Cseke Gábor olvasónaplójából

Atlanta árnyékában (Szász János)

Nem tudom, hogy halhatott meg. Egyszer csak megszűnt létezni. Pedig előző nap még írt, még telefonált és zsörtölődött. Úgy tűnt, hogy minden nyavalyája, álmatlansága, csőlátása, magányossága stb. stb. ellenére elpusztíthatatlan.

Nem igaz. Ez így nem igaz.

Az ember egyszer csak végleg kikopik az életből.

Szász János sokfelé figyelő, sok hangszeren játszó, mindenben figyelemre méltót alkotó írástudónk volt. Élete 1927-től 2006-ig volt kiszabva; ahhoz kevés, hogy az ember mindent elmondjon, ami általa elmondható, de ahhoz éppen elegendő, hogy életmű maradjon utána.

Jánost már csak idősebb korában ismertem meg igazán, pontosabban, amikor már kikopott az intézményi életből. Amikor aktív nyugdíjasként szabadúszott a bukaresti szerkesztőségek között. Nem paktált le sem egyikkel, sem másikkal. Mindenik lapot ismerte, hiszen valamennyinél dolgozott egy adott időszakban és minőségben. Egyiket ezért értékelte, a másikat azért. Pragmatikus emberként viszonyult a problémákhoz, látszott rajta, hogy sokféle helyzetben és szinten próbára tette az élet.

Először akkor kerültem vele érzelmileg is kapcsolatba, amikor egyszer nagyon megharagudtam rá. Annyira, hogy az elsősorban nekem fájt...

1.

Mintegy két héttel a romániai rendszerváltás bekövetkezte után hirtelen arra ébredtem, hogy a Romániai Magyar Szónál kiszabott mindennapi munkám mellett egy román hetilap szerkesztője, mindenese leszek. Azaz, mindent elkövettem azért, hogy ez ne legyen így, de ehhez gyorsan talpra kellett állítani, majd útjára indítani azt a ma is névtelen, világra sose jött kiadványt, ami előtt pedig, ha azokban a napokban  valóban megszületik, nagy jövő állt volna.

Az első, az általános, az 1989 december végi lelkesedést követő román–magyar súrlódásokat észlelve, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor – akkoriban a Kriterion lektora és bukaresti lakos – percek alatt meggyőzött annak a fontosságáról, hogy a románságot anyanyelvén szólítsuk meg s úgy próbáljuk tudatosítani benne azt, ami bennünk, kisebbségi életünkben, hagyományainkban sajátos. Egy értékszempontú, tényekkel és dokumentumokkal érvelő kiadvány sokkal többet tehet, mint bármilyen nyilvános vita vagy ökölrázás – érvelt. Igazat adtam neki, csak azt nem tudtam elképzelni, miként szerkeszthetnénk mi, magyar napilap igájába befogott emberek, akik a románt második nyelvként tanultuk s bármilyen jól, mégis csak hézagosan értjük, beszéljük, egy olyan lapot, amit román szellemiségűként érzékel majd a román olvasóközönség.

Sanyi szerint az apró lépések taktikájával szinte minden megoldható, kezdetnek ismer néhány kétnyelvű értelmiségit, akik szívesen besegíthetnének, a legfontosabb, hogy nekivágjunk.

És aztán nekivágtunk.

Addigra már javában ébredeztek, szervezkedtek az addig szinte már nem is létező romániai nemzetiségek, sorra alakultak a semmiből kisebbségi szervezeteik: a török-tatároké, lipovánoké, ukránoké, bolgároké, görögöké, örményeké, majd a cigányoké; tehát  éppen ideje volt összehangolni cselekvésüket.

Az 1990 eleji, ideiglenes állami struktúrában Király Károly volt az, aki az államfő helyetteseként a kisebbségi kérdést energikusan magához ölelte. Hallván lapalapító szándékaink felől, azonnal tervezgetett: mi lenne, ha ez a lap, aminek nagyon vonzó címet kellene adni, valamennyi romániai kisebbség közös fóruma lenne? Találkozót is összehívott evégett, melyen a kisebbségiek lelkesen fogadkoztak: napokon belül érkeznek majd hozzánk az anyagok – történelmi összefoglalók, irodalom, publicisztika, fotók. Minden, ami csak kell.

Fordítókat hajtottunk fel s nekiláttunk az első számok összeállításának. A magyar vonatkozású szövegeket könnyen összehordtuk, egyikét-másikát éppen a Magyar Szóban megjelent dokumentumokból, tényfeltáró beszélgetésekből válogattuk. Fotó, karikatúra is került jócskán, s már csak a lapot jegyző, tekintélyes személyiségre kellett rátalálnunk és ügyünknek megnyernünk. A címadást a majdani főszerkesztőre (igazgatóra? – amilyen titulust óhajt, annak kereszteljük, csak már lenne kit!) bíztuk volna. A politikában, az etnikumok közti kapcsolatokban jártas és tapasztalt, román irodalmi körökben is ismert és elismert Szász Jánosra gondoltunk hirtelen, aki  nyugdíjasként ugyan, de az újjászületés lehetőségétől felajzva mindjárt igent mondott a felkérésre.

És itt vége is a történetnek: mert kis idő múlva elvetéltünk.

János az utolsó pillanatban visszalépett, egészségi okokra hivatkozva, mi meg hoppon maradtunk, az elkészített tükrökkel, a lefordított anyagokkal egy jókora dossziéban, nyomdai leadásra készen, pár nap múlva akár a kefelevonatokkal is dolgozhattunk volna, ha… Ha...

