Polietnikus tér, dezeuropaizálódó társadalmak

Bevezető helyett

A Közép-Európai Kezdeményezés céljaira, vállalásaira és az európai átalakulások interakcióira összpontosítva úgy vélem, az európai nemzetek integrálódási mechanizmusai a térség számos országában fontos projektté váltak, eredményeik látványosak, olykor bíztatóak, nemegyszer reményt keltőek is. Ám a folyamatok, a szomszédsági partnerségek, etnikai-kulturális térhasználatok mélyén közben végbemegy a közösségek bomlása, a nemzeti identitás rangvesztése is, párhuzamosan pedig a partnerségi státusz láthatatlan kiterjedése a(z állam)nemzetet alkotó politikai többségre is hátrányos hatással van, amennyiben nem tisztázódhatnak integrációs érdekek, nemzetközi erőterek, nemzetpolitikák és partnerségek. (Az Egerben működő Agria Universitas Egyesület 2013. május 6-án tudományos-ismeretterjesztő konferenciát rendezett „A Közép-Európai Kezdeményezés szerepe a változó Európában” címmel. A konferencia Külügyminisztérium által támogatott pályázati projekt keretében megvalósuló esemény volt, amelynek célja a Magyarország számára különösen fontos és a közelgő elnökség miatt aktuális Közép-Európai Kezdeményezés múltjának, jelenének és jövőjének megismertetése a szélesebb nyilvánossággal.)

Kisebbséginek maradni Európában, vagy az átmenet folyamatában a közép-európai aspirációkkal és nyugat-európai csatlakozási vágyakkal túl markánsan jelentkezni azzal járhat, hogy félperifériás vagy vadkeleti nemzetállam szerepkörében próbálunk helyet követelni a csatlakozási és értékformálási folyamatban, de tesszük ezt a partnerség tényleges vállalása és felelősség nélkül, önkényes politikai teret formálva, sőt kisajátítva az uniós horizontból. Hovatovább pedig önerős (európai) kisebbségiként és újnemzeti önalkotás küzdőképes képviselőjeként pozicionális hátrányba kerülni lassan erőteljesebb élmény, mértékadóbb szereptudat lesz számunkra, mint nemzeti színekben rangképesen szerepelni az európai unió vagy a világ más térségeinek nemzetállami reprezentációival szemben.

Föltehető tehát a kérdés: állapot-e inkább az „újtörzsi” szociopolitikai stratégia, vagy esély az integrálódásra, esetleg kényszer és belátás választási lehetősége egyugyanazon pillanatban? Ha nemsokára már mindenki európai lesz körülöttünk, van-e sansza a magyaroknak történeti, kulturális, nyelvi, államnemzeti kisebbségként európai zárványnak megmaradni, ahogyan ezidáig formálni kívánta (már a rendszerváltás első történelmi pillanatai, parlamentje, pártprogramja, Antall beiktatási beszéde alkalmával is), vagy pedig folytonosságot kell konstruálnia a szomszédsági „másságból”, nagyregionális szabadságtérbe zárva önmagát, miközben a kultúraközi terek mindenki más számára európai és Európán túli földtekére nyitnak?

Okfejtésem az európai térben zajló határ-átjárások és integrációs színjátékok kérdéshez is elkóborol, érintve a nemzetekkel kapcsolatos és kisebbségekre vonatkozó narratívákat, de az ellenség- és partnerképeket, szomszédság-politikákat, sőt szaktudományi anomáliákat is figyelembe véve. Teoretikus kérdéseken kívül a Nyugat keleti befogadását és a Kelet nyugati elfogadását tartom kulcsfontosságúnak, mely folyamat nagyban átírja majd a rendszerváltások utáni posztmodern EU-víziókat, s ezzel összefüggésben a KEK működési „terét”, a politikatudomány érdeklődési fókuszának lehetőségeit is.

A KEK idei konferencia-sorozatában elhangzó előadások közötti megértési mezőben (az intézmény történetéhez és az európai integrációban betöltött erősítő szerepének kérdéseiben nem látva „vitathatót”) azt azért mégis kérdésként kell megfogalmaznunk: vajon a brüsszeli Európa-kép mennyire kompatibilis a KEK önképével, a magyar közép-európaisággal és magukkal a lokálisan velünk élő társadalmi csoportozatok Európa-képével? Ezzel a politikatudomány által mostanság egyre kevesebbet tematizált, de annál kihívóbb helyzethez kapcsolnék át, jelesül ahhoz, hogy a térség országai közötti versengés, érvényesülési és kooperációs hajlandóság kérdései a teljes európai térben mint „kint” és „bent” nézőpont-különbségei jelennek meg. A kelet-nyugati polaritás öröksége, mentális „maradékai” mintha nem kerülnének a politikai viselkedés, magatartás, nemzeti mentalitás megfontolási körébe… – holott a politikai kultúrák, országhistóriák és regionális partnerségek számos problematikája javarészt csak ezen múlik, s ha a szaktudomány is mintegy „kicsukja” érdeklődési köréből mindezt, akkor azon mód elmarad a kortárs korkérdések interpretációjától is.

Meglátásom szerint – s ezt az egyszerű képletbe formálást nyilván a kihívó érvelés, avagy a tagoltabb belátás érdekében nem őszintén vállalva… – praktikusan úgy fogalmazható meg a mai állapot-ábra, hogy az újonnan csatlakozott államok, a V4-ek és társ-államok köre olyan új európai térben gondolkodást részesít előnyben, melyben a saját pozíciójuk, szerepük, kultúraközi és földrajzi funkciójuk nem hátrányos besorolást szenved el, hanem bizalomképes partnerség része lehet. Nevezzük ezt „szomszédság-állapotnak”, melynek számos gazdasági, ökopolitikai, történeti, földrajzi, sőt kulturális dimenziója sosem maradhat(ott) független a partnerség más szereplőitől.

A diszkurzív politikatudományban, de előtte még a huszadik század elején a társadalomtudományi gondolkodásában is tisztázandó kérdéskörként kapott szerepet nem csupán a kisebbségek helyzete, számaránya, statisztikai—demográfiai státuszbiztonsága, nemzeti beillesztettsége, integrációs módusza, hanem a történeti örökségként átvett barát/ellenség partnerségi kultúra is. Kultúra ez, hadd hangsúlyozom, mert nem elég ideológiai mezőket, szereplők karakterjegyeit, dramaturgiai funkciókat tisztázni ez esetekben, hanem a teljes nemzeti kultúra, sőt nemzetközi—szomszédsági—partnerkapcsolati dimenzió is bele kell tartozzon a mérlegelés körébe. A politikai magatartások, eszmék és ideológiák kizáró/befogadó merevségei (v.ö. kuruc/labanc szereptudat, nemzetvédő/nemzetvesztő elszántságok, győztes/vesztes elköteleződések, széthúzások/érdekkörök hullámmozgásai stb.) a politikai kultúrának azt a tartalmát, olyasfajta felfogását, s akkénti kezelésmódját preferálták a hosszú huszadik század idején át, melynek a szövetség(es)i hovátartozás éppenséggel akutabb kérdése volt mindvégig, mint a kulturális identifikáció, etnikai önbesorolás, történeti és közgondolkodási örökség. Ebből (is) fakadóan a hazai politikai kultúra a bizalom (mint partnerkapcsolati attitűd) szintjén torpant meg, ez vált tesztjévé, feltételévé, kihívási felületévé minden pártpolitikai és szociokulturális törekvésnek.

