Vajdaság hagyományokban, szokásokban gazdag, színes multikulturális, interetnikus közeg, valóságos kulturális antropológiai „kincsesbánya”. Vélhetően a délszláv válság okán a térség ilyen szempontú, tudományos felderítése rövidtávú múltra tekint vissza. Bálint István író recenziójában „első fecskének”[1] nevezi Hajnal Virág és Papp Richárd 2004-ben kiadott Mint leveleket a vihar... című kulturális antropológiai tanulmánykötetét, amely egyaránt tartalmaz tömbmagyar területeken, Zentán és Bácsfeketehegyen, valamint szórványterületen, a szerémségi Dobradóban végzett terepkutatásokat.

Az alábbiakban, egy specifikus helyzetben lévő etnikai csoport, a telepi magyar közösség bemutatására vállalkozom. A szórványmagyar területnek számító Újvidéken belül, a székváros nyugati részén lévő Telepen a magyarság a 20-ik század eleje óta él viszonylagos koncentráltságban, tömbben. A térségben 2008-ban és 2013-ban végeztem résztvevő megfigyelést és készítettem életútinterjúkat. A látottakat, hallottakat igyekeztem empatikusan, „émikus” módon megérteni, és tágabb társadalomtudományos összefüggésekbe helyezni. Kutatómunkám jelenlegi szakaszában arra törekedtem, hogy feltérképezzem a közösség életében bekövetkezett változásokat és azok hatásait, valamint megragadni az etnikai csoport jellemzőit. Írásomban kitérek a beszélőközösségemet érintő nyelvészeti antropológia „kettős félnyelvűség” kérdéskörére, végül pedig kijelölöm kutatásom további irányvonalait.

A változó Telep története

„Azelőtt Újvidéken mindenki tudta, hogy ki a telepi gyerek, már beszédmódjukból is. Ma már a Telep nem úgy néz ki, mint korábban, a hangulata is egészen más, legfeljebb néhány házikó őrzi még. A régi Telep letűnőfélben van” – olvasható Szerbia egyetlen magyar nyelvű napilapja, a vajdasági Magyar Szó szeptember 29-én megjelent Munkástelepből kertváros című cikkében.[2] 

Richard Jenkins antropológus írásában Fredrik Barth norvég szociálantropológusra hivatkozik, aki a komplex társadalmak elemzésével kapcsolatos kulturális pluralizmusról szóló fejtegetéseiben a tranzakcionális apály-dagály mellett a történelem fontosságát is hangsúlyozza (BARTH 1984, 1989). Ahhoz tehát, hogy egy etnikai csoport, esetünkben a telepi magyar közösség jelenének minél holisztikusabb – belső összefüggései szerinti -megértéséhez eljussunk, ismernünk kell múltját, történelemi változásait.

A Telep újkori története a 19. század elejére tehető, de már az 1237-ből származó hiteles írásos emlék, IV. Béla adománylevele arról tanúskodik, hogy a mai városrész helyén létezett egy Kű-Szent Márton nevű település. Uri Ferenc helytörténész ezt a dátumot jelöli meg Újvidék alapítási évének, amely szerint a város ma 776 éves.[3]

A modern Telep tulajdonképpen a filoxéra nevű növényi tetűnek köszönheti kialakulását. Ez az Észak-Amerikából érkezett kórokozó az 1870-es évekre Európa nem homokos talajú szőlőseinek kétharmadát tönkretette. Újvidéken a filoxéra ellenszerét Adamović Aleksandar nagykereskedő fedezte fel, aki olyan szőlővesszőket hozatott Észak-Amerikából, amelyek ellenálltak a fertőzésnek. Adamović 1893-ban Telep északnyugati részén, a Futaki úttól délebbre 20 kataszteri hold földet bérelt 10 évre. A területen faiskolát és szőlőültetvény iskolát alapított, ahol a kezdeti időszakban évente átlagosan 400—500 munkás, oltómester dolgozott. A külvárost 1905-ben nevezték el Darányi-telepnek, az akkori magyar mezőgazdasági miniszter, gróf Darányi Ignác után, aki a földkiosztási mozgalom szellemében engedélyezte a letelepedést a területen. A századfordulón már 3000 ember dolgozott az ültetvényeken, 1922-ben pedig hozzávetőlegesen 300 szegény munkásemberek lakta ház épült ezen a részen. Az 1906-ban elhunyt nagykereskedő tiszteletére a két világháború között a külvárost Adamovićevo Naselje-nek (Adamović-Telepnek) hívták.

