A „bőséges ínségtől” errefelé

A történészeknek leginkább az eltűnő korok, lepergett évek és évtizedek nyújtják a legkitűnőbb forrásanyagot, ugyanakkor a jelenben élők közül is mindig éppen az aktuális, a racionális magyarázatok és részletelemzések kerülnek érdemi figyelem körébe. Valuch Tibor válogatott tanulmányai[1] is ezt tükrözik: arcokat vet össze eszmékkel, embereket a mindennapokkal, szocializmust a magánkisiparral, 1956-ot a megtorlással, „gulyáskommunizmust” a magyarsággal, élelmiszer-ellátást a demokratikus radikalizmus hagyományával és a liberális szocializmus eretnekségeivel. „Jegyzetei”, elemző áttekintése, esettanulmányai nemcsak korszakok és kultúrák, zsarnokságok és megtorlások, naiv vagy tiszta eszmék és esélytelen koruk dimenziói közt nyújtanak eligazodást, hanem a történelemben a „rákövetkezés” vagy bekövetkezés esélyeit, a frontvonalakon inneni és túli eszmei vagy életviteli drámákat is szakmai figyelem fókuszába emelik. Amikor irodalom és politika határain (Kovács Imre, Szabó Zoltán, Schöpflin Aladár) vagy a nemzetformálás időszakaiban az emberformáló és korszakalkotó eszmék alapvonalain építkező közgondolkodók (Vámbéry Rusztem, Csécsy Imre, Jászi Oszkár, Bibó István) hatásáról fest nagyívű korképeket, vagy midőn a községi közellátás, fogyasztás „bőséges ínségtől az ínséges bőségig” terjedő dimenzióit veszi nagyítója alá, polgárosodást keres vagy demokratizálódást talál, valahol mindig a lehetséges utak és konfliktusok természetrajzára futtatja ki megállapításait. Emberi pannók és társadalmi életrajzok olyan korszemléletét, mikrotörténeti és emlékezeti aspektusait vázolja föl számunkra, melyek révén az emlékezet és a tény, a korkérdések adekvát válaszai, a demokratikus vagy zsarnoki megoldások interpretációi tűnnek a legadekvátabb megközelítésnek.

Valuch a történeti antropológia felé indulva, de a magyar táj és néprajzi térségek (hajdúsági, Duna—Tisza-közi, debreceni) lokális jelentéstörténetét adva úgy jut el a huszadik századi magyar társadalmi metszetek összegzéséhez, hogy ebben az élő történelem, a résztvevő ember, az események sodra és ideje kap fokozott figyelmet. Értékválasztása, s az, hogy elemzéseiben nem a rendszerváltást követő világ körüléneklése, hanem épp a hagyományok új szempontú mustrája összegződik, s nem az elvitathatatlanság önhittségével, hanem a lehetséges olvasatok, a lassult időben latolgató és értékelő szemléletmód eleganciája, az árnyaltabb és részletesebb zsarnokságképek felvillantása kapja a főszerepet, fennen mutatja, hogy az ember a mindenkori belátásokkal csupán kormetszeteket, talányokat, előképeket és részválaszokat kaphat. Két évtizednyi tanulmány-válogatás ennél többre is vágyhatna – azonban épp a megértés merészsége, a kérdésfeltevések bátorsága és a részválaszok relatív részrendszere mutatja, mennyivel inkább szembesít az ilyesféle szerényre formált, de elmélyült belátás, mint az idő zsarnokságába rekedt összképek kimerevített kreálmányai, vagy a korszakvíziók újrafestett álságosságai, melyek napjaink történetírásában új korszakként hódolnak a retró, az önfelkérésen vagy hatalompolitikán alapuló átírások és elsnasszolt áttekintések bűvöletének.

