Tisztelgő kötet Karády Viktor 75. születésnapja alkalmából

A Wesley János Lelkészképző Főiskola legújabb (szám szerint 9.) kiadványát üdvözölhetjük e kötetben, melynek megalkotásához egy jubileum szolgáltatott kitűnő apropót: Karády Viktor szociológus-társadalomtörténész munkássága előtt igyekszik tisztelegni.

Zsidóság, tradicionalitás és modernitás címmel 2011-ben több napos konferenciát szerveztek a téma elkötelezettjei a főiskolán, és az ott elhangzott tudományos előadások csokorba szedve olvashatóak ebben a kötetben. A szerkesztők (Biró Zsuzsanna Hanna, Nagy Péter Tibor) előszavukban pontos leírást adnak a kiadvány születésének körülményeiről; arról, hogyan küzdöttek meg a téma gazdag és széleskörű repertoárjából való választás zavarba ejtő feladatával. A kiadvány szerény, de tiszteletet parancsoló külseje hangulatában teljesen szinkronban van a benne található kincsekkel.

A zsidóság identitáskutatása Magyarországon, a 70-es években kezdődött kimutathatóan, amikor a felnövekvő második generációs zsidóság elkezdte újraértelmezni helyét, viszonylagos másságát a többségi társadalomhoz képest. Újdonságnak számított, hogy kutatásaikat nem csupán elméleti vizsgálódásokra igyekeztek építeni, hanem egy addig kevésbé alkalmazott megismerési technika, az oral history előnyeit is felhasználták. A hatalmas anyag (azóta több mint 10.000 oldalnyi szöveg gyűlt össze) kimeríthetetlen tárháza lett a társadalmi és generációs alapproblémák vizsgálatainak. A zsidó identitás megélésének modell-kutatása az elmúlt évtizedekben ismét felerősödni látszik hazánkban. Egyetlen hangsúlyos alapkérdés foglalkoztatja a kutatókat: Mi lesz a zsidósággal? A válasz egyszerűnek tűnhet, de a kötet tanúsága szerint egy sokrétű és relativizált feltevéssel állunk szemben.

A nyilvános megbeszélések, diskurzusok ideje ismét aktuálissá vált, azzal a különbséggel, hogy napjaink kutatóközössége szükségét érezte egy olyan közös nyelvezet kialakításának, mely a zsidó és a nem zsidó közösségek valamint az egyének szintjén is közérthető. A Karády Viktor életútjának, munkásságának summázása céljából megteremtett tudományos találkozó kitűnő alkalmat kínált arra, hogy ez a koherencia-igény megfogalmazódhasson. Bebizonyítva azt, hogy egyaránt lehetséges artikulálni történelmi, politikai, pszichológiai, művészeti szemszögből is. A szerkesztők nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy a zsidóság bonyolult entitásának ábrázolását nyújtsák a múlt, jelen és jövő tükrében. Mindezt úgy, hogy ne a passzív szemlélődő szerepét vállalják, hanem példát mutatassanak a jelen és a jövő kutatói számára.

Amint kézbe vesszük és beleolvasunk a kötet lapjaiba, jól ismert fogalmakkal találkozunk: indíték, jog, vallási szakadás, kettős identitás, faj, reputáció, numerus clausus, jogfosztás, diszkrét, egyenlőtlenség, újratermelődés, szindróma. Aki valaha is foglalkozott zsidó társadalom- és kultúrakutatással, nyugtázhatja, hogy ezek a fogalmak összefonódtak a zsidóság évszázados megítélésével, mondhatni ezek a be/lejáratott sztereotípiák, használatuk kikerülhetetlen. Arra a kérdésünkre, mennyiben más mégis ez a kötet korábbi, hasonló témát feldolgozni igyekvő társaihoz képest, A. Gergely András bevezetőjében választ kapunk: a magyarországi zsidóságkutatás önreflexióját tartja kezében a tisztelt olvasó. Ez a sokatmondó fogalom a legtöbb értelmező leírás szerint olyan képességet jelöl, melynek egyik alapfeltétele a viszonylagos semlegesség. Ehhez társul még az önelemzésre való hajlam, merészség, és sikeressége révén pedig a további, jövőbeni lépésekre vonatkozó következtetések levonása, belátások felépítése. Ebben a kötetben olyan közös együttgondolkozás valósul meg, amelynek egyértelműsíthető célja saját, akár csoporton belüli magatartási formák tudatosítása, de azok esetenkénti felülvizsgálata is. Az önreflexió szerencsés helyzetben egyfajta kívülállóságot is feltételez, hiszen Fél Edit megállapítása szerint a „saját kultúrájában kutató” társadalomtudós működhet ugyan hasznosan, de elfogulatlan eredmények érdekében a „kint lévőséget” szem előtt kell tartania.[1]