A mai városrészt északon a Futaki út és az Újvidéki út határolja, nyugaton a Šumska utca, délen a Podunavska utca, keleten pedig a Halász-sziget utca, a Simo Matavulj utca és a 2008-ben kiépült Szabadkai sugárút. A kertváros látványos változásokon esett át a közelmúltban – a „rurális” jegyeket továbbra is magán viselő Dél-Telep egyre élesebben különül el Észak-Teleptől, ahol rohamléptékben folyik az emeletes lakótömbök építése – kevés zöldterülettel, parkolóval vagy játszótérrel.

Erről a növekvő tendenciáról számol be a 2012. novemberi Látlelet a vajdasági magyarok demográfiai helyzetéről[4] című tanulmány is, amely szerint Szerbia peremvidékeire az elnéptelenedés jellemző, míg a gazdaságilag prosperáló nagyvárosokban (például Belgrádban, Kragujevácon, Nišben vagy Újvidéken) népességbeli gyarapodás észlelhető. Ez a folyamat nem jár együtt az etnikai csoportok létszámának növekedésével, épp ellenkezőleg, esetünkben a telepi magyarság folyamatos csökkenése áll fenn.

Míg az 1931-es népszámlálási adatok szerint Telepnek 9000, túlnyomórészt magyar ajkú lakosa volt, addig 2005-re ez az arány megváltozott. Nyolc éve a 17.130 lakosú városrészben többségében szerb nemzetiségűek éltek. A tősgyökeres telepi magyarság az egykori napszámosok leszármazottai, akik idővel szakmákat tanultak, így a városrész mind a mai napig ismert mesterembereiről. Mivel a telepi magyarságot történetileg túlnyomórészt szegény emberek alkották, a válságos időszakokban, esetükben, az átlagosnál magasabb volt az elvándorlási kedv. Annak ellenére, hogy a demográfiai elemzések alapján Vajdaság szórvány területein több gyerek születik, mint a tömbmagyar régiókban, az asszimiláció mértéke becslések szerint évi 5-600 főre tehető. Összességében évente 1,5%-al csökken a magyarok száma a tartományban.

A Telep fennállása óta végbement változások összefoglalásaként Uri Ferenc 2004-es írásából idézek: „Ma már városrész, emeletes házakkal, aszfaltos utcákkal, vízvezetékkel stb. Már annyira megváltozott, hogy alig lehet ráismerni.”[5] Szeli Balázs pedig 2013-as cikkében a következő állapotokról véli úgy, hogy eltűnő félben vannak: „A Telep [...] külön törvényszerűségek alapján fejlődött, sajátos világot képez, valamilyenféle különállása, főleg a második világháború utáni időszakban, különleges életmódot tett lehetővé – inkább falusiast, mint városiast. A két életvitel különleges keveréke jellemzi, specifikumát az adja, hogy lakói kertes, szőlőkertes házakban élnek, a városban”.

