Ha nem puszta könyvcímeket szednénk csokorba, követve az internetes könyvpiac egy-egy nagymonográfiát is öt mondatban „elintéző” közlésmódját, szinte kézre áll, hogy oly széles ölelésű cím alá sorolható művekre is kitérjünk, melyek révén mind a műegész, mind a róla felkínálkozó elbeszélés méltó felülete lehet az alkotó és olvasó közötti lehetséges találkozásnak, avagy művek és olvasóik érintkezési hatáslehetőségének. Az alábbi könyv-mustra elemei ezért elszántan „elbeszélősre” formálódnak – előzetes megbocsátást remélve az Olvasótól. Vagy ha mást nem, legalább azt az időt, melynek teresedésében, létformáiban az alkotói közlés szándéka valamely szűkös interpretációs „átereszen” keresztül juthat a befogadóhoz – belátva mindennek korlátait, stiláris ésszerűségeit is.

Stabil etnikai együttélési helyzet a Szilágyságban

Lehet, a múlt-átélés és kontinuitás-elfogadás korántsem csak önelhatározás kérdése. Viszont ahol az időnek tere van, s a tér idejébe vetetten a magányosan kollektív énkeresés más perspektívák felől is áttekinthető—átélhető, sőt kreálható változatokban is létezik, netán emelkedettebb spiritualitás velejárójaként formálódik, ott tolakszik elő a kérdés, mitől marad mégis kontinuus, ami megszakadhat, mitől túlélő, ami pusztulásra—romlásra ítéltetett…?! Survival avagy revival, ahogyan az alábbi könyvekben is rendre visszatükröződik, kiérdemlik, sőt provokálják az érintettek kérdéseit és a kutatói válaszokat szintúgy…

Részint ezekről a kérdésekről és kérdésekből is formálódik az egyensúlyi együttélés-helyzet, melynek a miskolci Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet oktatói illetve hallgatói lettek felmutatói egy tanulmánykötetben, mely a szilágysági (Románia) Tövisháton készített terepmunka tapasztalatait jeleníti meg interkulturális rejtelmek terén.[1] Az Antropos sorozat korábbi elméleti etnológiai és vizuális antropológiai forráskiadásai (a debreceni Csokonai Kiadó révén) számos társterület (esztétikai tapasztalat, struktúrák és funkciók, idegenfogalmak, európai etnológia, kortárs és modern antropológiai iskolák, irodalomantropológia, helyek és terek narratíváinak) feltárása után most saját tanszéki terepkutatás tudásanyagát felmutató elemzői kör térségtanulmányait tartalmazza e kötet – az utóbbi évek kesergő kritikai szemléletmódját is fennen cáfoló tudásként, a „stabil etnikai együttélési helyzet jellemzőinek és sajátosságainak … jó példájaként”. Az etnikailag vegyes erdélyi peremvidék hosszú távú partnerségi és konfliktuskezelési modellje akkor is ritkaságként értékelhető, ha a kisebbségkutatások vagy határon túli elemzések javarészt térvesztésről, a korántsem rejtélyes marginalizálódásról és státus-bizonytalanságról szólnak legtöbb esetben. A lokalitás problémái, az asszimilációs gyakorlatok, az egymás tükrében együtt élő nemzetek hagyománykötötte világa olyan rehabilitációs folyamatok révén kerül itt előtérbe, melyek Völcsökön, Bősházán, Monón és Szamosardón 2009-ben kezdett, és három évig tartó megismerési folyamatban nem az oppozíciók természetrajzára, hanem a szociokulturális hasonulás mikéntjeire engedtek rálátást. Mégpedig olyan miliőre, kistérségi kultúrára, melyben az interkulturális rejtelmek oka csupán részint az asszimiláció évszázados folyamatának kivételes be-nem-következése volt/maradt. Továbbá református és ortodox (valamint neoprotestáns kisegyházi) kölcsönhatások együttléte, hagyományos gazdálkodási formák harmonikus átalakulása is erősítette ezt, emellett a szokásbeli és etnikai életmód-elemek megléte is kellő alapot adott a kutatásra, s olyan vizuális rögzítésre (fotó, film) is érdemi feldolgozási lehetőséget kínált, mely kellő komplexitással írhatta körül az együttélések konvencionális módjait.

