Visszatérés a helyünkre, frankofón Afrika

A diaszpórák, különösen ha afrikai népek irodalmi szövegeinek vándorlásai a megjelenítő közegük, bizonnyal kevés szöveggyűjteményt élnek meg olyan országokban, ahol sem a kiinduló, sem a befogadó, sem az elűző, sem a megtérést megengedő kultúra nem érintett az árnyalt értékrend közvetítésében. Sokféle kivételt, apró eltérést meg lehet persze fogalmazni (írek vagy oroszok Amerikában, dél-amerikaiak és karibiak a Szovjetunióban, örmények Párizsban, lengyel vagy orosz zsidók Izraelben), de a letelepült menekültek arányszámát fénylően meghaladó irodalmi örökség „exportja” nem túl gyakori a mozgástér perifériáján elhelyezkedő országban.

Kun Tibor a hetvenes évek első harmadában kezdett ilyesféle misszióba, kultúraközvetítői vállalásba, midőn francia szakosként Aimé Césaire, Léopold Sédar Senghor, René Maran, Tahar Ben Jelloun és mások műveinek tolmácsolásába, irodalomtudományi „honosításába”, ismeretterjesztői elszántsággal rokon népszerűsítésébe fogott. A nemrégiben megjelent gyűjteményes kötete[1] már nem első saját mutatkozása a hazai könyvpiacon (igaz, jelesül inkább franciául van jelen itt is), de a Filológiai Közlöny, Helikon, Világirodalmi Lexikon, Klió, Valóság, Lettre, Ezredvég folyóiratok szinte állandó tudósítója is a francia irodalom afrikai vonulatáról kreált írásaival. A kötetnek címadó írás, Césaire Aimé napló-poémája, „hajnal-mélyi” vers-esszéje már egymagában is jelzi, amit azután Jean Amrouche berber közérzet-esszéje, Bernard Binlin Dadié gyarmatosítás-drámái, Léon-Gontran Damas amerikai négritude-poézisei, Tahar Ben-Jelloun marokkói „utcamesékre” emlékeztető novella-fohászai és mások afrikai memoárjai teljesítenek ki (harmincöt szerző rövidebb—komolyabb írásaiból áll össze a kötet), hogy a migráns lét, a visszavágyás, a hazai megmaradás alapkonfliktusa zajlik ott, azon a földrészen is, mely közérzet nem ismeretlen a szomszédság-magyarság élethelyzetét belülről is ismerő olvasók számára. Az elkötelezettség, a szülőföld emléke és élménye, a vérrel-vassal folyó pusztítás gyarmatosítási korszaka, a felszabadító mozgalmak és a „négerség” amerikai—európai exportja az, ami itt a legolvasottabb, elsőrangú nemzetközi díjakkal érdemesített frankofón szerzők munkáiból kihat. A záró oldalakon külön is kigyűjtött ars poéticák önmagukban/egyenként is sugallják az afrikai—antillai—magadaszkári költészet, irodalmi világ és tradicionális próza új korszakát, a gyarmatosítás éveit követő korélmény terhét és kibeszélhetőségét, melyekről a magyar olvasók java többsége aligha tud egy nevet vagy címet, tájegységet vagy eseményt fölidézni.

Maga a „hazatérés” itt kétszeres áttételű: Kun Tibor a magyar könyvkiadásba hébe-korba megtérő afrikaiak átalakulás- és változás-keserveit éppúgy kínálja, mint a felmagasztosuló, értékére jutott szerzők afrikanisztika szempontjából megnemesült személyiségét, jelentőségét, sőt hatását, a nemzetközi irodalmi rangot és az afrikai hazatérést egyaránt. Ez a kötet mintegy felét teszi ki, melyet megelőz a Szerző tanulmányainak válogatása (19—302. oldal, huszonegy írás), az olvasó számára varázsosan távoli és fájdalmas-emberien közeli világok példázataival. Bár jólesne, nem lehet itt részletesebben elmerengeni a gyarmatosítás, integrizmus, felkelések, barbarizmus, gyűlöletek és integrációk konfliktustörténetén, melyek ez írásokból is fölsejlenek,[2] s még kevésbé áll módunkban elemeire, árnyalataira szétszálazni az írói (élet)műveket és jelentéstereket. De megteszik majd részben az irodalmárok, az afrikanisták, a műkritikusok, az identitáskutatók is talán. Itt most csak a figyelem terelése—vonzása, Afrika felé fordítása a cél, mely egyúttal azt is tartalmazza, amit ma a kelet-európai bezártságra következő „ablaknyitás” mindegyre késztetni látszik: kukkants ki, láss át a másik földrészre, hisz nemsokára az jön ide hozzád, s még azt sem tudhatod, honnan jön, mit hoz, s mit hozhatna, ha úgy tekintenél rá, mint európaival egyenértékű, részben-európai, gyarmat-európai világra.

A Mundus Kiadó korszakos vállalása, hogy súlyos kötetekben adja közre a modern Afrika hagyományos kultúráinak és a mindezt körülvevő kultúraközi hatásoknak válogatott szakmunkáit, már nem ma kezdődött (ez a 8. kötet), miképpen Kun Tibor szakmai életútja sem, amelynek ez az ízelítő mélyfúrásokból összeállított mustrája szinte negyven év tudományos termésének is csak alkalmi tükre. Olyan történeti és a társadalmi viselkedésmódokban rögzült áttekintés ugyanakkor, melynek nem utolsósorban abban is szerepe volt/van/lehet, hogy mind Afrika népei, mind az afrikanisztika tudásterületének rangja visszaható, visszatérő eleme legyen a változásoknak, átmeneteknek és konfliktusos léthelyzeteknek, s aktualitása lehessen az új népvándorlások korának beköszöntével mégannyira is.

