A jelen avatja történelemmé a múltat

Élményközösség, életvilág-szabályozó hatások és hagyományok… – a téridő sorozatban bemutatott kötetek kontinuus vezérfonala lehetne, bele/hozzáértve a mindenkori élethelyzetet, társadalmi környezetet, államiságot is. Államnak polgára, nemzetalkotó tagja, kisebbsége, részkultúrája persze megjeleníthető az „államfejlődés” képzelten nagyvonalú gesztusába foglaltan éppúgy, mint vallási, gazdasági, életmódbeli, kapcsolati, szellemi vagy más tőkék reprezentánsainak mikrotörténelmében is. A történelemmel „szemben” megmutatható álláspont, a „fősodorral” átellenben mutatkozó részkultúrák vagy szubkultúrák eltérő történelme és állapotrajza egyben annak is mindenkori bizonysága, hogy nincs az a „kis hely”, amelyből ne lehetne „nagy történéseket” kiolvasni, felfedezni, megérteni, amennyiben a „mikro” nem kizárólagosan az érdektelennek tetsző helyit, a „provinciálisan” poros jellegtelent és elnagyolt „általánost” jelenti, hanem a helyi mivoltában is univerzálisabb jelentést hordozó reprezentációt is magába foglalja, vagy rövidebben: legalább kiolvashatóvá teszi. Ez olvasati lehetőségből él a mikrotörténelem tudáságazata is, a történettudomány egyik, ma egyre divatosabb ágazata. Úgyannyira, hogy e diszciplína számára evidenssé válik: a jelen avatja történelemmé a múltat, miközben a korábbi tudást, tapasztalatot is talányosan áthozza a jelenbe, melynek értelmezése ezért részint mindig történeti (is), noha aktuális, de folytonosan jelenidejű is, miközben maga is történetivé válik.

Praktikus lelkű afrikai népek például nem is fecsérelnek különösebb figyelmet a múlt és jelen eseménydimenzióinak merev elválasztására: nyelvhasználati, elbeszélési, értelmezési szinten csak a messzi ősök „Mitikus Történelme” létezik, azt követően a jelen pillanatig már a jelenidő tart, jövő pedig fikcióként sem létezik számukra. Hasonló feloldhatatlan ellentmondásba „csűri” magát Gyáni Gábor történész is, aki a hazai történeti antropológia egyik első képviselőjeként immár nem korábbi témaköreit (kültelki munkáséletmód, cselédsorsok vagy gyári munkás léthelyzetek városi lenyomatait, szalonok világát vagy fotográfusok ábrázolási aspektusait) elemzi újabb köteteinek egyikében,[1] hanem „A tapasztalat mint emlékezet és történelem” alcímmel a posztmodern kor történetírási kánonját állítja szembe trauma-elbeszélések narratíváival. Gyáni izgalmas, provokáló és vitathatatlanságot tükröző magabiztossággal tárja föl azokat a dilemmákat, melyek a közös gondolkodás múltidejét, a kollektív emlékezet hagyomány-kötöttségét helyezik ellenpontba a mindennapi életben analitikusan megérthető kategóriák természetrajzával. De önmagát is vitatja, téziseire is rácáfol ugyanakkor, hogy kimenetként végül mégis az egységben-látás esélyét fogalmazhassa meg vállalható stratégiának.