A kötet két-három terjedelmes formai egységéből az első az oktatóké, a második a diákoké, a harmadik pedig mintegy „függelékként” csatolt dokumentumfilm DVD-anyaga és leírt szövegkönyve, amelyben ez az „elkacagott világ”, a „megvagyunk mi egymás mellett…” hangulata rögzül s nyer élményközeli teljességet, intim igazolást. A három formális dimenziót indításként Bán András vizuális antropológiai megközelítése, valamint Dallos Csaba szilágysági terepmunka-példáiból felmutatott, elbeszélés-reprezentációkat felvonultató filmes kutatói írása köti át az oktatói-tudományos szint felől a szövegkönyvi zárófejezethez, részint pedig az előtte közölt, diákok formálta esettanulmányokhoz. A kötet ezzel a három tömbre építettséggel nem csupán olvasóinak nyújt áttekintési segítséget, de harmonikusan tükrözi a miskolci antropológusok konzekvens létformáját, melyben diák és oktató, fotós és kutató, elemző és adatgyűjtő együtt, partnerségi összefogásban keres és fedez föl, formál tanulmányt vagy oszt meg empirikus kutatási tapasztalatot. Biczó Gábor (Kotics Józseffel közös) bevezető körvonalai a Tövishát vegyes lakosságú színtereiről, majd ugyancsak Biczótól egy impozáns összegző fejezet az etnikai együttélés egyensúlyhelyzet-elméletével, valamint Kotics József megélhetési stratégiákról formált etnikai értékdimenziói kellő súlyt és respektust adnak a kutatás egészének, kereteinek és céljának, hogy ehhez harmonikusan illeszkedjenek egyetemi hallgatóik önálló és komoly elemzései. Keresztury Ágnes tradíció és migráció bősházi változásairól, Osgyáni-Kovács Kitti (amúgy OTDK-különdíjas és valóban értékes) völcsöki közösségvizsgálata a hiányzó közös lételemekről és kváziközösségi életjelekről, majd Mészáros-Nagy Éva női normákról, szerepekről és normaszegésről készített áttekintése Monóról, végül Ujhelyi Anna magyar—román együttélés-összképe a bősházi globális/lokális folyamatokról… – összességükben az utóbbi idők egyik legtanulságosabb és legizgalmasabb leképezéseinek, komplex kultúrakutatási példázatainak egyikét adják ki. (A kötet tartalma, bevezetője: https://www.uni-miskolc.hu/~btkvat/doc/kiadvanyok/szilagysag_bemutato.pdf).

Terek, idők és rejtelmek a mindennapokban, a falusi-kistérségi „longue durée” harmóniái és késztetettségei az együttélés nemcsak kacagtató, de a függésrendek térbe rajzolható dimenziói mentén reményt ébresztően elbeszélhető folyamatábráját segítik megrajzolni, szinte monografikus gazdagsággal.

