Miként keletkezik s miképpen maradhat fenn a hagyomány az etnikai csoportok tudatában, értékrendjében? Hogyan és miért jelenik meg az etnikus identitás, miként képes egyéneket, csoportokat, tömegeket, mozgalmakat megindítani? Vagy ellenük fenekedőket, áskálódás indulatával, a megsemmisítő pillantással, a kitaszítás vagy betagolás erőfölényével…? Lehet-e, vagy szabad-e rákérdezni a létjog minimumaira, vagy mintegy eleve alárendelődés már az is, ha kisebbségként gondolkodik valaki, s nem mindjárt a relatív többség, fennköltség, túligazság magabiztosságával…?

A kisebbségi-etnikai identitástudat felfogható úgy is, mint vitathatatlan, „objektív” valósága a nemzeti közösségnek és a történeti múltnak. „Szép, ami kicsi” – volt egykoron eszménye a liberális lényeglátóknak, s lett posztmodern szlogenjévé a túlfeszült marginalizáltaknak. De a kicsinység törékenysége az erőtúltengések korszakában sosem erény, csupán sajnálkozás tárgya és eszköze. Az etnikai identitás – mint szimbólum a társadalmi erőrendszerben, megtartó entitás a sodró felépítményekben – saját erejével képes az érdekeket és erőviszonyokat befolyásolni. Ebben hisz, ez (talán egyetlen) esélyes kapaszkodója, fokossal szembeni lépéselőnye, rakétának ellenállni kész védettsége. A védekező, kisebbségbe szorult etnikai öntudat emiatt rendszerint gyorsítja az etnikai csoportok körüli rokonszenvek és ellenszenvek kialakulását, elnyomásuk érdekének megfogalmazódását is, de alkalmazott túlélés-technikák kimunkálásának ideáit is keletkezni segíti. Szimbolikus erőtöbbletről, mélyen tudatosult hatóanyagról van tehát szó az etnikus identitás esetében, amely a kisebbségi szereptudat, a sorsazonosság rendszerének, rendjének tartósítója. Dehát hol vannak e sajátos, öntörvényű rend tartóoszlopai, belső védfalai, lőrései, intimitásai? S elegendőek-e, legalább hárításhoz, rétegzett védelemhez, ellenbeszédhez, életképes holnapjoz…?

Stabilitás és mozgalom, etnikum és állam

Az etnikai szervezettség reménye persze feszültséget szül az egycélú mozgalomban és etnikumok között. Mindenhol és mindenkor. Ezek egyik oka a regionális, kulturális, gazdasági illetve területi különbségek megléte. A politikai állam döntéshozó szerveiben a leghagyományosabb közösségiség idejében, kínai vagy fekete-afrikai, dél-amerikai vagy eszkimó közösségekben is etnikai-regionális alapon osztották el a javakat, a leszármazási ágak versenye és küzdelmei pedig egészen a mai neo-törzsiségig jelen is maradtak mindenütt. Így a sokszerkezetű és sok etnikumú társadalmakban régtől fogva összefonódtak az archaikus és a modern szolidaritásformák, elfedték az érdekek átlátható és plurális rendszerét, és leplezték az etnikumok közötti belső ellentéteket is. Az ilyen – ma már egykönnyen térképre rajzolható térségekben – a dél-amerikai, afrikai, kelet-ázsiai, közel-keleti helyi konfliktusok egy új etnopolitikai és geopolitikai térszemlélet kialakulásához vezettek. Újnak is csak annyiban volt mondható, hogy minduntalan alakzatot, arculatot váltva, de bizton megjelent és megjelenik mindenütt, Karacsiban és Kievben, Chicagóban vagy a párizsi külkerületekben, Belső-Erdélyben és Távol-Moldovában is.

Az etnikumok geopolitikái, az etnicitás köz- és külpolitikai térképekre satírozható verziói persze nem csupán a regionális szemléletet vagy a történelmileg kialakult térségi problémák kezelésének modelljét nyújtották. Az „irányított nagytérgazdaság” elmélete és politikai irányzata ugyanakkor mindig új államok és új határok változtatásáról, az államok cselekvőképeségének korlátosságáról, és főleg az önrendelkezés jogának elhallgattatásáról szólt és szól. Ez a stratégiai ésszerűség a sunyi reálpolitikák, a nyers erőszak, a nemzetközi önkény eszközével kivédhetetlenül és kiszámíthatatlanul zuhan rá a kiszolgáltatott népekre, de belülről is „rág”, megoszt, széttagol, ellenerőket mozgósít, uralmi vágyakat ébreszt. A katonai, kereskedelmi, természetföldrajzi, közlekedési „ésszerűségek” és „célszerűségek” épp ezért – mint Bibó István azt következetesen kifejti a jó béke megkötésének technikájáról – sosem érvényesültek a tartós nyugalom elve szerint. Hanem érvényesültek mint „megváltó” jóakarat, „ésszerű” kompromisszum, néma kényszer, elmorzsolt ellenállóképesség, reménytelen fohász.