A zsidó kultúrakutatás eredményeit felsorakoztató könyvről nehéz csupán kognitív véleményt adnunk, hiszen a történelem ismert igazságtalanságai mellett nem lehetséges érzelmek nélkül, csendben elmennünk. Ebből adódhat következő kérdésünk: miért éppen most van szükség erre az önreflexióra, illetve mennyiben folyamatos igénye ez a zsidó társadalomkutatásnak. A napjainkban erősödni látszó neoantiszemitizmus, a megváltozott körülmények új vizsgálódási szempontok integrálását teszik szükségessé. Új igényként jelenik meg, hogy a korábban alkalmazott csend-stratégiát fel kell váltania egy olyan hozzáállásnak, melyért (hála a kutatók többségének) írásaikkal elkötelezetten harcolnak. Az identitás-nélküliség külső és belső kényszere elleni harc alfája és omegája a témának, így csak remélni tudjuk, hogy ez a modell domináns szerephez jut a közeljövőben, mert a társadalmi patológiák a kisebbségekkel szemben így vesztik el jelentőségüket. A többször emlegetett, de igen hasznos önreflexió képességével szert tehetünk az önelfogadásra is, ami olyan biztonságot nyújthat, melyből táplálkozhatnak a jövő kutatói is. Az érzések szintjén megjelenő okok feltárása pedig magabiztossá teszi napjaink gondolkodóit, újabb esélyt jelentve a szükségszerű identitásfejlődésre.

A kötet írásai az alázat és a tisztelet hangján szólalnak meg, ahogyan megpróbálnak jelenségeket értelmezni; reagálásaik egy-egy történelmi méltánytalanságra nem a lázadás harsány hangján szólalnak meg, hanem az intellektus szerény tónusában. A konferencia megszervezése kitűnő teret engedett arra, hogy kifejeződhessenek ezek a megmutatkozások, példaként szolgálva a jövő nemzedékének azzal, hogy így is lehet önreflexiót végezni. Természetesen megfogalmazódik az is: a kritika nélküli elfogadás nem azt jelenti, hogy feltételek nélkül, végtelen empátiával felszerelkezve tekintünk a zsidó társadalom évszázados történelmére, azon belül minden igazságtalanságára, de hallgatólagosan közös cél a minőségi reagálás hangján jelen lenni, és véleményt nyilvánítani. A kiadvány öt részre osztva sorakoztatja föl a közelmúlt tudományos eredményeit, és történelmi kronológiára hagyatkozva tükröt állít nemcsak a „szakmának”, hanem bárki érdeklődőnek. A tanulmányok látszólag eklektikus egymásmellettisége, valójában párhuzamossága első ránézésre érezteti az érdeklődővel, hogy igen gazdag, burjánzó, a kultúrakutatás szinte minden szegletét megcsillantani igyekvő kötetről van szó.

Az első fejezetben a 19. századig nyúlnak vissza a szerzők, akiket az emancipáció központi fogalma kapcsol össze munkáikban. A zsidóság újrafogalmazásának idejéről olvashatunk kitűnő eszmefuttatásokat, bár kiérezhető belőlük, hogy az ekkor körvonalazódó relatív bizalom, nem volt minden áldozat nélküli. Gazdag hivatkozási anyag található Karády munkáira ebben a részben: korábban megfogalmazott, élenjáró tézisei, meghatározói lettek a magyar zsidóság-kutatás ezen időszakának. A kettős identitás szinte dogmatikus fogalmának evolúcióját mutatja be Laczó Ferenc, aki tanulmányában[2] a magyar és a zsidó identitás történeti fejlődésének bemutatásához az IMIT évkönyveket is forrásául használja. Itt olvashatjuk még Frank Tibor, Konrád Miklós, Prepuk Anikó, Schweitzer József, Schweitzer Gábor, Köves Slomó, Fenyves Katalin hiánypótló írásait.

A második blokk szintén egy nagyobb és egységesebb történelmi időszakot igyekszik felölelni, mely az előzőhöz hasonlóan nem volt eseményektől mentes a zsidó társadalom szempontjából. Azokat a lehetőségeket vázolják föl a tanulmányként átdolgozott előadások, amelyek az 1900-as évek elején megváltozott társadalmi jelenségekre adott válaszokat jelentetik a zsidóság körében. A liberális emancipációs támogatottság meghozta gyümölcsét, és a felekezet eredményességének csúcspontját érte el ezekben az években, mind gazdasági, mind kulturális és tudományos téren, élenjárva ezzel a közép-kelet-európai országok között. A zsidó népesség az új politikai körülmények között új zsidó intézmények életre hívásával együttesen járult hozzá egy új identitás-minta kialakításához.