Szókatedrális: társadalmi élet-dráma, historikusan elbeszélve

A nagymonográfia példája nem véletlen utalás itt. A szóbeliség, a tárgyi világ és a kapcsolati terek lenyomatai épp oly beszédesek, mint a települési közösségek kapcsolatrendje, s minél messzebbre kirándulunk az időben, annál kihívóbb a szembesülés a változatokkal. Az asztalom sarkán álló kötetek egyike ezt a csekélyke szembesítést kereken 750 oldalon teljesíti be, melyből az apróbetűs bibliográfiai-adattári forrásközlés is harminc oldal, hódolva annak a konvencionális igénynek, hogy egy tisztes opusz legyen kellőképpen alátámasztva, méganyira, ha doktori értekezés is. Márpedig Kövér György munkája az, s mi még ettől is elvárható, nemcsak vaskos, hanem időszakosan példázatos, nóvum-mivoltában is tiszteletet parancsoló. Szerény címe A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek[2] nem harsog népszerűségért, s aki a publicisztikai könnyedség reményével vagy a „nnna, végre megtudok valami biztosat” szándékával veszi kezébe, hamar lekonyulhat (a Szerző az előszó legelején közli, hogy szó sincs „perújrafelvételről”, az eltűnt cselédlány százharminc évvel későbbi „megtalálásáról” vagy a 19. század végi magyar politikai klíma harsány bemutatásáról). Szó van, és sok szó, tudós szó, alapos és mívesen építkező szókatedrális van a kötetben, mely a lokális társadalomtörténeti monográfiák legjobb hazai tradíciójához kapcsolódva, Victor Turner társadalmidráma-felfogására alapozva dolgozza föl a Tisza menti falu tragédiáját, vagyis elkülöníti a társadalmi struktúra-képzetek és a konfliktusokban szereplők időleges viselkedésmódjainak ábrázolását, nem pusztán „formalizált struktúrákba” tagolt helyzetrajzot adva, hanem a szereplők pszichéjében, „a cselekvők fejében, tettek és erőfeszítések céljaként” megragadható tüneményekre koncentrál (10—11. old.). Mint írja: „anélkül, hogy Turner négyfázisú drámasémáját mechanikusan utánozhatónak gondolnánk (normaszegés, krízis, helyreigazítási akció, reintegráció vagy szakítás), magát a modellt inspiratívnak találtuk” (u.o.).

A Szerző szinte „hárít”, amikor arról szól, hogy nem Ő kereste Tiszaeszlár történetiségének kutathatóságát, nem pusztán a Hajnal István Kör hagyományait követve összpontosított egy mezővárosi társadalomszervezet eseményeire, hanem a mikroléptékű retrospektív kutatás lehetetlenségének élményével küzdve és az eszlári dráma feltárás-történetével ismerkedve azon kapja magát, hogy hitetlenkedik: „ennyi anyag láttán soha senki nem vette a fáradságot, hogy Eszlárt alaposan szemügyre vegye”. Pedig miután pontosan az egykori per százhuszadik évfordulójának napján, ugyanabban a nyíregyházi megyeházi ülésteremben zajló emlékkonferencián „mindnyájan az egykori vádlottak és tanúk helyén tartottuk előadásainkat, s 120 év múltán sem volt mentes a hangulat a múlt szorongásaitól és reflexeitől” (13. old.), immár evidenssé lett, hogy „miközben az eszlári ügyet nem lehet megfejteni Eszlár társadalma nélkül, maga a Solymosi Eszter eltűnéséből kerekedett országos ribillió sem varrható egyetlen falu nyakába. Ha úgy tetszik: máshol is megtörténhetett volna… /…/ nekünk ’csak’ az lett a dolgunk, hogy felfejtsük a falunak azokat a sajátosságait, amelyekkel megáldva vagy megverve ennek a közösségnek a hétköznapi lakói ebben a 19. századi történelmi performance-ban képesek voltak eljátszani a reájuk osztott drámai szerepeket” (12. old.). Korszakos és helyi, kistérségben mérhető, de horizontját tekintve messzire ívelő magatartás-mintázatokat.

A mikrotörténetírás európai (főleg a francia Annales) iskolájának bevett módja a hetvenes évek óta, hogy a struktúrák és szereplők, szociológiai és antropológiai, pszichológiai és gazdaságtörténeti összefüggésrendszerek közé ágyazódik az elbeszélő mondandója, az elemző szándék ugyanakkor rendre rádöbben a puha és kemény módszertan alkalmazási határainak rugalmasságára, ugyanakkor arra is, mily képtelen nehézség „a társadalomtudományos falumonográfiát és egy per totális mikroanalízisét megpróbálni egybeszerkeszteni”. Egyugyanazon merev és beszédes adatok, a robbanás előtti tőzegláp példájával illusztrálva a hely szellemét, a papok, jegyző, tanító és a gazdák konfliktushelyzeteiből kiolvasható eseménymenet részletei, személyes és csoportkoalíciós széthúzások, olykor keserű vagy drámai történések a jelzői annak a falusi létnek, melyben „a társas cselekvési praxisoknak mindig individuumok a hordozói. Az egyéni vagy kollektív tettek megnyilvánulásai mögött pedig ott húzódnak a személyeket összefűző családi, rokonsági, szomszédsági hálók.