Új népvándorlás – új terek az új dimenziók közt

A visszafordítható történeti képzetek s emlékezet, meg a képzelt történelem krízise és az új dimenziók közötti migrációs térfolyamatok lettek tárgyai a holisztikus és esettanulmányi képeket fölvonultató Új népvándorlás kötetnek,[3] melyből az uniós látásmód eddig javarészt hiányzó kortárs kérdéseknek lényegi elemei világolnak elő. E tematikus blokkokban a globális trendek (Pólyi Csaba, Póczik Szilveszter, Laufer Balázs), az afrikai-magyar viszonyrendszer (Búr Gábor, Tarrósy István, Keserű Dávid, Radics M. Péter), az európai befogadás/kirekesztés-politika és az EU Gazdasági és Szociális Bizottságának migrációkezelési javaslatai formájában (Koller Inez, Mohay Ágoston, Erdei Nikolett, Tuka Ágnes, Christa Schweng) jelennek meg. A földrajztudományi, történeti, afrikanisztikai, politikatudományi, nemzetközi jogi és külpolitikai felfogásokból táplálkozó szerzői tanulmányok a befogadás, a kirekesztés, a felügyelet és biztonság, a munkaerőpolitika és a menekültügyi méltányosság szigetei között kalauzolják az Olvasót, eleget téve a migrációtudomány-alapozási, demográfiai-szociológiai, kontinentális jogi és multikulturális, urbanizáció- és vándorlás-tervezési kontextusok által körülhatárolt várakozásnak.

Az új migráció(k) politikai kötődést, megtelepedést, munkavállalási vagy integrációs esélyeket, egyenlőség- és jogbiztonság-kérdéseket provokáló 21. századi eseménysora, kezdve a globalizációs hatásoktól, s át a migráns világ menekültügyi rémálmain vagy biztonságpolitikai kockázatain (Hein de Haas, Zámbó Péter), egészen a menekült afrikaiak párizsi (Lángh Júlia) és brüsszeli (Szilasi Ildikó Hermina), a muszlimok németországi (Bodnár Előd) és az afrikaiak magyarországi megtelepedési kérdéseiig (Glied Viktor), olyan globális kihívásként kerülnek fókuszba, melynek a tömeges vándorlás – ez mintegy 230 millió ember sorsa aktuálisan – csupán egyik formális mutatója. Az újabb időkben pedig az egyre erősödő afrikai bevándorlás Európába még e formalitásnak is nehézkedést ad tagállami jogszabályok, egységes migrációpolitikai szabályozás hiánya, etnopolitikai distinkciók, biztonságtechnikai és szociális feszültségek melletti legfőbb gond, a formálódó közösségek kiterjedése, számbeli gyarapodása, belső rétegződése és multikulturális függésrendje (pl. vallási, felekezeti, etnospecifikus, jogi státuszok, drog- és embercsempészeti veszélyeztetettség, fegyverkezési is ideológiai, piackeresési és diplomáciai kapcsolati kontextusai) miatt. Mindezen kérdések szemléje a kötetben kutatók, egyetemi tanárok, doktoranduszok, szakértők, elemzők és tanácsadók tematikus írásaiban kap összegzést, az áttekintések mögött rejlő országtanulmányok, probléma-katalógusok, esetelemzések vagy jogtechnikai közlések éppenséggel abba a mélyebb szférába is elvezetnek, ahol a kortárs Afrikát és Európát összekötő hagyományok, előképek, konvenciók és érdekek múltból fakadó elválasztódást és összeköttetést jelenítettek meg.

Másként szólva: a globális tér (földrésznyi értelemben) lokálissá szűkítve, a sokmilliós mozgó tömeg adaptációs stratégiáit egy-egy érdekszférára vetítve, továbbá a hazai szaktudományok álláspontját és reflexióit is földolgozó interdiszciplináris kontextust ugyancsak figyelembe véve olyan migrációs kézikönyvet látunk itt megvalósulni, amely a társadalomtudományok legtöbb területén, de mellette a földrajz-, részben néprajz-, jog, szociológia, demográfia, szociálpolitika és interkulturális kommunikáció-tudomány felé is elágazásokat mutat. Búr Gábor és Tarrósy István afrikai háttértanulmánya, Keserű Dávid és Radics M. Péter vándorlási útvonalrajza, Dövényi Zoltán térföldrajzi aspektusai, s mások esetelemzései mind az afrikanisztikai témakörben, mind az eurokratikus migráció-felfogásban domináns trendek felől eligazító, beavató áttekintésekkel teszik impozánssá a kötetet. Másképp kifejezve: új teret rajzolnak, új dimenziók közt láttatják korunk népvándorlási sodrásainak aktuális képét és előzményeit, pontosítva nemcsak a globalizáció oly sokszor elvont tüneményét, hanem aktualizálva a megváltozott térszerkezeti összhatás intenzív körképét is.

Négritüde irodalom – no meg a gyarmatosítás utáni gyarmatépítések

(Regénytükrök)

Globális térmozgások mellett és között, idők és terek zajló átalakulásában, afrikai módra, afrikai tempóban, afrikai kiterjedésekben sodródik a „négerség” irodalma… Az alábbi három mű regényes narratíva arról, ami Afrikában mesélnivaló, történés, hír vagy dráma akár, mindenesetre kihívás, szembesítés, nemzetközi mutatkozás. Kevés a sokból, talán nem is mindig a legautentikusabb, de ez is Afrika, ezek is afrikai jelek, ennyiben is afrikai, ami abból a világból szétsugárzik.

Három miliő, három térben, jelentéses valóságban vagy jelképes üzenetben. Nem is okvetlenül követhető, hogy önmaguknak szólóan, reprezentatív Afrika-képet formálóan üzennek, vagy elfogadva azt a makroteret, melyet Afrikaként ró térképre a távolsági tekintet. No de nézzük futtában, avagy napsugarak örök terében, nyomasztó valóságában…!

