Az életszépítő vágyak vizuális historikuma

Unger Ödön mint jogi doktor, portás és ingatlanügynök, kormánytanácsadó és piacérzékeny üzletember talán teljességgel ismeretlen is maradhatna a magyar szakrális művészeti porondon, de nem maradt az. Londoni műgyűjteménye a Manor House-ban (szerényen háromszáz éves épület) egyéb kincsek és műtörténeti ritkaságok mellett a berlini Pergamon Múzeumban is prezentált iszlám szakrális anyag. A Keir Gyűjteményben összeállított műtárgy-együttes egyike a kötelezően ismert és értékadó, világlátásában és elkötelezetté vált Kelet-közvetítésben is rendkívüli anyagoknak. A Mundus Kiadó kötete,[1] mely Martin József írásával és összeállításában ezt a kultusz-kínálatot mutatja be, (kétnyelvű, magyar—angol kötet, 59 nagy színes fotóval), egyszerre képes intim fényt bocsátani egy 8. századi kopt szőnyegrészletre, a Koránból származó díszített perzsa fóliánsra, közép-ázsiai pergamenre, török díszcsempére, bagdadi asztrológiai kéziratra, kakasviadalos egyiptomi tálra és más hasonlókra, melyeknek történeti értéke olykor csak párban áll, de nem lényegesebb a szakrális funkcióval, életvitelt megszépítő szerepkörrel, vizuális élményvilágot átható dekorációval összefüggően mutatkozó jelentésességnél. A „sárkányölő Nagy Sándor” magasztossága, a bizánci császár lányait hős vitéznek adományozó gesztus jelképisége, egy indiai vadászjelenet miniatúrája vagy a Próféta isteni aspektusát elbeszélő közép-ázsiai pergamen-töredék egyképpen tekinthető műtörténeti és műkereskedelmi vagy muzeológiai kincstár hivalkodó anyagának, egyetemes tájnéprajzi szokás- és örökség-válogatás illusztris bemutatásának, de szinte elkerülhetetlen a szakralitás mindennapjaiba, a történeti Kelet és Közel-Kelet kulturális mélyrétegeibe betekintés épp az ábrázolatok hátterében.

A szakralitások mindennapjaiba pedig, úgy fest, beillik a térbeli terjedés, a szakrális övezetek (korántsem csupán földrészekre vagy „nagy kultúrákra” tagolt) természetének megfelelő vándorlás is. A térkezelésnek, térbeélésnek ez a korántsem csupán belülről szabható, inkább kívülről is vonzástereknek kitett természete az, ami izgalmassá teszi mind a gyűjteményt, mind a gyűjtő portréját. A műkereskedő számára az érték evidenciáját hordozó műtárgy nem válik kihívóvá a kultúraközi transzferek lezajlása – mint ezt kötet lapjain, a kiállítás katalógusában is látjuk tükröződni. A régiség okán kincsként megmaradt—megmentett—megszerzett gyűjteményi anyag azonban csak egy részében vitrinbe való… – megannyi más funkció társul még hozzá. Mindenekelőtt a historikus képzetek, lenyomatok, vizualitásba ékített kulturális örökség az elsődleges hordozó, de mellette sem marad el a kultusztárgyak funkciójához csak esetlegesen kapcsolódó értéktartalom: a szimbolikus üzenethordozó erő.

Maga Unger Ödön mint egykor piarista növendék, később pesti joghallgató, aki most az angol építészet kiemelkedő alakja, Gilbert Scott építette házban világhírű gyűjteményt mondhat magáénak (mintegy „melleslegesen” Rubens, Filippino Lippi, van Dyck képeinek társaságában), felmenői között a pesti Astoria-szálló építőjét vagy Pollack Mihályt tudva elődjeiként, nemcsak a Nemzeti Múzeum és az Andrássy-család gyűjteményének támogatója, hanem gyerekkorától a polgári háztartásban álló török szőnyeg, később az iszlám művészet fémtárgyai felé fordult figyelmével, az ötvenes évektől mint Ghána gyarmatügyi királyi ügyésze funkcionált, így az Észak-Ghána területén élő muszlimok kultúrájával és szakrális világával is közelebbi ismeretségbe került. A kötet bár a sajátos sorsú polgár meggátolhatatlanul izgalmas karrierjéről készült szöveggel keretezett, a gyűjtő, műtárgybolond, művészeti alapítványokat és ösztöndíjakat létrehozó világfiról kevesebb hitbéli titkot árul el, mint a részletes katalógus övezte szakrális világról, mely csupán apró töredéke a mintegy másfél évtized alatt (1973–1988) kiadott hat kötetes iszlám művészeti textil-kollekciók nyugat-európai kincstárának…, de így is roppant ritka, mesebelien rangos válogatás olyan valaki anyagából, aki a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumnak, a Szépművészetinek és az Iparművészetinek is egyaránt támogatója, örökségmentő és szakrális örökségátadó szerepkörük mecénása ugyancsak.