 Konfliktus és kohézió – mint Turner fogalmaz – ugyanannak az éremnek két oldala. Az alternatív végkimenetelű konfliktusok tapasztalata beépül a következő eseménybe, ebben az értelemben az itt tárgyalt eseménysor túlmutat önmagán” (10-11. old.), s visz tovább „a következő felvonás” felé, „jóllehet ugyanebben a drámában”. A Szerző az „inkriminált ügy” rejtélyes, nyomozati, pereljárási és vizsgálati fejezetek szereplői között következetesen elkülöníti a „performerek” csoportját, a lokális konfliktusok, megyei, országos és nemzetközi porondon mutatkozók politikai antiszemitizmus mentén árnyaltan ábrázolható hangadóit is, kontextualizálva magát a folyamatot térképekkel, sajtóválogatással, a szóbanforgó szereplők rajzos portréival, korabeli és saját kimutatásaival, lajstromaival, értelmező elbeszéléseivel. Az adatok immár emberekké lesznek, a portrék életesek, a múlt árulkodó, az értelmezés talányosan kézenfekvő és belátó is…

Magam nem lévén történész, lehet, a lelkes olvasó szerepét már-már hajlamos volnék keverni a recenzens fegyelmezettségével, s ezért meg kell álljam, hogy Kövér György munkáját tovább méltassam. Politikai antropológus lévén azonban annyit föltétlenül ki kell fejezzek köszönetképpen, hogy akaratlanul is megerősít Kövér abban: nem kell politikainak lennie annak, ami látszatra az, s még kevésbé lehet politikaiként értékelni, ami nemcsak az… Egészen a tévedésig, hogy ugyanis „minden politika”, s a mögöttes létben nincsenek ott a maguk teljes személyiségével, életvilágával, kapcsolatrendjével, szeretett vagy utált környezetével, sorsválasztásával vagy szenvedelmeivel maguk az élő Emberek, szlovákok vagy görögkeletiek, katolikusok vagy reformátusok, zsidók vagy birtokosok, földesurak vagy hullaszállítók, bírák vagy országgyűlési képviselők. Mert hát ott vannak, s ottlétük drámáját, a lét értelmezhető tragikumát, a történendők okát és módját mindig és mindenütt épp azok a le nem zárt megismerési folyamatok kínálják megértésre, amelyekből egyetlen egy csupán az eszlári dráma, s a több korábbi közül is a legsúlyosabb feltárás Kövér György monográfiája. Ekként viszont súlyát és tekintélyességét tekintve is komoly építmény az eszlári história teljesebb mivoltának belátásához.

