Tradíció, átalakulás, fejlődés

Csizmadia Sándor – Tarrósy István: Afrika ma

Magyar alkotók—kutatók—felfedezők Afrika iránti tisztelete, Afrika egykor és ma, tablók a múltbéli jelenből… A fenti ismertetők javarészt albumok, nem utolsósorban a jelen és a múlt fotóival, hagyományok lenyomataival, örökségek gondjaival, változások tempójával. Ezt a messziről nézve állandó, évezredesen „moccanatlan”, „egzotikus” és mégis reális konstrukciót (ami Afrika, s ami a tradíció lenne) taglalja egy sor tanulmányban (egészen konkrétan 22-ben) az a kötet, melyet a pécsi Publikon kiadó adott ki Csizmadia Sándor és Tarrósy István szerkesztésében.[1]

Nem fotóalbum, nem képeskönyv ez. Csak („csak”) tanulmányok tablója, pillanatfelvétel egy változásról, egy hatalmasan változó még hatalmasabb földrészről, melynek akár egyetlen perce is lassított felvételként emelhető ki az évezredekből anélkül, hogy bármi változást érzékelnénk rajta, s évtizedek követhetők végig anélkül, hogy moccanatlan voltának legapróbb rezdülést jelentene a jelen. Átalakulásban és „fejlődésben” a tradíció felől a jelen felé… – kockázatokkal és súlyos mellékhatásokal.

 A bőség zavara jellemző itt is a szerzők és témakörök horizontján: hiába tagolt a kötet négy nagyobb tematikus fejezetre (Állam és államiság Afrikában; Afrikai identitások, afrikai konfliktusok; Tradíció és átalakulás; Nyelv, nyelvpolitikák és irodalmi reprezentációk), a maga négyszázhúsz oldalán tanulmányonként is kínál annyi információt, hogy valóságos kulturális kincsestárrá lesz az opusz egésze. Hozzá véve, hogy az Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés cím csupán kevéske asszociációt ébreszthet, ha általánosabb körvonalakat ad is, mert mindegyre rá kell ébrednünk, hogy az afrikanisztika évtizede megkezdett, és néhány éve berekesztett oktatása fergeteges tudatlanságban tartósít bennünket. Ha valakinek fogalma is lenne, merre esik Kongó vagy Tunézia, milyen katonai potenciál vagy vízügyi helyzet jellemzi a Nyugat-Szaharát vagy a Nílus-vidéket, mellette már szinte bizonyosan semmit sem tudhat a gambiai helyzetről vagy a mali hőseposzokról, az eritreai földhasználat módjairól és a núbiai turizmusról, a nigériai irodalomról vagy az edo világképről... – vagyis mindezekről a pillanatfelvétel mívességével aligha vetekedő képeink lehetnek, s már ez is komolyabb érdeklődésről vallana. De ennek hiányát, ösztövér voltát jelzi a kötet, s pótolja részben a magvas elemzések, ország-állapotok, mozgások, kölcsönhatások árnyalt rajzolataival.

A tradíció és változás összefüggésében minimális víziónk kell tehát legyen ahhoz, egyáltalán mihez képesti a változás, mi a tradíció s miben változik, meg mit jelent a változás, ha fejlődésnek mondják, mihez képest vagy mi felé fejlődik, ami átalakul…? Gyermekkatonaság és egységesítő nyelvpolitika, geopolitikai stratégiák vagy nemzetközi segélyezés, államépítési és nemzetközi erőviszonyok színes áradata zúg elő a kötetből, s nem véletlen, hogy a kiadó egyúttal nyomatékos segítője is a Pécsett most kialakított egyetemi Afrika Kutatóközpontnak, szerkesztőségi háttere az Afrika Tanulmányok folyóiratnak és közrebocsátója megannyi afrikai tematikának (politikus-portréktól háborús övezetekig, vízkonfliktusoktól keleti migráció-politikáig megannyinak), s oktatóhelye vagy képző intézménye az ily módon ismét helyét lelt kortárs afrikanisztikának.

Ami Kiadó és a Központ által szervezett legutóbbi Afrika-konferenciáról és (részben a kötet szerzőinek, részben másoknak) nemzetközi érdeklődési vagy szaktudományi köreiről elmondható, elsősorban az, hogy ismét megkésve s kissé vonakodva kezd csupán ráállni a magyar tudományos érdeklődés az Afrika-kérdések belátására és megértésére… – hogy csupán egyetlen példát említsek a sokból: a nemzetközi transzferekét, nevezetesen hogy az amerikai olaj- és katonai érdekeltség, a kínai piac, az indiai munkaerőpolitikai célrendszer máris ott van Afrikában, milliós nagyságrendekben (akár tőkéről, akár földtulajdonról, akár bevándoroltakról van szó), miközben az európai rácsodálkozás maximum a turista-kalandokig jutott el, a vízháztartás védelméig, a rezervátumok fontosságáig, a gyémántbányászattól független természeti kincsekig és kulturális örökségig még aligha. Pedig ezek konfúzus jelenlétének mikéntjeiről szólnak az itt közölt tanulmányok, nem forszírozva, de szerényen sürgetve, hogy lessünk már oda egy pillanatra, s vegyük észre, hogy a többszörös Európa-méretű földrész jelentése és jelentősége igencsak változófélben van az utóbbi évtizedekben, s ennek megértése nem csupán belátás, hanem sokszor hiányzó ismeretek és változó kommunikálás eredménye-következménye is.

