Tavaly Iaşi-ban, az idén Marosvásárhelyen volt UNITER-díjakat kiosztó gála. Jó, hogy ez a rendezvény kimozdult Bukarestből. Mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a jó színházat most vidéken csinálják. Ott, ahol a színészek – még mindig! – színházzal foglalkoznak; nem köti le őket annyira a folytatásos filmekben, vagyis a szappanoperákban való szereplés vágya, lehetősége, a gyors pénzkeresés... Persze ez sem elítélendő, de nem művészi cél. Mert ugye: „Léle-lélek, de miből élek?” – jut eszünkbe a bölcs mondás, a kétgarasos bölcsesség...

Feltűnő, hogy két színházunk is – a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – immár állandó helyet szerzett magának a romániai színjátszás élvonalában. A kolozsváriak az idén nyolcadszor (!) nyerték el a legjobb előadás díját. És most Bocsárdi László kapta – a sepsiszentgyörgyi Hamlet előadásért a legjobb rendezésért járó díjat; Bartha József pedig ugyancsak a sepsiszentgyörgyi Hamlet létrehozásában nyújtott teljesítményéért a legjobb díszlet tervezéséért odaítélt díjat.

Ismert dolgok ezek, miért tartjuk mégis fontosnak, hogy visszatérjünk rájuk? Elsősorban azért, mert mind a kolozsváriak produkciója – a Viktória, avagy a gyermekuralom -, mind a sepsiszentgyörgyiek Hamletje hasonló életérzést szólaltat meg. Az élő halottak világában élünk, mondják ezek az előadások. Hamlet, ugye, külföldi tanulmányai után hazatérve megállapítja: „Valami bűzlik Dániában!” S ugyan minek olyan fullasztó a szaga? Hát az idejétmúlt feudális, illetve patriarchális államé, amely részben-egészben ma is létezik földrészünkön, még ha ezt sikerrel álcázzák, tagadják is, de a köznép mentalitásában megbecsült helye van mindmáig. Ott a trónbitorló büntetlenül megölheti Hamlet apját, vagyis a törvényes uralkodót; feleségül veheti Hamlet anyját – s feltehetőleg nem a nő fiatalságáért és szépségéért, hanem királynői mivoltáért teszi ezt, azért hogy az örök királynő jelenlétével mintegy szentesítse a gaztettet; sd a hatalom ura – mai szóval: államfő, diktátor - besúgókat állíthat rá Hamletre – a hazatérő állampolgárra - „az ország biztonsága érdekében” stb., stb. Közismert – és gyakorlott! – praktikák... A Viktorban pedig a mi mai nyugati világunk bűzlik hasonló intenzitással. E világ ugyancsak teli van élő halottakkal, akik fel is vonulnak előttünk büszkén Silviu Purcărete rendezésében. És nem mellékszereplők, bár koronázatlanul bűzlenek. Ők a társadalom alapjai – az a bizonyos középosztály, amelynek a létrejöttét szorgalmazzák Kelet-Európa immár Nyugat felé törtető, hajbókoló, vágyakozó, menekülő vagy szédelgő országaiban is, például szép hazánkban... És nyilván, előbb vagy utóbb ugyanúgy bűzleni fognak ez utóbbiak is, ha nem jobban. Mert örökké ki kell tűnni valamiben, valamivel...

Nemrég olvashattunk egy újabb európai bűzbombáról, pontosabban arról, hogy a németországbeli újnácik Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban – és még ugyan hol? Hát Hamlet hazájában, Dániában! – ünnepelték Hitler Adolfot. Azokban az országokban, amelyeket katonailag lerohant, megszállt, megcsúfolt hajdan az illető... Hogy miért teszik ezt? Mert Németországban tiltva van minden ilyen ünneplés és minden náci jelkép. Az említett országokban viszont labdába rúghatnak velük! Demokrácia van... Szagos ugyan, de még megvan. Hogy meddig? Azt kérdezzék meg esetleg Marine le Pentől. Mert a tiltás nem minden. Csupán másokra tólja a felelősséget. Attól, mint láthatjuk, még vidáman megélnek a kis hitleristák – néhány lépésre a német határtól... Vagy képzeljük el a Jobbikot, amint nálunk ünnepli Szálasit... Olyan helyzetet kellene teremteni, amelyben nincs reájuk szüksége senkinek. Hát ez valamivel nehezebb. Marad tehát a bűz...

Az EU, ugy-e, a nemzetállamok Európája.  A nemzetállam viszont egy elavult, XIX. századbeli államforma, amely önmagában véve is bűzlik. Szagossá teszi őt a nemzeti alapon történő diszkrimináció. Ha ezt nem látjuk be, és továbbra is a nemzetállami mundérban menetelünk, akkor egy újabb világháború felé tartunk, amit például az orosz—ukrán válság máris kirobbanthat. Kell ez nekünk?! Mert kísérteties a párhuzam: a XIX. század 50-es éveiben zajlott a krími háború – Oroszország és az akkori nagyok: Franciaország, Anglia, Törökország valamint a hozzájuk csatlakozott apróbb államok között. Ez az összecsapás ötszázezer (!) halottat produkált. Méltán tekinthető az első világháború főpróbájának. És a mostani krími annexió és az azt követő kardcsörtetés pedig vajon minek a főpróbája? Isten mentsen tőle!

Egy másik válság idején, 1956-ban a nyugati hatalmak nem vállaltak katonai szerepet, hanem békésen lesre futtatták a Szovjetuniót. Igaz, hogy ehhez 40 év kellett – de sikerült. Nyilván, ez sem volt áldozatmentes, de nem lehet egy napon emlegetni a világégéssel... Talán valami hasonló kellene tenni most is, Putyinékkal. Mert az orosz—ukrán válságra nincs katonai megoldás. Miként semmilyen válságra sincs katonai megoldás. Ez azért megfontolandó...