KISEBBSÉGBEN: Ismail Kadare „Publius Ovidius Naso” – avagy utazás Romániában


-A A+

Okosok vagyunk mi, mindig...

És csúfot űzünk mindenkiből. Kábé ez jut eszembe Ismail Kadare visszaemlékezéseit olvasva, amit a nagy albán író azzal kezd, hogy „Nem volt szerencsém Romániával”. Pedig kétszer is járt nálunk, vagy tán háromszor? Először, másodszor és utoljára... Mindenestre ő nem tudja értékelni azt, hogy „a románnak végül is megjön az esze”. Mikor először járt itt, 1974-ben – csak kísérővel jöhetett. Enver Hodzsáék egy megbízható harcost osztottak be melléje, hogy nehogy eltévedjen... Nem lehetett valami kellemes utazás. 2003-ban viszont már mi keserítettük meg az életét Romániában. Tíz évvel ezelőtt szeptemberbe a román tengerpartra hívták a nagy írót, a nemzetközi irodalmi fesztiválra, azért hogy átvehesse az Ovidius-díjat. Vele együtt jelen volt még két világirodalmi nagyság: António Lobo Antunes és Amos Oz. Mostmár hogy néz ki ez a dolog? Az egyik díjat kap, a másik kettő pedig asszisztál? Titokban összeült a zsűri és kitalált egy zseniális megoldást: Antunes kapja az Ovidius-díjat, Kadare kapja a fesztivál díját, amit ez alkalomból létesítettek. És Amos Oz? – ő is kap most egy baráti kézfogást. A díjra várhat még egy évet... De amíg ezt kisütötték, fortyogott az egész tábor. A fesztivál méltóvá vált a nevéhez: folyt benne az „Irodalom éjjel-nappal”. S a kisszerű okoskodás... akárcsak a Parlamentben. Szórakoztak írókáink, illetve az írónak titulált politrukok. Kadare nem sértődött meg, nem szerezte meg ezt az örömöt a szervezőknek, hanem kivárta a döntést. Aztán átvette a díjat és kereket oldott. Nem kívánta látni az őskereszténység dobrudzsai emlékeit, ahová Tudosie püspök kalauzolta másnap a vendégeket. Kadarénak elege volt már a közelmúlt romániai emlékeiből... Valahogy így vagyunk vele mi is.

 

Ismail Kadare: „Publius Ovidius Naso” – avagy utazás Romániában

Nem volt szerencsém Romániával.  1974-ben jártam ott először, Zaharia Stancu hívott meg, az Írószövetség elnöke. És mivel akkoriban kettesben kellett utazni, Luan Quafëzezi kísért el engem.

Nagyon is egzaltált csemete volt, és most még oka is volt rá, hogy túlfűtött legyen. Mert jóllehet harcos író, a háború idején pedig híres partizánparancsnok volt, 1945 óta most történt meg vele először, hogy külföldre mehetett. Albániában inkább rettenthetelen gerillaként ismerték, mintsem íróként. Azt mondják, hogy az olasz megszállók még a nevét is lefordították: a rettenetes Leone Coloneróként emlegették, aki most este felgyújtott egy tüzelőanyagraktárt, lelőtt egy katonai őrjáratot stb. Két vagy három tisztségviselő is van az állami vezetésben, aki a háború idején az ő parancsnoksága alatt működött. Ennek ellenére, két komoly hibája is volt Luannak, ami tönkretette a karrierjét. Az első, hogy montenegrói nőt vett feleségül, akibe a veszett nagy vitézkedés idején lett szerelmes;  a másik pedig ennél is súlyosabb: mindig nagyon szerette a nőket.

A diktatúra idején, miként valamennyi társából, belőle is elpárolgott a vitézség. Pontosabban átköltözött a nők iránti szenvedélybe, ami Albániáról lévén szó, ugyancsak a vitézségnek tekinthető, annak a másik formája.

A nők miatt néhányszor veszélybe került. Ha eltekintedttek volna Luan hősi múltjától, már rég kirúgták volna a pártból.

