A rendszerépítő harsányság sodrában – tegnap és ma

A kortörténeti elbeszélés és az életrajzi portré egyfajta „kívülnézeti” olvasata lehetne talán ama kortörténeti körkép jellemzője, melyben a szerzői szándék a megértő tálalás, objektív ismertetés és tisztelettel övezett elismerés között rejtőzködik.

Gantner Péter könyve[1] a Kisgazdapárt baloldali beállítottságú, vidéki politikusának, Gyöngyösi János személyének és politikai pályafutásának állít emléket, elsőbbül is abban a dimenzióban, amelyben 1944 végén felajánlja kollaboráns szolgálatait a közeledő, majd bevonuló szovjet erőknek, akik ezért viszonzásul elősegítették politikai karrierje alakulását, majd abban a második világháborút követő diplomáciai huzavonában is, amelyben a moszkovita kommunistákkal kialakult kapcsolat mellett (mint a megválasztott koalíciós kormány külügyminisztere) minden tapasztalati tudás nélkül a magyar érdekek és a határon túli magyarság képviseletének védelmében aktivizálódik. Gantner röviden úgy exponálja a bonyodalmas, Magyarország második világháború utáni, tragikus történelmébe bevezető kötet tartalmát, hogy Gyöngyösi érdeme a magyar érdekek melletti kiállás és elszánt képviselet volt, melyben „eleinte végrehajtotta az oroszok utasításait, később emancipálódott és fenntartás nélkül védte a magyarság és a határontúli magyarok érdekeit. Politikája, főként ebben a kérdésben szembekerült a szovjet imperialista törekvésekkel. Igyekezett fenntartani a jó kapcsolatokat a nyugati szövetségesekkel, elsősorban az Egyesült Államokkal. Belpolitikai nézeteiben is egyre mérsékeltebb lett. A Kisgazdapárt ellen indított végső támadás során pálfordulást követett el”.

Gyöngyösi emberi-politikusi tragédiája persze nem kizárólagosan a szovjetek pártján állást foglaló hivatásos politikus félelme, kiszolgáltatottsága, vagy az 1947-ben kisebbségi ügyekben a nagyhatalmak segítségét kérő aktivista elszigetelődése révén mutatható meg, hanem mindabban, ami a háborús bűnöket, szerepet, országsorsot is körülvette. Így például a hitleri erőknek a magyarhoz hasonlóan végső elszántsággal partnereként megmaradt horvát és szlovák politika zord antiszemitizmusa és kisebbségellenessége, a lakosságcserét előkészítő politikai légkör kialakulása, Magyarország szégyene a háborús vereség miatt (szemben a két szomszéd dicsőségével az ugyanolyan háborús bűnös szerep dacára is), a békeszerződés aláírásának kényszerei és feltételei, csalódása a csehekben, franciákban, a Trianon utáni helyzet méltányos nemzetközi kezelhetőségének reményében, a győztes hatalmak kioktató tónusú fellengzőssége, az oroszok magyar törekvéseket ellenző politikája, eközben a kezdődő „koncepciós ügyek” (a független kisgazdapárti Kovács Béla letartóztatása és megvádolása amerikai kémkedéssel), a szovjet jelenlét felszabadítás címén kivitelezett megszállássá változtatásának tényei, a szociális piacgazdaság – kisgazda álláspontot képviselő – korai kimódolásának ellehetetlenülése, a koalíciós szemléletet fölváltó baloldali blokk térnyerése, a kisgazdák teljes pályás letámadása és más történések), s így folytatható a sor, ami miatt – Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítését követően – nemcsak felőrlődik, de 1947 júniusában le is mondatják Gyöngyösit. Még 1951 októberéig él, alkalmazkodva, minden korábbi álláspontjában és partnerségi stratégiájában újabb pálfordulásra kényszerülve, a szovjetizáció hullámain is magas poszton tova-evickélve.

Talán jobbra érdemes ember volt, értékelvei és pragmatikus gyakorlata tartós szakmai sikerre predesztinálták volna. De eltévedt, el a cselek, csapdák, rosszindulatok, ideológiai pányvák, vádak, félelmek és csalfa remények kuszaságában, a rendszerépítő harsányság sodrában. El abban is, hogy talán képviselhetők, európai normákkal mérve is kezelhetők a magyarság, főként a határon túliak érdekei. S abban is, mennyire kell szovjetnek maradni, ha egyszer elhitte a párt hívó, útmutató, célirányos és kíméletlen feladattudatát, a politikai tőkék egyirányú főcsatornába terelésének eszményét.

