacsi tanár, Gálfalvi György szerkesztő, Keresztes Dénes kolozsvári egyetemi hallgató, Feketics Lajos csibakáposztásszentmiklósi KISZ-titkár, Bogdán Mária kézdivásárhelyi KISZ-aktivista, Kardos Adrienne kolozsvári tanuló, Szakács Sándor marosvásárhelyi tanuló, Farkas Domokos szászrégeni hangszerkészítő, Magyari Lajos héjjasfalvi tanár.

A menet közbeni vita hozzászólásait Matekovics János szerkesztette, a vitazáró jegyzőkönyvét Dali Sándor (főszerkesztő), Matekovics János és Cseke Gábor írták alá, amiből ez utóbbi az íródeáki munkát végezte el (lemásolta a magnóra vett beszédek szövegét), Matekovics szerkesztette és stilizálta a hozzászólásokat, Dali Sándor pedig megadta az egésznek a végső eszmei-ideológiai "tartást", amivel kenyéradóink is kiegyezhettek.

A Romantika-vitát a megcélzott érintettek - egykori Ifjúmunkás olvasók - maradandó, gondolatébresztő és előremutató mozgalomként emlegetik mind a mai napig.

E két, hosszú hónapok munkáját átfogó, kézzelfogható neveléssel is járó tömegakció, bár nem sorolható be a kimondottan írásbeli sajtóműfajok közé, jó iskolát jelentett a szerkesztő Matekovics Jánosnak, hogy gyakorlatilag megízlelje s a gyakorlatban is kipróbálhassa a színpadi világteremtés, a rendezés apró műhelyszabályait. Ekkor ugyan még távol áll a drámaíróságtól, viszont fokozatosan megérlelődik benne az ifjúsági lap és a pódium szerves összekapcsolásának gondolata.

Az Ifjúmunkás Matinék színpada

Lap és közönség, szerző és olvasó közvetlen, kölcsönös egymásratalálását és -hatását kívánta elérni Matekovics János azzal a tervezett előadássorozattal is, mely Ifjúmunkás Matiné címmel vonult be az erdélyi sajtó- és kultúrtörténelembe. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy leszögezzük: a pódiumműsor nem a Matekovics találmánya. Jól bejáratott, hagyományos eszköze volt ez a magyar művelődésnek is – az eszmék, az irodalom közvetlen hatását biztosító felolvasások, szinpadi jelenések át- meg átszövik az egész európai kultúrát a XIX-XX. században. E hagyományból viszont a fiatal bukaresti újságiró a kellő pillanatban olyan fórumot kovácsol, mely saját alkotói céljaihoz is megteremti a szükséges pódiumot és célközönséget.

1968-ban, alig pár évvel a matinék indításától, a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére megpróbáltam összefoglalni a Matekovics-féle matinék értelmét (a hitelesebb megközelítés végett ebből idéznék):

„A matinéról nem lehet embereket mellőzve beszélni. Különböző városokban jelentkező hangosújságunk nemcsak a szerkesztőség belső energiáit szabadította fel, hanem azokét az emberekét is, akiket szervezés közben és előadás közben magunk mellé állítottunk minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, s akik kissé szomorú módon időnként túl is licitálták szerkesztőségünk lelkesedését. Furcsának tűnik, de mégsem az. Mind az öt esetben úgy csapódott mellénk az illető városka fiatal értelmiségi rétege, mint erős mágneshez a vasdarab. Lehetőséget láttak, kinyújtott jobbunkat elfogadva, kiélni magukból, felhozni bensőjükből mindazt, amit a provincia helyenkénti szűkkeblűsége, lószemüveges fórumai már-már sikeresen kioltottak...

Az ötlet... Itt bizony, minden fintorgást vállalva is, Matekovics János kollégámról kell szólnom, aki úgy hordozta végig remek elképzelését a szerkesztőségben, hogy mi többiek csak csodálkoztunk, hitetlenkedtünk. Őszintén bevallom, többen is arra gondoltunk: nem nekünk való játék, kicsi fiúk vagyunk mi ehhez. Ám roppant energiája, sziporkázó ötletgazdagsága végül is legyőzött, beadtuk a derekunkat, s egyszercsak azon vettük észre magunkat — öt perc múlva felhúzzák a függönyt a marosvásárhelyi színinövendékek stúdiószínpadán.