E jellegzetesen nem csupán politikatörténeti, nem evidensen hatalmi struktúrával összefüggő, de a mindenkori politikai (állam)hatalom legitimitását kínáló vagy elvitató nézőpont kutatásával a kortárs politikatudomány most látványosan fölhagy, s helyette történészekre, utcai hőbörgésekre, parlamenti szócsatákra testálja a feladatot, ami pedig nem a hatalom iránti társadalmi bizalom és a négyévenként egyszeri voksolás kérdése lenne csupán, hanem a folyamatos támogatottságé is, amit nem a párttömörülések, szavazói táborok (fél országnyi? ál-kétharmados?) kiállása tesz vitathatatlanná, hanem az a politikai kultúra, amely segítően, résztvevően, támogatóan és pártfogóan áll a mindenkori hatalmi—uralmi intézményiség mögött. Megindult ugyan a bizalom kutatása (MTA TK Politikatudományi Intézet most kiadásra kerülő elemzései jeleznek ebből bizonyos aspektusokat), de csupán valami magas tudományos platóról átfogható számadat-sor megjelenítődéseként tűnik föl a legtöbb eredmény, s nem a szavazóközeli, életközeli helyzetekben politikai—kulturális attitűdöket értelmező tudományossággal, hanem ezt pótolandó demográfiai—statisztikai oszlopsorokkal, a bizalmi indexek steril variabilitási mutatóival – vagyis olyan „derivátumokkal”, melyeknek a mindennapi életvilághoz édeskevés köze sincs, az érintettek föl sem ismernék saját aspirációjukként vagy vallott világképükként.

Eközben viszont ama bizonyos „brüsszeli tekintet” nem egészül ki az alant elterülő társadalmak, csoportok, közösségek kulturális megerősítési nézőpontjaival, alulnézeti vagy belülnézeti képpel! Az európai tér ekképpen szemlélve egy GPS-érzékenységű eszköztár képernyőjévé válik, ezen belül tetszőleges oszthatósággal „nemzeti” térre, régiókra, ország- és államhatárokra, nyelvi vagy etnikai népességekre, s megvalósul gyönyörű képességünk a „globlokál” mérték, mely a helyiből és a „nagy közösből” barkácsolt valami. Másképpen, s a magam érdeklődési terébe a kulturális antropológia, politikai antropológia, kultúraközi kapcsolathálók tematikáit is bevéve: olyan új törzsiesedés megy végbe, olyan neo-törzsi világok állnak föl mostanság, amelyekben a globális ellentéteként érvényesül a lokális kontraszt, az európaisággal kerül mintegy „ellentétbe” a térségi, az átfoghatatlanul univerzálissal ütközik meg a kisközösségien helyi, s mindezen dimenziók irányításába egy új európai törzs (Marc Abélès kifejezése, de a francia és angolszász szakirodalom elszántan használja immár) vezérkara, „öregek tanácsa” vagy „kiválók adminisztrációja” szólhat bele csupán, hiába is papolja a szubszidiaritás igéjét vagy a „közös európai identitás” dicséretét.

Kereső tekintet – helyi válaszpillantás

Nem szeretnék a „brüsszeli pillantás” ellenébe egy gyalogbéka-perspektívát helyezni, s nem kívánom a „szép ami kicsi” fohászát szembeállítani a harmonikus egész stabilitást ígérő nagyszerűségével. Hangsúlyoznám, hogy szerintem a belső és külső mozgások, harmóniák egésze, összlete, összhangzata adna ki igazi muzsikát, de belátom, hogy ez ideálkép reménytelensége néhány évezrede foglalkoztatja már a politikatörténetet. Sőt, azt sem leplezném, hogy a globális totalitása és a lokális marginalitása külön-külön is érvénytelenek, ha nem vagyunk képesek e kívülálló és távolsági pillantást kiegészíteni az érdekeltek, a belülállók, avagy belül élők (európaiak, közép-európaiak, magyarok, beregszásziak, zentai főtériek, főtéri nagymamák és óvodások) nézőpontjával is, egyidejűleg ez Európát körülvevő megannyi más dimenzió (Északi partnerség, Mediterrán tömörülés, Keleti határszél, euro-atlanti védszerep, euro-övezeti tagság, uniós csatlakozás és bővítés, afro-európai migráció, euro-ázsiai kapcsolatváltozás, válságkezelési övezetek stb.) érvényesülését vizsgáló érdeklődéssel.

E „tekintet” nem pillanthat el a földrészen belül kialakult sok évszázados osztottság fölött, nem tekinthet át a civilizációs határokon, a hatalmak kooperációján és népek közösségein is múlni képes emberléptékű dimenziók árnyalatain, mint ahogy azon sem szökellhet át, hogy a politikai kultúra tagoltságában „a kezdetektől” szerepe volt a „primitív” és a kulturált, a „törzsi” és a letelepült, a mobil és a szedanterizált, a kooperatív és a szegmentált szereplőknek is. Lehet, kell, de nem elegendő barátra és ellenségre, ellenfélre és vetélytársa osztani a szomszédságot, mert minden bipolaritás kézenfekvő háborút fial ugyan, de sosem harmóniát, s ha „igazságot”, azt akkor súlyosan valakik, a Mások, a Másikok ellen… Vélekedésem – avagy a kulturális antropológia tekintete – szerint egyre kevésbé lehet az etnikait a gazdaságitól elkülöníteni (v.ö. törökök és kínaiak Németországban, lengyelek és románok Svájcban vagy Londonban, pastuk és nigériaiak Magyarországon stb.), egyre nehezebb az „államit” a társadalmitól a kontrasztok és konfliktusok szféráiban is különválasztani, s egyre érvénytelenebb marad minden korkérdés tudományos taglalása is, ha nem képes, nem meri a kívül- és belülnézeti képet egyszerre átlátni. Annál is inkább, mert számos, korábban tetszőleges egyértelműséggel kezelhetőnek tűnő fogalom vált vitathatóvá, érvénytelenül elvonttá, élettelenül papírformátumúvá… Ezekből idézek föl most egy párat, jelezvén ezáltal, hogy – példaképpen a saját szakmai pályám minden tanulsága, de kontextuális értelemben a hazai politikatudomány érdeklődésének fókuszváltozása is – elsavanyodik, ha saját belátási korlátai vagy ideológiai aspirációi értelmében külön akarja tárgyalni a nemzetit, az etnikait, a regionálist, az államit, a civilt stb.

