Azonos és Más, ha nemzeti környezetben találkozik, jobbára kizárással és bekebelezéssel terhelt. A nemzeti táj ugyanakkor kisebbségi tér is legott, etnikai horizont, intim kulturális miliők körképe. Már ahogyan körkép lehet az ilyesmiből, s nem pusztaság, élettelen róna, mentális sivatag is gyakorta…

„ – Hallod-e, cigány! Ha mondasz nekem egy hazugságot, kapsz tíz pengőt...!

– De hát náccságos úr, az elébb húszat tetszett ígérni...!”

Régi tréfa szövege ez, amit mottóul választottam ide... S ami hangsúlyosabb, az nem a kora, hanem a tartalma, üzenete. Valamiért – évtizedekig talán alig gondolkodtam ezen, tudomásul véve, hogy vannak alig megmosolyogtató „viccek” is – mindig zavart valami ebben a kis poénban... Talán az, hogy olyan mereven „kiosztja” a szerepeket, oly magabiztosan a poénkodó „gazdagét”, a gádzsóét, aki a maga kivagyiságát ilyen ízetlen kihívásokkal próbálja igazolva látni, s a romáét is, aki nemcsak hízelegve nyeri el méltó jutalmát, de valamiképp meg is majmolja az uracsot... Nem mintha a szituáció hiteltelen lenne..., hanem talán mert oly módon tipizál, ahogyan az már szinte „tipológia” is, mely ráépül a szereptudatokra, magatartásokra, az örökkön-örökké változhatatlan élethelyzetekre, az egyenlőtlenségre és kiszolgáltatottságra, meg arra a kényszerre, hogy ez már aligha lesz másképp, illetve arra a pompás fordulatra, hogy az ostoba gőgöt épp a saját eszközével kell kijátszani, s ez sikeres is lehet... A poén valahogyan azt „üzeni”, hogy mindenki jól jár, a helyzet mégis változatlan marad, hogy tehát nem lesz soha olyan verzió, amely a szerepeket fordítva osztaná le...

Persze a tréfa csak tréfa, még akkor is, ha „olvasata” ránk van bízva, s ha az értelmezések lehetséges köre mindig aszerint alakul, amilyen a korhangulat...

Kisebbségekről, nemzeti és etnikai csoportkultúrákról sokféle ilyen szöveg idézhető. Ráadásul a nemzettipológiák, faji „típustanok”, kulturális jellemvonások újra meg újra kialakuló, megerősödő rendszere egyike marad a legreménytelenebbül kipusztíthatatlan kommunikációs viszonynak. Hogy mi ez a viszony, milyen nyelven és milyen cselekkel, milyen előtörténettel és szerepfelfogásokkal zajlik az a folyamat, amelyben a szerepek és szereplők aligha tudnak jelmezt cserélni... – részben erről szól az alábbi megközelítés.

Nemzet és nemzetállam, nemzetiség és kisebbség

A kisebbségi léthelyzet mindazok számára, akik átélik, rendszerint szorongató, jóval ritkábban elviselhető, és csak kivételes történelmi pillanatokban emelkedett érzés. Nem ismerjük igazán az összes népcsoport ezzel kapcsolatos hiányzérzeteit és élményeit, de a Földünkön lakó több ezer népnek nagyjából 90%-a vegyes etnikai kultúrájú államban él, számos esetben egy-egy nép több államban is. A számik például Svédországban, Finnországban és Oroszország északibb vidékein élnek; olaszokat találunk Európa, a Földközi-tenger számos partvidéke vagy akár az Egyesült Államok nagyvárosi népcsoportjai között; a magyarok egyharmada (a trianoni békeszerződés óta) az egykori nemzeti határokon kívül él (jó részük tengereken túli országokban vagy földrészeken), és arra már nem is érdemes számadatot mondani, hány helyen élnek a történeti hagyományaikban is migránsok: örmények, írek, zsidók, cigányok, kínaiak, japánok, koreaiak... A kisebbségi helyzet tehát világméretű folyamat része, s nem egy helyén a világnak már nem is okvetlenül tulajdonítanak kiemelt jelentőséget a jövevények tömegeinek (például Ausztráliában, Kanadában, vagy történetileg a javarészt betelepülőkből benépesült Egyesült Államokban).

A kisebbségek típusainak fölsorolása oldalakat töltene meg, ha csak európai előfordulásukat nézzük is. Az alapvető típusokat (nem önmaguk, hanem elsősorban a kutatók és a politikusok!) aszerint különböztetik meg, hogy az adott ország polgáraitól miben, miként és mióta térnek el, konkrétan etnikai, vallási vagy nyelvi-kulturális szempontból miképpen mások, és milyen mértékben jellemzi őket a szolidaritás közösségi érzése, amely segít őket egységben tartani.

A kisebbségek létét történetileg a nemzetségi társadalmak maradványaiból, a nemzet egészéhez csak később csatlakozó népcsoport-töredékekből lehet könnyen áttekinteni. Nemzetiségi az volt, akit az „anyanemzet”, vagyis „az ország” nem fogadott el már az állam alapításakor egyenrangúnak. Rómát a „Hét domb szövetsége” alakította ki, de a körülötte élő népek kezdettől hátrányt szenvedtek pusztán azért, mert nem voltak az alapítók között, ugyanakkor mégis ők voltak többségben... Másik példával az ugyancsak régi hagyományokra visszanyúló kisebbség/többség vitában a legdemokratikusabbnak tekintett Amerikai Egyesült Államok szolgálhat. Az alapító kilenc állam egykori alapszabálya ma már több mint félszáz államra nézve kötelező, s köztük olyanokra is, amelyek „őslakossága” más földrészekről elrabolt rabszolgákból, menekültekből, szerencselovagokból állt, érdekeik pedig valójában nem az egységet, hanem a különbözőséget kívánták volna.[1] A szerencsepróbálót eredendően az különböztette meg az őslakosságtól, hogy az utóbbiaknak volt identitása, volt tehát a hovátartozás tudata és érzése, voltak kapcsolatai, rokonai, vagyis rendelkezett gyökerekkel, melyek tápláló öntudatot adtak a védekezéskor. A térfoglaló idegeneknek pedig vagy nem volt ilyenjük (mert pl. felbérelt zsoldosok voltak), vagy messze távolban volt, s ezért a bennszülöttek mint „hitetlen”, „barbár” vagy „kegyetlen” ellenségnek tűntek szemükben.[2]