Falu a városon belül

Ahogy Vajdaság egyik magyar közösségére, úgy a telepiekre sem tekinthetünk homogén csoportként, hiszen már csak a Dél-Telep / Észak-Telep dichotómiából kiindulva legalább kétféle magyar „világról” beszélhetünk – kölcsönözve a fogalmat Hajnal Virág és Papp Richárd Közelből is távol című könyvéből. Természetesen ennél több magyar világ létezik, a városrészbe való beköltözés óriási üteme, a származási hely, a társadalmi és generációs különbségek mind-mind szegmentálódást eredményeznek. Kutatásom jelenlegi stádiumában ilyen árnyaltságú bemutatásra nem vállalkozhatom, ezért a továbbiakban telepi magyar közösségen az ott élő, vagy onnan származó egyének együttesét értem. Célom a lokalitásból eredő találkozási pontok megragadása, a tágabb rálátás és megértés érdekében pedig egyaránt készítettem mélyinterjúkat tősgyökeres telepi magyarokkal, a Telepre beköltözött valamint Újvidék más területén élő magyarokkal.

Az etnicitás sajátosságait Richard Jenkins Az etnicitás újragondolása című könyvében (JENKINS 1997:40) négy pontos modellben vázolja. Egyrészt hangsúlyozza a kulturális elkülönülést, differenciálódást (annak ellenére, hogy az identitás a kulturális hasonlóságokkal és különbségekkel egyaránt dialektikus kapcsolatban áll), az etnicitás kulturális meghatározottságát, amely a társadalmi interakciók során újratermelődik. Az etnikum határai bizonyos mértékig változtathatóak és manipulálhatóak, nem kifejezetten stabilak vagy változatlanok, végezetül pedig az etnicitás, mint társadalmi identitás egyszerre kollektív és individuális, külsővé tett és interiorizált. A jenkinsi értelemben a telepi magyarság – a többi magyar világtól is eltérő – önálló kultúrával rendelkező közösség, amely a többségi nemzettel való együttélés és az interetnikus hatások következtében elkülönül, adaptálódik vagy asszimilálódik, egyszóval folyamatosan változatja határait. Jenkins művében idézi Barthot, akinek elmélete szerint az etnicitás nem a változatlan kulturális sajátosságok kötege, mely jellegzetességek felsorolásával bármely személy beazonosítható lenne X-ként vagy Y-ként – vagyis meghúzhatók lennének két etnikum között a határok –, hanem az etnicitás valamely szituáció által meghatározott olyan társadalmi tranzakciók által jön létre, amelyek túllépik magát a kérdéses etnikum határait. Az etnikai határok átjárhatók, a fölöttük és közöttük történő interakciók ellenére léteznek; az etnikai hovatartozás és csatlakozás szabályai változók, mind sajátosságaik, mind fontosságuk tekintetében (BARTH 1969).

Vizsgált közösségem életében kiemelt szerephez jutnak a lokális identitástudat, a földrajzi és szimbolikus határok. Korábban Telep viszonylagosan elszigetelt, „zárt világ” volt, ahol jóval később indult be az urbanizáció, mint Újvidéken. Évtizedek óta a Telepen élő idős adatközlőm arról mesélt, hogy három évvel a háború befejezése után, 1948-ban a tömegközlekedést mindössze két villamosvágány alkotta, de mint mondta, „a villamos is csak a Liman 4 végéig jött, a Telep elejéig”. Habár az első gyalogjárdák már 1925-ben megépültek, interjúalanyom szerint a ’70-es években még nem volt közút, „három méteres aszfaltcsíkon jártunk, járt mindenki: autós, gyalogos, biciklis. Mindenfelé sártenger. Kalocsniba’ jártam dolgozni a sár miatt”.

Erről az elzártságról számolt be fiatal – eredetileg tömbmagyar területről származó –, Telepen élő adatközlőm is, aki szerint „ide gettósították a magyarokat, ami még mindig érezhető. Anyámék szoktak mesélni róla, hogy Telep és Újvidék között volt egy nagy rész, ahol nem volt semmi. Jobban el volt szigetelve, nem volt akkora kapcsolat Újvidékkel. Most már a kerülete, teljesen egyben van”.