Ha létezik az európai régiók fóruma, ha e régióknak ténylegesen van lokalitása, ha e lokalitás etnikai és kulturális szereplőkkel telített, ha e telítettség mindig is összefüggött az épp aktuális (állam- vagy párt-)politikától szinte független politikai kultúrától, mentális örökségtől, közösség-fogalmaktól vagy kisebbség-definícióktól nagymértékben meghatározott törekvésekkel, akkor ma is folytonosan föl kell tenni a látszatra költői kérdést: hol van a közép-európaiság határa, honnan nézve definiáljuk a „közepet” (Liverpool-ból vagy Aradról, Trentóból vagy Vilniuszból?), s mi alkothat egyáltalán „belső” dimenziót, ha a nemzetek önképe a származási közösség egysége volt (fölbomlott), ha önlegitimálása a nyelvre épült (éppen foszladozóban), ha térbeli-földrajzi határoltsága a messzi múlté, ha lakossága egyre több migrációs potenciállal föllazult, ha gazdasági önfenntartása régóta csak viccek tárgya immár, s ha demarkációs vonalait nem önmaga, hanem a kortárs, a közös, a szomszédsági, a nagytérségi mozgásdimenziók formálják sokkal inkább…?

Identitás-politikák – föderatív szándékok ellen

Napjaink európai integrációs folyamatainak akár csak felületes szemlélése alapján is a legnyugodtabb tudományos könnyedséggel kijelenthető: nemzetekben, nemzeti kisebbségekben vagy a lokális identitások nemzeti keretekhez képesti létformáiban gondolkodni igen kockázatossá vált mostanság. Nem azért, vagy nemcsak azért, mert a kisebbségi létformák, identitások többlet-kockázattal formálhatók csupán napjaink identiás-politikái közepette, hanem főként talán azért, mert maga a viszonyítási alap, a többségi „keret” lett az eddig bármikori államformáló erők alkotta szerkezetnél, struktúránál képlékenyebbé. Elmállanak a nemzeti identitások, egyre inkább és egyre erőteljesebben. Értelmezésemben természetesen nem vehetem sorra ennek minden lényegi okát, ezért csupán rövidke felsorolásra kényszerülök, de azt is csak félve teszem meg, mivel körülöttünk államalkotó politikák, nemzetformáló buzgalmak, identitás-erősítő erők, többségi elven túlsúlyos prioritás-elvet gyakorlók nyernek egyre erőteljesebb teret, s közben határozottan úgy tesznek, mintha a mikrohistóriai változások, vagy akár a földrésznyi (így ázsiai, afrikai) átalakulási folyamatok még mindig kizárólag nagytérségi vagy nemzetállami keretek között szerveződhetnének, ránk ezek hatással nem is lennének.

A felsorolást kétségkívül azzal kell kezdenem, ami a nem-nemzeti, avagy nemzetellenes, országellenes, nemzeti kormány és politikai irányítás-ellenes környezeti összhatások következménye: a globalizációval. A mintegy könyvtárnyi szakirodalom ide-idézése helyett meg kell itt elégednem a puszta utalásokkal: ha és amikor vitathatatlan és kétségtelen ténnyé válik (ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem) a hálózati társadalmak kialakulása, akkor képtelenséggé válik még mindig azok közt a hagyományos létformák, államkeretek, politikai integrációk és kisléptékű társas mozgások között fogalmat alkotni a kisebbségi létről és kisebbségi térről, amilyen feltételek akár csak negyedszázada vagy egy-másfél évszázada voltak jellemzőek. Ha nem gondolunk itt másra, mint a világgazdaság folyamataira, az energetikai, katonai, szövetségi politikai, nemzetközi érdekpolitikai és további jónéhány ide sorolható tényezőre, amelyek ma már nem (okvetlenül, vagy nem csupán) nemzeti vagy földrésznyi keretek közötti játszmák és színjátékok részei, akkor tudomásul érdemes vennünk, hogy a gazdaság kétségtelenül átkábelezi, áthálózza a nemzetek gazdaságtanát, átszövi a nemzetgazdaságok hálóját, átformálja a nemzetközi és államközi kapcsolatok rendjét, prioritás-mutatóit, a szereplők helyét és rangját is – néha nem is évtizedre vagy évekre szólóan, de puszta hónapokra akár.

Ha nem vesszük tudomásul, hogy egy ázsiai madárbetegség, egy afrikai törzsi konfliktus, egy közel-keleti szélsőséges politikai mozgalmi csoport, vagy akár egyetlen jól megformált („nemzetiség” nélküli) számítógépes vírus képes akár több földrésznyi politikai és gazdasági, biztonsági és kapcsolathálózati rendszert totálisan átrajzolni hosszú hónapokra és évekre, akkor megint csak saját házunk táján próbálunk nézelődni, de csupán a padlás picinyke szellőzőablakán keresztül. Ha nem látjuk át, mennyi esélye van egy nemzeti politikának függetlennek maradni európai, afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai alkalmi konfliktusoktól, akkor folytathatjuk a nemzeti tervezést vaksin és érvénytelenül, de mindenképpen távol a világ sodró szeleinek romboló hatásaitól. Ha nem vagyunk képesek mérni és mérlegelni nemzetközi migrációs tömegek új exodusát, helyi és nemzeti kultúrákra gyakorolt kihívó, megszorító, válságot jelző, gazdasági stratégiaváltást követelő, munkaerőpolitikai engedményeket és kisebbségjogi feltételeket egyaránt kierőszakoló hatását, akkor ismét csak a saját fürdőkádunk horizontját leszünk képesek szemlélni, nem pedig a valódi történéseket…

Rövidre zárom, mindenki képes ezt a belátást kiterjeszteni tudásterülete megannyi tartományára, hatások és kölcsönhatások, kényszerek és dilemmák, kihívások és megoldások eszköztárára. Mindezt csupán azért vetem föl, mert az elmúlt egy-másfél évtizedben mind az EU-eufória, mind annak kényes egyensúlyai és közös kényszerei egymás után lettek létélményei a kétpólusú világrendszerből lassan kimasírozó nemzetállamoknak.

Nemzeti államoknak, hangsúlyozom – tehát nemzeti politikára, nemzeti múltra, nemzeti stratégiára épülő uralmi szerkezeteknek adódik ez a kényszerszülte helyzete. Messze alant vannak akkor még a kisebbségek, mikro-minoritások, eltérő identitások, kollektív reprezentációk kis körei, amelyek nemegyszer épp a fölébük magasodó állami szintű irányítás, igazgatás, nemzetpolitika vagy többségi uralmi elv ellenében nyerték el legitimitásukat és keresték identitásuk legitimálható formáit. Most (belátásom szerint már egy ideje folytatólagosan, de napjainkra egyre erősödő jelleggel) egyre vékonyabbnak lenni látszik ez a lokális identitás-egység. Nemcsak azért, mert az „egység”-jellege leginkább kívülről volt meghatározható, vagy máskor—másutt belülről volt álmodható—remélhető, hanem mert ez a „társadalom az állam ellen” formájú csoportminőségi létmód belülről nézve is szétmállik, egyre látványosabban és gyorsabban.