Mellesleg sosem érvényesültek háborúkat vagy erőfölényeket lezáró tárgyalások a feloldhatatlan ellentmondások elsimításával sem, s főleg nem úgy, hogy az etnikai határok szolgáljanak „természetes” védeszközül, s ne valami más rendezőelv. Más, talán „hatékonyabb”, „győztesebb” eszmény, amely mindenképpen a szabadság, a jogrend, az egyenlőség és az emberi méltóság elleni merénylet formáját ölti és új revansra késztet. Legalább vágyakozásokban. A geopolitika, amely mint politika egységes élettartományokról szól, vallottan és kényszerítően „szervessé” szeretné tenni a nemzetektől meghatározott érdekterületeket, amelyek kisajátítása a hatalmi politika eszközével nem célszerű. Belátással dolgozik, elsőbben a megosztással, majd a lassú eluralkodással, végül a „végső megoldások” harsányságával. A nemzeti önérdek érvényesítése épp ezért otromba „befelé” is, még mielőtt korlátozó lenne a szomszéd nemzetek ellenében, s mindkét térben harsányan sérti az önrendelkezés elvét. A gyöngébb fél számára csupán a beletörődés és konfliktusvállalás marad, a kiegyezések pedig kivétel nélkül időlegesek. De gyöngébb-e, aki enged, látszólag enged, hagyja felpuhítani markáns másságát, alkalmazkodni lesz képes, rugalmassá válik, osztódik, túlélési technikákat módol ki és terjeszt el? Nem az törik-e bele, aki feszül, sodor, felmorzsolni hevül, pusztítani hajlamos? Hiszen meddig a „siker”, mikor kezdni már önnön készségeit, tehetségeit, képességeit, reményeit átalmassá tenni, s ha ebben eredményes, maradhat-e a mások elleni fenekedésben önmaga még érintetlen? Mikor kezdődik a „hosszú kések éjszakájának” délutánja, mely delelő után jön a legsötétebb hajnal? Lehet, ezt éppen ők tudják a legkevésbé, s az erőpolitika félszeit a legerősebbek megrendültsége szokta mindig a pusztítás utáni időkre tartósítani…

A „primér nemzetek” (vagyis az etnikai kisebbségek) és a „szekunder nemzetek” (vagyis a modern polgári államnemzetek) politikai nemzettudata több mint másfél-kétszáz éve térségi konfliktusokat szül. A nyelvi közösségek (mint „akarati nemzetek”) és az állam nélküli nemzetek közösségei azt a geopolitikai érdekteret jelentik egy-egy földrészen vagy régión belül, amelyben a centrum-periféria viszonyok tagolják a politikai mezőt. E tagoltság úgyszintén történeti gyökerű, s itt most csupán arra érdemes utalni, hogy számos korábbi geopolitikának új változatát tapasztaljuk a huszadik századi etnikai-kisebbségi mozgalmak föléledésében, vagy a diaszpórák esetében, vagy az elmúlt negyedszázad dekonstrukciós nemzetpolitikáiban, földrészek közötti dúlásban, a többszáz éves térképek vaskos átrajzolásában. Európában az első világháború utáni rendezés ellentmondásos, következetlen módon, ám a nemzeti vagy etnikai önrendelkezés elvének alapvető megsértésével történt meg. De nem akkor kezdődött, előtte volt már mongol, muszka, török, német, spanyol, arab, hun, viking, szarmata, gót vagy gael megszállás is. A nyelvi, a kulturális, a politikai és önkormányzati célokkal jelentkező mai nyugat-európai etnoregionális mozgalmak már nem romantikus követelésekkel, nem „vissza-archaizált” népi kultúrával, nem ősi „államiság-tudattal” fogalmazzák meg magukat, nyertek teret vagy követeltek és vívtak ki térségi szabadságokat – hanem az államokkal szembeni oppozícióval, a főhatalom elvitatásával, a nagysággal szembeni egészséges ellenállással, a „szép ami kicsi” identitástudatával.

A nyelvi és kulturális kisebbségek javarészt állam nélküli etnikumok vagy diaszpórák az auro-amerikai, közel-keleti, dél-ázsiai vagy óceániai térségekben is. Gazdasági fejlettségük különbségei, a nyelvi környezet alapvető hatása, az „állami történetírás” és oktatás nemzetcentrikussága egyértelműen a kisebbségi jogok ellen hat ezekben a világokban is. Ez állami profilú „belső kolonializáció” előtt és mellett a legkülönfélébb szeparatizmusok, antikolonialista törekvések, terrorakciók és helyi polgárháborúk, igen kemény kormányválságok és igazgatási-politikai kudarcok történtek a világ minden táján, s történnek mindmáig. Az etnikumok új hulláma, migrációs tömege és „problémaként” jelentkezésük időbeli egyezése több okra is visszavezethető a huszadik század folyamában. Az egyik a gyarmati rendszer fölbomlásának, a gyarmatbirodalmak szétesésének és a függetlenségi mozgalmak sikerének eredménye. A gyarmati felszabadító törekvések, stratégiák és gerilla-taktikák, valamint az önrendelkezés mintái példával szolgáltak a nyugat-európai szeparatista-autonomista-regionalista pártok és irányzatok célkitűzéseihez. A másik ok a nyugat-európai integrációs folyamat volt, amely az ötvenes évek gazdasági-katonai-politikai unionizmusa szellemében nem volt tekintettel a nem-domináns etnikumok jelenlétére, s nemzetkfölötti konföderációkat, szupranacionális fejlődést ígért, amelyben a föderalista vagy autonomista törekvéseknek nemigen lehetett szava. Már ott, ahol egyáltalán még alkuképes etnicitás, nevet viselő másság, akaratot forgalmazó képességek helyi tömege volt vagy keletkezett (újra). A harmadik ok a gazdasági-társadalmi elmaradottság volt: a kisebbségek által lakott területek szociális elmaradottságát csupán súlyosbították a fejlődési perspektívákat rontó etnikai alávetettségi helyzettudatok, az identitás-fosztás élményei. Ezenfelül a szociális és a kisebbségi alárendeltség, a „másodosztályú” állampolgáriság a kisebbségek társadalmi összetételére is kihatott: a csaknem kivétel nélkül kiszolgáltatott és alsóbb néposztályokból álló etnikai szféra mindenütt joggal sérelmezhette „szándékos” és „tudatos” háttérbeszorítását, lázadhatott a tűrés tűrhetetlensége ellen. A közigazgatási alárendeltség, sőt: a jobbára egyértelművé lett periferizáltság (szélreszorultság) egyre szembetűnőbb volt, minél inkább és minél többször központi bürokrácia vagy politikai technokrácia döntött a helyi érdekekről és perspektívákról, etnikai szabadságállapotról vagy érdekérintettségről. Ez még ma is, a politokraták dúlásának évtizedeiben is így van – megmaradtak a kisközösségi önállóság ideái mindenütt, ahol a fennkölt többség túlereje győzelemittas tort ült saját korláttalansága dicsőségére.

