Az infokommunikáció, az óra és a pénz diktatúrája

Thomas Hylland Eriksen: A pillanat zsarnoksága

Gyors és lassú idő az információs társadalomban – ez az alcíme az Oslói Egyetem szociálantropológia professzorától megjelent kötetnek,[1] melyben a gyorsuló idő és a korok lassú tempója közötti distinkciókat, s mellékhatásként a „lassú idő” eltűnési folyamatát teszi átélhető közelségűvé elemzésében. A technológiai idő menedzserkalkulátoroktól és hálózati naptártól jövő fegyelmező figyelmeztetései még nem hatják át minden kultúra egészét, de ahol már nem jut idő a beszélgetésre, a gondolkodásra, olvasásra, természetélvezetre vagy az időkímélő technológiák használatának időbecsülő értékrenddel korlátozására, ott már a fejlődés visszafejlődési paraméterei válnak meghatározóvá. A „pillanat diktatúrája”, utóbb zsarnoksága alá eső emberi létfeltételek átgondolt és (szinte kézzel) leírt jegyzetei Eriksen kötetindító gesztusában is benne vannak, de azonnal (s antropológus módjára folytonos önkontroll alatt egyúttal kritikailag is értéknormává avatja) a zaklatott információáramlás korszakában minden intenzitás-szünetet kiiktató hatékonysági relációba vezeti át: ha a pillanat túlnépesedett, túlhajszolt, hisztérikus és szédítő önnön tempójától velejéig megbetegedett társadalmi élményünkre vetünk egy futó pillantást, érzékelhetjük, hogy mindenfajta „előtt” és „után”, „itt” és „ott” úgy szűnik meg, hogy azzal maga az „itt és most” kerül veszélybe. „Szédítőek ennek az extrém űzöttségnek a következményei, a pillanat zsarnoksága veszélyezteti mind a múltat, mind pedig a jövőt. A számítógépek, az internet, a tévés műholdak, a több csatornás tévék, szöveges üzenetek, e-mailek, az elektromos vásárlás korszakáról beszélünk. Amikor az ember a feladó oldaláról nézi a dolgot, a másik oldal figyelméből jut a legkevesebb. Amikor a címzett oldalát vesszük, akkor a legszűkebb forrás a lassú, összefüggő idő. Íme, előbukkant a konfliktus!” (13. old.)

Eriksen könyve nem a számítógépekről, s nemcsak az információs társadalomról szól, hanem a kultúra változási ütemének megnövekedett fordulatszámával együtt járó elviselhetetlenségekről, a „cellulózalapú termék” könyv lineáris hasznavehetőségéről, olvasási tempóról és kivárásról, építkező értelemkeresésről és talányos megoldásképletekről, exponenciális görbe helyetti időértékelésről – arról, hogy a növekedés tempója az időtényező nullához közelítő lendületével legfőképpen az időt veszítjük el, a túláradás és egekig túlpakolt felhalmozási keretek ránk dőlnek. A kötetvégi optimizmus nem kincstári, s nem a korbeteg elmélénc kényszeres kreálmánya, hanem a politikai megfontolásoktól tartózkodni decens újfajta szabályrendszer, új kód óhaja, amely a kultúra irányítását visszaveszi az emberalkotta gépektől, hogy átállítsa mindezt (önmagát is!) az idő kerekével való ésszerűbb tekerődzésre, a „megfelelő típusú időt” visszahozni kívánó alapmagatartásra. „Keríteni néhány lassú órát, hogy akár ezt a könyvet elolvassuk. Másképp nem megy” (18. old.)

A könyv, az óra és a pénz ideje – persze – nemcsak időfüggő. Maga az időképzet, az idő „valamire” valóságának, önértékén túli hasznosításának mikéntje is szocializáció, mintázatok, fogyasztási és kreatív ciklusok, kapcsolatközi kölcsönhatások függvénye. Ahogyan a kor, vagyis a fiatalság dinamikája és az öregkor vegetációja, tavasz és ősz, tél és nyár egymást váltó átmenetei, ugyanúgy az információ (mint vitális alapszükségletté és függéstartománnyá válás) eszköztára is társadalmi tempók következménye vagy eredménye. S hogy puszta (elviselendő, megszenvedett, kínos vagy pusztító) következmény-e, avagy a fölhalmozódó többletek (tudások, érzetek, emlékek, értékek, reflexiók, élmények, rutinok stb.) pusztán eredményei-e a sodrásnak, legtöbbször a fölérendelt értékrend, normák, elvárások magunk-kreálta univerzumához tartozást hitelesíti. Akkor is, ha a bevált egyúttal rutin, ha az alkalmazkodás csak eszköz, nem pedig végcél, akkor is, ha a védtelenség éppoly kiszolgáltatottá tesz, mint a vihar az őseinket, a medve a hegyi pásztort vagy az „ILOVEYOU” vírusprogram, amely a „Tőlem Neked” gesztusára éhes világnépességet néhány óra alatt kegyesen megfosztotta a kalandra éhes cégek és magánemberek 60—80%-át fájljaitól, címjegyzékétől, miközben ebből tovaterjedt az összes többi címre. Nem idő ez, néhány óra, maximum két és fél nap, míg egész Amerika és Európa becumizta a kínálatot, mint egy futótűz-pestis, melynek egykoron pontosan három évre volt szüksége arra, hogy Szicíliától Rigáig elterjedjen. Az idő tehát nemcsak térbeli terjedés, perszonális reflexió, gyorsaság és sürgetettség kérdése, hanem kivárásé, beérésé, „valósidejű” léten túli kiterjedésé is. Az instant gyorsaság ára lehet kisebb és nagyobb is, de a „kivonatos” lét egy zenei mű esetében katasztrófa, egy ebéd esetében sem kegyelmi állapot, a mentális bizonytalanság szempontjából viszont korszakos betegség, korunk lépfenéje és pestise. Másképp szólva és Milan Kunderát idézve: „a gyorsaság foka egyenesen arányos a felejtés intenzitásával” (Lassúság. Európa Kiadó, 2005).

