A Székelyföldben olvashattuk három részben (2014 február, március, április) az Óriásmozaikról szóló napló részleteit, sajtókivágásokat, Cseke Gábor felvezető, összekötő és riporteri szövegeit, beszélgetéseit Zsigmond Márton képzőművésszel. Zsigmond Márton életéből tíz évet fordított az Óriásmozaik készítésére. És szó szerint kell ezt venni! – mert az alatt a tíz év alatt készülő művével foglalkozott éjjel-nappal... Ez a mozaik a hajdani Transzilvánia mozi egyik, még megmaradt falán áll, 163 négyzetméter nagyságú – a hossza 21,83 méter, a magassága pedig 7,5 méter -, tehát valóban monumentális méretű. Anyaga: különböző színű márványtöredékek. Az a baj csupán, hogy a tér átalakítása folytán ez az alkotás méltatlan helyzetbe kerül: részben vagy egészben el fogják takarni a reklámok, és a házigazdái mostmár nem a moziba járók lesznek, hanem a mozaik tájékán kocsmázók. Emiatt bánkódik a művész, aki jelenleg is, műve átadása után tíz évvel is azt vallja: „Csak a döglött halak úszank együtt az árral.” Őmaga még ma sem – a Romániában azóta felépült eredeti demokráciában sem – kíván döglött hal lenni.

 „Ha úgy alakul az épület, ahogy a látványterv mutatta, a művem megmarad, de hátsón lesz rúgva” – vallja Zsigmond Márton, olvashatták a Hargita Népében 2012 decemberében. És mostmár úgy tűnik: meg is fogja kapni ezt a rúgást. Mert miként a hajdani kommunista hatóságok, a mostani csíkszeredai hatóságok sem veszik figyelembe a művész szavát. Meg sem kérdezték, és meg sem hallgatják – pedig Zsigmond Márton állítólag Csíkszereda díszpolgára, és pontosan ezért a mozaikért kapta ezt a címet, amikor címadás jelentette a politikai műsort... És eszükbe juttatnánk még egy apróságot: ezt a mozaikot Dr. Jakubinyi György érsek szentelte fel 1994 szeptemberében, a mű felavatásakor. Tehát szent hely – amelynek profanizálása vétek. Vagy már erre is csak legyintenek az elvtársak? – bocsánat, az urak...

Bár Zsigmond Márton dánfalvi származású, tehát feltételezhető, hogy született katolikus, naplója tanúsága szerint viszont valójában csak a mozaik készítése közben átélt megpróbáltatások, megaláztatások és alkotói pillanatok eredményeként vált Isten-hívővé. Az alatt a tíz év alatt, amikor ezerszer kellett kilincselnie kis és nagy hivatalnokoknál mindenért; amikor többször is magára hagyták – mind a hatóságok, mind az általuk nagy nehezen kirendelt építőmunkások és más kénytelen segítségek; az alatt a tíz év alatt, amikor többször is betegre dolgozta magát, amikor szinte naponta át kellett élnie a kétségbeesés pillanatait. Eleinte nem sokat gondolt Istenre. Aztán néha könyörögni kezdett, hogy „Ha van Isten, akkor segítsen!” A munkálat végén pedig ezt jegyezte a naplójába: „Talán mostmár imádkozni is tudok. Egy mindenképpen bizonyos: a kárhozatot széles ívben elkerültem.”

Békében kellene hagyni azt az Óriásmozaikot, ott a Majláth Gusztáv tér – Csíkszereda kisebbik főtere – sarkán. Hadd, álljanak meg előtte és szemléljék a járókelők. Hátha reájuk is átragad valami a művész érzéseiből, felszabadulásából – hátha ők is feltöltődnek valami jóval az alkotás láttán. Meg kell hagyni számukra ezt a lehetőséget.

Zsehránszky István

Eligazítás az Óriásmozaik szemléléséhez – 1993-ból

A monumentális művészet alkalmazott művészet. Ha a monumentális mű szervesen illeszkedik az adott földrajzi (természeti) és építészeti (mesterséges) környezet formai- és színegyüttesébe, e környezet esztétikai fokuszpontjává válik.

A monumentális mű mérete többé-kevésbé mindig meghaladja az emberi léptéket. Hatása, legyen bár egyszerű dekoráció, lenyűgöző. Létrejöttének hátterében olyan kis- vagy nagyközösség (nép) áll, amely képes összehangolni anyagi lehetőségeit méltóságtudatának, közérzetének, nemes vágyainak, életképességének stb. megfogalmaztatásával és kifejeztetésével.