Gantner Péter visszatartott, követhető stílusban, szinte szikár adatoltsággal festi fel a portré mögé a háború utáni „rendszerváltó” magyar bel- és külpolitika tónusait, s főszereplői között a markáns, de emberien esendő Gyöngyösi „félreismertségét”. Nincs agyafúrt trükk, nincs sokrétűbb kontextus meg intertextualitás, nincs ahistorikus vagy antropologikus rákérdezés, semmi narratíva és túldimenzionálás. Történészi szakmunka ez, az olvasóra bízva egy generációs élmény mögé vetített esemény- és közpolitika-történet értelmezési kalandját, saját befogadói interpretációs készségére építve. Gantner még korábbi kutatásaiban (Valentiny Ágoston, Zsedényi Béla kilétére kíváncsian) mintegy mellékszereplőként találkozott Gyöngyösi nevével, s tette most monografikus megközelítés alanyává, címszereplőjévé. Nem lehetek biztos abban, hogy a jelen sodrásokban „magyar érdekek” nevében megnyilvánuló külpolitikai szféra még emlékszik-e nevére, s kíván-e emlékezni egyáltalán…, vagy akár hogy észreveheti-e a félreismert külügyminiszter fölismert motivációinak analógiáit napjaink európai és nemzeti, szomszédsági és revans-politikai légkörében.

Erdélyi példatár és dilemma-halmaz

A változás—átalakulás—rendszerváltozás eseménymenete óta csak szorosra fogott, elnagyolt „szemlézéssel” lehetséges a napra nap születő művek tömegét referálni. Terek, idők és rejtelmek, a kultúraközi találkozások és érintkezések egészének megannyi formáját felmutató írásokból próbálom röviden, szinte az „interpretációk interpretációiként” bemutatni azokat a műveket, melyek az olvasat önkényességén túl, a hangsúlyok, tónusok, értelmezési analógiák mellett többletként összekötik mindezen közléstartalmakat, talán éppen ama komplexitással, mely bármely emberivel összefüggésbe kerülve őszinte igény, óhajtott vízió lehet, ha méltó alakzatba simítják. A világsodorban élni, a helyi társadalmak—közösségek tagjává lenni vagy a lokalitásban megőrzött közösségiség révén létkérdéseket fölvetni, szemben az időkkel és terekkel, egyúttal bennük állandósult létformáinkat, közlésfelszínt és változások univerzumát egyformán jelezve… – nem kevesebb talán, mint az idő rejtelmének, mint a tér időiségének dimenziója, s nem méltatlanabb, mint a térhasználat bármilyen módját, vagy mint az idő foglalataként szolgáló tér közösségiségét kiemelni. Közelebbről persze egyik sem inkább átélhető, s távolabbról is mindegyik csak részben elbeszélhető…

Ennél nem kevesebbre, sőt merészebbre vállalkozik az a szerzői—kutatói közösség is, mely az átalakuló társadalmak, viselkedés- és közlésformák lokális közegében erdélyi példatárat keres kommunikációkutatási céllal, a tér- és eszköztárak használatára összpontosítva. Egy több éves feltáró projekt tematikus eredményeit fogja össze A társadalmi változások kommunikációs univerzuma című kötet,[2] melyben az Alvin Toffler által tematizált „Harmadik Hullám” kortársai számára korélményként adatott új civilizatorikus állapot lesz életmódközösségekben kutatható korkérdés. Toffler, s a reá hivatkozó Szerzők itt a modernizációk korábbi, föld és terület, majd gyár és pénz jellegadó korszakai után következő konfliktus-potenciálját, az információra és tudásra épülő hatalom nyomasztó voltát prezentálják erdélyi közegben. Ott, ahol a hatalom forrása nemcsak régente állt ilyes elemekből, de ma is egyidőben van jelen a megrekedt agrárium, a kínlódó gyár, a keserves szolgáltatás és romló családszerkezet melletti térnyerése mindannak, ami a civilizációs hullámzások kulturális egyvelegében a legrosszabb összhatást eredményezi Erdélyben. Mert hát a romániai modernizációt kezdeteitől jellemző regionális és strukturális átalakulás a társadalom egyenlőtlenségi eltéréseit mikroregionális terekben teszi immár megnevezhetőbbé (talán Bottoni kötete is illusztrálta ezt kellőképpen). Az erdélyi nagyvárosi térben másként, mint a „falusi népesség” körében (mely az ország lakosságának negyven százalékát teszi ki), a modernitás sodrása és kockázatai számos visszahatástól, fokozódó elmaradástól válnak kontrasztossá, s veszélyeztetik a „túlélő társadalom” esélyeit. Másként mondva: visszahatnak nemcsak az 1989 előtti dinamikára, hanem a folytonosságra is, a változások révén eljövő új lehetőségek mellett a modernizációs deficitek felhalmozódására, a visszafeudalizálódás (patrónus—kliensi viszonyok, individualizálódás a kimerülő családi gazdaságok egyénei körében, korrupció növekedése, érdekérvényesítési utak felülről függése, változási perspektívák városokba telepedése, piaci és munkapiaci kínálat szűkülése, mozgásterek karcsúsodása stb.) egyaránt a „visszacivilizálódás” irányába hat.