A kihívó gazdagságú elméleti esszégyűjtemény a történeti tudás és identitás-építés, kultuszformálás és historizálás, folklorisztikus és mitikus építkezés elemeit teszi diszkurzív környezetbe, jelezvén ezzel, hogy a történetírás maga is eszköze megjelenítési kánonoknak, korszakos lenyomatoknak, kutatói aspirációknak és (sokszor elbeszélhetetlen) múltidőknek. A XX. századot is emlékezeti „eseménnyé” avató értelmezés a korszak mint műalkotás vagy műremek vízióját kínálja, de ennek ellentmond megannyi historikus dráma, melyek kollektív élményként vagy traumaként élnek tovább. Ilyenek példaképpen a háborúk, az erőszak nyilvánvaló dúlásai, melyeket a (például paraszti) emlékezet másképpen őriz meg, mint a történelemkönyvek lapjai, s ilyenek az első világháború emberi históriái is, ilyenek a megtorlás évtizedeinek lenyomatai, a holokauszt időszaka, vagy éppen a felejtés mint stratégia (pszichológiai és politikai) dimenziói is. A jelenbeli múlt, a múltbeli aktualitás, a felejtés és megtartás, emlékezet és törlés mint eseménysorok verziója nem csupán valamely távolságtartó messzeség vagy értelmezői rendszerező-készség tartozékai, hanem az élő, időben létező, belevetettségükben a maguk másságát megélő emberi csoportok mentális védekezési eszköze a múlás, elmúlás, időtlenné válás, jelentésessé formálódás folyamatában.

Gyáni (mindig) impozáns érvelési és forráshasználati interpretációja abba a veszteséggel együtt élő felfogásmódba kalauzol elegánsan, ahol az egykor és most víziói, vagy virtuális és valódi társkapcsolati tőkét fejlesztő mutatói látványosan vannak jelen… A Szerző húsz egybegyűjtött tanulmánya – talán nem kell szégyelleni a vallomást – évekre szóló olvasmányként, tanulnivalóként gazdag mentalitástörténeti és elbeszélés-elméleti interpretációt tartalmaz. Összegzésükként, vagy ahelyett, hogy bármelyik tanulmányt kiemelném és rövid ismertetésére vetemednék, inkább azt súgnám a máskéntgondolásra nyitott Olvasónak: ne ódzkodjon megkaparintani a kötetet, mert egyszer még a hálán túl is büszke lesz arra, hogy időben beszerezte...

 Záró írásában arra figyelmeztet Gyáni: állítólag a történelmet mindig a győztesek írják – de ez nem mindig kell érvényes legyen a megértésekkel és belátásokkal alátámasztott történelmi tudat megannyi szempontjára, mint azt a kötet számos írásában sajnálattal és kritikával hiányolja. Ugyanakkor megerősíti olvasóját: ha a történész írásai/kutatási nem is mindig vágnak egybe a történelem szereplőinek tapasztalataival, ettől még mindaz részét képezi a feltáró munkának, amely a megértés logikája alapján egy történeti szakmunkának feltételeit és értelmét adja. Gyáni összegző és a korunkbeli történettudományt a narratív /interpretált/ történet-értelmezés felé vezető tanulmánykötete épp a múlt elveszítési félelméből adódó emlékezeti munkát és értelmezői szerepet hangsúlyozza, nem véletlenül rímelve Kövér György tiszaeszlári, Granasztói Péter halasi újraolvasataira, a történeti antropológia (és/vagy mikrotörténetírás) hazai hagyományainak legjavára. Az „eltűnt mindennapok” vagy az újra meglelt belátások közösségisége a kultúra olyannyira szerves része, hogy talán csak a hitvilágok, származási közösségek, rokonsági hálók és kultúraformáló erők mélyebbek, rejtélyesebbek nála.

Tárgyvilág-leltár, viseletminták, lakáskultúra búvárlatai

A társadalmi tér, a kapcsolathálók, aspirációk és módik sajátlagos világát tárja föl város-szintű közegben, a hazai mikrotörténetírás hagyományait, jelen esetben épp francia konvencióit követő monografikus műben Granasztói Péter is,[2] kinek ez nem csupán PhD-értekezése volt, hanem másfél évtizedes kitartó érdeklődésének és néprajzos gyűjtésének leletgazdag áttekintése és számos korábbi résztanulmányának is monografikus foglalata lett.