Egymásba csúszó időközök - a megértés újabb és újabb kalandja

Még az olvasmány-ismertetők (akár gyakorlott) írójának is egyik legkedveltebb, de épp ezért legkínosabb alapanyaga – szemben a nagyregénnyel, magvas monográfiával, harmonikus sodrásba tagolt esszékötettel – az egyre népszerűbbé váló műfaj, az üdvözlő kötet, Festschrift, néha emlékkötet. Ha semmi nehézséget nem jelentene is az utóbbinál maga az ünnepelt bemutatása, tevékenységének súlyozása vagy jelentőségének megvilágítása, ez inkább a lezárt életművek, visszatekintő emlékmű-állítási szándékok mentén könnyebbség. Kortárs alkotó személyének és megélt korának tiszteletére ajánlott opuszok esetében épp ellenkezőleg van: több vagy sok tucatnyi alkotó, gondolkodó és kérdező szerző hangolja közleményét az „üzenet” értő olvasójának, jószerivel épp az Ünnepeltnek, amit – mint jelen esetben – példaképpen ama kötet is tükröz, melyet a társadalomkutató Karády Viktor 75. születésnapja tiszteletére rendezett konferencián (2011. december) elhangzott előadásokból komponáltak. A három napos találkozó prezentációi 584 oldalas kiadványt eredményeztek,[3] melynek bármely töredék részletét kiemelve is túlmennék egy könyvismertető határain. Ráadásképpen e recenzió írója éppenséggel előadó is volt, Karády Viktor üdvözlésére szánt írása azonban csupán egy korai alkotói korszakra utaló, életmű-értelmező gesztus, így kevéssé valószerű, hogy ez elnagyolt könyvszemlébe indokolatlan elfogultságok tolulnának az alábbiakban. Annál is kevésbé, mert a 39 tanulmány negyven szerzője között szinte alig akad, aki szakmai színtéren, korosztályi miliőben, pályatársként, oktatóként, szerzőként vagy felekezeti közösség képviselőjeként, szubkultúra tagjaként vagy társadalomkutatóként ne lehetne ismerős, kolléga, szellemi partner vagy vitatárs, így hát a látszólagos „objektivitás” kellőképpen messzire esik az alkotókhoz való viszonyban, de messzire esne az ő esetükben is. Ez korántsem baj, hisz a konferencia meghirdetésének eredeti szándéka is az volt, hogy a zsidósággal kapcsolatosan publikáló szerzői kört megérintsék a szervezők a részvétel kérdésével, s erre több tucatnyi igenlő választ kaptak.

A szervezői feladat utóbb a résztvevők dolgozatainak gondozását is magába foglalta, így Biró Zsuzsanna Hanna és Nagy Péter Tibor gondterhes másfél évet vállaltak magukra, hogy mindebből kötet legyen. Mi több, már a megjelenés pillanatában is párhuzamosan az OSZK elektronikus könyvtárában elérhető forrásmű is lett. Ez úton a szakrális terek, idők és jelentések, a modernitás és időtlenség együttes megjelenésmódja magán a tudásbirtoklási felületen is azonnal közkinccsé válhatott – megkönnyítve itt a recenzens kötelezettségét az aprólékos felsorolás, a témakörök pontosítása, a szemléletmódok és narratívák árnyalatokban rejtekező szépségeinek összképe, avagy az érdemi szerzői névsor fölidézése terén.

Bárha az üdvözlő kötetek hírverése „könnyednek” vagy könnyedén elnagyolhatónak tűnhet tematikai sokszínűség, neves szerzőgárda, fejezetekbe tagolt témakörök alapján, a nehézség is kínálja magát: kit is lehetne kiemelni, miből is lehetne szövegszerűen idézni, ami nem tolja látszólag háttérbe a többit? E kötet nagyobb tematikus egységei (Előszó, Modernizáció és asszimiláció, Utak az elitbe, A jogfosztás évei, Zsidó lét 1945 után, Kitekintés) könnyedén átlátható módon az idői metszetet segítenek követni, viszont nem direkten Karádyról szólnak. E szempontból a könyv kellemes-kedves tisztelgő ürügyként szolgál arra, hogy a szerzők többsége a tradicionalitás útját a modernig vezesse, a modernből pedig a hagyománytartó közösségek rendjét, szerveződését, sorsformálódását, sikerét és drámáit, kiútjait és kudarcait, szakrális és kulturális, etnikai—vallási örökségének túlélő jellegét engedje kiolvasni. Sőt, ez olvasatokat megjeleníti maga a konferencia-elgondolás video-dokumentálása is a programba iktatott előadások és viták közvetlen felvételével és internetre szerelésével (https://archive.org/details/karady75_1), ahol az Üdvözölt reflexiói is figyelemmel kísérhetők.