Az  Állam bizalmát, hogy külföldi útra engedte őt, hálával viszonozta. És miként az ilyen helyzetben lévőkkel gyakran történni szokott, a politikai hűségnyilatkozatok hangja fokozatosan felerősödött. Persze ismertem őt, és tudtam, hogy ez nem tart sokáig.

És lám, Bukarestben találtuk magunkat, kettesben. Május eleje volt. Ceauşescu a hatalom csúcsán leledzett. És ha ez nekünk is feltűnt, akik a terror-lista első helyét elfoglaló országból jöttünk,  képzelhetik, hogy mit éreztünk.

Másnap Zaharia Stancu fogad bennünket, egy régi módi, fáradt úriember, aki úgy tűnt, hogy nem is veszi észre, mi történik körülötte. Mindkettőnknek Párizsban ugyanaz a kiadója, és nyilván hogy szóba hozzuk, beszégetünk róla, meg Franciaországról. Luan, aki egy szót sem ért franciául, rendkívül boldog, sőt nagyokat mosolyog.

Hirtelen kinyílik az ajtó és belép egy hölgy, ő is boldog. Hangos szóval zengi: „Brávó!” Majd teátrális gesztussal megerősíti: „Brávó! Megvan a honorárium!”

Egy percre volt szükségünk, hogy megértsük, miről is van szó. Ezelőtt két héttel megjelent a könyvem Romániában, A halott hadsereg tábornoka, és a kiadó üzeni, honoráriumot fizethet nekem.

Az arckifejezésem, amelyen a hír hallatán nyoma sem volt a lelkesedésnek, megütközést keltett. Még Luan is elkomorodott.

A nő ijedten, attól tartva, hogy félreértettük, megismételte a hírt. A Tábornokról van szó, Kadare úr románul megjelent regényéről... A halott hadsereg tábornokáról.

Mondtam: tökéletesen értem, de ... a honoráriumot Tiranába kell küldeni, az Állami Bankba.

Így végre megértették, hogy miért nem érdekel a dolog. És nyomban befagyott a hangulat.

„Rohadt revizionisták” – mormogta Luan, miközben távoztunk. „Még azt hiszik, hogy ilyesmivel elcsábíthatnak bennünket.”

Nincs erőm, hogy megkérdezzem, hova akarnak elcsábítani bennünket. Úgy tűnik, Luan még mindig narkózisban van, öli a hála, mert szocialista Államunk külföldi utat juttatott neki.   Nyilván nehéz kibírni két hetet egy kollégával, aki ilyen politikai baromságokat szajkóz. De mivel jól ismerem őt, tudom, hogy rövidesen elmúlik ez neki.

És valóban, a változás sokkal hamarabb beállt, mint ahogy sejtettem. Már este, a vacsora után, amit az Ambasador Szállóban költöttünk el. Ugyanis sétálni mentünk. Az utcán szebbnél szebb nők sokasága járkált. Luan arcán előtört a gyönyör, aminek semmi köze sem volt a korábbi hálakitöréshez. „Figyelem!” – mondom félig komolyan, félig tréfásan. Aztán a legutóbbi hódításáról faggatom, arról a szépségről Fierből, aki miatt Luan szinte elvesztette a közlési jogát. Rögvest begurul tőle, sőt jobban, mint Zaharia Stancu irodájában. Elereszte egy „Eh!”-et, aztán még egyet, az előzőnél súlyosabbat, majd remegni kezd a keze.

Ha tudnád, hogy mit tett velem, mondta majd hogy nem suttogva. És főleg ki  tette, hát az a barom művelődési miniszter... És velem, aki hétszer sebesültem meg a harcban; oda küldtek mindig, ahová senki sem merészkedett... Menj, röpítsd levegőbe a hídat Gjormban! Menj, gyújtsad fel a prefektúrát! Menj ide, menj oda... Jön ez a barom, és feltörli velem a földet, mert montenegrói nőt vettem feleségül, vagy mert egy albán nővel szórakozom... Azt még értem, hogy a montenegrói nő politikai kérdés, de hogy az albán... Vele mi a baj?