Mindezek mellett a fogyasztással összefüggő, centralizálódó mozgástér, a közlekedés, oktatás, kommunikációs formák visszaszorulása is technológiai adottságok és az interakciókban résztvevők „élettérteremtő” feltételeinek romlásával kecsegtet: csalfa képzetté foszlik immár „a szokások, cselekvési minták, az összeegyeztethetőre és összeegyeztethetetlenre vonatkozó képzetek, a törvényes keretek és általában az erkölcs, az ízlés és a jogtudat átalakulása”, vagyis az „1989 utáni Erdélyben a látható és láthatatlan (illetve álló és mozgó) szerkezetek változása” gyakorol hatást az emberek kommunikációs magatartására (idézetek a 11. oldalról, Gagyi – Ungvári). Az átfogó, komplex megközelítésmódot a szerzői kutatócsoport az egyes szakterületek felől közeledve a kommunikációs változások mikéntjét kívánja megragadni, szilárd meggyőződéssel arról, hogy „az 1989 utáni erdélyi társadalomban tapasztalható változások az emberi interakciók megváltozott kereteiből és formáiból érthetők meg. Az emberi viszonyokat kifejező cselekvésekként, az interakciók, legyenek azok ember és tér, ember és jármű, ember és hivatal, ember és szöveg vagy közvetlenül ember és ember közöttiek, magukon viselik az önkifejezés, a saját és a partner pozíciójára utalás és a cselekvésorientáltság (performativitás) jegyeit… A kommunikáció az a médium, amelyben a változások és a hagyományos formák közötti összeütközések konkrét emberi értelmet nyernek” (12. old.). Ekként a kommunikációs tartományok felé a tér és látvány viszonyában közelítve, a közlekedési és önmegjelenítési módokban, a kommunikáció eszköztárát tekintve, a normatív szabályozás intézményeit és dokumentumait vizsgálva, az iskola kultúráját és a társadalom nem formális intézményi szerkezetét külön is részletezve taglalják a többszörös átfedésben, kölcsönhatásban megnevezhető kommunikatív problémaköröket.

Nem vállalva, hogy mind a tizennégy témakört ismertetem, csupán idézni lehet a fejezetcímekből, egyúttal annak illusztrálására is, mennyiféle kommunikációs dimenzió lehet képes a változások tüneményeinek regisztrálására: hagyományos—átmeneti—modern (Gagyi – Ungvári Z. Imre), életmód-modernizációk és gépesítettség (Gagyi), jog és kommunikatív szerkezetek (Varga Attila), iskolai miliő mint kommunikációs randevú-helyszín (Pletl), társas kommunikációk változásai, valamint erkölcsi szocializáció, önreprezentációk (Ungvári Z. Imre), új televíziózási formák (Gagyi), városi színház, tér és látvány (Ungvári Z. Ildikó), tizenévesek kommunikációs szokásvizsgálata, televíziózás és mobil kommunikáció (Pletl, Gagyi, Ungvári). Kiegészítésként és oktatási példaként is az érintett iskolák és az adatfelvételi feladatlapok melléklete teszik teljessé a kötetet.

A kutatás egészére, több évnyi tapasztalati anyagára érvényes összegző sorokban az emberi csoportok létének kiterjesztett szféráiból, a kommunikatív és virtuális új világok hozzáadásával összevetésben tárgyalt eszköztár, szimbólumhasználat, a hagyományosból az „alternatívák nélküli” felé változó formációk összképe (Giddens teóriájával összhangban) jelenik meg, beleértve a kommunikációs eszközök hiányának gettósító hatását, a dezorganizáció esélyeit és a deviáns viselkedésmódok sokféleségét is. Mindebben a globalizáció hibriditást erősítő, a jelteremtés és szimbólumhasználat innovációja miatt parttalanná váló értékrendiség tolul elő fenyegető összképként (186. oldal). Az egyének és közösségek tereiben megjelenő (fotómellékletekben pontosított) reprezentációk az élménytársadalmiságot éppúgy erősítő összhatásúvá állnak össze, mint az életmódok korábbi, két világháború közti vagy még messzebbi konvenciói idején jellemző volt (139—149, 107—124, 89—102 oldalak). Árnyaltabbá, vitathatóbbá teszi mindez azt a távolsági víziót, hogy az erdélyi (jelesül leginkább magyar) társadalmi környezetben a kommunikációs univerzum mint valami biztos és kockázatmentes értékrend, mint közösségi intézmény maradt meg valamely premodern állapotában. Sőt, ellenkezőleg: még a premodern mintázatok is kapnak érdemi mennyiségű kérdőjelet, átértelmezhető kontextust, kommunikatív horizontot vagy részletező rajzolatot, melyek kutatási és okulási tartalmakkal szólítják meg az olvasókat.