Kisebbség és nemzetiség mint állapot

A kisebbségi élethelyzet mindenkor a többséggel fenntartott viszonyból ered. A kisebbségi sorsban átélhető életút, és a kisebbségiség mint állapot tehát nagy mértékben attól is függ, milyen erős, milyen nagy, milyen rugalmas és együttműködő egy állam, amely éppen akkor, vagy történetileg már hosszabb távon is hajlandó befogadni más népeket, hajlandó őket az állam (gyakorta a nemzeti állam) egyenjogú lakosainak tekinteni, megvédi őket más külső erőszak ellen. Ebbe beleértendő, hogy a nemzeti határok keretén belül a nemzetiségek vagy kisebbségek külön határokat, belső határokat, „zónahatárokat” formálhatnak, vagyis nem kényszerülnek teljesen föladni másságukat csak egyszerűen azért, mert beköltöztek, földrajzi helyzetet változtattak. Nemzetiségnek lehet tekinteni azt az embert, aki vállalja, hogy a körülötte lakók többsége, az állam nemzeti lakossága által meghatározottan (ez adja a külsődleges körülmények együttesét) képviseli és őrzi a saját hagyományt, amely részben vagy nagyban eltér a fennálló állami hagyományoktól. Ez lehet valamely nemzeti kultúra is, amelynek a kisebbségi csupán másutt lakó, idegen országban élő képviselője; de lehet olyan rokonsági és kapcsolati háló fenntartása is, amely a külső körülmények szorításában nehézkes feladatot ró a nemzetiségiekre.

A többség és kisebbség viszonya sokszor állandónak tetszik: mindig vannak többségiek, s hozzájuk képest a nemzetiségiek kisebbségben élnek... De a nemzeti határok éppúgy nem állandóak, miként a nemzetet alkotó népcsoportok sem. A nemzet megtestesítői a nemzetállam teljes jogú lakói, akiknek kulturális, nyelvi, gondolkodási és hovátartozási jellemvonásai (vagyis nemzeti identitás-tudatuk) az ország adott területén élő néptömegek összességének akarataként megtestesülő államban formálódnak ki. A nemzet tagjai alkotják a nemzetállamot, melynek keletkezésében a nacionalizmus (legkivált 19. századi) formái kaptak főszerepet. Az állampolgárok, egyazon területen élve, az állam „tagjainak” (röviden: államtagnak) érzik magukat, és ottlétük jogosultságát a messzi történeti múltra vezetik vissza. Ebben a múltkeresésben és múltba-kapaszkodásban olykor túl hangsúlyos szerepet kap a valódi hagyomány, máskor a képzelt múlt közössége, vagy az „eredet” elvitathatatlansága (pl. valamely közös ős, mint mondjuk „Árpád népe” vagy „Attila hunjai” egyértelműen a „hungarus tudat”, a magyarság származási örökségének része).

Választható-e a nemzeti hovátartozás? És mikor lehet vagy kell úgy döntenie valamiért egy embernek, hogy születendő gyermekét más országban akarja majd fölnevelni?

Az európai történeti fejlődésben (és itt most szándékosan nem beszélek más földrészek országairól/vidékeiről: Kínáról vagy Indiáról, Brazíliáról vagy a Tűzföldről) az a gyakorlat alakult ki, hogy az országok históriájában elvileg egybe esett a nemzetekhez tartozó népcsoport lakóterülete a (területfoglalás vagy öröklés révén szerzett) térségi tulajdonnal és a nemzeti határral. Ez persze sokszor csak elméletileg volt (és van) így, de a németek vagy olaszok, franciák vagy svédek java része a gyakorlatban is ott lakott vagy lakik, ahol nemzeti állama van. Ebből a szempontból adódik egy, a nemzeti társadalomhoz képest szűkebb kör, a nemzetiség meghatározása, amely nem biztos, hogy egyúttal kisebbségként is jelentkezni tud a nemzetközi porondon. Nemzetiségnek (lényegében a 18. század vége óta) azt nevezik, ami (aki) nem vezethető le a közös származásból, vagy „faji egységből”, tehát nem biológiai—természeti alapú, hanem olyan szellemi, nyelvi, szokásbeli közösség, amely a megértés és közös szellemiség elvén alapul. A nemzetiség eszerint a nemzetbe születés alapfogalma, de nem jelenti ez a nemzet-tagság egyértelműen azt is, hogy valaki rögtön kisebbségi lesz, ha nem anyaországába születik bele, hanem attól távolabb. Lehet valaki egy állam polgára (röviden és jogiasan: állampolgár), de ettől még más a nyelve, leszármazása, kultúrája.

Régóta folyik az ezzel kapcsolatos vita: aki Magyarországon születik, azonnal magyar lesz-e, vagy ha szülei más nemzetből származnak, más nemzetiségűek és más nyelvűek, akkor most hová is tartozhat a helyzetéről még önállóan dönteni nem tudó újszülött... Nyilvánvalóan szülei döntenek erről első körben, és a hatóságok második körben, ahol már lehetséges, hogy nem a nemzet részeként, hanem kisebbségként határozzák meg őt. Sőt, bonyolultabb példák is vannak, mint a palesztinoké vagy a kurdoké, az afgánoké vagy a ciprusiaké, akiknek hovátartozása nemcsak a nemzeti államtól, nemcsak a környezettől függ, de attól is, hogy születésük pillanatában volt-e önálló állam a „fejük fölött”, vagy nem volt. (Palesztína, Izrael nem volt mindig önálló állam, a romáknak sosem volt „születési állama”, az olyan nagy térségek, mint Szibéria, Brazília, Grönland, Ausztrália vagy Óceánia, mindig is időszakosan ott élő népekből álltak össze, de főhatóságuk rendszerint nem belülről választódott ki, hanem kívülről jött, sokszor változott. Így sosem alkothattak egyetlen nemzetet, még akkor sem, ha a nemzeti állam hatalmi köre – tehát a határainak kinyilatkoztatása, kijelölése – többször is lehetővé vált, és ezt több népcsoport vagy hatalmi csoport ki is használta).

