Zulu – vajon mit jelenthet ez a szó a magyar olvasónak?

Reménykedünk abban, hogy ma már számosan vannak olyanok, akik tudják, hogy egy nagy (lélekszámát tekintve már a magyarokét meghaladó) dél-afrikai népről van szó. Akik, tesszük hozzá, igen sajátos történelemmel rendelkeznek. A 17—18. században felbukkanó és főleg Natal­ban szétszórtan élő bantu zulu vagy azzal rokon dialektusokat beszélő etnikai csoportokat (törzseket, frátriákat) nagy kegyetlenséggel, de igen céltudatosan és eredményesen „veri egybe” a szinte ismeretlenségből, megtűrt állapotból előbukkanó Chaka vagy Shaka, akit egyrészt zulu Napóleonnak neveznek. Másrészt viszont mint az általa egységesített bantu népességekből törzsi királyságot, pre-állami formációt megteremtő történelmi figura: személyében és tetteiben a tegnapi és mai afrikai nemzeti identitásnak is forrásává vált és válik.

No és, elkerül a dél-afrikai magyar követségre egy kolléga Fábián Zoltán személyében, aki nyitott szemmel körülnéz, aztán egyszer csak egy „szép” regénnyel [Józsa Fábián: Umzingeli, az álmodó vadász. Budapest, Nimród Vadászújság, 144 old.] ajándékozza meg az egzotikumra mindig is éhes hazai olvasót. A főszereplő Umzingeli nem más, mint egy zulu vadász, aki a pre-shakai korra emlékeztetően éli egy kisebb törzsi közösség életét, amely egyszer csak e „történelemelőtti” világra nagyon is jellemző módon összeütközésbe kerül egy szomszéd csoporttal. És főszereplőnk ekkor átéli települése (kraalja) pusztulását. Az eleinte ügyetlenkedő, helyét kereső, kötelező vadászsikereit sikertelenül hajszoló ifjú harcos szinte a szemünk előtt felnőtté, utóbb törzsi csoportja hősévé válik. Megmenti a falu népét, és visszaszerzi a csoport öregedő főnöke lányát, aki a felesége lesz.

A szerző legnagyobb érdeme – túl azon, hogy meseszövése kezdő író létére is példás – az, hogy néprajzi—etnológiai szempontból is „hitelesnek mondható” történetet perget le a szemünk előtt. Tehát nem egzotikus, hanem szinte belülről jövő képet alkot egy tőle (tőlünk) idegen világról.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a regényben ne érvényesülnének „vadászgondolattal” is átszőtt elbeszélői eszközök: a hosszú oldalakon át ügyetlenkedő, de a kötelező siker érdekében újabb meg újabb vadűző kísérletekre vállalkozó főhős minduntalan megszólítja (képzelt formában) őseit, tanácsot kérve tőlük. És ezzel megidézi, életre hívja a zuluknál is érvényesülő őskultuszt mint a törzsi hitvilág jellegzetes megnyilvánulási formáját. Más kérdés, hogy ez (persze a meseszövés céljainak megfelelően) Fábián könyvében kissé romantikusra sikerül. Hiszen a zuluk, mint számos más földművelő vagy pásztornép Afrikában, csak remélik az ősök szerteszét kóborló vagy éppen (a faluban, esetleg éppen körülötte lévő) nyughelyére megtért lelkeinek segítségét. Ugyanakkor félnek, tartanak is tőlük, és minduntalan áldozatot mutatnak be nekik. Vagyis a Fábián által írói eszközökkel bemutatott, ősök nyújtotta atyai segítségnyújtás a valóságban nem létezik.

Végül is a regény – bár irodalmi—művészeti szinten ez a megoldás sem támaszt igazolhatatlan helyzetet – idillikus állapotokat festő megoldással zárul. A törzsi villongás mesésen szép megoldást nyer: az öreg törzsfő, bár az ifjú vadász a leleményessége nyomán megtámadottból győztes féllé válik, bosszúállás nélkül zárja le a konfliktust, és ezzel erkölcsi magasságokba emelkedik.

A törzsi világ történelmének valósága azonban sajnos az a vélhetően már Shaka előtt is érvényesülő, majd a Shaka-korszakban felerősödő, időről időre, alkalomhoz kötődően érvényesülő kegyetlen barbárság, amely, valljuk meg őszintén, az egész európai ókort és középkort is mélyen áthatotta. [Tehát mégsem olyan idegen  számunkra  sz.m.]