S hogy az idő zsarnok-e, vagy a kollektív emlékezet felejtésre hajlamos-e, esetleg a lassú időben a történeti szembesülések is más és más visszfényt kapnak, azt megannyi fontos monográfia bizonyítja, melyekben a metszetek, narratívák és komplexitások a maguk értelmező idejében sokkalta mélyebb dimenziók felé kalauzolnak, mint azt olykor a zsarnoki idő vagy a kisemberségek fölbukkanásának sodra fölfedezni engedné. Amit tehetünk, csupán a megértés, belátás, elfogadás, újragondolás kísérlete, és sosem bizonyosság a mindenkori tudás, a történeti tudat felől, s e kísérletet Valuch Tibor is fölmutatja, hogy a Nagyalföldet, a Viharsarkot, a békési tájakat vagy a homoki hátságot a történeti felfedezés merészségével, kormetszeteivel tegye átláthatóvá. A marginalitás határai, az emlékezet lenyomatai és a mindennapiság élethossziglani tartalmai így jelennek meg az átjárhatóságokban, érthetőségekben, saját határaikon innen és túlnan is.

A huszadik századi társadalom- és mentalitástörténetre szakosodott Szerző legújabb könyvében a mindennapi élet legújabbkori dimenzióinak széles ölelésű forrásanyagát kínálja és elemzi,[2] ezzel tárházát, vagy inkább kincstárát mutatja be mindazon társas és társadalmi történésrendnek, mely a fogyasztás, a divat, a mindennapi kultuszok, a csábulás és reménykedés kulturális antropológiai átlátása, a vágyak és megalkuvások, öltözködés, táplálkozás, lakás és átrétegződés felé vezet. Nem „szimplán” kultúrakutatási, s nem szokásnéprajzi vagy kommunikációs antropológiai e monografikus feltáró munka egésze, de a hétköznapok terén megejtő részletességgel tér ki a mindennapi életjelek roppant széles körére: mikrotörténeti aprólékossággal tekinti át a munkáskultúra kialakulását és változását, a paraszti és polgári otthonok sajátosságait, a lakótelepek panelvilági és a hétvégi nyaralók jólétvilági illúzióit, az étkezési és lemondási szokások rendjét, a konfekció-ipar és a módi falusi-városi kommunikációját, a nemzeti jövedelem és a keresetek egyenlőség szabta idáját, szemben a valóság formálta szegénységi/vagyonosodási folyamatokkal, a fogyasztás intézményesítésével és normarendszerré vagy vágyálommá szerveződésével, a lakhatás időleges, állandósultan bizonytalan és falusiasan vagy városiasan körvonalazható formáival, az életmód és a társadalmi változások ciklusaival vagy ideológiai felhangjaival együtt.

Valuch könyve a magyar társadalomtörténetírás egyik új, empirikus ágának képviselője, azé konkrétan, mely a forrásanyagot, illusztrációt, adatbázisokat, statisztikákat mintegy alapanyagként kezeli a narratív leíráshoz, az alapos áttekintéshez, a mikro- és makro-szintű értelmezés harmóniáját biztosító komplex feldolgozáshoz. Kinyilvánítja azt is: „Sem a múlt, sem pedig a jelen értelmezése nem képzelhető el annak ismerete nélkül, miként élik, szervezik, tervezik és gondolják az emberek életüket. Mit jelent a mindennapi létfenntartás, milyenek ennek tárgyi-társadalmi feltételei, milyen tárgyakat használnak az emberek mindennapi tevékenységük során, és mindezek hogyan változtak?” (7. old.)