A hovátartozás mérésére többféle eszköztár alakult ki, de meghatározónak a nyelvet, nyelvhasználatot, nyelvismeretet tartják. Ezzel persze kapcsolatos, tőle nem elválasztható a nemzeti műveltség, a szokások tartása, a környezet és rokonság vállalása, az összetartozónak vélt társadalmi csoport jellege sem. A nyelv – akár csoportnyelv, mint a diákoké, zenészeké vagy zsiványoké, akár a tudományok és művészetek univerzális nyelvezete – éppúgy képződmény, mint a műveltség, s éppúgy időleges és változó, mint a sorsközösség, vagy a szomszédság. Nagy Frigyes például, mint a német nemzetfejlődés egyik legmeghatározóbb személyisége, franciául írt és beszélt; Kézai Simon, Kálti Márk, Rákóczi Ferenc latinul vagy franciául írtak, Liszt Ferenc egyáltalán nem beszélt magyarul, Széchenyi István is jobbára németül értekezett – vagyis látható, hogy a nyelv és a kultúra nem szükségképpeni meghatározója, illetve nem egyedüli feltétele a nemzethez tartozásnak. És lehetne mondani: ezek írástudó értelmiségi népek, hát persze, hogy Európában és Európával kommunikálva európai nyelveken közölték gondolataikat, miközben a legmagyarabb magyarsághoz voltak sorolhatók... – de Rákóczi latin nyelvű felhívására rutén parasztok álltak be a toborzott seregbe, lengyel köznemesek és francia arisztokraták csatlakoztak a magyar szabadságmozgalomhoz, mert átérezték a nemzetépítés és -védelem fontosságát. Mert a nyelv, és a szavakká formált világ éppúgy csak tüköre a hovátartozásnak, mint az érzelmi közösség. Az együttérzés, a szolidaritás, a nemzeti közösség intézménye viszont nem mindig konkrét határokkal kicövekelt: olyan intézmény, amelynek nincs székháza, sem portása, de van lelke, van mondanivalója, s ezek ugyanúgy együvé szervezik az embercsoportok létét és belső világát, mint a kijelölt határokkal körülvett államok, csak éppen a lakosság belső közérzete, közösség-képzete formálja, nem pedig a határőrök vagy a természeti határok.

Nemzet és kisebbségei

Igen ám, de ha a nemzet iránti elkötelezettség nem területi, nem társadalmi rangtól függő, hanem érzelmi közösségvállalás, akkor a nemzetiség még csak nem is az állami határoktól függ, hanem talán valami mástól... Hiszen bármely faluban is élhet több nemzetből származó lakóközösség, élhet együtt bolgár, szerb és magyar Százhalombattán, vagy román, szlovák és német Tótkomlóson vagy Öcsödön, mellettük—közöttük a cigánysággal és a magyarsággal... – vagyishát nyelvileg és kulturálisan tagolt világban. S ha így nézzük a magyar nemzetiség arányszámait, bizony számos „jómagyar” országrészben igen komoly nemzetiségi keveredés tapasztalható – ami nemcsak Magyarországon jellemző, de Biharban, a Bánátban, Bácskában, a Vajdaságban, a Baranyai Háromszögben, Zoboralján, Nyitravidéken és így tovább az országhatár körül; távolabbra tekintve pedig például a katalán—spanyol—francia—cigány népek lakta határövezetben, az osztrák—olasz—szlovén lakosságú tiroli hegyek között, vagy a francia—német Elzászban, és a Földközi-tenger melléki tájakon éppúgy, mint Dobrudzsában vagy Helsinkiben egyaránt fennáll a nemzetiségi sokszínűség...!

A 20. századi, nemzetállamokkal és nemzeti érzülettel feldúsult Európában némileg átalakult a „nemzetiség” szó tartalma. Az államok polgárai, akármilyen származásúak voltak is, politikai-jogi közösségként léteztek, meghatározott földrajzi egység lakói voltak, vagy legalább így tételezték őket a francia mintára képződött államnemzet fogalma alapján. A „közös haza” és „közös állam” gondolata manapság már egyértelműen a nemzet képzetét sugallja. De a múlt század első harmadától is sok-sok helyen a nemzet teljesen elvitathatatlanul számos különböző származású, több nyelvet beszélő nép intézményes közösségét kezdte jelenteni. S akiknek ettől eltérő önérvényesítési szándéka, gondja, érdeke volt, azok elkezdték a nemzeti nyelv használata mellett a sajátjukat is konzerválni, sőt átadni, gyermekeikkel megismertetni, vagy újratanulni – nemegyszer szemben az állam érdekével, az „egynyelvű közösség” eszméjével, az uralkodó nemzet fő programjával (pontosabban a nyelvnemzet, kultúrnemzet német mintája ellenében).