Haragja, amit olyan jól ismerek, határtalan. A művelődési minisztertől kezdve egészen a legmagasabb vezetésig terjed, csak Enver Hodzsa előtt torpan meg.

Ilyen alkalommal ha lefesti vezetőink egyikét-másikát, nem ismer irgalmat. Szerinte irigyek, mint minden torzszülött, akit elkerülnek a nők, és nyilván impotensek. Olyanok, mint a kivert kutyák, akik a más paradicsomát őrzik; soha nem bocsátják meg, ha viszonyod van egy nővel.

És ezennel a hipnózis, az Állam iránti hála szertefoszlott. Újból a régi Luan Qafëzezi állt előttem, a par exellence skizofrén kommunista, mondhatnám: egyfajta erotikus ellenálló, aki azt hiszi, hogy a párt felfogása szerint nincs más bűntett, csak a házasságon kívüli viszony. De ő már annyira belemerült az ilyen viszonyokba, hogy abban a pillanatban, amikor választania kell, úgy tűnik, kész magasabbra helyezni a nőt a doktrinánál meg a pártnál. És ki mondhatná meg, hogy ebben a zűrzavarban ki a nyertes, vagy ki a vesztes.

*

Mindezek most jutnak eszembe, 2003 szeptemberében, miközben a Párizs—Bukarest légijárat gépe a román fővároshoz közeledik. Luan Qafëzezi immár két éve, hogy meghalt, Tiranában, magával vive kettőssége titkát.

Immár harmadszor is meghívott a Romániai Írószövetség. Miként az előző két alkalommal, most is a meghívottak listáján kívül, amely rendkívül tartalmas, váltig hangsúlyozzák, hogy ez az egész világ írói számára rendezett találkozó, és azon a helyen kerül rá sor, ahová kétezer évvel ezelőtt a híres Ovidiust száműzték, s az ő nevét viseli a fesztivál díja is. Az üzenet folytatásából pedig az is kitűnik, hogy az idén a díjat az albán meghívottnak ítélik oda, tehát a jelenlétem kötelező. Albánia romániai nagykövete is levelében megerősíti, hogy bár még nem jelentették be, a díjat Albánia fogja kapni.

Az első két meghívásnak nem tehettem eleget, és nem azért, mert nem akartam még egyszer Romániába jönni, vagy nem kívántam jelenlétemmel tisztelegni Ovidius neve előtt, hanem egész egyszerűen nem volt időm rá. Az irodalmi tevékenység mindenhol egyre intenzívebbé vált, és különösképpen Európában; az író rendelkezésére álló idő egyre behatároltabb, a kötelező utazások száma egyre nagyobb (nem tudok eljutni Moszkvába, ahol a fiatalságomat töltöttem, sem pedig Rigába), alkalmi utazásra pedig alig jut idő.

Leszállok tehát a bukaresti repülőtéren és máris indulok Konstancára, oda, ahol a meghívottak találkoznak. Ha a meghívottaknak legalább a fele eljön, az is nagyszerű lesz. Egyesek közülük: Vargas Llosa vagy Ernesto Sábato személyes ismerősöm; másokkal pedig: Amos Ozzal, António Lobo Antunessel most szeretnék megismerkedni. Tavaly ott volt Michel Butor és Jorge Semprún.

Áthaladunk Bukaresten. Mintha megváltozott volna ez a város (Ceauşescu áldatlan városrendezési ténykedése folytán), vagyis úgy látom, óriási tömbházakkal zsúfolt.

Nem tudom, hogy a diktátorról hallottak hatása alatt állok-e, de úgy tűnik, mintha lebombázták volna ezt a várost: kihalt, még akkor is, ha teli van építőteleppel. A befejezetlen tizenöt-húszemeletes háztömbök  végetérhetetlen sora számomra az üresség és a hiány érzetét kelti. Bennük testesül meg a kommunizmus egész sivársága és egyhangúsága, a fátumszerű gondolattal együtt, miszerint ez a város, amely hajdan a fény városa volt, és még 1974-ben is annak láttam, amikor először jártam itt, mostmár végleg tönkrement – mindez megrendít.