A megtorpanás miatt az addig lelkesedő segítőtársak máról-holnapra csalódottan elfordultak tőlünk, lassacskán  lemorzsolódtak, a román–magyar közhangulat hirtelen megromlott, beütött a marosvásárhelyi „lovagi torna”, s mi maradtunk a máig tartó csalódással. Szilágyi Sanyi sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy ennyire balekok voltunk, sőt, idealisták. Az a példa lebegett a lelki szemeink előtt, amikor Moldáviában, a peresztrojka hajnalán a legnagyobb sikere éppen ama orosz nyelvű lapnak volt, amely kizárólag moldáviai problémákkal foglalkozott, s egészen Moszkváig, sőt jóval távolabb is népes olvasótábort vonzott magához, az orosz olvasók rettentően kíváncsiak voltak arra, milyen nép a moldován, hogyan gondolkozik, imádkozik, milyen az irodalma, a gondolkodásmódja, a történelme, a logikája?

Nekünk ezt a kíváncsiságot nem sikerült kiprovokálnunk.

2.

János akkor egy ideig távol maradt az RMSZ-től. Érezhette, hogy valamiben nem úgy viselkedett, ahogy az logikusan és jogosan elvárható lett volna tőle. Amúgy becsültem benne ezt a tartózkodást. És amikor 1994 táján jelentkezett, hogy állandó jegyzetrovatot indítana napilapunkban, merthogy felesége, Anemone halott, és teljesen kiürült a magánélete, szabad ideje pedig annyi, mint a pelyva. Én szívből örvendtem megtérésének. Hiszen a neve azóta még jobban megpatinásodott, személyisége méltó lett az élő klasszikusokéhoz, munkabírása újjáéledt.

Volt ebben azért némi pszichés motiváció is: élettársa elvesztése után mélydepresszió tört rá, orvosi kezelésben is részesült, s állítólag kezelője terápiás tanácsaira hallgatva a munkát választotta, mint amibe majd beleöli a bánatát... 1994 nyarán írt verse, amely aztán hétvégi mellékletünkben is megjelent, jól illusztrálja a csillapodni vágyó lélek erőfeszítéseit:

Szász János: A kezed

Madarak röpködnek körülöttem

mint Assisi Ferenc körül,

örvendenek hogy madarak lehetnek,

és aki szereti őket, örül.

 

Mint a Szent Márk-téri galambok

a Campanella alatt,

burukkolnak és fel-felszállnak

körülöttem a madarak.

 

Állok immár alkonyi fényben

de végre mégsem egyedül.

Egy madár és még egy madár

a vállamra ül...

 

A közéletnek és a hétköznapoknak hamarosan nem volt olyan eseménye, jelensége vagy megnyilvánulása, amelyhez ne fűzött volna érvényes, megfontolandó, állásfoglalásra késztető, bölcs gondolatokat, véleményt vagy akár csak kérdést. Egyre jobban izgatta – akárcsak bennünket – a romániai magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ szétszakadásának veszélye, a belső torzsalkodások, a megosztottság, a sértett hiúságok kurucos aknamunkája, s e véleményének nem egyszer hangot is adott...

Én most mégis egy saját vezércikkel érzékeltetném ezeknek a hónapoknak, éveknek a közhangulatát, mert János mindezen túllépve, a továbbiakban egy olyan bravúrra szánta el magát, amelyet félig behunyt szemű cinkosságunkkal sikerült is keresztülvinnie.

*

Érzékenyek vagyunk

Érzékenyek – és idegesek. Érzem magamon; tudom.

Csak úgy vibrál mostanában körülöttünk a levegő, mintha egymást próbálnánk elszámoltatni valami nagy, közös sikertelenség okán, s lennénk egymás kéretlen revizorai, mások fedője alá kukkantói, bírái, megszólói.

A szándékokkal ma sincsenek bajok: mint mindig, a legjobbak. Kétség nem férhet hozzájuk. Csak a siker, az elismerés késik. Természetesen az eredménnyel együtt.

Mert a jószándékok is lehetnek ám tehetetlenek: hullámtörőknek csapódók, a lehetetlenség faláról visszapattanók, önmagukba bicsaklók.

Fáj a meg nem értés, a nyilvános beolvasás, ugyanakkor oly könnyen fekszik mindenkinél a sértés, az odamondás szelleme. A „bika” eleresztésének a mámora. Ebben aztán csodára demokratáknak érezzük magunkat. Félre rangot, pozíciót, tekintélyt, kort, végre kimondhatjuk azt, ami a szívünkön.

A kimondás démona hajt bennünket, mint egy leállíthatatlan motor. Mert tudunk ám, amit tudunk! Méghozzá első kézből. De legrosszabb esetben is, legalább másodkézből. Szóval, nincsen pardon, aki nincs mellettem, az ellenem van.

Szólnak az ágyúk, fegyverropogás vesz körül, mesterlövészek bemért golyói tompán csattanva érnek célt, s egyetlen, végső sóhajt engedélyezve döntögetik a homokzsákokként összeroskadó „kiválasztottakat”. Összetartás, összetartás, hajtogatja megszállottan az, aki már mintha előre, távlatosan látná, mint egy jövőképben, miként megy szét, mállik, hull darabjaira minden, ami nemrégen még együvé tartozott, közösségi meleget sugárzott.

Valóban megvesztünk volna? – kérdezgetjük a szolgálatos vátesszel együtt, vajmi ritka nyugodt perceinkben. A világ romlott meg körülöttünk, vagy mi lettünk túlságosan érzékenyek, minden zajra, disszonáns hangra vagy személyiségborzoló gondolatra, véleményre, megjegyzésre összerezzenők?

