KISEBBSÉGBEN: Egy kortárs hatalom-analízis felé


-A A+

Mottó: „Egyetlen biztos pont a vezéré,

akiben egyébként a legnagyobb a bizonytalanság.”

Politikai antropológia és politikatudomány mezője régóta tágas, sokszor határok nélküli, rendetlen táj. Rendet varázsolni bele csak a helykereső pillantás, elszánt határolás, szervült jelenségekre összpontosító érdeklődés merészkedhet – az sem minden áldozatvállalás nélkül.

Csepeli György új kötete A hatalom anatómiája (Kossuth Kiadó, 2013, 208 oldal) épp e tájak találkozási pontján teremti meg a „Csepeli-mezőt”, a politikáról közölhető narratív magabiztossággal, a szociálpszichológia eligazító belátásaival, káosz és rend közötti terek, szcénák deskriptív megmutatásával. Saját mezőt, igen, amennyiben a nézőpont, a valóságmetszet, az interpretáció perspektívája, az elbeszélés távolsága a társas történéstől épp ezen a módon kimetszett a lehetséges sokféle elbeszélésformából, s amennyiben egy lewin-i/bourdieu-i értelmezési tartományt hoz létre. Láthatót és nyilvánvalót, láthatatlant és örökké rejtőzködőt kezel, derivátumok és paradoxonok között világít rá Csepeli a Zoon Politikon természetrajzára, funkcionálásának mikéntjeire. A kötet külsőleg bár „anatómiát” ígér, azonban a bennefoglaltak „élettanit” érzékeltetnek elsősorban, sőt „kórtanit” is föltárnak, mi több, epidemiológiait és virológiait éppúgy, melyek a politika (a politikai Én és az uralomformáló politikus személyiség) fertőződési, megbetegedési tüneteit is diagnosztizálják. S ha már a politika „kórélettanát” egykoron maga is „mentőorvosként” tanulmányozó Szerző az akut és heveny jelenségek anamnézisét kínálja is, fontos aláhúzni, hogy a terápiás kezelési javaslatokról korrekt tudósként óvakodik, de a politika kórképeinek hátterében kötet-hosszan és következetesen mutatja föl a hatalmi életvilág struktúráit és dinamikáit, történeti és kortárs látleleteit. Ebben pedig tagoltan, röviden, áttekinthető látképet formálva rajzolja meg az egyes politikai tünemények társadalmi, közösségi és perszonális funkcionálását, állapotábráját.

Csepeli számára az ember (értsd: a politikai lény) a főkérdés, körülményeinek, létfeltételeinek, társas mivoltának politikai formáival együtt, de elsőként is e „politikai életvilág” alrendszereinek komponenseivel kínál bevezetőt. A politikáról való gondolkodás nyugati, és a Zoon Politikonról való gondolkodás evolúciós, avagy korábbról antik mintázatokat követő felvilágosodás-kori dilemmái között leíródó rendszerként mutatja be a politikai filozófia rendszerfelfogását, majd az állampolgárok közösségét megtestesítő praktikus világokban mutatkozó strukturalista funkcionalizmus szemléletmódját a „vadság, a barbarizmus, majd a civilizáció” interpretációkban, a kooperációkat elnyomó verseny győzteseinek, a jutalmak esélyeinek, racionális tartalmainak, konfliktusainak és konszenzusos együttműködéseknek relatív esélyeit is fölvonultatva. Szabadság és korlátok, egyenlőség és normák, egy- vagy többközpontú berendezkedés, optimista/pesszimista emberképek politikai gondolkodástörténeti „receptjei” illusztrálják azt az emberfilozófiai és tudásantropológiai vázlatot, melyben a kollektív história mintázatait sejteti: „A politika felfogását meghatározza az ember felfogása” – írja (18. old.), de példázatai a hatalommegosztás, elnyomás, szerződésesség, változás és fejlődés kérdései felé kalandoznak el, illusztrálva a kultúrafelfogások, a politikai közösség intézményeinek kulturális hátteréből jövő egyezményesség vagy gyarmatosítás vitáit a „fejlett/primitív” dichotómia (többek között) kirekesztéspolitikai retorikájával. Antropológiai iskolák, irányzatok, korszakok vázlatos bemutatása révén a politikai antropológia tudásterületi elkülönülésének, ágazati megközelítésmódok eltéréseinek illusztrálásával valójában egy, a hétköznapi élet szociálpszichológiájával kiteljesített példatárat vázol föl. „Értelmező politikai antropológia”, az antropológiai és politikai tudás hermeneutikai határán kijelölhető diszkurzív terület válik ezáltal témájává, melyben a modernitásnak, a korkérdések hatalmi anatómiájának is viselkedéstudományi körvonalait jeleníti meg. „Az ember meghatározatlanságát” Nietzsche, Heidegger, Gehlen, Chomsky alapján a szocializációs feltételrendszer, a „kezdeti közösségek” és a komplexebb társadalmi szerveződésfolyamatok kommunikatív forgatókönyveivel jellemzi, kiegészítve a modernizációval, az ember „eleve törzsi” természetének posztmodernizált nyilvánosságképével, szcénáival. Lépésenként halad, bevezet „a politika” leírhatatlanságának racionális teóriáiba, a reflexív gondolkodási folyamatok természetrajzába is. A kötet első negyedének embertudományi kontextusa a második blokk „hordától államig”, primer feszültségtől nemzeti keretekig, titoktól és hittől vagy szakrális rítusoktól a politikai cselekvés harcformáiig kiterjesztett tudástérbe kerül. Ezt viszi át a Szerző a könyv második felét kitevő intuitív politikatudományi példatárba, melyben a politikai harc, siker és kudarc, káosz és rend, társas és magányos, maradandó és mulandó praktikák jellemzése található. A kötet utolsó harmada a politika paradoxiális állapotait a hatalmi gyakorlat, intézményesség, akaratképzés, kormányzás és kommunikációs szcénák empirikus ismeretanyagait hozza illusztrációként arra, miként keletkezik és módosul a politika színpada, kommunikációs tere és önreprezentációja, maga a „Rend” anarchikus és kaotikus-bizonytalan mivolta, az egész közéleti káosz, mely mindig a változás, az új rend kényszereinek, manipulációjának és erőszaktevéseinek legális vagy legitim gyakorlata egyúttal.