A proletarizálódás, elparaszttalanodás, a rivalizálás megszűnése vagy felfüggesztése mint a polgári múltat elvitató értékrend, valamint a társadalmi csoportok, rétegek, osztályok adaptációs gyakorlata, rugalmassága, készsége ugyancsak olyan dimenziók, melyek nem a historiográfiában „bevett” kronologikus rendet követik, hanem újabb cezúrákat, hosszú időtartamú folyamatok megrajzolását igénylik, s ezt a Szerző imponálóan meg is fogalmazza a kötet tagolása, szerkezete, mentalitás- és életmódformáló folyamatok hatása mentén. Így a harmincas években kezdődő modernizációs trend jelzésével a háborús és ötvenes évek folytatólagos destrukturalizáló hatásait, a Kádár-korszak regenerálódási időszakát, majd a posztszocialista korszak már hiányhoz és túlélési stratégiákhoz szokott társadalmának adaptációs trendjeit körvonalazza és leíróan mutatja be, ínség és hiány, megszakítottság és mentális örökség, életmód-tervek és megvalósítási esélyek egyenlőtlenségeit is megrajzolva. A jövedelem-szintek és elosztási érdekeltségek tipizálásával, valamint a történeti értelemben vett tartós struktúra-változás előképének mondható erős fél évszázad kölcsönhatásainak jól keretezett rajzolatával pedig – úgy vélem—értékelem – korszakos jelentőségű modernizáció-kritikai alapművet formált. A hétköznapiság és a társadalmi határátjárások trendjei, a lehetséges egyensúlyok és átalakulások folyamata mostanság egyre több történeti opuszban mutatkozik meg, s ezek közt felsejlő értékrendben fajsúlyos teljesítmény Valuch Tibor „hétköznap”-könyve.

Mikrováltozások makrokörnyezetben

A történész szerszámosládájának legkülönfélébb eszközeit majdnem minden kormeghatározó kutató másra és másra használja. Éltes példa erre, hogy a mindennapi lét, a lokális és regionális társadalom rejtelmeinek áttekintése történettudományi értelemben is korszakmeghatározó vállalása volt Benda Gyulának, aki a sok éven át kutatott keszthelyi társadalomtörténetet nem pusztán levéltári forrásanyagra alapozta, hanem a helyi társadalmat jellemző létmódokat és konvenciókat is figyelembe vette. Mégpedig olyan „újraírható történelem” értelmében tette ezt, amely a kvantitatív kutatás esetében egyfajta folytonos elbeszélést, az értelmezésre érzékeny tények ismételt átolvasását, s szinte vallomásos tartalomként kezelését eredményezi.[3]

A keszthelyi források faggatása, „szavahihetőségük” belátása és sokoldalú vitatása, egymással párban vagy vegyesen alkalmazott elemzések összegezhető tartalma a módszertani bizonyítéka Bendának, aki az uradalmak cselédeit, a birtokosok belső rendjét, az elit és az alárendelt irányítók viszonyát éppúgy megrajzolta a 18—19. századi Keszthely társadalmában, mint a környék jobbágyközségeinek vagy a kistérség belső kölcsönhatásainak árnyalt térképét, a lecsúszó társadalmi szereplők, a szőlővagyont vagy a telket öröklő új nemzedékek tagoltságát, a fluktuálódó árendások tömegeit, az úrbéres viszony egész történeti alapstruktúráját, a helyi világ demográfiáját, vagy az iparos családok sorsalakulását.

A keszthelyi kutatás mint kvantitatív, mélységi megközelítést és rétegzett megjelenítést vállaló, a szakirodalmi „tényanyaggal” nemegyszer fennen vitázó Benda Gyula értelmezésében olyan vállalás, mely „kontextusok” közé helyezi a forrásokat, makrokörnyezetben mutatja be a mikrováltozásokat, és sugallja—bizonyítja, hogy ezek nem ellentétei, hanem a kutatás komplexitásának feltételeit megtestesítő párhuzamos eszközei az ismeret-felhalmozásnak, belátásnak. Másképp szólva: mindvégig azzal a kreatív készséggel használja eszköztárát, amivel már nem az átlag iparos rendelkezik, hanem a mesterember, aki élethosszan cizellálja nagy művét, és sokszor maga is kételkedik abban, van-e értelme, célja, majdani eredménye a véget nem érő mívességnek, lezárhatatlan kutakodásnak… De csinálja, tanítja, átadja, és céhes mestermunkaként mindvégig értékelhetővé, utólag pedig „tárlóba illően” megbecsülhetővé teszi.