Ahhoz hogy Konstancára érjek, át kell haladnom Románia egy részén. Lehet, hogy Ovidius egy hét alatt tette meg ezt az utat, vagy tán még tovább tartott. A számüzetés szekerén, a kerekek nyikorgása közben jobban kínozhatta őt a kérdés, hogy miért ítélték őt erre, fájdalmasabb volt mint az utolsó éjszaka, amit Rómában töltött.

Csodálatos hely az, ahol a fesztivál lesz. A Fekete-tenger partja, szállodák, üdülőházak. Odébb az Írószövetség háza. S valamivel még odébb Ceauşescu villája.

Ezelőtt negyven évvel a Fekete-tenger másik partján voltam. A szovjet írók egyik üdülőházában, Jaltán. Sokszor bánom, hogy nem jártam ott a kommunizmus összeomlása után is. És mindig megesküszöm, hogy mihelyt visszakerülök Párizsba, foglalkozom majd ezzel. Pedig, nagyon jól tudom, hogy nem így lesz.

Románia, mint minden volt-kommunista ország, eszembe juttat valamit a letűnt időkből. Ha eltekint a krónikus szegénységtől – ami a nyugatiakat foglalkoztatja –, az íróban ez az ország varázserejű melankóliát kelt. Úgy tűnik, ennek a román olvasó az oka. E tekintetben az egykori szocialista tábor olvasói még hasolóak. Másként fénylik a tekintetük. Azokból az évekből való ez a maradék fény, amikor olyannyira bíztak az írókban.

Újra élem ezt a konstancai könyvvásáron, amelyre meghívtak. Viszontlátok néhányat románul kiadott könyveimből. Miközben autogramot adok, úgy érzem, Tiranában vagyok. Nem tudom, hogy miért, ott áll mellettem kitartóan a polgármester és a konstancai püspök. Utóbbi áldását adja rám és a könyveimre, a fordítómra, Marius Dobrescura. S a jelenlévőkre, nyilván.

A könyvbemutató után sajtóértekezlet következik. Eredetileg nem volt benne a műsorban, emiatt haragszom is egy kissé. Vagy legalábbis úgy teszek, mintha haragudnék. De neheztelek mindenképpen. A teremben újságírók és írók tömege. Mivel Párizsból jöttem, hadd tűnjék úgy, hoztam egy kis párizsi levegőt. Ezt játékos felfuvalkodottságként jelenítem meg. Valójában nem esik nehezemre. Szokásomtól eltérően hirtelen a prezídium asztalánál termek. Kapásból válaszolok a kérdésekre, paradoxonokban beszélek, s félóra múltán nagyképűen bejelentem: még három—négy perc, és vége az értekezletnek. Egész biztos, hogy beképzelt alak benyomását keltettem. Már jó ideje megfigyeltem (pontosabban: meggyőződtem róla), hogy akik nem szeretnek, e nagyképűség láttán otthagynak; a rajongóim viszont ezek után még jobban szeretnek.

Délután visszatérünk Neptunra. Csodálatos a hangulat. A meghívottak listáján lévők közül sokan itt vannak már. Fuentes nincs itt, de itt van Amos Oz. És António Lobo Antunes is. Sok skandináv író, amerikai; úgy látom, képviselve van szinte minden európai ország, a volt-szocialista országok és a balkániak. Jelen van számos írónő. Valaki azt mondja, az írók közül nem egy civilben szemorvos. Mindenesetre Románia büszke lehet arra, ahogy megszervezte.

Este későn viszont hűséges fordítóm, Marius Dobrescu pontosan az ellenkezőjét mondja. Nem érti, miről van szó, minden olyan zavaros. Azt hiszi, valami szégyenletes történik. Később megtudtam én is, hogy mi az a „szégyenletes”: a zsűri fejesei, vagyis az Írószövetség nagyságai arra készülnek, hogy megszegjék nekem tett ígéretüket. Röviden: hogy másnak adják az Ovidius-díjat.