Nehéz, s első látásra bizonnyal nem tisztán tudományos kérdés, miképpen marad meg vagy gazdagszik maga a szakrális tudományok megannyi tárháza ilyen kultuszépítő kiválóságok nélkül, de annyi bizonyosan átlátható a féligmagyar—féligafrikai—féligangol személyiség sorsáról, hogy a szakralitás örökségesítése korántsem elsősorban szakrális kultuszok kérdése csupán, néha pénz, ízlés, megszállottság és lelemény érvényesülésének is lehetősége… De ezekkel együtt is a térbeliségé, a domesztikált messzi világoké, a tárgyakba „vetíthető” s azok által tükrözött szakrális tereké, kultuszoké, átéléseké.

Balinéz létforma – tudományos kalandban megformálva

Sebestény Anikó balinéz életkönyvéről[2]

Súlyos, könyvként is tekintélyes termék, mélynyomó papíron, sokszáz fotóval, javarészt nagyméretűvel és elképesztően színessel, meggyőzően mély tónusokkal, kimódolt kontrasztokkal, indonézesre cizellált betűkkel, albumszerű eleganciával üresen hagyott oldalakkal, előzékkel, francia—magyar—angol—indonéz szóhasználattal, kulturális és vallásantropológiai habitussal, utazói kíváncsisággal…

Senki számára nem igazán lehet irigylésre méltó az a referensi—kritikai attitűd, melynek belső igényességből adódóan meg kell felelnie a szakmai elvárásrendnek, értékelő és minősítő bátorságnak, melyet ugyanakkor késztet—kötelez személyes elvárás is, a kötet Szerzőjéé, akinek művét alkalmasint épp azért kapta, hogy értékelő pillantását okkal és kímélettel fordítsa az elkészült opuszra… Hát így jártam én is, kevéssé kényelmes helyzetben, de megbecsült kortársként, kinek egykori diákja felnőtt kutatóvá érett, önálló terepet és témát választott, évekig dolgozott művén, s most a kész mutatványt 432 oldalas könyvben adja át.

Azon mód visszakérdezhetne az Olvasó: mi akkor a talány, ha örömteli az ajándék, kimunkált a Szerző maga kutatta—írta—fotózta—tördelte—formázta könyv? Mi a nem éppen irigylésre okot adó?

Alighanem ezt lesz a legnehezebb körülfogalmazni. Ha az indonéz—balinéz—magyar útiszótárt nézem a végén, vagy a munka francia nyelvű összefoglalóját, angol ismertetőjét és jegyzetanyagát, magyar turistáknak szánt hasznos „felvilágosító részt” a „Balira készülő” és „képzeletben utazóknak”, akkor tisztán megnevezhető a mű státusza: útikönyv, színes—szagos, kedves és intim módon személyes, amilyet a messzi tájon járók komponálnak azoknak, akik csak vágynak oda, s bizton remélhetik, hogy senki sem fog tudományos kérdéseket feszegetni a memoár kapcsán. Másként azonban szakkönyv is lenne a mű, a magyar szakirodalomból amúgy hiányzó balinéz vallási szertartásleírás(ok) egyik úttörő opusza, hátterében a Szerző készülő francia doktori disszertációjával, melynek aligha lehetnék opponense vagy felkért értékelője. Szakkönyvként viszont elbűvölően tele van személyes intimitásokkal, érzetekkel, futó impressziókkal, csacsogással és fecsegéssel, fontoskodással és tüneményeskedéssel, a bibliográfiája pedig szinte tizede annak, amit egy ekkora munkához használni illik (s ebben is vegyesen ül indonéziai útikönyv és turizmus-elméleti mű, történeti lexikon és pszichológiai klasszikus, visszaemlékezés és nyelvelméleti szakmunka, karöltve Clifford Geertz vallás- és kulturális antropológiai esszéivel). Kézenfekvő lenne tehát, ha egyiknek sem, vagy mindkettőnek tekinteném.