Ha szétfolyik a társadalmi kohéziót adó legfőbb támoszlopok sora, ha megszűnik a (nagy)család és rokonság térbeli együttlétének és gazdasági funkcionalitásának megannyi jegye, ha nemcsak térségivé, de nemzeten és határon túlivá válik a gazdasági, tulajdoni bázisok, piaci kapcsolatok, tudásformák, pályaképek, kontaktus-zónák egész rendszere, akkor ki jogosult még mindig kisközösségi identitások véderejéről értekezni, vagy közép-európai kezdeményezéseket kelet- és nyugat-független törekvésekként értelmezni? Ha a közösség és társadalom vélt vagy képzelt, régen még megvolt, mára azonban szertefoszlott „egysége” inkább csak további málladozottsághoz visz most már, akkor lehet-e még nemzetpolitikai dimenziók között méricskélni kis kollektívák megmaradási képességét, autochton világát, autonómia-igényét?

Erről mindenütt a helybeliek tudnak épp a legtöbbet, lévén megannyi formában kisebbségi státusúak, akiknek egész kulturális kánonja a belső törekvések és külső behatások elleni félszek szerint komponálódik – én is csupán jelezni kívánom, hogy nem kizárólag egy-egy országban, nem is állam és állam közötti kapcsolatban, kistérségi dimenziók közt, hanem immár európai és nem-európai, közülünk való és idegen, saját és migráns, ismerős és ismeretlen dinamizmusával mérhetők mostanság a valódi kapcsolat-történetek. Átszőtték a nemzeti határokat, átírták a nemzeti identitásokat, kisajátították a nemzettörténeti állapotokat más érdekek, más elbeszélések, európai és nemcsak európai narratívák… – s lettek belőlük internacionális, multi- vagy pluri-kulturális identitások, egyetemes hontalanságok, földrészek közötti mozgások, földrészeken túli és választottan nem helyhez, nem gyökerekhez, hanem időlegességekhez kötött hovátartozások.

Föltehető tehát a kérdés: ha a nemzeti államok sem voltak oly mesebelien egységesek, csak éppen a többiekhez képest valamilyenek, színesebbek vagy egyszínűbbre festettek a nemzetépítések korszakaiban… – akkor a nemzetek utáni európai kisebbségek helyzete mivé lett/lehetne? Inkább esélyeket tartalmaz vagy egy önálló identitás-állapot végre-valahára megfogalmazhatósága terén, vagy épp ellenkezőleg: olyan állapot jelzője inkább, melynek keretei lehetővé teszik, de egyúttal nevetségessé is változtatják a kisebbségi identitások egyneműnek tetsző, saját színekkel a palettán helyet kereső sajátlagosságát? Ha ehhez hozzávesszük, hogy maguk a kisebbségi vagy akár kistérségi léthelyzetek sem európai mércével mérve, sem ázsiai vagy afrikai léptékkel mérve nem „piacképesek” immár a makropolitikák és globalizációs sodrások időszakában, akkor tudomásul kell vennünk, hogy hiábavaló öröm is lehet a kisebbségi státusz láthatatlan kiterjedése a(z állam)nemzetet alkotó politikai többség ellenállása dacára. El lehet érni autonómiát is (lásd a Feröer-szigetiek, a katalánok, vagy akár Koszovó függetlenedési-önállósulási sikerét), és el lehet fogadtatni a világ közvéleményének etikus rokonszenvével az elnyomásban élőkkel kapcsolatos szolidaritást vagy a fenyegetettség tarthatatlanságát (lásd Tibet helyzetét, egyes afrikai menekült-csoportok menedékjogi kérelmét, vagy épp a magyarországi romák európai és kanadai kimozdulásának példáit), de ezzel korántsem oldódik meg a nemzetek utáni korszak kisebbségpolitikai folyamata.

Kistérséginek, kisebbséginek maradni, vagy akár a politikai és gazdasági átmenet folyamatában azzá lenni is mostanság erőteljesebb élmény lesz, mint nemzeti színekben szerepelni az európai unió vagy a világ más térségeinek nemzetállami reprezentációjával szemben. Köztes helyzetben még regionálissá lenni is alternatíva talán… De ha mindenki kisebbségivé lesz a szétfolyó többségek korszakában, akkor egyhamar ki fog derülni, hogy nincs az a kisebbség, amelynek ne lenne még kisebb kisebbsége, ne lenne magja, ne lenne mást akaró vagy önállóságát még a kisebbségi státuszon belül is kiharcolni kívánó csoporttörekvése… Ki fog derülni – ami egyébiránt nyílt titok a kisebbségkutatók körei számára – hogy a nem többség/kisebbség dimenzióban tárgyalt, nem „a kisebbség mint egység” értékelv alapján elbeszélt kisebbségi csoportok a fő kérdések vagy problematikák korunkban. S nemcsak ahogy „őket elbeszélik”, hanem az is, ahogyan önmagukat reprezentálják. Ugyanis roppant mód megosztottak, még csoportminőségű egységeiken belül is vannak meghatározó, domináns kisebbségi erők és vannak sodródók, ellenpártiak és periferizálódottak, elkötelezettek és kiszolgáltatottak, hívek és ellenállók…

Kiderülhet tehát, hogy pusztán nézőpont, interpretáció kérdése, és ezért leginkább a nemzetközi tudományos tolvajnyelv, a gazdasági vagy érdekpolitikai diskurzusok szaknyelve, a minoritás-elvű értéktételezések csoportszintű elbeszélésmódja szabja meg, mikor és milyen kisebbségi narratíva kerül terítékre, ablakba vagy épp a titkos diplomáciai szótárba…