Tény, hogy a körülöttünk áramló valóság is beláthatatlanabb, csatateresebb, mint amihez szokva voltunk. A piac ún. szabadsága magával hoz mindenféle engedelmet, önkontrollvesztést, amit elnéző, atyás szóval átmenetnek keresztelünk el. Ha azt mondjuk: átmenet, akkor látszólag mintha minden meg lenne bocsátva. Tudjuk, hisszük, hogy egyszer véget ér mindaz, amiben most fulladozunk, vergődünk, és valahogy még mosolyogni is kedvünk támad. Ám ha nagyon belevesszük magunkat a bozót sűrűjébe, az ellentmondások liánjai közé, akkor már csak a vicsorgásokat látjuk, az összeszaladó homlokráncokat, csak a kiszólásokra áll a fülünk, a bántást érzékeljük, nem az aggódást; azon rágódunk, hogy mindenkit a más főztje érdekel jobban, de hogy mi készül a saját fazekában, azzal kevésbé törődik. Alig kinyílt toleranciánkat leszárította a huzakodás aszálya, alig-alig tudjuk végighallgatni a másikat, már az első mondatokból tudni véljük, hogy mi következik. Mindenki mondja a magáét, s miért is ne, amikor nincsen tiltva, hallgattunk eleget, ha kellett, ha nem, nem mérlegeljük eléggé szavaink súlyát, de minek is, hogyha meghalt a cenzúra, egyik szó olyan, mint a másik, elvégre mindegyik benne van a szótárban, s különben is, félre a tabukkal, a tilalomfákkal, hát nem ezt akartuk valamikor?

Vajon, tudjuk-e még, mit is akartunk? Vagy már kényszerpályákra sodort bennünket a kiprovokált védekezés, az állóháború, a ne maradjunk senkinek adósai jegyében fogant ambíció?

A hangulat, mondom, pocsék. Olyan, hogy vajmi nehéz vele bölcs gondolatokra, mérlegelt elképzelésekre jutni. Csak támadni és védekezni. Csak ütni és kapni. Csak fizetni és megfizettetni. Mindenben okságot, jól megcsomózott szövevényt, sakkhelyzetet keresni.

Jó lenne gyógyír, terápia, jótékony hidegzuhany ezen állapotra. Hogy végül ne a kényszerzubbonyok divatja jöjjön fel egünkön.

Érzékenyek vagyunk, de szót kell értenünk. Érzem magamon; tudom!

Cseke Gábor

(RMSZ, 1994. június 15.)

3.

Amíg Atlantához érünk, – és egyáltalán kiderül, mi közünk nekünk és Szász Jánosnak az Elfújta a szél egyik meghatározó helyszínéhez, – el kell mesélnem, hogy miként próbált János – talán 1990-es megfutamodását ellensúlyozandó – kétnyelvű, magyar–román folyóiratot indítani Bukarestben, s hogyan fulladt bele az érdektelenségbe a szándéka mindjárt  az első szám megjelenése után.

A történet ideje ugyancsak 1994, a felfelé ívelő hiperaktív szakasz kellős közepe. János rendületlenül küldi napi jegyzeteit, miközben kósza hírek szállnak arról is, hogy titokban lapkészítésben sántikál. A híreket fotóriporterünk, Székely Sanyi hozza-viszi, aki elvállalta a futárszolgálatot is, hogy valamivel több fizetést vehessen fel hó végén, minden reggel egy tiszteletpéldánnyal és némi román sajtótermékekkel felpakolva, elvillamosozik Szász János lakásáig, ott bekopogtat, kap egy kávét vagy egy üdítőt, amíg János még egyszer átfutja és borítékba csúsztatja az éppen soros kéziratát (amit igazából csak egyetlen gépírónőnk, Mandel Lenke tud kifogástalanul kisilabizálni, s amíg nálunk dolgozik, addig ő a Szász János hiteles előolvasója). Várakozás közben Sanyi olykor megsimogatta a kíváncsian körülötte lábatlankodó, idős házőrző kutyát, Lexit, meghallgatta János motyogását, majd tarisznyájába süllyesztette a küldeményt és visszatért a szerkesztőségbe. Néhány keresetlen tőmondattal mindig vázolta előttem, éppen mi hír a Szász-portán. Egyik nap éppen azt: Szász János kétnyelvű újságot akar indítani.

Hiszem, ha látom – kajánkodtam, és szentül hittem, hogy Sanyi biztosan valamit félrehallott. Csakhogy pár nap múlva megérkezik, kézirat formájában a „látlelet” is, a bizonyíték, hogy a füles nem volt éppen alaptalan...

De ez a kézirat már nem is csak a szándékról, hanem egyenesen a kudarcról szól:

Nem lesz román hetilapunk

Sajnos.

Ahhoz, hogy megindíthassuk, alapítványt kellett volna létesíteni, hogy a törvényszéken bejegyeztetve, annak alapján lapkiadási engedélyt kapjunk. Arra gondoltam, felkérek öt román és öt magyar értelmiségit, mert legkevesebb tíz embernek van joga alapítványt létesítenie. Román alapítók: Ion Caramitru, Mircea Dinescu, Alexandru Pippidi, Dinu Giurascu, Ştefan Augustin Doinaş.

Ám Kolozsvárott három magyar értelmiségit leszámítva (köszönöm bizalmukat) olyan ellenállásba ütközöm, hogy óhatatlanul arra kellett gondolnom: ha ezt se vállalják, vajon írnak-e majd a lapba? Oly módon nem lehet lapot szerkeszteni, hogy legkevesebb három szám ne legyen nagyjából készen. S minthogy én bizonyos mértékben párhuzamosan képzeltem el a román és a magyar szerzők dialógusát, s minthogy most erről le kell mondanom, kérdésessé vált magának a lap megszületésének értelme.

Igaz, sok fiatal erdélyi magyar értelmiségi fölajánlotta közreműködését, de a bukaresti piacon nincs mód eladni a már négy, fiatal szerzőktől írott lap mellett még egyet. S mivel én a hetilapot a piacon szántam volt eladni és nem a parlamentben és a szenátusban ingyen osztogatni, a lap efféle változatáról le kell mondanom.

