Szomorúan konstatálható a magam elvakult könyvmániája mellett is, hogy az egykoron még tisztességgel körültáncolt ismertetős következetesség helyébe tolakodott valami „könyvújságot” helyettesítő olvasónaplós feljegyzéstár, összefüggésekből kreált mutatvány, ami már nem a „klasszikus” recenzióra emlékeztet, hanem inkább az elkapkodott blogokra… Évente 8-12 ezer, a hazai könyvpiacon napvilágra jutó opuszból kapkodós mustrára vállalkozni amúgy is túl merész képzelmény – de nyugtasson talán az, hogy semmiről semmit sem szólni kevésbé lenne bősz erény… Így hát marad a mustra, olvasatok tónusában, tartalom és üzenet távirat-értékű vagy elmerengősebb hangütésében… Ezúttal hitekről is históriákról.

Egy prágai temető, avagy világösszeesküvés Eco módra

Umberto Eco opuszaira talán nem az elsődleges jellemző, hogy történelemtudományi hitelességű históriákkal aratnának népszerűséget. Korábbi (csak magyar kiadásban már megjelent mintegy huszonöt) műve és narratívái alapján épp ellenkezőleg: amit hitelesen ír le, az aligha pont úgy esett – de sokkal inkább úgy is, vagy mégúgy megtörténő zegzugos létezés-elbeszélés mindahány. Minthogy azonban történetei jobbára a sosem látható, múltban is rejtekező vagy jelenben is alaktalan alakzatokba simulnak, akár irodalmi esszéi vagy narratív tanulmányai, írói álmai vagy paranoid hömpölygései során is mindig a rejtélyek rejtélyei tájékán, egyfajta szakrális időben és megragadhatatlan térben kurkásznak. A prágai temető tavaly megjelent kötete például az örök ellenség-konstruálás jegyzőkönyve, a könyvben kibontakozó ál-jegyzőkönyvvel szemben életszerűbben bonyolódó szálak szövedékéből kibetűzve… – jegyzőkönyv, azaz inkább vádirat, napló, kétfedelű történet, sokszereplős dráma és titokregény, amelyben a titkok legtöbbször nyíltak, a nyíltság viszont legtöbbször mélyre rejtett és manipulált érzemény. Mottója alapján nem könnyen, de nem is ismeretlenül szól a fejtvényre vágyó olvasóhoz: „Ha nincs ellenség, mivel bíztassuk a népet?”. Vagyis sok évezredes közösségi stratégiára, a társadalmi megosztottság kor(ok)ra jellemző politikai attitűdjére utal, s ezen belül is többre, savanyúbbra, álnokabbra és ócskábbra annál, semhogy hirtelen mai politikai köznapjaink korszakos üzenetét kellene kihallanunk belőle…

Nem egészen meglepően, az örök és ádáz ellenség itt éppenséggel a zsidó. A zsidó mágus, a zsidó tulajdonos, a zsidó rabbi, a zsidó összeesküvő, a békétlenségből mindig és mindenhol kapzsi mohósággal hasznot keresni hajlamos hitsorsos, aki nemcsak a hatalom felső szegmenseit ostromolja váltig, de belopódzik a szabadkőművesekhez is, lealázza a jezsuitákat is, sakkban tartja a vatikáni, a párizsi, a német kémhálózatokat is, s ha végül az orosz titkosszolgák útját nem állnák, még az orosz forradalomban is megtalálná helyét… A történet szépsége messzi Piemontba ível, ahonnan a főhős franciaságra vágyva és piemontiságát levetve érkezik, boltot nyit Párizs egy Szajna-menti kis utcájában, ahol látszatra régiséggel ügyeskedik, valójában pedig míves okiratokat hamisít. Nőgyűlölő, akarnok nagybácsival megáldott, kettősre hasadt énjével a legkülönb bűnök kitartó elkövetésére is kész álnok ő, kinek ha kell, Garibaldi seregében adnak kémkedési szerepet, ha úgy alakul, akkor a kommünben vállalhat robbantási merénylet-előkészítést, de ha szebb napokra ébred, akkor épp a Dreyfus-ügy hátterében szükséges hamisítványt komponálja meg. Jó ember tehát, hívő is a maga módján, ha épp nem kell egy gyűlölt papot eltenni láb alól, vagy ha nem épp a megszállottság felől kap felkérést egy robbantásra, peranyag-hamisításra, hamistanú-vadászatra, merénylő-felhajtásra. Világképe tehát, melyben hit és egyház, hatalom és hívőközösség valahol a jezsuita pragmatizmus és az aktív sátánizmus között szédeleg, készséggel alkalmassá teszik egy mesteri hamisítvány komponálására, melyből majd azután a „Cion bölcseinek hiteles jegyzőkönyve” lesz utóbb, mire a bolsevizmus kezdene érlelődni az Ohrana ellenőrzése alatt.