Telep napjainkra „összenőtt” a várossal, tömegközlekedésileg, infrastrukturálisan szerves része, bizonyos mértékű szimbolikus elszigeteltség azonban továbbra is érezhető. Interjúalanyom, aki a ’90-es években volt a telepi középiskola diákja, úgy látja, hogy egykori osztálytársai jellemzően „nem mennek az Újvidéki Színházba, pedig az is itt van, csak föl kéne, hogy üljenek a buszra”. Ez a fajta zártság ma már egyre kevésbé van jelen a telepi iskolában, a diákok rendszeresen látogatják tanáraikkal a városközpontban lévő színházakat. Újvidék belvárosából a Telepre kiköltözött interjúalanyom azonban szintén úgy érzi, hogy „el van vágva a központtól, amikor kimegy az utcára”.

Korábban a telepi magyarság kulturális önmeghatározásában fontos szerepet töltött be a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ.[6] Idős adatközlőm arról számolt be, hogy a ’70-es években az egyesületben pezsgő kulturális élet folyt, profi koreográfust alkalmaztak, a néptánccsoport és a zenekar színvonalas előadásaihoz a Magyar Állami Néptáncegyüttes repertoárja jelentette a kiindulási alapot. Az intézmény teljes körű művelődési funkciót töltött be, műsoron voltak operettek, színdarabok, irodalmi estek. Véleménye szerint a Művelődési Központ szándékos elsorvasztására fentről jött a parancs, de az intézmény funkcióvesztettségében számos egyéb tényező, a válságos politikai és gazdasági helyzet, vagy az elvándorlás is közrejátszhatott. A Petőfi szűkebb tevékenységi körrel ma is működik, identitásképző szerepét továbbra sem vesztette el, hiszen fiatal interjúalanyaim kiemelték a magyar középiskolások és egyetemisták számára rendszeresen rendezett szórakoztató programokat, a különböző bálokat, ballagási- és gólyabulikat.

Ahogy a Művelődési Központ is Dél-Telepen található, ehhez a – szintén változófélben lévő – részhez kapcsolódik az otthonérzés, a „falusias” életforma is, itt fejeződik ki leginkább az emotív kötődés, nosztalgia. Észak-Telepen, ahol „gombamód nőnek ki az emeletes házak” – fogalmazott az egyik új építésű lakásban élő fiatal interjúalanyom – mindez kevésbé érezhető. Dél-Telep a vajdasági kisvárosok nyugalmát árasztja, kertes házakkal, virágültetvényekkel, kutyával, macskával. Olyan hely, ahol a gyerekek bátran „rúghatták a labdát egész nap” – emlékszik vissza a városrészből már elköltözött, tősgyökeres telepi interjúalanyom.

Láthattuk, hogy a lokalitás fontos identitásképző szerepet tölt be a telepi magyaroknál, de mi a helyzet a vallással? A beszélgetések során interjúalanyaim Telepet több alkalommal is a régi Jugoszláviához hasonlították – színes nemzetiségi összetételére utalva (az államalkotó szerbek mellett élnek itt szlovákok, ruszinok, goranacok,[7] cigányok), és kiemelték az etnikumok közötti jószomszédi viszonyt. Őket hallgatva Telep valóban egy multietnikus fellegvár benyomását keltheti, hiszen a városrész 3,45 km2-es területén három templom is áll: az 50 méter magas tornyú Szent Erzsébet római katolikus templom, amely az 1928-ban lebontott Nepomuki Szent Jánosnak szentelt templom helyett került – tervezetten – a Telepre, a városon belüli vallási paritás miatt, valamint a református templom és az 1990-ben épült szerb ortodox templom.