Marius arca drámai kifejezést ölt. Hallgatom a kitörését, majd alkalom adtán megjegyzem: „Na és akkor mi?”

Nem kívánok a kommunista irodalom pozitív hőseihez hasonlítani, azokhoz akiket nem érdekel sem a díj, sem a kitűntetés; és egyébként nem olyan nagy szerencsétlenség.

Mindezt elmondom Mariusnak, de érzem, hogy nem hiszi el maradéktalanul. Végül is érthetőbben kell előadnom: „Elég sok nemzetközi díjat nyertem, és ugyanolyan sokat ítéltek másnak helyettem, így tehát az itteni díj, akár megkapom, akár nem, számomra nem életbevágó”.

„Mégiscsak szégyenletes” - erősködik ő. – „Szégyenletes, de kinek?” – kérdezem én. Marius végül is lecsillapodik. Öszes fordítóm közül ő fejezi ki legérzékelhetőbben hűségét az író iránt, akit fordít.

*

De hiába lazítunk. Másnap a hírek még inkább szárnyra kapnak, különösképpen az írók között. Előbb a vendéglőben érzékelem ezt, a többiek tekintetéből, aztán Marius mesél el nekem mindent, jelezvén hogy ő már mondta. Aztán az egész fesztivál légkörét megmérgezik a hiresztelések. „Mindenki elképesztően szégyenletesnek tekinti... Mindenki ön mellett áll.”

Nagyon komornak tűnhetek, mert Marius siet hozzátenni: „Nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Úgy tettem, ahogy mondta, nem elegyedtem bele a csorbájukba”.

Mégegyszer elmagyarázom: „Nem érdekel különösebben ez a díj, érted? Két évvel ezelőtt ígérték nekem, és nem jöttem, hogy átvegyem. A múlt évben is nekem ígérték, és akkor sem jöttem el érte. Mostmár elhiszed, hogy őszintén mondom, nem olyan nagy szerencsétlenség, ha nem adják nekem.”

„Elhiszem – mondja. – Nincs szüksége rá. De szó szerint: szégyen Romániára nézve.”

„Kérlek, ne mind emlegesd a szégyent. Az lenne szégyellni való, ha idegesnek mutatkoznék emiatt. És szégyen lenne számodra, ha belekeverednél ebbe a sok pletykába, mert akkor azt képzelhetnék, hogy én sarkallak. Tehát arra kérlek, ne keveredjél bele.”

„Nem keveredem bele, szavamat adtam rá.”

Ez mondja, de valójában mindig ott van a közepében annak, amit máris „botránynak” lehet nevezni.

Délután jön, hogy elmondja: megtudta a nyertes nevét, azét, aki jogtalanul, aki pofátlanul stb. ... átveszi a nekem ígért díjat. António Lobo Antunes az illető.

És tovább háborog: „Micsoda szégyen!” „Ne keveredj belé! António Lobo Antunes nagyon jó író.” „Tudom, tudom, de mégis...”

Hogyan érezem magam, azt mondom: ez alkalommal eléggé megviseltnek. Nagy bajban vagyok. Szörnyű lenne, ha látják, hogy haragszom. De az sem lenne jó, ha vidámnak látszom, mintha egyáltalán rá sem rántanék. Színleljem, hogy nem tudok róla, akkor hazudok. Az újságírók nekem szegezik a kérdést: Mi a véleménye arról, hogy Antunesnek ítélik oda az Ovidius-díjat?

Késő délután Marius megjelenik újra a szállodában. Nehezen lélegzik az izgatottságtól. Megtudta az okát is ennek a ..., ennek, ami történik. Az Írószövetség titkára vagypedig az alelnöke, aki a zsűri tagja, rángatja a köteleket. Azt reméli, hogy kiadják őt Portugáliában euróért!

Életemben nem hallottam még ilyen ostoba érvet. De amit Marius mond, hihetőenek tűnik. És azzal folytatja, hogy minden író fel van háborodva. Most a botrány teljessé válik. Erkölcsi katasztrófává. Ha jól értem: a Fekete-tenger még feketébb lesz ettől.