Benda a találkozások, értelmező viták, elbeszélések, konstruktív narratívák embere volt, e disszertációja is azért készült másfél évtizedig, mert kibeszélte, szóba formálta, tanító módon továbbadta tudását, nem pedig papírra rótta apró megfigyeléseit vagy cédulázta belátásait. Műve a sok évnyi kutatás, helyi levéltári és nemzetközi diszciplináris szembesítés eredményeként, a nyolcvanas évek közepén fogant alapelképzelés és a kilencvenes években induló helyi forrásföltárás hozadékaképpen doktori disszertációnyi ismeretkincset halmozott föl. „Dani” eközben sok tíz- és százezer forrásanyagot vizsgált vagy analizált és részben közölt is inventárium-ismertetések vagy tanulmányok, előadások formájában, de ami ennél is inkább a sokrabecsülés oka volt környezetében, az legfőképpen az olasz—francia—német gazdaság- és társadalomtörténet hazai interpretációja volt. Az Annales-iskola nyomdokain járt, a hosszú időtartamok és a ciklikus átalakulások együttes szemléletével, a „szeriális történelem” (kevésbé szaknyelven: a nagyobb időciklusokban, időfolyamatokban gondolkodás) harmonikus összehangolását keresve a gazdasággal, demográfiával, foglalkoztatottsággal, termelési technikákkal, piaci folyamatokkal, gazdasági környezettel foglalkozó feltárásokkal, s mindehhez a helytörténeti és a makrotörténelmi dimenziók közötti lépték, a kistáji-regionális kontextus fontosságának fölfedezését adva.

A térbeli konjunktúrák földrajzi adottsággal összefüggő, a mezővárost az uradalmi térrel együtt szemlélő, a zsellérek sorsával a polgárosodás korai szakaszát is párhuzamba állító felfogásmód Benda művében kiegészül az identitások jellemzésével, a mozdulatlannak látszó világban a vállalkozók, a mozgások, a háztartások, a rokonsági rendszer, az idegenek és eltérő vallási csoportokhoz tartozók, a mesterek, halászok, parasztpolgárok jellegzetes keszthelyi típusainak bemutatásával; a história szereplői, formáló aktorai olyan személyes „leltár” forrásaiként virulnak elő, hogy ennek révén a zárt és rögzült közösség szinte „érdektelen” marginalitása megtelik az átélhető életmódok, az értékrendek és normák, a kirekesztettség és a berekesztés mikro-játszmaival; életre kell és szinte vallomást fogalmaz meg minden cseléd, jobbágy, birtokos, kereskedő, borosgazda, kocsis vagy csizmadia. Ezt a vallomásosságot interpretálja Benda, ennek fontosságát, súlyát, módszertani problémaként föltárt megértési folyamatát és értelmezés-változásait illusztrálja hitelesen, kéziratban maradt doktori értekezését pedig kollégái, tanítványai, kortársai és a mikrotörténetírás hazai kezdeteit súlyba vevő utókor is meghatározó és egyedülálló teljesítményként értékeli. (Jelezni érdemes Szíjártó M. István méltó és eligazító utószavának fontosságát, melyben a portré, a barátság és a kollegialitás éppúgy jelen van, mint az elismerő értékelés egész tudományterületen jelen lévő érzülete).

A határtalanság, nyitottság túlélési esély

Az újabb kötetek ismertetése során, és előzményeikkel összeolvasva is a határok és határátkelések kérdése kerül terítékre megannyi kultúraközi elemzésben. Ahogy Valuch Tibornál a társadalmi rétegek, osztálystruktúra-elemek, vagy Benda Gyulánál a szociális háló intimitás-hátterében zajló gazdálkodási racionalitás jellegadónak minősült, úgy a hasonló kontextuális metszeteket megkerülni sem lehet Gráfik Imre pontosan idevágó munkájában, a Határtalanul. Határon innen és túl című válogatásban.[4] A kötet nyelvi színgazdagsága már szinte eleve igazolja a címébe foglalt „határtalanságot” (magyar, német, angol, horvát, szlovén tanulmányokkal és néprajzi ihletettségű tájportrékkal), a Pannon-régió és a Kárpát-medencei kisebbségek, főként Nyugat-Magyarország térségébe vezet oly módon, hogy mintegy multikulturális kontextusba ágyazza tematikus megfigyeléseit.