Az alcím szerint „Egy év BALI szigetén”, azaz kalandnak és útinaplónak éppúgy beválik, mint „állomásozó terepmunkának”, ahogyan azt antropológuséknál illik. Ez esetben talán éppen a szakmai dokumentáció az, ami leginkább hiányzik, s épp a képanyag nem a valóságkutatás fekete—szürke—fehér kontrasztját idézi, hanem a turisztikai magazinok behízelgő pillanatfelvételeit, ezt is értelmezhetetlenül vegyes színvonalon, melyben az egyik kép témáját és kivitelét tekintve is fényképész remekmű, a másiknál meg nem érted, miért nem dobta ki azonnal a fotóalbumból mint árulkodó—leleplező selejtet… Kevesek közt is ritka eséllyel elkapott szakrális szituációt követ balinézesre álmodott önportré, telefonnal fotózni is fölösleges helyzetet soha többé meg nem örökíthető impozáns tájkép vagy esemény lenyomata – s mindez utólag szinte kontroll nélkül egymás mellé pakolva, mint egy ízlésficamos keleti fotóbazárban…

Az útinapló—szakkönyv—fotóalbum hármasa aligha könnyen elfogadható kevercs, akármelyik aspektus eredeti szándékát veszem. Az útikönyv és fotó szinte hagyományosan bevált csali-páros, a szakszöveg és fotó kínálkozóan ügyes arányítása is üdvös eszköz lehet valamihez, s hasonló a helyzet a személyességgel, én-élménnyel, önreflexióval és közvetlenséggel…: az antropológiai önreflexió mintegy kötelező gyakorlat, belső kontroll a befogadott másságok saját értelmezése körül, a receptorok ellenőrzése – olyan, mint a motorteszt egy járgánynál, vagy eltérő érvelés logikájának átlátása két vallási vagy filozófiai tézis párharcában. Kakasvérben úsztatva azonban a balinéz szertartásosság egyfelől hiteles szimbolika lehetne, a virágszirmok kedvessége is teli jelképes üdvösséggel, szívélyességgel, rejtett üzenetekkel és értelmezésekkel, amit a balinéz kutatásokban antropológusok is, vallások elemzői is, korszakonként talán eltérően, de kiadósan elemeztek. Mindezt arra redukálva, hogy „mit is csináltam Balin, mikor sütött a nap” vagy a macskám ráfeküdt az irkámra…, elmentem a nyomdába az utolsó oldal szövegét még belepréselni a maradék fél oldalba, hogy pontot tehessek a végére és megnézhessem a nyomtatás színhelyességét, vagy oldalakon át kedvesemre várok az erkélyemen… – nos, itt kissé mintha túlzásba jutna a magánérdekű hüppögés a kutatói önreflexió normáihoz képest, mintha az „ÉN és bali” helyzet generálódna a köznevek fordított írásmódja és a címoldal logikája ellenében.

E vétséget is mellékesnek tekintve, Sebestény Anikó könyve izgalmas szakrális kaland azoknak, akik nem szakkönyveket bóklásznak naphosszat, s fordítva: szakkönyvek aprólékosságát idézi helyenként egynémely részletező leírása, melyet és melyhez hasonlót magyar nyelven senki sem olvashatott még – például a halottégetésről, a balinéz naptárról, a „korea-stílusú” fafaragásról, a házavató szertartásról, az indonéz intellektüelek harciasságáról, a látható és láthatatlan világok átélhető balinéz kettősségéről, az Ősök Szellemének vagy Lelkének transz-állapot utáni jelenlétéről stb. De hogy mindezt a legszemélyesebb érdektelenségek súlyos tömegeiből kelljen kiszitálgatni, az meglehetősen sajátos tudásértelmezési attitűdöt tükröz. Amit a Barong-szertartásról elmond, értelmezően szól, viszont amivel köríti, az a legigézőbb locsifecsi, amit csak a legfelszínesebb újságíró összehordhat egy női magazin folytatásos utazási rovatában.