A vallási hovatartozás fontos az egyén önmeghatározása szempontjából, egyben etnicitásának mutatója is lehet, nem feltétlenül teológiai tartalom vagy doktrína jelzője. „Társadalmi határokat” szabhat meg, mint a boszniai háború esetében, amely a katolikus ateisták, az ortodox ateisták és muzulmán ateisták között folyt (HOBSBAWM 1990). Kunt Ernő néprajzkutató 1994-ben a kulturális másságról szóló előadásában is térségünkről hoz példákat. Mint mondja, a horvátoknál a zsoldos bajtársiasság a legerősebb etnikai kötelék, a szerbeknél a nemzeti identitásukat, a bosnyákoknál pedig a hittestvéri kölcsönösség. Mindháromról kijelentette, hogy éles határvonalakról beszélhetünk, amelyek mentén mindenki, aki nem „saját”, végzetesen a másik oldalra van utalva.[8]

Az újvidéki és ez által a telepi magyarság többnyire a katolikus vagy a református egyházhoz tartozik, eddigi kutatásaim azonban nem mutattak ki szignifikáns összefüggést vallási hovatartozásuk és önmeghatározásuk között. Fiatal interjúalanyaim körében a vallásuk nem elhanyagolható, ám mérsékelt identifikációs faktor. Jenkins szavaival élve, ha etnicitásukat ebből a szempontból nézzük, akkor annak „háttértényezője, a kulturális bútorok egy darabja, és ebből kifolyólag kevés figyelmet fordítanak rá” (JENKINS 1997:77).

Idősebb adatközlőim azonban már kérdés nélkül kitértek a vallás életükben betöltött szerepére. Egyikük a változó Telep jellegére is rámutatott ezzel, amikor arról beszélt, hogy a ’60-as és a ’70-es években a „művelődési ház, a református templom, az iskola voltak a központ, de most már nem az. Elveszítette jelentőségét”. Az Újtelepen élő interjúalanyom fontosnak tartja a telepiektől való elkülönülést, hiszen „ott egy kicsit más típusú élet folyik, mert ott tömbben él a magyarság. Többen vannak, mint az újtelepi részen. Ez az egyik különbség. Másként viszonyulhatnak, saját kultúrotthonuk van, saját templomuk, tömbben élnek. Egy kicsit gazdagabban ápolhatják hagyományaikat, vagy élhetik saját magyar életüket. Más a helyi közösségük, más a templomuk. Már itt is elválasztanak bennünket”.

„Igaz, hogy nem tudok jól magyarul, de szerbül se” – a kettős félnyelvűség vélelme

Az etnikai identitás belső meghatározásainak egyik aspektusa után, az etnikai identitás explicit jelzései közül – mint a nyelv, az öltözködés vagy a viselkedés – a jellegzetes telepi magyar beszédet veszem górcső alá.

A „telepi madzsar” nyelv széles körben elterjedt fogalom az újvidéki magyarság körében. Sokszor hallottam a viccet is: „- Mi lesz a hangyából, ha átmegy a Telepre? - Handzsa”. Ezt tekinthetjük etnikai témájú viccnek is, amely Mary Douglas szerint az antropológiai elemzések alapján akkor jön létre, amikor két etnikai csoport közötti feszültséget a társadalmi szabályozások elleplezni és visszatartani próbálnak (DOUGLAS 1975). Jelen esetben ez az – enyhe – feszültség nem a többségi nemzet és a magyar közösség, hanem a magyar világok között tételezhető fel.

A vicc egy jellegzetes, a szerb nyelvre nagymértékben támaszkodó telepi magyar nyelvváltozatára, vagy, ahogy tősgyökeres adatközlőm fogalmazott, „magyaros beszédre” utal. Ma már nem jelenthetjük ki, hogy általános jelenségről lenne szó, inkább egy adott korszakhoz köthető. A ’80-as években komoly nyelvi szakadék létezett a Telepen és Újvidék más részein élő magyarok között. Interjúalanyom nem telepiként került az itt lévő iskolába, és máig emlékszik az első tanítási napra, amikor is „a nagyszünetben körbevettek és megfenyegettek, hogy kezdjek el normálisan mádzsárul beszélni, és ne pestieskedjek tovább (…) Később azért enyhült a dolog (…) Én akkor nyílt e-vel beszéltem, otthon is az irodalmi nyelvet használtuk”. A diákok körében elterjedt volt egy kevert beszédmód, a magyar mondatokba való szerb szavak „bedobálása”, mint például: „Poszmátráztuk a masszát és szkákáztunk a szungyerokon” (Figyeltük a tömeget és ugráltunk a szivacsokon); „Szlusáztuk a grupákat a szájmistén, ahogy szvíráznak” (Hallgattuk a bandákat a vásártéren, ahogy zenélnek). Arról, hogy ez a beszédmód napjainkra sem veszett ki teljesen, egy friss, 2013 nyarán hallott példát említek: „Mikor csinálunk ekszperimenteket?” /(kémiai) kísérleteket?/…