Zúzós könyv. Ezernyi sodrással, tűpontos leírásokkal, aprólékos jegyzetanyaggal, naplóba illő közvetlenséggel és a csalfa memória ócska hamiskásságával alátámasztva, lassúdadan kibontakozó cselekményességgel, melynek árnyalataitól csak apródonként alakul ki a belső remegés annak képtelenségéről, mennyire képes mégis mindez a történelemformálás erejévé, döntéshozó méltóságok és még több döntést pusztító méltatlanságok terévé válni. Hit és kétség, korszakok és kultúrák közötti senkiföldje a táj, mely mégis valakié, a képtelenségé és ártékonyságé, méltatlanság és pusztítás sötét hatalmaié, akár ha egy, vagy mégjobb ha több furmányos akarat szabdalja országokra, városrészekre, titkos találkahelyekre, temetőkre és kegyhelyekre, éttermekre és kaszárnyákra mindjárt. A napló 1830-tól 1898-ig lépeget vissza az időben, de úgy, hogy „kaotikus cselekményéből (mely csupa előre-hátra tekintés, azaz olyasmi, amit filmes nyelven flashback-nek mondanak)” olyan sztori, fabula, szüzsé, cselekmény formálódik, melyben – írja Eco – „nincs más kitalált alak, csak a főszereplő, Simone Simonini”, „a többi szereplő … mind valóságosan létezett, és azt tette és mondta, amit ebben a regényben tesz és mond”, habár „elbeszélésökonómiai megfontolásból egyetlen (kitalált) személlyel mondattam el és csináltattam meg mindazt, amit valójában két (történelmileg valóságos) személy mondott és csinált” (553. old.). Fekete miséket celebráló abbé, köztársaság-ellenes olasz besúgóhálózat, drogfüggő vagy lecsúszott iszákosok külvárosi tanyája, csőbomba-gyárosok ügyes szaktársai, antiklerikális csahosok, rejtelmes elmeklinika és luciferiánus kultuszt éltető szabadkőművesek, megszállottság-építő médiabirodalom, választékos párizsi éttermek és elsőrangú vacsorák, bűzös csatornarendszer és ádáz uralkodni vágyók tere épül körénk a kötetben, s „ráadásul… ki tudja? Egy XIX. századi kalandregény lapjain akár titokzatos hasonmása is támadhat az embernek… – bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van közöttünk”.[1]

Eco a titkos világösszeesküvések látványos legalját, a cinikusan szolgáló, meghasadt és megalkuvó, felbérelhető és túlélő „hőst” mozgásban és tunyaságban, szinte a francia ponyvaregények figuráinak (és korabeli sajtógrafikáinak!) erkölcsileg mocskos kéjében megszülető „végső megoldások” kiagyalóit vezeti elénk. Amikor nincs ellenség, előveszünk egy régit, kiagyalunk egy újat, ráuszítunk egy korhangulatot, s mindjárt évszázados hírűvé válunk… Ha ugyan válunk, mert a lét, melyben mindez határtalan ellentételezéssel háláltatik meg, sehonnan és sehová nem tart, s még önmaga elviselése is nehezére van. Önmagával szembekerülni ugyanis aligha szokott, de a történelemmel még kevésbé – létének indoka ugyanakkor nem több, mint mások és a másságok nemlétén örvendezni kész magányérzet. Lakonikus boldogság ez, de történetileg sem ismeretlen…

Text Libris

Gáspár Zsuzsa szerk. Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Önmagunk történetének tekintjük-e Simonini titkos világát és a rejtélyek Európájának „természeti” cseleit, vagy résztvevő és beavatkozó mások kialakította feltételrendszernek? Benne, érte, általa vagy ellene élünk-e, s ha bármelyiket is választanánk, elkerülhetjük-e vajon a többit (is)…? Gáspár Zsuzsa szerkesztésében jelent meg ehhez a kérdés-háttérhez az a középiskolásoknak való szöveggyűjtemény, mely társadalomismereti hátteret kínál „A holokauszt és az emberi természet” tematikus alcímmel.[2] A kötet, mint az megjelenési adataiból is látszik, nem mai keletkezésű, s mert könyvészeti barangolásom nem csupán a friss termésre fókuszált, a legkevésbé sem ódzkodom egy tizenöt éves tankönyv avagy iskolai segédlet értékét felmutatni. Avagy, ismét és kitartóan fölemelni, mint olyat, melynek korok és kultúrák közötti korszakos szerepe nem a kiadás dátumától, hanem tartalmától, szemléletmódjától, hasznavehetőségétől sokkal inkább függ. Egyszerűbben szólva, a másfél évtized nem öregbítette, hanem súlyosan szomorú aktualitással ruházta föl ezt az eredetileg (1994) amerikai kiadású válogatást. Nem többel, de nem is kevesebbel, mint amit Eco regényében Simonini képes és hajlamos előállítani, terjeszteni, konstruálni, hazudni, képzelődni, elhinni, hamisítani, vallani vagy sugallani: a fajok oszthatóságát, a hit kegyelmi állapotának és elveinek célrendszerében elkülöníthető jót és rosszat, ártalmasat és korszakosan hitványat, közveszélyeset és közbékétlenségre alkalmasat, egyáltalán, az ítélkezés „jogosságát” és hatásának végzetességig hajszolható kimenetelét. Azt tehát, hogy hiteket és embereket, korokat és eszméket zsibvásáron és ószeres módjára kezelni nemcsak lehetséges, de dicső vállalás is. Azt, hogy dogmák és békétlen örökségek, hitek és részvételi hajlandóságok, néma szemlélés és szenvedő együttérzés a barbárságok része, a hatalmak érvényesülésének megengedhető útja, s a „tiszta” eszméket követő erőszak bárhol legitim lehet, ha eléggé harsányan dalolják jogosultságát. Ez a „text libris” nemcsak a Kongresszusi Könyvtár Holokaust-Atlaszát, a hazai zsidó múzeumok történeti anyagát, a tolerancia-felfogások és kronológiai források tónusát idézi föl, hanem a tizenkét fejezetből kettőben mindjárt az egyén és a társadalom, egyén és a történelem, nemzetépítés és állampolgárság, „faj” és identitás, vallás és tolerancia érvrendszereit is bemutatja – nem utolsósorban Ember Mária, Kertész Imre és Székely Magda szövegeiből vett idézetekkel illusztrálva a sztereotípiák, félelmek, konformitás, vallási identifikáció, hátrányos megkülönböztetések útjait és módjait. Korszakos utakat és módokat, éppenséggel a változó világok huszadik századra eső fajelméleti, antijudaista, négerellenes, cigánygyűlölő és minden soron alárendelő gesztusait, melyek végzetes pusztuláshoz, milliók kínhalálához és megsemmisülő léthelyzetéhez vezettek.