A (nem melleslegesen a) Magyar Néprajzi Társaság főtitkára, számos szakosztály és munkabizottság vezetője, a Savaria Múzeum igazgatója és a nemzetiségi, határon túli magyarság néprajzi örökségének védőjeként is fungáló Gráfik az őriszigeti műemléki együttest, a nemzeti tudatban horvát és burgenlandi—szlovéniai népszínművekben rögzült példázatokat, a horvátországi szórványmagyarság jelenét és múltját, nemzeti tudatát és identitását, a nyelvhasználat és az együttélő közösségek viszonyrendszerét, a Pannon táj vonzásába kerülő európai párbeszédeket, a horvát államiság témakörét és nem utolsósorban a nemzeti traumáktól a népek kulturális találkahelyeit jellemző „hármashatár-helyzetet” veszi körül elemzéseivel. Munkájából kitetszik, hogy a nemzeti kultúrák központi vagy központosított státusza minduntalan szembesül a marginalizált vagy határokra szorult helyi kultúrák fontosságával, de mert ezek egymást is legtöbbször áthatják, a mikroközösségek és települési identitások belső összefüggésrendje olyan túlélési esélyt kínál számukra, amely éppen határtalanságaikból fakad s ott is jelenik meg. A tradíció és regionalizmus, tájegységi népi kultúra és nemzeti kultúra, beszélt és megőrzött nyelv, irodalmi—művészeti hagyomány versus politikai önszerveződés alapkérdései nemcsak a barth-i határok és etnikai határátjárások értelmében jelenik meg Gráfik írásaiban, hanem a hazai, kelet-európai és nyugati szakirodalom néprajzi-antropológiai forrásaiból épp azokat a visszaigazoló teóriákat mutatja föl, melyeknél sok esetben izgalmasabb, ahogyan például a piszanicai magyarok morfológiailag a pravoszláv szerbek, a református és római katolikus magyarok közötti családi vagy származási közösségi határokon át-élnek, stratégiáikat kölcsönösségekre formálják és a természeti, politikai, gazdálkodási, vallási—kulturális különbségeket is laza én-határok között éltetik (pl. generációk, birtokviszonyok, családtörténetek terén), mintegy „forgórózsa-modellben”, ahol az egyén szerepe is külső-belső osztást mutat, környezetével pedig sziromszerűen körülvett. A megkülönböztető magatartások rendje (Victor Turner alapján), a generációs metszetben csökkenő súlyú tradicionalitást felváltó „innovációs tradíciók” jelenléte szavatolja, hogy a külső hatások egysége és vegyessége az egyén szociális kondícióit ne csupán leépítse, de új dimenziókban erősítse is (138—158. oldal). Vagy hasonlóképpen a közép-horvátországi szórványközösségek esetére jellemző ételféleségek, hangszertípusok vagy endogámia bemutatásával is gazdag illusztrációját adja a többkultúrájúságában nemhogy nem sérült, hanem státuszbiztonsággal élő kisebbségiségnek, határhelyzetben élő csoportok megmaradási esélyének (71—137. oldal), a népszínművek egyetlen összefüggő mikroközösségbe galvanizáló hatásának (41—70. oldal), nemzeti traumák szimbolikus emlékműveinek vagy „tiltott helyeinek” emlékezeti dokumentumai alapján (203—290. oldal).

Gráfik tanulmánygyűjteménye a tárgyalkotó népművészet, a kultúra- és köztörténet, a kulturális örökségek és érték-transzferek nyugat-magyarországi és szomszédsági kérdésköreivel összefüggésben olyan lokális világok együttélési gyakorlatát jeleníti meg, melyek a nagypolitikai sodrásoktól, a marginalitásban is kultúraközi állapotoktól, a hétköznapi életek „szélrózsa-irányaitól” kölcsönös függésben, de a helyi életvezetés terén az emlékezeti közösség számára mindenek ellenére is életképesen megmaradnak. Átlátásként a közel lakó, átjárásként a marginális, elfogadásként a szomszédsági kultúrák iránt, a többnyelvűség vagy sokszínűség tanúsítványaként, kölcsönhatások regisztrációiként. Nem valamely életút-összegző nagymonográfia ez a mű, nem is valamiféle cikkgyűjtemény, hanem az alkotó és az olvasó ráébredő, fölismerő találkozására épített tudatosítás inkább, melynek hatásai mind a magyar néprajzi, etnicitáskutatási, kisebbségelemzési vagy kultúratörténeti határjárások alkalmával a „szűken vett helyinél” univerzálisabb jelentéstérbe kalauzolják az érdeklődőt. Érdeklődőt az iránt, ami határmenti, egymásközti, kultúraközi, emberközeli…