A szerzői szándék nem puszta inventárium készítése valamely helytörténeti múzeum kedvéért, sőt, ezt tekintette forrásnak, kiindulási alapnak – hanem a lakáskultúra, a fogyasztás, a gazdálkodási hagyományok, szakmák, iparok, korszakok, társadalmi rétegek és foglalkozási csoportok körvonalainak megrajzolása apró árnyalatokban is, melyek jelentéshorizontján a tárgyi világ értékeit, presztízsét, eszközfunkcióját, a hagyatékokat, értékhierarchiákat, „módikat”, stílusokat, lakótereket, házformákat, szobabelsők rendjét és funkcióját veszi valamifajta „funkcionális lajstromba”, kiegészítve a gesztusok nyelvével, az életmód-elemekkel, a polgári változás kezdeteinek kisvárosi szubkultúra-hordozóival is. E hosszú mondat valójában csak tizedelése, spórolós kivonata a tartalomjegyzéknek, s aligha rajzolhat teljes képet anélkül, hogy a mindennapi élet, a luxus, a divatok változása, az életmód-modellek lehetséges és tényleges alakulása megannyi változatához életes példákat felsorakoztató Szerző művét ne mérlegelnénk vagy értékelnénk sokkal többre.

Granasztói ugyanis a hazai társadalomtörténet-írásban kialakult és egyre nagyobb teret nyerő történeti néprajz, anyagi kultúrakutatás, szokáskutatás, lakáskultúra-felmérés olyan irányát követi, melyben a mindennapi lét legapróbb jelei nem csupán muzeológiai adatok, háttérképek vagy kietlen listák, hanem emberi életutak élő elemei, jelentéses univerzumai, a társadalmat strukturáló s e struktúrát a viseletben, gesztusokban, létmódokban árnyaltan hordozni képes tárgykultúrában megformáló teljesség elemzési lehetőségei is. A muzeológiai közelítés, a néprajzi adatbázisok használatának mintegy szociometriai vagy morfologikus „olvasata” mintegy kínálja is ezt a lehetőséget, s a halasi kutatások monografikus város-köteteiben is szereplő szerzők láttatni engedik immár saját akadémiai tudástárukban fölhalmozott részkutatásaik összefoglalásait is. E tudástartományban többen (a föntebb felvillantott képből Kövér György is) kiváló társai-követői a Benda Gyula által megkezdett hagyatéki leltárkutatásoknak, inventárium-elemzéseknek, s még jópáran annak a Bácskai Vera által megalapozott mezőváros- és kereskedéskutatási irányzatnak is, amely élettel tölti meg a városi teret, árucikkekkel a piacot, értéktartalmakkal a cserekapcsolatokat, presztízs-tőke elemzésével a rokonsági relációkat, s fölfejthető szövetet lát meg a városi lét lenyomataiban, életvezetési modellekben, beruházási stratégiákban, ünnepekben vagy hétköznapokban, divatokban vagy normákban.

Sok ilyen demográfiai és szociokulturális tünemény rejtekezik a tárgyak, bútorok, használati eszközök, viselet-elemek, stíluskultúrák és értékrendek belső világában, melyek egyszerűbb, leltárformájú fölsorolása (épp innen látszik immár, mennyire!) unalmas maradt mindaddig, míg vallomásra nem fogták, elmesélni nem hagyták, használati- vagy hatóterükben értelmezni sem próbálták jellemző vonásaikat, tárgyi mivoltuk emberi lényegét, funkcióik változástörténetét. Fontos, korszakos opusz Granasztóié, melyben az alföldi mezőváros polgári hagyományainak, a városi társadalmak rétegződésének és jelentés-univerzumainak aprólékos rajzolata jelenik meg leíró mintázatok révén, a megértés határain belülre vezetve olvasót, kutatót, pedagógust, történészt, stíluskutatót vagy szociológust akár. Hétköznapi létek, mindennapi életvilágok gazdagsága mutatkozik e kötetben, mely a történelmet újraélni és megszemélyesíteni úgy segíti, ahogyan a múlt idők vallomásai, vallások megértése, emberi és csoport-törekvések sokágú összefüggésrendszere az időbeli rálátást kínálja. Ez elemző pillantásban ha „el is tűnnek” a mindennapok, de csak a nyomukba szegődő emlékezet újabb percei és évszázadai kedvéért, vagy azért, hogy névtelen hősök, mintakövető polgárok, újabb hétköznapi „aktorok” megismeréséhez biztosítsanak forrásanyagot e részletek újraelemzésében a felfedezés örömét meglelő kutatók számára. Ennek Pazar örömét, s az elődök (Fél Edit, Hofer Tamás, Bácskai Vera, Tóth Zoltán, Benda Gyula) kutatásirányait követve magát a megismerési folyamatot is megosztja velünk a Szerző, bár azt talán kevésbé, hogy a református város egyre növekvő katolikus rétegei és betelepülő jövevényei az eltérő vallásokhoz, egyházi szervezethez tartozván anyagi kultúrájukban is megkülönböztethető tárgykultúrát őriztek-e meg (131-143. old.).