A történelemmel szembesülni folytonos aktualitás. E kötet a „faj és a birodalmak” korától, a világháborútól kezdi, a weimari Németország és a Horthy-Magyarország demokratúráival folytatja, hogy az alkalmazkodás és engedelmesség, tűrés és némaság, olthatatlan bírvágy és kegyetlen akarnokság tipizálásával, ennek emberi természetbe ágyazott változataival vezessen a fokozódó erőszak-korszakok végkifejletéig, a túlfasizálódó Európa és a megtűrt Holocaust gyalázatáig. A „konzervatív magyar úr”, aki „csak” nézte, a csendőr, aki „csak” parancsot teljesített, a küldetéses emberek mentőakciói, a dogmának megfelelni próbáló milliók erőszak-alternatívákra nem lelő tömegei, avagy a világ lelkiismerete mint állapotrajz kényesen és harsányan bomlik ki ezeken a lapokon, melyek a „maradni vagy kiszállni” döntéskényszeréről éppúgy szólnak, mint a szemtanúság vagy vértanúság közérzetéről, a sodródó kisemberről, a népirtás nemzetközi visszfényéről, az amnéziáról, az emlékezés kényszeréről és keserűségéről, meg az autonóm emberről, a múltat elismerő nyíltságról, az egyén és a történelem véget nem érő döntéshelyzeteiről. „Ha a náci rezsim utolsó és legszörnyűbb tette rögtön a legelső és legkisebb lépés után következett volna, ezrek, sőt milliók döbbentek volna meg… De hát persze ez nem így történik. A legelső és legutolsó között számtalan kis lépésre kerül sor, némelyik alig érzékelhető, s mégis, mindegyik kis lépés felkészít a következőre, apránként segít eloszlatni a sokkhatást…”

A sokkhatás azonban erősebben üli meg a históriát, mint azt a sokkolók akár képzelnék. A sokkhatás nemcsak sok hatás együttese, hanem végkifejlet, előzménye egy következőnek, láncszeme egy folyamatnak, felkiáltójele egy korszaknak is. Félezer oldalon, apró betűkkel, korszakos fotókkal és összefoglaló táblázatokkal, olvasmányokkal és „feladatlapokkal” dúsított szövegről aligha van mit mondani többet, mint hogy a Facing History program mint alapítványi vállalás nem kevesebb, hanem több kötelező olvasmánynál. Alapkönyv, mely helyett hiába adnak első kis lépések formájában nemzeti alapokmányt vagy hiszekegyet a diákság kezébe, az csak fegyvernek jó később, nem a megértés eszközének, és nem ma vagy holnap, amikor erre sok-sok eddiginél nagyobb szükség volna.

Sőt, nemcsak volna, van is. S nemcsak szükség, ínség is. Fájó, döbbenetes, süketen vaksi állapotban a história nemcsak visszatekintő részletezésről mutatja ki érvényességét, hanem arról is, hogy tudatlanságaink helyébe hogyan emelhetnénk inkább tudást, ismeretet, megelőző tapasztalatot, tudásörökséget, megértő türelmet. Sőt, állampolgári felelősséget, emberi mértéket is. Akkor is, ha látszólag ez még megvan… „A gonoszság nem valami tőlünk független és rajtunk kívüli torzulás, hanem tükör, önmagunk tükörképe: az emberben rejlő negatívum megnyilvánulása…” (Josef Brodsky).

A tőlünk eltérőt, „a miénktől különbözést” és e distanciák okait veszi végig évszázados időhosszban e kötet, de nem pusztán a megértő tárgyalás értelmében, nem „leckeként”, hanem a szembesülések feltételeit is belátó tolerancia alaphangján. Kötelező, kötelező mert kényszerű most is, kényszerű mert súlyosbodó most is mindazon állapot, melynek előzményei sodródnak-dúsulnak e kötetben, fenyegetően, jelenvalóan. Simonini mint ócska kis hamisító, ostobácska gyalázkodó, hiszékeny és csalafinta eszköz, végrehajtó gengszter és önzésében kíméletlen házmesterlélek, elfogadó és megbecsült közegre lelne itt és most is. A Holokauszt-történelem egyúttal az ő történelme is, de koszlott suszterpadlásán a vaksi és előítéletes ostobaság megfellebbezhetetlen birodalmának fegyvertárával, tükör nélküli gardróbban, ahol nincs sem visszfénye, sem kontrollja a külső fénynek, még kevésbé a belátásnak, türelemnek, morálnak…, épp ő érzékeli a legkevésbé besúgók és keretlegények, csizmások és trotőrcipősök kegyelmetlen birodalmát. „Szemtől szemben” így a legkevésbé lehet bárkivel is, hacsak azokkal nem, akik mindig szemben vannak minden emberivel.