Ha kis, lokális csoportokat, nagycsaládot, etnikai közeget, leszármazási közösségeket szemlélünk, épp ezért sose feledjük, hogy mindazt a vegyességet, mely jogtörténetből és kisebbség-demográfiából éppúgy építkezik, ahogyan választásföldrajzból vagy manipuláció-lélektanból és régiótudományból vagy mentalitás-földrajzból, nem máshogyan, hanem narratívákban halljuk meg, narratívák alapján értelmezzük, s magunk is (meta)narratívát hozunk létre belőlük. Ennek tudatos vállalásával, a szakmai kérdések multikulturális és interdiszciplináris megközelítésével nem (vagy nem csupán) mentségképpen kell utaljak a kortárs tér-elemzések szükségképpeni tartalmaira (pl. térfelfogások, régiópolitikák, határokon átívelő kapcsolatok, kisebbségi autonómiák stb.), hanem emellett programosan azért is, mert a magyarországi politikatudomány szakmai főiránya éppen most kezd egy roppant szűk szorost kiépíteni valamely értelmezési vezérelv számára, látványos mennyiségi hatékonyság és attraktív sikerképesség nevében, de közben a mélységi és empirikus megközelítésekben épp az ellenkezőjére mutatkozik egyre alaposabb igény: emberközeli, csoportszintű, kooperáció-igényű partnerségek esélyeinek belátására, kipróbálására, vagy akár tudományos definiálására. Ehhez pedig nem elég, hogy a gondolkodási konvenciókban az állami, államközi, nagytérségi, földrészi „identitás” kiépüléséről szólnak a hozsannák, holott az európai polgári világok leginkább a mixitással írhatók le; de ha egyáltalán komolyan kívánjuk venni állításaink empirikus érvényességét, akkor a rendszerváltások során kiépülő nagytérségi összefüggésrendszer leírásában ma már sokkalta inkább a kultúraközi partnerségek megjelenítését kellene vállalnunk (mutatkozások, csoportidentitások, kettős vagy többes identitások, területi jelenlét, szimbolikus térfoglalás stb.). Ennek részeként, hitelesítő közelképeként pedig a „brüsszeli pillantást” is több kultúraközeli narratíva bemutatásával saját nézőpontunk ismertetését szintúgy árnyalatok részletezéseivel szükséges pontosítanunk.

Terek, szerepek, drámák

Az europeizálódási folyamatban – és jelen állampolitikai stratégiák mentén – talán a legerősebb hatás abban mutatkozik meg, hogy az államok unifikációs folyamatában is mind markánsabban átalakul maga a térfelfogás, módosul a térfogalom, változik a térhasználat is. Mindezt még kíséri az állam szerepvállalásának átformálódása is – ipariból jólétivé, jóléti-gondoskodóból transznacionális szolgáltatóvá stb. –, amit két, ellentétes tendencia kísér: egyik féle lassan és megfontoltan kivonul a nemzetpolitikából, másik viszont megüli a tradicionális államfontossági pozíciót, és az állampolitikai rendezőelvek átalakulásában érdekeltként a beavatkozó államiságot, újracentralizálást vezet be. Utóbbi mentén a tudatos fejlesztés helyett a strukturális drámafőrendezői szerep vállalásává alakul át az államszerep, ami főként azt eredményezi, hogy az államalkotó társadalmi csoportok, a többség, a kisebbségek, a pártok és politikai szervezetek, a menekültek és életviteli dekonstrukcióra kényszerülők társadalmi tömegei nem főszereplői lesznek immár a színpadon zajló eseményeknek, hanem statisztái, segédszínészei inkább. Ez az állami színház (néha) az euro-kompatibilis értéknormákat vallja ugyan, de a folyamatok kezelésében a társadalmi szereplők életesélyeire vonatkozó részvételi demokrácia és egyenlőségi eszme már nem a megvalósítandó célok szférájában tételeződik számára, hanem inkább olyan strukturális alapelvvé válik, amely az alárendelt társadalmi szférában az esélytelenség bebetonozását teszi átélhetővé, miközben az állam a gondoskodás pózában teljesíti ki működésmódját.

Az esélyegyenlőség európai normatívája szinte pusztán csak arra jó ebben a működésmódban, hogy a szcénában jelen lévő szereplők mozgását és mutatkozási feltételeit szabályozza. Ahogyan az állam autonómiája, társ-szuverenitása relativizálódik az uniós partnerségben, akként a társadalmi szereplők szolidaritása is felfüggesztődik. Alapkérdéssé lehet tehát az államközi, uniós, kultúraközi térkapcsolatokban, hogy az állam eme „színházirányítási stratégiája” hogyan találkozik a szereplők gyakorlatával, mennyire van (s kell legyen) tekintettel a korszakos partnerviszonyokra… Ha „színházban beszélünk”, úgy is mondhatnám: kik a nézői, kik a megrendelői, kik a kritikusai, befogadói, népszerűsítői ennek a nagy színjátéknak, s kikre jut marginális statiszta-szerep, zenei kíséret, pénztárosi vagy nézőtéri felügyelői státusz? … Kik a szerzői, dramatugjai, dívái, sztárjai magának a publikus működésmódnak, s e partnerviszonyok milyen emberi, települési, térségi, partnerkapcsolati térben bontakoznak ki, kik formálják, kik éltetik vagy tartják fenn e tér mindennapi működését?

Summázhatóan ezt úgy fogalmaznám közpolitikai terminusokban, hogy a politikai közösségek (így a közép-európaiak is) a társadalmi beilleszkedésben és dinamikákban az EU-integrációs normatívát, térfelfogást és partnerség-víziót kénytelenek követni, akár annak érzetével is megbarátkozva, hogy amibe integrálódniok kellene (úgymint az Egységes Európa), az éppen egy sajátosan dezintegrálódó társadalmi közállapot formáját ölti. Ebben a „szcenikai térben” a rendezési elgondolás, a dramaturgiai problematika olyan cselekvő, színpadképes aktorokkal számol (tagországokkal, csatlakozott államokkal), akiknek nemcsak kellő gyakorlata van az egyre sötétedő háttér előtti szerepvállaláshoz, nemcsak valami ismert történet elmesélésére vállalkoznak, s nemcsak jól begyakorolták ezt az eseménymenetet, hanem szinte szeretik is ezt csinálni, ragaszkodnak megérdemelt szerepükhöz és bírják a mögöttük álló társadalmi közbizalmat, támogatást, legitim részvételi akaratot, felhatalmazást… Eközben pedig a „nézői oldalon” (legyen ez mondjuk a kisebbségeké, akár kis államoké, kis országoké, jelentéktelen gazdaságoké, „megtűrt” szereposztási pozíciójú partnereké) szinte drámai döbbenettel látszik, hogy a szereplők tüneményes együttléte és az egész szcéna produkció-képessége messze alatta marad a színlapon feltüntetett ábrándoknak (lásd az EU-illúziók széles körét, az uniós egység válságkérdéseit, a leszakadó vagy többfokozatú EU szcenárióit).

Valójában a szereplők, vagy inkább képviselők ad hoc csoportozatai az egyes viselkedési rutinoknak megjelenítői ebben az európai színpadtérben, akiket elsősorban az a választott/kényszerű léthelyzet köt össze, hogy nem lehetnek tisztában a többi szereplő várható viselkedésével. Mintegy folytonos improvizációra kényszerül ezáltal a szituációban érintettek többsége, mint egy amatőr színpadon, ahol a színészi produkció tere át-meg-átfolyik a nézőtérbe, s ha kiloccsantanak egy vödör vizet a drámai szituációban, az mindenkit vizessé tesz a nézőtéren is.