Szeretnék óvakodni attól, hogy a Szerzőt emiatt „kevésbé kutatónak” nevezzem – s tekintettel az ugyane témakörben éppen most megvédendő francia nagydoktori disszertációjára, nem is igen lennék hiteles e téren –, sőt attól is óvakodnék, hogy a tudományos igénnyel fölhasznált néhány szakmai szöveg miatt meg ne tartsam útinaplónak vagy turisztikai kalauznak e művet. A kaland és a tudományos értelmezés igénye, a Mások számára írandó érdekességek rajzolata és a balinézek iránti hálás hódolat érzete, végül pedig a célzatosan vállalt turisztikai eligazító tónusa együttesen alkotják Sebestény Anikó művének egyediségét. S ha már épp Ő tette meg, hogy a látható és láthatatlan világok pillanatfelvételeiből egy súlyos albumot komponált, talán épp ezért a köztes—vegyes—hibrid könyvért egy láthatóan láthatatlan szakvéleménnyel hódolhatunk. Ezen felül már csak azzal lehetne, ha olvasói, vásárlói, lapozói lennénk a kötetnek, vagy hívei az ilyes létformáknak, vállalói a hétköznapian szakrális élettörténeteknek…

Más életek mint megismerések forrásai

A társadalomismeret és önkép kölcsönösen egymásra hangolt területei, kultúrák és krízisek, kockázatok és labilitások között, az egykori „népismereti dolgozatok” vagy életmód-interjúk nyomdokain halad tova egy olyan tudásterület, melynek néhány évtizeddel ezelőtti rangját a személyes tudás és a kisközösségi tudásátadás bölcseleti területei, a folklór, az életmód-pszichológia, a történeti források és az élethelyzet-interpretációk adták. Ennek a sokágú, társtudományokkal összekaroló megfigyelésmódnak, kérdezésnek és méltató pillantásnak új alapjait, kibontakozási útját nyitják meg az élettörténeti kutatások, azaz inkább ilyesféle szemléletmódból fakadó belátások, értelmezések. Bögre Zsuzsa válogatott kötetéről[3] nem kell különösebb vehemenciával állítani, hogy kardinális fontosságú, lévén egyrészt már egy sorozat hatodik opusza, másként a szöveggyűjtemény természetéből adódóan is a legfontosabb társtudományok legkiválóbb szerzőinek munkáiból emel át lényeglátó írásokat, harmadsorban pedig valamifajta „praktikus” használatra orientált, tankönyvi logikát követő narratívát kínál azáltal, hogy a rokonítás, a tudásterületi kölcsönhatások szempontjából meghatározó felfogásmódok kontrasztjait is kihasználja és új konstruktum épülését kezdeményezi ezáltal.

A szerényen „oktatási segédanyag” funkció ezzel nemcsak episztemológiai és módszertani, hanem direkten önálló szcientikus vállalássá lesz, melyben negyedszázaddal a hazai társadalomkutatás nyolcvanas évekbeli elméleti fordulata után ismét megerősíti a kutatónak azt a jogát, feladattudatát és kötelezettségét, hogy a személyes narratívák fontosságának helyét elismerje, megtisztelje és méltó helyére emelje a szövegkorpuszok funkcióváltozása révén. Az interjús megismerő módszer, a szociológiatörténet „adatfelhalmozó” szereptudata mögött (és alatt, már ami elismertségét, funkcionális státuszát jelentette) régtől megvolt az elbeszélésmódokra, életesemények interpretációira vonatkozó perspektíva is, de kibontakoztatását csupán néhány merészebb vagy empíriába fulladni kész kutató segítette elő. Bögre Zsuzsa bevezetőjében is hangsúlyozza (továbbá tanulmányában láttatja: az egyéni szolidaritás fontosságáért, az emberi méltóság megőrzéséért vállalt küzdésben a társadalmi szereplők mindmegannyi sorsnarratívája is hasonlót tükröz), hogy az élettörténeti értelmezések a legkülönb kutatókat és megismeréstudományi területeket nem szétválasztják, hanem sokkal inkább összekötik, egymásba kulcsolják, kölcsönös feltételként tekinthetik, leszámolva az egyoldalúan pozitivista perspektívák kíméletlen érvényesítésével.

Élettörténet, módszertanná erősödő respektus a személyes dokumentumok és narratívák rendjében, vagy az életelbeszélések rangjának garanciái – mint kiderül – nemcsak az érintett társadalmi egyedek, az emlékezet hordozói, a történelmi horizontú elbeszélések összhangját és kölcsönös meghatározottságait adják, de ugyanez mondható el az öndefiníciós háborúban érdekelt szaktudományi törekvésekről, kutatási irányzatokról és iskolákról is: identitásaik nem leépülnek, hanem fölmagasztosulnak, szakmai látóterük nem önnön falaik által korlátozódik, hanem perspektívát nyit a rokon területek kísérletei felé.