Gyakorta civilizációs válság, átélt fenyegetettség, reményfosztott alárandeltség-élmény is fenyegeti az etnikai csoportokat: a nyelvhasználat korlátossága, az állami nyelv kényszerű fölvétele, az iparosodás hatására megindult társadalomszervezeti szétszóródás, az etnikumok beolvadását siettető helyi politizálás, az „ejtőernyős” helyi vezetők fokozódó elbürokratizálódása, a közösségi életelvek lazulása, a közösségi vagy családi kapcsolatok ritkulása, az elgyökértelenedés élménye és a kitaszítottság jelensége mind-mind identitás-fosztó hatásúak, s ezek szerte Nyugat-Európában nagyjából egyidőben hatottak erőltetett asszimilációként. Ahogy a nemzettudathoz szomszéd nemzetek és más tradíciójú népek kellenek, a regionalizmushoz is hagyomány, tudatosan őrzött eredetiség kell, továbbá valaki más az ellenoldalon, aki ellen irányul a cselekvés, akinek saját tere, térbeli gőgje és fenyegető eszköztára van. A kisebbségi különbségek legfőbb ténye ugyanakkor változatlan marad: az eredet, a származás geográfiai meghatározottsága, a kultúra és a kulturális jelleg befolyásolta humán karakter sosem válik elsöpörhetővé, csupán illegalitásba szorítható. A másik fő momentum, az adott népesség körülírható jelenléte bizonyos korszakban és bizonyos társadalmi térben, lokálisan érvényes értékrendben, hasonlóképpen nem elmosható. A harmadik sajátosság: a kivetettség, a kiválás és az asszimilációra szántság eszköze jóllehet látványos statisztikai mutatókban fennállhat, de nincs az a többség, melynek ne volna kisebbsége. Már kontrasztképpen is szükségszerűen, hiszen mitől többség a többség, ha nincs kisebbsége? Ezek együtt és külön-külön is az etnikai alávetettség, a kiszolgáltatottság elemi élményét eredményezik. De stabilitást soha, etnikum és állam „tiszta” képletét még ritkábban, sodró és dúló mozgásokat viszont annál többet. Vagyis destabilizál az is, ami az államiság reménye, vágyképe, legitimációs alapja kívánt lenni… Csak idő kérdése.

A történészek, mint az idő értői és értelmezői sokszor mondják: Európa megszűnik Európa lenni, ha kimerülnek a régiói és kihal a spontaneitás. Nemegyszer baloldalinak, nyelvi-kulturális jellegűnek vélik a nyugat-európai mozgalmak a regionalizmust, s azt a lehetőséget látják benne, hogy kifejeződik végre a politikai nemzet elhalványodása utáni korszak fő törekvése: a tájegységi-etnikai identitás és a politikai-emberi autonómia ígérete. Az érdekes mostmár inkább az, milyen módon változhat meg tájegységek szubkultúrája, népcsoportok létformája, értékrendjük meghatározottsága, csoportközi hatásaik értékrendje, átvételek és hibriditások kulturális teresedése. A németek, dánok, svédek, baltiak és oly sok más északiak a térbeli széttagoltság pártján állnak, központosító akarat mindig is volt, s mindig is cáfolatra, ellenállásra késztetett. Svájci, spanyol vagy olasz tájakon ezer évnyi a központosítás és át-etnizálás programja, s ugyanennyi az ellenállásé… Franciaországban a helyi társadalmi konfliktusok fő okát a túlzott centralizációban látják (nagyjából az Ile-de-France vagy Charlemagne óta), a változást pedig a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kiterjesztésétől, a helyi-regionális autonómiák visszaadásától várják. A nyugati társadalmak a késői polgárosodás, korai modernizáció idejétől kezdve folyamatosan megpróbálták elutasítani az életmód, a kultúra, a gazdasági magatartások és az igazgatási önállóság állami uniformizálását. Ideig-óráig hagyták épülni, majd elvitatták, lerombolták, átértelmezték. A „Félibrige”, az oxitán déli kultúra öntudatos mozgalma épp ez ellen a modern politikai, technokratikus és bürokratikus állampolitika elleni lázadás volt – jószerivel az egész francia állam földrajzi közepéig, továbbá megosztó erőkkel az elzászi és breton nagytájakon is, s mindezek megfelelőjét megtaláljuk a svédeknél, a baszkoknál, a katalánoknál, a szárdoknál, az íreknél, s így tovább, szerte Európában.

