Történeti forrás-e a humor,

a vicc, az ugratás, az ironikus—cikizős attitűd, a viselkedési minták és életvezetési szabályok normarendszerének merevségeivel vagy képtelenségeivel összefüggő nyelvi játékosság? Az, mégpedig meggyőző erővel és nyelvi gazdagsággal az, ha nem a lecsupaszított szót, a minimalizált jelentést, az akut vagy időleges értelmezést tekintjük, hanem épp ellenkezőleg, ezt nevezzük meg olyan alapnak, lényegi tüneménynek, melyre azután a lehetséges értelmezések épülhetnek.

Ezt a talányos, de annál szórakoztatóbb, a vidító mivoltában is bölcsen játékos világot hozza közelebb Papp Richárd, aki az imák és rituálék mindennapjaiban járatosként segíti előseregleni a jelentések, szimbolikus hatás-együttesek életteli világát egy budapesti zsinagóga mindennapi létmódjából és nyelvi-kommunikációs miliőjéből. Ebből a (talán leginkább megismerés-történetinek nevezhető) nézőpontból, és a kötet olvasójaként úgy látom Papp Richárd kulturális antropológiai oktatásban és terepkutatásban eltöltött évtizedeit, hogy a kezdetektől jelen lévő vallási identitásra figyelő kérdezésmód mellett folyamatosan napirenden tartotta a kortárs kelet-európai kisebbségi sorshelyzetekre kiterjesztett érdeklődést, melyet az utóbbi évtizedben a zsidóságra koncentráló kutatások specifikáltak. Munkásságában a „kisebbségkutatási” évtizedet összefoglalva, (jobbára az MTA Szociológiai, majd Kisebbségkutató Intézetében vállalt szereppel), a határon túli etnikai csoportokra vonatkozó figyelem volt jellegadó (magyarországi szerbek, csíkszeredai románok, munkácsi zsidók, vajdasági egyházak, szerémségi magyarok), és társadalmi térben a felvidéki—kárpátaljai, erdélyi és délvidéki terepkutatás volt túlsúlyban, az Általa szerkesztett kötetek, tananyagok, szakkönyvek és forrásmunkák ugyanakkor mindehhez igen széleskörű kutatás-gyakorlattal járultak hozzá. Ehhez, s főként a hazai vallásantropológia fejlesztésében vállalt munkásságához kapcsolódik a Boglár-iskola egyik jellemzőjeként (már a hazai kulturális antropológia tanszék-alapítási kezdeteitől), hogy a szimpla teljesítmény-mutatóknál a sokkal lényegesebbnek tartott kutatási gyakorlatot elszántan vállalja, s ez opuszban már tényleg a humorban sem ismer tréfát, ha a hétköznapi élet és értékrendek, normák és jelentésterek antropológiai áttekintése a célja.

A Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? című kötet[1] a budapesti Bethlen téri zsinagóga hívőkörének narratív néprajzi, szociokulturális, vallásantropológiai elemzése, melyben a viccek, nyelvi kontextusok, gondolkodási struktúrák és identitás-megjelenítések komplex feltárása mutatkozik meg. Áttekintésében nemcsak látványos, asszociatív, szórakoztató és inspiráló derű, de a szimbolikus közlésmódok egy igen kevesek által taglalt szakterülete mutatkozik meg ironikus szemléletességgel és a szaktudományt az élvezhető interpretációk szintjére emelő leleményességgel. A Szerzőnek s kötetének is az a sajátos szándéka, (amiben a terepkutató elemi kötelezettségeinek egyike dominál), hogy ne csupán a rejtett világok meglátása vagy élményközösségi megnevezése váljon fontossá a humor révén, hanem a kutatott terep közösségeinek, éltetőinek önnön narratívái is helyet kapjanak a belátásokban, ide értve az önreflexív és szarkasztikus humort is. Ebben éppúgy arculatot nyer a rituális emlékezet, a közösség tagjainak portrészerű körképe, a „hordozhatóvá tömörített történelem” közösségi interpretációja, miként a viccek sok tucatjának közlésével egyfajta intuitív „típuskatalógus” is.