Az eredmények és jelentések érthetősége persze mindig vitatható, ha ekkora földrészről, vagy 1700 nyelvről, birodalmi méretű és aprófalusi/szórvány térségekről-tájakról, egyszóval változó evidenciájú terekről van szó. E tranzakcionális, cselekvésekben és közlésmódokban rejtekező jelentés-tér átrajzolódó formaváltozata lett témává a tanulmányok egy részében, ide értve „afro-politikai” elméleteket és megismerési módszertanokat (Tarrósy István), államiságot és nemzetközi feltételrendszert (Benkes Mihály, Suha György), államhatárok átalakulását és folyékonyságát (Csizmadia Sándor), „államkudarcokat” (Búr Gábor) vagy fejlődési modelleket (Patty Petra, Szabó Loránd, Tadesse Eyassu), mali hőseposzt (Biernaczky Szilárd), hiedelmek és rítusok rendjét (Fekete Mária, Vityi Dorottya, Tesfay Sába, Kármán Marianna), turisztikai perspektívákat (Jasper Kata) vagy geopolitikai stratégiákat (Besenyő János, Szliman Ahmed, Aboubakar Abdullah Senghore) egyaránt.

Ezen az Afrika-tablón a fejlődés éppúgy tradíció, mint az átalakulás ellenzése, s a fejlődő—átalakult államiságok szintúgy tradícióvá érett változataikban vagy ezekkel megküzdve vállalhatják csupán a megmaradás perspektíváit. Képtelen, vagyishát jópár képpel—térképpel illusztrált e kötet, de még erőteljesebben mutatja a rejtett, még nem közhasznú és nem kellőképpen nyilvános afrikanisztikai érdeklődés megújulását, erősödését. Magát a kötetet is azért emeltem ide, mert impozáns eszköze annak a tudásminőségnek és ismeretmennyiségnek, amit akár képekkel illusztrálva, akár fogalmi albumszerűségében komoran lapozgatva úgy érzékelhetünk immár, mint nem mellőzhető víziót, elmaradt tudást, sötétkamrából csupán most előhívódó panorámaképet… Afrika ma – már a holnap, akkor is, ha még tegnapnak látszik.

Jelenmúlt mint jövőtörténet

Rév Ilona: A Bauhaustól az üvegpiramisig

A ma holnapja és a tegnap má-ja egyaránt a jelen, olykor a tegnapnak látszó kivitelben, vagy épp oly áthatásokban, melyekről még senki sem tudja, mennyiben a jövő részei. Rév Ilona kötete (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006, 126 oldal) már ajánló fülszövegében is ezt az időképtelenséget és kor-evidenciát teszi átláthatóvá: „A történelemben nem egy példa van arra, hogy a mélyben zajló folyamatok a művészetben kivetülve nyerjenek kifejezést, mielőtt még ezekhez a folyamatokhoz kapcsolódó események valóban bekövetkeztek volna” (13. old.). Az a „strukturális őszinteség”, amely a művészeteket, vagy az építészetet, fizikát, a geometrikus formák visszafogott merészségét jellemzi, valójában a múlt teljes megtagadására épülő felfogást, a leküzdés, a győzelem, a haszonszerzés szellemiségét vitatja el, szembe megy a „hittételekből következő apokalipszissel”, s alapkérdése az marad: képesek vagyunk-e önkorlátozásra, a haszonelvek és önpusztító hajlandóságok visszafogására, hogy ezzel megmentsük a jövőt. S ez esetben a modern/kortárs építészet „nem csupán a jelennek szóló fintor lesz”, ekkortól a tervezés nem fogyasztási javak előállítása marad csupán, hanem „a létező értékek megóvását, a környezet arculatának folytonosságát” lesz képest majd biztosítani (118—119. old.).

Rév Ilona e kötetben a Breuer Marcel építész (1920 és 1981 közötti) alkotói korszakával mint a magyar születésű, nyugati kultúrájú, német és amerikai korszakában világhírűt alkotó kezdeményezőt, kora/korunk kreatív emberét és „szembe-menő” alkatát mutatja be – az épített környezet nyelvén elbeszélve. Megvallja, hogy e hat évtizedes munkásság teljességében aligha lenne földolgozható, de a korábbi korszakok technológiai, technikai, világfelfogási és konstrukcionista építészeti eredményeit ötvözni vágyó, az embert környezetében interaktívan tekintő hitvallás, mely mindig „a világ és az ember viszonya” alakításában megfogalmazott vállalás lehetne, Breuer Marcel esetében is „a hagyományok teljes tagadása, a tabula rasa elve” alapján (9—11. old.), valamint az avantgárd „első világháborút követő szellemi és lelki állapotának előrevetülése” révén dönthetett úgy, hogy „az idő megérett az avantgárd törekvések megvalósulására: a hagyományok megtagadására, az újrakezdésre” (13. old.).