Vallás„lexikon” világok vallásaiba fotózva

Ismert vallások világáról, világok vallásairól, szakrális tereiről alkotott lenyűgözően impozáns album Lerner Balázs és Tóth Imre munkája,[3] mely nem egy ponton félreérthetetlenül lexikon, más helyütt sosem hallott jelenségek vallásantropológiai vázlata, megint másutt szűkszavúan értelmezett fotó-kiegészítés, vagy kutatói élményvilág érzéki átadása a vizualitás ráadásaképpen…

A kötet önmagáról csak annyit állít: „Ez az album arra tesz kísérletet, hogy közérthető formában mutassa be a világ vallásait, a vallásos ember elé táruló világot. Az első részben magát a vallásos embert mutatjuk be. Ebben nagyszerű fotók lesznek a segítségünkre, amelyek a vallásos tapasztalatot érzékletesebben közvetítik, mint az adatszerű leírások. A második részben a vallás és a társadalom kapcsolatát tárgyaljuk. Képeink segítségével megmutatjuk, hogy milyen rendkívül nagy hatással van a vallás modern hétköznapjainkra is, és hogy miként befolyásolják politikai, gazdasági rendszerünket, időfelfogásunkat, művészetünket, testképünket a különböző vallási meggyőződések. A harmadik részben a világ vallásaival foglalkozunk. Fotókkal és rövid szöveggel bemutatjuk a jelenleg is élő vallásfelfogások főbb jellegzetességeit, rámutatunk a köztük lévő hasonlóságokra és különbségekre. Megpróbáljuk megfejteni, hogyan teremtik meg a gyorsuló, globalizálódó világunktól való eltávolodás lehetőségét, illetve hogyan élnek a globalizáció lehetőségével. A vallások világa végtelenül változatos, könnyű elveszni benne, ezért erősen támaszkodtunk a kulturális antropológia tudományának eredményeire. A vallásantropológusok mellett szociológusok, filozófusok, teológusok munkáit használtuk fel a szöveg megírása során, a legjelentősebb tudósokra külön szövegdobozokban hívtuk fel a figyelmet”.

A címben vállalt általános ismeretközlési célt a Szerzők opusza tartalmilag fedi, s bárha a szövegszerű megjelenítés közben némi egyenetlenség mutatkozik az egyes vallási mezők—terek leírásában, de ezt olykor a hazai vagy egyetemes jelenlétük, elterjedtségük, ismeretlenségük bizonnyal indokolja. Egészében arányos, helyenként kifejezetten részletes a leírás, ez jó tesz a kötet szakmai (etnológiai, vallástudományi, történetkutatási, szociológiai) szempontú értékelésének. A belső aránytalanságok talán oldhatók lettek volna azzal, hogy a terjedelmet nem minden tekintetben növelő, rövid, de egyúttal aktualizáló mondatok jelezhetnék az egyes vallások (különösen az ezoterikus, mozgalom-jellegű irányzatok) hazai előfordulásait (ezt részben a képanyag is tükrözi pl. a Krisna-tudatúak esetében, de másutt is). Amennyiben a vallások „univerzalitása” kiadói üzenetet közvetít, vagy valamiféle szerkesztői-szerzői döntést rejt, nem kellene mindenképpen ragaszkodni a magyarországi jelenlét jelzéséhez, de a kötet egész kisugárzását javítaná talán, ha „magukra ismernének” a hívek…, vagy ráébrednének az egyes irányzatok konkrét jelenlétének mikéntjére is környezetükben, esetleg épp a szakrális terek és idők hullámzásában helyeznék el a ráébredések impresszióit.