Azóta már az ötödiken is túlvagyunk. Nem egészen másfél év alatt [1967-68 között] öt rendkívüli vasárnapot szerveztünk magunknak, s ezzel együtt Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Nagyvárad, Csíkszereda és Szatmár ifjúságának... Témás keretet adtunk mindenik rendezvénynek. Szerelem, barátság, szenvedély, őszinteség, fiatalság, emberség." (Korunk, 1968 / 9 / Jegyzetek rovat)

Az említett előadások egyik fő attrakciója egy-egy dramatizált, rövid színpadi jelenet (olykor csak párbeszéd, pódiumon előadott illusztráció), mely vitát kívánt gerjeszteni az éppen meghirdetett témában. Ezeket a jeleneteket maga Matekovics János írta, nagy lelkesedéssel és meggyőződéssel. Tudatosan készült velük a drámaírói feladatra, ezt bizonyítja az a kéziratban maradt jelenet-gyűjtemény, amelyhez előzetes magyarázatként  a következő felvezető sorokat fűzte:

„Vitaindító jelenet – ilyen irodalmi műfaj nincs. Ha esetleg mégis lenne: én nem tudok róla. És az a jónéhány segédkönyv sem ismeri, amit a biztonság kedvéért átlapoztam. Előfordulhat, hogy a műfaji megjelölés a saját leleményem, nem tudom, de nem is lényeges. A lényeg inkább ott van valahol, hogy ezek a jelenetek tényleges szükségletek kielégítése végett készültek: igazi, őszinte és szenvedélyes vitát kellett kiprovokálniuk, s e célnak kielégítően feleltek meg. Ha rokonítani akarnám közismertebb fogalommal, azt mondanám, hogy a vitaindító jelenet egyfajta irodalmi törvényszék – de nem közismert irodalmi mű szereplőit, helyzeteit állítja ítélőszék elé, hanem azokat az élethelyzeteket, viselkedésmódokat, 'életfilozófiákat' (esetleg idézőjel nélkül is), közhelyeket, és közhelyszerű ítéleteket, stb.stb., melyekkel mindannyian találkozunk, amelyeket hallunk, amelyekkel szembe kerülünk. Egészen más dolog az, hogy az irodalmi törvényszék műfaji meghatározásai, metodikája, minta-forgatókönyve sem áll rendelkezésemre, ahogy az a jónéhány kitűnő, - irodalmi törvényszékeket diákjaival gyakran rendező irodalomtanár sem hallott ilyesmikről, akiket az ügyben megkérdeztem. Mint mondották, sohasem folyamodhattak elméleti munkához, módszertanhoz, saját fantáziájukra szorultak, s abból a tapasztalati anyagból merítettek, amelyekhez egy-egy szerencsésebb véletlen folytán, valamelyik korábbi rendezvényen jutottak.

Ez a három vitaindító jelenet ifjúsági rendezvényen került bemutatásra, de nem hinném, hogy csupán a fiatalok találkozóin lenne szükség termékeny, gondolkoztató, önvizsgálatra késztető vitára. És nehezen hagynám meggyőzni  magam, hogy a 'felnőtt'-összejöveteleinken, kerekasztal- beszélgetéseinken hagyományos vitaindító jobban megmozgatná a kedélyeket, mint egy jól megszerkesztett, korrektül előadott, a lényeges kérdéseket felvető-érintő jelenet. A vitaindító referátum, vagy megnyitó beszéd – mindegy, hogyan nevezzük – lényegében már egy álláspont, megfogalmazott ítéletek kifejtése; ezeket elfogadjuk, kiegészítjük vagy vitatkozunk velük, esetleg közömbösen hagynak bennünket. A vitaindító jelenet akármennyire csak az alkalomhoz szól, a színészi játék pluszával azokat is állásfoglalásra ingerelheti, akik elengedték volna a fülük mellett a szokványos szöveget.

Ezt a három vitaindító jelenetet magam sem szántam befejezett, kidolgozott irodalmi alkotásnak. Viszont mindhármat, a szöveg első változatát játszották már egy-egy Ifjúmunkás-rendezvény keretében.”

A szóban forgó jelenetek (Kinek van igaza, bemutató: Csibakáposztásszentmiklósi Ifjúsági Vasárnap, 1966; Lehajtott fejjel, bemutató: Ifjúmunkás Matiné, 1967, Nagyvárad; A legény és a kés, bemutató: Ifjúmunkás Matiné, 1968, Csíkszereda), illetve a néhány matinén bejátszott, ugyancsak Matekovics által koncipiált lefilmezett ankétok mind-mind az azonnali, közvetlen erkölcsi állásfoglalás és meggyőzés becsomagolt eszközei. Életre kelt, bár didaktikusan kihegyezett valóságdarabok, melyeket lelkes színészcsapat és nem egyszer rendező segítettek színre, a pódiumművészet szabályai szerint.

Pótcselekvések egy drámaíró számára, aki tudtán kívül, épp e műhelygyakorlatok révén jut el az áhított „nagy témáig”, annak kidolgozásáig.