Papp Richárd e kötetben a performativitás részévé avatja a rítusban résztvevő kutató saját narratíváját is, érintettségének, és a megemlékezési vagy hétköznapi rítusok szabályszerűségeinek átélési struktúráját is, szerephez juttatja a megismerési mód komplex jellegét is, azaz: a rituális emlékezetet mint kulturális állandót vizsgálja, az émikus és étikus megközelítés olyan szinkronitását/harmóniáját hozza elénk, amit a „zsidóviccek” közlései során megannyi kötetben sem találnánk meg. Harsogóan kacagtató és mosolyognivalóan könnyed viccek sokasága révén könyvében hangot kap a rítusban újraélt mítosz, az emlékezet szerepe és az önreflexív narratívák iróniája, a közösség tagjainak mély embersége és esendősége, kultikus átélés melletti életvilágukat a kívülálló nézőpontjával is vegyítő életvidámsága. Röviden: a Kohn bácsi kötetben (a könyvcím magyarázata a megértő és ironikus grafikai illusztrációk révén még gazdagabb akusztikát sejtet, de mert éppen a könyv legpéldásabb témakörét adja, itt röviden „elmesélni” még ironikusan—viccesen sem lenne érdemes!) ezáltal a társadalmi és vallási identitás-univerzum megjelenítési esélyét hordozza, s olyan komplexitást testesít meg, melyet a résztevő megfigyelő és az értelmező közösséghez tartozó „elbeszélő” közösen él át és közvetít a befogadó világ, a környezet felé, mintegy választ adva annak aurájára, hatásaira, az élő humor keletkezési folyamatára is. Ebben a feltáró, megnevező, értelmező-közösségi gyakorlatot átélni segítő habitusban nemcsak Papp Richárd kutatói énje válik élményközelivé, hanem a kutatói és egyetemi oktatói „tolmács-szerepe” egyaránt markánssá válik – miképpen maga a zsidó humor s a Bethlen-téri közösség önkreatív léte is, épp így lesz a közvetítő szerep nemzedékek, áthagyományozható kulturális tartalmak hordozója életforma és életvezető értékek gazdag historikumában.

Új „betérők” és még újabb hagyomány

Szakrális hagyomány és változó életvitel, kényszerű hallgatás és hitbéli reneszánsz mindennapi vallásossággal összefüggő dimenziói lettek elemzési kérdéseivé, értelmezési kísérletévé Vincze Kata Zsófiának is, aki a zsidó hagyományszakadás narratíváira épülő és a Soá utáni identitás-opciók széles skáláját mutatja be monográfiájában. A kötet szereplői révén hasonlóképpen, a rejtett hagyománytartás, az elszakadás révén kialakuló összetartozás élményközösségi rend alapján határozza meg a veszni látszó hagyományok újrafelfedezőinek szinte intim körét..., avagy hát nem is oly kicsiny csoportozatát. Doktori értekezésévé érlelődött sok éves kutatási tapasztalata, Visszatérők a tradícióhoz című opusza[2] révén abba a (talán ciklikus, talán alkalmilag megújuló) érdeklődésvilágba kalauzol, melyben az ismétlődő szokások rendje alkalmasint minden másnál jobban és historikus alapokon szabályozott, a legtöbb tilalommal (vagyis nyilván megesett eltérések korlátozási szándékával) terhelt, a mégis egyre határozottabban teret hódító tünetsor.

A fénylően tehetséges ifjú kutatót nemcsak az különbözteti meg a pályakezdőktől, hogy korábbi munkái is már akadémiai vagy egyetemi kiadványokban láttak napvilágot, hanem egész szemléletmódjának, módszertanának és írásmódjának komplexitása is. Belülállóként tekint „rá” a gyülekezetre, terep- és emberismerettel vetíti ki a szereplők és a rendszer sajátos vonásait, komplex képet formál hivatalos adatokból, intellektuális orvvadászat révén, intim szférákban bejáratos „megfigyelőként” viselkedve von le következtetéseket a zsidó vallásba érett felnőttkorukban újra betérő ifjakról. Szöveganyaga nemcsak a történeti dimenziók miatt izgalmas, hanem a megismerő módszertan példázataként is, feltárt és kontrasztos összehasonlító körképének hiteles igazolásával együtt, a nemzetközi szakirodalom érzékeny feldolgozása és interpretálása révén is.