Ebben a furcsa modernizációs színjátékban valójában tehát két alapvető struktúra-alkotó elem kér és kap teret. Az egyik a szereplők mozgáshatárait kijelölni kívánó állami dramaturgia, amely jószerivel olyképpen modernista, hogy még a rutinosabb aktorok, tradicionális szereptudattal élők, illetve a bizakodó nézők türelmét is képes próbára tenni…; a másik strukturális, vagy inkább morfológiai normatíva a résztvevő csoportok kulturális stratégiáit szabályozni hivatott vállalás, amely a társadalom politikai kultúráját az euro-képesek és a kimaradók, vagy bekebelezettek és kizártak csoportozataira osztja dramaturgiailag. Ez utóbbi szereposztás és libretto főképpen a részvételi demokrácia újraalkotását, felülről-szabályozását teljesíti ki, s leginkább arra alkalmas, hogy demarkációs vonalat húzzon a szereplő csoportok közé, elválasztva a Miénket az Övéktől, a Fejlődésképeset a Lemaradótól, az európai normáknak minőségbiztosítással megfelelőt az ettől eltérőktől. Elegendő itt arra utalni, amilyen közhangulat és közmegítélés fogadta például az újonnan csatlakozó országok EU-alkalmasságát, vagy amilyen narratívák épülnek a további csatlakozókkal alakuló kapcsolatok irányában…, vagy milyen normakövetési gyakorlatok lesznek irányadóak nálunk az európai jogi minták, pragmatikus elvárások, szabványok, mentális feltételek és deklarált szereptudatok nyomán, esetleg ezek ellenére is…

A demarkációs erővonalak kiépítésének programja vélekedésem szerint olyan identitás-építési eljárásmód, amely éppúgy szolgálja a létező államszintű szabályozási jogosultság fenntartását, mint újabbak bevezetését. Ez ugyanis olyan kulturális határépítési narratíva, amelyet a „várva várt Nyugat” és a konstans módon itt lévő „Kelet” közötti közvetítő funkció a szomszédsági eszmeiség nevében vállalhat el. A „tárt karokkal várt Nyugat” ténylegesen a szívélyes testvériség talmi intimitását feláldozni kész, de segítségre váró és befogadást kérő magatartást szimbolizált egykor – a „zárt karokkal várt Kelet” pedig a megváltozott szolidaritás-állapotot tükrözi ma.

A Nyugathoz méredzkedés és a Kelettől elválasztó vonások hangsúlyozása olyan kettős identitás vagy szereptudat formálásához szolgál eszközként, amely elvileg mindkettő jelenlétét és a köztük lehetséges választás magabiztosságát garantálja. Ez a kultúraközi demarkációs zóna egyúttal nyilvánvalóan határképző funkciójú, hisz ha kell belülről, ha az kevés, hát kívülről építi egy „polietnikus”, vagyis többféle etnikai-kulturális-korosztályi-életkori csoportozat jelenlétéből formálódó tér kiterjedését, s alakítja ennek határait, formáját, kölcsönhatásait, mintaválasztásait, konfliktusait és kiegyezéseit.

Tranzakciók, áthatások, köztességek természete

Önreflexióm szerint ezen a ponton talán már végképp kérdéses lehet, hogy szilárd árnyaltságú és okadatolt forrásanyagra támaszkodás/hivatkozás nélkül milyen ismeretlen „nagytérségi” vagy lokális mélyvilágokról beszélek, amelyeket a mellékelt térképek nélkül még lokalizálni is alig lehet. Ténylegesen minden olyan csoportmeghatározásról szólok (legyenek ezek belsők vagy külsők, etnikusak vagy gazdaságiak, szuverének vagy efemerek, csoportosak vagy perszonálisak), amelyek leginkább úgy írhatók le, mint kultúra-függő egységek és mint határformáló szerveződési módok. Az etnikai csoporthatár-narratívákban ez úgy néz ki, hogy a polietnikus társadalmi rendszer elemei között az identitás-szerveződés és az értékrendek is az etnikai-kulturális csoportok kölcsönös függésrendje alapján kapnak státuszt. Társadalmi csoporthatárok viszonylatában ezt természetesen körülveszik polit-ökológiai nézőpontból fontos momentumok, meghatározzák történeti érvényűen ható demográfiai perspektívák vagy migrációs trendek is. Minthogy a történelem, a lokális események menete és a külső hatások-kényszerek rendszere éppoly identitásváltozási tényezőknek kitettek, mint a belső értékrendek, ezáltal a komplex (s még inkább a „pluralista”) társadalmak struktúrái formalizálják és működtetik s érdemben akadályozzák a kulturális határok közeledésének vagy távolságának teljesebb rendszerét, mégpedig történeti trendbe tagolva. Ezért az etnikai és kulturális csoportok mint a társadalmi rétegződés komponensei kerülnek a szcénába, melyet mint rendszert a változékonyság jellemez, s ennek okai és módjai éppoly bonyodalmasak és sokrétűek nálunk vagy Erdélyben, Korzikán vagy Katalóniában, Tirolban vagy Dobrudzsában, mint a harmadik világ és a félperifériára került országok többsége esetében.

Az etnikai csoportozatok, vallási vagy társadalmi szubkultúrák sok esetben, státuszukat tekintve kisebbségek, megannyi helyzetben azonban szinte csak páriák, akik/amelyek egyetemlegesen (legalábbis a keleti univerzalisztikus vallások alapján tagolódó rendszerekben) társadalmi perifériák szervezeti típusainak felelnek meg. E kettősség és kettős narratívája is részünkre abból adódik, hogy korántsem vállaljuk a keleti társadalmak belső tagoltságát és politikai konvencióikat ránk bélyegző státust, de közben szenvedünk is a nyugati típusú kereszténység nem tisztán megvalósíthatósága miatt. Mindezen társas és tömeg-kapcsolatokat, földrajzi és történeti dimenziókat a közpolitikai gondolkodásban és közérzeti helyzetünkben nem a bezártság, korlátozottság vagy partnerhiány határozza meg, hanem inkább a mindenkori kulturális érintkezések és a változás hatásai a saját térfelfogásunkra, kapcsolati kultúráinkra, adaptációs hajlandóságunkra.

Emlékeztetnék csupán arra, hogy a kulcskérdések és „hívószavak” (mint stigmatizáció, migrációs mobilitás, etnikai gazdaság, integráció, kizárás és bekebelezés, dichotomizáció, politikai stabilitás, legitimitás, társadalmi konfliktus, szociális partnerség, integrációs késztetettség - és hasonlók, hosszú sorban) egy idő óta legfőképpen annak körvonalazására szolgálnak a politikai közbeszédben és nyilvános diskurzusokban, hogy miként lesz a határok révén meghatározhatóvá számos etnikai vagy etnokulturális csoport időben folyamatos és intézményesített szervezettsége. Ugyanakkor pedig épp a határok ködlő jellege miatt az átjárások, kölcsönhatások, tér- és időhasználati módok nemcsak a kulturális különbségeket cövekelik körül, hanem a kultúraköziséget is folytonossá és határolhatatlanná, változásnak kitetté teszik. Azt viszont, hogy miként és mikor kell/kellene kultúraközi kölcsönhatásokban gondolkodnunk, hogyan kellene ezekre rákérdeznünk, mit tematizálhatunk kutatási kérdésként vagy megérthető folyamatként, s mit tesznek témává maguk az érintettek meg a róluk diskurálók Európa másik szegletében, ezt szinte nem tanuljuk, erre kevéssé „iskolázunk”, nem játszadozunk alternatív dramaturgiák megértésével, toleráns kezelésmódokkal, gyarapítható belátáskészlet kimunkálásával, a közgondolkodás és közérdeklődés ébrentartásával, a politikai elit szereptudatának és válaszolási-cselekvési rutinjának partnerségi dimenzióba csalogatásával, egyáltalán: a határok átjárhatóságának és átlátható átereszeknek, hidaknak, kötődéseknek építgetésével.