Tom Sharpe számos kötete virul immár magyar nyelven, s ha így fest a helyzet, talán akad is, aki olvasójának lenni óhajt. Kisvárosi gyilkosságok című kötete[4] abba a súlyos könyvtömegbe tartozik, melyet az érdeklődő olvasó egyszer az életben kézbe vesz, kínos nyűgösséggel végigolvas, azután méltán óvakodik attól, hogy bárkinek is javasolja, s midőn több más hasonlóan fontos opusszal együtt az antikváriumba viszi, harminc forintot kínálnak érte. A kötet, műfajának talán méltó finomsággal megfelelve, így ér véget: „Mindent egybevetve a parancsnok úgy érezte, jó oka van arra, hogy boldog legyen. Jó hely a világ. Dél-Afrika még mindig a fehéreké, és az is marad. Mindezeken túl azonban az a tudat boldogította a parancsnokot, hogy végre megérdemli a magas társadalmi állást, amelyet betölt Piemburgban, mivel elérte azt, amire a legjobban vágyott egész életében: igazi angol úr szíve dobog a mellében! VÉGE”.

„Az utolsó szó természetesen hazugság: a történetnek messze nincs még vége. Ha érdekli Önt a Verkamp hadnagy és von Blimenstein doktornő közt virágzó szerelemnek, Els rendőr újabb hullákkal körített feltámadásának és van Heerden parancsnok további tragikus balfogásainak históriája, kérjük jegyezze elő nálunk Tom Sherpe: Ismét Piemburg című regényét! Várjuk hívását…!” – hangzik az utolsó oldal utáni még utolsóbb oldal, hogy azután egy továbbin már a kiadó öntelt hálálkodását olvashassuk, mennyire élvezték a mű kacagtató szövegét, fordítását, szerkesztését, tördelését…, s főleg azt a számítástechnikai eszköztárat, amely munkájuk (s talán megélhetésük bázisa) is…

De nem folytatom. A helyszín Zuluföld fővárosa lenne, abban az időszakban, „amikor a Brit Birodalom meghódította a zulu nemzetet. E visszhangzó győzelem első mámorában az afrikáner alapítói által régesrég elhagyott picurka település székesfővárossá lényegült át…”. A főhős, aki a legócskább amerikai vidéki tévéstúdió rendőrfőnök-sorozatának legundorabb figurája lehetne, éppen midőn ajándék-büntetésként kinevezik városparancsnoknak, olyan alpári lelkekkel veszi körül magát, akikből nemcsak az alkohol, a nigger-ellenes indulat, az agresszió dől oldalanként, hanem a pszichiátriai esettanulmányokon edződött írók Rejtő Jenőbe oltott hamisítványainak figurális iskolázottsága (avagy büszkén vállalt iskolázatlansága) is. A kötet ajánlása leplezetlen pofátlansággal sejteti az olvasóval, hogy „csak saját felelősségére olvashatja! A tömény nevetőgörcs káros lehet az asthmában és szívelégtelenségben szenvedő…” olvasónak – így az előlap szövege. Mondanunk már nem kellene, hogy ezt követően kétszázötven oldalon át egyetlen nevettető helyzet, fordulat, jelző vagy ékítmény sem szerepel a regényben, ellenben antiromanista széplelkek számára kiváló textuális közhelytár és durván kültelki jelzőbazár, a legfalsabb brit humortalanság, a legzúzósabb nyelvi bárdolatlanság viszont annál inkább, így hát nagyjából másfél oldalanként teszteljük, meddig tart még ez a mondanivaló és üzenet, érték és csín nélküli szövegfolyam, melynek talán egyetlen érdeme, hogy „valami afrikai” talán mégis van benne. De ha alaposabban szemügyre vesszük, a brit gyarmati kegyetlenség és tömegpusztító alpáriság úgy üli meg lapjait, hogy szinte nem érthető: irodalmi erények nélküli eseménynapló akarna lenni, vagy roppant kimódoltan álirodalmi, ráadásképpen fajelméleti tónusú manipulációs ismeretanyag, avagy éppen a négerirtásban oly szokványosan tompává vált lélektani típusok álcinikus jellemrajza inkább. Némileg szaktudományosnak tetsző jellemzésben „szatirikus” írónak lenne nevezhető, de ehhez a minősítéshez a tekintélyes mennyiségű szarkasztikus becsmérlés nem feltétlenül szükségeltetik a szövegben. Lehet, szinte a Sharpe-kötet kiadójának stiláris tónushatása alattinak tűnhet az ekkénti megfogalmazás, de vállalom: kérem az Olvasót, ha ideje, pénze, kedve és Afrika iránti érdeklődése engedi, nehogy elolvassa ezt a művet! Ezzel ugyan érdeklődés-generáló hatást is elérhetek, szándékom ellenére, de úgy vélem, s évente mintegy száz kötetnyi szép- és szakirodalom recenzálása nyomán bizton állíthatom: nincs pazarabb időrablás, mint egy ilyen (mint ez a) kötet. Tom Sharpe (1928) Cambridge-ben végzett, ott is tanított, magyarul immár hat kötete jelent meg, népszerű bestseller-író, tizenhárom műve aratott sikert, személye pedig a feketehumor-nagydíj 33. jutalmazottja lett. Amit e kötetében találunk, abból a humor teljességgel hiányzik, a „fekete” is elsősorban legéppuskázni való afrikaiakban tűnik föl egy bokor alján, ahol a legalpáribb stílusrétegben közölt tevékenységet végzi éppen, szerencsére háttal a fegyveres főhősnek, aki egyenesen elefántlövő puskával céloz rá, majd elégedetten köp egyet, midőn a bokor és a környezet is harminc lábnyi térben miszlikbe robbant…

Megnyugtatásul: a szerző garantáltan rühelli a zulukat épp annyira, mint a németeket, hollandokat és más gyarmatosító himpelléreket, talán egyedül a whisky iránt mutat némi kegyet, továbbá a koloniális brit extravagancia némely egészségtelen kinövése iránt. S ha az irónia, cinika, flegma, korlátoltság és bőszítő sznobéria valamiképpen klasszikus irodalmár-erények lennének, bizonnyal fődíjas viador lehetne valamely fajelméleti elmetornászaton.