Ámde a „folyamatosan változásban lévő közösségeket nem lehet ’leírni’, ’lemérni’, majd kivetíteni ennek a leírásnak pillanatát, mintha az időtlen lenne. E közösségek, hagyományaik, konfliktusaik, erőviszonyaik, szereplőik, történeteik természetesen folyamatos változásban, mozgásban vannak, e könyv fejezetei során pedig remélhetőleg megmutatkozik mindennek dinamikája, működési mechanizmusa” (7. old.). Problémafelvetése tehát ellentétben áll a lineáris leírást, „fejlődést”, evolúciós trendet látszólag evidensen elfogadhatónak tekintő kortárs és „klasszikus” időfelfogásokkal, s épp azokat a belső hullámzásokat mutatja be, melyek révén a zsidó életformához kötődő, ennek valamilyen gyakorlatát magáénak valló nemzedék (a 18 és 35 év közötti, a soá utáni harmadik generáció) zsidó családokban született mintegy ötöde szüleinek önkéntes vagy kényszerű hallgatása és „kikopása” után önként és örömmel visszatér valamely kortárs hagyományépítő közösségbe. E (majdhogynem) koreografált mozgás az „egykor”-ral nemcsak szembeállítja a most állapotát, de a történelemre éppen szakrális választ próbál keresni új történetek és új szakralitások átélhetősége, revival-je reményében.

A Szerző a fiatal valláskövetők, betérők, beavatást nyerők és ezért tudatosan felkészülők – ortodox értelemben vett – szigorúan vallásos életvitele a visszatérést (báál tsuvá az a megtérő, háláchikusan beavatásra érdemesülő, vallási szokásokat visszatanuló egyén, aki legalább egy rítussal többet tart meg szüleinél) mint olyan státust tekinti, amelyért szigorú tradíció-követésre kell vállalkozzon, aki ki szeretné érdemelni a betérés jogát és adományát. Visszatérők a 202 interjúra alapozott anyagban 120-an vannak, de vannak újravisszatérők, kilépők, sőt a maguk szerepében iránymutató személyiségek, rabbik, iskolaszervezők, tradíció-konstruálók is. A szerzői módszer a résztvevő megfigyelés antropológusi eszköze, vagyis a leírni kívánt kultúra mindennapjaiban való teljes körű részvétel, a beavatottság elnyerése, az életviteli azonosulás, a vallásértelmezés szemléletbeliségének a szereplőkhöz igazított módja, vagyis a saját normáik, fogalmaik, értékrendjük alapján keletkező, számukra teljes világ átlátása és megmutatása, magának a kutatónak és a kutatott közösségnek minduntalan változása, s e változás-átalakulás érzékítése mellett is.

A reformzsidóság és az alternatívok, a tradicionalisták és az új tradíciót kidolgozók, az ortodoxok és a környező nemzsidó világhoz való viszonyban beilleszkedettebbek széles körét veszi fókuszba a Szerző, többféle kommunikációs rétegben fordul meg, s mindenekelőtt a történeti átmeneteket nagyítja közelebbre, amilyen a soá, a pusztulás és emlékének későbbi korszaka, a hagyománytól elszakadás szocializmus-kori időszaka, utóbb a rendszerváltási „felszabadulás”, majd a rendszerváltozás időszaka, amely új kereteket és normarendet engedélyezett a hitükben erősödőknek, hogy azután végül is a legeltérőbb közegben-környezetben is mindenkit arról faggasson vagy olyan aspektusból lásson tisztábban, amely az élményközeli megismerésre épülő és problematizáló, kérdező és válaszadó megismerő merszét újfent megerősíti, válaszait vállalja, hovátartozásában új szereptudattal él.

A kötet megannyi azonosság mellett szinte világító árnyaltsággal nevezi meg a különbségeket, a szerepvállalásokban rejlő enharmóniát, a feszültségeket generáló csoportkultúra-meghatározottságokat, az értelmező vallásban az értelmezések párhuzamainak eltéréseit és belső distinkcióinak rendjét. Sűrű mód gazdag ez az anyag, már az értekezés bevezetője is túlterheli a recenzió ismertethető legkülső szintjét is, ezért csupán annyit jelzek itt belőle, amit az azonosságok látszatai mögötti különbségeket illetően a Szerző maga is feldolgoz: szakirodalmi és hitéleti forrásokat, weboldalakat, kiadványokat, monográfiákat, maga készítette interjúkat, alternatív vallási csoportok nyilvános vitaanyagát, mások kutatásait, törvénykönyveket, imamagyarázatokat stb. felnyaláboló komplex megközelítést. E megtéréstörténetek komplexitásának az interjúszövegek is hitelt biztosítanak, a Szerző nem igyekszik „helyére tenni” az elhangzó történeteket, hanem megfigyel, fordít, közvetít, esélyek latolgatására késztet, midőn a párhuzamos utakon meginduló, nemegyszer mozgalomszerű burjánzású belső közösségi életek mutatkozásait illusztrálja.