Izolált alkotók sajgó magánügyévé is válhat a monumentális művészet ideig-óráig, ha az arra érdemes közösség valamilyen ok(ok)ból nem rendelkezik az anyagi feltételek megteremtésének lehetőségével.

A monumentális művészet esztetikai töltetét a Szép és a Tragikus esztétikai minősége által határolt Emelkedett, illetve Heroikus kepezi.

A mozaikkompozíció kétdimenziós plasztikai-képi tere szervesen kapcsolódik az építészeti együttes formavilágába. A falfelület átlós irányát érvényesítő alakzatok kapcsolatot (átmenetet) képeznek egyrészt a mértaniasan szerkeszthető (geometrikus) és szabálytalan, másrészt a nonfiguratív és figuratív (természetelvű), illetve a szerves

és szervetlen formavilág között.

A motívumok (képi „szervek”) az alakulás, keletkezás, létrejövés vagy átalakulás alapgondolatát is kifejezik. Megformálásukban döntően befolyásolt az építészeti formavilág. A rácsformát, például, a filmszínház bal széle mögött magasló pengetömbház rácsszerkezete sugallta. A rácsmotívum néhányszor léptékben változva - és értelmezésben árnyalva - jelenik meg a felületen. Önök is gondolhatják, hogy lent, a jobb szélen a felfelé nyúló formaegyüttesbe „átszívódó”, illetve széthulló vagy a bal felső szél vörös mezőjén a pergő négyzetebe foglalt áttört rács mire utalhat.

„Kezdetben volt” tehát a kis zsúfolt tér, az épület átértelmezett rácsszerkezete, és a dinamikus hatás. Kint... Bennünk pedig a tudattalan területet is átitató történelmi távlatban felgyűlt szorongás, viaskodás, szabadságvágy. Kezenfekvő volt tehát a drámai jellegű alkotás.

Közeledjünk a Petőfi utca déli irányából a filmszínház homlokzata felé. Feltűnik a falfelület jobb oldali széle. Rajta „lefolyó”, vagy ha úgy tetszik, alázuhanó vörös folt. Lehet széthulló „létra” vonalait tovasodró vércsepp, de bőrtelenné sebzett, alázuhanó emberi alak is. Jobb karjának hullámát vélem kóvályogni a levegőben. Ez a példa is nyitott, a többértelműség lehetőségét kínáló műre vall. A magasra jutás lehetőségének gondolatát idéző létraforma szintén utaló jelkép.

Továbbhaladva, lent két fekete rács látható. Egyik villogó színeket tart „fogva”, a másik pedig széthullóban. Úgy tűnik, ezekből nő ki a felhullámzó formaegyüttes. Látványuk az átváltozás fogalmát sejteti. Lebegőnek tűnő székely színpárokat hordó tájtöredék fölött kiterjesztett szárnyú, égre törő alakzat. Lehetséges főnixmadarunk egyik szárnya tűzbe vagy vérködbe vész, esetleg onnan kel életre, a másik pedig óvólag terül a tájtöredék fölé. „Méhében” csecsemőre utaló alakzatot hord. A megújhodás jelképét.

Ez a Petőfi utca távlatából már jól szemlélhető főmotívum arra is hivatott, hogy az ellenkező rész felülete mögött magasló pengetömbház nagy formastruktúráját ellensúlyozza. Ellensúlyozó hatását több feléje irányuló motívumtöredék is megerősíti. A középső rész nagy foltmezői is fontos részei formai szerkezetének és tartalmi egységének. Kitárulkozó felületeik általános értelemben vett színjelképekként is értékelhetők.

Lent, a bal szélen trapézszerű nagy fekete sávban világlik a vörös. Balra sziporkát lövell a magasba, jobbra pedig szabálytalan vonalban meg-megszakadó fehér vonalkötegek irányulnak a főmotívum felé. A képzőművészet az érzéki világ szintjéről indulva fogalmaz.

A leírás banálisnak hathat. Közhelyszerűen hangzik maga a folyamatként értelmezett és érzékeltetett tartalom (cím) is, ha kimondom: Felszabadulás. A fentieket pusztán beajánlásnak szántam munkám megértéséhez.

Az 1981―1982-ben készített mozaikterv éppen csak átsiklott (nem tudom, nem-e

balszerencsémre) a hatalom szűrőin. Az akkori hatalom egyik janicsárja azt kérdezte:

mi ez a háborús téma 1982-ben?

Szerencsémre a többnyire hivatásosokból álló zsűri a jóváhagyas mellett döntött. És másodszor - 1991-ben is.

Művemet ajánlom minden jobb sorsra érdemes embernek és népnek.

Zsigmond Márton