Vajdaság, magyarság, elit, közösség

Vékás János: Utak

Szemtől szemben, s ha nem is ellenük, de inkább értük szól Vékás János kötete,[3] melyben az összegyűjtött (1980–1990) és megkomponált tizenhárom interjú a második Jugoszlávia megalakulásának körülményeire és előzményeire összpontosít. A kötet főkomponense az idő s az emlékezet, a beszélgetési közvetlenségből és terep- meg társadalomismereti jártasságból álló kérdezési biztonság, avatottság és elbeszélési komplexitás. A Szerző, ki javarészt a megfogalmazások intimitásába takaródzik, valójában egy nagymonográfia helyett él az interjúzás módszerével – igaz, újvidéki rádiós múltja és mindmáig friss térségismerete ennél többre képesítik, de mintegy tudatosan, a kortárs gondolkodásba ágyazott politikai, politikatörténeti és reflexív íveken kalauzol át bennünket a szerzői címben kínálkozó útvonalválasztások felé. A vallomások, életutakba gyökerező mentalitások ekkénti rajzolata izgalmas átmenet a jugoszláviai magyar próza (szerzőinek, hagyományainak, önképének) körvonalai, meghatározó sorsválasztók elit-szerepe és a kulturális vagy történeti térségiség identitásformáló elemeinek aprólékos árnyalatai tónusai felé. Mi több, Vékás, aki maga is feltáró munkása volt a Kisebbségkutató Intézet határon túli rendszerváltó elitjeiről készült felmérésnek, az ott (a megjelenő Elit-kötetben) formált elidegenült és számoszlopokba szuszakolt tartalom kiegészítéseképpen impozánsan túlível a demográfiai szüzséjű, kváziszociológiai térképezés szinte hasznavehetetlen dimenzióin, s oly részletező, pontos, sőt hű körképét kínálja a vajdasági elit „váltás-kori” vagy azt megelőző felfogástörténetének, hogy azzal egy igencsak hiányzó mentalitáshistóriai alapmunkát, ráadásul egy induló sorozat meghatározó opuszát teszi közhasznú ismeretté.

A kötet (mély-, vagy életút-) interjúi formálisan (a kiadvány alcíme szerint) az 1980 és 1990 között készült rádiós felvételeiből (mintegy 200 forrásanyagból) válogatva, (az Utószó szerint 1980 és 1988 között, az Előszó alapján 1976 és 1985 között fölvett hangportrékból, az Újvidéki Rádió Együtt című műsorának hangtárából) tizenhárom portrét tartalmaz, melyekben a kérdezettek mint vajdasági magyarok a második világháború utáni Jugoszlávia értelmiségi elitjének tagjai mutatkoznak. /A kötetbe iktatott CD-melléklet a 4-6 perces szövegrészekkel mintegy a korszakok váltásának, hangnemek átalakulásának, szereptudatoknak és tény-interpretációknak illusztratív anyaga, szintúgy fontos eleme a korok, korszakok és időszaki-helyi kultúrák elbeszélésének/. A szó legnemesebb értelmében vett oral history, amit Vékás kezünkbe ad, mégpedig azáltal, hogy tematikus erőlködés nélkül, de érzékenyen terelve a szereplők mindegyikét egy korszak ma már vallomások nélkül semmiképp sem dokumentálható interpretálása felé, olyasmit alkosson meg, melyre nem elég „történeti tényként” gondolni, hanem a kérdezett személyisége által hitelesített bonyodalmasság összefüggésében, a narratívák kriminális izgalmasságával enged hatni. Miután a kérdezettek éppenséggel szinte kivétel nélkül közéleti gondolkodók, írók, publicisták, közszereplők, egyetemi oktatók és maguk is kor-kutatók, a társadalmi képviselet, közgondolkodás-történet és érdekküzdelmek színskálája az Ő hangjukon vonul be így abba a társadalomképbe, melyre (vagy melynek pontosítására, árnyalására) fölöttébb komoly szüksége van a vajdasági magyaroknak éppúgy, mint a határon túli magyarság alapkérdéseit és részválaszait belátni törekvő utókornak is.