A hipermodernizmus időtörténeti metszetei komolyabb figyelmeztetést teljesítenek be önmaguk is: a múlt „eltörlésének” fontossága és meghatározó volta pillanatra hangolt időszerűség-függvénykénti kezelése mindazon társadalmakat áthatja, ahol ezekre fogékonyság, emelkedési gőg, kivagyisági hajlandóság volt. Szemben olyan világokkal, amelyeket nemcsak nem hat át, de félik is, kerülik is ezeket – és persze kiszolgáltatottabbak is emiatt. Eriksen „jóslata” nem a mcluhani Gutenberg-galaxis-vég, hanem a tempóvesztéssel járó mellékkörülmények elszabaduló uralma, a koron – így a múlton, öregségen, avittságon, idejétmúltságokon, anciennitásokon – erővel úrrá lenni próbáló öngyilkos kísérlet. Ellenszere pedig sajnos nem más, mint a másik tempójú lét, a másságosságok érvényessége előtti megadó tiszteletadás, a kevésre „rászánt” több idő, a pillanat értelmének és kiterjesztésének újraértelmezése. Lassú megfontolással kezdve, rászánt idővel folytatva, belátó sokoldalúsággal megőrizve. Respekt a múló időnek, kornak, időzsarnokság-ellenességnek. Másképpen nem fog menni.

Warime és a maszkok népe

Főzy Vilma: A piaroa gyűjtemény

S ha már az idők és kortárs vagy történeti szakralitások és népéleti „tájképek” harmóniáját idézzük, nem tisztán a szövegszerű „árukapcsolás” okán, de a rangos válogatás iránti tisztelet jeléül hadd kapjon még egy kiadvány méltó hangot a jónéhány „korosabb”, és csak tematikáját vagy kiállítását idézve impozáns opusz között. Korossága ugyan ennek is megvan, de más értelemben és más állandóságban: a Főzy Vilma szerkesztésében és elemző szövegével jelent meg A piaroa gyűjtemény, amely a Regionális Gyűjtemények első köteteként Boglár Lajos antropológus Venezuelában, az Orinoco mentén élő, az amazóniai kultúra jellegzetességeit magán viselő indián népcsoport körében gyűjtött anyagát mutatja be.[2] A piaroák az 1960-as évek végéig hagyományos életmódot folytattak őserdei településeiken, amely nyilván már akkor is egy átmeneti fázisban volt, de az etnológiai szakirodalom még csupán mint ismeretlen világról beszélhetett róluk. Az 1967–68-ban végzett terepmunkát Boglár Lajos, akkor még mint a Néprajzi Múzeum Amerika gyűjteményének muzeológusa, és Halmos István népzenekutató, akik a tradicionális piaroa kultúra nagyjából teljes tárgyi típusanyagának összegyűjtésével egészítették ki a hiányos dél-amerikai anyagot, a tárgyhasználat módjait és változatait pedig fotókon, filmeken és hangfelvételeken is megörökítették. Hat év múltán, midőn Boglár visszatért kedves terepére, a piaroák életkörülményei már jócskán megváltoztak, ők maguk a helyi kormányzati nyomásra a főutakhoz közelebbi állami telepekre költöztek, és beletörődtek abba, hogy ezzel megkezdődött kulturális asszimilálódásuk, az adaptációs kényszerek és mentális gyarmatosítások új korszaka. A Boglár-gyűjtemény anyagának most megjelentetett része (csupán egyik szelete) azóta a nemzetközi etnológiai térben és muzeológiai értéktérben is figyelemre érdemesített mennyiségű és minőségű tárgyról szól, e kiadvány pedig (460 tárgy színes fotóját és leírását tartalmazva) nem csupán a szakmai közönség számára lehet izgalmas, hanem a további 77 fekete-fehér korabeli fénykép révén a tárgykészítés, az eszközhasználat, az életmód, a művészeti alkotó tevékenység hihetetlenül gazdag rendszerét is fölmutatja, összehasonlításra, típusalkotásra, formagazdagságra nézve is kivételes szinten. A „csupáncsak katalógus” ezúttal sem valamely kis lapozgatós füzetke tehát, hanem karakteres, illusztris, finoman gondozott kötet, amely a „primitív kultúra” sokrétegű mélységét és árnyaltságát fölmutatni képes dokumentáció ugyanakkor, s mint ilyen az élelemszerzés és táplálék-készítés, a vadászat, a növénytermesztés, a mindennapi élet tárgyi kellékei mellett az ékszereket, a varázsosan gazdag tolldíszeket szintúgy megjeleníti, kiegészítve a varázsláshoz használt tárgyakkal és a közösségi szakrális rítusokban szereplő maszkokkal, amelyeknek talán utolsó autentikus példányai kerültek Boglár Lajos révén a magyar és nemzetközileg rangos néprajzi múzeumokba, így a magyarországi néprajzi gyűjteményekbe is. (A teljesebb Boglár-gyűjtemény Néprajzi Múzeumba kerüléséért most folyik „szimbolikus tulajdonosokkal” megoldott gyűjtés a Szimbiózis Kulturális Antropológiai Társaság szervezésében, vagyis adakozók hozzájárulásával újabb 66 tárgyat vásároltak meg a múzeum számára, annak költségeit csökkentve – ennek nyilvános kiállítása a tervek szerint 2014. márciusában lesz).