Adatközlőim a telepi magyar beszédet nevezték többek között „gyuvecsnyelvnek”, „salátanyelvnek”, „korcskeveréknek”. Maga a jelenség nem számít azonban ritkaságnak Vajdaságban, a szerb nyelv hatása a tömbmagyar területeken is érezhető. Kossa Lajos nyelvművelő már az 1960-as, ’70-es években, a jugoszláviai magyar publicisztikai nyelvezetet elemezve emlegeti a térségre jellemző „makaróni nyelvet”. Hajnal is feljegyez egy érdekes mondatot tanulmányában: „Nekem úgy szmétál, ha valaki úgy keverten beszél” – idézi interjúalanyát Dobradóban, a szerémségi szórványvidék egyetlen, tisztán magyar falujában. Paradox módon a beszélő szándékosan törekszik a helyes magyar beszédre, miközben a szerb eredetű „szmétál” (zavar) szót használja. Magyarnak hiszik, ráadásul a kötet tanúsága szerint a közösség tagjai nem a magyar nyelvtannak megfelelő „szmétál engem” változatot, hanem valamennyi esetben a szerb grammatikának megfelelő „szmétál nekem”-et használták.

Annyiban mégis specifikus jelenségről beszélhetünk a telepiek esetében, hogy az erőteljes asszimilációs folyamat következtében, a többségi szerb nyelv hatására bizonyos esetekben szűkülhet szókincsük, anyanyelvük szegényesebbé válhat. Előfordul, hogy ennek tudatában is vannak: „igaz, hogy nem tudok jól magyarul, de szerbül sem”.

Ezt nevezik a – szakmai körökben erősen vitatott – kettős félnyelvűségnek. A beszélő anyanyelvét már kezdi elfelejteni, de az „új” nyelvet még nem sajátította el tökéletesen. Ebben a köztes állapotban beszélhetünk kettős félnyelvűségről.

A kifejezés Nils Erik Hansegård svéd filológus—nyelvész—antropológustól származik, aki 1962-ben használta először, de Leonard Bloomfield amerikai nyelvész már 1927-ben beszámolt egy félnyelvű Fehér Mennydörgés (White Thunder) nevű indiánról, aki rosszabbul beszélte az angolt, mint törzse nyelvét, a menominit. Ez önmagában még nem lett volna baj, csakhogy az indián anyanyelvén is csak szűk szókinccsel, barbár ragozással tudta magát kifejezni. Hansegård, a kifejezés atyja a Tornio-völgyben 20 éven keresztül végzett résztvevő megfigyelést. A Svédországban élő finnek és lappok otthon megtartották önálló myelvhasználatukat, míg a svédet az iskolában használták, így egyiket sem sikerült kellő mértékben elsajátítaniuk (SKUTNABB-KANGAS, Tove 2007).

