A Szent Igaz képe a régi sajtóban

„A világ minden területéről jöttek hozzá, ő jósolt,

és az mind bevált.

Beteljesedett mind, amit a szent pap mondott.

Nagyon egyszerű ember volt, kimondottan ember.”

(Négyessi L-né, Bodrogkeresztúr1963.,

Dobos Ilona gyűjtése)

Nehéz elfogulatlannak lenni, amikor vallási-néprajzi témában születik kiadvány. Különösképpen, ha zsidó néprajzi, kultúrtörténeti ritkaságról van szó, mely kivételes pontossággal igyekszik bemutatni a magyarországi zsidóság érdekes, kihívásokkal teli, ugyanakkor nehéz időszakát.[1] Éppen most, mikor a legharsányabb át- és félreértelmezések kísérik, évfordulós emlékezések aktualizálják, tudatlanság és tévképzetek veszik körül a századforduló és a huszadik század első felének magyar felekezeti, politikai, szakrális történetét.

Már a borító, tiszteletet parancsoló rabbi ábrázolása (Munkácsi üdvözlőlap) sejteti, hogy a címben szereplő Szent Igaz köré körvonalazódó fogalom nem csupán elméletben létezik. Egy olyan „találkozásra” invitál bennünket a szakíró, amely nem adatik meg bármikor. Érezni, hogy ilyen volumenű események csak ritkán adatnak meg a szent igazzal, tehát feltétlen indíttatást érzünk, hogy éljünk az alkalommal. Ugyanakkor bizalommal megnyit egy olyan kaput számunkra, amit évszázadokon keresztül óvott a zsidó közösség.

Belelapozva a könyvbe, az első fotó egy temetést ábrázol, mely számomra kissé elgondolkoztató. A szokatlan felütés miatt, remélve, hogy ez csupán saját túlfejlett asszociációs adottságom eredménye, átolvasva a tartalmat, nyugodtan konstatálom, hogy mégsem gyászos, valamiféle veszteségérzés fölött elsírt, megkeseredett és pesszimista hangvétellel van dolgom. Sőt, annak dacára, hogy igen magas igénnyel megfogalmazott tudományos, szakmai elméletek, gondolatok gyűjteményét tartom kezemben, érzem azt a határtalan toleranciát, nyugalmat, amely láttatja, szinte elmeséli a részleteket. A szerző hihetetlen finomsággal bízza ránk, hogy magunk vonjuk le a következtetéseinket, legyen az bármilyen is, mintha tudná, az úgyis az olvasóról szól. Nem igyekszik meggyőzni; még önmaga végső következtetéseit is óvatosan fogalmazza meg, mint lehetséges alternatívákat.

Az alkotó, két néprajzkutató ikon személyének ajánlja munkáját: Bálint Sándornak, a „legszögedibb szögedinek”, és Scheibert Sándornak, aki a magyar zsidó néprajzkutatás alapjait tette le és maga is jelentős állást foglalt az érintett kérdésben.

A tartalom-mutatóból már messzire látszik, hogy Glässer Norbert, lehetőségei szerint, maximális alapossággal dolgozott a témában, mely több éves kitartó munkájának eredménye.

A közfelfogás a szent igazat egy olyan „csodarabbi” képével azonosítja, akiről a néphagyomány telis-tele van különféle mítoszokkal, történetekkel. Mitikus alakja köré, titokzatos megközelíthetetlenség asszociációja társult. Az ún. csodarabbik, nemcsak a zsidó társadalom, de más vallások tagjai által is megbecsült és tisztelt személyek voltak. Már a 18. században találkozhatunk velük, elsősorban Északkelet-Magyarország és Erdély kisebb-nagyobb településein, a Galíciából betelepült haszid zsidó vallási közösségek élén. Hírük, tevékenységi körük, már életükben meghaladta híveik táborát. Központi alakjuk a könyvben, mégsem romantikus indíttatás miatt került be, hanem a judaizmus története egyik legnagyobb kihívásának kezelésében vállalt jelentős szerepük okán. A rabbik vallási-háláhikus (zsidó törvények szerinti) szerepe, nagyobb jelentőséggel bírt akkor, amikor viták, támadások, problémák megoldásainak kereszttüzébe került egy-egy gyülekezet. Esetünkben pedig a zsidóság archaikus rendszerének egyik jelentős mérföldkőhöz érkezése okozta fokozott szerepvállalásukat.