A piaroák világára jellemző rituális szertartás, ennek eszközei, maszkjai, hangszerei, a tárgykészítés módjai és változatai gazdagon illusztráltak Boglár fotói révén, a szakrális eljárások leírásával pedig Boglár kötetnyi írásában foglalkozott. E katalógus azonban nemcsak a szellemi és tárgyi hagyatékot teszi áttekinthetővé, rendszerezetté és fotókkal illusztrálttá, hanem a Boglár-expedíció 1960—70-es évekre eső időszakából a Néprajzi Múzeum Amerika-gyűjteményének jelentőségét is kiemeli (összesen 8475 tárgy ez, nem kis mennyiség…). Főzy Vilma könyve Boglár Lajos 80. születésnapja tiszteletére készült el, s jelentőségét nem csupán a magyar—angol szövegváltozat tudáspiaci elérhetősége adja meg, hanem a háztartási eszközök, hangszerek, ékszerek, tolldíszek, játékok, fegyverek, ruhaneműk, plasztikák, maszkok, díszek, kiegészítők alapos lajstroma is, melyhez a fotóanyag ugyancsak jelentős. Különösen fontos örökség ez annyiban is, hogy a venezuelai, amazóniai térség nem csupán a néprajzkutatók, antropológusok, magángyűjtemények építőinek figyelmébe került, hanem az 1980-as évektől megszaporodó turisták gyűjtőszenvedélyének is mintegy áldozatul esett. Az őserdei kultúra védekezési stratégiája, adaptációs képessége mindig is erős kellett legyen, így az eladásra szánt „termékek” gyártása (éppúgy, mint a szakrális kisplasztikák esetében a háziipari nekilódulás…) megkezdődött, s néhány esetet leszámítva (szent helyek látogatási tilalma, szabályozott turista-mozgás, adminisztratív akadályok, stb.) a kevésbé autentikus készítmények piaca is mozgásba jött. Ezért aztán készítési trükkökkel tették „gagyivá” a bennszülöttek is mindazt, amit majd a „fehérember” megvásárol: a hagyományos warime-maszkot készítő a rituálistól eltérő maszktípusokat kezdett gyártani (tukán, pók, skorpió formákat), a naturálisan ábrázolt állatokhoz idegen mintázatokat illesztettek, nők készítettek hagyományosan szigorúan férfiak által formált tárgyakat, s a sámánszertartások kellékeit is „legagyizták” lassacskán, az autentikus formákhoz tartozó formatisztelet helyébe a látványos részletek „hitelesítését” vezették be, festett faragványokat, fonott táskákat és bútorokat, nyilakat és fúvócsöveket visznek azóta a piacra, átkomponálják a tollkoronák szimbolikus jelentéstartalmait látványos produktumokká, vagyis speciális turistatermékké konstruálják mindezt. A piaroa-gyűjtemény hitelességével még magának a gyűjtőnek, Boglár Lajosnak volt módja foglalkozni, a „hálás utókor” már beéri a „majdnem-olyan” látszatával… De nem így a muzeológus, akit épp a változó kultúra, a hagyományban megmaradt tartalmak, formák, komplex jelentésmódok érdekelnek ebben a forráskiadványban is. Főzy Vilma sokak helyett és még többek érdekében végezte el az amazóniai őserdei kultúrkör jellegzetességeinek áttekintését, s tette elérhetővé, hogy az időszaki kiállításon már nem látható kincsek feltártsága a hagyományos piaroa kultúra változó formáinak regisztrálását, bemutatását is tartalmazza, s vele mindazt, ami tudományos örökség ebből a világból gyűjteményi szinten megmaradt. Kutatás, élmény, megfigyelés, feltárás, rögzítés, muzealizálás, feltárás, értelmezés – a folyamat az elérhetővé válással, kiadással, katalógussal, abummal lett teljes, ha Boglár Lajos nem is érhette már meg…

Történeti-kortárs indián kultúrák és etnológiájuk

Boglár Lajos: A sámán nyaklánca / Wahari

A néprajzi „termékkatalógus” persze talán kevesek számára hordoz interkulturális jelentőséget… Pedig a Boglár Lajos emlékére, születésének 80. évfordulójára megjelentetett két kötet (Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest) pontosan illusztrálja a kutatásnak, a kultúrák közötti transzfereknek, a belátásoknak és átéléseknek oly gazdag világát, amely a legmagasságosabb művészetek elvontságáig kalauzolja az olvasót. A Wahari. Az őserdei kultúra kötetben Boglár 1967–68-ban kezdett és 1974-ben folytatott kutatóútjainak gyűjtött anyaga olvasható a piaroa indiánokról, Wahariról mint kultúrhéroszról és mitikus ellenfeleiről, a természeti népként modernizálódni csak lassacskán kezdő Orinoco-vidéki „erdei emberekről”. Ez a szinte „kollektív emlékezetet” felmutató kötet ma már lassacskán maguknak a piaroáknak is a múlt történelem-tankönyve lesz, ráadásul olyan, amit nem egy „jöttment” idegen magyar írt, aki arra szaladt egy fotómasinával két napra…, hanem olyasvalaki, aki a nyelvet, a szokásokat, a vallást, a szertartásokat, az etnográfiai és művészeti ismeretanyag teljességét kívánta rögzíteni, megérteni és továbbadni, mert Ő maga is Sao Paulóban született, s gyerekkori élményként hordozta az indián létforma tartalmait, hogy azután szinte egész életében foglalkozzon a dél-amerikai indiánokkal.

Ugyanott és ugyancsak most, Boglár tiszteletére jelent meg másik kötete, A sámán nyaklánca. Indián kultúrák, melyben a maga „mozaikos” módszerével a társadalmi és kulturális, vallási és gazdasági jelenségkört bemutatta, megpróbálta mindezt esettanulmányokká formálni, s csupán egykori diákjai, követői szerkesztették önálló írásait most „globális dél-amerikai indián kötetté”. Az időfelfogástól a politikáig, a gyermekneveléstől a sámánizmusig, a tárgyhasználattól a vallásig megannyi helyi változatot, árnyalatot, módot és hitet rögzítve egyfajta teljesség-képet ad Boglár a nambikwarák, a piaroák, a wayanák, a guaranik és a botokudo indiánok élet- és hitvilágáról, az ősi-modern indián kultúrák, művészi és hitbéli, gazdálkodási és életmódbeli változásairól. Egységben a különbözőség, különbségekben a hasonlóság itt is, ahogyan a teljesség és a részek kiegészítik vagy fenntartják egymást, ráadásul a köztes létben és átalakulásban teremtik életre a módosulások árnyalatait és transzformációk nyomorúságos vagy pompázatos változatait.