A Vékás Jánost foglalkoztató alapkérdések (hatalmi struktúra, érdekközösségek, pártosság, titkosság, konspirációk, életviteli útválasztások, kisebbségi túlélési stratégiák) ma már talán másképpen pótolhatatlan kincstára ezért ez a kötet, melyben nem csupán a „sztori” vagy a historikus élményháttér a szavatoló igazolási tartalom, hanem ez harmonikusan egészül ki a személyiség sorsvállalásának, a cselekvési lehetőségek közéleti atmoszféráinak és perspektíváinak leírásával. Sok ponton és még több esetben mindez nem csupán oral, hanem moral history is… Amit a Vajdaságról, társadalmi elitről vagy véleményformáló közösségi szereplők egy „kiválasztott” (mert kiváló) köréről és korszakáról tudni kell, tudni lehet és érdemes, az fölizgató pokolmélyen lakozik ebben a kötetben, melynek – ha a szerző csupán „szemléltető példák” gyűjteményének nevezi is szerényen – a kisebbségi elit funkciótudata és lehetetlen lehetségessége is része, meghatározó eleme.

Ami a kritikus szót még talán érdemli, bár a kötet vállalását nem csorbítja igazán, az lenne, hogy a vallomásos előszóban is jelzett szűkebb körről, a sokféle beszélgetés számos résztvevőjével ki nem alakult kölcsönös megértésről mint valami felmentő gesztusról nyilatkozik – tehát azoktól válogatja össze anyagát, akikkel harmóniában készíthetett interjút. A „nemszeretem” emberek kimaradása nem csupán a megkérdezettek „kis esetszámának” hibaszázalék-csökkentő hatása miatt érzékeny hiány, hanem a szerzői „munkamódszer” egyoldalúságát is tükrözi, mégpedig fájdalmasan. Igaz, avval mentegeti magát a Szerző, hogy akiket nem volt képes megszeretni, megérteni, azokat hagyta ki, „Velük mások készítettek vagy készítenek majd interjút, és így lesz teljes a kép” (9. oldal). E kép(zet) nem bizonyosan lesz teljes, de még a Szerző alapállása, értékes gyűjtőmunkája is hiányát szenvedi el a lehetséges történeti összhangnak, a kívül- és belülnézet egyszerre konstruktív hatásának, a kutatói magatartás többletének, amely az interjúkészítő rádióstól, alkalmi riportertől megkülönböztetné. Vékás portré-kötete súlyos hiány pótlásaként is még teljesebb lenne a „nemszeretem” portrékkal, ellenpélda-változatokkal, mitől a „kép” nemcsak teljesebb lenne, de az alkotói opusz is árnyaltabb, gazdagabb, belülről hitelesítetten horizontális.

Leghőbb vállalása, hogy ugyanis a vajdaságiak mentális világát, önmaguk „jobb megismerését segítő” és kényes közelmúlt-kérdésekkel is foglalkozó pályatársak, kortársak /csak az ismertebb nevekből: Szeli István, Herceg János, Rehák László, Sóti Pál, Brindza Károly stb./ iskoláit, családi hátterét, képesítését, anyagi körülményeit föltárja, s ezzel valamiképpen a vajdasági magyar elit közéleti históriáját is jellemezze, így kevésbé lesz komplex. Az a história, melyre a történetmondó kutató fókuszál, ha kihagyja azokat, akik másképpen viszonyulnak/beszélnek/értékelnek, mint a saját kutatói vízió vagy velük kapcsolatos személyes viszony megkívánná, valahol talán sántít egy kicsit.

Arra a kérdésre: „Kik vagyunk mi? Talán közelebb jutunk a válaszhoz, ha többet tudunk arról, hogy kik voltak ők” (517. oldal) – ez elfogadhatóan lehetséges válaszkínálat, de akkor talán mégsem a mérvadó elitet, csak a harmonikusan elérhető hatókört/kapcsolathálót jellemzi mindez. Sőt, ha nem tudjuk meg magától a Szerzőtől, milyen Ő maga, milyenek a saját partnerválasztási, elitkeresési szándékai, akkor marad annyi, hogy hát ezek itt tizenhárman erről így gondolkodnak, ezek voltak Ők, a többi meg majd csak kiderül valahonnan. Ez azonban nem oral history szempont, hanem a jugoszláviai fejlődéstörténet, eseményhistória és kisebbségi tájrajz sajátlagos egyvelege, melyben az akkoriban már javarészt 70 és 90 év közötti generációnak élményszerű összegzési lehetőséget nyújtott a Szerző (lásd az elemző szándékú 518—530. oldal közötti utószót), illetőleg kisebbség-politológiai aspektusú ráközelítés, melyben ha a kisebbség tisztán láthatóvá válik is, az elitfogalom parttalanná nyitása (531. oldal) rontja esélyét az amúgy tényleg izgalmas teorikus összegzésnek (529—538. old.). Vékás mindezekkel együtt is a vajdasági magyar korszakok, kultuszok, képviselők és közösségeik impozáns imázsát alkotja meg, olyan kor és zsarnoksági miliő válaszlehetőségeire irányítva figyelmünket, melyben az idő tempója, az élők tere és korlátos szabadságai immár az utókor korszemléletére is hatással lehetnek.

Dogonföld mitologikus idejében négy testi lélek

Guman István csillagzataiból[4]

A modern Afrikában föllelhető hagyományos kultúrák nyomába ered az a könyvsorozat, melyet a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó bocsát közre az Afrikai Kutatási és Kiadási Program keretében. Ennek második kötete, Guman István munkája öleli fel a Dogon mitológia és csillagászat térségi elemeit, s az e címmel megjelent kötetben talán még az afrikanisták is rácsodálkozhatnak a megfejtések, illusztrációk és analógiák gazdagságára.