Ehrenburg írja emlékiratában, hogy amikor a hatvanas évek elején Moszkvában Picasso-kiállítás nyílt, tízezres tömeg ostromolta meg a Manezs-termet, hogy bejusson a múzeumba. Az igazgató arra kérte Ehrenburgot, menjen ki az erkélyre, és próbálja megnyugtatni a tömegeket.

Ehrenburg kiment és azt mondta:

- Moszkvaiak, én negyven éve várok erre a kiállításra, várjanak maguk még egy órát!

Hát akkor várjuk ki mi is azt az órát.

Szász János

Ui. Kedves Szilágyi N. Sándor! Köszönöm támogató cikkedet, de látod, még várni kell. Lehet, te megéred azt az órát, amikor lesz román hetilapunk, én azonban nem, addigra már a fű alól szagolom az ibolyát. Sebaj – erőst remélem – te éppoly jól fogod szerkeszteni, mint én szerettem volna. A hatszázezer lejt pedig odaadom a mozgássérülteknek.

Ugyanakkor Tóth tanár úrnak üzenem Fenyédre: köszönöm meleg és támogató szavait a lap ügyében, de hát láthatja, mi az ábra... (RMSZ, 1994. június 14.)

4.

János mindvégig hallgatott sikertelen próbálkozásáról. Megírta ugyan, de szóban nem verte nagydobra a kudarcos kalandot. Én sem faggattam, – némi kárörömmel gondoltam arra, hogy legalább most már ő is megkóstolta, milyen az, ha valakit kikosaraznak, felültetnek és magára hagynak, még oly nemes és jó szándékában sem támogatnak. Az egy évvel későbbi események azonban azt igazolták, hogy nem aludt ki benne a gondolat, a lapalapításba fektetett ambíciói nem hagyták nyugodni. Nem egészen egy év múlva, 1995 májusában az alábbi híreket olvashattuk a Románia Magyar Szóban:

„Máj. 20-án jelent meg Szász János bukaresti író román nyelvű /Foaia/ és magyar nyelvű /Fórum/ lapjának próbaszáma.”/Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./

„A Foaia és a Fórum kiadója a Concordia 112 Alapítvány, amelynek célja: hallassa hangját a gyűlölet és az uszítás ellen.”/Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

„A Fórum /Bukarest/ szerkesztői: Halász Anna, Marosi Ildikó és Majtényi Ildikó, főmunkatársak: Lászlóffy Aladár és Szász János. A Foaia /Bukarest/ igazgatója Szász János, szerkesztői: Maria Dinescu, Alina Mungiu, Anamaria Pop. Mindkét lap a próbaszámon feltüntette: rendszeres megjelenése szept. 1-jétől.

A Fórum próbaszámában olvashatjuk Kós Károly és Kemény János beszélgetését, amint egy hajdani tévériportban felidézték az Erdélyi Szépmíves Céh történetét, a helikoni találkozókat Kemény János marosvécsi kastélyában, Bánffy Miklós alakját és Kós Károly munkásságát. Ugyancsak a Fórumban található – többek között – egy részlet Borsi Kálmán Béla A román társadalom az 1850-es, 60-as években című írásából, továbbá egy felsorolás arról, hogy milyen sokan éltek és dolgoztak Bukarestben, többek között: Méliusz József, Szemlér Ferenc, Sütő András, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Majtényi Erik, Szász János, Robotos Imre, Földes László, Huszár Sándor, Beke György, Bodor Pál, Domokos Géza, Ágoston Hugó, Kovács János, Kacsir Mária, Lőrinczi László, Halász Anna, Horváth Andor, Vajnovszky Kázmér, Molnár Gusztáv, Szilágyi N. Sándor, Kovács Albert, Marosi Barna, Marosi Ildikó, Dános Miklós, Mag Péter, Dankanits Ádám, Dimény István, Cseke Gábor, Szőnyi István, Szobotka András, Balogh Péter, Román Viktor.”

Megjelent tehát a lap, méghozzá román és magyar változatban egyaránt, ami nem fordítást jelentett: a magyar verzió a magyar alkotók szemléletét tükrözte, a román pedig a románokét, s a közös szándékban valahol békésen találkoztak. A lapokat előbb egy, a János csöppnyi udvarán tartott, tavaszi sajtótájékoztató keretében mutatták be, majd pár hétre rá a magyar kultúra bukaresti intézete is helyet adott egy bemutatónak.

„Bukarestben a magyar Kulturális Központban jún. 12-én bemutatták a Concordia 112 Alapítvány által kiadott Foaia román és Fórum magyar lapot. Megjelentek a szerkesztők és a lap igazgatója, Szász János, aki elmondta, ezek a lapok a román–magyar barátság jelképei akarnak lenni, amellett olyan újságok, amelyeket mindenki szívesen olvas.” /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 15./

Már mindenki a lapbemutatóról beszélt, de még senki se látott semmit a készülő lapból. Véletlenül jutott a fülembe, hogy János bent járt a főszerkesztőnknél, aki megígérte, hogy a Fórumot a nálunk működő számítógépes tördelő vonalon állítják össze; hozhatja a kéziratokat. Az utolsó pillanatban a főnök behívott magához engem és megkért, hogy régi barátságunk fejében vállaljam el a Fórum tördelésének irányítását, természetesen munkaidőn kívül, a részletekben pedig Szász Jánossal egyeztessek. Nem vitás, hogy annak idején, 90-ben kitolt a lapunkkal, de mi mutassuk meg, hogy vele ellentétben úriemberek vagyunk! - hangzott a főszerkesztői  nógatás.