A helyi társadalmak, s köztük a regionális kisebbségek a kulturális és a politikai közéletben kezdték függetlenedési törekvéseiket, miután az állami adminisztráció és az igazgatási függésrend meglehetősen központosított volt és maradt. Az elmúlt évtizedekben/félévszázadban azonban ez a „leszakadási” tendencia spontán küzdelmekbe torkollott, s elsősorban a regionális igazgatási önállóság megszerzésére irányult. A regionalizmus mint mozgalom a túlközpontosított oktatás, a munkaerőgazdálkodás, a piacok és üzemek telepítése, a helyi sajtó és nyilvánosság, a területi tervezés és a regionális bankrendszer megteremtése útján, vagy épp a helyi-regionális nyelvi kultúra megerősítésével kezdeményez függetlenedési mozgalmat. Ennek része lehet akár a „gazdag régiók” és a „szegény régiók” (az agrár-tradíciót követők) nyílt szembesülése, az észak/déli osztottság, a kelet/nyugati orientáció, a kisvárosok érdekszövetsége a nagy metropoliszok ellen, a szőlőtermelő vagy a halászati régiók szerepkövetelése az indusztrializálódás ellen, vagy akár a hegyek érdekszférája a völgyek ellen, közelségeké a távoliak ellen, egyneműségeké a sokféleség ellen, uniformizálóké az alternatívok ellen. Közhelyes képlet, de általánosan mély is: mindenki kisebbségi valahol, valakik ellenében, néha önmagán belül is…

Alapkérdés lett a második világháború utáni újraosztás, majd az 1989 utána áttagolódás, s az újabb évtizedek migráció-nyitotta terei mögött, hogy létezik-e még az állam, képzeteken túl van-e még stabilitás, bárminemű összhang remélhető-e még etnikum és állam között, vagy csupán régiók kezelhetetlen, „átélhetetlen” óriási terei maradnak meg – ugyancsak egyféle-fajta uniformizálódás alakjában. Az „egységes” nemzettel szembeni kisebbségi ellenállás fő területe lehet ma már egy-egy regionális társadalmi problematika, modernizációs elmaradottság, tradicionális szerep és kultúra elveszítése, vagy a nyelv és a vallás is, főleg olyan területeken, ahol a nyelv vagy a hit a többségtől való függetlenség jelképe. Ebben pedig térségnél nagyobb entitás nem kap szerepet, hacsak nem ideológiait és katonait, piacit és érdekeltségit. A regionalista mozgalmak nevében lassan egy évszázada már kisebbségi politikusok lépnek föl, s elsősorban a hatalmi koncetrációt bírálják, így társra találnak emitt a jobb, amott a baloldali pártokban. A kisebbségi tudat képviselői ugyanakkor már nem az archaikus, polgári fejlődés előtti állapotokat sírják vissza, hanem a hatalomátruházás és a regionális vagy a szövetségi formájú decentralizálás eléréséért küzdenek, az etnikai elidegenedés, a hatalmi centrumok belső gyarmatosító törekvései és elidegenítő befolyásai ellen tiltakoznak. E tekintetben ismét csak vehemensen, helyenként harcképesen is, másutt kizárólagosan és erőszakosan, de a „nagy egységeket” elvitatva. /Ne menj messzebb, mint a mai ukrán helyzet, a székelyföldi autonómia, vagy a legfrissebb balkáni küzdőterek éledésének témaköre, helyi szenvedéstörténetek fájdalmainak leltára…/

A hatvanas évektől meglehetősen sokszínűvé vált a kisebbségi világkérdés. Zsidó, kínai, örmény, libanoni, arab és török, tamil és szingaléz, pastu és fekete-afrikai diaszpórák megjelenése aggasztotta a tehetetlen nyugati kormányokat. Gettók alakultak ki, kollektív jogokat vívtak ki a kisebbségek, munkaerő-válságot okoztak a fejlett világ szinte minden államában. Emellett az állam nélküli etnikumok is hallatták szavukat és a regionalizálódás kifejezetten pártosodás alakját öltötte, vagy legalább politikaképes etnikai diaszpórák ébredésének helyzettudatát és félszeit. De az állam mindaddig, amíg csupán alkalmi engedményeket kellett megtegyen, jóváhagyta e törekvéseket, ám azon iziben türelmetlenné vált, mihelyt az „egy és oszthatatlan” államegység került veszélybe a regionális törekvések nyomán. A regionalisták és lokalisták az etnikai tagoltság elismerésével, jogi garanciák követelésével, föderatív viszony kialakításával bombázták az államot. Az állam attitűdje szemtől szembe „mosolygós” volt, az „össznépi” nyugalom megteremtését szolgálta, mint a fejlett totalitarizmusok idején Kelet-Európában mindenütt. Ám azonnal a kemény döntések eszközéhez nyúlt, mihelyt a közösségi mozgalmak elérték az „államérdekek” határait, a kormányozhatóság kereteit, a nemzet-legitimitás normatív szabályrendszerét.