Boglár Lajos munkáit talán az elsők között ajánlják nemcsak a vallásantropológia szemináriumokon, hanem a világ számos egyetemi, szakképzési intézményében, ha a dél-amerikanisták terepmunkáiról esik szó. Boglár nem egy helyen olyanok „nyomaival” találkozik, mint Claude Lévi-Strauss, Mark Münzel, Pierre Clastres ez európaiak közül, de számos „innen – oda” induló kutató mellett a helyiekkel megerősödött kapcsolatból még tovább is építi az indián kultúrák megértésében fontos közgondolkodást. Mind a gyűjteményes kiadás, mind a Boglár Lajos budapesti antropológiai iskolájából „kinőtt” kutatók köre visszahitelesíti, megerősítve továbbgondolja és oktatva tovább is viszi Boglár hagyatékát, mely a vallásantropológia hazai tudástartományában mindezidáig senki által meg nem haladott gazdagságú. Boglár hagyatékban maradt munkáit, egyetemi jegyzeteit most készül újrakiadni a Szimbiózis Alapítvány, melynek egykor nemcsak alapítója, fenntartója volt, de kiadványaiban a magyar antropológiai oktatás alapozó anyagát is tartósította.

Történeti demográfia – szakrális térben

Szabó Tünde Judit a miskolci zsidóságról

Szimbolikus és szakrális kommunikáció terén számos olyan szokás-korpusz jelenlétével számolhatunk immár (Vargyas Gábor brú sámánizmusról írott munkáitól Nagy Zoltán szibériai sámánizmusáig, Farkas Judit Krisnások-kötetétől, Pócs Éva vagy a kolozsvári néprajzosok megannyi alapfontosságú könyvén át Papp Richárd vagy Vincze Kata Zsófia zsidó rituálékig ívelő skálán), melyek a társadalmi testben, közösségi térben, identikus hovátartozásban jóval súlyosabb hatással és sokkalta mélyebb jelentőséggel voltak/vanak jelen, mint azt az eddigi néprajzi megközelítések ott helyben feltárhatták volna.

Ezt a múlthoz való kortárs viszonyt, a hit és a hitbéli közösségek létének, mentális örökségének vagy hiányának komplex rendszerét, lokális terét tekinti át a hasonlóképpen néprajzkutatói és teológiai érdeklődéssel témaköréhez közelítő Szabó Tünde Judit is, aki A miskolci zsidóság története és demográfiája. A kezdetektől a vészkorszakig címmel publikálta művét.[3] A monografikus hiánypótlás igénye itt is a kötet felében szikár és pontos dokumentáció, névsorok, forrásanyag és fotók köre, az első rész azonban bevallottan a mai retrospektív igény szerint formált, mely a hazai várostörténetben is sajátos súlyú és szerepkörű Miskolc közegében vizsgálja meg egy kulturális és vallási, demográfiai és gazdasági lakóközösség identitásának, egzisztenciájának feltételrendszerét. A Szerző akként, mint fennebb említett kortársai, összképet, eddig hiányzóan pontos és száraz szakkutatási lenyomatot kíván nyújtani a miskolci zsidóságról, bizonyítva ugyanakkor azt a kínzó pusztulást is, amely e vallási-tradicionális közösség 20. századi megritkulásának mai következményeit eredményezi. Kiindulópontjaként a hazai várostörténetben úrhatnám elven és marginalizálással vagy tiltással szabályozott zsidó betelepülést jellemzi, majd a kereskedelemben, iparban, szolgáltatásban, városfejlesztésben részt vállaló vallási közösség felvirágoztató hatását mutatja ki szinte jelentősebb családonként, jeles nevekkel (Latabár, Ferenczy, Munkácsi, Pressburger, Bárd, Lővy stb.) és miskolci kapcsolataik precíz felderítésével, hogy a záró blokkban név és születési adat szerint rendezve mintegy százötven oldalnyi jegyzékben tegye elérhetővé a kutatás és érdeklődés számára eddig ismeretlen hétezer áldozat nevét. A záró gondolatok kicsengése alapján a kivételes szorgalommal összegyűjtött, fájó múltképet és még fájóbb jelen helyzetet megbolygató adatkeresést kénytelen a Szerző annak megállapításával zárni, hogy a kutatás nem lezárt és teljes, hanem csupán megindult és abbahagyhatatlan, hisz még egyszer ennyien estek áldozatul a nyilasterror és a náci őrület időszakában, akikről ma már vallomások, emlékek, csoportszintű imázs is alig van, nemhogy pontos kimutatás. Tudásbázist alapozó tehát Szabó Tünde Judit munkája, aki vállalását nem tekinti lezártnak annyiban sem, hogy folytonos városvezetést tart a miskolci zsidósággal összefüggő belső terekben, kiállításokat szervez, dokumentumokat gyűjt, hitközséget támogat, temetőt szemlél és emléket ápol, erőt ad rászorulóknak és olykor utolsó megnyílási lehetőséget azoknak, akik számára már a hitközség sem elég élő, akik fájdalmukban és méltatlan sorsukban megbékélve a tradíciókról való lemondást választották immár, akik múlt-víziói a belenyugvó és megbocsátó tudomásulvétel ellenére sem lehetnek annyira könnyen elfogadhatók, hogy az utolsó erőiket az önmegadásban oldják föl. Tükröződik ez interjúkban, fotóanyagban is, tehát a narratív történetmesélés feltételeiben, az emlékezet fennmaradásának támogatásában, az értelmetlen és méltatlan véráldozat eszelősségének keserűségében, az egyre csökkenő helyismereti tudásban, az olykor (és mind sűrűbben) feltünedező holokauszt-tagadásban, végső soron pedig annak alapvető belátásában, hogy mivé nem lett volna Miskolc történelmi nagysága, gazdasági súlya és országon vagy térségen belüli súlya, ha nem lett volna a városnak és környékének szerves zsidósága. A Szerző bár bevezetőjében idézi a megelőlegezett tanulságot, mely szerint „halandók nehezen juthatnak el a megismerés és az igazlátás világába”, de ezt követően még 340 oldalt szán arra, hogy e nehézségek csökkentésének Reá eső részét teljesítse, s hozzájáruljon a teljesebb, korrektebb, igazabb Miskolc-kép kialakításához, melyben a 18. századtól fokozódó mértékben vállaltak szerepet orvosok, gyógyszerészek, szociális munkások, gépgyári és vasöntődei munkások, sörfőzők, pékek, fakereskedők, malmosok, szövőgyáriak, boltosok, nyomdászok, antikváriusok, vendéglősök és szállodások, ügyvédek, üzlettulajdonosok, bankárok, könyvesboltosok, kalaposok, kárpitosok, hírlapírók, könyvkiadók, tanárok, gazdászok, közírók, szerkesztők, rabbik, műgyűjtők, jogászok, takaréktulajdonosok, politikusok, építészek, vendéglősök és sokan mások. Szabó Tünde Judit kötete épp annak bizonysága, hogy a kollektív emlékezet számára még a romló állagú vagy kívülállók által pusztított szimbolikus közösségi elemek is képesek fennmaradni vagy újrakonstruálódni, ha van mi éltesse őket, s az emlékezetmunka elvégzése a nem halogatható, nem elodázható tevékenységek körébe tartozik, melyet a rítusközösség és élményközösség is csak akkor képes aktivitásban tartani, ha gyökereit, kiterjedt lombozatát, fényeit és árnyékát egyetlen szerves egészben láthatja át. Hinni az átmenet rítusainak létében, s abban is, hogy mindennek, ami átmenet, meglelhető a szimbolikus és rituális tartalma is, ékes lenyomatban jelenik meg ebben a kötetben. Erénye továbbá a műnek, ami a helytörténeti monográfiákban nem okvetlenül van jelen, hogy megkülönböztető figyelmet fordít a város belső történésein túl a városkörnyéki települések életére, múltjára, képviselőire is, egyensúlyba hozva városlakó ember és környezete, írástudó ember és etikai vállalása konszenzusát, mindezek foszladozó, de még éleszthető hagyományának fontosságát.