Csepeli az eredendően oktatási ismeretanyagként megkomponált előadás-sorozatot a weberi és tönnies-i univerzumból vett szemléleti alapvetéssel festi alá, tradicionális politikai hatalomfelfogás révén ékíti mintázatával, és kortárs szakirodalmi példatárral cizellálja. Nem kiolvasható, „kitanulható” könyvet komponált, hanem kézikönyvet, sillabuszt, mely elővehető újra, mintegy anatómiai atlaszként, aprólékos finomságú „szervleírásokat” tartalmazva. Ugyanakkor nem volt rest alapvetően szélesebb társadalomtudományi kiterjedésű feldolgozásra vállalkozni, mégpedig élvezetes stílusban, melyben a politikai hatalom nyitott színpada a lét teljes horizontját fogja át, az aktorok szerepköre és a politikus szuverenitásának elkerülhetetlen fontossága pedig ebben olyan eszményiesítést is biztosít, melynek révén a hatalmi praktikák totális kézbentartójává is válik – ennek felelősségét és társadalmi drámafőrendezői kiváltságát pedig önnön adottságaiként kezelheti, vagyis fölhasználhat szokásszerű, konvencionális, legitim vagy illegális uralomgyakorlási eszközöket is. Csepeli nem hagy kételyt ennek veszélyessége és a fortélyos félelem korszakainak példázatai, vagy mai változataikban a bürokratikus és technokratikus túlhatalmak esélyei terén.

A „jó kormányzás”, a vezérszerep, a kampány, a botrány, a médiauralom változatai vagy a politikai retorika közjó-ígérettel megdolgozó hatásai a kognitív képességeken túl a káoszkezelés merészségét, a politikai ritológia kialakítási esélyeit egyaránt hordozzák ebben az interpretációban. A hatalmi logika vezérelve pedig az: „Egyetlen biztos pont a vezéré, akiben egyébként a legnagyobb a bizonytalanság” – írja a Szerző (177. old.). E biztos bizonytalanság pedig – s ez itt már a recenzens interpretációja… – a politikai színház hatásainak episztemológiai föltárhatatlanságához, a stabilnak tetsző kortárs politikai elemzési gyakorlatok állandósult irreleváns voltához is vezethetnek: nincs, mert nem lehet biztos belátás magáról a politikáról, s ennek csupán emberléptékű változata a politikus mint olyan, kiről mondani egyaránt lehet emezt is, amazt is, de magasztos énjét mindez nem leépíti, hanem fölmagasztalja inkább.

Csepeli félreérthetetlenül sugallja azt, hogy a társas lét mindennapi politikai színpadán, az állam antropológiájának és a hatalom szerepviselkedéseinek leírásakor a színpadi viselkedésmódok dramaturgiai finomságai nem szükségképpen fölismerhetők, azonban „anatómiájuk” a tapasztalati tudás eszköztárával megalkotható. A politikum „pragmatikus szükségleteit” a reprezentativitás, a monumentalitás és az elkápráztatás feladattudata teljesíti ki, ezt pedig nem mással, mint hasonlókkal lehet ellensúlyozni, a kiegyenlítő oppozíció sem törekedhet másra, mint ellenkezőre vagy ugyanerre. Vagyis, ami akár felismerhető, átlátható is, de az időben zajló társadalmi cselekvők terében mindez korántsem szükségszerűen befolyásolható, az ellenállás erői is ugyanúgy kommunikációs konvenciók foglyaivá lesznek, mint maga a programkövető politikai aktor. Ennek morális—mentális megítélése immár a politikai szcéna sok-sok szereplőjének feladata lehet, a leíró tudomány ilyesmire nemigen vállalkozhat… – legföljebb természetrajzát tekintve pontos, aprólékos narratívába emelheti a jelenségeket, melyek esetében viszont „a társadalom hangjának” megszólaltatása helyett a magáét hallatja. Ennek mint folyamatnak, történésrendnek kézikönyvszerű megformálására vállalkozott a Szerző, kinek „tananyaga” nem leckék sora csupán, hanem az önreflexió, az átélésen alapuló belátás (és elméleti rendteremtés) korántsem kaotikus analízise. Ez ugyanakkor talán hátránya is: kevesebb a sejtetés, elhallgatás, sugallat, szabadba eresztett asszociáció, mint az árnyalt értelmezések füzére.

Persze hát, hisz anatómia. Alapkönyv egy betegedő vagy betegségtudatos társadalom látleleteinek kimondásához. Egyelőre fájdalommentes diagnózissal, de a preventív medicína esélyét immár szánalmasan lekésve…








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X