A rabbinátus emelkedő társadalmi helyzete, elkerülhetetlenül, a személyükkel szemben támasztott követelmények növekedéséhez vezetett. A vallási vezetőt, egyre inkább felelősnek tekintették a gyülekezetben történt eseményekért. Kimondva, vagy sem, nem egyszer ők lettek a hibások a zsidó társadalom megpróbáltatásaiért, és őket tették felelőssé a közélet tisztaságáért is. Ugyanakkor ők voltak a viszonyítási pont, akik segítették gyülekezetüket a Tóra megőrzésében. Nem csoda tehát, hogy a tanulmány által vizsgált korszak végén, a hagyományos társadalmat szétziláló krízis, sokak számára a rabbinátus krízisének is tűnt egyben.

A tanulmány ősi alapkérdésekre keres választ, nemcsak vallás- és kultúrtörténeti, néprajzi-antropológiai tekintetben, hanem filozófiai, pszichológiai megvilágításban is. A holokauszt 70. évfordulójának évében felerősödni látszanak azok az érzések, néhol indulatok az elvarratlan szálak miatt, amelyek napjaink hangsúlyos identitáskereséséig vezettek ebből a helyzetből. Glässer Norbert könyve nem foglal állást első ránézésre, hacsak abban az értelemben nem, hogy az egykori zsidó kultúra olyan gyöngyszemét mutatja be, mely a megpróbáltatások idején is helyt állva, szerves része volt nemcsak a magyar, de a művelt világ egészének. A rekonstrukció, mely példamutatás is egyben, így válik véleménnyé.

Soha nem kapott akkora hangsúlyt a modernitás kérdése, mint napjainkban. A változások, bizonyos válaszreakcióra kényszerítenek bennünket mind egyéni, mind közösségi szinten. Ezt a megcáfolhatatlan tényt lehetetlen kikerülnünk, mert az uralkodó ideológiák, társadalom-felfogások kikényszerítik saját válaszainkat, vállalva ezzel a nem minden esetben jó döntések sorozatát. A választás feszültségét növelendő, az idő igazolja, mely választás volt helyes, és melyik nem vezetett célra.

Glässer Norbert könyve, számomra, a változásról és az azokra adott válaszlépésekről szól elsősorban. Azokról, melyek tudatosak vagy nem, de részei az egyes közösségek evolúciós és kulturális törvényszerűségeinek. Mondják, hogy ez a tendencia alkalmazkodóbbá teszi az egyént (ezért is generálódnak időről időre), és sajnos nem egyszer megalkuvást is igényel, életben maradásunk zálogaként. Bármikor, amikor hasonló helyzettel találkozunk a kultúrtörténetben, úgy érezzük, valamiféle korlátozó erő igyekszik rányomni bélyegét az addig stabilan működő közösségekre. Változás és változás között óriási különbség van, sokszor észre sem vesszük őket, csupán a pszichodinamikája hívja fel figyelmünket arra, hogy valami nem úgy működik, mint megszokott lenne. Hasonló történhetett a zsidó kultúrközösség esetében is, a modernizáció begyűrűzésével.

A premodern világban, szinte elképzelhetetlen volt, hogy adott, esetleg választott közösségét elhagyja valaki. A zsidó közösség olyan egységes tömbbel volt jelen a különböző társadalmakban, mind vallási, mind politikai mindpedig jogi értelemben, hogy ez az ő felfogásukban soha nem volt válasz a változásokra, mint lehetőség. A modernitás azonban kaput nyitott, kaput kellett, hogy nyisson ezeken a stabil megjelenési formákon. A 19. század derekán elérkezett az idő, amikor már nehezen lehetett megőrizniük semlegességüket ezeknek a zárt társadalmaknak. A látszólag kevésbé aktív hozzáállás, mellyel a hagyomány fenntartását igyekeztek őrizni, válaszok adására kényszerítette őket a világ változásaira. A szekularizáció eredeti szerepe megváltozott, és már nem a „fenntartás”, hanem az „egybentartás” lett elsődleges feladata. Az egykori vallási elit érezve a nyomást, már nem csupán ideológiai dimenzióiból kezdte szemlélni a külvilágot, hanem gyakorlatiasabb lépésekre szánta el magát. Ráadásul olyan voluntarisztikus szempontok léptek újonnan ezekbe a vallási, egykoron megbonthatatlannak hitt egységekbe, melyek a gazdaságilag stabil fennmaradásuk tényét is veszélyeztették.

Az 1800-as évek közepére a judaizmus, jelentős részévé vált a modern világszemléletnek, mely fordítva is igaz. Annak ellenére, hogy a zsidók középkor óta nagyon sebezhető egységet képeztek, a többség megvetette és idegenként kezelte őket, a zsidó kultúra virágzott. A közösség saját értékrendet hozott létre, melyben a vallási társadalom fejét, a szellemi vezetők (caddikok) képezték.