Akit még érdekel, tájékozódhasson, akit még érint, emlékezet által megbecsülést kapjon – ez lenne kihangzása a miskolci zsidóság hagyományformáló és reflektált jelenlétének összképét nyújtó monográfiának, ahol a lehetségesen magasra tornyosuló képzetanyag lassanként az ellenoldali egyre alacsonyabb és olykor egyre alpáribb metafora-háztartás áldozatává eshet. Sajnos, etikai fenntartásoktól függetlenül…

Iszlám nő? Avagy Allah és Éva…

Betsy Udink kötete

A fenti kedvcsinálók körébe csak erőltetetten illik, de nem lehet elmenni mellette, hisz kontrasztos harmóniába kerül épp az előítéletes felfogásmódok leküzdésében leírt alapállapot szempontjából Betsy Udink is, aki Allah és Éva. Az Iszlám és a nők címen jelentette meg pakisztáni élményeit, ahol mint diplomata-feleség töltött el három esztendőt 2002 és 2005 között azzal, hogy holland újságíróként és az iszlamabadi nemzetközi iskola felügyelőbizottsági tagjaként bejárja a térség problematikus tájait. „Vetemedése” kiváltságos helyzetéből adódik, s olyan elköteleződésből, mely nem kellene, hogy fehér európai nőé legyen a feltárás, a megnevezés, a belátás, a szerepvállalás vagy a kiszolgáltatottság szerepválasztékai között. Kötete kétszázhúsz lapján lényegében mindegyikre jut egy vagy több gyilkosság, kínzás, mérgezés, terrorakció, korrupció, önkény, fenyegetés, kizsákmányolás, halál, letartóztatás és leszámolás. Mocsok és lepusztultság ül minden oldal alján, kegyeletes vallási áhítat minden kezdő soron, hazugság és félelem minden köztes mondaton. Megkínzott, embertelenné nyomorodott, jogaiktól megfosztott, kiszolgáltatott nők és családfők, élve pusztuló gyermekek és fiatalok, lerabolt városok és létesítmények, kilőtt épületek és felgyújtott falvak, elásott életek és kihantolt múlt, iszlám fátylakba fullasztott nőiség és fenyegetettség, sikító némaság és torkavéres kegyeletesség ül a huszonhárom riportszerűen megírt témán. Ha létezhet minden esélytelen kisebbségi kiszolgáltatottságnál reménytelenebb „esélyegyenlőség”, akkor ebben az iszlám köztársaságban ez a legdicsőségesebb eredmény, deklarált szabadság, politikai és gazdasági függésrend eredménye, amely a legmagasztosabb vallási vagy politikai vezetőket is éppúgy „egynapélő” halottá teszi, mint a hithű katonatiszteket, korrupt rendőröket vagy fanatikus vallási hívőket. A látszatsikerek birodalmában, a mélyszegénység bányamélyi légnyomásától feszülten és a születéstől halálra szánt reménytelenségben oly gazdag ez a színhely, hogy a legnemesebb több ezer éves romok, a hipermodern kikötő és a (kényszerűségből fegyveres gárdistákkal közlekedő) érdeklődő idegen minden más felfedezése is csak újabb lap a pusztulás kalendáriumában. A kötet kérdésfelvetése a legfőbb vallási vezetők által hírelt biztosítékok meglétének, megtapasztalásának lehetősége, de ehelyett a függésrendek fortélyos félelmére talál a szerző, a hitek helyett az önmegadás esélytelen állapotára, a remény helyett a pusztulásra… A kötet olyan sűrű, hogy a legfőbb élmény akkor fogja el az embert, amikor leteszi: alapvető létkérdések, saját túlélési alkalmasága és tehetetlensége válik tétté, miközben a nyomasztó atmoszférától szabadulni próbál… De korunk egyik kötelező irodalma, mint egykor Madeleine Riffaud vagy Oriana Fallaci riportműve volt…!