Másnap János, mintha mi sem történt volna, joviálisan beállított, egy mappával a hóna alatt. A lapról még halvány elképzelése is alig volt, illetve egy-egy facér, gyűrött kézirat, meg némi illusztrációk, de fogadkozott, hogy a következő napokban még hoz anyagokat, addig is találjuk ki a tördelővel a leendő lap grafikáját s mindenekelőtt szedessük ki a már kész anyagokat és végezzük el a szükséges korrektúrát. Szóval, a szerkesztőség szerinte mi lettünk volna, ő csak a főszerkesztő szerepét játszotta el, aki dirigál ugyan, de amikor cselekedni kell, se nem oszt, se nem szoroz. Mindaddig, amíg a szeme láttára be nem tördeltük valamennyi oldalt, az elképzelést és a döntéseket ránk hagyta, akkortól kezdett igazából főnökösködni, amikor már minden együtt volt, és nyomtatott oldalak kerültek a kezébe. De akkor aztán bírált, vágott, cserélt és belemászott mindenbe, abba is, amibe nem kellett volna. Hallgattunk, időnként megpróbáltuk jobb belátásra bírni, de végül teljesen a maguk mentére hagytuk a dolgokat. Amikor az első próbapéldányok megjöttek a nyomdából, egy-egy doboz csokival és egy csokor virággal letudta a fizetséget, s a továbbiakban ugyanaz a szorgalmas Szász János maradt, akivel korábban is volt dolgom: láthatatlanul, otthonról küldözgette, négybe hajtogatott miniszteríven apróbetűs, makacsul lefelé hajló kézírásos sorait.

A lapkísérlet, pénz és struktúra hiányában, egyszeri próbálkozás és kimondott sajtótörténelem maradt.

Akárcsak az az „atlantai kaland”, ami 1995 februárjában—márciusában bolygatta meg az RMSZ házatája körül az állóvizeket, s amelynek főkolomposa ugyanaz a Szász János volt...

Most már nem halogathatom az atlantai közjáték ismertetését, de mielőtt belevágnék, annak politikai előzményeit és hátterét érdemes, ha vázlatosan is, kiteregetni.

5.

1995. február 8-án a Romániai Magyar Szóban figyelemreméltó hír jelent meg arról, hogy amerikai közvetítéssel román–magyar párbeszédet terveznek a közeljövőben, az egyesült államokbeli Atlanta városában.

A hír annyiban volt váratlan, hogy az ilyen típusú párbeszédek korábban, egy—két év távlatában nemcsak hogy eredménytelenek voltak, de a magyarság és a romániai magyar érdekvédelmi szervezet szempontjából kockázatosnak és kétélű fegyvereknek bizonyultak. Ahelyett, hogy közelítették volna a két fél álláspontjait, vállalhatatlan kisebbségi kompromisszumokat és visszalépéseket próbáltak kikényszeríteni. Elég, ha csak a hírhedt Neptun-vitára gondolunk.

Az amerikai Carnegie Corporation által támogatott Project on Ethnic Relations (PER) nem először próbálkozott közvetítőként azzal, hogy a válságkezelésben jártas szakemberek részvételével egy asztal mellé ültesse a románság és az erdélyi magyarság képviselőit. Így kezdeményezésére 1992 januárjában Bukarestben, 1992 júniusában Neptunfürdőn, 1993 februárjában Geryensee svájci városkában, 1993 júliusában pedig ismét Neptunfürdőn került sor tanácskozásra anélkül, hogy említésre méltó eredményt értek volna el, sőt a legutolsó kerekasztal tanácskozás hosszan tartó belső vitákat, máig is érezhető feszültségeket szült a magyarság körében.

Az akkor Neptun-vitaként elhíresült és rövid időn belül boszorkányüldözéses hangulatot gerjesztő, megosztó veszekedés a magyarság soraiban megrendítette az egész közvéleményt, lapunkat is határozott állásfoglalásra kényszerítette. Az RMSZ akkor a megértés pártjára állt és határozottan szembehelyezkedett a kirekesztéssel. Úgy véltük: csak azért, mert Markó Béla, Frunda György vagy Tokay György magánemberként, a szintén magánemberi minőségben jelen lévő vezető román politikusokkal az 1990 márciusától egyre romló román–magyar kapcsolatok enyhítésén és konstruktív megközelítésén töprengett – pontosabban eszmét cserélt –, túlzás ezt árulásnak, lepaktálásnak nevezni, hiszen ha valaki békét és megegyezést akar, akkor nyilván, nem betonozhatja be magát egymással szemben álló lövészárkok sáncfalai mögé.

A Neptun-vita során a PER egyesek szemében vörös posztó volt, a behódoló megalkuvásra való buzdítás szorgalmazója, akinek semmi sem drága, s csak egyetlen célt követ: hogy minden áron kiegyezést hozzon létre, akár súlyos kompromisszumok árán is a két fél között, hogy aztán a békebíró szerepében tetszelegjen (ahogy azt világpolitikai ambícióiban mindig is szívesen tette...). Másfelől, a magyarság józanabb, pragmatikus képviselői reális lehetőséget láttak az elmozdulásra, a kiegyezésre és egy konstruktív együttélésre, ha elfogadják az amerikai civil szervezet által felajánlott közvetítést és logisztikát.

Mivel az 1995 eleji felhívás amerikai helyszínre – Atlantára – szólt, s a meghívottak között olyan személyiségek szerepeltek, mint: Markó Béla szövetségi, Tőkés László tiszteletbeli, Takács Csaba ügyvezető elnök, Tokay György akkori képviselőházi frakcióelnök, Frunda György és Csapó József szenátorok, valamint dr. Kelemen Árpád (marosvásárhelyi) egyetemi tanár, a várható esemény gerjesztette hangulat a magyarság körében jóval toleránsabb volt, mint Neptunfürdő esetében. Igaz, hogy Tőkés László, aki korábban a PER akcióit mindenestől elutasította, most is megpróbált – legalább formálisan – akadékoskodni, de alapvetgően elfogadta a meghívást és ezzel maga is helyet foglalt az „egyezkedők” táborába, hiába próbált minduntalan választóvonalat húzni maga és a már megbélyegzett „neptunosok” között.