Munkásszállások ifjúsága

A huszadik század hatvanas évei egész Romániában – így Erdélyben is – a felfokozott urbanizáció ritmusában és körülményei között zajlottak: megannyi társadalmi-nevelési bonyodalmakkal, sokszor nem kívánatos fejleményekkel. A Kommunista Ifjúsági Szövetség révén az Ifjúmunkás hetilap is feladatul kapta, hogy foglalkozzon a tömegesen a városi környezetbe és munkakörnyezetbe tóduló falusi fiatalok urbánus meggyökerezésének problémáival. E feladatot a lap, s személyesen a lap munkatársai nagyon komolyan vették – olykor túlságosan is komolyan, amint azt Matekovics János szakmai pályafutásában is nyomon követhetjük.

A témában közölt számtalan sajtóközlés és megfigyelés közül magasan kiemelkedik az a két riport, melyek később közvetlenül is meghatározták Matekovics János tényleges drámaíróságát.

A Barbárok, szelíden (1967. január 19, Ifjúmunkás) mintegy hangulatilag is előre vetítette azt a témát, ami később, március 2-án egy sokkal keményebb, nyersebb és sminkeletlenebb változatban jön elő a lap hasábjain. A kötetbe is felvett írás a korábbi Matekovics-riportoktól már megszokott módszer alapján, azonos dramatizált struktúrában jelentkezik s járja körül a brassói munkásnegyedek munkásszállóiban uralkodó áldatlan helyzeteket, amelynek egy kirívó esete – egy utcai tömeges erőszak – méltán bolygatta fel a helybeliek életét s befolyásolta kedvezőtlenül egy ártatlan fiatal lány további sorsát.

A Hófehérke és a tizennégy törpe (1967. március 2,  Ifjúmunkás) eseménysora ugyanazon riportút alatt találta meg szerzőjét, akár a Barbárok... A munkásszállási lét  erkölcsi ingoványába enged betekintést, egy talán még sarkítottabb – ma úgy mondanánk: szenzációs – történet kapcsán. A zsúfolt legényszállásra hónapokon át, közös hálóterembe befogadott fiatal lány tömeges megerőszakolásának története felülmúlja még a közismert Cseh Tamás-Bereményi Géza dal (Amikor Désiré a munkásszálláson lakott) konzseniális „fekete” songját is, abban ugyanis inkább csak egy jobb sorsra érdemes utcalány és a nemiségre kiéhezett férfiak pikareszk közösségi szexuális kalandjáról van szó:

Néhány lepedőt összekötve

Leeresztettünk a földszintre

És egy Ica nevű nőt így húztunk fel

 

Felhúztuk Icát a negyedikre

Én, a Feri meg a Bíró Imre

A rendészek így nem láthatták meg

 

Örvendezett a munkásszállás

Megszűnt a nők utáni rohangálás

Végre szereztünk egy állandó nőt stb.

A Matekovics által felgöngyölített történet lényegesen drámaibb, durvább és át- meg át van szőve rejtett konfliktusokkal.

Ma sem tudom eldönteni, hogy a szerző talált-e erre a kirívóan szokatlan, mégis jellemző témára, vagy a téma kereste meg őt. Az is immár örökre homályban marad, mennyi utánajárásába/diplomáciai tárgyalásába került Dali Sándor Ifjúmunkás-főszerkesztőnek, amíg elérte, hogy a riport egy teljes újságoldal terjedelemben  egyáltalán megjelenhessen a lapban. Aki figyelmesen elolvassa a riport szövegét, lépten-nyomon megállapíthatja, hogy az minden izében rendkívül kiegyensúlyozott; nevén nevezi ugyan a tényeket, de nem vájkál fölöslegesen bennük, és mindenkit meghallgat, aki az ügyben sajnálatosan érintett. Az természetes, hogy ahány megszólaló, annyiféle igazság - hiszen mindenki a maga igazát védi. A történtek és a tanulság éppen e sokféle "igazság" és egyéni érdek mentén világlik ki: szomorúan és szinte vigasztalanul. Méghozzá azzal a megmásíthatatlan súllyal, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni. Amit elkövettünk másokkal szemben, az úgy marad, jóvátehetetetlenül, a mi és a mások életében is.

A riport, önértékű sikerén túl, nem csak Matekovics szakmai pozícióját erősítette meg azokban a hónapokban-években, de némileg rehabilitálta is őt korábbi „botlásával” kapcsolatban a felsőbb szervek szemében. Az egykor ideológiailag megbélyegzett emberből egy csapásra elismert riporter lett, írásának Erdély-szerte erőteljes visszhangja volt, ehhez hasonló erkölcsi látlelet akkoriban nem igen látott napvilágot magyar nyelven a romániai társadalomról. (Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a Hófehérke... nyomdokvizein születhetett meg s láthatott viszonylag simán napvilágot az Ifjúmunkásban 1967. június 8-a és július 27-e között, nyolc közleményben Elekes Ferenc és Lázár László közös oknyomozó riportja, az Elveszett szégyen is, amelyben egy marosvásárhelyi utcalány hétről hétre felgöngyölített élet- és sorstragédiájának a közelképére irányította a figyelmet, újabb kisiklott életeket és élethelyzeteket állítva a tanulságra éhes fiatal olvasó elé.)