Valóságírás vagy történet – válságban és elmozdulásban

Ha nem is földrajzi vagy etnikai, de annál is jelentősebb megismeréstörténeti metszetben hoz „új kurzust” Gérard Noirel könyve,[5] melyben a Marc Bloch ajánlotta szemléletváltozást vagy fordulatot a történész és a történetmondó feladattudatának újraértékelésére szánt áttekintésként adja meg.

A történészek körében az elmúlt másfél—két évtizedben kibontakozó műhelyviták a szakmai felelősség, a történeti hűség és az emberek érdeklődését jobban szolgáló tudományművelés paradigmájában kezdték újrafogalmazni a tennivalókat. E tekintetben a Noirel megfogalmazta válság a historiográfia forráskritikai, jelentéstulajdonítási, szimbólumfejtési, pragmatikusan távolságtartó vagy bevonódóan életközeli feladatait jeleníti meg, a külvilágtól elkülönült, a külső befolyást engedő vagy a hitvallásosan gyakorlati tudást preferáló magatartás értelmében. A fentebbi opuszok: Valuch, Benda, Gráfik vagy a kortárs monográfiák szerzői közül (a MASZOL hasábjain is ismertetett Gyáni Gábor, Eric Hobsbawm, Kövér György, Karády Viktor és többen mások) ezt a pozitív filozófiát és pozitivista adatkezelést többen is alapeszközként kezelik történeti munkáik hátterében, de maga a történész társadalom is megosztott a téren, hogy milyen feladattudat, milyen hatóköz, s mennyi érvényesség jellemezheti az ideológiamentes kortárs történetírást. Ha a történész a szaktudás és a hatalmi alárendeltség hegyfokai között kell utazzon, ha a szaktudomány metanyelve, a retorikai fordulatok és emlékezetpolitikák külső kényszerei beleszólnak a közölt tartalmak érvényességébe, akkor a „szolgálólány-szerep” épp oly eséllyel hódíthat, mint a nonkonformista megoldások, az interdiszciplináris tájékozódás, az interpretatív önállóság, a hamis pragmatizmus elutasítása.

Noirel a történészmesterség kritikai szemléletével, a szakmai ítélkezés és az univerzális jelentéstér kontrasztjával részletekbe menő mustráját adja annak, hogyan lehet és kell – a politikumtól függve vagy ellenében is – professzionális megoldásokat formálni az újragondolás, az átértelmezés, a szuverén és elvitathatatlan kinyilatkoztatások nyelvi fordulatokat, retorikai cseleket, kritikai elméleteket és cselekvés-filozófiákat is magába foglaló korszakaiban, ezen belül is hogyan lehet szolidáris, igazságos és előfeltevéseken alapuló tudást is felülbírálni merész a tudásközösségek összhangját kereső szakember. A kiadói tér, a címlapok és ismertetők világa, a tudás „védjegyének” megtervezése, a védhető kompromisszumok kimódolása ma már, a társadalomtörténet egyirányú rajzolatát elvitató, a sokirányú tájékozódást és multidiszciplináris elkötelezettséget igénylő feladatvállalást sürgető időszakában nem kevesebb, mint a mentális életvilágokba, a tudástőkébe beavatkozó, befektető vagy hasznot elősegítő szemléletmód előnyben részesítését kívánja. Noirel a fordulatok, a szerző személyiségének lenyomataiban megjelenő hitelesség, az „írás győzelme” révén visszatérő aktualitás és meggyőző erő mentén vázolja a mindennapi lét történetének tudásformákban rögzülő változatait, s mintegy „cselekvéselmélet” kimunkálására szólítja fel az elméleti megismerést és méltányos nézőpontválasztást szorgalmazó történészeket. Műve azonban nem csupán az értelmező közösségek tolvajnyelvének, céhes problémák „szellőztetésének” kulcskönyve, hanem része vagy meghatározó alapköve is a „történelem védelmében” fogant narratív historiográfiának. Másképp szólva, az itt ismertetett munkák tudományközi karakterének, alkotói attitűdök mintázatainak és olvasói stratégiák racionális eredményeinek is. E „vándorlás” a naturalizmustól a pozitivizmuson át a hermeneutikai és szimbólumelemző világ felé, avagy a jelen perspektívát a múlt tükrében láttatni merész, és a múltat a jelen értelmezési dimenziói között leíró módon vázolni képes narratívák felé tereli, mintegy visszaköszön a tér- és tájfogalmak, hosszú időtartamú folyamatok, interpretációs stratégiák és megmutatkozások területén is.