A nemzeti önrendelkezés elve, amely különösen a háborúk idején és azokat követően fontos érdeke egy-egy államnak, sok esetben úgy jelentkezett, mint a nemzetállami lét biztosítéka, melyet elvitatni csakis az ellenségnek állhat érdekében. Mihelyst azonban az egynyelvűség, a kinyilvánított államnyelv kötelező használata elnyomni próbálta azokat a nemzetiségeket, amelyek más országból és nemzeti kultúrából érkeztek, rögvest fölébredt az ellenállás is a saját kultúra és nyelv mentésének érdekében. A huszadik század végén, de a hatvanas évek elejétől egész Európa-szerte igen nagymértékben megnőtt a nemzetiségek, pontosabban szólva: nemzeti kisebbségek aránya (és fölerősödött a hangja is). Ők lettek azok, akik nem saját államukban laktak, s akiknek közössége nem azonos a nemzet egészének sajátosságaival, de földrajzi értelemben mégis az ország népének tekintik őket. Gyakoribbá lett, hogy a nemzeti (politikai, földrajzi) közösséghez nem voltak hajlandók besorolni olyanokat, akiknek kisebbségi helyzete és mássága elütött a többiek egyértelmű hovátartozásától. Fölerősödtek a 19. századi nemzetépítő mozgalmakra emlékeztető törekvések a kisebb etnikai csoportok, kisebbségek saját kultúrájának védelmére, sőt a nemzetiségi—kisebbségi másság valamifajta „ellenkultúraként” használatára is voltak példák: a korzikaiak, a baszkok, elzásziak és okszitánok például szinte szétszakították a nagy francia nemzeti egységet; az írek, skótok, kelták újraéledő mozgalmai a brit nemzetközösségi eszményt is veszélyeztetni látszottak, s ugyanez zajlott le Spanyolországban, Görögországban, Itáliában, de Kínában, Brazíliában, Kanadában és utóbb a nagy szovjet birodalom területén is. Egy akkora államocska, mint Belgium, egy akkora sziget, mint Ciprus, egy akkorácska népközösség, mint a litvánok is szét tudtak esni több nemzeti kisebbségre, etnikumra, szubkultúrára. Át kellett hát gondolni ismét, mit is jelent nemzetiség, kisebbség, nemzet, állam és a többi érzület, jogi forma, közkeletű fogalom...

Ezenközben a nemzetfogalom univerzálisabb, egyetemesebb lett, a nemzeti kisebbségek fogalma pedig kiterjedt immár olyanokra is, akiknek nem volt anyaországuk, nem maradt meg anyanemzetük, s ha keletkezett is megannyi harc árán olyan földrajzi terület, amelyet magukénak mondhattak, akkor sem volt ez megfelelő megoldás. Elég is két példára, a romákéra és a zsidóságéra utalni: az előbbieknek nincs immár származási—nemzeti közösségük, de van összetartozás-érzésük, sokszor szélesebb körű, általánosabb és mélyebb, mint a nemzetek tagjaié. A zsidóságnak pedig megvalósult ugyan évezredes álma egy földrajzi terület visszanyerése, Izrael állam kialakítása formájában, de köztudott, hogy milyen áldozatok árán – és ettől még nem fogja egy ausztráliai vagy kanadai zsidó izraeli nemzeti kisebbséginek érezni magát. Vagyis akár van földrajzi területhez fűződő érzés, akár nincs, csupán egy vélt vagy biblikus származási hely szolgál „hazaként” a kisebbségek számára, ma is folytonos küzdelemben van része mindkét említett etnikai—kulturális csoportozatnak.

Tanulságos összegzése lehetne a nemzetfogalomnak az a gondolat, mely szerint „a nemzeti egység szintúgy nem esik egybe az állami egységgel, mint az egyházi sem” (Joó 1990:14), s ez érvényes a cigányság közösségére éppúgy, mint a zsidóságéra, a muszlim kultúrára, a buddhizmus vagy a katolicizmus (ugyancsak nem országhatárok szerint szabott) térbeliségére. A vallás, a kultúra és a származási közösség nem egyetlen meghatározó vagy kizáró elv tehát, ezek mindegyike átléphet országhatárokon, kisebb népcsoportokon, átjárhat korszakokat és térségeket is. De a meghatározásokra, s ezek korszakos tartalmaira ugyancsak hatással lehet.

Nem részletezhetjük itt, de utalni viszont mindenképpen kell arra, hogy a marxizmus gondolati és politikai rendszerében, valamint a leninizmus osztálypolitikai célkitűzései között a nemzetiségek kérdése elsősorban úgy jelent meg, mint a francia Európa-politika hatása. Közelebbről mint annak programja, hogy a nemzetállamok erősödjenek tovább, felölelve saját kisebbségeiket is. Ez a politika (akár belpolitikaként, akár külső politikai kihívásokra adott válaszként) szemben állt azzal a „nemzetfüggetlen” elmélettel, amelyet a szocialisták hirdettek és képviseltek szerte Európában. Nevezetesen, hogy a proletárok állama sikerrel haladja meg a nemzeti államfelfogást és politikát, mert hisz bármely ország munkása akkor is munkás, ha eltérő a nemzetisége, származása... – ezáltal föloldható a nemzetek egymás közti vitája és a nemzetalkotó népek viszonya kisebbségeikkel. Mindez azért nem elhanyagolható kérdés, mert egy évszázados vita vette körül az osztályok, kisebbségek, közös (ún. kollektív) jogok és nemzetiségi érdekképviseletek kérdéskörét, de a vita csak látszólagos megoldásokhoz vezetett, elkente a kisebbségi képviselet jogosultságát és a mássághoz való állampolgári jogot is... Kiegészítette ezt az a felfogás, hogy a polgári és kapitalista államokban a hovátartozási különbségek kisebbségi problémaként jelentkeznek, a szocialista államokban pedig „együtt élő nemzetiségnek” kellett nevezni a hasonló társadalmi világokat, föloldva ezzel a lehetséges viszályokat és közös célra egyesítve egy-egy ország lakóit.[3]