Az afrikai irodalmak olvasója persze talán meg sem lepődik igazán, ha a négritüde és az afrikáner hangnem épp oly markáns formát ölt, mint a stiláris adaptáció igénye az euro-amerikai tónusú literatúra irányzataihoz. Ebben nemcsak Senghor vagy Achebe, Neto vagy Césaire munkássága vet fel analógiákat, de a huszadik század első évtizedei óta nyugati kultúra részévé vált afrikai tónusok is szerepet kapnak. Az esztétikai univerzalizmus felé közelítő irodalmi stílusrétegek mellett ugyanakkor kialakul a saját hangján szóló, saját képzeletbeli múzeumát megalkotó trendi is, melynek egyik éltetője marad az a vízió, hogy az afrikai irodalmat nem a „fogyasztói Nyugatnak” komponálják, hanem saját magukról és saját maguknak, kevesebb útirajz-részlettel, s még kevesebb kalandor-élményanyaggal. Ennek ugyan veszélye, hogy a nyomasztó többségben írástudatlan (vagy íráshasználaton kívül élő, szóbeliségben erősebb) afrikai népek, a maguk nyelvi megosztottságában és nyelvi „nacionalizmusában” is kívül maradnak a saját irodalom olvasói táborán. A közvetítő nyelvekre, egykori gyarmatosított államnyelvekre, nemzeti és országhatárokra is érzékeny irodalmi élet azt is elszenvedi, hogy maguk a könyvek sem ott és azoknak jelennek meg, akiknek és akikről szólnak. A ritka kivételek közé tartozik ma már Ferdinand Oyono (1929) kameruni regényíró, aki az ötvenes—hatvanas évek kameruni irodalmi életébe csöppent bele új író- és költőnemzedéke élén, igaz: színésznek készülve, francia egyetemen diplomát szerezve, újságíróként és még diplomataként is szolgálva a posztgyarmati afrikai világ épülését. Az öreg néger és a kitüntetés című kötete[5] ugyanazt a gyarmatosítás utáni, ehelyütt éppenséggel még francia fennhatóság alatti kameruni városkörnyéki-„tanyai” miliőt ábrázolja, (ezt Sharpe is megpróbálja angolszászosan bemutatni dél-afrikai kertvárosi térben), amelyben még az életvitel minden egyes vonásában jelen van a francia urhatnámság, a rangkórságos és tekintélyes funkcióktól a pókhasú-tokás gyarmati funkcionáriusokig, a kiszolgáló személyzetek maradék bosszúképességéig, a kiszolgáltatottságba belesanyarodott lakosok félszeiig, a rendőrök nyers brutalitásáig, az igazgatási bürokráciába merevedett közélet formalizáltságáig, s vele szemben a falusi rokonsági rendszer életben maradását láttató közvetlenségig, érzelmes és elkötelezett családi kapcsolatfenntartási rítusokig, normák és értékek változó világában is megmaradó szívélyességig megannyi léthelyzet. A kameruni kakaótermelő falusi miliő, a fiait francia gyarmati szolgálatban elveszítő öreg néger, aki áldozatosságáért kormánykitüntetést kap, földjeit egyházi gondozásba adja át, s maga a hit és remény visszafogott élesztésének híveként ezt megtiszteltetésként fogja fel, esendő mivoltában a jámbor kamerunit testesíti meg. Néhány napra fókuszáló, szinte esti családi mécsesfénynél elmesélhető sztori ez, helyi ízekkel és fordulatokkal, a közbölcsességet épp evidens tanulságával megerősítő üzenet hordozójaként – nem „világnagy sztori” tehát, hanem a kis helyeken elérhető legnagyobb történések egyikeként olyan extrém szituáció, melyben szinte a dramaturgiai struktúrába illő kudarc is be van kódolva. Meka, az öreg néger kínos-görcsös készülése a nagy megtiszteltetésre, megfeleléskényszeres várakozása, nyugatias ünneplési rítusokhoz nem szoktatott kiszolgáltatottsága, majd koccintós fogadásba torkolló napesti emelkedettség, részegség és viharos természeti csapás, öntudat- és egzisztenciavesztés letartóztatással kiegészülve, aggódó családi miliő, a megtiszteltetés hullámainak és a „civilizált” kényszereknek váltakozása, vihar utáni esőerdői hajnalfény, s visszatérés az immár megbízhatóan nem gyarmatosító hazai miliőbe… – aligha több e kisregény sztori-szintje. Jelentésháttere azonban jóval mélyebb. Karig Sára, aki a kötet utószavában a Szerzőt és művét méltatja, kiemeli, hogy „az utóbbi évek számtalan politikai változása Afrika térképét annyira átalakította, hogy […] az idő múlásával egyre élesebben rajzolódnak ki egyes afrikai országok jellegzetességei, és az általánosítások mind kevésbé elfogadhatóak. A regény cselekményének színhelye, Doum (vagy Doumé) létező helység Kamerunban. A valósághoz hű táj, a falu, a lakóhely leírása jellemző. Ugyanakkor hiteles az emberek jellemzése és egymáshoz való viszonyuknak ábrázolása; a faluközösségek, a törzsek élete még a közelmúltban ilyen volt, és sok helyen ma is ilyen Kamerunban; a politikai változások a társadalom arculatát (különösen ez a helyzet a falvakban) még szinte alig változtatták meg. Kamerun egyes részei – a földrajzkönyvek és lexikonok tanúsága szerint – az ötvenes évek végén nyerték el függetlenségüket, de a gyarmatosítók befolyása még ma is jelen van a fiatal köztársaságban. A lakosság 80%-a írástudatlan, az ország elmaradott mezőgazdasági állam, ahol sem a megművelt földterületet, sem pedig a felbecsülhetetlen értéket jelentő erdőt még nem használják ki… /…/ Kamerun az Egyenlítő közelében terül el, az ország nagyobb részét trópusi erdő borítja. Az ország területe nagyjából félmillió négyzetkilométer, lakosságának száma megközelíti az ötmilliót. Oyono regényének cselekménye Kamerun függetlenné válása előtt játszódik, amikor még a francia gyarmatosítók kezében volt minden politikai és gazdasági hatalom. Oyono újabb írásaiból megtudjuk, hogy a helyzet azóta sem változott meg gyökeresen, bár nagy ütemben folyik az írástudatlanság felszámolása…” (142—143. old.).