Ugyanakkor az egyes országok az etnikai ellenállási mozgalmakkal szembeni küzdelemben gyakorta egymásra sandítanak. A demokratikus berendezkedésnek (a hagyományos állampolgári szabadságelvek, állampolgári jogérvényesség alapján) meg kellett volna felelnie az etnikai csoportok kívánságainak, s az európai demokráciák meg kellett próbálják a kisebbségi státust nagyon liberális módon kezelni. Ellenálltak, dacoltak, de látnivalóvá vált: elveszett az államegység illúziója, a hatalom mindenhatóságának vágyképe – így mégis meg kellett alkotni a kisebbségvédelmi törvényeket. Maga az Európai Közösség is regionálisan tagolt gazdaságok rendszere, regionális tanácsai vannak, melyek közelről, a helyi gazdasági és szervezeti rendszerről azt a tapasztalatot szerezhették, hogy a helyi-területi decentralizáció nélkül megbénulnak a vidékek, önálló döntésjogok garanciái nélkül közhelyessé válik a liberális piacszervezet, képtelenné a gazdasági innováció és esetlenné a fenntartható szociálpolitika. Lassan elkövetkezett az a korszak, amikor már lehetetlen volt alkotmányos keret nélkül szabályozni a regionális kérdéseket, s ma már visszafordíthatatlan ez a folyamat. De van-e még erő, akarat, célrendszer, amely bármire hivatkozva is alakítani, „fordítani” akarna (és főleg: tudna) ezen a megváltozott új válsá-világrenden?

Mindez a szervezeti-intézményes és közösségi átváltozás (mondhatnánk térszemléleti reform) azért is alapvető fontosságú, mert a megbonthatatlan államegység kétszáz éves központosítottsága után teszi fölszabadulttá, önerejére támaszkodóvá és megújulásképessé a kisebbségi/etnikai és regionális mentalitást, s teszi megállíthatóvá az etnikai elidegenedés és a civilizációs válságok szétterjedését, sőt a szeparatizmusok elburjánzását is. Legalább is állampolitikai eszélyesség nevében így. A politikai akarattá formált tájegységi és kisebbségi törekvések ugyanakkor fölhasználják a meglévő intézményi kereteket a maguk lokális céljainak erősítésére, mozgósítják a közvéleményt és elégedetlenségüknek nem-parlamenti úton adnak hangot, hanem az államválságok rémképének fölidézésével a parlamenten kívüli nyomásgyakorlás eszközével élnek és érvelnek. Az etnosz, mint kulturális közösség a térben, mégpedig a lokálisan körülírható szuverén térben fogalmazza meg magát, s társadalmi erővel intézményesíti tömörülési, érdekérvényesítési, mozgalmi alternatíváit, korlátozva az államot, s kierőszakolva a saját célok államon belüli és nemzetközi képviseletét. Ha pedig így nem megy, megmarad rejtett, államellenes, államhatároktól független, közöttük és alattuk is áthúzódó látens indentitástudatként. Engedik vagy sem, megnevezik és definiálják, vagy hagyják önmagát kiforrani, néven nevezni, saját arculatot ölteni. Lassan az államokosság már leginkább abban fog tudni megnyilvánulni, ha nem akarnokoskodik saját definíciókkal, hanem rábízza a népekre saját arculattervezésüket, térbeliségüket, stabilitási igény és vágyakozások lokális huzivonijának eredményességét…

Folytonosság nélkül vagy öröktől fogva?

A politikai akarat és a mindennapi élet politikai gyakorlata persze nem mindenkor fejeződik ki egycélú mozgalmak, lokális forradalmak vagy civiltársadalmi ellenállások formájában. A társadalmi cselekvés kontinuitása és a változás gyorsasága sokszor egyértelműen jelzi a kisebbségi egyén vagy csoport hovátartozását. Minél gyakoribb, hogy elnyomják vagy manipulációkkal elszíntelenítik egy etnikai csoport önmegjelenítését, annál sűrűbben megesik, hogy a kisebbségi csoport önigazolásra szorul, sértettségbe vonul vagy szimbólumok formájában őrzi meg az etnikus jegyeit.

Az etnikus jelképek között gyakori a vélt-képzelt-vágyott összetartozástudat, az egység képzete. Ahogy a fennálló hatalmaknak, úgy a kisebbségbe szorultaknak, a szimbolikus csoportoknak vagy szubkultúráknak is jellemzője az egység képzete, a szilárd összetartozás tudata. A kisebbségiség rokon a demokratikus társadalmi berendezkedés közérzetével: az egyöntetűség, a hasonlóság, az „egy tőről fakadás” fantáziaképe jószerivel a citoyen képével keveredve élt tovább, a talál rá még ősibb „helyzettudatok” gyakorlatára, prioritásaira. A saját helyzet érzékelése a társadalmi ranglétrán olykor igen csalóka is lehet, ugyanakkor a fölemelkedettség, a rangtartás, a polgári miliőbe tartozás tudata még ama kisebbségi csoportok között is megjelenik, amelyek egyébként alávetettnek, kizsákmányoltnak, perifériára szorítottnak mondják magukat. A szimbolikus vezérkeresés, a válságmegoldásra „szántság”, a predesztináltság, a historikus folytonosság tudata nemcsak a válságkorszakokban, hanem a közösségek mindmegannyi harmonikus életszakaszában is kialakul(hat). A vertség tudata, a helyzetek megváltozásának reménye, a kiválasztottság élménye, a diszkrimináció felülről irányítottságának fölismerése, valamint a kollektív önérvényesítés érdekében a belső (szervezeti vagy személyi) hierarchia alapos ismerete megkülönböztethető másságtudatot, kollektív ellenállás-érzést, lokális szolidaritást involvál, amelyet a csoporton belüli egyenlőség – mint összetartó erő – képzete, az ösztönös ellenállás a fennhatóságoknak és hódoltatóknak, a család egységének és a település védő-óvó funkciójának képzete, stb. már-már olyan politikai jelentőségű változások alakítói, amelyeknek szélsőségesebb példáit az egységük illúziójától megfosztott kelet-európai államok a lehetségesnél is nehezebben tudnak kezelni. Az új etnikus identitások, a megváltozott tartalmú szolidaritás (esetenként az etnocentrikus bezárkózás követelése) olyan létfolytonosságot, származáshitet és élet-jogosultságot reklamálnak, amelyek pótolják (olykor a nemlétező) összetartozást is.