A Bauhaus weimari iskolája a modernizálódó gyáripar, építészeti korszerűsítés, üveg és vasbeton, alumínium és a mindezekkel iparszerűen élni próbáló kézművesség volt termékeny talaja Breuer indulásának, körülötte a Bauhaus műhelyét pártoló baráti kör Einstein, Chagall, Kokoschka, Schönberg, Hauptman, Werfel közegébenállt, a kort és a miliőt pedig Klee, Itten, Kandinszkij, Moholy-Nagy, Bortnyik, Molnár Farkas, Amerigo Tot és Kállai Ernő hatása jelelmezte, szemben az erősödő német jobboldal zsidóellenességével, modernitás-ellenességével, a politikai szempontokat esztétikai és technológiai minőségekkel elvitató egész attitűdjével. A nácik nemcsak föloszlatták a Bauhaus körét 1933 után, de magát az alkotó szándékot is „elfajult művészetnek” minősítették, és betiltották vagy megsemmisítették a modernség alkotásait.

A kötet európai körképet rajzol és amerikai kitekintést is ad a múlt idők formáit megtagadó, önmagát a nemzeti és helyi hagyományok fölött új struktúrákba fogalmazó internacionális szemléletmódról leválasztó, divatmentes és új funkcionalitást (lapos tetők, a couleur locale kerülése, gazdaságos szerkezet, tértakarékosság és tömbösség igényét is tükröző harmónia) hirdető törekvés-folyamatról, s arról a nem kisszerű voluntarizmusról, melynek ma már kritikáját is megtaláljuk a Szerző hivatkozásaiban. A Bauhaus magyar (elsősorban budapesti, újlipótvárosi, belbudai, pasaréti) építményei, majd a német előképek és az amerikai hatás nyomonkövetése igazi erénye a kötetnek, melyben nem csupán a város mint szerves képződmény, tárgy és ember interaktív kapcsolata mutatkozik meg a különböző építészeti—nyelvi—gondolkodási—természetszemléleti felfogások áttekintése (no meg Breuer állásfoglalásai) révén, de az is igazolttá válik, hogy „az uniformizált környezet nem mindenben felel meg az otthonnal szemben támasztott követelményeknek, nem igazán alkalmas a személyesség igényének kielégítésére” (43. old.). Miként a dobozházak építése sem volt az később, a II. világháború után, s mint a társadalom térbeliségének átrendezésére irányuló bármilyen ridegség (izmusosság, városfejlesztési lendület, tömeges szállásteremtés, fasizálódó államiság, kommunista irányítás, technikai csúcsfegyver, a modernitás új katedrálisaiba vetett vakhit) inkább ártalmára van a társadalomnak, s ekként az ízlésnek, létmódnak, esztétikának, oktatásnak, alkotásnak és befogadásnak is, semmint hogy hasznát szolgálhatná.

A kötet második fele – az első rész kontextualizáló szándékára építve – már főképp Breuer pályáját, alkotói művét összegzi—részletezi, „a széktől a székesegyházig”, a pécsi iskoláskortól az amerikai egyetemi tanárságig, a helyi hagyománytól az univerzális környezetszemléletig. A neofunkcionalizmus koronként/korszakonként eltérő alkotásai, a bútorkészítésben a legelemibb hajlításoktól a katedrális-beltérig, az építésben a tájjal való összhangig és a „fogyasztói” korszak technológiai transzferjeiig mást és mást hordoznak, tükröznek és sugallnak. A jövő is „koronként mást és mást jelent, a transzcendenciától az egymást követő nemzedékek folyamatosságáig, de mindenképpen a jövő jelenti a késztetést arra, hogy az ember maradandót alkosson. /…/ Ha sikerül visszanyerni a jövőt, az építészet rákényszerül arra, hogy megkeresse és megtalálja a természettel való harmóniát, az anyagok, a szerkezetek és a formák célszerű összhangját, és hogy emberközpontú környezetet alakítson ki” (119. old.).

Az emberléptékű tervezés – kísérlet ide vagy oda – a formabontástól a konstrukcióig, az öncélú esztétizmustól a lecsupaszított formalizmusig megtalálhatja a maga egyedi, kontrasztosan múltat tagadó, de jövőbe örökítő tartalmait. Ha a tér is matematika és fizika, ha a ház vagy a karosszék is ökonómiára és ergológiára épülő konstruktum, s ha a korszak maga is műalkotás, akkor ezekben Breuer szerepe látványos is, historikusan fontos is, hosszantartóan funkcionális is. A korábbiak ellen, az idejétmúlt izmusokkal szemben és a voluntarista létfelfogással dacolva önmagát is újraalkotó Breuer már a jövőtörténet toleráns előkészítője is, nemcsak világrangú alkotója.