A kötet külön erénye a tárgyalt egyházi törekvésekről és csoportkülönbségekről rendezett nyilvános vita szöveganyagának közlése is, melyből a betérés, a kiválás, az újrarendeződő mentális kapcsolathálók szinte rituális rendje, tranzíciós állapota és élményközösségi formálódása tetszik elő – köznapibb analógiával az „átmeneti rítusok” (Victor Turner, illetve előtte Arnold van Gennep) eseményrendjének fölvázolása. Az amerikai indíttatású betérő-mozgalom és a keresztény „megtérés”-fogalom körvonalazásával rávilágít arra, hogy itt nem a „megváltás”-értelmű célképzetről van szó, hanem egy történeti fundáltságú, a dogma-értelmezésekben meglehetős egyéni szabadságot biztosító s ezt közösségek szintjén is legitimáló törekvésről, melynek „koreográfiája” az „egykor vagy ma?” helyett részben az „egykori ma”, részben a spirituális mozzanatok értelmét a dogmák követésével nem korlátozó, hanem kiteljesítő múlt-átélés és kontinuitás-megvalósítás élményét szervezi meg konkrét mozgástérben, rejtelmeken és élmény-evidenciákon át.

Népek saját börtöne – Duna-táji dilemmákban

Terek és idők rejtelmeinek, mindennapjainak leíró, vitatkozó, áttekintően elemző térségi tájképét nyújtják azok a tanulmányok is, melyek a közép-európaiság burka alatt keresik vissza ki- és betérések történeti kalandjait, önkeresések és közösség- vagy nemzet-definíciók megannyi árnyalatát. A kötet az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének (Budapest) és a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének (Komárom) szakmai műhelyeiben készült szerzői tanulmányokból áll,[3] egyetemi és akadémiai kutatóintézeti kollégái, diákjai komponáltak üdvözlő kötetet a 60 éves Szarka László történésznek is (szerényen, közel 700 oldalon), a címlapon archaizáló színben és antik pompában tartott harcosokkal, a szülőföldért küzdő és elesett torzókkal.

Dicséret és kritika sugárzik a kötetből, mintegy komplex mindennapisággal, s éppen úgy, ahogyan a könyv fejezetei is illusztrálják a témakörök kölcsönhatásait, a határok képlékenységét, a kultúrák parttalanságát és az érintett társadalmak/nagycsoportok identitását is. E kötet közép-európaisága, dicsérettel és folytonos kritikával illetett „szülőföldisége” a hazai kisebbségkutatás intézményesülésében főszerepet vivő Szarka László ürügyén és üdvözlése által is igazolja, mennyire és miként szolgál kutatási harmóniákkal a multidiszciplinaritás, milyen etnikai és hatalmi erőviszonyok, etnokulturális küzdések, autonómia-tervek és akaródzások kerül(het)nek harmóniába a komplex feldolgozás révén. Helyet kap Szarka szakmai köreiből a nemzeti történetírás sérelempolitikai tónusa, a regionális vagy transznacionális szemlélet, a történeti és kulturális antropológiai vagy etnoszociológiai megközelítés alkalmazásának megannyi perspektívája, a magyar kisebbségi identitáspolitika útkereséseinek értelmezése európai összehasonlításban. Hangsúlyok kerülnek a történelmi sérelmek, az etnikai—kulturális keveredés, a vegyes identitások, a nyelvpolitika, a stratégiai kihívások állapotaira és ezek értelmező meghaladására, a Kárpát-medence magyar kisebbségei által lakott régióinak vergődéseire, önképére, ezenfelül a történő történelem kritikai olvasatát és „objektivitások” szakmai elvárásrendjét igénylő reflexív szemlélet ötvözésére is.