A mélyebb jelentésrétegek persze nem okvetlenül tűnnek szembe az olvasónak. A kötet első olvasásakor, még a hetvenes évek elején úgy véltem, az elbeszélői csín és árnyaltság kárára zajlik a történések bemutatása, nem valami európaias cizelláltsággal, ugyanakkor nem is „hitelesen”, afrikai tanmesék, mítoszok rejtjelzett szintjén. Ám afrikai kontextusban, s az afrikai irodalom azóta való gazdagodása fényében úgy fest, a „tanulság” nem az afrikaiaknak, hanem a franciáknak szólt, a könyv nem a honiaknak, hanem a kultúrsokk előidézőinek üzen valójában. Az a társadalmi dezintegrációs trend, amelyről narratíváját megalkotja, mai szótárunkban sokkal inkább a kulturális gyarmatosításnak, a multikulturális társadalmi tényeket univokálissá egyszerűsítő beavatkozásnak, a „globalizációból” az elszenvedőkre hárítható teherviselés természetrajzának hű tükre – ha egypár nap, egyetlen ember, egyetlen életesemény talmisága köré fonva is. Épp az a perszonális jelentéstér, amelyben az egyes ember mint szereplő, részvevő, szenvedő, megtisztuló, beavatáson áteső, értékrendjében megerősödő kiléte a hangsúlyos, s nem maga a sztori kalandossága vagy az események sűrű rendje, már sokkal inkább az afrikai irodalom sajátja. Akkor is, ha a szerző európaivá lett, akkor is, ha „odahaza” még feladata vagy külföldön vállalása van, akkor is, ha pusztán a „kameruniság” reprezentálása lesz céljává a multikulturális és multivokális francia nyelvű irodalomban.

Ugyanez az afrikai térségpusztulás, lokális kiszolgáltatottság, reménytelen létbevetettség, közösségfoszlás és szinte önkéntes gyarmatosítottság hangzik elő abból az „euro-afrikai” regényből is, amely az afrikai urbanizációs trendben éppúgy szereplők százezreit és millióit rendeli alá a reménytelenség elleni „akármit vállalás” kényszerének, mint migráns európaiak súlyos tömegeit, melyet Fekete pillangók címen jelentetett meg a Nyitott Könyvműhely. A négy főszereplő hátrahagyott lagosi múltja s már-már fényesebbnek tetsző belga nagyvárosi jelene ugyanazt a totális gyarmatosítottságot festi fel antwerpeni pillangólányok[6] sorsában és tragédiájában, mint Oyono, az öreg néger saját vágyott—remélt medálja kapcsán. Ugyanúgy szinte már elérik az önérzet és társas elfogadottság közel emberi léptékét, mikor hirtelen zúdul rájuk, hogy tévednek…; ugyanúgy a tárgyfétisű—versenyelvű világ talmi kincseit és értékelveit kapják cserébe emberi áldozatosságukért, partnerképes önképükért, mintha-emberi lényegükért, s ugyanúgy a környezet kíméletlen vihara zúdul rájuk, csupáncsak azért, mert kénytelenek voltak elfogadni a lehetőségek csábítását s nem mondhattak mereven nemet a túlélés csábításaira.

A fekete pillangók afrikai lányok, akik Chika Unigwe érdeklődésére méltóan a prostitúcióba száműzött nigériai menekültek élethelyzetét tükrözik a vágyott—remélt nyugati világban. Ez a reménymentes múlt felől a kirakatban látható kiszolgáltatottság felé megtett lépés olyfajta önkéntes gyarmatosítottság, melynek jegyei a legfelszínesebb pillantással övezve irigységre is okot adhatnak talán. Négyen, külön-külön utakról érkezvén, Lagosban is félszegény vagy kilátástalan életű családokból, a tárgyi és életviteli csodák reményében, naiv—őszinte reménnyel, hogy „sikerülhet”, sikerülni fog, Nekik aztán miért is ne, hisz mindenük adott ehhez. Lagosból Antwerpenbe…, jelképes „nagybácsi” segítségével, aki kövér is, kíméletlen is, de roppant üzletiesen látja el a világot futtatott lányokkal. Meg egyéb, tetszőleges igényekre formált javakkal – „megoldást” szállít, mikor milyet, mikor reményt, máskor kegyetlenséget, megrendelésre, az örök rossz szolgálatában.

A történet fonala, „raszta”-mód fonva, egyedi és közös, múltbéli és aktuális, családiasan koszos és „falusi”, világvárosian kontrasztos és afrikaian reménytelen. Nigériaiak lekezelő véleménye a dél-afrikaiakról, s viszont…, macsók víziója a csajokról, fehéreké a színesekről, s mindez fordítva is. Ha festményeik vagy elefántcsont-szobrocskáik lennének, épp oly esetlen áldozataivá válhatnának lerablóiknak, mint így, hogy csak nőiségük van maximumként, s ha korai megesésük vagy részeges faterjuk még csupán ráadás a testvérek eltartásának kényszerére, már az sem számít… A történet ívébe font egyik leánysors a halál, a lét értelme és perspektívái felé kalauzolja az olvasót. S mint minden lekezelően ostoba férfi-képzet, a „megérdemlik a sorsukat” közhelyével, épp ellenkezőleg: a reménytelenségben is föllelt pisla reményt sejdíti ez a kötetben. S mint a legtöbb szépirodalmi (sőt: tudományos!) kötet a Nyitott Könyvműhelytől, valamiképp ez is azt sugallja: ha nem is érdemes már, de lehet, s ha mégsem lehet, annál inkább érdemes valamely reményt megtartani a létértelmezés mentális—morális zónáiban, amely még kapaszkodót nyújthat a kicsivel méltóbb túlélés értelmének megtalálásával. Pillangóként (és feketeként) is.