Voigt Vilmos írása[3] igazi csemegének számít ebben a részben, hiszen a néprajzkutatás azon mostoha területét tárgyalja, amely napjainkban sem találta meg a helyét a szakmán belül: létezik-e klasszikus értelemben vett zsidó néprajz, avagy az önálló létezőként nem is értelmezhető. Mivel zsidó néprajzkutatásra adtam a fejem egyetemi éveim alatt, nagy örömre szolgált a zsidó folklórkutatás kitűnő képviselőjének munkáját olvasni a kötetben. Schreiber professzor örökérvényű szavai csengenek vissza: „Hebraisták kötelessége, hogy megmentsék szövegüket a történelem számára, a művészettörténészeké, hogy leírásukat adják. A többit elvégzi az idő. Nehéz vele dacolni”. Nem véletlen, hogy tudományos tervei között utolsóként éppen kedvencét, a folklorisztikát említi: „A magyar zsidó néprajzi gyűjtés sovány eredményt mutat fel…, a magyar zsidóság szellemi és tárgyi néprajzának megírásával sajnos elkéstünk. Akik ismerték még a mondák, mesék, legendák, néphitek és babonák tömegét, az öregebb generáció tagjai, Auschwitzban mártírhalált szenvedtek” (1947).

Az Utak az elitbe összefoglaló címet viselő rész olyan kiváló kutatók írásait sorakoztatja fel, mint Erős Ferenc, Hajdu Tibor, Biró Zsuzsanna Hanna, Ujvári Hedvig, Nagy Péter Tibor.

A kronológiailag következő harmadik rész hangulatában különbözik az előtte található kettőtől, hiszen a nehezen kiharcolt, de erősödni látszó társadalmi szimbiózis rohamos gyengüléséről számol be. Relatív képet kapunk az elnyomás időszakáról, amely tudhatóan később a holokausztban fog kicsúcsosodni.  A „jó zsidó”-k egyik napról a másikra az antiszemita hisztéria maszlagában találták magukat, ahol szó sincsen már egyenlőségről, emancipációról. Várdy Péter indító írása[4] felütésként adja meg a hangulatát ennek a fejezetnek: „A zsidók gyávák. Minden zsidó gyáva”. Nála hangzik el az a kérdés, amely az egész kötet vezérmotívuma is lehetne: „De mitől kell igenis félnünk?” Erre a kérdésre is igyekszik választ adni a fejezet kiművelt fői közül: Deák István, Kiss Endre, Fazekas Csaba, Kovács M. Mária, Zsigmond Anna, Karsai László.

A következő rész, mégsem a holokausztot tárgyalja. Szemérmesen átugorja ezt a fejezetét a vészkorszak befejező aktusának. Bizonyára a külön könyvtárnyi téma nem véletlenül lett csupán érzékeltetve és nem konkrétan tárgyalva, a szerkesztők döntése szerint.

A negyedik fejezetben az 1945-ös történések utáni időszakból találunk kitűnő írásokat. Az asszimiláció, majd a soá keserves eredménye, miszerint végérvényesen beáldozódtak és majdhogynem eltűntek azok a hagyományos elemek, amelyek alappillérei voltak az egykori archaikus vagy asszimilálódó zsidó társadalomnak, új kérdéseket vetettek föl. 1945 után alapjaiban kellett újból elgondolkozni azon, hogyan folytatható, egyáltalán van-e folytatása a fennálló, kialakult helyzetnek. A fejezet hívószava Hernádi Miklós címadó írása:[5] „Csak diszkréten!” – melyből kiderül, „… hogy az integráció nem is vált valóra”. A lelki teher, mely súlyként nehezedett az újrakezdésben tevékenykedőkre, kevés alternatívát sorakoztatott föl az életben maradottak számára. A zsidó társadalom erősen világi tendenciát követve erős igényét fejezi ki az „ébredésnek” (revival), melyre tökéletes példát szolgáltat Toronyi Zsuzsanna írása,[6] aki egy kiállítás bemutatásán keresztül utal a vallási és etnikai útkeresés esztétikai szépségeire. Ezt a természetes identitás-keresést növeli a multikulturális irányvonal erősödése.