Foltonfolt tér(kép) és kartografizált etnotudomány

Bárha a kartográfia kora-ókori ábrázolástechnikái éppúgy lehettek akár utazók, uralkodók vagy gazdálkodók megörökítési metódusai, mint a foltokból összerakható vaktérképek vagy kisiskolás tankönyvi ábrák, maga a karto-gráfia (mint papírra rajzolt térvetülete az átélhető térélménynek) szinte sosem lehetett tiszta tudomány, amennyiben mindig is közlekedési, hadászati, hódítási, áruforgalmi-szállítási vagy épp migrációs tematikák melléklete volt, uralkodók szolgálatában, s még a történet(-tudomány)i gondolkodás akadémikus rendszerének kiépülése előtt vagy után is.

A nemzetépítés és birodalomformálás mint virtuális eljárásmód a papírforma fölött, nem újkeletű, de korántsem minden historikus történésnél kerül elő a megértés szempontjaként ama víziók köre, melyeket a kartográfusok forgalmaztak a régi időkben. Az átírt és átrajzolt történelmek, folthatásokból összetákolt térképek, a szimbolikus politizálás árnyalt eszköztára ma is kézre esik sokaknak, de a kortárs olvasatok és vélt/valódi elvárások okán a trianoni határproblematikák ilyetén „rajzolata” súlyosan izgalmas kérdéstömeg lett az elmúlt években.

Nemzeti tér, földrajzi és tájfogalmi história lengi be Krasznai Zoltán munkáját is, kinek vállalása azonban a bölcseleti bóklászások között általában nem túlságosan preferált térképtudomány, földrajzoktatás és történeti térségszemlélet keretei, határai között mozog. Mozog pedig több rendben/értelemben is, elsőként a históriában (így például a két háború közötti Magyarország reprezentáció-történetében), másodszor a tértudományok és a térképeszet dimenziói között, harmadrészben pedig a nemzet- és ország-megjelenítések roppant izgalmas térségi határkonstrukcióinak terében.[6]

Ami a térségiség, területi identitás kérdéseiben az elmúlt két évtized földrajtudományi irodalmából kifejezetten izgalmassá lett (nevezetesen a térfogalmak fejlődésrajza és regionális metszeteik), vagy ami az etnokartográfia és etnikai térképészet néprajzi vagy ideológiai megjelenítés-történetében a leghúzósabb hatást gyakorolta (ebben is főképp Keményfi Róbert kutatásai vagy Borsos Balázs most készülő etno- és vallás-kartográfiai történeti adatbázisa), az mind megjelenik e kötetben, ráadásul a mentalitás- és politikatörténet olyan időszakának komplex rajzolatával, ami kevés kortárs opuszban örvendezteti meg olvasóit. Krasznai a nemzeti terület(ek) reprezentációiból válogat impozáns mennyiséget (térképjegyzéke közel száz tételes, színes mellékletei további közel száz plakát—reklám—képeslap-illusztrációval színesítik az összképet), melyekben a trianoni veszteség, a marginalizáltságba sodródás, a nemzetlét-pusztulási víziói mutatkoznak, s mindezt az első világháború utáni időszak térkép-foltjaiból öltögeti egybe, mégpedig úgy, hogy a könyv egyképpen lehet örömére térképésznek, történésznek, szimbólumkutatónak, politológusnak, műtörténésznek vagy földrajztanárnak. Régen láttam ekképpen száraz tematikáról ilyen harsányan izgalmas könyvet (talán Stegena Lajos híres térképtörténete vagy az Európa-ábrázolások gyűjteménye vetekszik ezzel a képmennyiséggel, viszont alulmarad a történeti és tértudományi kontextusokban), ugyanakkor a „papír-ízű” lapozgatások mögött a térbeli politizálás kivételesen provokatív ideológiatörténete is föltárásra érdemesült, s ettől valóban multidiszciplináris teljességű a könyv.