Afrikai sorsok, falusi—kisvárosi—világvárosi létben, tartósított és újratermelődő reménytelenségben, örökölt és személyesen mindenki által folytonosan fenntartott—gyarapított kiszolgáltatottságban, a sorstársak—testvérek végtelen rokonságában, eljegyezve a sötét végzettel, a váratlan és méltatlan pusztulással, a végenincs romlással. Szemben a fényekkel, mécsesek vagy gyertyák, torkolattüzek vagy halotti máglyák, kirakati lámpák vagy hálószobai sötétségek fényfoltjaival, villámokkal és cigaretta-parázzsal, a megértés és a felismerések, sejtések és ábrándok csillogásaival. Afrika egy nemafrikai (vagy otthontalanul afrikaiatlanított) térben, afrikandus haszonnal és moralitással, haszonleső fehér idegenekkel és olykor (honfi)társakkal. Ott is, itt is „csak” emberek élnek. Jobbak, mosolygósabbak, rokoniak, vagy épp sátániak. Köröttük s bennük a Fekete Földrész örök aranya, az ember…

Nyugatról Kelet, amint nyugat-afrikaira sikeredik[7]

A kulturális antropológiát a nyugati egyetemi—főiskolai világ java részén alaptudományként kezelik. Éppúgy, mint a régészetet, amely olykor társtudománya egyugyanazon tanszéken, vagy a szociológiát, amely adatgyűjtésben társa, szemléletmódban rokona, de amelynél kevésbé mereven várják el az oktatók, hogy a diákok tényleges társadalmi terepen, külföldön, egy ismeretlen kultúrában kezdjék el megismerni a való világot.

Magyarországon mindez már egyre közelítőbb mértékben hasonlóképpen van, leszámítva azt, hogy egy afrikanistát inkább a történelem vagy a politikatudomány szakokon képeznek, esetleg olyan bölcsészeti területen, ahol Afrikába utazni talán titkolt—vágyott kaland, esetleg kemény munka, de csupán ritkán egy kutatási pálya kezdete.

Nigel Barley mint Cambridge-ben és Oxfordban képzett szakférfiú, immáron megkezdte egyetemi oktatói éveit, mire lehetősége nyílt arra, hogy kutatási terepet válasszon magának. Enélkül ugyanis csupán leckefelolvasónak érezhette magát kollégái között, akik a legkevesebbre sem becsülik a tudortársak bölcsességét, ha nincs mögöttük egy rendes terepkutatás. Hónapok—évek telnek el ezután, mire kiválaszthatja, szponzorokkal megtámogatja, oltásokkal és engedélyekkel körülbástyázhatja afrikai kutatását, melyet egy kameruni nép, a doajók körében végezhető szokás- és hiedelem-gyűjtés lenne hivatott kiteljesíteni.

Barley a korrekt brit esszéíró hagyomány birtokában a legkevésbé sem hagyja rejtve, mennyi ostobaság, kötözködés, kétely, kritika, okostojás-vélemény, vállveregető jótanács és lekezelő bölcselem veheti körül a kezdő kutató ama kíváncsiságát, amely a véletlenek és kényszerek szorításában már koránt sem oly emelkedett, mint az egyetemi évek alatt, más kutatók művei vagy egyetemi előadásai ismeretében és követésük közben tűnhetne. Keletre indulna kutatni, de megrökönyödik a háború, a fertőzések, a beutazási tilalmak útvesztőjét látva. Inkább akkor már Afrika, egész Európánk egyik lehetséges bölcsője…! Megtévedt tudományos célképzetek és fenyegető valóságok… – ilyen az antropológus szerencséje, ha másra vágyik, mint az otthoni nyugat sejtelmére. A humor, irónia, kötözködés, élcek sora, packázás és pikírtkedés megannyi árnyalata végigvonul a művön, melyekkel csöppet sem kíméli a tudományos környezetet, az egyetemi kollégák vagy a csupa jószándék tanácsadók körét sem.

Szinte az első soroktól már érzékelhető, hogy a szaktudományi mércével mért „kutatás” nem is egy körben alig több, mint elviselése a teljesíthetetlen normának, kötelességszerű követése az elődök előírta utaknak, s utóbb annak is, hogy miként illik és kell viselkednie annak, aki „a terepen járt…!”. Ámbátor, aki végre a terepre merészkedett, ennek a frászos helyzetnek ott annyiszor kell érdemben megfelelnie, saját kárán tanulnia, váratlan és képtelen helyzeteket megoldania, hogy jószerivel el is felejti már, mivel nehezítették jószándékú kollégái a kutatás kezdeteit, mivel járultak hozzá a lehetetlen teljesítésének görcséhez, s mit várnak el majdan, ha ép bőrrel megússza a kiruccanást. Barley műve ebből a tónusból kellően sokat tartalmaz, szinte az első lapoktól önironikus, és szinte a legvégéig kritikus is, vagyis oszt jobbra-balra mindazoknak, akik úgy tesznek, mintha ez a terepkutatás afféle kiruccanás, turista-kaland vagy jutalomutazás volna.

Majdhogynem kalandregényes, amit közread, de szinte több mint tudomány, amit mögötte felsorakoztat. „Több mint tudomány”-on persze azt értve: amit tudományosan is lehet méricskélni, azt a szerző nemcsak megtapasztalja, de közli, értékeli, mérlegeli is, ellát mellesleg kételyeivel, megosztja velünk gondjait, tépelődéseit, nyűgjeit és siralmait – mindezek révén nemcsak résztvevő olvasójává, hanem kvázi aktív kritikusává is tesz valamely olyasfajta szakmunkának, amit száz könyvbarátból ketten sem vennének kezükbe, nem érdeklődvén Afrika, sem Kamerun, sem a doajók, sem a hegyi doajók hitvilága iránt. Így azonban a kötet könyvsiker lett, a szerző pedig – mint tudományos gézengúz – kellőképpen népszerű és korszakosan divatos…