Duna-menti partravetettség

Ha a marginalitás, a kisebbségi tér karcsúsodása és fals modernizációja messziről tekintve is a mindenkori hátrányos helyzet szimbolikájához tartozik, s ha az inherens társadalmi világ ezt igazolja is akarva-akaratlanul, talán még látványosabb—harsányabb az olyan állapot, melyben a belüllét a kívülre kerülés folyamatába sodródást okozza, s fordítva is, a kívüllét föloldásaként a belülmaradás lehet csupán az egyetlen bíztató perspektíva. Ilyen alapállapotot tükröz Eiler Ferenc monografikus feltáró munkája Hartáról, a német helyi társadalomról és a hatalmi működésmódok harsány kontrasztjáról.[3] A huszadik század mintegy kétharmadát magába foglaló helyi történésrend politikatörténeti monográfiájában egy Duna-menti német település társadalmának és rétegeinek, nemzetiségi és etnodemográfiai sorsfordulatainak historikus rajzával talán régi adósságot törleszt a Szerző, midőn nem pusztán a közélet, közösségi identitás, munkarend, rétegződés és nemzetpolitika hullámzásait veszi szemügyre, hanem azt a marginális helyzetet is, melyben a változó identitás-szerkezetek környezetében az asszimilálódott települési lakosság kerül ki hirtelen saját köreiből, s válik „belső ellenséggé”, meghurcolt másság alanyává. Harta a hazai svábság egyik nemcsak tradicionális települése, de mintegy célpontjává is lett az 1945–48 közötti megtorlásnak, mely a Volksbund egykori tevékenységét volt hivatott napi belpolitikai rangra emelt büntetéspolitikává változtatni.

A két világháború és az ezeket megelőző letelepedési, népmozgalmi, munkavilágokat és rétegződési szerkezetet is finom ráközelítéssel megmutató bevezető fejezetekben Eiler szinte csak „fölhangolja” az olvasót arra, hogy a korszak nemzetiségi politikájában és a helyi közigazgatási—politikai racionalitás formálásában hangsúlyossá vált tényezőket a későbbi történések kontextusában láttathassa. A társadalmi tagozódás rajzolata, a magyarországi németség önszerveződési folyamatainak mintegy két évtizednyi históriája éles történeti kontrasztba kerül a kötet „húzósabb” további fejezeteiben, melyekben a nemzetiségpolitika durva, majd megtűrő, később konszenzuális állapotainak térségi rajzolata a belül ható, bennsővé lett marginalizáltság összképével mosódik egybe.

A Volksbund-tagság és német kollaboráció vádjával lényegében megtizedelt helyi társadalom eseménytörténete (és a szerzői motiváltság, a személyes kötődés identikus bázisa) a hazai németség intézményes alávetésének, meghurcolásának társadalomtörténeti kontextusaiban bomlik ki, nem utolsósorban levéltári dokumentumok beemelésével, sajtókörnyezeti gyűjtéssel, interjúkkal és kiadós történeti forrásanyaggal illusztrálva, lényegében rekonstrukció vállalásával, (hely)történészi alapossággal és kisebbségtörténeti kontextussal. Eiler itt a németség kitelepítésének (1945 májusától), megbüntetését és vagyonfosztását legitimáló igazgatási intézkedéseknek, valamint büntetéshistóriájának komplex rajzával olyan kisebbségtörténeti tényanyagot (re)konstruál, melyben a magyar falusi környezetben németként megmaradt közösség intimitás-szférája érdekelte. Az ezen a tájon nagyjából 1720 óta honos dunai németek leszármazottainak (mint a magyarországi német megszállás „kiszolgálásával” vádolható vagy vádolt helyi lakosságnak) hazai nemzetiségpolitikában változó, de összegzésképpen a kiszolgáltatottság természetrajzát felmutató összképe az anyanyelvhasználat, a népszokások, a lakáskultúra, az egyesületi élet és a gazdálkodás dimenziói közt fölmutatható térségi sajátosságokra is fókuszál, a helyi történelem generációkra meghatározó diszpreferáltsága mentén pedig azokat a nemzetpolitikai sodrásokat emeli ki, amelyek közepette a hartaiak fokozatosan visszavonják, leépítik, asszimilációs hatásoknak engedik át etnikai identitásukat, s a „rendszerváltás kori” magyar térségfejlődésben mindmáig meghatározóvá váló közösségfoszlást is átélik. Utóbbi ma már erőteljesebben formálja a szülőfaluhoz fűződő érzelmi kötődést, az anyanyelv visszaszorul a családok intimitásába, a korábbi társadalomszervezet bomlásával pedig a gyökértelenedés trendje is utat talál magának.