Egy nappal a hír megjelenése után az RMSZ vezércikke érthetően rámutatott e kettősségre, idézve Tőkés László magyarázkodását:

„Noha a román politikai elit kisebbségpolitikájával és a PER közvetítő tevékenységével kapcsolatos eddigi tapasztalataink azt sugallják, hogy a tervbe vett kerekasztal több csapdával, mint előnnyel járhat az RMDSZ, illetve a romániai magyarság számára - mindazonáltal úgy vélem, hogy vállalni kell ezt a kockázatot, mivel a Carter, az Egyesült Államok volt elnökének jelenléte által is megtisztelt és nemzetközi békéltető szolgálata által hitelesített, nyílt és előfeltétel nélküli kerekasztal találkozó kivételes lehetőséget nyújt arra, hogy a romániai magyarság ügyét a legszélesebb nemzetközi közvélemény elé tárjuk.” Tőkés László püspök egyébként az atlantai megbeszélések sikerének az előfeltételei között említi többek között azt, hogy az RMDSZ határolja el magát a PER-folyamat múltjától, a megbeszélések idején egységes álláspontot képviseljen a belső önrendelkezés és az autonómiaformák tekintetében, illetve hogy a hatalom és csatlósai szüntessék be az RMDSZ, illetve annak politikai személyiségei elleni támadásokat, a rágalomhadjáratot... (Gyarmath János, 1995. február 9.)

Az RMDSZ külpolitikai tanácsadó testülete február 9-én Kolozsváron egyeztető ülésen próbálta leszabályozni a küldöttség majdani tárgyalásainak technikai részleteit. Ezalatt érkezett a váratlan hír, hogy a korábban ismertetett román tárgyalóküldöttségen túl (Viorel Hrebenciuc kormányfőtitkár, a Kisebbségi Tanács koordinátora, Traian Chebeleu nagykövet, elnöki tanácsos és szóvivő, Liviu Maior tanügyminiszter, Ovidiu Şincai, Adrian Năstase tanácsadója, Radu Vasile parasztpárti szenátor, Nicolae Taran, a PSZP parasztpárti szenátor, Gabriel Andreescu és talán Dinu Giurescu történész, egyetemi tanár), a kormány nyomására a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR), mely a vásárhelyi eseményeket kiprovokáló Vatra utódszervezete, szintén képviseltetni fogja magát.

Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke így adta elő a történteket az RMSZ tudósítójának:

„A PER igazgatóhelyettese, Livia Plaks szerint, akit az új fejleménnyel kapcsolatban megkérdeztünk, a román kormány hangsúlyos igényére lesz jelen a küldöttségben a PUNR meg nem nevezett képviselője. Ekkor a tanácskozásunkon viszont már azt tárgyaltuk, hogy ez esetben egyáltalán menjünk vagy ne menjünk Atlantába. Levelet küldtem a PER igazgatójának, Allan Kasoff úrnak, hogy miért nem tartják be az előzetes megállapodást. Az igazgató úr még azon este válaszolt: sok érvvel, de kevés elfogadható magyarázattal. Mert mi kihangsúlyoztuk, olyan egyeztetésen látjuk csak a részvételt eredményesnek, ahol a tárgyaló felek közvetíteni tudják egymás felé az álláspontjaikat. A PUNR jelenléte azonban, eddigi egész politikája a példa rá, a kormányt is nehéz helyzetbe hozza s mindenképpen megkérdőjelezi részvételének jószándékát az atlantai kerekasztal-találkozón... Tudatában vagyunk annak, hogy amennyiben nem utazunk el Atlantába, ez politikai elszigetelődéshez vezethet. De gondoljuk meg: azzal üljünk le tárgyalni, aki tegnap kijelentette, hogy a magyarokat deportálni kell? És miről tárgyaljunk: erről és ne az oktatásunk helyzetéről, kulturális autonómiánkról, és egyáltalán a romániai magyarság ügyének rendezéséről?" (RMSZ, 1995. február 11--12.)

Itt lépett be a képbe Szász János, aki e perctől kezdve, önként ajánlkozva átvette az atlantai folyamat tudósításának az irányítását. Mi szívből örvendtünk, hogy egy nagy tapasztalatú, gátlások nélküli, széles látókörű íróember kötelezi el magát az eseménnyel kapcsolatban. János annyira szívügyének tekintette biztosítani a tárgyalások eredményességét, hogy gyakorlatilag éjjel-nappal megkísérelt jelen lenni az RMDSZ-küldöttség taktikai megbeszélésein. Az első ilyen tárgyalásra akkor került sor, amikor  Markó Béla – aki azokban a napokban Angliában járt – visszaérkezett Bukarestbe, bekapcsolódván a PUNR-s részvétellel kapcsolatos döntéshozatalba.

Szász János az alábbi tudósítást küldte a hazaérkezésről és az utána rögtönzött, éjfélbe nyúló kupaktanácsról:

A vég kezdete

* Markó Béla hazaérkezett Londonból * Éjszakai döntés * A küldöttség elutazása az Otopeni reptérről *

(1995. február 13.)

(Bukarest - riporterünktől) * Szombaton, február 11-én, 17.30-kor pontosan érkezett Bukarestbe a londoni járat, amelyen Markó Béla, az RMDSZ elnöke visszatért a fővárosba néhány napos londoni látogatása után. A zsúfolt csarnokban Niculescu Tóni elnökségi kabinetfőnök és Markó Béláné várták, valamint számos fotóriporter, újságíró, köztük magam is. Az elnök fáradt volt, mint később vallotta, „meghordozták a vendéglátók”.