Afrikáról lévén szó, érezzük érintettségünket. Tudományos műről szólva pedig centizgetni kéne a gyarapított ismeretek hosszát és minőségét… Barley azonban fölment bennünket: humora, szókimondó őszintesége, érintettségének megannyi jele úgy távolodik el az „objektív tudás” tartományától, ahogyan közeledik a terepkutatás helyszínéhez. Pártatlan tárgyilagosságát nem is óhajtja fenntartani, még a látszatnak sem kíván megfelelni – erősebben szólva, mint „közönséges halandó”, mint érdeklődő Ember nyilatkozik meg, esendőségével, botlásaival, cseleivel, kiszolgáltatottságával, kompromisszumos megoldásaival, a „tények” mögött a „lények” természetére osszpontosított figyelmével, helyenként rabul ejtően „szubjektívan”, avagy, másként nevezve: bennfentes kibicként, aki egyhamar rájött, hogy megtévesztés az egész, neki itt nem rangos kutatónak kell mutatkoznia, hanem alkalmazkodni hajlamos, láthatatlanná válni is képes fajankóként, aki örülhet, ha megtűrik a falu szélére eszkábált sárkunyhójában, ahol a termeszek, egerek és még számos e-betűs lények alig kímélik étkészletét, ruházatát, naplójegyzeteit, dohány- vagy cigaretta-tartalékait, s lényegében föl kell számolnia a vágyott magányt, szuverén létet és független megfigyelői státuszt is, amelyet mint szakmai fegyvert tolna maga elé, ha tehetné. De mert az efféle „társadalmonkívüliség”, „objektív nézőpont” és öncélú intimitás nem igazán szokványos sem a doajók, sem más népek körében, mindeme vívmányoktól célszerűen és könnyedén megszabadítja kutatási környezete, a „terep” élővilága, embertömege és ennek mentális szférája. Mintha mindez (közben is, utólag is) csupán arra szolgálna, hogy bizonyítsa vele, mennyire képtelen magatartás az élet sokszínűségét a romantikus pátosz vagy az „autentikusnak” és „érintetlenül természetinek” szóló hódolat nevében megfogalmazni, s mennyire semmit sem ér ez ott, ahol a lét feltételei nem a szakember laboratóriumának aranykulcsát biztosítják, hanem csupán a minimális túlélés esélyét.

E kétségtelenül „szubjektív” állapot ugyanakkor nemcsak körülményeket, hanem eredményeket is jelent. Amit eddig nem tudtunk a doajók szokásairól, hitéről, viselkedésmódjairól, normáiról, esőcsináló varázslóiról, házassági ceremóniáiról, életfeltételeiről, azt megkaphatjuk az izgalomtól sem mentes, iróniával és öniróniával is fűszerezett kvázi-naplóból. Barley munkája ekként tankönyv is: mit ne (úgy) csináljunk, ahogy tanultuk Bronislaw Malinowskitól vagy Claude Lévi-Strausstól, az indiánkutatóktól vagy Margaret Mead-től…, s mit tegyünk másképp, ha oda kerülnénk, hogy valamely kultúra relatív teljessége úgy érdekel bennünket, hogy méltó létünk méltatlan áldozását sem tekintjük közben veszélyesnek.

Persze, az eredmény mégsem oly sok, mint tetszenék… Afrika néhány ezer népéből—nyelvéből—szokásából egyet vagy párat megismerni talán még nem oly kies teljesítmény… – miért van hát oda a világ a sok közül egyet fölmutatni képes kutatói munkától, monográfiától, avagy kutatási naplótól…?

Barley könyve több egyszerű terepkutatási monográfiánál. Elsőként ezért, mert aki Afrikát egyáltalán szeme előtt tartja, annak minden, ami afrikai, többlet-értékkel bír. Azután azért, mert egy mások által nem kutatott—ismertetett terepről számol be, így nóvumként kezelendő akkor is, ha még sok más ismeretlen van is e sokszínű földrészen, vagy ha más ismeretlenekről már mások is leírtak ezt-azt. Azután azért is, mert egy jóérzékű antropológushoz méltó mennyiségben ismertet „tényszerű”, ám vitathatóságával kiegészített „adatot”, szinte csatolva ennek érvényességét, különböző szempontú—szemléletmódú felfogását is (láthatjuk a bennszülött, a misszionárius, a hivatalnok, a kutató, a pályatárs szemével egyaránt ugyanazokat a dolgokat…, s ez ritkaság!).

Nyomon követhetjük a doajók rítusait, életmódját, szabályos vagy ad hoc változó viselkedésmódját, reakcióit, önzéseiket és szívességüket, kiszámíthatatlanságukat és megbízhatóságukat, irigységeiket és okvetetlenkedéseiket, még önzetlenségüket és haszonlesés nélküli gesztusaikat is – ekként meg szinte magunkra ismerhetünk, az Emberre, az esendőre, a botladozóra, a méltóképpen büszkére s a méltatlanul elesettre, röviden: a létezőre. De mert ők – mint „megfigyeltek” – nem kívánnak ahhoz alkalmazkodni, hogyan kell viselkednie a kívülálló által „méricskéltnek” és „objektívan megragadottnak”, csak épp annyit tesznek, amennyit kedvük vagy érdekeik diktálnak, mitől is életteliek lesznek, szinte regényesen megírhatók (s nem tudományoskodva „le”írhatók). Barley pedig, aki a szövegszerű és ismeretközlő megjelenítés korabeli (értsd: 1980-as évekbeli) normáit részben követi is, de nem majmolja a lingvisztikai kontextusokba ágyazott jelentéstulajdonítás hókuszpókuszait, épp attól tud izgalmasan objektív lenni, hogy saját személye, mint esendő és tétova, képes és képtelen, ügyes és felkészült, de egyben szerepcserére és az ismeretlen Másik nézőpontjának átvételére is alkalmas lénye, éppen ezáltal lesz az „objektívnál” is objektívabb.