Hansegård eredetileg Ferdinand de Saussure-től kölcsönözte „langage – langue” elméleten alapuló módszertanát, amely szerint az a személy nevezhető kettős félnyelvűnek, aki nem rendelkezik megfelelő méretű szókinccsel, nincs birtokában a folyamatos és nyelvtanilag helyes társalgás képességének, beszédhelyzetben gondot jelent számára az automatikus, spontán reagálás. A kevésbé mérhető kategóriákba esik, ám Hansegård szintén szempontnak tekintette a nyelvi neologizmusok létrehozásának képességét, a nyelv kognitív, érzelmi és akarati használatának mértékét, valamint azt, hogy az egyénnek sikerül-e érzelmileg is belehelyeződnie az adott nyelvbe.

Kontra Miklós, a Szegedi Tudományegyetem nyelvészprofesszora értelmezhetetlennek tartja a félnyelvűség fogalmát, mert szerinte ez egyfajta megbélyegzés, hiszen a kétnyelvűeket az egynyelvűek mércéjével méri, pedig egy kétnyelvű ember sohasem tudhat két nyelvet olyan szinten, ahogyan az anyanyelvűek beszélik azt. Lanstyák István pozsonyi nyelvész úgy véli: azok, akik kétnyelvű közegben élnek, sejtik, hogy létező jelenségről van szó, ám ezt tudományos eszközökkel nehezen lehet bizonyítani.[9]

Bár előfordul a telepi magyarok körében, hogy „konyhanyelven beszélik anyanyelvüket”, illetve nehézséget jelenthet számukra a bonyolultabb témákról folytatott eszmecsere, mégsem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy általános érvényű lenne. Adatközlőim szerint a telepi iskolások körében egyre ritkábban hallható ez a jellegzetes nyelv; „vagy asszimilálódnak teljesen, vagy megmaradnak magyarnak teljesen” – véli egyikük. Idős telepi interjúalanyom is úgy látja, hogy kiveszőfélben van ez a faja beszéd. Szerinte az ’50-es, ’60-as években volt igazán elterjedt, amikor szerettek volna megfelelni „az elvárásoknak és a sztereotípiának”.

További terepmunkám során a jellegzetes telepi beszéd kiveszésének mértékét és körülményeit szeretném vizsgálni, valamint azt, hogy milyen tényezők állnak a jelenség hátterében. Kutatott csoportomat az Y generáció (akik 1980 és 1994 között születtek)[10] tagjaira szűkítem, hiszen az aktuális, jövőformáló társadalmi folyamatokat ezen a fiatal korosztályon keresztül tudom a legjobban megragadni. Hogyan élnek a virtuális és valós térben is kinyílt világ adta lehetőségekkel, hogyan befolyásolja ez nyelvhasználatukat, továbbtanulási, párválasztási szokásaikat? Amennyiben Telepen jövő szeptemberben valóban megnyitja kapuit a 2006 óta épülő 440 magyar diák befogadására alkalmas Európa Kollégium a Szent Erzsébet-templom tőszomszédságában, a telepi magyarság történetében újabb jelentős változások következhetnek be.[11]

Idézett szakirodalom

Könyv

DOUGLAS, M. (1975): Implicit meanings: essays in anthropology. Routledge and Kegan Paul, London, 99-114.

HAJNAL V.–PAPP R. (2004): "Mint leveleket a vihar ...": kulturális antropológiai tanulmányok az ezredforduló délvidéki magyarjairól. Forum Kiadó, Újvidék.

HAJNAL V.–PAPP R. (2008): Közelből is távol: magyar világok a Vajdaságban. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet – Timp Kiadó, Budapest.

HOBSBAWM, E. J. (1997):  A nacionalizmus kétszáz éve. Maecenas Kiadó, Budapest, 88-92.

JENKINS, R. (1997): Rethinking ethnicity: Arguments and Explorations. SAGE Publications, London – Thousand Oaks – New Delhi.

KOSSA János (2003): Kettős idegenségben. Timp Kiadó, Budapest.

SKUTNABB-KANGAS, Tove (2007): Bilingualism or not – the education of minorities. Multilingual Matters Ltd., Avon, 248-263.

Folyóirat-publikáció

LASKOVITY J. Ervin István (2012): Félszavakból sem értik. HVG Hetilap, 2012\47. SZÁM.