– Londonban előadást tartottam az Országos Liberális Klubban. Értekezésem valójában az RMDSZ autonómia tervezetét ismertette. A zsúfolt terem egyértelműen helyeselte a hallottakat. A nemzetközi közvélemény és a jelentős politikai körök világszerte egyetértenek törekvéseinkkel... Siettem vissza, mert ma este el kell döntenünk, megyünk-e Atlantába vagy maradunk.

A bukaresti C 31-es tévétársaság (CNN) riporterének kérdésére a szövetségi elnök ezt válaszolta:

– Eredeti megállapodásunk szerint a PER-rel úgy szólt, hogy a PUNR képviselője nem vesz részt a kerekasztalon. Utólagos, méghozzá kormány-nyomásra Emil Roman úr is részt vesz állítólag a román küldöttségben. Ez olyan helyzetet teremtett, ami arra kényszeríti az ügyvezető elnökséget, hogy döntsön: e körülmények között is vállalja az atlantai utat?

Markó Béla akkor még nem tudhatta, hogy kora délután távirat érkezett a székházba, amelyben a PER közli: Románia kormánya elfogadta, hogy az RNEP képviselője megfigyelőként vesz részt, hozzászólási jog nélkül az atlantai értekezleten.

Az elnök a székházba sietett, ahol futó ebéd-vacsora után megkezdte az előkészületeket az utazásra. A gyűlésterem asztalán ott sorakoztak a vízummal ellátott útlevelek, egy-egy dossziényi dokumentáció, emlékeztető, sajtókivonat, egyéb okiratok. Sorra befutottak a küldöttség tagjai, de a döntéshozó értekezlet előtt még megkérdeztük Frunda Györgyöt, miért látja fontosnak a részvételt.

– Már a kolozsvári ülésen elmondtam – jelentette ki –, hogy az RMDSZ reálpolitikája nemzetközi támogatásnak örvend. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy jogos követeléseink nem csak az erdélyi hagyományoknak, hanem a nemzetközi gyakorlatnak, valamint Románia alkotmányának és többi törvényeinek is megfelelnek. A további támogatás és politikai céljaink elérésének feltétele a dialógus. Ezért tartom több mint fontosnak a részvételünket.

Az éjszakába nyúló tanácskozáson megszületett a pozitív döntés.

Másnap reggel fél hétkor a küldöttség a reptérre érkezett. Riporterünk a küldöttség néhány tagjához kérdéseket intézett.

– Nem gondolja-e, hogy az atlantai értekezlet a romániai, kormányerőre emelt nacionalizmus és szociálsovinizmus hosszú folyamata végének kezdetét jelenti?

Tőkés László tiszteletbeli elnök:

– E kérdés annak is függvénye, hogy milyen szándékkal ülnek a felek az asztal köré. Ha erre a kifejletre nézve semmilyen pozitív akarat nincsen, igen kis esély van a dialógusra. Különben nagy változások vannak a román közvéleményben, olvastam Alina Mungiu vezércikkét az Expresben és fantasztikusnak tartom. Olvastam továbbá Andrei Cornea cikkét a 22-ben, az is nagyon jelentős. A vég kezdete elkezdődött az Európa Tanács parlamenti ülésén, amikor Botica szenátor kénytelen volt szégyenkezni amiatt, ami történt. Én közben arra gondoltam, hogy miattunk nincs miért szégyenkeznie, mert lényegében a román nemzeti érdekeket is védtük. Hovatovább az a meggyőződésem, hogy a romániai szélsőségesek a román nemzeti érdekek legnagyobb ellenségei. Persze nem vagyok olyan optimista, mint ez a kérdés, amit feltettek, de kétségtelennek tartom, hogy új folyamat indult meg és lépéshátrányban nem mi vagyunk…

Csapó József szenátor:

– Remélem, hogy sikerülni fog…

Takács Csaba ügyvezető elnök:

– Ha Atlantában is kiderül, hogy ez a folyamat megindult, az RMDSZ is mindent megtesz azért, hogy ez beteljesedjék.

Riporterünk észrevette a tömegben Viorel Hrebenciucot, a kormány főtitkárát, és odanyújtotta riportermagnóját, mire ő kijelentette:

– Nem adok interjút…

Ennek ellenére megkérdeztük, hogy legalább jó kedvvel indul Atlantába?

– Hát nem látja, milyen vidám vagyok? Nagyon jól ismerem az RMDSZ érveit és pszichológiáját, s bár itthon akadozik az utóbbi időben a megértés, remélem, hogy Atlantában sikerülni fog.

Majd Traian Chebeleu elnöki szóvivőt vettük észre, akitől az iránt érdeklődtünk, milyen lelkülettel utazik a tengeren túlra.

– Több nemzetközi értekezleten részt vettem már az RMDSZ-szel s remélem most is, ha csak egy centiméternyit, előre tudjuk vinni a román–magyar megértést, a kisebbségi jogegyenlőség ügyét…

A küldöttségek átestek a vámvizsgálaton, s pontban reggel 7.10-kor a frankfurti járat elindult, ahonnan is az Atlantába repülő gépre szállnak át.

Bukarest, 1995. február 12., reggel.

6.