A 39 szerző fölsorolása is képtelenség itt, tematikáik gazdagsága pedig több kötetre való ismeretanyagot rejt. A nagyobb, összefoglaló fejezetcímek kvázitematikus kereteket szimbolizálnak: „Hatalomkalkuláció” a nemzetpolitikai és etnicitás-retorikai, alkotmányozási témakör, „Eszközök és eszköztelenségek” az uniós, kisebbségi főbiztosi, szintéziskereső, nemzeti harcokat nemzetközivé tévő kérdéskör, „A nacionalizmus új ruhája” a fölény, revízió, politikai propaganda, kopjafa-szimbólum öltözete, „Sapieti sat” a nyelvi és kulturális, területi és identitás-autonómia átfogó esélyeinek idézése, „Roma közösségek” az informális terek, viselkedésmódok, adaptációs törekvések intézményes tere, „Hétköznapi lokalitás”  a hitekkel közös, kisebbségi viselkedésmódok vagy szakrális kondíciók közötti létformák, „Nyelvek és világképek” a hazafogalom, a többnyelvűség erdélyi, bánsági, horvátországi világaiba vezető utak, „Veszteségek és javak” az őrvidéki, zoborvidéki, generációs vagy nyelvtechnológiai eltérésmódok környezetrajzi szférájának, „Két világ határán” pedig a történeti átmenetek, félbemaradt mártíromságok, kisebbség-diplomáciák, sajtóreflexiók, békekonferenciák és kiegyezés-kísérletek történeti szférái felé vezet. Nemzetlét, mikro-identitás, nemzetpolitikai cselek, uniós törekvések, kisebbségi konfliktusok és kezelésük, jogi vagy alku-hátterük, revíziók és harcok, szentek és hívek, régiók és nagytájak, romák és nyelvek, határok és átalakulások, külpolitika és autonómia… – mindez történeti, kutatási, elméleti és empirikus mezőkben kiterjesztve. Terek és terepek antropológiai, földrajzi, közel s távolnézet időbeli, külső látszatok és belső víziók közösségi, dicsőségek és bukások emlékezeti horizontját fogják át vállaltan—vallottan, Szarka László munkássága, művei, emberi kapcsolatai, szakpolitikai rálátásai, kapcsolat- és intézmény-építő tevékenysége elismeréséül.

Szimbólumvarázsok, kibontott rejtelmek, intézménymimika...

Bizonyos élettörténeti időszakra, korra, életműre már-már magabiztosan hajlamosak vagyunk feltűnően alkalmas címkéket igazítani, életművekre karakterjegyeket rápecsételni, attitűdökre logókat lógatni… Mindig kérdés marad, tudjuk egybe, hogy ráillik-e, vagy túlzó, téves, hamis…, de alkalmazzuk kivált olyankor, ha évfordulós összegzés készül.

Öt éve, mikor Kapitány Gábor üdvözlő kötetet kapott, szinte képtelenségnek tűnt, hogy ugyancsak a 60. születésnapra Kapitány Ágnes majd nem fog ugyanilyet kapni, miközben „intenszív” együttlétük mindenkor reprezentált partnerség maradt. Az előbbi kötet A kultúra kódja címen, a most megjelent és átadott Festschrift A kultúra rejtelmei összefoglaló üzenettel ugyanúgy a terek, idők, kultúrák, szokások, értékrendek, mintázatok és értelmezések látható vagy láthatatlan világait jeleníti meg,[4] ahogyan a Kapitányék-életmű java többségében. Ők azok, akik a kultúra rejtvényeit fejtvényekkel kísérik, kérdezés és találgatás, visszakérdezés és részvétel eszközével beszélik el. Ráadásképpen a kötet tanulmányai csak részben kutatótársak és aktuális kollégák opuszaiból állnak, a szerzők mintegy egynegyede egykor hallgatója is volt a házaspárnak, folytatója vagy továbbépítője a kultúrakutatásban az alapélménynek, melyet tanításul kapott arról: a terep nem messzi földrészeken, hanem körülöttünk van, mi magunk is részei, részesei, élményközösségi partnerei vagyunk, értékelő elemzői énünk a kutatás tárgya által is áthatott, meghatározott, befogadó és reflexív.

Sőt: az ELTE Bölcsészkar Boglár Lajos vezette antropológiai tanszékén a bejárati ajtóra ragasztott felirat figyelmeztetett: „Intenszív osztály”, tudatosítva, hogy aki itt belép, nemcsak a reménytelenséggel kell felhagynia, hanem ellátásban részesül agyilag is, emberi segítség, odafigyelés, lélekápolás, tudáshízlalás, kutatásterápia terén is. E közegben a tanárság nem frakkos kiváltság, hanem együttérző és résztvevő jelenlét, kérdezés és közvetlenség, hit és hitelesség, nyitottság és önzetlenség szerepvállalása is volt. Ilyen miliőben, no meg több másikban is, így a művészeti főiskolákon, az MTA Szociológiai Intézetében, korábban a Művelődéskutatóban, Közvéleménykutatóban, de meg még ki tudja, hány mindenfélében is szerepet vitt a Kapitány-házaspár, akik kultúrakutató főhivatása – különféle intézményi hátterekkel bővítve – felváltva összpontosított vizuális kutatásra, falfirkákra, design-ra, filmekre, regényekre és művészeti alkotókra, közvéleményre és fogyasztáskultúrára, választói magatartásra és intézménymimikára, értékrendekre és szimbolizációra, a művészet antropológiájára vagy a mindennapi élet jelképeire, épület-arculatra és közművelődés-etikára, a „szellemi termelési módra” és rejtett világaink század- vagy ezredvégi lenyomataira. Ebből a rejtelmes világból emelte most ki a tisztelgők gesztusa Ágnesnek szóló reflexióit, üdvözlő tanulmányait, kutatói impresszióit, hogy e kötet a jeles évnapra összeálljon.