Nem véletlenül mondjuk, hogy a judaizmus nem más, mint etikus monoteitzmus. Igaz, hogy figyelme középpontjában a Teremtő áll, de alapvetően emberi intézmény, ezért nem kerülheti el a változásokat, mint minden hasonlóan felépített emberi alkotást. Elérkezett tehát az idő, hogy a zsidóság, szembenézzen a kortárs liberalizmussal, amely olyan komplex problémává nőtte ki magát, aminek mai napig nincs megnyugtató lezárása. Az autonóm, emberközpontú teológia helyett heteronóm szemlélet terjedt el széles e világon. Zászlajára olyan fogalmak voltak írva, mint racionalizmus, pozitivizmus és metafizika. A hierarchia- tisztelet helyett az egyének egyenlőségére tett igyekezet lett hangsúlyozva. A kihívásokat olyan nevek fémjelzik, mint Darwin, Schleiermacher, Freund, Einstein, Ayn Rand. A mindenkori kívülállóság megoldása nagy árat követelt a zsidóktól: mondjanak le identitásukról, vallásukról, mely addig megkülönböztette őket, egységük alapját képezte.

A modernizáció soha nem látott változásokat eredményezett nemcsak elméleti, de fizikai síkon is a zsidó közösségekben: nagy vándorlások indultak el a fejlődő városok felé, tömeges kivándorlások (nem egyszer menekültként), nemcsak egy országból, hanem egyenesen kontinensekről. Csökkenni látszottak az egykori archaikus mintára létrejött családok méretei; a megnövekedett mobilitás, az oktatás kibővítése, a fenomenális technológiai változások, új helyzetet teremtettek. Ennek következményét Peter Berger (osztrák születésű amerikai szociológus) 1929-ben úgy jellemezte, hogy az egyén szenvedett a „spirituális hajléktalanságtól”. Elveszni látszott az az átfogó védelmet nyújtó koherens egység, amely évezredeken keresztül stabilan tartotta magát. Egyúttal viszont az elszigetelt közösségek szemében belépési lehetőség is mutatkozott a nyugati civilizációba. Kiváló példa erre, hogy megnyíltak a gettók kapui, s ezreket csábítottak el a hagyományos zsidó életből. Egyesek odáig mentek, hogy áttértek más vallásokra. A haszkala (a zsidó felvilágosodás) sok értelmiségit érintett meg, akik kimondottan arra törekedtek, hogy modernizálják az egykori zsidó kultúrát.

Az ortodox közösségi vezetők vitézül harcoltak annak érdekében, hogy fenntartsák őseiktől hagyományozódott vallási felépítményüket. Mivel az ortodoxia elválaszthatatlanul kötődik az összes korábbi generáció szellemi örökségéhez, és hűen bízik abban, hogy a Messiás eljövetelének egyetlen záloga, ha minden zsidó visszatér a hagyományos tórai élethez, immár elérhetetlen célnak tűnt. Nem győzték hangsúlyozni a talmudi szimbólumot, mely szerint a Tóra útját jobb oldalon a tűz, baloldalon a jég szegélyezi. Ha túlságosan jobbra tartunk, a tűz, ha túlságosan baloldalon helyezkedünk el, a fagyhalál lesz sorsunk. Ugyanakkor a mértékadó Írás bölcs, kreatív, nyitott, együttérző, realista és idealista is egyben, mégiscsak válaszokat kell adnia az univerzális dilemmára; nem kis belső feszültséget eredményezve ezzel a zsidóság belső autoritási rendszerében. Hiába mondták, hogy a racionalizmus nem tudja táplálni az emberi lelket, hiszen az egyének nem gépek, hanem komplex organizmusok, és mint ilyenek vallási, érzelmi igényeik is vannak. Később a holokauszt, végérvényesen állásfoglalásra kényszerítette a zsidóságot.

A könyv hasábjain idézett és bemutatott egykori zsidó sajtó, kitűnő reagálási felületként funkcionált ebben a nyomasztó helyzetben. Az ortodox zsidó értelmiség missziós szerepe nyilvánul meg abban, hogy kísérletet tesz arra, hogy bemutassa, megértesse saját hitsorsosaival és az eltávolodókkal, miszerint a vallás nem menekülés, sőt, az egykori egyensúlyba hozás egyetlen eszköze. Meg kellett mutatni, tanítani ismét, igaz más eszközökkel, hogy úgy is lehet valaki szabad, hogy attól még a Teremtőt követi. Ehhez meg kellett értetniünk a vallás valódi természetét, hogy a vallás az a hely, ahol az egyén szembenézhet saját belső lényével is. A halachikus (a zsidó vallási törvények szerinti) judaizmus nem pajzsként jelenik meg az újságok hasábjain, hanem arra predesztinálja olvasóit: hősiesen nézzenek szembe a kihívásokkal.