Filmkép-évtizedek albumba halmozva

A Balázs Béla Stúdió 50 éve

Szerzőként is jelen lévén, alighanem árulkodóan ámítozó lehet csupán az a vélemény, melyet a látható és láthatatlan világok filmbéli leképeződéséről Gelencsér Gábor szerkesztésében a BBS születésének 50. évfordulójára megjelentetett gyűjteményes munkáról összehordhatok /Műcsarnok – BBS 2009, Budapest, 368 oldal/. Több okból is árulkodó, s más okokból ámuldozó. Szerzői mivoltom szempontjából semmiképp sem azért, mert a Szerkesztő jóvoltából tanulmányt írhattam a kötetbe a BBS dokumentum-filmjeinek jellegadó korszakairól és szerzőiről, irányzatairól és valóságértelmezési módok több évtizeden át eléggé specifikus természetrajzáról. Inkább azért, mert a BBS második-harmadik évtizedének „potyautasaként”, stúdió-tagként és filmkészítő segédmunkásként részese lehettem egy átívelő, ki- és átbeszélést sokféle irányzat és alkotói tónus révén korszakos narratívába építő változás-folyamatnak, vetítések százain és filmek ugyancsak százain lehettem jelen viták, értelmezések, forgatókönyv-bemutatások, esztétikai purparlék, pályázatok, értékelések, tagsági-vezetőségi huzavonák eseményein – s mindemellett is meglepő marad számomra, milyen hihetetlenül gazdag korszak volt ez a magyar filmes történelemben, megalakulástól alkalmazott filmezésig, leleplező elbeszéléstől kisjátékfilm-kezdeményekig, animációs kísérletektől experimentális montázsokig, filmzenei kunsztoktól neoavantgárd színházi filmkísérletekig és poétikai képszövegek lírai etűdjeiig. A kötetet évfordulós albummá komponáló szerkesztővel együtt huszonöt szerző tanulmánya szerepel a tartalomjegyzékben – s nyilván képtelenség lenne akár egyetlen írást is vázlatosan ismertetni, nemhogy két tucatnyit. Sőt, ha netán a sok tucat nevet megrostálva kiemelnék néhányat (mondjuk a Gulyás-testvérekét, Erdély Miklósét, Bódy Gáborét, Forgács Péterét, Gazdag Gyuláét, Jancsó Miklósét, Dárday Istvánét, Jeles Andrásét, Kardos Sándorét, Gaál Istvánét, Csillag Ádámét, Szekfü Andrásét, Fodor Tamásét, Beke Lászlóét, Maurer Dóráét, Szentjóby Tamásét, Wahorn Andrásét, Zolnay Pálét, Lukáts Andorét, Moldován Domokosét vagy Mártha Istvánét), akiknek filmes módon köze volt a BBS históriájához, akkor sem sokat mondanék arról, ami ebben a kötetben elemezve, széljegyzetelve, képekkel díszítetten tárja elénk a magyar filmművészet 1959-től nyilvános filmkészítő műhelyként rangot kapott Stúdiójának szellemiségét.

A BBS 50 című kötet anyaga – főként persze a képek, filmrészletek, tárgyi dokumentumok, sajtóvisszhangok, zenei hátterek, emlékanyagok, plakátok – bázisát adták a Műcsarnokban rendezett jubileumi tárlatnak is. Kötet és kiállítás, még ha mozog-mutat-illusztrál is, csak része, bár meghatározó alapja, de mégis csupán virtuális leképeződése a BBS szellemiségét analitikusan föltáró értelmezéseknek. Kovács András Bálint „szabadság-szigetként” értelmezett BBS-narratívája a kádári kultúrpolitika mezőjében kerül kontextusba Udvarnoky Virág és Varga Balázs elbeszélés-variációjában, kommunikációs diskurzus-mezőként Havasréti József tanulmányában, és alkotói műhelyközösségként Sneé Péter áttekintésében. Irányzatok, formák intézményes és rejtekező aspektusairól, antropomorf alakzatairól, montázsairól, az intézményesülő és helyét kimunkáló nyilvánosság mezőjéről szól az album tanulmányainak közel egyharmada (a T. Szerzők elnézését kérve a további nevek elhallgatása miatt), s a társművészetek, társtudományok, „metapolitikák” és multipedagógiák szinte láthatatlan tartományáról a záró blokk. A kiállítási kiadvány és emlékalbum kettős funkciójára is alkalmas méretes kötet kiadós annotált bibliográfiával meg név- és címmutatóval kiegészítve olyan korszakos jelentőségű tárhely, melynek a korszakos érvényű műhely emlékezetét őriznie kiváltságos feladat – hisz azóta lényegében fölszámolódott a BBS, kétes mennyiségű és lassú feledéshomályra ítélt emlékanyag maradt szétszóródva is, mely egy majdan még teljesebb összképhez pontosításul szolgálhatna. Ha éppen volna/maradna még, kinek ez időszak filmes emlékezete talán menthető és mentendő értékképzetként fontos lehet.

S pontosan e leletmentő, értelmező narratívákat egybefogó kísérlet az, amit egy rövidre fogott ismertetőben csak részben a Szerzők vállalását értékelve kell kiemelni, legalább annyira aláhúzva a tárgyalt időszak és tematikai metszet elemzőinek fontosságát kiemelő mondandót, mint a Szerkesztőét, akit amúgy oly kevésszer becsülnek meg munkája teljes értékét mérlegelve. Gelencsér Gábor szerzőként is jelen van a kötetben, de szerkesztői kurázsija nélkül a múltját is már csak „öregesen” fölidézni hajlamos egykori BBS emlékezete nem lenne oly komplex, mint amilyenné így lett. Ha fehér teljességében (és ezüstös betűivel a borítón) e kötet csupán visszafogottan lapulna meg nagy könyvesboltok hátsó traktusában, azt az impozáns album-külsők melletti szerénység számlájára írhatnánk – indokolatlan szerénységére, mert hiszen a magyar filmművészet nagyjai közül megannyian, a mai filmes „középgeneráció” tagjaiból pedig többségükben vannak, akik megjárták, gazdagították, konstruálták a Balázs Béla Stúdió 50 évét. Utólag is köszönet Nekik…!