Nélkülözhetetlen igazság kora

Tibori János: Áchim. Agrárszocialista mozgalom Békéscsabán

Debrecenben, 1976-ban keletkezett, de kiadásra csak idén került elektronikus dokumentumot „lapozgatok” (kandidátusi disszertációként egykoron tényleg lapozgatható is volt, most viszont CD-n jelent meg.[2] Ellenségképek, tablók, propaganda, mely az aktuális igazságok korát mindig jelenidőben interpretálja, talán akad bőven ebben a hely-, kor- és társadalomtörténeti, mozgalomhistóriai opuszban is, mégpedig számos korszakban egyformán. Nem véletlen azonban a hangoltság, a szándék, a közlési cél, a rálátás mélysége és távolsága, a források feltártsága és értelmezése más történeti dimenziókat, más „tablókat”, áttekintést, s ezen belül is felelős elmélyülést eredményez Tibori János munkájában. In memoriam így ír erről: „Áchim L. András születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében 1971. március 12-én, majd Békéscsabán ugyanennek a hónapnak 15. és 16. napján megtartott emlékülés előadásai, cikkei, tanulmányai a történészek nagy táborából egyetértést váltottak ki, de nem kisebb azoknak sem a száma, akik ellenvetéssel éltek szóban és írásban egyaránt. Az egymásnak feszülő vélemények különösen Békéscsabán – elsősorban a századforduló történelmében cselekvően résztvevők leszármazóiban – vertek magas hullámokat. Többen kértek – a birtokukban lévő dokumentumokra és 1958-ban megjelent Az Áchim L. András-féle békéscsabai parasztmozgalom című szerény kötetemre is hivatkozva –, hogy monografikus rendszerezéssel tárjam fel a történeti igazságot. /…/ Így kutatva és mérlegelve sok esetben súlyukat vesztették az eddig általában kizárólagos forrásul szolgáló újságcikkek, szubjektív értékelések és a több mint fél évszázada egyre duzzadó téves nézetek, de ugyanakkor lehántják az igazságról azt a burkot, amely eddig eltakarta szemünk elől a valóságot. Az írónak és az olvasónak szemléletváltásra van tehát szüksége ahhoz, hogy miközben helytörténetünket megszabadítjuk a múlt és közelmúlt áthagyományozott torzításaitól, vele egy időben és párhuzamosan alkossuk meg azokat a tanulságokat, amelyek jelenünk és jövőnk sarkköveiül szolgálnak, s így a helyi történelem nem csak a vidék, hanem az egész nemzet közkincsévé lesz, ami célja és feladata is” (7-8. old.).

Midőn Tibori ezt követően és válaszképpen szlovák, bécsi, zürichi levéltárak anyagában keresi a kontrasztokat Áchim életútjához, elszántan kimondva: „e kor további kutatását, újabb tények, adatok közreadását önismeretünk szempontjából is feltétlenül szükségesnek tartjuk…”, s mintegy háttérként a településtörténet, az agrárszocializmus és a demokratikusan szerveződő parasztmozgalmak historikumát rajzolja meg „a megtelepedéstől az elnéptelenedésig”, az „idealisztikus anarchizmustól a szocialisztikus tanokig”, a „passzív és aktív osztályharc, kivándorlás és radikalizálódás” korszakán át a „röghöz kötöttből földönfutók” sorsáig, a békés Békésből a viharos Viharsarokká változással együtt, Áchim útkeresésével és sorsvállaló részvételével teljessé téve a historikus körképet, valójában a lokális világ, helyi társadalom számára fontos életszerű hősképet formálja meg. Kiegészül mindez a „derengéssel”, a pártszervezéssel, a győzelmek és kudarcok mikrotörténetével, a belső históriával, mely közösség és vezéregyéniség pártközi és érdekközösségi viszonyrendszerét adja, s melyet megelőzően korábbi munkái is már alapot adtak a történeti és tájegységi ívhez, a békéscsabai parasztmozgalomhoz (1958), a városkörnyék vízrajzának kidolgozásához,  településtörténeti térképekhez, Békéscsaba történetéhez a Körös-kultúra idejétől a felszabadulásig (1960), majd Békéscsaba másfél évtizedes története 1944–1960 megkomponálásához (1961), végül a termelőszövetkezeti korszak teljesebb képéhez (1961), melyben mintegy a parasztmozgalmak historikumának kibontakozása kap hangot.