A Szerző e kihívásokat a történész akkurátus távolságtartásával körvonalazza, mintegy „németes” precizitással közelít eseménytörténethez, intézményrendszerhez, érdekkörökhöz, konvenciókhoz és struktúraváltozásokhoz, mely föltáró gesztusban talán szívesebben olvastunk volna involváltságot és személyes kötődési hangulatokat is…, legalább olyanokat, mint akár a fentebb körüljárt kötetek, akár a hazai történettudományi sorozatokban egyre gyakoribbá váló mikrotörténetírási monografizálás megenged már magának. Bár, lehetséges, hogy a marginalitás mítoszok nélküli megjelenítése korántsem engedne közvetlen hangoltságot az akadémiai kisebbségkutatások mai korszakában, s még az is elképzelhető, hogy T. Kiss Tamás és Tibori Timea hajósi, M. Kiss József homokmégyi, Magyar Bálint dunapataji, Bindorffer Györgyi vagy Váradi Mónika Mária ugyancsak németséggel kapcsolatos írásaiban-könyveiben is tükröződő lokalitáskutatási tapasztalatai „köszönnek vissza” Hartán is: szárazabb eseménytörténet, hidegebb társadalomrajz, objektiváltabb identitás-kép, visszafogottabb megjelenítés eleganciája ül e köteten, kicsit kontrasztosabb—eltérőbb légkörrel, mint a hazai kisebbségkutatásban legalább tónusok és mélységek területén már hatásos antropológiai beleérzések azt kínálhatnák. Hiánya ez, de erényként is értelmezhető, mint a periferizálódások más kisebbségtörténeti dimenzióinak megjelenítése több más kortárs történész esetében, amikor a nemzettudati konstrukciókra tesznek érvényes megállapításokat.

Az emlékezet konstrukciói, a szakrális—politikai és helytörténeti dimenziói közé így illeszkedik Eiler monográfiája, s ez ha a virtuális történetiség terén nem is sokat ad hozzá a korképekhez, az egzakt és lokális történések rendjében annál meghatározóbb összhatású művé állt össze. Olyan entitássá, a szövegkorpusz és élményvilág egységes kezelésévé, amely a monografikus feltárásnak kedvez, az összehasonlításra is alapot ad, a későbbi feldolgozásokra is hatással kell legyen. S ha csupán „rápillant” is a helyi világra, akkor is sorsok értékesülését és drámáit mutatja föl. De ne becsüljük le, mondom: korrekt és hiánypótló műről van szó, melyhez foghatót a kisebbségkutatás akadémiai műhelyében többen is formálnak, azonos vagy eltérő tematikákban.

Sápad a recenzens

A históriával korszakos aszimmetriába kerülő radikalizmusok, fejlődési ideák, múltakat végképp eltörlő ideológiák nem kímélték sem elődeink földrajzi tájait, sem kulturális és életviteli körülményeit, magatartási és gondolkodási örökségét. Korunk nem egy térségében, államában, szakrális és politikai kultúrájában is sodróan, sőt harsányan kihívóbban van ez így. A nagyhatalmi politikák szökőárjai által megvert tájak és népek egyik korszakos és példázatos univerzuma napjainkban az egyetemesnek nevezett „fejlődési trendek” sorsalakító hatásainak sorába került iszlám civilizáció is, melynek mibenlétéről világhíres kríziselméletek, egyetemes tiltások és kollektív rombolások fejleményei adtak hírt az elmúlt néhány évben (és Huntington jóslata vagy a 09.11 óta még zúzósabban).