Torday Emil – egykor és ma

Lóránt Attila – Szilasi Ildikó Hermina: Kongó. Torday Emil nyomában

„Bolyongások Afrikában”, Afrikai emlékek. Egy Afrika-kutató naplójából, Land and Peoples of the Kasai, Notes ethnographiques sur les peuples, Primitive Eugenics… – művek és címek a régi Torday-forrásokból. Kalandok, emlékek, feljegyzések a látott világokról, impresszív impressziókból. S bárha kevés az, ha valaki kalandor, még kevesebb, ha csak kíváncsi, s mindezeknél még sokkal bizonytalanabb, ha felfedező. A Torday nyomában megjelentetett „Kongó”-kötet két olyan vállalkozó impozáns műve, akik egyszerre kíváncsi felfedezők, kalandor tudósok, megrögzött kóborgók, rendíthetetlen gyűjtők és dokumentaristák. Lóránt Attila – kinek fotósként és világjáróként vagy hetedik kötete immár ez –, és Szilasi Ildikó ­– aki az antropológus terepkutatókat jellemző kíméletlen előkészülettel és forrásfeltárással megszervezte terepmunkájukat, összeállította az 1907 és 1909 között Torday Emil által bejárt útvonal mai utókövetésének tervezetét, Nyugat-Kongóban, a Kuba királyságban megtett mostani felfedező út komplett víziójával –, e kötetben Tordaynak állítanak emléket. Emlékkiadványt persze lehetne formálni naplók és levelek kiadásából, útitervek és beszámolók közreadásával, emlékezők és szakmabeliek tanulmányaiból is – ahogyan az más Afrika-kutatók esetében már ismeretes…, nem kellene sokezer kilométert lófrálni Afrika egyik legveszélyesebb zónájában. Szerzőpárosunk azonban nem az egyszerű, hanem a lehetséges legkomplexebb megoldást választotta: segítőikkel (Reisinger Dávid operatőrrel és Charles Ngwabwanyi Kunda kongói antropológussal, meg számos expedíció-résztvevővel) nem kevesebbre, mint a Torday-œuvre újrafelfedezésére merészkedtek. Deklarált céljuk az volt, hogy az egykori népismereti feltárás útvonalát követve, újrakeresve a tudományosan is érdekfeszítő, az egykori kutatónak a legjelentősebb afrikanisták között rangot teremtő állapotokat, helyszíneket, népeket (kubák, busongók, vagenyák, babundák, bambalák, lelék, lubák, topokék, pendék, „ngombék”), ezzel egyúttal azt a nép- és kultúrakutatót kövessék, ki már maga is Magyar László nyomdokain haladni kívánt 1907–1909-ben.

Torday hol mint a Royal Anthropological Institute kutatója, az egyetemi antropológiai társaság alelnöke, hol mint egy kereskedelmi társaság ügynöke, s mintegy „mellesleg” a British Múzeum gyűjtője és tudósítója járt három expedícióval is Kongóban, ahol nemcsak antropológiai forrásfeltárást végzett, nyelvi- és szokásanyagot halmozott fel, hanem tárgyakat, népéletmód-leírásokat hagyott hátra, a néprajzi gyűjtés klasszikus leletmentési munkálatait is elvégezte sok esetben, nem beszélve a kutatásaiból kincsként megmaradt mintegy háromezer fotóról. Expedícióiról már a széles szakmai kör is egyhamar tudja, hogy komoly eséllyel a vetélytárs német Frobenius ellenében is meggyőző(bb), főleg brit és amerikai elismertségű ismeretanyagot dolgozott föl hatvan publikációban és hat monográfiában a kubák (s köztük vagy másfél tucatnyi nép) addig ismeretlen földjén megtett úton (értendő itt a busongókról írott 300 oldalnyi monográfiát is meghaladó új forrásanyag), vagy a művészetüket, kéziszőtteseiket, fémművességüket, díszes ruháikat, fegyvereiket, fafaragásaikat megörökítő gyűjteményben. Ezekből tisztes mennyiség látható jeles helyi és világrangú múzeumokban mindmáig. Az utókor az afrikanista magyarok tisztes történetét reprodukálja: míg Nyugaton világhírű, itthon csak szűk szakmai kör számára lett ismert az eltelt egy évszázad alatt. Tény, hogy úttörő vállalkozás lett a Torday—Kongó Projekt, melyet a Szerzők indítottak el, aktív idővonallal kísért internetes weboldal létrehozása mellett.

A recenzens itt egy ködoszlató vallomással tartozik a kötet jelentősége előtt hódolni.[4] Társadalomkutatóként, kulturális antropológusként tekintve a könyvet, valami szépecskén kusza, lapozós, félelmetesen impozáns fotókkal komponált, de egészében a magazin-szinten megrekedő szövegű, helyenként „jópofi” közlésekkel és simulékonyan tálalva megfogalmazott ismeretanyaggal találkozhattam. Tekintettel arra is, hogy afrikanista tudásom mintegy ezredrésze lehet Szilasi Ildikóénak, fotós érzékenységem is hasonló arányban állhat Lóránt Attila teljesítményével, és „világjáró” tapasztalatom is nagyjából ennyi lehet kettejük külön-külön is megszerzett terepismeretéhez képest, összességében nem vélhetném igazán alkalmasnak magam, hogy kötetükről a dicshimnuszon túl valami „kritikait” mondhassak. A kötet „olvasójának” – s lévén szó inkább impozáns albumról, nem pedig szaktudományi monográfiáról, ezért inkább „lapozgatójának” – szinte oldalpáronként egyszer föltűnhet, milyen világokról szólnak, miféle életeket és kulturális lenyomatokat hordoznak a közlések, akár ha a sodró polgárháborúban áldozatul esett hatmillió kongói halottról olvas, akár ha boszorkánytáncot és beavatási szertartásokat, párducbőrbe öltöztetett Krisztust, Nap-jelkép gitenga maszkot lát az albumban, Kinshaszába induló vidéki vonatot, biciklis kereskedőt vagy térítő lelkipásztort, temetési szertartást vagy árvaházi leányarcokat. De akár a táncok szerepét, mely „egyfajta párbeszéd holtak és élők szelleme között…, ezt a két világot idézi meg, járja be a Kipvano csoport táncosa is” (69. old.), vagy a Pendék Titkos Művészete egyesületének hajmeresztő produkcióit, a Gungui Nemzeti Fesztivál attrakcióit (62—86. old.), a kubák díszítőművészetének sokszínűségét értékelő oldalakat (138—157. old.) tekintjük, vagy a mai életmódról, kórházról, boszorkányságról, megélhetési lehetetlenségekről fölvillantott jeleket összegezzük, valami nehezen indokolhatóan stabil félelmesség ébred a befogadóban. Nem pusztán azért, mert ezek a világok oly messze vannak, hogy bizonyosak lehetünk abban, sosem találkozhatunk velük…, hanem mert nagyonis közeliek, nagyon mélyen emberiek, s minden „abszurditásukkal” együtt is fennségesek.