A nemzet jelenségéről gondolkodva ma már nem kevés szempontból különböznek a felfogások kisebbségi és többségi társadalmi besorolhatóságot tekintve. Számos nemzet rendelkezik olyan kisebbségekkel, akik belőle származnak, de máshol élnek (gondoljunk csak a határon túli magyarokra, az amerikai írekre, a franciaországi örményekre, vagy a Magyarországon élő afgánokra). A kisebbségek kezelése különböző kisebbségpolitikákat igényel, melyek lényege a politikai ügyvivők (kormányzat, pártok, politikusok) egyetértése vagy egyezményes intézkedési rendszere az egyenlő jogú, de eltérő etnikai csoporthoz tartozó kisebbségiekkel kapcsolatosan. Megkülönböztetnek a politikai nemzet egészét lefedő nemzeti társadalmat, fogalmilag elkülönítenek nemzetiségeket, határon túli társadalmakat, diaszpórákat (vagyis elszármazott, szétszórva vagy külföldön élő kisebbségi csoportokat), valamint a saját (nemzeti) társadalmon belüli más kisebbségi csoportokat (szubkultúrákat, korosztályi közösségeket, társadalmi tagoltságot, osztálybesorolási kategóriákat) is. De ami mindennél meghatározóbb a 20—21. század fordulóján, az épp a nemzeti államok szétesése, a birodalmak összeomlása és a kisebbségi kultúrák fölértékelődése. Egyre több térképen tűnik fel etnikai csoportok lakótere, amely nem azonos államukkal, egyre gyengülni látszik a nemzetfogalom másfél—kétszáz éves érvényessége, és mind több és több kutatás indul annak belátására, miért lendült neki ismét a kisebbségek mozgalma szerte a világon.

Új fogalmak és tudományterületek is keletkeznek, mint például az „etnoföldrajz”, amely a nemzeti—kulturális kisebbségeket és etnikai csoportokat vetíti térképre, vagy az „etnikai táj” fogalma, ami arra vall, hogy egy földrajzi és politikai térség „fölött” kialakul a tér egy másfajta jelentésének, kisugárzásának légköre is. És bár az etnikai tájat az intézményesülés és a konfliktusok hozzák létre, illetve határait a szomszédság és az elkülönülés módja szabja meg, ám jelentéstartalma ennél sokkal több is lehet. Az etnikai csoportok számára az azonosság és másság teljesíti ki a hovátartozás terét, eszerint tartoznak vagy nem tartoznak valahová, ebben a tájban és atmoszférában érzik magukat otthonosan vagy bezártnak, egyenlőnek vagy alárendeltnek.

A kisebbség mint egy nemzeti kultúra „képviselete”, idegen környezetben a maga számszerű jelenlétével különül el a többségtől.[4] Ez az elkülönülés a szűkebb csoport közérzeteként is megfogalmazódik (ez a hovátartozás-tudat, avagy idegen szóval: az identitás), e közérzetet pedig érzelmileg támogatja az összetartozás érzése, a csoportszolidaritás, az eltérő etnikai sajátosságok vallása és vállalása is. Sőt, a kisebbségi élethelyzetükben eleve olyan sokféle hátrány éri egy állam polgárait, hogy számukra szükséges a kisebbségjog megfogalmazása, a kisebbségek vagy kulturális csoportok képviseletének megoldása is. A nemzeti kisebbségek köreit – melyeket mindannyian talán a legjobban ismerünk – szintén társadalmi viták vették körül, az élethelyzetükről szóló értékeléseket identitás-kutatások és politikai huzavonák előzték meg. Ezek mellett mégis alapvetően inkább az tette lehetővé a különböző csoportok hangsúlyos jelentkezését, újramegjelenését vagy átalakulását a politikai rendszerváltás utáni években, hogy a kisebbségek fölé védernyőt húztak egy kisebbségi törvény kibocsátásával.

A kisebbségek körébe tartozó emberek rendszerint maguk akarják, hogy kisebbségként kezeljék őket, a népszámlálással pedig számszaki értelemben is kiderült az, mennyien vállalják a maguk kisebbségi szerepét.[5] Tudni kell azonban, hogy a 13 magyarországi etnikai—kisebbségi csoport azonos joghelyzetben van a kisebbségi szerepet (funkciót) illetően, de sem arányaik, sem történeti és társadalomszerkezeti sajátosságaik nem könnyen egyeztethetők össze, jelentőségük pedig változó, s jórészt a létszámuktól függetlenül is változékony történetű értékrendbe illeszkedik. Ezenfelül pedig a korábbi kiváltságok, rangok, előnyök és hátrányok egymáshoz viszonyítva is eltérő jelentéstartalmat biztosítanak egy-egy csoportnak. Például: már István király korában komoly jelentősége volt (és sokáig az maradt) a térségünkben élő németek (svábok) túlsúlyának, hatalmi szerepének. Lassú gyarapodásuk, térnyerésük, majd az uralkodóházak pártoló és tiltó politikája következtében eléggé vegyes, de alapjában véve roppant pozitív szerepet nyerhettek, melyet azonban sem a török, sem a Habsburg-korszak, sem a reformkor, sem a kiegyezés időszaka nem segítettek, nem is beszélve a XX. század első harmadában zajló változásokról. Ha lehet, ennél csak rosszabb következett 1945 után, amikor közel 200.000 személyt telepítettek ki Magyarországról, az itt maradottak pedig jó okkal altatták el magukban a származási hovátartozás érzését. Amikor 1990-ben a magyarországi németek létszámát népszámlálási adatok alapján megállapították, alig 31.000 ember vallotta magát német nemzetiségűnek (ugyanakkor a kisebbségi szervezetek becslése szerint több mint 200.000-en vannak). A nyelvtudás és nyelvhasználat, iskolai oktatás és a hagyományos foglalkozások fölszámolódása miatt ez a „maradékközösség” folyamatosan csökken, asszimilálódik, vagyis beolvad a magyar népességbe, legfőképpen a vegyesházasságok során (minden második német nő férje már magyar). Az asszimilálódás (vagyis beolvadás) több ok miatt is történik:

            – esetenként azért, mert a megélhetési körülmények ezt kívánják (pl. munkahelyválasztás, nyelvtudás és ismerethasznosítás, érvényesülési környezet befolyásolja);

            – sok esetben egyszerűen csak azért asszimilálódnak, mert a fiataloknak, akik magyar környezetbe születtek, már nem olyan fontos a német nyelvtudás, nem fogadják el az öregektől azokat a tanításokat sem, amelyeket azok a nemzetiségi kultúra átörökítéseként próbálnának rájuk bízni. A magukat még németnek valló fiatalok aránya ma körülbelül 7%-a a teljes német kisebbségnek, szüleik már csak minden harmadik gyermeket szoktatják otthon német szóhoz...