Belátja, hogy az idegen kultúra szereplője számára ő csupán hasznavehetetlen és ártalmatlan vendég, kelekótya látogató, aki ugyan nem turista a szó terepjáróból kikukucskáló mivoltában, de egyéb haszna alig van, mint hogy pálinkát vesz a Főnöknek vagy befizet egy esküvői szertartáskor némi részesedést az illedelem kedvéért… Ezért pedig mégcsak azt sem kéri, hogy „úgy igazándiból befogadják”, vagy ne tekintsék „nevelhetetlen” gyereknek, aki nem érti meg, hogy a rangosakkal meg kell elégednie, ugyanis „a túlzott érintkezés a köznéppel csorbítja a tekintélyét”, s nemcsak az övét, hanem helybéli pártolói, sőt szolgálatába fogadott segítője tekintélyét is. Barley szövegéből nyíltan kiszól a tapasztalat: a megismerési folyamat a lényeges ebben a szakmában, nem pedig a puszta adatok, mert ez utóbbiak az előbbi függvényei, merthogy a terep lakói, vagyis kutatási partnerei éppoly komolyan megválogatják, miről és miért, hogyan és mennyit beszélnek el neki, mibe avatják be, vagy miben vezetik félre és tesztelik hiszékenységét mindenfajta módon, hogy abból önmagáról és saját kultúrájáról is épp annyit tud meg, mint a doajókéról…

Barley segítője, aki egyúttal tolmácsa, kapcsolatszervezője, szakácsa és portása is, éppoly fontos „szerzője” a tudós műnek, mint a kutató maga… Segítői, akik nemegyszer járatosabbak a helyi kérdésekben, mint a síksági származású (ezért hát szinte éppúgy „idegen”) Matthieu, megalkotott véleményeik, beállítódásaik, reflexív működésmódjuk egész kelléktárával megajándékozzák, de egyúttal félre is vezetik, kipróbálják, lebeszélik és rábeszélik némely tapasztalatra vagy felfogásmódra, kételkednek és cikiznek, fölkészítenek és lekezelnek – mikor mire van épp szükség… Ezzel szinte alkotótársakká válnak, olyan interpretátorrá, aki tudja már, mit gondolnak róla, tudja azt is, mit nem jó, ha gondolnak, s azt is, mi lenne jobb ennél… Mindannyian részesei tehát a valóságnak, de nemcsak mint cselekvők, hanem mint válaszadók is, akik épp ennek révén gyarapítják a kérdéseket, az antropológus legfőbb fegyvertárát. Tudatosítják benne, hogy láthat bár jelenségeket így meg úgy, de éppen úgy, ahogy az asszonyok, nők, gyerekek látják, szinte soha nem fog tudni látni, s ezért róluk bármit is leír, az inkább saját stiláris készletére van utalva, mintsem a „tényigazságokra”. A férfiak persze más lények, de az ő igazságaik is korlátosak…

Az „igazságok” azok, amelyekkel Barley talán a legkíméletlenebbül bánik. Egyik leírásában szereplő misszionáriusok, akik rendszerint belefásulnak a reménytelen munkába és világnézeti depresszióban tocsognak a világ bármely kutatási terepén, itt épp a legsegítőbb és legrealistább tolmácsok a doajók kultúrája és a briteké között. Mint Fehér Ember, gondolhat, mondhat, írhat bármit, a bennszülöttek sosem fognak tudni és akarni úgy viselkedni, mint a „hitelességet” vadászó, autentikus létmódot kereső kutatónak tennék – de a maguk módján ennél még őszintébbek is, cselesebbek is, hiszen hozzászoktak a Fehérek trükkjeihez, amelyek sosem lehetséges segítséget, de annál több bizonytalanságot tükröznek. Meglepődni sem érdemes, ha az alkoholos palackokhoz hasonló helyzetben érzik magukat, „amiket lélekkel kell feltölteni. Amikor meghalnak, és eltemetik őket, az olyan, mint amikor az ember visszaküldi az üres üveget a gyárnak” (49. old.). De épp ezzel a közvetett, mégis gyakorlatias képzettel azt a kutatói felfogásmódot szolgálják meg, amely a funkcionális vagy szervezeti kérdéseket (lásd a szociálantropológia nézőpontját) a tényleges, a reflexív, a válaszadó kultúrát teljes mivoltában kezelő vagy megismerni próbáló törekvést erősíti, nem pedig a kevés tény birtokában is „eredményes” kutatói magatartást. Ahogyan arra Clifford Geertz, a szimbolikus és interpretatív antropológia egyik atyamestere figyelmeztet: semmi okuk nincs arra, hogy megismertessenek valami alapvetően sérülékeny tüneménnyel, amelyről nem gondolható, hogy békében hagyják a kutatók, amikor már megismerték és ismereteiket hazaszállították a tudományos piacra, árucikké tenni azt…

Aki merev tudományosságot vár Barley könyvétől, az nemcsak csalódni fog, de sziszegni, sisteregni is. Viszont akit a létező, a válaszadó és visszakérdező Afrika érdekel, az a kötet 25 évvel ezelőtti keletkezését sem tekinti majd „elavult” tudás közvetítésének, s mai újrakiadását (első magyar fordítását, Varró Zsuzsa munkáját) sem tekinti majd másnak, mint a kortárs antropológiai gondolkodás egy időtálló opuszának, lelkes figyelemre érdemes megjelenítésének. Ennél többet pedig egy kulturális antropológiai műnek nemigen kell vállalnia… A Guineai-öböl közelében, Doajóföldön sem, s Oxfordban sem. Magyarországon pedig még kevésbé, ahol megjelenésével egy időben azonnal egyetemi tantárgykiegészítővé, kötelező irodalommá lett.

A Typotex kiadó a „Szokatlan szempontok” sorozatban tette közzé Barley művét. Csupán bízni lehet abban, hogy az életvalóság közelében tett kalandozások nemsokára már egyáltalán nem lesznek olyan valóban szokatlanok, de lesznek annál inkább a belátásokat gazdagító, tanító és felbíztató szempontok… – ennél többet talán maga Barley sem kívánhatna.

Az olvasókról, akik távol Afrikától – látszólag – a megértéstől és a megismerés kínos kalandjától is távol tudnának maradni, most itt nem is beszélve… Számukra Afrika legtöbbször csak a fekete kultúra, sötét erőszak, véres gyémántok, szinkretikus vallások ismeretlen mélységeiben megbúvó múlt, nem pedig a jövő… Hogy a múlt egyben a mi jövőnk is, a mi múltunk pedig sok szempontból Afrika jövője is… – nos, ez meglehetősen távoli képzet. Amiért mindezt írtam, ugyanakkor épp az ellenkezőjére figyelmeztet…