Kultúraköziségre és szomszédsági politikák kérdésére utaltam témamegjelölésem elején a polietnikus téralakítással, majd ez európai lokális világok részválaszait, elkerülő stratégiát jelezve, hogy végül az érintkezések félénkségét—feszességét emeljem ki. Gondolatmenetem zárásaként szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy Fredrik Barth 1968-as etnikai határproblémákat taglaló konferenciakötetbe írott bevezetője (Etnikai csoportok és határaik) óta szakmai értelmezési keretbe került egy interkulturális dimenzió, melyet nemegyszer feledni látszunk. Bart és kulturális antropológus kollégái a lundi egyetemen azt a tematikát járták körül a világ számos „primitívnek” nevezett kultúrájából vett kutatási példákkal, hogy a meghatározónak tartott strukturalista—funkcionalista gondolati hagyománnyal szemben a szociokulturális kapcsolathálóban lényegében szomszédsági státuszban élő egyedek nem pusztán egy „adott” kultúra normáinak és értékeinek így-úgy reprezentálódó „hordozói”. Hanem éppen az egyének, szociális és kulturális csoportok mibenlétét kellene aktív társadalmi tényezőként figyelembe venni, vagyis percepcióit és célorientált döntéshozó képességét, önmeghatározását és viszonyát ahhoz, ami külső, környezeti történés – vagyis amit kívüle, de őt is érintően döntenek el, részvételére csupán eszközfunkcióban gondolva. E tekintetben az etnicitás, a kisebbségiség, a nemzeti státusz, a szomszédsági partnerség vagy akár marginális esélyegyenlőtlenség sem valamely változ(tat)hatatlan kulturális jellemvonás-együttes halmazaiból áll, amelyek közt minden egyes egyén névvel vagy funkcióval azonosítható lenne, s ezáltal köréje határt lehetne formálni; hanem épp úgy, épp azáltal jön létre az etnicitás mint kisebbségi és kulturális létállapot, hogy magát a társas teret határoló láthatatlan mezőket lépi át a legtöbb jellegadó cselekvés. Ez a tranzakcionalista alapképlet (s egyúttal igen gyakorlatias felfogásmód) arra épül, hogy a jelentéses (szabott, alkotott, elfogadott, elutasított) etnikai-kulturális határok minduntalan átjárhatók, ámde minden kívülről befelé és fölülről lefelé (vagy fordítva) zajló hatás interakciót eredményez, s épp a hovatartozás vagy azonosulás kialakított, sőt vállalt tere alkotja magát a határt.

Körülbeszélik, átbeszélik, s ezzel a hagyománykövető eljárással konstruálják tehát a demarkációs vonalat a szereplők a múlt és a jövő közé, vagyis a jelenbe (bővebben erről ld. Siikala), és épp ezáltal a hétköznapi értelemben vett közéleti-politikai távolmaradás vagy a partnerségi—együttműködési—kezdeményezési csatlakozás szabályai és hatásai is karakteresen képesek változni.

Nincs ma már a kiszélesedett modernitásban állampolgáriság és államiság, tagság és hűség a szó konvencionális értelmében – vélekedik erről Arjun Appadurai (1996). Hanem hát minden mozgásban, átáramlásban van, még a perifériák is a központok viszonylatában, s fordítva is, a vidékek kölcsönhatásaiban a központokkal szembeszállva, Európának is környezetével, európaiaknak is külső és belső határdimenzióival kell reprezentálnia önnönmagát… Barth az ekként „újraírt”, „átbeszélt”, „hullámtermészete” alapján áradás és apály dimenziói közt terjengő változásfolyamatot tekinti eseménysorozat-értékű történelemnek, amely nem az egyéneken kívüli sodrást eredményezi, hanem kölcsönkapcsolatot, s ebben a szabályosságot átélő, elfogadó, kiterjedéseit kezelni tudó személyiség mindig egy szélesebb horizonttal, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt vett kiterjedéssel ruházódik föl. Itt fogalmazható meg nemcsak a kívülálló nézőpontja (mondjuk a politikusé, társadalmi tervezőé vagy eu(ro)fóriás ügybonyolítóé), amely „etnikai”, „nemzeti”, „regionális” vagy „kulturális csoportként” definiál valamit, anélkül, hogy köze lenne hozzá vagy részese lenne a definiált komplexitásnak; hanem a kívánatos egyensúly értelmében a belülálló álláspontja is, aki számára ugyancsak korlátos lenne, ha a közösség, etnikai kultúra vagy térségi kiterjedés kizárólag belső dimenzióit venné figyelembe, szinte elutasítva mindama külső hatást, amelytől végtére is mégsem lehet független. Ennek a kollízió, ennek a pulzáló és életszerű narratívának az alkalmazása sokkal közelebb vihet ahhoz, hogy a társadalmi tüneményeket ne pusztán önmagukban, hanem mindig és mindenhol környezetükkel kölcsönhatásban, polarizált mivoltában is szomszédsági interakciók normarendjében lássuk, s ebben a társadalomtudományok eszköztárát is minél szélesebb horizontra figyelő, átfogóbb tekintet részévé—eszközévé tehessük.

A barthi értelemben lehetséges mai olvasat is praktikusan tranzakcionális természetű kellene legyen (ld. erről bővebben A. Gergely 2005: 226—229), hiszen a kultúraközi megértés az integrációs programban vállalt részvételt egyenlőség-alapúnak tekinthető meghatározók ugyancsak a belső és külső folyamatok: előbbiek értelme az, hogy ezek révén jelzik az egyének egy csoporthoz tartozásukat és a csoporton kívülieket is ezáltal határolják el, amit persze saját identitásuk meghatározásáért a kívülállók ugyancsak megtesznek. Itt lehet különbséget keresni az individuális jelleg és a csoportos megnyilvánulás között, de az énközpontú etnicitás, nemzetépítő kizárólagosság, újtörzsi típusú államszervezeti program, szűkkeblű kulturális emlékezetre appelláló stratégiázás alapszinten csakis akkor értelmezhető, ha az identitás-megjelenítés egy társadalmilag fölépített identitásra és kulturálisan legitim gyakorlatra vonatkozik. Az europaizálódási folyamat idő-faktora és az önmeghatározási folyamat kezdete látszólag alapvető ellentmondásban van, hiszen a kulturális identitás keresése („európainak” lenni) tisztán belsőleg generáltnak tűnhet, de már ez sincs elemi tranzakciók nélkül, minthogy a külsődleges időfaktorral és normakényszerrel együttesen feltételez valamely környezetet, elbeszélőket és értőket, továbbá szociálisan reflexív környezetet, amelyben és amelyért (vagy amely ellen) megtörténnek maguk az önmeghatározási kísérletek, és amely nélkül értelmét veszítené megannyi kívülről meghatározó hatás vagy önértelmezési kezdeményezés is. (Érdemes e kérdésekhez illusztrációk sorát föllelni a nemrégiben megjelent modern mikrotörténetírási szövegválogatásban, lásd Lévi 2006; Sanbar 2006; Silberman 2006).