Megannyi kisegyház, szekta vagy „szekta” kimarad ugyan a kötetből, helyettük viszont szerepelnek mások, ilyetén mód megteremtődik az egyensúly, amely iránt hiányérzet mutatkozna, ha csupán „elhatárolódást” mutatna a mű. Ugyancsak ezt a belső arány-egységet, arányosságot (értsd: ne jusson ugyanannyi szöveg az iszlám világvallás és egy kétezres létszámú helyi rítusközösség leírására!) pótolhatná esetenként (vagy egy mellékelt forrás-ajánlóban, netán utószóban) az egyes vallások hazai elérhetőségének jelzése (internetes címek, honlapok, források – pl. Terebess, zsido.hu és más oldalak – beiktatása, „linkelése”), továbbá az egész kötet alkalminak tűnő megjelenítését éppen tudományos használhatósága szempontjából növelné egy kiadósabb bibliográfia is. (Ezt könnyeden átlapozza, aki nem kíváncsi rá, de használhatja, aki viszont árnyaltabb tájékozódásra hajlamos. A záró oldalakon lévő forrásjegyzék szépecske és impozáns, de a szimbolizált és értelmezett világok felé kevesebbet nyit, mint maga a képanyag).

A roppant jó képeknek hála, a szakmai korrektség s olykor a míves összkép, melyet kapunk a könyvből, szinte csak esetenként tér el a megkívánhatótól, viszont a könyv első blokkja, mely a kortárs, nyugati, igényes vagy korrekt ismeretközlő művekhez méltó módon igyekszik jelezni egy-egy jelentősebb kérdéskör, vallási tudat vagy felekezeti kultúra egy-egy kiemelkedő kutatójának személyét, felfogásmódját, a vallásos gondolkodásról szóló mai közgondolkodásban immár alapismeretnek számító hagyatékát – a kötet további nyolctized részében elmarad…! Nem okvetlenül kéne minden oldalpáron kutatóknak is szerepelnie, de jó lenne, ha a vallások gyakorlásán túl ezek kutathatóságát, problematikáit, általánosságokban meglévő specifikumait és sajátlagosságában rejlő univerzalitását is jelezné helyenként valami! Erre a célra megfelel a portrészerű rövid bemutatás, karakteres kérdésfelvetés, életmű részeként ránk hagyott felfogásmód fölidézése, s ezt több helyen jó lett volna még beiktatni (megítélésem szerint olykor akár a képméretek apróbb csökkentése árán is! Végtére is ez nem pusztán képeskönyv!). Ebből nem következik, hogy tankönyvként ne válna be, viszont átvezető megoldásként érdemes lett volna egy-egy vallás esetében apróbb szövegközi utalást tenni arra, hogy pl. „mint erről Eliade leírta”, vagy „a Max Weber nyomán így és így vélt…”, „Durkheim szerint…”, „Freud Totem és tabu-ja alapján…” stb. E téren hiányolok is néhány magyar kutatót, akiknek munkássága a vallástudomány, a kulturális antropológia vagy vallásantropológia nemzetközi ranglistáján is méltó helyen szerepel (pl. Pócs Éva, Róheim Géza, Boglár Lajos, Kunt Ernő, Marót Károly, Bodrogi Tibor, Vargyas Gábor, Lammel Annamária, Losonczy Anna Mária, Voigt Vilmos stb.), róluk (részint klasszikusokról, részint kortársakról) többet is elviselt volna a könyv, s érdemes lett volna gondolni a felhasználó, olvasó, kézikönyvet kereső, alapszinten tájékozódni kívánó emberre is, nem csupán vásárlóként, hanem a következő kötetek iránt érdeklődő, fogékonnyá tett lélekként…!