A szerző nem csekélyebb témakör után kapott teret a kiadó, pontosabban a szerkesztő-gondozó-igazgató-mindenes Biernaczky Szilárd jóvoltából, mint a Frobenius-kommentárok (2002), s nem szerényebb folytatás előtt, mint Füssi Nagy Géza, Voigt Vilmos, Magyar László, Torday Emil vagy Sárkány Mihály összegyűjtött tanulmányai. A kötet, hátoldali tájékoztató szövege szerint a Sziriusz-enigma, a csillagászat egy újkori fogalma révén keresi a mítoszok jelentéstartalmait abban a törzsi kultúrában, amelynek bonyolultsága, komplexitása éppúgy kínál asszociációkat egy 12.000 éve bekövetkezett szupernova-robbanás történeti emlékezete irányában, mint a dogon mitológia rétegzett és rejtelmes világa felé. A szerző a közérdeklődés számára izgalmas kérdéseket taglalja, de saját szándéka szerint nem kíván zsurnalisztikai eszközökkel élni, vagy a paranormális ismeretközlés divatjának hódolni – ehelyett csillagászként, kolozsvári diákévekkel és magyar egyetemi-akadémiai karrierrel azon igyekszik, hogy egy „primitív” teremtésvíziót és rítusláncolatot mutasson ki tárgyi elemek, vizuális ábrázolások, elbeszélések és a narratív megjelenítésen túli hétköznapi eszközvalóság segítségével. Nem sajtópletykát akar, vagy népszerű sorozatot, hanem elementáris darabokból állítja össze az elődök (Marcel Griaule és Germaine Dieterlen) munkássága alapján kibontható, fejlett kozmogóniai és mitológiai rendszerek komplexitását.

Több alapkérdés is adódik a kötet kiadása kapcsán. Elsőként talán az, mi közünk a dogonokhoz, e „Mali fantasztikus vidékén, Bandiagara Mars-béli szikláin és lábaiknál elterülő síkságon élő” néphez, „szóban és szimbolikus jelrendszerben is megfogalmazott mítoszaikhoz”? E főnökségi társadalomban (azaz a főhatalom hiányával, de a tekintélyelvű rendszerben papok rétege – a hogonok csoportja – irányításával) élő törzsi világban roppant gazdag a vallási képzetek világa, aminek részben a szakrális világ folytonos hatása is magyarázata. Az egykori Manding Birodalomból elvándorolt északnyugat-afrikai törzsek közé tartozó dogon társadalom a környező mande népek (bambara, szenufó, gyula, malinke, kurumba stb.) világképétől és csillagászati vízióitól sok tekintetben nem különbözik, de feltártsága a francia kutatók jóvoltából alapos és részletes. Marcel Griaule 1931-től kutatta a dogonokat, a szudáni francia terepmunkát egy évtizeden át folytatva, tudós szakemberek szélesebb körét is bevonva, a negyvenes évektől több monográfiát és értékes forrásközlést is elérhetővé téve a dogon mítoszok, isteni és szellemlények, mitológia és vizuális-ikonikus jelentéstartalmak rendszeréről. Az antropológiai kutatás és az antropológus személyének szóló legkomolyabb elismerés jeleként a dogonok nemcsak elismerték a nyelvük és kultúrájuk ismeretében, használatában megszerzett gyakorlatát, hanem törzsi vezetőik közé is választották, s mikor 1956-ban Franciaországban elhunyt, egykori „népe” negyven napos gyászt ült a nagy rituális halotti ünnep (a dama) formájában, ami a Sorbonne e tanszékalapító professzorán kívül nemigen fordult elő mással az európai kutatók körét tekintve.

De miért is e sok szó a Maliban, a Niger torkolatától délre élő nép kutatójáról, ha itt nem A sivatagi róka (Le renard pâle, 1965) vagy a Dieux d’eau (1948), a Masques dogons (1938) vagy a Dogon játékok (Jeux dogons, 1938) szerzőjétől készült szövegválogatást recenzálom (amire persze mint kiadványra is komoly szükség lenne!), hanem Guman István munkáját…? A magyarázatot maga a szerző kínálja (s a kiadó ezt meg is erősíti Griaule négy és fél oldalon át lajstromozott munkáinak bibliográfiájával!), nevezetesen azzal, hogy a dogon mitológia és kozmogóniai (csillagászati) ismeretek legfőbb forrásaként becsüli meg Marcel Griaule és kitartó munkatársa, Germaine Dieterlen terepkutatási oeuvre-jét. A monográfia szerzője itt nemcsak fejet hajt a francia kutatók példás munkássága előtt, hanem mint kollégákat tekinti őket, akik csillagászati vonatkozású gyűjtésükkel a mitológiai és világképi tartalmakat, jelképeket, mitikus képzeteket és rítusokat is felölelték, így meghatározó forrásként szolgálnak műveik. A dogonok monoteistának tekinthető (egyetlen teremtő isten, Amma tevékenységére visszavezethető) vallása oly sokrétű szimbolikától gazdag, hogy az alapvető nyolc szimbolikus jel mögött álló 256 további jelkép, 22 kategóriában és mindegyikben 12 szimbólummal, ikerjelekkel, ezek mozgásaival, összesen 11 616 jelentés ismeretével számít a főfoglalkozású vallási specialista (a hogon) alaptudásának. E szinte végtelen gazdagságú „szimbólumszótár” az írásbeliség nélkül élő dogonok lényegileg bármely közlendőjének kifejezésére alkalmas, akkor is, ha nem számítjuk a szigorú számmisztika alapján megalkotott jelentések, a vizuális ábrázolás egyéb formái (pl. kerámiák, maszkok, testékítés díszei, anyagminőségek, mozgások, rituális aktusok, beszélt nyelvi jelek, dobnyelv, színvilág, ceremoniális eszköztár, játékok, földrajzi tájolás, anyagfelhasználási módok variációi stb.) roppant gazdag készletét…