Vacsora előtt fogadás van, amelyen megpróbálok minél természetesebbnek mutatkozni, és úgy hiszem, sikerülni fog. Véletlenül éppen Antunes mellé kerülök, s hogy a feszültséget oldjam, mondok neki valamit. De úgy tűnik, észre sem vesz. Hát ez már több a soknál, gondolom. Egy francia rendkívül udvariasan elárulja nekem: „Kadare úr, Antunes egyik füle süket. Ön éppen abba beszélt.” Ezután pedig Antuneshez szól, és ő szivélyesen felém fordul, hogy beszélgessünk. Biztos észrevette ő is, hogy mi történik, és feltehetőleg zavarban van. Talán még inkább, mint én.

Este a vendéglőben úgy érzem, hogy növekedik az izgatottság. Az Írók Házából jövők arcáról azt olvasom le, hogy ott, a klubban történik valami. Mariust keresem a tekintetemmel, de nem találom. Amos Oz próbál mondani nekem valamit, de az ő tökéletes angol beszéde zavarba hoz. Végül megjelenik Marius is. Arca vörösebb a többiekénél. Azt mondja: a klubban teljében van a civakodás. Miután kijelenti, hogy ő nem vett részt benne, amit nem hiszek, így folytatja: a botrány túllépett minden határt. Megtörténhet, hogy a támogatásomra kezdeményező bizottságot szerveznek. Jelen pillanatban nemcsak a román írók vannak felháborodva. Egy brazil költő, miután azt kiabálta: „Albánok vagyunk mind!”, felolvasott egy poémát, amit az eseménynek szentelt.

Végül Marius megérti, milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Vigasztalni próbál: „Mi köze van Önnek mindehhez? Maguk kavarták, a saját kezükkel. Akkor másszanak ki belőle, maguk.”

Érzem, hogy bármilyen képet vágok: elégedetlent, elégedettet, aggódót, közömböset, egyaránt rosszul sűl el.

Marius, aki most első ízben maga is izgatott, megpróbál filozófiai magyarázatot adni a történtekre.  Szerinte úgy tűnik, a román íróknak az Írószövetség vezetőségével szembeni minden elégedetlensége talált egy rést, ahol kitörhet.

Valaki értesít, hogy telefonon hívnak, a recepciónál. A bukaresti nagykövetünk keres. „Mi ez a mocsokság, amiről értesültem?” Anélkül, hogy megengedné, hogy én is szóljak bár egy szót, félredobva minden diplomáciai tapintatot, nagyobb haragra lobban, mint a román írók: „Hazugok, tolvajok. Világosan megmondták, hogy Albánia kapja a díjat. Erre nem számítottam. Tiltakozni fogok.”

Még csak ez hiányzott.

Mikor visszatérek, ott ül az asztalomnál két fiatal román író, most érkeztek Bukarestből. A tekintetük meglehetősen borús, de csak annyira, mint bármikor. Látszik, hogy Marius beavatta őket, és az első szavuk hozzám: „Meg voltunk győződve, hogy így lesz!”

Tizenkét óra van, távozni készülök, s csupán arra kérem Mariust, hogy ne menjen az írók klubjába.

Megígéri, de tudom, hogy az ellenkezőjét teszi. Miközben „Jó éjszakát” kíván, és meghalljuk egy részeg bölcsködését, nagyot nevetünk. A részeg azt mondta - tolmácsolja Marius -, hogy „Ha a Fekete-tenger nem száradt ki még a szocialista realizmus idején sem, akkor nem szárad ki soha”.

*

Reggel a vendéglőben Mariust várom, késlekedik. Nem csodálkoznék, ha kékre verve jelenne meg. Ehelyett egy csomó hírt hoz. Végül megoldódott a rejtély. Nem honoráriumról van szó, vagy euróról, hanem egészen másról: Szerbia tiltakozott az ellen, hogy olyannak adják az Ovidius-díjat, aki véleményük szerint támogatta Jugoszlávia bombázását, és díj helyett azt érdemli ez az író, hogy a Hágai Törvényszék elé állítsák.