A halacha már nem korlátozódik a szentélyekbe, de behatolt az élet minden zegzugába. A vallási vezetők aggodalma minden pillanatban megnyilvánult ugyan, de okosan, immár az empirikus valóság felé fordították tekintetüket. Nem középen, az egykori zsinagógában történteken lesz a hangsúly, hanem az igazi szentélyre: a hétköznapi tevékenységekre tevődik. Megmutatja, hogy a halacha ott van, ahol megnyilvánul; ezzel igyekszik reális lenni.

Látható, hogy a cáddikok alakjának üzenete nem más mint válasz a modernizmus által előállt helyzetekre, a külső és belső törvények betartásától függetlenül, arra hogy a pszichofizikai változások elkerülhetetlenek. Igyekeznek megerősíteni az egyénben, hogy a vallás strukturalizáltsága ugyanúgy megtartó erő, mint évezredeken keresztül, csak másképpen. A sajtó híradásai is ráerősítenek erre: a zsidóság egy pozitív, élő elköteleződés, de sajnos etnikai alapon már nem biztosítja a folytonosságot.

Glässer Norbert kutatási eredményei is ezt a középutat látszanak igazolni, miszerint a szelektív modernizáció útja a legkézenfekvőbb válasz az új helyzetekre, amelyeket a modernitás hívott életre.

Az egykori ortodox sajtó segítségül hívása kitűnő módszer arra is, hogy a tanulságok értelmezése, populárisabb nyelvezeten, és megvilágításban közvetíti az egykori válaszokat. Mivel Magyarországon nagyon hamar elfogadottá, bevetté vált az ország nyelve a zsidó közösségekben, nem beszélhetünk jelentős jiddis sajtóról. Valójában az egyetlen tömb volt Közép-Európában, ahol kevésbé beszélhetünk modern jiddis sajtóról (ellentétben Kárpátaljával, Romániával). Dicséretes igyekezet, hogy minden említett egyházi elöljáró fotóját is megtekinthetjük a lapokon, mint egykor, az újságok hasábjain. Vizuális bizonyságot kaphatunk arra, hogy a cáddikok külső megjelenése is egyfajta válasz volt az érintett kérdésben (ld. ruházat).

A kutatást felölelő időintervallum teljes kört zár be: az 1895-ös XLII. törvény, a zsidó vallás egyenjogúsításáról rendelkezett, bár Nyugat-Európa országaihoz képest megkésve. Emellett Magyarországon is megjelent a mindenhol feltűnő modern antiszemitizmus. Az 1944-ig bezárólag vizsgált időszak, nem hozott megnyugvást a zsidóság magyarországi történetében sem. Mint ismeretes, a vészkorszak, majd a soá (csapás, a holokauszt szinonímája) borzalmai, egy tragikus válaszreakció volt a többségi társadalom részéről egy másik (?) világméretű kérdésre.

A teljesség igénye nélkül összefoglalva: meleg szívvel ajánlom a kitűnő és hiánypótló kiadványt mindazoknak, akik szeretnének elmélyülni a zsidóság, legfőképpen a magyarországi területeken élt közösségek kutatásában. Glässer Norbert széles spektrumú metszetét adja egy olyan történelmi korszaknak, amely meghatározóvá vált, nemcsak a gáluti (diaszpórában élő) zsidóság  kultúrtörténetének, hanem Európa összes tradicionális közösségének. Ajánlom a kultúrakutatóknak, és minden olyan érdeklődőnek, aki vonzalmat érez a régmúlt idők életérzése iránt. Ugyanakkor azoknak, akik keresik és meglátják a párhuzamokat: a változások minden esetben válságokat eredményeznek. Tanulnunk kell abból, ha képesek vagyunk rá, hogy jó döntés nincsen, „csak” döntések vannak, amelyek következményei kiszámíthatatlanok.

[1] GLÄSSER NORBERT: TALÁLKOZÁS A SZENT IGAZZAL. A magyar nyelvű orthodox zsidó sajtó cádik-képe 1891–1944. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 40., MTA – SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged, 2014., 374 oldal.