Elektronikus forrásművek

A.GERGELY András (2008): Közelből is távol. Magyar világok a Vajdaságban. https://www.vmmi.org/index.php?ShowObject=konyv&id=71 (2013. november 26.).

BADIS Róbert (2012): Látlelet a vajdasági magyarok demográfiai helyzetéről. https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-03-Badis.pdf (2013).

BÁLINT István: Egy könyv rólunk https://www.zetna.org/zek/folyoiratok/86/balint.html (2013).

GRAD Novi Sad (2011): Somborski Bulevar otvoren za saobraćaj. https://www.novisad.rs/lat/somborski-bulevar-otvoren-za-saobracaj (2013).

INTERGENERACIO.HU (2011): X, Y, Z: Generációk a világháló vonzásában. https://www.intergeneracio.hu/2011/12/18/x-y-z-generaciok-a-vilaghalo-vonzasaban/ (2013).

JENKINS, Richard (2007): Az etnicitás újragondolása: identitás, kategorizáció és hatalom*. https://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m020426.html (2013).

KUNT Ernő (1994): A kulturális másság. https://www.youtube.com/watch?v=p-RTCAiKEA0 (2013).

MAGYAR Szó (2009): Eltűnik a Telep? https://www.magyarszo.com/hu/2009_08_08/kozelet/71482/ (2013).

NAGY Magdolna (2013): Tető alatt az újvidéki Európa Kollégium. https://www.magyarszo.com/hu/1875/kozelet_oktatas/91943/Tet%C5%91-alatt-az-%C3%BAjvid%C3%A9ki-Eur%C3%B3pa-Koll%C3%A9gium.htm (2013. február 10.).

SZECSEI Szabolcs (2013): Négyszáznegyven magyar egyetemista otthona lesz majd a kollégium. https://www.magyarszo.com/hu/2110/kozelet_oktatas/102009/N%C3%A9gysz%C3%A1znegyven-magyar-egyetemista-otthona-lesz-majd-a-koll%C3%A9gium.htm (2013).

SZELI Balázs (2013): A Munkástelepből kertváros. https://www.magyarszo.com/hu/2111/hetvege/101977/Munk%C3%A1stelepb%C5%91l-kertv%C3%A1ros.htm  (2013. szeptember 29).

TÓTH Lívia (2004): Az ezredforduló délvidéki emberének a sorsa. https://hetnap.rs/cikk/-113.html (2012).

URI Ferenc (2004): A Darányi-telep kialakulása. https://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/nov/08/main.php?l=kozeletunk.htm  (2009).

URI Ferenc (2007): Mikor alapították Újvidéket? https://www.vmtt.org.rs/mtn2009/Uri.pdf (2013).

[1] https://www.zetna.org/zek/folyoiratok/86/balint.html

[2] https://www.magyarszo.com/hu/2111/hetvege/101977/Munk%C3%A1stelepb%C5%91l-kertv%C3%A1ros.htm

[3] https://www.vmtt.org.rs/mtn2009/Uri.pdf

[4] https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-03-Badis.pdf

[5] https://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/nov/08/main.php?l=kozeletunk.htm

[6] https://www.petofi-kozpont.rs/

[7] Eredetileg koszovói szerb törzs, ma Szerbia muzulmán vallású kisebbsége.

[8] https://www.youtube.com/watch?v=p-RTCAiKEA0

[9] https://hvg.hu/hvgfriss/2012.47/201247_egy_vitatott_jelenseg_a_kettos_felnyelvuseg

[10] https://www.intergeneracio.hu/2011/12/18/x-y-z-generaciok-a-vilaghalo-vonzasaban/

[11] https://www.magyarszo.com/hu/1875/kozelet_oktatas/91943/Tet%C5%91-alatt-az-%C3%BAjvid%C3%A9ki-Eur%C3%B3pa-Koll%C3%A9gium.htm