Az iszlám (közelebbről az arab) társadalmakban végbemenő radikális változások tavaly óta még kihívóbban tükrözik azt a belső osztottságot, melyben a politikai radikalizmus egyfelől a nemzetközi alkufolyamatok részévé, de belülről tekintve a globalizációs hatások elutasításának öntörvényű válaszlépésévé is változott. A radikális iszlám jelentkezése, a világ válaszainak interkulturális feszültségei pedig a helyi harci szervezetek fokozott veszélyforrássá alakulását idézik elő, s tükrözik tova a fenyegetettségét mindegyre átélő egyetemes horizont felé. Migrációs krízis, szakrális megosztottság, kulturális zárkózottság egyik oldalon, kiszolgáltatott és rossz válaszokat adó (vagy erőszakos kérdéseket fogalmazó) társadalmak a másikon… – ez talán az alapképlet arról a narratíváról, melyet Póczik Szilveszter vezet föl Az iszlám forradalom. Négy műhelytanulmány a radikális iszlámról című kötetében.[4]

A Szerző mint fasizmus-értelmezések, idegen-felfogások, roma integrációs problémák, nemzetközi migrációk és terrorizmusok szakkutatója az utóbbi időkben legfőbb témakörét, a radikális iszlám ideológiáit és intézményeit veszi szemügyre, imponáló alapossággal. Elsősorban eszme- és ideológiatörténeti, politikai és kulturális mutatkozásokat tárgyal, s teszi ezt négy nagyobb fejezetben: az elsőben a radikális iszlám felemelkedésének és hatásának, térhódításának mögötteseitől, kezdeteitől az integrista törekvésekig, a másodikban az iszlám militarizmus vahabita, millenáris, messianisztikus, misztikus és reformista formációival, a harmadikban már a hódító és terrorizáló mozgalmak természetrajzát, a negyedikben pedig a harci szervezetek és stratégiák politikai—szociális (Hamasz), valamint radikalizálódó reálpolitikai (Hezbollah) ágát ismerteti meg velünk, az eredetileg földalatti terrorszervezet társadalomszervező erőinek, szociális bázisának és dogmatizmusainak szemlézésével. Alapos értekezés ez, kimerítő bibliográfiával, összefoglalókkal, angol nyelvű kivonattal, weboldalak forrásjelölésével, egyszóval illő tudományos apparátusával.

Amiért a kötetet ide illesztem a fenti szelídebb és interkulturális kölcsönhatásokra hangolt keretbe, történeti és kultúraközi érintkezések miliőjébe, az épp ama közelítésmód, amely a szinte biztonságpolitikai súlyú monografikus művet az érintett államok, kultúrák történeti felelősségének és szakrális korlátoltságának állapotrajza. Póczik alapos bevezetői, részletező útmutatásai és lenyűgöző forrásbőségű mélyfúrásai nemcsak „riasztóan más”, fölöttébb idegen világok belső és intim, szakrális és konvencionális centrumában kalauzolnak végig bennünket, hanem átlátni segítenek, rápillantani és megérteni akarnak ahhoz hasonló folyamatokat, melyekről föntebb mint historikus átmenetekről, eltérő korok más és más társadalmainak kulturális attitűdjeiről, kollektív emlékezeteiről, belső megosztottságairól és drámáiról (is) szólnak, s ez az opusz hasonlóképp tesz: nemzetközi politikai és hétköznapi felelősségre hívva föl a figyelmet. A másságok korszakai és felelőtlenségei, no meg a szakrális szférák örök küzdelmei itt olyan kérdéskörben, világjelenségben, kínos és fenséges összhatásban mutatkoznak, hogy tanulni belőlük történeti felelősség és társadalomszervezeti respektus kötelezettségét kell előidézze.

Sápad a recenzens, amiért látva látszik, hogy egy egész kutatói életút és kitartó tematikus elkötelezettség szükségeltetik ahhoz, hogy ennyire belátható összefüggések foltonfoltja épülhessen egymásra, vagyis elönti a reménytelenség, hogy mindebből töredék tőszavakat lehet csupán egy ismertetőbe emelni, annyira rétegzettek, átfedők, kölcsönhatók, áttünedezők és időlegesek mind a tények, mind a narratívák. A kötet alighanem az „arab tavasz” iszlám forradalmai után újabb fejezettel is bővülhetne, sőt többel is, hisz „a politikai űr és modernizációs útkeresés” vallástanáról vagy az egyén és közössége viszonyrendszerének a globális terrorba futó alternatíváiról még nem is értekezik a vallásos én tónusában (igaz, teszi ezt Afrika térfelén számos kötetben a Publikon kiadó egyre bővülő szerzői köre). A bukott/buktatott arab diktátorok sorsa, a polgárháborúban vergődő iszlám államok hatalmi perspektívái ugyanakkor a kortárs olvasót is arra figyelmeztetik, miféle radikalizmusok inherens és konzisztens eszmeképzetei erősödnek meg biztonságpolitikai krízisformán, példát és fenyegető sejtelmeket asszociálva a monokratikus berendezkedések kelet-európai jövőképéhez.