Az államhoz fűző viszony mindemellett sok-sok egyéb tényezőtől függhet, ezek között fő szerepe van az egyenlőtlenségnek. Az egyenlőtlenségek nemcsak a hatalomhoz fűződő viszonytól függenek, hanem sokszor erősebben, sokszor valamelyest gyengébben a gazdaságban és érvényesülésben vállalt szereppel is összefüggenek. Az egyenlőtlenségek nem „Istentől” adottak, nem „eleve” bele vannak programozva a kisebbségekbe, hanem történetileg is sokszor változnak. A „magyar” népvándorláskor velünk együtt jött más népek, az itt letelepedettként talált más lakosok, a háborúk, öröklési harcok, szövetségek, rablások, birodalomépítések és hatalomváltozások ezeréves históriája megannyi esetben át- meg átrajzolta a nemzet földrajzi terét. Sőt, átrajzolta az állam szerepét, formáját, a hatalmi—politikai—katonai „elit” mozgásterét, a hatalomgyakorló jogosultságait, szövetségeseivel kialakítandó és megerősíthető kapcsolatait, szomszédos hatalmakkal vívott küzdelmeit és más népcsoportokkal kialakított viszonyát is. A nemzeti államok 19. századi keletkezési folyamatában Magyarország nem maradt le, de kisebbségi—nemzetiségi politikája sem volt megértőbb, mint Európa és a Balkán akkori államaié. Vagyis asszimilálni, beolvasztani, beilleszkedésre és szolgálatra hajtani a nemzetiségeket – ez volt leghőbb célja, és nemegyszer sikeres programja is.

A nemzeti államok, amelyek nem a kultúra építésére, hanem a „jogos tulajdon” fölötti trón tervezésére fecsérelték el energiáikat, kialakították és diplomáciai kapcsolatok révén meg is védték politikai—jogi határaikat, uralmi térségüket. Ezek a határok olykor földrajziak voltak, máskor stratégiaiak, megint máskor többmenetes alkufolyamat eredményeit tükrözték... – de lényegük a szuverenitás (a legfőbb jogosultság) védelme volt, a birtok falainak kicövekelése, lebetonozása és szögesdróttal ellátása. Aki ebbe a határépítésbe belekerült (pl. mert épp ott lakott), az kényszerült a saját „nemzetiségi” tudata és önérzete mellé egy másikat is vállalni: az asszimilációt    (vagyis a beolvadást, a másság sajátosságainak önkéntes csökkentését), illetve ennek kevésbé „betagozódni kénytelen”, de mélyebb formáját: az integrációt (vagyis a többiekkel eggyé válást). Akik a nemzeti határok, belső és külső közötti különbségek elmosására törekedtek, jobbára nemzetben gondolkodtak, s korántsem mindig érzékelték a kényszerítés erősségét vagy negatív hatásait olyan súlyosnak. Pedig aki a nemzeti állam határai közelében élt, vagy épp azoktól távol, de szerepe valamiért hangsúlyos volt, akár „ketté is szakadhatott”: nemegyszer megélhetési tere vagy családjának tagjai kerültek át a másik országba, s lettek ott egycsapásra nemzetiségivé, kisebbségivé, hátrányos helyzetűvé. Ennek a helyzetnek, a nemzetiségi státusz és a kiszolgáltatottság furcsa állapotának talán szélsőségesebb példája azé a kárpátaljai, beregszászi vagy munkácsi emberé, aki a 19. század vége és a 20. század vége között ki sem mozdult abból az utcából és házból, amelybe született és amelyben lakott, de ezidő alatt hét állampolgársága volt...: született zsidóként, de jöttek a magyarok és elfoglalták a térséget, így magyar állampolgárrá lett..., aztán jöttek a csehek, visszafoglalták, aztán jöttek a románok is, majd az oroszok, később az ukránok, majd megint magyarrá lehetett, de most már „határon túli kisebbségi magyarrá”... És így tovább...

A nemzetiségi lét és a nemzethez tartozás egyaránt jogiasított állapot, de egyúttal érzelmi, kulturális, rokonsági, megélhetési, iskolázottsági, érvényesülési, boldogulási állapot is. Aki csak korlátozottan élheti át azt a teljességet, amely a nemzeti állam többségi lakosának „természetes állapot” – nos, az éppen a nemzetiségi! Sőt, a nemzetiségi—kulturális—etnikai palettán számos változat előfordul még. De alapvetően két—három alaptípusa van a kisebbségbe szorult nemzetiségi helyzetnek:

            1) az olyan nemzetiségi helyzet, amelyben a közösség tagjainak van egy származási országa (például a magyarországi németeknek, szlovákoknak, bolgároknak, szerbeknek, szlovéneknek van-volt saját állama is);

            2) van olyan nemzetiségi helyzet is, amelyben sosem lehetett arra hivatkozni, hogy „ebből és ebből az országból—államból jöttem, hadd őrizzem meg szokásaimat!”, mert nem volt ilyen állam már, fölszámolta a történelem (például Kunországot, ahonnan a kunok és palócok jöttek);

            3) vagy éppenséggel sosem volt konkrét a származási hely (például a „szaracénok” esetében, a zsidóság esetében, vagy éppen a tételezhetően Indiából jött, de területi hovátartozás-tudattal nem rendelkező romák esetében).