A kisebbségi önértelmezés, a nemzetstratégiai kommunikáció, az én-narratívák megjelenítése mind-mind kultúraközi érintések esélyei és állapotai mindezek alapján. Úgy vélem, ezzel nem csupán jogok és előnyök vagy szabályok kérdései, hanem külső és belső, Saját és Idegen meghatározásában rejlő tisztázási kényszerek is, partnerségek alapjai, kooperációk bázisai nemkülönben. Mégpedig alighanem úniós, európai, nemzeti és nemzetek-alatti közös kényszerek, melyek bázisa legtöbbször nem a messzi határok fölötti elvont partnerség, hanem a szomszédsági összetartozás, a közös definíciókezelés, az árnyaltabb térfelfogás kimunkálása…! A rendszerváltási korszak térpolitikái, a szomszédsági kapcsolatok új dimenziói ezért ma már nem lehetnek tisztán csak „európaiak”, hanem interetnikusak, kulturális tagoltságra és örökségekre építő jellegűek, tartalmúak, sőt célzatúak kellene legyenek. S ebben aláhúzható, kiemelő szerepe lehet vagy kell legyen a politikai tudományoknak, nemzetstratégiáknak, partnerségeknek is, leküzdve mindazon történeti, politika-függő és kiszorításra vagy bekebelezésre merészkedő erőhatásokat, melyek a szaktudományt is elvont kérdések, meta-térbe emelt problematikák megfogalmazására késztetik – minden társas és társadalmi, életközeli és emberléptékű belátás igénye és feladattudata nélkül.

Felhasznált és hivatkozott irodalom

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis – London: University of Minnesota Press.

Barth, Fredrik 1969 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. Bergen – Oslo, London, Allen&Unwin.

Barth, Fredrik 1996 Elhatárol(ód)ások. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1:3-25.

Barth, Fredrik ed. 1998 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. 2. ed. Long Grove, Illinois, Waveland Press.

Bárdi Nándor 2005 A magyar (nemzeti) kisebbségi társadalmak értelmezési modelljei. Előadásvázlat, Budapest, Teleki László Alapítvány.

Bauman, Zygmunt 2005 Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits.

Baumgartner, Gerhard – Kovács Éva – Vári András 2002 Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau. Budapest, TLA, Regio Könyvek.

Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, Napvilág.

Bozóki András 2004 Az Európai Unió és Magyarország. Passzívan támogatott csatlakozás. In Bayer József szerk. Az uniós csatlakozás küszöbén. A Magyar Politikatudományi Társaság 2003. május 30-i vándorgyűlésének előadásai. Budapest, MPT, 9-21.

Brubaker, Rogers 2001 Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 7-8.

Brubaker, Rogers 2006 Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan.

Csepeli György 1992 Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég.

Erős Ferenc szerk. 1998 Megismerés, előítélet, identitás. Szocálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola.

A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.

A.Gergely András – Lévai Imre (eds.) Regions and Small States in Europe. Budapest, Institute for Political Science, Integration Studies, No. 16.

A.Gergely András 2006 Alpok-Adria együttműködés: egy kisebbségi horizont. Ismertető a Stefan Böckler, Cseresnyés Ferenc et al. szerk. Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben. Győr, Alpok-Adria Munkaközöség, 2004. kötetéről, In Tudományterületi át(-)tekintések. MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Munkafüzetek, No. 101: 185-189.

Geertz, Clifford 1993 Local knowledge: Further essays in interpretive anthropolgy. London, Fontana Press.

Giddens, Anthony 2004 Jegyzetek a jövő antropológiájához, az antropológia jövőjéhez. Anthropolis, 1.1:38-44.

Goffman, Erving 1956 Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh: University of Edinburgh. (Magyarul: 2000 Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya Kiadó).

Ilyés Zoltán – Papp Richárd szerk. 2005 Tanulmányok a szórványról. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, „Magyar világok” sorozat.

Kántor Zoltán 2006 Nacionalizmus. Izmus? In Czoch Gábor – Fedinec Csilla szerk. Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemről. Budapest, Teleki László Alapítvány, 87-98.

Kirschner, Suzanne R. 2006 „Mi dolgom akkor hát veled?”: Az identitásról, terepmunkáról és az etnográfus tudásáról. Anthropolis, 3.2. (Kézirat, kiadás alatt).

Klamár Zoltán szerk. 2005 Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód – Budapest, PMMI – Petőfi Múzeum – MTA Kisebbségkutató Intézet.

Kovács András 2005 A kéznél lévő idegen. Budapest, PolgArt kiadó.

Kovács János Mátyás szerk. 2002 A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest, 2000 Könyvek – Sík Kiadó.

Kovács Nóra – Szarka László /– Osvát Anna/ szerk. 2002-2005 Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás köréből I-IV. Az MTA Kisebbségkutató Intézet évkönyvei, /Balassi Kiadó/, Budapest, MTA KI.

Lányi Gusztáv 2005 Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest, Jószöveg.

Lendvai L. Ferenc 1997 Befejezés: Közép-Európa versus Pán-Európa. In Közép-Európa koncepciók. Budapest, Áron Kiadó, 233-280.

Lévi, Giovanni 2006 A távoli múlt. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 21-33.

Murányi István 2006 Identitás és előítélet. Budapest, Új Mandátum.

Pulay Gergő 2005 Vendégek, akik maradtak. Anthropolis, 2.2:38-42.

Sanbar, Elias 2006 Téren és időn kívül. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 105-112.

Siikala, Anna-Leena Etnikus hagyományok és átalakuló társadalmak (Az identitás keresése). Forrás: https://www.folkline.hu/kiadvanyok/siikala.html

Silberman, Neil Asher 2006 A múlt strukturálása. Izraeliek, palesztinok és a régészeti emlékek szimbolikus hatalma. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 89-103.

Szarka László 2004 Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban. In Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó. Elektronikus forrás: www.mtaki.hu/docs/kisebbsegi_lethelyzetek/szarka_laszlo_kisebbs_lethelyzetek_i_1_tobbseg_kisebbseg.pdf

Tamás Pál – Erőss Gábor – Tibori Tímea szerk. 2005 Kisebbség – többség. (Nemzetfelfogások sorozat 1.) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó – MTA Szociológiai Kutatóintézet.