Miközben javában folyt a téli olimpia, meghökkentő dolgok derültek ki Szocsiról. Például az, hogy ott százötven évvel ezelőtt hatalmas népirtás zajlott. Meghökkentő, mert itt, Kelet-Európában mindent szőnyeg alatt tartanak... Az történt ugyanis, hogy a cári hadsereg katonái jobb ügyhöz méltó buzgalommal gyilkolták a kaukázusiakat, a házaikat felgyújtották, romboltak. 1858-ban ott járt Alexandre Dumas, dokumentálódni, és azt látta, hogy a cári hadsereg katonái úgy vadásszák a csecseneket, „mintha vaddisznóra vadásznának”. Szép munka volt, nemde? De ott járt Tolsztoj is, fiatal katonatisztként, és mélységesen kiábrándult abból, amit a cári hadsereg katonái műveltek, ahogy öltek, gyújtogattak, romboltak – ahogy a kaukázusi missziójukat teljesítették. Meg is írta ezt a Hadzsi Muratban.

S hogy a kaukázusi misszió nem valami pillanatnyi felbuzdulás eredménye volt, hanem állandó küldetés, bizonyíthatja az is, hogy a múlt század derekán Sztálin elvtárs egész népeket deportált Kaukázusból a birodalom más tájaira, Kazahsztánba például vagy Szibériába.

Szocsiban, ahol most az olimpia zajlott - ott, abban a Fekete-tenger parti paradicsomban - élt hajdan az ubih nép. Nekik is el kellett tűnniük az orosz hódítók útjából. Ők Törökországba menekültek, és mit tehettek volna mást, lassan törökké váltak. 1992-ben hunyt el az utolsó ubih nyelven beszélő ember – Tevfik Esenç nyelvész -, akinek köszönhetően mégiscsak maradt némi emlék erről az immár halott nyelvről, és kihalt népről.

Ezeket hallva, ezeket olvasva úgy érezzük, valami nincs rendben. Mintha Auschwitzban zajlott volna ez az olimpia! Persze, tekinthetnénk jóvátételnek is azt, hogy egy hajdani nagy népirtás helyén zajlott. Tegyük fel, Oroszország azért rendezte az olimpiát Szocsiban, hogy ne csak szenvedést, hanem valami jót is nyújtson a kaukázusi népeknek. Némi elégtételt... És tette ezt szemkiszúrásból? Vagy őszintén? – ki tudja. Eltáncolták a békét a genocídium helyén... Hogy komolyan vehessük a feltételezett jószándékot, ahhoz valamivel többre lenne szükség. Az olimpia rendezői állíthattak volna például egy kopjafát, pardon, egy emlékoszlopot a kaukázusiaknak – az elüldözötteknek és az ottmaradottaknak. De ne menjünk olyan messzire, seperjünk inkább a magunk portáján! Mert itt nálunk is elkelne egy-egy hasonló figyelmesség. Kolozsváron például, a Hunyadi téren, az Avram Iancu szobor mellett szintén állhatna egy kopjafa. Vagy Szebenben – a kulturális fővároskodás idején – ugyancsak állíthattak volna egy vidám siratófalat a város alapítóiért és felvirágoztatóiért, az elárverezett németekért. Ezt megspórolták ugyan, de a szászok hátrahagyott épületei, a rád kacsintó tetőablakok, Nagyszeben belvárosa amúgyis betölti a vidám siratófal szerepét.

Kérdés csupán, hogy belátja-e ezt az új gazda? Például az egykori KGB-ésből lett orosz államfő szembe tud-e nézni önmagával? Azok után, hogy nemrég fejezte be – ha egyáltalán befejezte – a csecsenek elleni háborút, amely szintén ott zajlott, ugyancsak a Kaukázus közelében. El tud-e számolni ezzel? – hogy Ukrajnáról most ne is beszéljünk... Ahhoz, hogy elszámoljon, mindenekelőtt önmagával kell szembenéznie! Mert velünk vagy bármely más egyszerű polgárral bármikor szembenéz – szemrebbenés nélkül. Ő is, és bármelyik politikus. E tekintetben nincsenek gátlásaik, és ezért nem várhatunk sok jót tőlük sem Szocsiban, sem Bukarestben, sehol a világon. Sajnos, erről van szó.