„Micsoda disznóság”, modja Marius.

„Végül is magyarázatot találtak”, teszi hozzá valaki. „Habemus explicationes.”

Megkönnyebbülten nevetünk.

Szép napunk van. Most rajtam a sor, hogy a fórumon beszéljek, és szeretnék belélapozni a jegyzeteimbe.

Marius eltűnik egy időre az értekezletek közötti szünetben. Aztán megjelenik egy köteg újsággal, és néhány derűs hírrel. Most hogy az újságok értesültek a történtekről, házigazdánk nagy zavarban van. Talált egy kompromisszumot: létesítenek egy párhuzamos díjat, ugyanolyan értékűt, vagy még jelentősebbet.

De a fórum környékén folyik tovább a sürgés-forgás, mert a „kompromisszumról” még nem értesültek. Az egyik újság azt írta: azt várják, hogy Kadare haragosan távozzék Romániából.

Úgy tűnik, Mariusnak fény gyúl a szemében, miközben fordítja. Nem csodálkoznék, ha azt mondaná: „Na mire vársz még? Menj, vidd el a hírüket!”

Romániai tartózkodásom nagyon hosszúra nyúlik, pedig írnom kéne. Csak azt kérdem Mariustól: talál-e nekem egy kávéházat, ahol holnap reggel fél tíztől délig dolgozhatok, ahogy Párizsban szoktam.

Azt hiszem, Marius nincs elragadtatva e békés szándékomtól, de tévedtem. Abbahagyja a bakalódást és boldogan ígéri, hogy találni fog egy jó helyet.

Szebbet talált, mint amilyenre számítottam. Egy szálloda teraszán.

Marius elmegy, hogy visszajöjjön délben. Az örökös első fejezetén dolgozom. Lám, megkerülnek a jegyzeteim is. Minden elő van készítve. Csak egy kis csend kell.

*

Másnap megismétlődik a szertartás. Mivel engem már nem foglalkoztat, ami történt, azt hiszem, hogy másokat sem. De nem így van.

Tekintetük azt kérdezi: mit csinálsz még itt? Miért nem mész el? Más szóval: szívvel—lélekkel bíztunk benned. Kiábrándítottál.

Ó Uram, mondom magamban, kezdődik előlről.

A fesztivál utolsó napja van. Este átadják a díjat. Vagyis a díjakat! Aztán a következő nap valami kirándulás lesz, mint a szocializmus idején. Elhatározom, hogy kereket oldok. Telefonálok Bukarestbe, a légitársasághoz, hogy változik a dátum. OK.

Este hétkor van a ceremónia. Értesültek már a másik díj létesítéséről, de attól még a hangulat ugyanolyan feszült maradt. Utolsó pillanatig reménykednek abban, hogy egyikünk visszautasítja, hogy botrány lesz.

A terem megtelik. Sok az újságíró, a nő, a meghívott.

Együtt lépünk színpadra, Antunes meg én, a vörös függöny elé. Ő egy kissé sürgölődik. Biztos, értesült a zenebonáról, és különösen a sajtóvisszhangról. Marius szerint remélhető, hogy visszautasítja a díjat. Nem tetszik ez az egész. Roppant kínos.

De, mint látjuk, Antunes sem szereti a botrányt. A vagdalkozóknak csalódást okozunk. A kellemetlen helyzetben lévők közötti szolidaritás arra késztet, hogy mondjak neki valamit, de ezúttal a jó fülébe. Úgy tűnik, egyetért velem.

A zsűri elnöke átadja a díjakat. Ovidius-díj. A legnagyobb díj.

Fejbe vernek a dicsérő szavak. Ismail Kadare, a híres író, aki már az első regényével, A halott hadsereg tábornokával dicsőséget szerzett Albániának Európában és világszerte...

Nem tudom miért, de az „-ul” rag, a határozottság román kifejezője, gondolataimban hozzátapad immár minden albán szóhoz.

A terem csupa szem és fül. Mégis mintha derengene már egyfajta harmónia. Egyelőre látszólagos. A közönség belefáradt a botrányba, és ... végtére ... csendet kíván, az írók pedig, úgy tűnik, kibékültek...

