​Az „új világok” fogalma, a modernitás légköre, vagy akár a modernséget megelőző és követő korok rendszerszerű leírási kísérletei ritkán kerülik el, hogy a megélt világot a megérthető világgal próbálják összefüggésbe, leágazásba, visszaható állapotba hozni. A megértést a történeti dimenziók közé szorító, a működést a rendszerjelleggel azonosító, a jelenlévő és a várható tudásokról kialakult képet a diszciplínákkal relációba állító felfogásmódok egyik legsodróbb elméleti dokumentuma lett a 2004-es alapmű, Immanuel Wallerstein világrendszer-elméleti főműve,[1] amely mintegy négy évtizedes latolgatás és előmunkálatok eredménye. A Szerző a modern világ történetének, történetek elméletének és ideológiák, geokultúrák fejlődésének megértéséhez próbál alapozást adni, mégpedig a globalizációval kapcsolatos viták módszertani felülmúlásával, a történeti társadalomtudományok területének tudáshátterével. Nézőpontja és keresési vezérfonala a globális összefüggésekre koncentrálásra késztet a nemzetállami léptékű megközelítés helyett, kiterjedt történeti folyamatok hosszabb periódusokon átívelő szakaszait tekinti át integrált társadalmi valóságként, és eltérő léptékű szereplői/aktori részvétellel számol, amikor erős vagy gyenge nemzetállamok, vagyonos vagy marginalizált osztályok, termelési ágazatok, cégek és tőkefolyamatok, gazdasági programok, akár háztartások vagy kisebb léptékben mérhető identitáscsoportok viszonyrendjét tárja föl. Wallerstein világrendszer-elméletében lényegileg az az alternatív gondolati keret tekinthető újnak a marxi és részben a lenini kapitalizmuselmélettel szemben, hogy mihez képest, hol és mikor nyújt valódi alternatívát a kapitalizmus mozgástörvényeinek, fejlődésének és szereplőinek megértéséhez fölhasznált fogalomkör. Bevezetését az unidiszciplináris megközelítés (amely több, általában elkülönülve működő tudományág, jelesül a történelemtudomány, közgazdaságtan, szociológia, politikatudomány) módszereit is alkalmazva a történeti dimenzióba emelt tudománykritika jellemzi, melyben szerepet kap a modernség megértéséhez szükséges „objektív” tudást kiegészítő nomotetikus szemlélet (azaz: törvényszerűségek után kutató felfogás), továbbá az idiografikus tudományfelfogás is, mely a társadalmi jelenségek megismételhetetlen egyediségéből indul ki és történeti modellé erősödött.

Wallerstein, mint az újbaloldal társadalomképe és a múlt eseményeinek historiográfiai megnevezése mellett a jelen történéseinek jelentőségére figyelni képes modernitás-elemző a kutatóknak és kutatási szemléletmódoknak olyasféle kritikáját adja, melyben a történészi, mindenekelőtt saját nemzeti múltra és összehasonlító szándékkal a földrajzi környezetre jellemző fókuszválasztást kritizálja, a francia, brit, német, olasz és amerikai nézőpontok „pozitivizmusát” cáfolja, melyekben a módszertani eljárások, a „saját országra” fókuszáló elfogultságok elkerüléséhez a kvantitatív elemzéseket és általánosításokat kezdték pártolni, szemben az antropológusok kritikus nézőpontjával, melyet a gyarmati befolyás felülbírálata, s kisebb léptékű, speciális élethelyzetek belátása, a résztvevő megfigyelés metódusának követése jellemzett. Utóbbiak empirikus bizonyságai a (korábban megtévesztően és lebecsülően) „primitívnek” nevezett társadalmak létformáiról olyan szokásrendszerekre irányítottak figyelmet, melyek ésszerűségei megelőzték, felülmúlták vagy rangban legalábbis elérték a modernizálódott világ nemzeti hatalmait. E kulturális megértőmód alkalmazása (és korlátozó, elkerülést lehetővé tévő) tudományterületi aspektus megoldása volt a „fejlődéstanulmányok” kialakításának oka, melyek a kutatás, tanácsadás, beleszólás, „modernizálás” ellenében a premodern létformákban idővel posztmodern értékek megmaradását sejtették meg és mutatták föl. De sokszor a két világ „határán” képzelték magukat belátó és eligazodó magabiztossággal, keverve a törvényszerűségek és egyediségek meglétét, ezek értelmét, hasznát, rendszerszerű működésének okát és módjait. A világrendszer-szemlélet persze nem redukálható a világrendszer harmóniáinak vagy konfliktusainak leíró értelmezéseire, Wallerstein ezért a kötet további nagyobb fejezeteiben a termelés, értéktöbblet és polarizáció folyamatait, a szuverén nemzetállamok és gyarmati államközi rendszer szerkezetét, az ideológiák és társadalmi mozgalmak jelentőségét taglalja, végül a válságok, káosz és rendszerkonfliktusok természetrajzát körvonalazza.