Az, hogy térről, térképről, térbeliségről miképp gondolkodnak a francia Annales-iskola hívei és követői, a francia doktori kurzusokon és kutatásokon edződött Krasznai számára bevezető fejezeteket kínált doktori értekezése anyagához, amit a két világháború közötti Magyarország nemzetfogalmaihoz, nemzeti terület-vízióihoz és reprezentációs anyagaikhoz vezet tova, illő egyensúlyban tartva nemzeti ideológiák, nemzeti oktatás, vizionált vagy imaginált nemzetegység és manipulatív oktatási felületekre szerkelt vizuális ismeretanyag elemeit. Ez a foltonfolt képződmény – nem kis részben a francia tértudomány és társadalomtudomány öröksége révén – példátlan harmóniába rendeződik az értekezés lapjain, kölcsönös meglepetést kínálva uralomtörténet, tértudomány és kultúraelmélet hívei számára, azzal a végső üzenettel, hogy a két háború közötti nemzetkoncepciókban bekövetkezett területi, földrajzi és főleg nemzetideológiai átváltozás jelentőségének és médiumokban föllelhető lenyomatainak hosszú távú hatása van a szimbolikus nyelvezetek, intézményes hatások, politikai célként megfogalmazódó szegregációs vagy bűnbakképző ideák kontinuitása révén, minthogy „a regnáló elit ideológiai alapjaként mobilizációs, legitimációs célokat szolgáló reprezentációkból… már kontrolálni képtelen tragikus erőké váltak” a második világháború idejére. S ha csak idejére, az már a történeti képhez tartozik, nem pedig a jelenre is, mely ismét keretet ad a történeti marginalitás biztosításának új útjaira, a visszaforgatható történeti időfolyam manipulálására, imaginált egységesség történeti károsságának fölismerésére.

De a komplex feldolgozás nem hagy kételyt: képzelt nemzet, virtuális egység, árnyaltság nélküli létfeltételek akár ideája, akár politikája, akár pedig térképi megjelenítése olyan új mozgások, határátlépések, térrendezések eszmei alapja, mely bármikor s bárkinek módot ad a társadalmi tények grafikus, statikus vagy ideologikus átrajzolására. Ezért már az is a narratív része kell legyen, mikor s milyen történeti kép, komplex társadalom- vagy korrajz keretébe fér majd bele efféle parttalan—határtalan eszmerészegséggel formált tendenciózusság univerzuma és egzakt kritikája is.

[1] Metszetek. Válogatott tanulmányok. Argumentum – 1956-os Intézet, Budapest, 2006., 270 oldal.

[2] Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2013., 345 oldal.

[3] Benda Gyula: Zsellérből polgár – társadalmi változás egy dunántúli kisvárosban (Keszthely társadalma 1740–1849). Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2008., 515 oldal.

[4] Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2013., 360 oldal.

[5] Gérard Noirel: A történetírás „válsága”. Elméletek, irányzatok és viták a történelemről, tudománnyá válásától napjainkig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001., 384 oldal.

[6] Földrajztudomány, oktatás és propaganda. A nemzeti terület reprezentációja a két világháború közötti Magyarországon.  IDResearch Kft. / Publikon Kiadó, Pécs, 2012., 262 oldal.