A különbség érzékelése, a Mások másságának megfogalmazása én-tudatot ad, bár a társadalmi helyzet átélése mindig relatív pozíciótól függ. Az elkülönülés, a társadalmi távolság tartása többé-kevésbé körülhatárolható „kultúrterületet” jelent, szokásjogot, szemléletet, érzület-etikák jelenlétét, annál inkább, minél több kölcsönhatás van az egymás közelében élők között. A hiányt, amely szétomlani hagyná a kisebbségi csoportot, jobbára az elkülönülés fokozásával, a bezárkózással, falak emelésével, saját másságaik korlátozásaival pótolják, mert ez erősíti a belső összetartozás és azonosulás kereteit. Az elkülönülés gyakorta erőszakos; s még ha kívülről a falakat senki sem emeli magasabbra a közösség körül, az önként hordja a téglákat maga köré. Önvédelmi erődítmény, szinte az egyetlen, mely elfogadható és csakis saját akarattal okkupálható.

A stabil, elszigetelt közösség olyan kulturális terület, amely nem térbeli megfontolások, hanem pszichés motivációk miatt korlátozza a környezettel való kommunikáció feltételeit. Ez lehet alapja, indoka az etnocentrikus zártságnak, a revanstudatnak, sokszor a pszichés ártalmaknak, sémáknak, olcsó indulatoknak, s evidens módon a rasszizmusnak is. Nincs persze speciálisan kisebbségi tér a fogalom ténylegesen térképre rajzolható kiterjedésével – de vannak, mindegyre keletkeznek is  kisebbségi sajátosságokat tükrüző terek: temetők például, kultikus helyek, jelképi erejű kulturális áreák, nyelvi terek, népszokások, családi értékkövetések, házasodási-párválasztási övezetek, kommunikációs áthatások, érzékenységek és más kölcsönösen meghatározó dimenziók. Ahogy például szociológiai értelemben a magas képzettségű nők jobbára a szervezett társadalmi struktúrák elkülönült szférájában élnek, vagy ahogyan vallási elit egy maga-formálta mentális térben határolja el magát a földrajzi térbeliségtől, ugyanúgy szabályozott és vállalt, kialakított és fenntartott az etnikai-kisebbségi viselkedési normák rendszere is. Ez az osztottság, „funkcionális tagolság”, miliőkben mutatkozó másságosság olyankor is másfajta társas-életi rétegződést formáz, ha éppenséggel erre nincs közigazgatási jogszabály, eljárásrendi norma vagy politikai akarat. Közben azonban mind a stabilitás képzete, mind az elkülönültség óhaja és vakreménye megtermi a maga eredményeit, kialakítja reprezentatív bűvkörét, elosztja és újraelosztja szerepviselkedések dramaturgiai történéseit és szcenikai eszköztárát is.

A kisebbség „alkalmazkodása”, változási-asszimilálódási hajlandósága sosem lehet teljes, ráadásul sosem kerülheti el az enyhébb normasértést. S éppen mert a kultúrák, akármilyen zártak is, sosem statikus egységek, átélhetik, hogy nap mint nap megerősítést vagy büntetést kapnak, hogy szándékuk ellenére változniok kell, hogy híveik nem tudnak kizárólagosan az etnikai létben kiteljesedni, hanem átengedik magukon a kultúra egyetemesebb hatásait is, adott esetben (vagy talán a leggyakrabban) interetnikus kölcsönhatásokét is. Kézenfekvőnek látszik, hogy itt vannak a hiányok pótlására, a félelmekre és megfélemlítésekre válaszként kialakuló mozgalom-szervezés kisebbségi gyökerei, sőt esélyei, perspektívái ugyancsak. Az etnicisztikus ideológiát persze a mindenkori hatalom és hivatalossá vált intézményei is támogatják – jóllehet, nem abban a formában, hogy az „elveszett természetesség”, az „ősi hagyományok” pótlására fölerősítik a meglévő etnikai-kisebbségi jelenségek dinamikáját. Inkább az elnyomott és kizárt rétegek hamis folklórját („falsflórját”) szorgalmazzák és propagálják – ha egyáltalan valamit –, vagy az értékválság mélységéig hatoló manipulációkat használják ki (idézik is elő) a fogyasztói típusú társadalmi modell kialakításához, netán a szüntelen felülkerekedés igényét és az egyenrangúság-igény viselkedési mintáit szabályozzák úgy, hogy a polgári tiltakozások kioltsák, kölcsönösen elnyomják és korlátozzák egymást, magyarán a tiltakozó vagy deklaratív önérvényesítés hatásai alig érik el a hatalomviselő hivatalnokokat, az etnikai konfliktusokért felelősöket, akár pártok vezérkarát, akár kívülről orientáló organizátorait (ne menjünk messzebb: érdemes egy értékelő pillantást vetni a magyarországi magyar párttörekvések erdélyi kampányainak hatásaira, megosztás, párttagoltság, indulatok, uszítás, kizárólagosság és kizárás teljes és intenzív eszköztárára, melyek még azt a „kompakt” magyarságot is széttagolják vagy megosztják, melynek virtuális „egybentartására” elvben a magyarországi magyar pártoknak elemi szükségük volna vagy államideológiájukból ez fakadhatna).