Szinte pótolhatatlan kár – írjuk le ma -, hogy a riport alapján több változatban is elkészült színpadi játék végül mégis íróasztalfiókban, magyarázni való hagyatéknak maradt. De mert megmaradt, csak a kár szót használom - és nem a veszteséget.

Hófehérkéből - Lány lesz

Egy 1969-ből való kolozsvári szinházi plakát árulkodik arról ma is (hálás köszönet megszerzéséért dr. Salat-Zakariás Erzsébetnek, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tára felelősének, aki felkutatta), hogy már hivatalosan is hirdették az 1969-70-es színházi évadra Matekovics János A lány volt a tizenötödik cimű darabját. A pályakezdés előtt álló fiatal szerző – a plakát tanúsága szerint - olyan drámaírók társaságában „kínálta” darabját a nagyközönségnek, mint Shakespeare, Németh László, Molnár Ferenc, Tennessee Williams - és miért ne? - Ecaterina Oproiu...

Nem Matekovics Jánoson múlott, hogy a 350 példányban készült plakát hirdetései végül is nem bizonyultak teljes egészében helytálló információknak. Nem először történt ez meg és nem is utoljára. A színháziak, s általában az ideológia terén dolgozók az évek során hozzászokhattak ahhoz, hogy terveik, elképzeléseik csak részben teljesülhetnek, bármelyiket bármikor keresztülhúzhatja a hatalmi szubjektivizmus és önkény. A sajnálatosan most is félrevezetett közönség kénytelen-kelletlen lenyelte ezt a békát is (annyi más mellett), ám azt is tudnunk kell: a fiókban maradt darab nélkül az akkori évad elveszített valamit, amit soha sem fog tudni visszaszerezni...

Matekovics János rettentően készült hivatalos pályakezdésére. Ekkor már búcsút vett az Ifjúmunkás szerkesztőségétől és a bukaresti magyarság Petőfi Sándorról elnevezett művelődési házának frissen kinevezett igazgatójaként igyekezett korszerű, minden szempontból a kisebbségi magyarság bukaresti centrumává váló fórumot teremteni az addig egyszerű, román nyelvű kerületi kultúrházként működő – gyakorlatilag népi táncparketté züllesztett - közösségi házban.

A szovjetunióbeli huszadik pártkongresszus elindította „romániai tavasz” termékeny hónapjai ezek minden téren, amikor a kultúrmunkássá váló Matekovics is úgy érzi, hogy a Ház élén nagy dolgokra hivatott.

Sajnos, a tervek és szándékok lépésről lépésre inkább sziszifuszi küzdelemnek, s legtöbbször fiaskónak bizonyulnak. 1971 éjszakáján önmagának szánt írásos számvetést készít az utóbbi évek hozamáról. Keserűen állapítja meg benne: „Ezen az éven is végigvonult az a kettősség, az a pokoli dilemma, hogy – egyszerűsítsük le, a francba, a lényeg a fontos – írni vagy szervezni. Régi ügy ez már nagyon, ha jól visszagondolok, a hatvanas évek elejéig nyúlik, a műveltségi verseny, a matinék, stb. már mind ennek a vívódásnak a jegyében zajlottak... Megszületett a lány [A lány volt a tizenötödik-ről van szó], nem rossz darab, a gyengéit elsősorban én érzem, és az is igaz, hogy ha a cenzúra nem szarik bele az ügybe, azóta valószínűleg már sokkal többet írtam volna, valószínű, az is igaz, hogy bolond életem volt, de ez a tényeken nem változtat, nem változtat azon, hogy néhány szépen mesélt drámaötleten, a fehér cseresznyevirágon túl semmit sem tudok felmutatni, és nem kis rettenéssel érzem, hogy milyen nehéz nekifogni egy írásnak, teljesen kijöttem belőle, és valahol belül retteg már az önbizalmam is, ezzel az üggyel talán nem is merek szembenézni, ha őszinte akarok lenni, az önbizalmat elsősorban racionális szempontokkal pumpálom, és ezt egy kicsit megette a fene, az a jeges rémület is megsuhintott néhányszor, hogy hátha az után az egy darab után most már semmi, kiírtam magam, jótollú, elég értelmes újságíró tapasztalati összefoglalása végén pont, nincs tovább.”

Az alkotói válság, amibe kerül, szoros összefüggésben áll azzal a kulisszák mögötti rejtett machinációval, ami egy-egy kortárs darab engedélyeztetése körül szinte törvényszerűen megpecsételte egy-egy szerző további sorsát.