Ahogyan például az élettörténeti tényanyagot a néprajzos, a különféle szociológiai tényeket a szociálpszichológus, a migrációs trendek jeleit a demográfus, az oral history adatait a pszichológus vagy a rétegkultúrák kutatója használhatja, abban végig ott rejlik a biográfia hitelességén (ennek elismerésén) túli értelmezési attitűd is: fontos – mert emberi; súlyos – mert személyes; lényegi – mert életforma-konstrukció eleme. Sőt, az alázatos tudás, az elismerés gesztusa is ebben lakozik, hiszen az „adatközlő” mint forrás értéke is ebben nevezhető meg. Mi több, mert élethistóriák elbeszélése jobbára forrás szokott lenni, a kiemelés, a megőrzés vagy átértelmezés, másképp fogalmazva a keretezés is olyan vállalás kérdése, melyben a hipotézisek megfogalmazása, az elkülönítés és derivátum-formálás technikája, vagy épp a „meg-nem-szüntetve megőrzés” mersze adja a belátások perspektíváját, a kutatói kérdésfeltevés és a várható válaszok horizontja kínálja a szélesebb értelmezési tartományt. Aki „kútfőként”, forrásként becsben tartható, maga is segítségünkre lesz élettörténeti elbeszélésének pontosításával; s ellenkezőleg: ahol a személyes tudás csak relatív fontosságú értékké lesz, ott az egyes viszonya a többeshez pusztán numerikussá válik, s magát a kutatást, hipotézist és igazolást teszi önérdekűvé, életközömbössé.

A kötet szerzői: Lányi Gusztáv, Erős Ferenc, Ehmann Bea, Pléh Csaba, Veres Sándor, Kapás István, Szilágyi Miklós, Vasvári Zoltán, Gyáni Gábor, Kövér György, Tóth Eszter Zsófia, Kovács Éva, Vajda Júlia, Melegh Attila és Bögre Zsuzsanna, kiknek írásai épp arról tanúskodnak, hogy sem a kutatókat, sem a tudásterületeket nem készteti racionálisabb érv a tudásterületi „specifikációra” (ami irányzatos akadémikus tudásszervezésben és tudástermelésben ma nem is egy diszciplínában igen korlátozóan megjelenik külső igényként), mint az, hogy a megismerő gondolkodás az áthallásokra, párhuzamokra, különbségekben rejlő azonosságokra is érzékeny legyen, akár kérdezésről, akár társadalmi válaszról, akár a komplex megismerés további esélyeiről lenne szó. Nemigen lehet kérdés, hogy a Szerkesztő itt tematizált szociálpszichológiai, pszichológiai, néprajzi, történeti, szociológiai térfelekről vett alapanyagai (talán már magukban véve is, önnön leválasztódási folyamataik tükreként, ahogyan például a történettudományról a néprajz vagy a szociológia idővel levált…) nem szerkesztői gesztus, hanem tudásterületi legitimációs játszmák révén kerültek tudáságazatokba, s lettek kialakulásuk másfél- vagy félszáz évében önálló diszciplínák, melyek kölcsönhatásainak, egybehangzásaiknak utóbb épp ilyen szöveggyűjtemények adhatnak új keretet, változó olvasatot, interaktív kapcsolatot is. Mindennapivá téve, ami a napok sodrában históriává fonódott, s beláthatóvá téve, hogy központi kérdések is kerülhetnek margóra, névtelen sorsok is magasztosulhatnak centrális jelentés-univerzummá, tudásterületek is találkozhatnak önnön identitásuk sorskérdéseivel. A korkérdés „csupán” az, igényeljük-e azt a komplexitást, mellyel átláthatóvá válik kölcsönhatásaik rendszere, értéke és üzenete.

Bögre Zsuzsa kötete kínálja tehát ezt a tudományos mikro-univerzumot, fókuszpontot, érdeklődési attitűdöt. Úgy kínálja, ahogyan a kultuszok között és létformák sűrűjében mintegy a szépre való igény politikája, alkalmazott tudásminősége azt feltárni képes lehet. A feltárás maga is létforma, a tudás esztétikumával, a gyűjtés és eligazodás harmóniájával teljes…

[1] Martin József: Iszlám művészet. Magyar műgyűjtő világhírű gyűjteménye a Manor House-ban. Londoni beszélgetések dr. Unger Ödön pesti polgárral. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2010., 144 oldal.

[2] Kakasvér és virágszirom. Szkarabeusz Kiadó, Budapest, 2012, 432 oldal.

[3] Bögre Zsuzsa szerk. Élettörténet a társadalomtudományokban. Szöveggyűjtemény. Pázmány Társadalomtudomány 6. Budapest – Piliscsaba, 2007., 273 oldal.