 A világgazdaság-szempontú, totális áttekintésre hangolt, de önnön kutatási aspektusát is fenntartásokkal kezelő szemléletirány persze messze nem lehetett univerzálisan elfogadott. A válságképletek fenyegető víziói, a két szuperhatalom negyed- vagy félévszázados ideológiai küzdelme, s a „harmadik világ” túlélési stratégiáinak esélyei Wallerstein kritikusait és követőit is állásfoglalások, szempontváltások, interdiszciplináris felfogásmódok megformálására késztették. Már amikor késztethették, s amikor nem vált végképp válságossá a racionalitások nevében haszonelvű társadalmakat és új világokat népszerűsíteni, dacolva minden korábbi, humanitárius vagy piaci, fejlődés- vagy stabilitás-alapú nézőponttal.

Morális új-világ, tudati evolúció, együttélési mozgalmak

„Világunk nem racionális és nem is fenntartható” – summázza korunk ingatag rendszereit (társadalmiakat, politikaiakat, morálisakat, ökológiaiakat) egyik újabb könyvében László Ervin egy új, fennmaradási vagy megmaradási stratégia részeinek, szereplőinek tekintő felfogásmódban is más utakat kereső „policy” alapelveit taglalva. Az Új világkép. A tudatos változás kézikönyve című opusz[2] nem kisebb politikai közszereplők előszavával jelenik meg, mint az egykori államfő Mihail Gorbacsov, vagy a spirituális vezetőként elhíresült orvos, Deepak Chopra morális tanításával, aki a kettős világ-osztottság gazdasági kíméletlenségének opciójaként a humanitárius gyalázatok elkerülésének programját hangsúlyozza méltóbb jövő-perspektívaként.