Napjaink felnövekvő új generációja még mindig az alapok lefektetésén dolgozik, hiszen a tudás, az igény hiábavaló, ha gyakorlati téren a lemaradást még nem sikerült behozni. Még nagyobb teher és felelősség hárul az irányt mutató kutatók társadalmára, akik amellett, hogy a zsidó egyediséget hangsúlyozzák, meg kell tapasztalják azokat a disszimilációs viszonyokat is, amelyek a gyengülő zsidó identitással, fájdalmas eredményekkel járnak. A zsidó értelmiség nagy feladata, hogy viszonyítási pontokat hozzon létre, amelyekhez képest kell újjáéleszteniük, újrafogalmazniuk saját életadó közegüket, saját alkalmazott módszereikkel. Így válnak Karády Viktor és tudós társai viszonyítási pontokká a fiatal kutatónemzedék számára. Ebben csatlakozik Hozzá a fejezet számtalan tudós írása Pók Attila, Gadó György, Kende Péter, Kovács András, Szilágyi Anna, Csákó Mihály, Kovács Mónika, Molnár Judit, Kelemen Katalin tollából.

A kötet ötödik fejezete kitekintést ad a Magyarország határain kívül eső helyszínek történelmi eseményeire, választ keresve arra a kérdésre, hogy mennyiben volt hazánk zsidópolitikája, kulturális evolúciója egyedi a környező országokhoz képest.

Ebben a részben kapott helyet Babits Antal kiváló „útmutatása”[7] a két szellemi hídépítő, Maimonidész és Karády Viktor tudományos attitűdjeinek, szellemi munkásságának, eredményeinek magas szintű bemutatására, párhuzamba állítására. Az értekezés különleges bizonyítéka annak, hogy az ősi hagyomány létjogosultságot élvez napjaink újraértelmezési igyekezetében is, illetve a múlt esszenciális tanításai nélkül nem építhetünk jövőt. Az ötödik rész szerzői: Gerő András, Bányai Viktória, Gidó Attila, Gadó János, Miskolczy Ambrus, Hetényi Zsuzsa, Kenéz Péter, akik a Monarchia, Kárpátalja, Kolozsvár, Közel-Kelet, Szovjetunió hasonló időbeni történéseit állítják párhuzamba az itthoni eseményekkel.

Az új identitás-stratégiák keresése, mely Karády Viktor munkásságának központi témája volt, egyetlen vezérelv mentén fogalmazódik meg a kötetben: levetkőzni a stigmatizált létet akár csoporton belül, akár személyes elvárás, megélés szintjén. Ehhez, mint a tanulmányok összessége bebizonyította, olyan erős csoport-tudat szükséges a kiválás, az exit-stratégiák alkalmazása helyett, amely folyamatosan erősíti a megújulás mozgalmakat a kicsiny zsidó diaszpórák életében mindenhol a világon. A zsidó identitáskeresés hihetetlen erővel indult fejlődésnek az utóbbi években Magyarországon. Nagy előnyük elfogadóképességük, amely nemcsak saját többé-kevésbé jól meghatározott (szub)kultúrájuk hagyományait teszi (köz)szemlére, hanem a többségi társadalom igényeinek is megpróbál megfelelni. Mivel a hivatalos identitáspolitika elvárásai nemegyszer ellenkeznek az egyéni identitás-elvárásokkal, esetenként utópisztikusnak tűnhet, amit a kiadvány képvisel: érdemes vállalni a kockázatát annak, hogy megvalósítsák a kulturális, vallási többszínűség békés egymás mellett élését. Ehhez kívánnak adalékot szolgáltatni a kötet szerzői, akik vallásos, hagyományos, kulturális, etnikus és ezek kombinációjából összegyúrt, progresszív modellt vázolnak föl. Az írások, a szerzők személyes meggyőződései arról, hogyan lehet azonosulni, és hogyan tudunk értelmezni kisebbségként. A zsidóság egyedülállósága/egyedisége abban is példaértékű, ahogyan a kumulatív személyes traumák elválaszthatatlanul megjelennek a sorok között, de hihetetlen finomsággal letisztulva, strukturalizált mikro-narratívákként. Az interakciós identitás hagyományának elterjedésében is hangadó szerepet vállalt maga Karády Viktor, akinek számtalan magyarországi tudományos követője lett az évek során. A konkrét kölcsönhatásra, mely a többségi társadalmak és az etnikai, vallási csoportok között működik, szintén bizonyíték a kiadvány.

A kötet szerzői alapvetően azt a pozitív viszonyt mutatják meg a judaizmushoz való kapcsolatukban, amelytől kedvet teremtenek a további elmélyüléshez. A zsidóság mint fogalom nem azonos a megaláztatással, szenvedéssel, lelki diszharmóniával, sőt, teljesen pozitív identitásként mutatkozik be a kötet konferencia-előadásai révén: nem a neurotikus identitás-érzés hangulata jön át a lapokon keresztül, hanem egy igen erős és határozott érzelem, amely büszkén néz bele az önreflexió tükrébe, és levonja a konzekvenciákat, vállalva az ekként-létet, mivel pontosan tudja: az egyoldalú önvizsgálat nehezebben visz előre.

Szabó Tünde Judit, etnográfus