Minthogy a szerző e pazar jelképvilág sajátos (elsőrendűen csillagászati, valamint mitológiai) olvasatában elsősorban a francia kutatók műveire támaszkodik, s főként azok képanyagát, szimbólumfejtő kísérleteit használja föl, ezért műve nemcsak egy Niger-menti népcsoport kultúrájának megértési kísérlete, hanem a törzsi kultúra európai jelképtárát gazdagító törekvés méltó elismerése is, ekként pedig szervesen illeszkedik a Mundus kiadó sorozatának („Hagyományos kultúrák a modern Afrikában”) opuszai közé. A dogonok ennek ellenére nem állnak a magyar tudományos érdeklődés homlokterében, így nem csupán hiánypótló, hanem a francia antropológia magyarországi hatását is növelő jelentőségű e monográfia megjelentetése. Tudjuk jól, hogy a főként Durkheim (inkább szociológiaiként kezelt) életműve után talán még hatásosabb Lévi-Strauss, adott szempontból Maurice Godelier vagy az utóbbi években-évtizedben megjelent Philippe Descola, Marc Abélès, Louis Dumont és Marcel Mauss-művek mellett szinte megbúvó szimbolizáció-kutatás egyike azon témaköröknek, amelyek igencsak hiányoznak a magyar tudományos érdeklődésből, ezért további fő érv Guman István munkájának közzétételét illetően, hogy roppant fontos területről közvetíti a francia hagyományt, amely különösen erős ezt a tematikát illetően. Hiszen, ha van is magyar szakmai érdeklődés, mely Afrika iránt nyitott, ez főképpen Kelet- vagy Dél-Afrikára van beállítva, s további, immár jó évszázados figyelem fordult Afrika északi (Maghreb-országok) vagy északkeleti (Egyiptom, Szudán) térségei felé, de a nyugati térség (Zempléni András szenufó terepmunkáját semmiképp sem feledve) még a hazai etnológia előtt is szinte ismeretlenebb folt. A javarészt ültetvényes és állattartó etnokulturális típusú dogon életmód, a nagycsalád-rendszerű tagozódás a térségben ugyan nem kivételes, de aki a dogon maszkokkal találkozik a nyugati múzeumokban, vagy égetett kerámiáikkal a művészeti piacon, szinte csak kivételesen juthat hozzá a díszítések értelmének felfogásához, s talán még ritkábban a helyi mitológiákból épülő kifejezéstár megértéséhez, az most jól érzékelhetően közelebb léphet az ikonikus megjelenítésmódok végtelen gazdagsága felé Guman István átfogó ismertetése alapján.

A szerző a hallatlanul gazdag ismerettár rendszerezett, és európai felfogáshoz közelebb álló taglalásában szinte fölmenti a recenzens attól, hogy megkíséreljen valami „rövid összefoglalót” vagy „áttekintést” adni a felölelt ismeretanyagról. Hiszen akár az ősrobbanásról és a spirálszerkezetről, akár a földön kívülinek tetsző ismeretekre vagy a napfogyatkozásra vonatkozó könyvfejezetet nézzük, szinte az árnyalatok, históriák komplexitásának bemutatásával ment föl az alól, hogy valamely „lényegkiemelő” gesztussal átfogjuk az egyes témaköröket és jelentés-tereket. Épp a kulturális antropológiának ez a „minden mindennel összefügg”-szerű élménye, épp a komplexitás és relativizálás komolyan vétele mutatja, mekkora bűn lenne rövid kiemelésekkel vélni ábrázolhatónak például a legfontosabb gabonaféle, egyúttal az egész világ őscsirájának tekintett sajátos „kérdőjelforma” absztrakt jelképi konvencióját, amely négy fogalmi csoportba sorolható, s függően attól, hogy homokba, kövekre, falakra, barlangba vagy fára rajzolva látható, még égtájakhoz képesti helyzete, vastagodó vagy vékonyuló vonásai is külön (többes) jelentéstartalommal bírnak. Az emberi testről és lényegről való képzet nemcsak a test mint fizikai jegy ábrázolásából vagy jelzéséből áll csupán, hanem mellette a négy testi lélek (négy nommo – fiú és lány, jó és rossz) kombinációiból, a nemiség négy lelkéből, az életerő és véráramlás szimbolikájából, továbbá a gabonaszemek (vagy a szomszédos bozo törzsnél a halfajták) pontszerű ábrázolásából is (utóbbi nyolc elemből áll magában véve is). Mindemellett az ábrázolat szükségképpen tükrözi azt is, hogy a külső nézetet, a struktúrát vagy a tartalmat kívánják vele kifejezni. Mindezek komplex bemutatása sem lehet oly sokrétű, mint amilyen a „primitív” ábrázolása, s mert a földi élet jelenségeire választ kereső, értelmezését magyarázatokkal lehetővé tévő tüneményekről van itt szó, nem lehet kétséges, hogy a dogon mitológia képzetei (pl. a víz, a levegő, a tűz és a föld fölidézésével) végső soron az ember, az állatok és a növények keletkezéséig visszahatóan kérdeznek rá a teremtés és a teremtmények milyenségére.