Az új világkép a tudatos krízismenedzselés fontosságára int, a környezeti etika felelősségére kötelez és korunk társadalmainak roppant mértékű fogyatékosságáról mond ítéletet, mikor a válságról részint veszélyként beszél, másrészt viszont esélyről is, hogy a kulturális intolerancia adott mértékét és romlási trendjét elkerülhetőnek hihessük. Az erőforrások gazdasági, ökológiai, munkamigrációs, megélhetési és demográfiai turbulenciákban kimerítően méltatlan túlfogyasztása nemcsak a túlélés veszélyeztetettségének állapotára, hanem a fenyegető instabilitás és a társadalmi-politikai rendszerek összeomlását vizionáló közeljövő élményére kényszeríti a szemlélődőt vagy mérlegkészítőt. László Ervin, aki zongorista csodagyerekként már kilenc évesen a Pesti Vigadóban lépett föl, tizenöt éves korától húsz éven át koncertezett a világ leghíresebb pódiumain, majd filozófiai és rendszerelméleti tudományok professzoraként a világ legjelesebb egyetemeinek oktatója lett, 1978-ban készítette el Célok az emberiség számára című jelentését a Római Klub számára. A jövőtudományok terén végzett kutatásai, több mint hetven könyve alapján valóban egyetemes jelentőségű gondolkodó nemcsak a legkiválóbb univerzitások díszdoktora, Nobel-békedíjra jelölt közszereplő, a Budapest Klub alapítója és elnöke, hanem az emberiség várható jövőjéért okkal aggódni kész morális gondolkodó is, akit korunk egyenlőtlenségeinek és fogyatékosságainak kérdése nemcsak krízis-teóriaként érdekel, hanem akit a mentális-morális nyomásgyakorlás felelőssége is elkötelezetté tesz. Kötetének a „Mi történne, ha…?” és „A 2012-es jövőkép” fejezetein túl a planetáris tudatról szóló kiáltvány mellett egy „új emberiségért vállalt misszió” alapjainak letétele lett kiemelt célja, s ezen belül is a könyv „Jól időzített változás” fejezetében fundált etikai rendszermegújítási programban hangsúlyozott alapelvek kerültek fókuszba. Itt László Ervin a globális egymásrautaltság követelményeként a „harmóniában éljünk egymással” elvét, az „együttélés minimumfeltételeként” aposztrofált „közös etikai rendszert” és a tudományok felelősségét hangsúlyozza: bár a világ nagy vallásai által több ezer éve megfogalmazott viselkedési és erkölcsi szabályrendszerek kínáltak harmóniákat, de ezeket (a zsidó-keresztény Tízparancsolat, a buddhista Négy Nemes Igazság, vagy a Korán alapelveit) a tudományok valamely hideg intellektuális fölénnyel nem fogadták el, továbbá noha az emberi lét harmóniáit programosan meghirdető teóriák (így Saint-Simon 1700-as évekbeli, Auguste Comte 1800-as, Émile Durkheim 1900-as évekbeli normatív erkölcsi vagy „pozitív” célkitűzései) nem lettek „a tudomány elvi alapjául szolgáló ’tökéletes objektivitás’ törekvésének” irányadó programjai, mégis, ma már nem elodázható egy új etikai rendszer kidolgozásának és ezt megerősítő mozgalomnak életrehívása, amely a felelősség új korszakát készítené elő. A világ vezető tudósainak szervezete (Union of Concerned Scientists) 1993-ban kibocsátott nyilatkozatát 70 ország 1670 tudósa írta alá, melyben a Földhöz való viszony és az emberiségnek a természeti világgal való szembenyomulása mint fenyegető jövőkép kapott felkiáltójelet, abban a figyelmeztetésben csúcsosodott ki, hogy „éljünk úgy, hogy mások is tudjanak élni”.