Az 1919-ben Alkenyérben, Hunyad megyében született /v.ö. Hunyadi János kenyérmezei csatája!/, családjával 1920-ban áttelepült és iskoláit Gyulán, Szarvason, Békéscsabán, majd a Debreceni Egyetemen végző Tibori János először a Hittudományi, majd a Bölcsészeti, illetve Jogi és Közigazgatási Karon diplomát szerző történész-írástudó értelmiségiként oktatott, tanulmányokat és könyveket írt, mintegy 35 évig a TIT Történelmi Szakosztályának titkári-elnöki tisztségét vitte, majd a Magyar Történelmi Társulat Országos Igazgató Választmányának is tagja volt, történeti és néprajzi pályázatok nyerteseként pedig egészen 2008-as haláláig mindétig újrakomponálta nemcsak korábbi munkáit, kiteljesítette középiskolai tanári diplomáját (1944) református lelkészképzővel (1945), bölcsészdoktori címmel (1959), történettudományi kandidátusival (1978), egyetemi docensi címmel (1979), teológiai doktorátussal (1988) és teológiai PhD-val (1998). Az élettörténeti közelítés persze csupán háttérmagyarázat ahhoz, miért kutatja valaki minden zárt és ellenőrzéssel nehezített helyzetben is (mintegy húsz esztendőn át) az agrárszocializmus intézmény- és eseménytörténetét, hogy azután viták, újabb anyaggyűjtések, dokumentumelemzések átelemzésével még húsz évig pontosítgassa helytörténeti belátásoknak fontos szempontjait.

A közel 1500 lábjegyzettel precizírozott monográfia Áchim hátterében és környezetében a dúló megnemértéseket—félreértéseket is tükrözi, olyasféle pannóként, mintha a történeti folyamat mélységeit és kontextusait szinte anatómiailag kívánná megformálni. A hagyatékká vált anyag további elemzése, a viták folytathatóságának biztosítéka Áchim személyét és környezetét (miliőjét) érintően is messzire vezet, túl az agrármozgalmakon vagy szegénységen, Viharsarkon vagy Békéscsabán, egészen a Monarchia vezérkarainak hatalmi-politikai játékteréig, érdektörekvéseik hatásáig, magyar és kisebbségi népcsoportok belső erőviszonyaiig, érdekküzdelmeik fortélyosságaiig.

Áchim a politikus, Áchim a „zoon politikon”, a társas és közösségi lény, valamint a táj, mely meghatározó marginalitásában és történelemittas erőinek belső küzdelmei által, egyképpen tárgyai/alanyai a kötetnek; de ami hangsúlyos a folyamat egészében, éppen az, hogy semmiképp sem alattvalói. A vállalásos ember, s a Szerző, ki élethosszan vállalta a portré sokárnyalatúvá tételét, a morális rend, a feladattudat, a „felkentség” mintázatát adja – mind saját életművével, mind a monográfiákba taglalt átmenetek és sorsfordulók tájképével. A kötet a Szerző jogutódja, egyben szellemi örököse gondos munkáját és kitartó, elkötelezett publikálási szándékát, a közkinccsé tétel eredményességét tükrözi. Tibori Tímea révén azt az összegzési lehetőséget, annak folytatási esélyét kaptuk meg, amelyet édesapja alapozott, konstruált, tervezett meg és kivitelezett is. A „múltidejű” történet jelenidejű interpretációja itt is a jövő-fókuszra épül, a folytathatóságra, az ember politikus lényének alternatív kiteljesedésére.

Túlélhető politikatörténet?

T.Kiss Tamás: Frontvonalban. Molnár Mihály élete dokumentumok tükrében

„Magyarországon nem a ’történelemcsináló’ politikusok történelme az érdekes, hanem azoké, akik – így vagy úgy – megpróbálták túlélni a politikusok történelmét!” – hangsúlyozza Szubjektív előszavában Tibori Tímea, azzal indítva a memoárirodalom szerepének fontosságát és a személyes történelem értelmezésének gyakorlatát bevezetve, hogy „Aki a múltját nem ismeri, annak szegényebb a jelene, és voltaképpen a jövőjét is légüres térben éli” (7. old.). A történelem személyességének érveit e kötetben két képtár is alátámasztja, egy fotógaléria (17—48. old.), és egy dokumentum-válogatás (193—211. old.) a személyestől a korszakosig ívelő perspektívában. S ha a fentebbi betegségtudatos társadalom szerves része a „saját hang” elnémítása, a kibeszélés, átbeszélés, a mutatkozások értelmezése elleni államiasult közöny, akkor ennek éppen a mindennapi világokban élők adják látható cáfolatát életútjuk dokumentumaival, sorsuk perszonális panorámáival.

Molnár Mihály, a „volt horthysta őrnagy”, aki Csorváson született 1895-ben, s vitéz mivolta unokáját is a visszatekintés hálájára ösztönzi még ma is amiatt, hogy nem hagyta életét mások fogságába ejteni, nem óhajtott kiszolgáltságban és méltóság nélkül élni, 56-ban munkástanács elnöke is volt, s a rendőrségi jelentés szerint (1964) ha csak két hold földdel, nyugdíjasan, büntetlen előélettel él is, de 1913 és 1924 közötti katonai pályafutása miatt megkülönböztetést szenvedett el, így ha föl is mentették az „56-osság” bűne alól, de a belső számkivetettség mindvégig rányomta bélyegét sorsára, dacolására, öntörvényűségére (210. old.). A kötet[3] meghökkentő részletességgel dokumentált, kitartó aprólékossággal lábjegyzetelt szövege, a személyességig közvetlen visszaemlékezés és a szaktudomány hitelesítette köztörténeti narratíva szuverén módon taglalt elegye.