A megnevezhető származási ország, a menekülésre okot adó feltételek, vagy esetleg a letelepedni és beilleszkedni vágyó ember boldogulása azonban csupán az egyik szempont a kisebbségi—nemzetiségi léthelyzet alakulása során. Számos más folyamat okozza, hogy még „nyitott határok” esetében is roppant sok nehézségbe ütközik a nemzetet váltó egyén vagy csoport beilleszkedése: gondoljunk például a török hódoltság idején itt maradt vagy ide vándorló népcsoportokra, a szlavóniai eredetű szlovénekre (tótokra), vagy napjainkban az európai városokba települő arabokra, tálibokra, törökökre, szurinámiakra, akikkel kapcsolatosan nem okvetlenül a gazdasági—politikai hatalomnak, sokkal inkább az előítéletes vagy idegenellenes társadalmi közgondolkodásnak vannak bajai. A „hivatalos” (állami) politika és a helyi érdekű (ön)kormányzati politika korántsem lehet független a betelepülők származási országának ismertségétől, de közmegítélésétől sem. Vagyis a külső körülmények és a belső feltételek egyaránt hatnak arra, hogy a nemzetiségi helyzetet, kisebbségjogi biztonságot garantáló politikák milyen állapotokat idéznek elő az együtt vagy egymás mellett élő népcsoportok körében, mennyire teszik őket nyitottá, befogadóvá, vagy éppen elutasítóvá.

A kisebbségek főbb csoportjait a nemzetközi politikai gyakorlat aszerint határolja el egy-egy állam nemzeti lakosságától (vagyis a többségtől), hogy legalább két generáció (kb. 40—50 év) óta megkülönböztetik őket jogi vagy nyelvi—kulturális értelemben, vagy pedig ők magukat nyilvánítják másnak. Ez utóbbi két szempont abban is szerepet játszik, hogy egy országon belül elfogadják-e jelenlétét egy (vagy gyakorta több) kisebbségnek, s ha igen, akkor ez nekik is érdekükben áll, vagy éppen hátrányosan érinti őket. Például Magyarországon a cigányokkal kapcsolatos közgondolkodás, sőt a tudományos megismerés normái szerint is cigánynak lehet venni azokat, akikről

            1) környezetük azt állítja, hogy cigányok, valamint azokat is, akik

            2) magukat annak nevezik, függetlenül attól, hogy ez számukra előnyös vagy hátrányos. Az előnyök és hátrányok persze attól is függenek, éppen ki érvel ellenük vagy velük, ki panaszkodik vagy büszkélkedik a helyzetével.

A magyarországi cigányság, mint a legnagyobb kisebbség (becslések szerint kb. 600.000 ember) java többsége igen súlyos megélhetési gondokkal, lakáshelyzettel, tanulatlansággal és rossz egészségi állapottal küzd... – és ennek nemegyszer hangot is ad társadalmi képviseletein keresztül. (Kisebbségi képviselet sem volt mindig, ez csupán nagyon új fejlemény...!) Sőt, gyakran még azokat is „lecigányozzák”, akiknek mozgó életmódja, biztos jövedelemforrása nincs, vagy nem tudják, esetleg nem is akarják kevés jövedelmüket beosztani, inkább fölélik. Ezt a lecsúszott társadalmi réteget (mert immáron nem néhány emberről, hanem százezrekről van szó az utóbbi másfél évtizedben!), szívesen azonosítja a közfelfogás a „dolgozni nem szerető” cigányokkal. Holott a cigányság számos társadalmi tevékenységet egymaga végzett évszázadokig (fakitermeléstől teknővájásig, szegkovácsságtól és lópatkolástól a vályogvetésig, kosárfonásig, szállítástól a muzsikálásig). Viszont az elmúlt évtizedben a romló életszínvonal elsősorban és legelőször éppen őket érintette, így nem tudtak tartalékokat fölhalmozni sem lakások formájában, sem tanultság és iskolai végzettség szempontjából. Amikor pedig hagyományos közvetítő—kereskedő tevékenységüket folytatják, akkor azonnal fölébred a gyanú, hogy áruikat lopták, házaikat eladták, pénzüket elénekelték, ha pedig így van, akkor „meg is érdemlik sorsukat...!”.

Ám erre még rárakódik a kisebbségekkel és etnikai csoportokkal kapcsolatos politizálás, amelyet közismert szakkifejezéssel röviden „etnopolitikának” neveznek. A cigányokkal kapcsolatos etnopolitika igen kétarcú: ha a kormányzat saját eredményeit kívánja fölmutatni, vagy az Európai Uniós csatlakozás feltételeinek akar megfelelni és hivatalosan épp a romák helyzetének javításáért folyó küzdelmet értékelheti, semmiképpen sem fog azzal büszkélkedni, hány cigánygyermek marad ki az általános iskolából, hányan szülnek alig kamaszodva a lányok közül, és hányan szorulnak különleges betegellátásra, családi segényekre és kedvezményekre, lakásfelújításra vagy fedélbiztosításra... Ehelyett inkább arról készül kormányzati döntés, hogy a leszakadt csoportok – s köztük a kisebbségiek köréből is főként a cigányság – kiemelt figyelmet kell kapjon a szociális, egészségügyi és foglalkoztatási szempontból, vagy hogy csökkenjenek az előítéletek a cigánysággal kapcsolatosan... A cigány és nemcigány oldal ebben az együttműködésben a kérencsélés és foglalás, illetve ígérgetés és büntetés megoldásaiban talál egymásra: aki teheti, csak akkor vallja magát cigánynak, ha ebből várható haszna van, ha ennek ürügyén támogatást kérhet – de fennen titkolja cigány voltát, amennyire csak tudja, ha éppenséggel munkát keres, ha atöbbiekével azonos jövedelemre számít, ha nem akar sem kivételezett lenni, sem hátrányosabb helyzetbe szorulni, vagy ha gyermekét nem akarja kisebbségi óvodába illetve kisegítő iskolába adni.