A kolozsvári magyar színház akkori irodalmi titkára, Kötő József – aki az egyetemen Matekovics János kollégája volt és szubjektíven is melegen támogatta barátja színpadi bemutatkozását – visszaemlékezett azokra az évekre, amikor a sétatéri színpad világát megkísérelték a való élet konfliktusaival feltölteni. 2013 nyarán keltezett emlékező és tanúságtevő soraiban felidézte a színház ez irányú törekvését. A hatvanas évek második felében, amikor úgy tűnt, a romániai kultúra lélegzethez juthat a cenzúra vasmarkában, az általa vezetett irodalmi titkárság színházi műhelymunkája arra irányult, hogy olyan műveket próbáljon színre juttatni, amelyek végre lakkozás nélkül szólnak a valóságról. Ezt csak úgy tehették meg, ha megkeresték azokat a műveket és szerzőket, amelyek és akik kifejezhették ezt a fajta elképzelést, őszintén közvetítették a valóság konfliktusait, a világról, a színjátszás küldetéséről és mikéntjéről pedig merészen agitatív elképzeléseket osztottak. Munkaasztalukon három kiemelt szerző háron műve szerepelt: Bálint Tibor Zokogó majma, Matekovics János Hófehérke és a tizennégy törpe című, az Ifjúmunkásban napvilágot látott riportja [amely a dramatizálás során A lány volt a tizenötödik címet kapta), és egy későbbi időpontban Molnár H. Lajosnak a resicai acélöntők mindennapjairól, életveszélyes küldetéséről szóló dokumentum regénye (És akkor átmentem a tüzön).

„Elképzeléseink találkoztak a szerzői lelkesedéssel és minhárom műnek el is készült a színpadi változata, el is nyerték a színház Művészeti Tanácsának tetszését, egyetértettek a művek műsorra tűzésével. A szokásos metodológia szerint megírtuk a kísérő referátumokat, mellékeltük 2 példányban a szövegeket. Hogy nagyobb biztonsággal kiszűrődjenek a hatalmi kurzustól idegen művek, több lépcsős jóváhagyási folyamat volt, első fokon a helyi megyei hatóságoknak kellett rábólintani a repertoár javaslatokra. Ezt sikerült is kivívni. A bajok fentebb kezdődtek.

Míg a Bálint-szöveggel hajlamosak voltak alkudozni, amire alkalmat adott az időnként az írói fikcióba szárnyaló, a valóságról áttélesen szóló megírási mód, és hosszas, kínos (időnként méltatlan) herce-hurcák, viták után sikerült színpadra vinni, addig a másik két szövegről még csak nem is vitáztak. Elismerték ugyan irodalmi, színpadi értékeiket, de mivel dokumentumdrámák voltak, szinte fényképszerű hitelességgel, szépítés nélkül szóltak az 'aranykor” felé tartó valóságról, s ez a fénykép nagyon elütött a kincstári világképtől, vitát sem nyitottak. Jellemző volt az akkori [minisztériumi] színházi vezérigazgató egyik érve: 'Ha a Matekovics darab mellett lenne még számos, a szocialista munka és erkölcs mellett elkötelezett ifjúságunkat bemutató színmű, talán érdekességként, extrém esetként ez is bemutatásra kerülhetne'.

Hazugságra pedig sem a szerző, sem mi nem vetemedtünk. Igy egy nagyon igéretes, színpadi érzékkel bíró alkotó pályája még csak ketté sem törhetett, hisz el sem indulhatott. Az egyéni tragédián túl szellemi beszűkülést is jelentett a tiltás, hisz az akkori modern dramaturgiai kísérletek közé számított a dokumentum dráma műfaja. Az elvetélt szándék még tovább mélyítette szegény János életének válságait.”

A már említett számvetésből kiderül: e darabra Matekovics János szinte mindent feltett. Annyira bízott sikerében, hogy már-már fizikailag is belerokkan a kíméletlen tiltásba. Annál inkább bántja az elutasítás, hiszen őszerinte mindent megtett azért, hogy a darabba bedolgozza az elfogadtatás folyamatában elhangzott kritikai megjegyzések keltette kompromisszumkészségét. A drámának több, részleteiben itt-ott eltérő, átdolgozott változata maradt fenn azírói hagyatékban, s a kéziratos vázlatok, variánsok, a néhány vonallal papíron rögzített szerzői színpadképek arról árulkodnak, hogy Matekovics nem kívánt megállni a cselekményben rejlő puszta szenzációnál.