Szavak és valóságok identitásához

A modernizációs útkeresés másfajta valóságához, de a Közép- és Kelet-Európában bevett identitások rendszeréhez közelít elemző esszékötetében az együtt élő kultúrák mentén Victor Neumann temesvári egyetemi tanár is, kinek a Homo Europaeus történetéhez fűződő teoretikus megközelítése a „történelem vége” vitához hozzájáruló sajátos szempontrendszert hozott már korábban is. A bánáti zsidóság históriájával, a román nemzeti és értelmiség-történettel és az etnonacionális államisággal foglalkozó kutató a politikai identitások román és magyar „típustanával” jelentkezik tavalyi könyvében,[5] mely népcsoport-kapcsolatokban és a német felvilágosodásból jövő nemzetépítési koncepcióban talál összehasonlítási felületre. A kultúrnemzet és nemzetállam romantikus felhangjaitól a „vér és szellem” középkori örökségén át a patriotizmusba fordult kulturális kódok felé hajló teóriákig felvonultatja a polgárosodásban érdekelt népcsoportozatok kapcsolati státusait, a „magyarságépítés” és a „keleti népek” kapcsolattörténeti törekvéseit (kulturális múltképezetek, akadémia, nyelvhasználat, nemzetiségek helyzete és szabadságai, a „kultúrmagyarság” és államiság reformkori ügyeit, az egyházpolitikákat, a zsidóság emancipációjának verzióit), párban a román néptudat, származástörténet, törzs és család, székely és szász, nemzeti fennsőbbség és etnikai nemzet koncepcióinak vitáival. A főképp német, részben magyar, s csekélyebb mérvű román szakairodalomra épülő nagyesszé szinte rövid kivonata a keleti és nyugati határnépek, találkozások, kereszteződések vagy „kiválások” nyugati világokban oly kevéssé megértett kuszaságának, helyenként (nem ok nélkül éppen) temesvári hivatkozásokal.

Neumann, kinek magyar tudományos szcénában is közkézen forog néhány írása, a szó gazdag értelmében vett kelet-európai esszéhagyományok mentén tálalja mondandóját, hangulati tónusában éppenséggel a korábban már kötetformán taglalt román nemzettudat kulcsfogalmainak (Key Concepts of Romanian History, 2012) és az értelmiségi nemzetépítés (Essays on Romanian Intellectual History, 2008) főbb irányainak jelzésével, de rövidre fogott vázlatával. Hangsúlyai a nép és népcsoport, nemzet és állam, individuum és közösség tematizálhatóságán vannak, jelesül az identitások és értelmezési konnotációk terhével viselős nemzettudat-építési vagy öntudatfejlesztési stratégiákon, ezek mentális előzményein és hagyományain. Maga az esszé, jó értelemben vett leíró tanulmány rejtetten és kiemelten, mintegy „németes” tónusban, bőséges hivatkozásokkal és idézetekkel közelíti meg a német hagyományú nemzetfogalom és „népi kultúra”-tartalom hagyományait, ezeknek a szóbeliségre, írásbeliségre épülő narratíváit, végkimenetelükben pedig a valóság-rekonstrukcióra kiható, értelmező elméleteket generáló eredményeit. Valahol a történetiség töredékeire, az idők hullámait követő narratívákra, az identitásformális eszközeire és képzeteire építő szcénában fogantak mindeme remények és szó-mágiák, a társadalmi és történelmi szerepek megformálására szinte a „szavakon túli” világokban került már sor – avagy felvilágosodásokban és megvilágosodásokban, víziókban és színpadokon, nemzetvitákban és eredetkérdésekben, ideológiákban és közösségformálásokban. A szavak és valóságok, rábeszélések és mellébeszélések kérdéseire rávilágító esszékötet maga is részt vállal a szókatedrálisok konstruálásában, megvilágítások és megértések gyakorlataiban.

Viselkedési kultúrák, társadalmi szerepek, létmódok és rejtett folyamatok hétköznapi vagy magánérdekű tereiben, a kultúraközi viselkedésben és megértésben rejlő tartalékok, belátási perspektívák egyaránt arra figyelmeztetnek, ami a társadalmakról való tudás értelmének és felelősségének határai, kulturális kölcsönhatásai szempontjából fontos. E határok (és mozgásuk, no meg a köztük és fölöttük nekilóduló társadalmi csoporttörekvések) megannyi körei át-meg-áthatják egymást, osztódnak és összeolvadnak, „olvasatokká” és értelmezési gyakorlatokká válnak a társas tudásban. Abban is, amely szűkíti a jelentéstereket, s olykor abban még inkább, melynek szélesre fókuszált nagylátószögében rangot, esélyt, érvényt kap a belátások sokféleségének, de akár a kisszerű tévedéseknek rangja is. A fenti ismertetők mintegy rímelnek is talán legalább annyiban, hogy a társadalomtudományok arculatváltozását nemcsak leképezik, konstatálják, hanem maguk is formálják. Felelősen, izgalmasan, olykor lemondóan drámaian. Ahogyan a kultúrák szokták a társadalmi viselkedésmódokat megőrizni…