Ugyanezért térnek el a statisztikai adatok is: a magyarországi roma kisebbségi szervezetek 700-800 ezer lélekkel számolnak (ha a cigány lakosság létszámáról és saját intézményi támogatottságukról van szó), de a népszámlálási statisztika jóval kisebb (450-500 ezer fős) cigány lakosságot valószínűsít annak alapján, ahányan a magyar állampolgárok közül cigánynak vallották magukat. Az eltérés persze lehet a józan ész csele is: ha előnyös, miért ne vallja magát cigánynak, de ha csak az összeírási adat kell valakiknek, akkor minek is vállalják, hogy a (sokszor) megbélyegzettek között vannak. Egyenlőség és egyenlőtlenség így próbál összhangba kerülni – s ebben mindkét oldal (a cigányok és a nemcigányok, a politikai intézmények és a cigány érdekérvényesítés taktikái is) egyaránt szerepjátékokra kényszerül.

A magyarországi romák ilyetén „megszámlálhatatlansága” még ennél is nagyobb gondot okoz Nyugat-Európa számos országában, ahol leginkább vándorol a cigányság, és kevésbé hagyja magát letelepíteni. Válaszképpen egyre több helyen tiltják meg a vándorcigány-telepek kialakítását, alkalmi táborok létesítését is. Vagyis: ha lehet, még látványosabb az érdekek ütközése a romák és az államok vagy önkormányzatok politikusai között, még több a látszat-program a szelíd kényszerek alkalmazása mellett, még süketebb a más hangnemű életmódra a politikusok érdekelt köre, ezért a szembesülések is látványosabbak, a törvények is korlátozóbbak, és mindezek fölött még zengzetesebbek a megoldáskeresési programok... A megoldások közül pedig érdekes módon hiányzik annak észrevétele, hogy bár Európa- és világ-szerte egyre nagyobb arányú lakosság él a városokban a vidékiekhez képest (s a beköltöző, életmódot váltó csoportok között a cigányság városba költözése is látványosan jelen van). Egyre több ember éli életét az utakon „hivatásos vándorként” (szállítóként, kamionosként, futárként, pilótaként, hajósként, kereskedelmi ügynökként), mégis a hagyományosan ugyanilyen foglalkozású cigányságot kitartóan lenézik „le-nem-települt” életmódja miatt. Mintha bizony a repülőterek, autópálya-centrumok, alvóvárosok és szállodaláncok nem éppen „cigánytábor-szerűen” lepnék el a világot... (Lehet, hogy emiatt „vannak útban” a romák...? Ezt nem tudhatjuk... Budapest VIII. és IX. kerületében vagy néhány magyarországi faluban egészen egyértelműen „modernizációs” szégyen, illetve a látszólagos helyi hatalmi presztízsveszteség miatt igyekeznek őket „eltanácsolni” a településről...).

Ami ennek kapcsán föltétlenül hangsúlyozandó, az a gazdasági és politikai hatalmi egyenlőtlenségek, lehetőségek és remények mellett kialakuló szabályozás: a nemzetközi joggyakorlat javarészt tiltja a megkülönböztetést, a diszkriminációt. A kisebbségek mindenkori helyzete azonban nemcsak állandósult hátrányos helyzetet, diszkriminált állapotot (vagyis negatív megkülönböztetést és kiszolgáltatottságot) mutat, hanem éppen azért, mert ennek megelőzése végülis mindenki érdeke, kialakul a pozitív diszkrimináció kényszere is: ahhoz, hogy egyenlő lehessen, induló segítségre szorul egy kisebbség, s ahhoz, hogy egyenlő esélye legyen, többlet-kedvezményre van szüksége. Ennek elfogadása pedig a maga helyzetét nehéznek érző más társadalmi csoportokban sem megy könnyen, sőt, sokszor nyílt ellenkezésre is vezethet: „miért kap kedvezményes lakást, csak azért, mert cigány?!”, „miért kell külön iskola, speciális pedagógiai tudományág a cigányok oktatásához, mikor nem is akarnak iskolába járni...?!” – így szólnak az ellenérvek, de mintha elfelednék, hogy például a gyermekek sem egyenlőek, többlet-figyelemre szorulnak, a fogyatékosoknak is több segítségre van szüksége, a vidékiek sem élvezik ugyanazt a fővárosi ellátottságot, s ha csökkenteni vagy megszüntetni akarjuk hátrányos helyzetüket, több előzetes segítséget kell kapniok...

A külön(leges) figyelemre, többlet-segítségre szorulók azonban egyre többen vannak. Köztudottan sokasodnak a Föld lakói között azok, akik nem ott élnek, ahol születtek, nem ott dolgoznak, ahol laknak, nem ott érzik jól magukat, ahol meg kell húzódniok, nem ott szeretnének megélhetéshez jutni, ahol erre mások, a környezetük lehetőséget biztosít számukra, vagy éppen ahol ez egyre nehezebbé válik. A világ mintegy ezernyi népcsoportjának jó része olyan területen él, amelyet (legalább részben, vagy teljességgel) ő maga választhatott lakóhelyéül – de már jóval kisebb hányada érzi úgy, hogy érdemes volt éppen oda születnie, s nem kell elvágyódnia valahová más tájékra. Az ezernyi nép java része (több mint háromnegyede!) olyan környezetben él, ahol más népekkel is kapcsolata van, és ahol más népek életkörülményei, területei határolják a saját csoportját. Lehet-e egyre több embert részesíteni egyre sokrétűbb külön kedvezményben, vagyis mind nagyobb tömegekre kiterjeszteni a pozitív, támogató megkülönböztetést? Lehet-e a népek között béke, kedvelhetik-e egymást, együttműködhetnek-e valamiképpen, ha a változások fő sodra nem az együttműködést, hanem az önzést, nem a megértést, hanem az elutasítást erősíti...?