A darabban használt rendezői eljárások a különösen Brecht és Majakovszkij által kimagaslóan propagált agitatív színházi műhely közvetlen hatására utalnak. A történésekbe beleszóló szerző, a „színház a színházban” módszeréhez előszeretettel nyúló szerző mindegyre azt sugallja rendezőnek-nézőnek-olvasónak, hogy az irodalmi történésekbe bele lehet ugyan avatkozni felülről, a saját kedvünk és szándékaink szerint, de az élet valósága, logikája és tényszerűsége sokkal makacsabb, mint a legtermékenyebb fantázia. Hogyan is enyhíthetett volna színház és szerző egy olyan darab végkicsengésén, mely mindvégig azt árasztja magából, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet semmissé tenni?! Ami a lánnyal és a tizennégy legénnyel a munkásszálláson valóságosan is megesett, az lehet bűnbánat, erkölcsi tanulság, élettapasztalat, megbocsátás, feledés stb. forrása, de meg nem történtté nem változtatható. Ezért van – a szerző szerint – akkora súlya a színpadon a valóságnak, amelynek harcos romantikája egy időben Matekovics Jánost is áldozatos alkotásra hevítette.

A színházi engedélyeztetési procedúra miként sok esetben, ezúttal is megkövetelte, hogy a darab megitéléséhez a felterjesztő színház – vagy éppen a döntésben illetékes minisztérium – gondoskodjék az írásmű szélesebb körben érvényesülő, tárgyszerű  ismeretéhez szükséges román nyelvű szövegváltozatról is. A lány volt a tizenötödik-nek létezik ezért egy kéziratos fordítása is, ami a bánsági eredetű újságiró, románul-németül-magyarul egyaránt jól tudó, hazaárulás vádjával az ötvenes években több évre ítélt Iván Dénes (1928-2011) nevéhez fűződik. A feltehetően felkérésre fordított szöveggel még akkor készülhetett el, mielőtt 1970-ben Izraelbe emigrált volna (ahonnan később Németországban telepedett meg). Annál nagyobbnak tűnik a veszteség, hogy egy ilyen ígéretes mű annyi évtizeden át gyakorlatilag szellemi karanténba került, a nyilvánosság számára olyan, mintha nem is létezne!

Búcsú az álmoktól?

Matekovics János meghatározó kudarcélménye nem jelentett végleges eltántorítást az irodalmi tevékenységtől, de végzetes hatással volt rá. Ambíciói, egészséges hiúsága szenvedtek csorbát azáltal, hogy ő szentül hitte: mindent megtett a sikerért, egyáltalán minden együtt volt ahhoz, hogy betörjön az élmezőnybe, az utolsó pillanatban azonban valakik kegyetlenül elgáncsolták!

Az 1971-es évet búcsúztató szilveszter éjszakáján önmagához írt levelében pontosan nevén nevezi azt a betegséget – egyfajta szellemi rákot -, ami mindegyre benne dolgozik, amióta a Petőfi Ház felelőssége és taposómalma magához láncolta:

„Amióta erre a nyomorult helyre kerültem, a munka, a légkör, a nyomás kisajtolt belőlem minden energiát, minden nem a Ház körül forgó gondolatot, ha írtam valamit, az is a Házról szólt, vagy arról, mennyire kikészít engem a helyzetem. És egyre fájdalmasabban szorítják a torkomat egyfajta, nem rosszindulatú, de keserves irigységgel a mellettem haladók sikerei, ha arra gondolok, hogy harminckettedik évembe fordultam, és íme, még semmi, semmi a világon, a drámaírási konferencián megemlítenek, de csak úgy, inkább baráti kötelességből, és egyáltalán szóba sem jövök, amikor a hazai magyar drámáról van szó, pedig én tudom, mit jelenthetett volna, ha én nekifekszem, vagy legrosszabb esetben is, ha azt az egy szál darabomat kinyomtatják, eljátsszák. Most sírás fojtogatja a torkomat, megrekesztett életnek érzem a magamét, az írás hiánya most már elviselhetetlen, olyan őrült sietséget érzek magamban, mintha rákos lennék, és tudnám, hogy már csak heteim, legfeljebb hónapjaim vannak hátra, és én még nem fejeztem be semmit, tulajdonképpen el se kezdtem semmit, mintha valami lehetetlen, bűnös, nagy mulasztásom lenne önmagammal szemben, a mellettem levőkkel szemben. Pokoli ez a kínos igyekezet is, ahogy minden beszélgetés egy ismeretlennel óhatatlanul elvezet a cenzúrától betiltott darabomig.”

Ennek ellenére, a következő évtizedekben úgy alakítja az életét, hogy megtalálja a szorítóból kivezető utat. Családi életében változás áll be – elválik, majd újra megnősül, Sepsiszentgyörgyre költözik, egy időre ismét az Ifjúmunkáshoz kapcsolja szakmai pályafutását, de játéktere nem bizonyul túl tágasnak és ösztönzőnek – értelemszerűen új ösztönzők után néz.