Ogo, aki születésekor méhlepénye egy darabját is magához ragadta, hogy ebből bárkát formáljon magának, s emiatt Amma, akinek teremtő munkáját tökéletlenné tette, büntetésül sivatagi rókává változtatta őt, az emberek őseivé lett Nommókkal együtt hozta magával mindenfajta állat, növény, ásvány csiráit úgy, hogy egy bárkában leereszkedtek a földre, termékennyé tették és benépesítették azt. De nem voltak munkaeszközeik a megműveléséhez, míg el nem jött hozzájuk egy kovács nommo, aki szerszámokat és további növénymagokat hozott magával, továbbá a tüzet, az íjat, a kést és számos más eszközt. E kovács volt a dogonok őse, és hatása kiterjedt az egész dogon életvitelre, melynek felügyeletét Amma isten és a szolgálatára rendeltetett (harminc családot közvetlenül irányító) főpapok köre látja el. Mindez a környező népeknél is hasonló alakzatban jelenik meg. A dogon (sirige nevű) maszkokon látható, rítusaikban szereplő formák és festett jelek a világtojásból a Földre ereszkedett bárkát jelképezik, valójában rakéta-formájú konstruktumok, s némiképp stilizált alakban, de megjelennek játékformaként, ovális kosár-alakban, vetélő-orsóként, fadob formájában, valamint a kovácsok szerszámosládájaként is, melyet (több más használati tárgyhoz hasonlóan) gabonaszemek díszítenek, alakjuk és színezésük a csillagok járását utánozza, amelyeket Amma mozgat az égen. Ábrázolják a földre szállt bárka leereszkedését követő porfelhőt is, továbbá az ekkor keletkezett hold-csillagot is, mely éppen üstökös vagy nova is lehetett, de a dogonok számára leginkább Nommo földet érését bizonyítja, s ezzel azt a területet is megnevezik a Niger felső folyása mentén, ahol az első ember síkra szállt, s otthagyta bal lábnyomát, mely szintén egyike a legfőbb dogon jelképeknek. Értelmesen beszélni, árnyaltan leírni, szavakat füzérbe fűzni a dogon szimbolika szerint a spirál modelljével jeleníthető meg, mely forma nemcsak nagy fontossággal bír emiatt, de egy afrikai természeti nép világképeként is alapvető eleme, megjelenítve változást és mozgást, irányt és sebességet, jót és rosszat, továbbá magát a váltakozást is. E mitológia-teremtő képzeletanyag árnyalatait, faragott formáit és sziklafestményeit, rítusait és maszkos szertartásait a világ teremtésének fontossága, az élet normáinak és az ősök tiszteletének szabályrendszere veszi körül, az ünnepek pedig az ég csillagainak, az időszámítás kezdetének, a Nap és a Sirius viszonyának, a tökéletes teremtésnek elismerése és dicsőítése gazdagítja.

A dogon mitológia egyedi szellemi képződmény, mely csak itt, a Szahara és az Atlanti-óceán partvidéke között található meg, de amely az erőteljes, középkor óta tartó iszlám kulturális hatás és a francia gyarmatosítás ellenére is megmaradt a világtojás, a mitologikus fiú-lány ikerpárok, az istenség nevéhez fűződő teremtés, a Nommók mint ég és Föld közötti közvetítők, valamint a dolgok összességét spirális formában összesítő gabonamag szimbólumvilágában. Nem lehet kétséges, hogy e hitvilágban idegen elemek is vannak, ami a francia és angol csillagászok jelenlétére, vagy a Siriusról, a Jupiter holdjairól és a Szaturnuszról alkotott ismereteik átvett hatásaira utal. Megannyi jeles „megfejtés”, népszerűsítő és dicsőítő bemutatás épült később e világképre, így az ősrobbanás vagy a galaktikák spirálszerkezetének bemutatása a dogonok kultúrájában… – ezek azonban inkább mesés néplélekre utaló tudományos mesketék voltak, s nem tudományos tények. Utóbbiak viszont megtalálhatók a francia kutatópáros műveiben, ahol minden ábrának megvan a dogonok által adott magyarázata is. Guman István ezt az ismeret-komplexumot (a kiadó által mellékelt nyolc másik szerző vonatkozó cikkeinek válogatásával kiegészítve) nyújtja itt át egy sajátos csillagászati aspektusból, mellyel maga is hozzájárul ahhoz, hogy egy afrikai népről kutatásaik évtizedei alatt érvényes ismeretet gyűjtő etnológusok ne csupán „megdicsőüljenek”, hanem beavatást is kínáljanak e nép megismerhető, feltárható és értékei szerint megbecsülhető világába.