Az etnikus lét kontinuitásában a legjelentősebb szerepe a kollektív emlékezetnek van. Talán jelentősebb, mint a területi egységnek, a származási közösség meglétének vagy az etnokulturális elkülönültségnek, nyelvnek, vallásnak. A sajátos életmódminták és modellek kölcsönhatása, a köznapi kommunikáció nyelve vagy a társadalmi kapcsolatok főbb formái megváltozhatnak, a mindennapi lét „beolvadhat” a környezetbe, a társadalmi „nagy egészbe” – de ha a gyökerek tudata megvan, épséges maradhat a kisebbség – amint ez az amerikaiaknál, a kanadai magyar vagy a zsidó diaszpóránál, az USÁ-ban élő kínaiaknál vagy az ír katolikusoknál jól látható.

Az etnikus jegyek számos formája konzerválódik a hagyományokban. Ezek megőrzéséért a politikai küzdelmekben is harc folyik, s ez ismét tartósítja a csoportszintű sajátosságokat. A „másság” ellen ható legfőbb törekvés, az egységesítés pedig kifejezetten kihívja a megőrzött identitásjegyeket, s mintegy segít azoknak visszhangozni a kollektív értékelveket, akik képesek ezeket plasztikussá tenni, elérhetőnek mutatni. De egyben meg is oszt, a mássághoz tartozás presztízs-hatékonyságú, mintegy késztető, erőszakoló tényező lesz: bármit „másképp” akarsz, az ellenségednek szolgálsz vele. S ha semmit sem akarsz, azzal is. Akard hát úgy, ahogy mi akarjuk, s akkor „velünk vagy!”.

A kollektív értékelvek a történelmi és társadalmi változások „rövid szakaszaitól” szinte független „hosszú szakaszokat” alkotnak ezzel az egység/osztottság képviselői, kialakítva ezzel olyan sajátos entitást, amely a plurális társadalmi térben kap szerepet a legkönnyebben. Azaz: hosszú távon és nagy léptékben mérve a túlsúlyt erősíti tovább az oppozíció is, akár megosztott, akár egységes. De a társadalmi tér pedig annál szűkebb, minél kevesebb „másság” fér el benne, a részvétel hajlandósága is annál esélytelenebb, minél „egyszínűbb”, egyenirányítottabb a késztetés. A „hosszú szakaszok” viszont egyúttal jövőképek, perspektívák is, tehát olyan normák, cselekvések fő motíválói lehetnek, amelyek a különböző emberi közösségekben sztereotípiákat halmoznak fel vagy termelnek újra, biztosítva a kontinuitást, a kölcsönösség és kölcsönhatások értékét, az adaptációs készség rugalmassá válását is elősegítve.

Az etnikus sztereotípiák persze a társadalmi elkülönülés ellen is hatnak, egyúttal azok kialakulását is segíthetik. A szerepek halmozódása és szétválása a tömeges szerepkonfliktusokat eredményezheti, amelyek a kisebbségi-etnikai térben rendkívül gyakoriak. A kisebbségi számára a latens vagy nyílt osztályérdekek, társadalmi rétegződési besoroltság adottságai nem föltétlenül egyeznek meg a saját közösség érdekeivel, sem pedig az etnikai csoportérdekekkel, kulturális rétegérdekekkel vagy társadalmi osztályérdekekkel. Így lesz a kisebbségi akkor is többségi, ha pusztán csak státusza választaná el tőle, vagy nyelve, vagy vallása, vagy szándékai. De azt is tudva, hogy a többség is tagolt, még nem reménytelen az esély fennmaradása.

Ugyanis az egyéni lét, amely nem okvetlenül azonos a hatalmi érdektér által kínált státussal, a maga szuverén szférájában kialakít vagy lehetetlenné tesz bizonyos integrációt, amelynek az organikus szolidaritás a lényege. Ezt a szolidaritást kínálhatja az etnikai csoport, sőt: az ipari társadalmak történetében aligha kínálhatja más ésszerűség vagy a társadalom más fejlődéstörvényéből kínálkozó program, csakis ez. S így van ez a poszmodernizált, „átglobalizálódott” korban is.

Az etnikus lét határait azonban megszabják továbbá a kulturális hagyományok és intézmények is. A XX. század második felében egyre rövidebb időszakaszra, életkorszakra lesznek érvényesek a tanult ismeretek, így mindegyre nehezebb a megszokott közösségek és társadalmi normák fennmaradása, egyre reménytelenebb a helybenlakás, a stabilizálódott kultúra, a megőrzött értékrend nevében kimondani azt, hogy egy etnikai csopornak „megéri”, ha etnikus sztereotípiáihoz ragaszkodik. A magánérdekű ésszerűség és a lokális miliőben érvényesnek tekintett normarendek általánosságban a „makacs maradandóság” támaszai, vagyis nem érdekük a parttalan „mordenizálódás”. Azonban a modern társadalmi lét és a politikai érdekérvényesítés feltételei éppoly „racionalitással” elérvénytelenítik az etnikus létbe szorultságot, mint ahogy a vállalkozás-képtelenséget, az informálatlanságot, a szegénységet. Az etnikus identitáshoz ragaszkodni tehát csupán e modern racionalitások ellenében lehet. Esszenciális kötöttséget vonz magával, miközben erre a legkevésbé lehet már szükség. De nélküle viszont arra is csak nehezen van esély, hogy egészséges identitást megtarthasson valaki, hovátartozást vállalhasson, partnersége és szomszédsága legyen, méltósága és túlélési esélye lehessen…