A Kovászna Megyei Mozivállalat ideig-óráig a filmesztétikához kapcsolódó lehetőségeket nyit előtte: filmversenyeket kezdeményez, ám beletörik a bicskája, kétnyelvű rendezvényeit rendre leiltják. Még kultúrház-igazgatóként megpróbálkozik a filmes műfajjal is: a Montreal mellett megtelepedett Pusztai Péter fotós és grafikus visszaemlékszik arra, amikor ketten dokumentumfilmmel kisérletezni leutaztak a doftanai börtönbe, hogy az ott sinylődők emlékét megidézzék...

Megpróbál külsősként újságot írni a helyi lapnak, de hamarosan meggyőződésévé válik, hogy csakis a munkás létformába való beilleszkedés, a munkássors konkrét átélése segítheti hozzá a hiteles és inspiráló élményanyaghoz. Kétkezi munkásként dolgozik helyi gyárakban, élményeiből lapközlemények révén torzóban – és részben kéziratban – maradó riportregény születik [Az uralkodó osztály tagja], amelynek bevezető fejezetében így ír eredeti szándékairól, életsummájáról:

"1974. június első napjaitól 1975. június 1-ig dolgoztam a sepsiszentgyörgyi  Autóvillamossági gyárban, aztán rettenetes idegkiborulás jött közbe, betegszabadságra mentem, és nem mentem vissza többé...  Fojtogatta a torkomat annak a szükségessége, hogy most már az élményeimet mondjam el. A gyárban bizony nem igen tudtam többet írni egy-egy cikkecskénél a Tükörbe. Amikor hazajöttem, nemegyszer elaludtam az asztalnál, amíg a feleségem elment a második fogásért. Egyszer, kiszámoltam, tizenhat tonna fém ment át a kezemen. Nem tollaslabdákat  adogattunk. Egy hónap múlva, anélkül hogy valaki felhívott volna telefonon, értesített volna, a konténeres igazgató-zseni a 130 i alapján felbontotta a munkaszerződésemet. Gondoltam, tiltakozom majd. De aztán elröhögtem: elkéstél, szépfiú. Ha már ennyire félsz az igazságtól, az első napon, ha valamivel okosabb vagy, be se eresztel. Elkéstél, öregfiú. Játszadozzál a munkakönyvemmel, ha akarod, neked adom. Én nem úgy élek, hogy élvezzem a nyugdíjaskor örömeit. Addig én simán felfordulok. Állok elébe. Csak egyet szeretnék, az úristenit: elmondani társaimnak, játszott (ne fejtegessük, miért húzom alá!) drámákban, kiadott (ne fejtegessük, miért húzom alá!) könyvekben, amit ez a kutya-sorsú, de mégis sok örömet hozó életem összeszedett.  Most a harmincnyolcadik évem felé tartok, 1939. szeptember 3-án születtem. Volt néhány nagyon szép évem... De a leginkább magamhoz való társakat, a legőszintébb embereket a munkások között kaptam meg. És ha elvégeztem a munkámat, azt le lehetett mérőműszerekkel mérni, és nem kezdhettek ki, mint máshol, vagy nem tulajdoníthatták el tőlem az általam becsületesen elvégzetteket."

Regénye szinte egyidőben íródik László-Bencsik Sándor méltán nagy visszhangot kiváltó magyarországi szociográfiai riportregényével (Történelem alulnézetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973), s könnyen előfordul, hogy szemlélete sürgetően hatott is Matekovicsra, de ez mit sem von le a törekvés immanens értékéből, hiszen a becsületes, belülről láttatott munkássors azóta is olyan ritka általában az irodalomban, mint a fehér holló! László-Bencsik egy exportra csomagoló brigád hétköznapjait mutatja be a munkások primér átélésein keresztül, de már szociográfusként. Gyári tapasztalattal a háta mögött, többnyire munka utáni beszélgetések során alakítja, szövi a könyv cselekményét, domborítja ki üzenetét. Matekovics János Erdély keleti csücskében a tapasztalatot és az íráshoz elengedhetetlen élményeket egyszerre szívja magába, de a munkát nem képes tető alá hozni.

Hagyatékának számbavételekor előkerült egy, valamikor a hetvenes évekből származó, Áramütés avagy a riport ára (riportdráma egy felvonásban) című kéziratos darabja, mely egy aradi riportélményének a dramatizált, a betiltott darab kvalitásaitól elmaradó első változata. Szövegét inkább tévéjátéknak szánta, Bodor Pál akkori szerkesztőségi igazgatóval már a szereposztáson dolgoztak, amikor a darabot letiltották, s később a szerző elveszettnek hitte.