Molnár Mihály a felsőkereskedelmi érettségi (1913) után az önkéntes katonai szolgálata idején kitört világháború reményteljes katonája lett (tizedesként kezdi, főhadnagyként szerelik le súlyos sebesülését követően 1917-ben), már az 1918/19-es változások tanúja volt, 1922-ben vitézzé avatásakor ötven holdnyi területet kapott, melyen mintagazdaságot fejlesztett, folyamatos önképzéssel és kurázsival pótolta agrárszakismeretének hiányait. Az újabb háborúban megint katonai sorsra szánták a fennebbvalók, de 1945-ben angol fogságba esvén, utólag igazolási eljáráson átesve végleg kikerül a hadi pályáról, s még újraépített gyulavári gazdaságát sem gazdagíthatta tovább a kuláklistára kerülés, földjének széttagosítása, a teljesíthetetlen adóterhek, beszolgáltatási kényszerek miatt. A túlélési küzdelem és igazságosság-közérzet okán kerül az 56-os forradalmi bizottság élére, mely miatt újabb eljárás alá esik 1958-ban, s bár bűntelen mivolta a bíróság és a helyi társadalom előtt is nyilvánvalóvá válik, a kollektivizálás és a hatvanas évek politikai viszonyai már csak kapásmunkás, törekrakó, portás, segédmunkás, éjjeliőr szerepben engedik megélni 1970-es haláláig.

Ez a mikro- és köztörténeti feltárás közötti komplex leírás a szubjektív élettörténeti dokumentáció és a perszonális történelemből kirajzolódó korkép harmóniájában kap formát: háborúk, sorspróbáló viszonyok, küzdő magánlét, példamutató személyiség magatartó ereje kínál lapozgatható albumformát a könyv oldalain, melyet a talán még életképes korosztály is a magántörténelem mutatkozásaként olvasgathat, a korrajzok kedvelői azonban ennél is többet, a személyesség és személyiség komplexitását tekinthetik erényének.

T. Kiss Tamás, ki ez aprólékos feldolgozó munka egyszerre szaktörténészi és narratív tényfeltárásra merészkedő súlyos feladatát vállalta el, a dokumentumok kompozicionális rendezésének kihívó felelősségét mutatja föl: napló- és iratanyagok, vallomás és fotóbeszéd, levéltári alaposság és közgondolkodási eszélyesség terén engedi belátni az Őt mindig is jellemző (Klebelsberg-köteteit és a hazai tudás, tudomány- és oktatásigazgatás-történetben felhalmozott) részletgazdag tárgyilagosságot. A Frontvonalban az emberi frontok fővonala, véderői és ellenei is szüntelenül jelen vannak, a képek és dokumentumok számától független bensőségesség is dominál, az egyedi sors kitettsége ezzel olyan albumjellegű körvonalakba öltözik, melyeket részint a kor tényanyaga, részben pedig a főszereplő hitelessége teszi teljessé és arculatszerűvé. Ahogyan például a Curriculum Vitae záró soraiban a családi sűrű drámát (56 utáni beidézések, letartóztatás, őrizetes fogság, fiával közös börtönlét, fiát sújtó ítélet és munkatábori büntetés, leánya halála, gyümölcsösének és mintagazdaságának elkonfiskálása, frontokon szerzett tüdőbaj) egy zúzós oldalban összefoglalja, az szinte leplezetlen kórképe a magyar vidéki sorsnak, albumszerűen gazdag képsora a szenvedő egyén tűrő mentalitásának.

Ez a történelemittas emlékkiadvány, melynek paraszti „enteriőrjei” a mentalitástörténet békési tájon is példás helytörténetbe ágyazott lapjai, nem valami unalmas „vidéki cirkusz” anyagát adja ki, hanem azt a „dokumentumok tükrében” fölmutatható sorsszerűséget, amely Molnár Mihályt és családját is körülvette a huszadik században – a környezet, a gazdálkodás, az épületek, a katonai vagy politikai események—élmények albuma tehát, s külön érdekessége is a családmonografikus múltfeltárásra vállalkozó Tibori Theodosia Tímea hitelesítő jelenléte nagyapja sorsában. Nem alkothatunk szobrot, emlékművet vagy dicshimnuszt olyan könnyen nagyapáink emlékére – de itt épp a továbbélő jelenmúlt, a jövőképből kihagyhatatlan feltételrendszer egzisztenciális és mentalitástörténeti jelentése, impozáns emlékanyaga válhatott értelmezési keretté és visszafogott üzenetté. A kötet ettől mintegy túlnő, fölé-ível a „nemzeti múlt” dörgedelmes hangoztatását kisszerű harsogássá tévő felfogásoknak, hogy épp a társadalmi bázis (a tanyasi falusi lakos, a kertészkedő ember, a bevonuló katona, a morális igazságokért helyi küzdelembe bocsátkozó demokrata, a meghurcolt katona, a létfeltételekért megküzdő gazdálkodó és hasonló szerepek révén) képviselőjeként mint köztörténeti szereplő léphessen a história rangjára mindaz, amit átélt, s mindazok, akikkel átélte. Ez a lokális rokonsági, szociokulturális és történeti paradigma-kezelés, ennek tartózkodó, mégis kijelentő mondatokra épülő magasztossága (elnagyolt asszociációval: a magyar paraszttársadalom históriája) az, mely megörökítésre került ebben az opuszban. S jó, hogy így történt, a helytörténeti adatőrzés, a múlt eseménytörténetének még vázlatos rajzolata is messzi érdektelenségbe vész korunk jelenre szűkülő érdeklődési időszakában, azaz maradjon csak „muzealizált” állapotában akár, de maradjon meg mindaz, aminek a holnapokban már más jelentősége és jelentése lesz. Ha jól reméljük…