Az időiség az egyes írásokon belül is jelen van, eltérő hangsúllyal, más és más horizontot átfogva, egymásba csúszó időközökben kínálva térbeliségében fontos értelmező elbeszélést. Utóbbi jelzőkapcsolat sem véletlen: ha a kárpátalji, kolozsvári, közel-keleti, szombathelyi, monarchia-kori, budapesti, nagymihályi vagy más tájak visszatekintő és jelenkori jelentéshorizontját nézzük, abból a kötet egész nagytáji, európai és mediterrán térségre kiterjedő történései világlanak föl. Olyan terek és események, tények és értelmezések, kutatási irányok és párhuzamok, tematikai analógiák és tudományterületi párhuzamok, melyek révén nemcsak történettudományi, rétegződés-elméleti, demográfiai, politológiai, vallás- vagy egyháztörténeti, felekezeti, joghistorikus, életviteli vagy szociológiai, hanem irodalmi, művészeti, esztétikai, judaisztikai vagy kulturális antropológiai tudásterületek is az összképbe kerülnek.

Azonban sokak előtt és helyett is épp az Ünnepelt volna az elsők között, aki talán méltó szerénységgel tolná el magától ezt a multidiszciplináris összhatást, a „minden-érvényűség” analógiás cseleit, a térben időtlen és fölöttébb hosszú időtartamban térfüggetlen „mindenérvényűséget”. Karády valóban kivételes tudománytörténeti jelenléte, gazdag életútjának kiemelt témaköreiben elvégzett kutatásai és megjelentetett kötetei-tanulmányai (megjegyzés: csak a kérésemre megküldött publikációs jegyzéke 38 nyomtatott oldal volt…) ugyanakkor pontosan azt a sajátos, ciklikus és permanens érdeklődést tükrözik, melyből korunk valóban alapozó gondolkodói is a maguk szellemi körképeit-összképeit készítik. Ahogyan a zsidó időképben az megnevezett, feltárt, példatárral körülvett (messzebbre alig érdemes menni, de Heller Ágnes életművének megannyi darabja, Martin Buber filozófiai esszéi, Erős Ferenc elemzései, Papp Richárd vallásantropológiai vázlata, Schweitzer József, Komoróczy Géza, Scheiber Sándor, Gábor György, Toronyi Zsuzsanna, Raj Tamás, vagy akár Kertész Imre, Konrád György s még végtelen sor színházi, filmes, fotós, képzőművészeti reprezentáció is bizonyítja): az idői ciklusokban, a revival-mozgalmaktól az ősi forrásokig, regények idejétől a szertartások vagy klezmer-zenék hagyományaiig minduntalan ott van a visszatérés eleme, mely már magában véve is a kontinuitás maga. A Karády-Festschrift ekképpen nem pusztán a kortárs historiográfia, oktatásszociológiai vagy rétegződéskutatás, életmód-modellek és létezésminták, irodalmi vagy műtörténeti elemzések súlyos foglalata, hanem sajátos tónusú visszatükröződése is Karády munkásságának, hatásai lenyomatának, tényközlései továbbvitelének, a megismeréstudomány széles alapjai felé vezető tudásprogramnak is. Terek és idők rejtelmei, partnerségek és együttélések, konfliktusok és kitérések, benyomások és narratívák jólhangolt egybehangzása, amit ez a kötet felmutat, izgalmas és érdemes munka, melyet megkomponálni épp oly eredmény, mint az előadásokból komponált tanulmányok során olvasóként aprólékosan végigjutni… E végeérhetetlen „nyomkövetés”, a tradíció és kontinuitás részletes rajzolataival, szereplők és hívők, környezetük és hatásuk, koruk és idői rejtelmek mindennapjaiban nemcsak hetek—hónapok feldolgozó munkáját igényli, de a mindörökké folytatást, a megértés újabb és újabb kalandját, mintázatainak szövedékét, s ennek birtoklását, megértését, kedvelését is.