 Ez az album most, a vallásokról egyre több megjelenő szakkönyv mellett, mindezekkel együtt is olyan gazdag összképet ad, mely lexikonnak is megteszi, tematikus világutazásnak is kellemes, de még az összehasonlító és multikulturális szemléletmódoknak kifejezetten kedvező attitűd népszerűsítéséhez is hozzájárul. Jelzik a Szerzők, hogy a kimaradt vallások—egyházak (pl. a szcientológia, kvékerek, unitáriusok) nemcsak terjedelmi kritériumok szerint, de olykor az egyház/vallás/hitfelekezet/közösség státusoknak sem mindenben felelnek meg, így a parttalanságig bővített körkép végeláthatatlan újabb övezetek bevonását igényelné (példaképpen csak Magyarországon 2008-ban 155 bejegyzett egyház volt, ezek puszta seregszemléje is újabb kötet lenne…).

Fontos a Szerzők előszavának és bevezető fejezeteinek vállalása azon a téren is, hogy a megértés, a „puszta racionalitással” nem mindig kezelhető tünemények megismerési feltételeihez járuljanak hozzá. A kizárólag egzotikumot kereső, mások hitében és világában az „elfogadhatatlant” látó szemellenzősségnek hatékonyan mond ellent a vallás és a társadalmak kapcsolatrendjére vonatkozó második fejezet, melyben a hétköznapi hitek, szakrális világok rejtekező vagy éppenséggel harsányan látványos jelei közötti eligazodásban nyújtanak segédkezet. A szellemlényekkel, természetfölöttivel, „érthetetlenségekkel” belakott rend, melyről sokszínű árnyalatokban beszélnek, jellemzően az analógia-keresés, a példa, a hasonlato(sságo)k területére kalauzol, s ebben látható az alkotó szerzőpáros eredendő szándéka. A szimbolizáció, a kultúra hétköznapi aspektusainak formatana, a megismeréstörténeti példák harmonikus egysége talán itt a legintenzívebb a kötetben, ahol az egyházi, közösségi kultuszok vallásos emberre érvényes antropológiai felfogásmódjait ismertetik. Kivételes kötet ez, ennyi bizonyos, s ha ott lehetne nagyobb könyvtárak, közlésképes emberek mindmegannyi könyvtárában vagy könyvespolcán, az talán maguknak a hiteknek, hívő világoknak is impozáns sikeréhez, teresüléséhez járulhatna hozzá. Terek és idők, rejtelmes és látható mindennapok szakrális képei ezek, melyek a legjobb „nyugati” könyvek, katalógusok konvencióihoz is hasoníthatnánk, s dicsőségben maradhatnának így is…

Marginalizált világok hősei, avagy a hírhedt névtelenség

Hinni és képbe kerülni, világsodorban élni vagy apró hitközösség láthatatlan tagjának lenni, nem mindig vagy nem pusztán választás kérdése. Sőt, idővel az is ellenkezőjére változhat, ami írva volt, ami szakralizálódott, ábrázolásra érdemesült, vagy csak emlékezet őrzi…

Eric Hobsbawm olyan szerző, aki markában tartja az időt, s ha olykor elő is veszi, csupán újraszemléli, nevet ad neki, rendszerbe tagolja valami egyébbel összefüggésben. Nemcsak a Primitív lázadók-at tanultuk Tőle már a hetvenes években, de ma is sugárzik Felőle a tudnivaló, a história értelméről és értelmezéséről való magabiztos meglepetések tömege. A forradalmak kora, a Tőke ideje, a Nacionalizmus, a szélsőségek és a Birodalmak kora mind-mind olyan metszetek, melyekben a névtelenség, az átmenetiség biztonsághiánya, a nagy vállalásokban bővelkedő merszek, nekibuzdulások, s főleg a helyi közösségekben, szubkultúrákban, mikro-miliőkben zajló érlelődések kapják a főszerepet, vagy ha azt nem is mindig, akkor a reflektorfényt.

A Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a jazz című kötetében felvázolt marginális világok, keresztnevükön szólított termelők, férfiak és nők ikonjai, gazemberek és banditák környezete, munkáshagyományok és szakszervezeti szervezetköziség határozzák meg ezeket a körülményeket: politikus cipészek, viktoriánus dámák, avantgárd alkotók, földfoglaló szántóvetők, kőhajigáló diákok, szexuális szabadosok lakják ezt a királytalan és Nagyemberek nélküli históriát, melynek egészét az utókor is hajlamos „nagyképűen lekezelő” gesztussal „kisemberek világának” elnevezni. A „kisemberek nagysága” csak perspektíva és kontextus kérdése – ők maguk, az érintettek, a hétköznapi hősök éppúgy átélik a történelem mivégre-valóságát, mint a föléjük magasodó úrhatnám világ lakói, csak talán kevesebb köröttük a média, a celebritás, a reflektorfény vagy a csinnadratta. Azazhogy, saját közegükben épp annyi hírnév, rangképesség, napi történelmi szereptudat, sőt „melós dicsvágy” lakozik, amennyi a többi presztízsvilágokban, csak éppenséggel másképpen is élnek vele.

A „vidék hagyományai” olyan tradicionális parasztoknak fontosak, akik életműve maga a termelés-termés-természetalakítás; az érzelmek és tettek a gyári munkásnak éppúgy lehetnek ébresztői, mint a mozgalmároknak vagy hivatásos érdekképviselőknek; s végtére a városi „hősök és gazemberek” is ugyanúgy sztárjai egy mindennapi életnek, mint az instant fogyasztásra szánt megasztárok. Hobsbawm mindig is a világ sorsát napra nap alakítani képes érdektelenség-látszatokra helyezi a hangsúlyt, fölbirizgálja a figyelmet olyan tüneményekkel, mint például a bevándorlók körüli hangulatkeltés, az idegenektőli félelem gépezete, az inautentikusnak tetsző viselkedések normává válása stb. Ezt az alaptételt, hogy ugyanis az emberiség döntő többségét a garantáltan névtelenül maradó emberek alkotják, szinte könnyű is lenne elfogadni, ha nem épp azt bizonyítaná (munkáskáderrel, szövőlánnyal, bevándorolt prolival, menekült avantgárd művésszel és társaikkal példálózva), hogy életük ugyanannyira izgi, mint bármely nemzeti hősé vagy sztáré, csupán kevesebb a „fejfény”, mely a médiát vonzaná, de cserébe több a szűkebb környezet megértő és elfogadó jovialitása. E negatív vonzerő éppen az, amit Hobsbawm egész életművével a megnevezésre fordított figyelem tárgyává tesz, alázattal hajolva a mindennapi siker, a hőstelen korok mikrogyőzelmei, a nemes alulmaradás krónikája szinte minden résztvevője felé. Nehéz eldönteni, hogy a kötet[4] szövegrészeinek sodra maga is mint valami újraföldolgozott benyomás-együttes alkotja meg a történő történelem konstruktumát, vagy a konstrukciók maguk a történelem hajtókerekei az értelmezés területén – de nem lehet véletlen, hogy a szerző épp azzal válik egyedi véleményformálóvá: mindenhol és mindig ezt a névtelenségbe öltöztetett „nemlétezőséget” személyesíti meg közvetlen elbeszélői—tépelődői stílusával.