Az elfogulatlan elfogultság igazolásául: e sorok írója is szerzője itt egy tanulmánynak, miáltal is nemcsak nem elfogult, hanem az antropológusokra tekintettel szinte kötelező résztvevő megfigyelői attitűddel van jelen az Üdvözölt szakmai köreiben, tanulmányaik vitáin, szimbólumkutató műhelyük eseményein, vagy épp a kötetet közrebocsátó Magyar Kulturális Antropológiai Társaságban, ezáltal mi sem lehet könnyebb számára, mint rövid mustráját megformálni a 35 szerzős kötetnek… Ámde a négy nagyobb fejezetre tagolt tanulmány-válogatás (Mindennapok antropológiája, Az antropológia és környezete, A mindennapok pszichológiája – a mindennapok szociológiája, Élet és művészet) olyan széleskörű kultúratudományi merítést kínál, melyben jószerivel inkább csak elveszni lehet, nem pedig elnagyoltan összefoglalni. S persze, az ilyen kötetek könnyeden vélhető nagy erénye, hogy tengernyi tematika jellemzi őket (ezt például kutatás és belátás, nyilvánosság és börtön, porcelán-szimbólumok és háztartási gépek tervei, női sorsok és LMBTQ-identitás, nemzeti szimbólumvarázsok, betegség és drogfüggés, oktatás és kommunikáció, nyelvi jelek és keleti mozgásművészet, barátság és gyermeklét, ízlésváltozás és állampolgáriság, tárgyak és művek, lakómodellek és létmódok, meg ami ezek köré tornyosul még…), de ugyanez a féktelen gazdagság ejti kétségbe az olvasót is: melyikkel kezdje, mennyit „fogyaszthat” egyszerre ebből a textuális desszertdobozból, szociológiai vagy pszichológiai, művészetkutatási vagy kultúraelemzési kínálatból?

A terek, idők, rejtelmek és narratívák itt egymásra hullámzanak fejezetről fejezetre, tanulmányról elemzésre, értékelésről tapasztalatra, elbeszélésről kutatásra és vissza… A könnyed áttekintés tehát oly hamis látszat, hogy azt éppen Kapitány Ágnes tudná megcáfolni, ha majd sikerül leküzdenie az ajándék-kötet egészét. S épp ezért, a könyv olvastán vagy kiadós lapozgatása közben már-már azt is nehézkesnek érzem, lehet-e ennyi írásból és megannyi szerzői attitűdből valami közöset kiemelni (nem lehet, de kísérletképp érdemes lenne…).

Ha mégis, tekintettel az Olvasó tájolására, „kockásítani” próbálnám a rejtjelek itt egybefogott világát, akkor ez a kiemelhető összhatás a társadalom kulturális terepein való reflexív jelenlét, a kérdezés és megértés alázata, a megfejtések és magyarázatok esélye lenne, s maga a folytonos interakció, a véget nem érő kíváncsiság minden rejtelmekkel összefüggésben. Ez a mindennapi jelenlét, belekérdezés és értelmezés, a rejtőzködő tünemények iránti megértő hajlandóság és intuitív belátás az, ami a kulturális antropológia legalapvetőbb konvenciója, a kultúra mint olyan változatainak, mintázatainak, verzióinak szeretete felől parttalan intenzitással fogadja el/be az élet mindennapi tüneményeit. A megértés határai és az értelmezés sétái, a sűrű leírások melletti időszerű narratívák kihívásai azok, melyek révén a „szívélyes” jelenlét korszakossá és változékonnyá lesz Kapitányék munkásságában, s nyilván nem elválaszthatóan Ágnes oeuvre-jében is.