Újabb vészjelek a kultúra hasznáról

Antalóczy – Hankiss – Füstös: Mire jó a kultúra?

Kedves kis illetlenség, „jófej” szakmai neveletlenség csupán egy ekkora „recenzióba” bevenni azt a kötetet is, melynek részletgazdag összképe és megértően kritikai jelentéstartalma nem illik sem a „tabloidizációhoz”, sem a paraszti mentalitástörténet, indián tollkorona-készítés vagy karácsonyi kastélydíszítés tematikáihoz. Azonban, ha nem csupán egy „Jelentés a magyar kultúra állapotáról” című kutatás- és kiadványsorozat második kötetének „táblaképét” nézzük, melyen – mint jóféle breugheli „gyermekjátékok” totálképén – szinte minden kortárs játékszer megjelenik, hanem azt is, mi veszi körül e játékmúzeumi világot, milyen emberek lakják a tájat, hogyan öltözködnek és viselkednek, miből készítenek eszközöket és örömöket, mi közük egymáshoz és a gyerekekhez, múlthoz és jövőhöz, térhez és településformához, éghajlathoz és értékekhez…, akkor egykönnyen világossá válik, hogy ez a vaskos és fekete kiadvány (Antalóczy Tímea – Hankiss Elemér – Füstös László szerk.: Mire jó a kultúra?)[4] hiánypótló kézikönyv, kihívóan drámai leletgyűjtemény, drabális összkép is. Folyamatábrák közt a második, előzménye már „(Vész)Jelzések a kultúráról” címmel látott napvilágot, s nem látszik végképp befejezettnek a korkép-körkép, melyet ezúttal visszaad a kultúra lenyomataiból, mintázataiból.

Lehet, univerzális feladattudat része az értelmiségi nyünyörgés a kultúra elmúlásairól, hanyatlásáról, „régihez” képesti satnyulásáról időszakos állapotábrát konstruálni. Lehet az is, hogy e kényszeredett létmód-tájképre nincs is igény, nincs „felhatalmazás”, nincs „tücsökzenére” felkérés korunkban. De az is lehet, sőt bizonyos, hogy amaz korok, melyek nem szembesültek saját konvencióik, tradícióik, örökségeik mibenlétével, s nem adtak nevet alkotásoknak, kapcsolatoknak, csoportszerű létfeltételeknek, életmintáknak, hiányérzeteknek vagy különbségeknek, okoknak és folyamatoknak, azok könnyebben elmállottak. Akiknek önképük sem fontos, akik tükörbe sem néznek már, csak mély depresszióban szembesülnek a hanyatlás jeleivel, még mindig lehetnek korszakos felfedezők, megnevezők, váteszek vagy elemzők, hívek vagy hitetlenek, de kevésbé lehetnek a kultúrában élés élményét fölfedezők, megosztók, terjesztők, megmentők és építők.

A kultúra változása – közhelyes körülírás… A változás változása is alig több, mint gondolati testcsel. Azonban ahol viselkedés, közlés, értelem, belátás, létmód, kapcsolatok, emberi hálók, önszerveződések, mentális szabadságok, létkiteljesítő próbálkozások és más kultúra-értelmező bölcselmek már nem lehetnek napi beszédtémák, ott a válság válsága lakozik, ott az értelemadó kísérletek és megnevezési kockázatok is temetőre vannak ítélve. Van ugyan ilyen „trendi” is – sőt, Umberto Eco szinte egész életműve ilyen verziókkal telített az antikvitástól napjainkig ívelő korszakra vetítve –, de a hivatásformán vagy passzionátus módon kultúrával foglalkozó, abban otthonos embereknek (és környezetüknek is) elemi érdeke, hogy néha önképet formáljanak, pillanatképet adjanak, tájképbe exponálják a sorskérdések példázatait, arculatait, megjelenésformáit, teszteljék maradék öntudatuk állapotát, mások tudatának lenyomatait, sokak és tömegek tudásának szintjét, az összkép formáját és tartalmait.