Torzóban maradt ugyanakkor monumentális életrajzi (könyv)dráma-sorozata, amelyet szinte élete végéig gyakorta emleget és dédelget, és inkább munkacimre emlékeztetően nevez el: Milyen könnyű elrontani. A darab a kórházba került, súlyos beteg, válságba került szerző folyamatos vízióiból épült volna fel, a tervek szerint sorra vette volna életének egy-egy kulcsfigurájához kötődő meghatározó élményét, konfliktusát. A teljesen, vagy részben elkészült részek a felsorolásban kivastagítva szerepelnek – a többiek megíratlanok maradtak [I. /1. Lazics, 2. Apám (Matekovits János, kádármester, elhunyt a szerző 14 éves korában), 3. Barika (az Éva nevezetű első szerelme, aki a karjaiban hunyt el), 4. Molnár János (falusfele, az ital vitte el), 5. Csóka (Biluska Annamária, színésznő), II / 1. Áron bácsi, a hős, 2. Jóska bátyám (Bezsán József, a szerző nagybátyja), 3. Galiger József (a szerző nagyváradi barátja), 4. Kreht Rudolf (jó barát), 5. Kozák Pali (munkás)]. A fennmaradt, elkészült szövegrészek alapján úgy tűnik, annak az írásműnek a nyersanyagával állunk szemben, amelynek döntő szerepet kellett volna játszania a bölcsőben elhalgattatott, gyakorlatilag megfojtott drámaíró pályafutásán.

Igaz, hogy 1989 után hosszasan eljegyezte magát a televízió műfajával, közben 1997-ben megalapítja László Károly színésszel együtt a Puki bácsi és a Mesekaláka nevű első magyar nyelvű gyerek-tévészínházat Romániában, tévés sajtószemléi népszerűek voltak a háromszéki nézők körében, majd 2011 végéig vezeti a Holló Ernő Sajtópincét és a Terefere Klubot, amelyeket ő maga kezdeményezett és töltött meg élettel – de ezek mind csak idegnyugtató pótcselekvések ahhoz képest, amennyi tehetség és energia potenciálisan feszült benne mint alapvetően irónak termett alkotóban.

*

Azok, akik a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveinek Erdélyében egy kicsit is komolyan vették a valóságirodalmat, s különösen azt a fajtáját, amit színpadra teremtettek, rendre megtapasztalták, hogy a műfaj pokoli nehezen működik – a valóságon ugyanis nehéz kényünk-kedvünk szerint igazítani. Fedezet nélküli, hamis állításokat, sugallatokat, kétértelműségeket, allegóriákat, szimbólumokat még-még lehetett mondani róla, de a fekete-fehér, fotografikus ábrázolás szerre megbukott az ideológiai szűrőkön. Pedig ha körülnézünk a huszadik század magyar irodalmában, észrevehetjük, hogy a valóságirodalom, ha sokszor nem is emelkedett a művészi teljesitmények legmagasabb csúcsára, jótékonyan és termékenyen befolyásolta az írók társadalmi kötődését, társadalomszemléletét, problémalátását, élményforrásait. Nem állítom, hogy e vonulat lett volna az egyedül üdvözítő, azt viszont példák egész sora – s esetünkben Matekovics János alkotói holtvágányra kerülése egészében is – szemlélteti, hogy a kimondás, az ábrázolás bátorsága valahol mindig a valóság tájain kezdődik s jut el a művészi átlényegülésig. Ebben Matekovics János mélységesen – talán túlságosan is mélyen – hitt, ezért aztán nem is tudott váltani, alkalmazkodni a ravasz hajékonyságot követelő konjunktúrához. Mivel nagyjából saját életéből, az általa megtapasztalt konfliktusokból, személyes vonatkozású élményeiből kívánta tudatosan is felépiteni írói világát, a valósághoz való nagyfokú ragaszkodás már-már kötelességszerűen kísértette és nem hagyta nyugodni. Amikor pedig úgy érezte, hogy nem tud neki eleget tenni, akkor felhagyott a meddő próbálkozással – erről vallanak torzóban, félbe-szerbe hagyott művei, tervei. Távolról sem kegyeleti aktus az, amivel e tanulmány megpróbálja a helyére rakni mindazt, amiért a kiteljesületlen szerző életének hét évtizedében hadakozott. Nem egyedüli, ám jócskán gyakorló Don Quijoteja volt azoknak az időknek, amikor úgy tűnt, hogy a kimondott, a leírt szó mögött ott állhat a valóság aranyfedezete. Nem rajta múlott, hogy menet közben hamar lelepleződtek az útját álló, mindent kegyetlenül megőrlő, embertelen szélmalmok és beléjük törött jobb sorsra érdemes lándzsája-kardja.

Beszéljen helyette élete fő teljesítménye: A lány volt a tizenötödik szövege és valósága...

Cseke Gábor

Csíkszereda-Toronto, 2013. június-július

(P.S. Köszönettel tartozom Matekovics János Zoltánnak, Matekovics János Sepsiszentgyörgyön élő fiának, aki az édesapjára vonatkozó információkat és dokumentumokat a legnagyobb készséggel bocsátotta rendelkezésemre.)