(Refl)ex libris

Ha Neumann kötete egyfajta esszé-beszédmódban tanít is, a tanító célzatú esszéműfaj praktikus értelmében hasznavehető az a kötet is, melynek horizontján a modern politikai eszmék, ideológiák átfogó ismertetése kap helyet. Szabó Gábor könyve[6] egyetemi jegyzetként jelzi önmagát, de a politika közügyekben érdekelt térbeli szféráját és a szervezett társadalmak ügyeinek, konfliktusainak, eszmei válaszainak lajstromát nyújtva ennél többre is törekszik. A közgondolkodásban és a megismeréstudományi belátásokban minduntalan hangsúllyal kezelt ideológiai dimenzióknak ilyen rövidke és átfogó példatára (mérvadó szerzők, gondolkodók képei, politikai ideológiák tagolásának ábrázolatai) nem vágynak—törekszenek a primer közlések nagyívű meghaladására, így jobbára nem talányokat, hanem kiérlelődött interpretációkat tartalmaznak.

Szabó Gábor mint a pécsi jogi kar oktatója a gyakorlatias, „felhasználóbarát” bemutatást választotta célként, így értékválasztási forrásirodalma is a befogadhatóság határain belül van, „prototípusai” a „kevesebb szakértelemmel is átlátható alternatívákat” jelenítik meg világos csoportosításban. A kötet tizennégy rövid fejezetének első három, az érték és ideológia, politikai gyakorlat és tudományosság taglalásával, a továbbiak a politikai eszmetörténet főbb alapkérdéseivel foglalatoskodnak: klasszikus liberalizmustól és konzervativizmustól a szocializmusokon át a nacionalizmus, nácizmus, fasizmus, anarchizmus, zöldek és technokratikus—populáris ideológiák iránymutató alapelveiig fogják át az eszmetörténeti narratívákat.

A kötetcímlapon Delacroix A Szabadság vezeti a népet című festményének részlete finoman mutatja a historikus építkezés elvét és célrendszerét is: a barrikád győzedelmes meghódítására elszánt Mariann mellékalakjaként kamasz-korú felkelő, kezében lévő papíros-féle lehetne akár szórólap, hatósági végzés vagy útilapú is, ám a kinagyításban sugárzóan jelenik meg a tárgy könyv-mivolta, s rajta a szerzői név: Rousseau. A kötet így szinte önnön címlapján hordozza a társadalmi szerződések, a Notre-Dame árnyékában zajló közügyi- és identitás-küzdelmek, a liberális felfogások áldozatos historikumának eszmetörténeti sodrását is. A Szerző ekképp a közjó, a társadalomszervezet és irányítás jogelveihez, a népek és nemzetek egységének, alkuinak, küzdelmeinek vázlatával alapvetően a politikai eszmék értékválasztási terébe, a mentális és morális huzavona történeti dimenziói közé vonja be olvasóit. Szintetizáló szándéka a szakértői, racionális, alkuképes és toleráns értékvilágba vezet, tipológiáját is innen meríti, zsarnokságokkal és történeti súlyú türelmetlenségekkel összefüggő dimenziók között.

Hasznos kötet, ha többre nem is tör… – legalább illusztrálja, hogy nem csupán a szabadságok, hanem a história áttekintése is miképp járul hozzá egy át-meg-átépíthető „lego-land” újraformálásához, saját időképeink és politikai narratíváink üzemképességének megtartásához, békés társadalmi szerződések és forradalmas eszmék, radikalizmusok és zsarnokságok társadalomrajzához.

[1] Gyöngyösi János. Egy félreismert külügyminiszter. IDResearch Kft./Publikon Kiadó, Pécs, 2013., 200 oldal.

[2] Szerzői: Gagyi József – Pletl Rita – Ungvári Zrínyi Ildikó – Ungvári Zrínyi Imre – Varga Attila, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2009., 267 oldal.

[3] Eiler Ferenc: Németek, helyi társadalom és hatalom. Harta, 1929–1989. Argumentum, Budapest, 2011., 211 oldal.

[4] IDResearch Kft / Publikon Kiadó, Pécs, 2011., 191 oldal.

[5] Der Nationsbegriff in Zentral- und Osteuropa. Eine Studie zur politischen Indentität der Rumänen und Ungarn. Institutul European, Iaşi, 2013., 63 oldal.

[6] Szabó Gábor: Modern politikai eszmék, ideológiák. IDResearch Kft. / Publikon Kiadó, Pécs, 2011., 66 oldal.