Mint a legtöbb (többszáz oldalas) tanulmánykötet esetében, itt is bárdolatlan sértés lenne a Szerzők közül kiemelni mondjuk Csepeli Györgyöt (Prazsák Gergővel közös internet-elméleti alapvetésükkel) és hanyagolni Virág Hajnalkát az üvegművészet tárgykörével, vagy Benedek Mariann budapesti kultúrafogyasztási dolgozatáról szólni, de lemondani a Kapitány-házaspár értékválasztás és párt-szubkultúrák elemzéséről, esetleg Lasztóczi Petra digitális könyvtár-analízise miatt nem szólni Vitányi Iván kultúrafogalmi esszéjéről, Varga Tibor kiváló térhasználat-„nyelvészeti” áttekintése miatt homályba ejteni Kiszely Márta – Szecsődy Kristóf közösségápolási—kultúrafilozófiai fundamentumait. Korrektebbül jár el a recenzens, ha nem „maszkírozza” magát mindentudó—mindenlátó bölcsnek, ki fölébe száll a kultúra tájainak és mintát vesz innen-onnan, hogy látszólag hiteles körképe legyen… Merthogy ennél sokkal fontosabb maga a kihívó válaszkeresés: mire is jó a kultúra, s milyen kultúra jó mire, egyáltalán mire mehetünk e kérdéssel …?!

Lévén inkább kultúrakutató, mint térképész, a szégyenletesen redukált válaszom ennél piszkálódósabb lenne: mi az „a” kultúra, ami jó valamire? S milyen kultúrának kell egyáltalán jónak lennie bármire is, ha nem arra jó, ami – vagyis ha magyarázatra szorul mint kultúra, akkor már nem is az talán. A „Kultúrát a kultúrboltból…!” piaci közhely azonban nem szerepel a Szerzők és értelmezések lényegi elemeként. A kultúrát, mielőtt még definiálnánk, s miután már definiáltuk, éppen bölcselettörténeti értelemben mindenütt ott találjuk, ahol ember van, ahol gazdálkodás van, ahol kapcsolatok vannak, ahol érdekek, belátások, hiányérzetek, formák, esztétikák, kételyek, kritikák és válaszok, egyáltalán: még életképes öntudat és önreflexió van. A kötet írásai tehát inkább a „Milyen kultúrákról beszélünk, itt, mi, éppen most, és éppen Nektek?” cím alá sorolhatók, nem pedig a lexikai minimumot kínáló wikipedagógiai szószedetbe. A kötet hátlapján Márta István lakonikus rövidséggel föl is veti: „A globalitás és szelídebb/vadabb ellenhatásai áttekinthetetlen pókhálót szőnek az értelem köré – az új kultúra helyett a kultusz dominanciája áll nyerésre. Vissza vagy előre? Merre is…?” – s csupán azt mellőzi, ami harsányan lényegi lenne: ha a kultúrának iránya van (előre, vissza, merre…?), ha feltételeződik, hogy a kultúra az, amit itt és most és mi definiálunk, akkor ebből szükségképpen kimarad nemcsak az irányvektor „eredője”, alapja, hanem célja, hatóköre, funkciója, kiterjedése is. Tehát fikcionális elemről és fiktív terjedelmeiről szólhat csupán, amit róla elmondunk… – olyan körkép vagy tükörhomályos önkép, melynek körvonalait nemcsak mi keretezzük, hanem elégedetlenek is maradunk azzal, amit mutat. Magunkkal.

Az elégedettség módjai, az elégedetlenség okai, határtalan határai, indokolt terjedelme és tartalmai egyszerre kínálnak nagylátószögűen totális és mikroncsipesszel válogatható univerzumot. Súlyosan fekete-fehér ez a kötet, tipográfiája is elegánsan drámai, visszafogottan tónusmentes. Amiről és ahogyan szól, az viszont épp a szürkeárnyalatok és koloritok metálfényeitől ragyogó, a Cultural Studies elméleti hagyományait követő kortárs narratívákba illeszkedő, teret, időt, értékeket, normákat, víziókat, policy-kat, örökségeket és eltéréseket latba vető komplexitás. Jó, hogy van ez a második kötet, az első opusz vészjelzései nyomán ugyan várható volt, de most már épp az lesz izgalmasabb, minek nemlétéről és a „mire jó” diszkurzív narratíváiról majd a harmadikban vagy következőkben értekeznek adott szerzők. A kultúra vészjelei is egy vészkultúra jelei, vagyis ha „iránya” vagy egzakt funkciója nem is mindig van „a” kultúrának, létének bizonysága a kérdezés joga és érvényessége maga.

Világ-vallások világa, vallási intézmények, történeti eszmények és hitek tere vagy ideje… – átéléssel vagy távolságtartással, de meggyőződéssel és tudományos igényű fortéllyal… Valahol ezek a fenti könyvek, hitbéli praktikák és áttekintő olvasatok lehetőségei. Ezen felül már csak az marad, aki és amiként továbbolvassa, átértelmezi, magáévá avatja mindezt…

[1] Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Publikon Kiadó, Pécs, 2009, 420 oldal.

[2] Napvilág Kiadó, Budapest, 2013., 268 oldal

[3] Belvedere Meridionale Kiadó, Szeged, 2013, 223 oldal.

[4] MTA PTI – Magna Produkció, Budapest, 2010, 328 oldal.