A díjkiosztás után következik az utolsó próbatétel: a fogadás. Az újságírók ott vannak mindenütt, ahol a legkevésbé hiányoznak: „Haraggal távozik Romániából?” „Ugyan miért, hölgyem. Azt hiszem, nem tűnök dühösnek...” „De mégis, egy nappal hamarább megy el a fesztiválról. Megsértették?” „Nem. Erről szó sincs.” „Akkor miért rendelt autót holnap reggel hatra?” „Korábban kell indulnom, hogy elérjem a déli repülőt.” „Tiltakozásképpen távozik idejekorán?” „Uram, mondtam már, hogy idő kérdése, nem érti? El kell érnem a repülőt... igen, a repülőt...”

Aztán végetér a fogadás is. A résztvevők elköszönnek, viccelődnek a másnapi kirándulás terhére. Ügyesen átsurranok közöttük, de az ajtónál rám kaccsint két román író. „Holnap reggel, ugye? Nem hittük volna, hogy megint átversz bennünket” – mintha ezt mondanák ravaszul, a tekintetükkel.

Később magamban vagyok a szállodai szobában. Nem tudok elaludni. Kimegyek az erkélyre cigarettázni. Háborog a hatalmas víz. Még a Fekete-tenger is.

Arra gondolok, hogy éppen Ovidiust emlegették a legkevesebbet ezen a fesztiválon. Agyamban paradoxonként társul ehhez, hogy a Fekete-tenger magányos Európában, sőt úgy tűnik, a világon is, pedig alkotóházak veszik körül, bennük vidám és optimista írókkal. A szovjet, a román, a bolgár, a moldvai, a kaukázusi írók derűlátása elviselhetetlen. Vidámságuk szégyenletes, az örültségig fokozódik.

Bűnösnek érzem magam, mert nem mondtam el ezt. Gondolataim újra Ovidiushoz szállnak, az ő kétezer évvel ezelőtti számüzetéséhez, ugyanide, e tenger partjára. Titokzatos jel volt ez a számüzetés, előrejelzés az istenektől a görögök számára, e vidám írók tragikus ellenképe. De nem fogták fel, nem hallották a harangot. Mielőtt ide utaztam, el kellett volna olvasnom Ovidius művét, a Tristiát. És nem tudom, a társaságból megtette ezt valaki is.

*

Hajnalban, idejében szól az ébresztő, a recepciótól hívnak. Vár a kocsi a szálloda előtt. Köd van, és apró cseppekben szemerkél az eső.

A szálloda sötét. Csupán itt-ott látszik egy kevés fény. Elképzelem, hogy az egyik író leskelődik, látni szeretné, hogy betartom-e szavamat, majd nyugodtan aludni megy.

Paranoia, mondom magamban, és eltökélem, hogy kivetem az agyamból.

A repülőtéren sikerül elérnem a párizsi gépet.

Elena azzal fogad, miután megölelt: „Na milyen a díj, amit nem kaptál meg?”

„De te honnan tudod?”

„Marius mondta telefonon. Valóban botrány volt?”

„Nem tudom – mondom én. – Másegyéb érdekel-e?”

Most ő az, aki nem ért semmit: „Miket beszélsz? Hallottam, azt írták az újságok, hogy mérgesen távoztál.”

Azt válaszolom: „Kész, vége, nem akarok hallani róla többet.”

Valahányszor hazajövök, meleg fogadtatásban van részem, most viszont teljesen megromlott a légkör, ami rosszulesik.

Reánk telepedik a csend, és mintha hallanám: lehettél volna visszafogottabb azt a nyomorult díjat illetően. Máris ideges vagyok, még mielőtt hallanám ezt.

Társam viszont mintha magában beszélne, egészen mást suttog: „Jól emlékszem, hogy a múltkor is, évekkel ezelőtt is, haragos voltál, amikor Romániából hazajöttél.”

Fordította: Marius Dobrescu és Zsehránszky István








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X