A tradíciókhoz ragaszkodás régen meghatározó körülménye volt az életvezetésnek, a mindennapok szabályozásának, nemzedékről-nemzedékre hagyásának. Ma viszont pusztán az etnikus eredetű és fényességű kulturális hagyományokat nem igazolhatja az idő, érvényességüket számos kutató ezért csak arra a történelmi korra teszi, amelyben a hagyomány a viselkedés és a szokástartás szabályozója volt. A kisebbségi-etnikai hagyománytartás mellett pedig létezik egy másik fontos momentum, amelyet a huszadik századi kultúrák többre tartanak, mint a „röghöz kötött” hagyományt: az emberi innováció képessége, az alkalmazkodás egyetemessége. Evvel a modern kultúrák mérik magukat, s elítélik a hagyomány-kötötte egyének és csoportok „el nem fogadható” ragaszkodását a történeti emlékezethez. Nyilvánvalóan vitatható, kinek van ebben igaza. Ha kisebbségi vagy, el nem fogadhatod a globális „jóllét” vízióját, hisz a sajátod is vitatható, a jelenléted is másokat korlátoz, az ideológiai divatok is át-meg-átjárnak csoportokat, közösségeket, korszakokat, így szinte semmi marad, s a legkevésbé tenmagad…

Ma már talán bátran ki lehet jelenteni, hogy a személyiség sztereotípiáinak és innovációs hajlandóságának éppen a tradícióval való kapcsolata a lényeges életmód- és értékrend-szervező hatás garanciája. Hovatovább az egyetlen. Az emberi megújulásképesség talán nem is más, mint a személyiség egyik legfőbb hagyománya, a kultúra viselkedésbeli megjelenésmódja. Ám mindez nincs ellentétben a tradíciók értékeinek őrzésével. S ha lehetne kívánatos összhang, amely a „modern”-nél is modernebb (mondjuk úgy: posztmodern), az pontosan a modernizálódás és a tradicionalizálódás összhangjából, összebékítéséből táplálkozhatna. Másképp fogalmazva, és sarkítva a képlet kedvéért: a legállandóbb folyamat a változás, a legesélytelenebb tovajutás a maradás.

A hagyományok és a különböző kultúrák együttélése, kölcsönös elismerése ugyanakkor talán megteremthet egy olyan makroközösséget az egyes országokon belül és országok között is, amely utoljára csak akkor létezett, amikor az emberek még nem váltak szét osztályokra, nem hangsúlyozták egymással szemben a kulturális fölény, a felsőbbrendűség értékét, a másságok leküzdésének programját. „Hagyománynak minősül bármi, amit tartósan vagy ismétlődően továbbadnak, tekintet nélkül tartalmára vagy intézményi környezetére” – tanítja Edward Shils, aki alapvetően zord kritikusa volt az Európán kívüli népek történelmét tagadó vagy elvitató uralkodási szemléletmódnak. E téren és időn átívelő csoporttapasztalat természetesen csak életképes közösségekben élhet tovább, sztereotípiák alakjában vagy cselekvési rutinokban, de mindig kifejezve az egyén társadalmi helyzettudatát, kötődéseit, helyi érvényességét, rangját vagy presztízsét. Azt a helyzettudatot, amely nélkül sem öntörvényű egyén, sem magabíró közösség, sem önkormányzó település, sem magabiztos állam nemigen létezhet. Sem nemzeti, sem kultúrállam, sem uniós, sem világállam.

Megesik persze, hogy államok és országok vagy különböző kormányzatok és államszervezetek régi vagy újdonatúj politikai racionalitások nevében legitimitást követelnek maguknak, s ehhez sűrűn előveszik a hagyományok eszközét, mint (legalább népszerűsíthető) hivatkozási alapot. Viszont a hagyományok jelképes szerkezete, olykor kitalált formái nyíltan vagy hallgatólagosan, sőt javarészt automatikusan hordozzák a múltba vezető folytonosságot. A (hatalmi-uralmi) konvenciók és rutinok még nem hagyományok, s az államok uralmi rituáléi is aligha – az időbeli folytonosság társadalmi ténye mellett a hagyományok történeti eredete, jelentősége, múltbeli fontossága viszont olyan momentum, ami megkülönböztethetővé teszi mindezt a bürokratikus rutinoktól vagy rossz reflexektől. A letűnt eszmék és intézmények például ténylegesen visszahozhatatlanok – a cselekvésminták és kulturális kódok azonban túlélnek rendszereket, korszakokat, politikai vagy uralmi stílusokat. Ezért tehát a haladás gondolatát a kontinuitás ellen fordítani csupán újabb „hiánytermelés”, nem pedig pótlása az elhalványodott hagyománynak. A hagyomány emberi szükséglet, társadalmi fenntartóerő, éltető energia. S a hagyományok között az etnikus hagyomány a legerősebb és legfontosabb.

Vagy talán: a legemberibb...