Hobsbawm történelem-teóriája (igaz, sokak szemében az aktualizált, átformált mivoltában is egyfajta posztmarxista hagyatékot továbbgörgető tónusban) olyan időt, olyan korokat fog át, melyeket leginkább a mikrohistória követői tematizálnak időnként. Ami a „radikális hagyomány”, a „vidéki hagyomány” és napjaink történelme keretébe befér – ebben pedig önálló fejezetekben (19.—25.) a jazz születése és szétterjedése társadalomtörténetileg Általa korábban is feldolgozott – populáris zene tematikája különleges egysége a műnek. A jazz világa kiváltképp olyan, hogy az új irányzatok, a kezdők, a feltörekvők nemzedékei (az immár dicsfénnyel is övezett sztárok, Sidney Bechet, Count Basie, Duke Ellington, Billie Holiday mellett) mindig is névtelen senkik voltak, a blues, a swing vagy más tónusok és irányzatok kezdeményezői, de ekként éppen az idő ritmusának megfelelő új területek gyarmatosításában játszottak főszerepet. A zene „gyarmatai”, korszakai, helyszínei egyúttal az idő ritmusát is hozzák, retrót és visszatérést, fölidézést és újraalkotást, revivalt és dekonstrukciót egyszerre. Az idők ritmusa, a ritmusok szólistái, a combo-k és bigbandek részesei korszakokat alkotnak, vénülnek vagy örökifjak maradnak: „a dzsessz eddig elképesztően erősnek mutatkozott a túlélésben és a megújulásban egy olyan társadalmi közegben, mely nem a dzsesszre született, és nem is érdemelte meg azt… /… de/ mi rossz van abban, ha az ember csak hallgat, és hagyja, hogy a jövő gondoskodjon magáról?” (404. old.)

Hobsbawm alapállása a kötet végső kihangzásában – az Amerikát gyarmatosító európai kultúrák terjedési kultuszát és a fogyasztóiság korszakos lázát is beszámítva – épp az, hogy a névtelen egyén (utóbb olykor nevesítve, mint a győztes katonák, térítő lelkészek, vagy épp a krumpli és kukorica termesztésének terjedési sebességét felgyorsító egyszerű szántóvető típusa esetében) gyakorta úgy járul hozzá korok és kultúrák korszakhatásaihoz, hogy maga sincs tisztában vele, csak alkotja, formálja mindazt, amit korának ritmusa, ciklusai, hömpölygő hatásai megkívánnak. De ennyiben is a történelem alkotó folyamatainak, a történelemformáló egyénnek tiszteletét kéri, kívánja meg vagy dicsőíti ez a szerzői attitűd. Az életmód értékei, a korok szemléletmódjában rögzülő mértékletesség vagy szabályozottság, alkalmazkodás vagy kiegyensúlyozottság olykor nem a kortársak élményei, hanem inkább a cifrább utókor visszaemlékező, elrendező szemléletmódjának, összegző pillantásának eredményei.

Korok és kultúrák, korszakok és identitások lajstroma világlik ki könyvek, regények, életrajzok, az emlékezeti irodalom utóbbi időkben megjelent opuszaiból. Korok és korszakok, az idő lenyomatai, letűnt mindennapok és továbbélő emlékezeti hálók fogják magukba az élményrengeteg átláthatatlanságát… Értelmezések, olvasatok épp ezért számosan vannak. Olykor saját korunk maga az oksági következmény, máskor a történő történelem egyéb látszatai tűnnek értelmesnek, értelmezhetőnek. Névtelen hősök, jeltelen korok, jelentéses egzisztenciák, egy baloldali történeti ikonográfia, egy vérvád társadalomtörténete, egy mezőváros díszletei és jelmezei, vagy egy zsinagógai vakuvillanás – egyaránt a múló és tartalmas, félelmes, de olvasható idő alakzatai. Könyvek, melyek ilyesmikről szólnak, lesznek így tanúi az időnek, kortárs létnek, alig látszó avulásnak és omlásnak, társadalmi tempóknak, közösségi viszonyrendszernek, hétköznapi hősiességnek vagy rejtelmes elmúlásoknak..., terek világának, s mindennapi történések lenyomatainak. A „többi” szinte már „csak” a mi feladatunk: olvasni, értelmezni, belátni, újraértékelni. Az időtlenségig, s tovább…

[1] Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010, 376 old.

2 Granasztói Péter: Az eltűnt mindennapok nyomában. Mezővárosi társadalom a tárgyi világ tükrében. (Kiskunhalas 1760–1850). Néprajzi Múzeum, Budapest, Tabula könyvek 10., 2010., 392 oldal.

3 Lerner Balázs – Tóth Imre: A világ vallásai – Vallások világa. Szalay-Pannon-Literatúra Kft., Kisújszállás, 2009. Keménytáblás színes fotóalbum, 205 oldal.

4 Eric Hobsbawm: Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2009, 432 oldal.