Rövidebben: a kötet nem városlátogató turisták szépecske albuma, bármily látványos is tervezettsége, magazinosan komponált „összevisszasága”, a tematikus fejezetcímek közé illeszkedő asszociációk sokfélesége. Valamely elvont „tudományos mércével” persze nevezhető a mű illusztrált útleírásnak… – de valójában épp annyira tisztelgő emlékkötet is, a Torday emléktúra beszámoló anyaga. Lehetne kiállításra érdemes fényképválogatásnak titulálni – de ehhez képest szinte néprajzi aprólékossággal követi földrajzi útvonalak, népcsoport-leírások, szertartás- vagy foglalkozás-bemutatások mintázatait. Egészében ugyanis épp azt a végtelen vegyességet pontosítja, mely az európai szem és szaglószerv számára a „meg-nem-érthető” afrikai létmódok, kosz és veszélytömeg, félsz és ártalom, betegség és nyomor elviselhetetlenségét hitelesítené, a „szőke nő kalandozásai” keretében. Viszont annak beláttatásával, mitől „olyan”, ami olyan…; miért nem „megváltható”, „modernizálható”, „felvilágosítható” egész Afrika… – többet is vállal, mint a míves fotókkal, pontosító térképpel, útibeszámolós vázlattal, expedíciós naplóval. Azt a reprezentációt vállalja ugyanis, melyet épp a meglátott, tervezetten meglátogatott, minden egyes helyszínen kiérdemelt, helybeliek számára sem a „megváltó” fehér ember „missziós” feladattudata mutathat föl Afrikában járva. Azt a hangot, tónust, védtelenséget, esendőséget, reménytelenséget és kiszolgáltatottságot tükrözi, melyet bármely más földrészen is föllelhetünk, ha odafigyelünk, ha érdeklődésünkkel megtiszteljük, ha barátságosságunkkal kiérdemeljük a választ, s ha nem ártalmára, hanem méltatására vállalkozunk mindannak, amivel emberi sorsok millióiban szembesülünk.

Torday „hangját”, feljegyzéseinek tónusát, életművének rangját és magasztosságát a kötet éppúgy fölmutatja, mint a mai kalandorok impresszióit. Nem állítják a Szerzők, hogy „mai Tordayként” voltak jelen – mellesleg, technikai apparátusuk révén közel annyit föl is tárhattak, amennyit mennyiségében Torday képes lehetett földolgozni, hisz fotók, film, kiállítási anyag, tárgy-gyűjtemény, aprólékos ismeretkincs „kilóra mérve” épp annyi halmozódhatott föl a Torday „nyomában” járók kezében, csak más természetű, s a változások jelen pillanatait kézenfekvőbben rögzíthették is, mivel összehasonlítási alapjuk is volt. De mindaz, aminek nyomára, mai létformájára, állapotaira akadtak, amit mai megfigyelőként a közérdeklődés számára felmutathatnak, talán korántsem kisebb súlyú, mint a bizonyos tekintetben „rigorózusabb” gyűjtő, a katonai és gazdasági, kulturális vagy vallási érdeklődést tudományosabb készlettel kiszolgálni törekvő Torday egykori expedíciói. Ám az összehasonlítás itt sem mennyiségi, sem minőségi mértékkel nem áll meg: két világ belátására vállalkoztak két korszak kutatói, száz esztendő különbséggel, megváltozott világok állandóságaira is figyelemmel, eltérő céllal és apparátussal, ugyanakkor hasonló eredményességgel. Ez is a teljes album-képhez tartozik, de mélyebben beleszőve, rejtettebben belekódolva, mint az a felületes lapozgató számára evidenssé lehetne. Talán ettől talányos „léptékű” a kötet, talán ezzel/ezáltal kívánja meg olvasójától is a felszínes ítéletek, álcázott tudáshiány félredobását, avagy a megismerés méltóságának, a feltárás merészségének járó tisztelet gesztusát is. Egyedi, a magyar könyvpiacon jószerivel nemcsak szokatlan, de valamelyest példátlan is e vállalás. Léptékben talán olyan, mint az Afrika Tanulmányok kitartó missziója, az afrikai kultúrák és léthelyzetek következetes interpretációja, évek óta zajló ismerethalmozási feladattudata, az Afrika iránti felszínes érdeklődés mögé lopakodó tudásbázis gazdagításának szándéka. „Valahol” az antropológus kutató, s hasonképpen a fotográfus missziója is hasonló… – saját hangon, egyedi tónusban megvalósítani a tapasztalati lét felmutatását, rangot adva minden apróságnak, melynek jelentőségét sokszor impozás kutatás, megkonstruált adatbázis, kimódolt fejlesztési program sosem lehet képes fölfedezni.

Szilasi Ildikó és Lóránt Attila Kongó-kötete mindezzel azt jelzi, tudatosítja vagy emeli ki, hogy mások létéről érvényeset csakis saját létén át mutathat be az Ember előtt tisztelgően és alázattal mutatkozó kutató-dokumentátor. S ha teszi ezt színesben és pazarul, azzal sem csökkenti esélyét a megismerő tudatosságnak és feltáró hűségnek… – lett légyen ügye vagy ürügye afrikai menekültügy, árvaház-építés, kórház-alapítás vagy tánctanítás, vallási szertartás vagy piaci alkujelenet. A kötet biztos háttere a National Geographic, nem utolsósorban Lóránt Attila révén, s az expedíció, a kutatás hátterében az AHU (Afrikai—Magyar Egyesület) és a pécsi Afrika Kutatóközpont (továbbá egy egész oldalnyi támogató, segítő, financiális és tudományos szponzor) áll, de még stabilabb alapja maga a Torday rangját elismerő, feladattudatát követő, eredményeit értékelő alázat, mely a Szerzők vállalásának részét képezi. E vállalás, ha a századik évfordulón Torday tiszteletét tükrözi is (nem utolsósorban a kongóiak elismerő emlékezetének köszönhetően), mégiscsak Kongónak szól, lakóinak, népeinek, a Kongói Demokratikus Köztársaság mai és tegnapi jelentőségének. Illetőleg, immáron nekünk is, olvasóknak, befogadóknak, a mai afrikanisták teljesítményét elismerőknek nemkülönben.