Miután a frankfurti járat az atlantai „csapattal” a fedélzetén eltűnt a láthatáron, az RMSZ különtudósítója (egészen pontosan: Szász János) fogta magát és a továbbiakban ismét saját lakásáról irányította az akciókat. Akkoriban már faxkészülék is volt a telefonjára szerelve – Németországban élő lányától kapta úgymond, és annyira örvendett neki, hogy alig várta, amíg születik néhány közölhető sora, azt máris nagy előszeretettel faxolta le a különböző szerkesztőségeknek. Az üzenetküldésnek és a sajtókommunikációnak ez az akkoriban hatékony eszköze volt a János fő fegyvere ebben az egész atlantai történetben, s a küldöttség elindulása utáni órákban, kis időközökkel, mindjárt három sajtóanyagot is faxolt a szerkesztőségnek; az első Szász János nyílt, tanácsadó levele volt Markó Bélához, amelyben megírja azt, hogy szerinte mire kellene ügyelni a megbeszélések sikere érdekében a magyarok tárgyalóküldöttségének. A levélnek gyakorlati haszna minimális volt, hiszen amúgy sem érte volna utol a már az Egyesült Államokban tartózkodó küldöttséget, arra viszont jó volt, hogy az olvasók előtt bizonyíthassuk: lapunk nem csupán beszámol az eseményekről, hanem abban alakító, patrónus szerepet is vállal.

A másik két anyag tulajdonképpen külföldi diplomáciai visszhangokat tartalmazott, ezeket János külföldi ismerősei jegyezték le illetékes körökben.

Nem hagyhatjuk szó nélkül

Levél Markó Bélának Atlanta előtt

(1995. február 13.)

Kedves Béla,

Szívesen elmentem volna veletek Atlantába, no de még RMDSZ-tag sem vagyok, ám tudok angolul, és ismerem a terepet. Szeretném figyelmedet a következőkben néhány amerikai reáliára felhívnom.

1. Az amerikai külpolitika, a politikai osztály meglehetősen informálatlan a kelet-európai kérdésekben, történelemben. Így hát ha fognák a „román labdát” a történelmi sérelmekről, el kell nekik mondani, hogy a román–magyar viszony valójában és alapvetően 1848—49-ben romlott meg, elsősorban Kossuth középnemesi (és nem románellenes) előítéletei miatt, s hogy volt a magyar forradalmároknak több olyan híve, pld. Teleki, aki a szabadságharcot a román–magyar összefogásra alapozta. Iancu átállása Bécs oldalára császári manőver volt, s az akkori testvérharc folyamán romlott meg a román–magyar viszony. De a régi bajok rekriminációja aktuálpolitikai manipulációként elfogadhatatlan kiindulási pont a dialógusban.

2. Az amerikai szociológia és politológia a kisebbségi kérdést etnikai kérdésként kezeli, s bár elfogadja a multikulturális valóságot (magában Amerikában is), valójában az egészet az amerikai minta (az olvasztótégely) szerint szemléli. Föl kell hívni a figyelmüket, hogy Románia nem emigráns állam, a magyarság nem bevándorlóként jött Romániába, hanem 1100 éve él Erdélyben és kapcsolt részeiben. Az amerikai etnikai kisebbségeknek érdeke a kettős folyamat: a beolvadás és az etnikai sajátosságok megőrzése, míg a romániai magyarság számára a beolvadás egyenlő az önfelszámolással. Mi nem vagyunk a messzire szakadt amerikai görögökhöz vagy lengyelekhez hasonló közösség, hanem egy eleven nemzet eleven nemzetrésze, akik történelmi okok miatt kisebbségként élünk Romániában.

3. Az amerikaiak keveset tudnak a nemzetállamról, ők Amerikát egységesnek és szuverénnek tudják, hiszen az „olvasztótégely” és a nemzetállam eszméje ötvözhetetlen. Hangsúlyozandó lenne, hogy mi nem azért vagyunk a nemzetállam ellen – melynek a XIX. században és a XX. század első felében megvolt a maga nemzetvirágoztató szerepe –, mert román, hanem mert az állam nemzeti jellegének fenntartása a legfőbb kerékkötője annak, hogy Románia minél zökkenőmentesebben integrálódjék az európai struktúrákba. Nyomatékosítani kell, hogy a romániai magyarság érdekei egybeesnek az integráció  folyamatával és megszilárdulásával.

4. Nem Funarra kell hivatkozni, hanem a funarizmusra, annak agresszív sovénnacionalista, következésképpen fasiszta jellegére. Szavunkat nem csak azért emeljük fel ellene, mert a funarizmus magyarellenes; ha mondjuk elsősorban zsidóellenes lenne, akkor is harcolnánk ellene a demokrácia nevében, mert minden agresszív, xenofób sovénnacionalizmus törvényszerűen az emberi jogok semmibevevése, a demokratikus szabadságjogok eltörlésére, teljhatalomra törekszik. A funarizmusban ott feszül a fasiszta zsarnokság minden veszedelme.

5. A kormánypárt koalíciója a szélsőséges jobboldallal napnál világosabban bizonyítja, hogy az SZDP nem szociáldemokrata, hanem szociálsoviniszta vezetés alatt álló párt. Amíg az RNEP és az NRP a kormánykoalíció tagja, a nemzeti kérdés rendezéséről beszélni merő demagógia.

6. Erdély nem határkérdés számunkra. De nyilvánvaló, vannak regionális hagyományok, ezek eltüntetése egy egységes nemzeti kultúrába veszélyes és ártalmas. A bécsi döntésért nem mi vagyunk a felelősek, a kétoldalú atrocitásokért sem. Képzeljük el, ha a mai sziúindiánok Bill Clintonon kérnék számon azt, hogy Custer generális becsapta és halomra gyilkolta őket.

7. Vigyázzatok! Az amerikaiak nem kedvelik a hosszan beszélőket. Kedvelik viszont azokat a szónokokat, akik egy tréfás, élces, vicces példázattal indítanak vagy/és zárnak. A humor, a vicc náluk Mark Twain óta hiánycikk.

Megkövetlek, ha okoskodásaim feleslegesnek bizonyulnak, s ti már rég számba vettétek mindazt, amit pontokba szedtem.

Jó utat kívánok, neked és az egész küldöttségnek sok sikert.

Ölel régi barátod, Szász János