Ez a „planetáris etika” a szegényeket és az újgazdagokat is változásra, felelős konszenzus keresésére szólítja fel, s főként arra: akár fejlett, akár fejletlen országban, elzárt életmódban vagy fogyasztói korszakban, de a közös etika nevében csakis úgy igyekezzünk élni, hogy az igazságos és felelősségteljes élet minél kevésbé lehetetlenítse el mások életét. A „tudat evulúciójának előmozdítása”, az érzések, érzelmek, közösségi kapcsolatok, „az önerősítés” mint az individuumtól elválasztható univerzális egyensúlyok átélése”, valamint az alapvetően közös értékek – társadalmi, intellektuális, érzelmi tartalmak – átélésnek segítő hatása hangsúlyosabban részt kaphatna a jövőépítés társas dimenziói között. Akik nem a külső, pénz és hatalom, birtoklás és gazdagság-alapú értékrend elfogadására képesek csupán, hanem a belső, új értékigazságok belátására is, azok maguk és egész emberi közösségük számára megszerezhetik a létezés élményének mélyebb tartalmait, a természet rendjében is harmonikusabb együttélési-együttműködési normák sikerélményét. Ehhez azonban a kapcsolatgazdag, emberi erőforrások iránti tisztelet és intenzív (a hódítás, gyarmatosítás, fogyasztás extenzív silányságaival szemben is életképes) kommunikáció, transzperszonális értékrend és a befogadóbb, a közjó tartalmait az emberi mélységek felé is kiterjesztő kooperáció életterének gazdagítása szükséges. Ehhez pedig nem (világ)kormányok programja, nem felsőbbrendű tudatok térhódítása, nem gátlástalan sikerképesség erőszakos nyomulása, hanem a befogadóbb, a közhaszon lényegét a harmóniák meglelésében megnevező tudatos program és döntésbefolyásolási akaratosság szükséges. Ezt a hitvallást, a tudat magasabb szintjének célrendszerében megvalósuló szeretet és kapcsolat, egység és összekapcsoltság követelményét éppen a megkülönböztetések kihívásainak leküzdésével, egyéni morális programok kidolgozásával tehetjük teljesebbé – ezzel a drámai múltélményt és egyenlőtlen fejlődésre alapuló örökséget is képesek lehetünk az újabb és végleges megrázkódtatások előtt a magunk felelős jövőképévé alakítani. Semmiféle szervezett (vagy szervezeti) világ nem lehet meg egytónusú, egysejtű, egyhangú stratégiával (még a szivacsok is fejlesztenek szakosodott funkciójú sejteket!), ezért az emberi és kulturális világban a sokféleség megőrzésének elve, az eltérések megbecsülésének normája, a multikulturális sokszínűség mint strukturális elv kell az uniformizálás-nélküliséget elősegítse. A „statikus stabilitás vágyálom, mert az egyetlen állandóság a fenntartható változásban és átalakulásban rejlik. Társadalmaink fejlődését folyamatosan irányítani kell, hogy elkerüljük a sikertelenségeket, és olyan világ felé haladjunk, ahol békében, szabadságban és méltósággal lehet élni. …Lényegében és legfőképpen azonban ez személy szerint mindenkitől várható… Saját magunknak kell elkezdenünk” társas tudásunkat és kollektív normáinkat a társadalmi változtatás felé alakítani, hogy „az emberiség létfontosságú egymásrautaltságát és alapvető egységét fölismerve önként elfogadjuk az ebből származó etikát és étoszt. Ennek kifejlesztése elkerülhetetlen az emberiség számára, ha fenn akar maradni e bolygón” (165. old.).

Kirekesztettségi mintázatok

A kollektív tudás, önkreatív változtatás és étosz témakörét, a függések, devianciák és társadalmi anómiák rendszereinek, kihatásainak szemléjét nem pusztán az univerzális vagy szubkulturális társadalmi tagoltság képletei kedvéért vonultatom föl; nyíltan bevallott célom, hogy a társadalmi kirekesztődések, az addikciók mintázatait és kirekesztések folyamatait helyezzem el itt a szociális befogadási/kirekesztési kontextusok kontrasztjaként vagy lehetséges okaként. Az elfogadás és a megismerés szociálpszichikai tényezői, a belátás, értékelés és kooperáció teorikus vagy hétköznapi esélyei alighanem súlyos esélyként/devianciaként vannak-lehetnek jelen a másságok felismerésében, tűrésében, elfogadásában. Ennek számos türelmetlenség látszik ellentmondani, de ezek oka sem teljesen ismeretlen. A „felhasználóbarát” felfogás, a bevonódottság és a társadalmi befolyással történő felruházás képletei azonban a társadalmi „fények és árnyak” kutatások alapján (NKFP kirekesztődés-vizsgálat) olyan folyamatokra is rámutatnak, melyek a hatalom- és én-technológiák „új kormányzási” (governmentality) elvek Foucault-féle képletével is összefüggenek. De az individuum társadalmi szerepének csökkenésével szembeállított program, mely az egyént képessé teheti arra, hogy önkreatív képességeit vesse latba, nagy mértékben korlátozás alá kerül a felelősség, a kapcsolati tőkék, a lefelé csúszás tömeges jelenségével, a stigmatizációval és a „felelőssé tevés” terápiás lehetőségeivel is. Az „énprojektek” és a „cseppfolyós modernitás” körülményei folyamatos határdefiníciós játszmákba torkollanak, melyekben a kirekesztési stratégiák sokszor a nulla végösszegű interakciókhoz vezetnek, de sajnos nem kevesebbszer a társadalompolitikai félreértésekhez, a hatalmi oldalról az egyén védtelen világába továbbított felelősség-áthárításnak útján át is érvényesülnek. A Leszakadók. A társadalmi kirekesztődés folyamata című tanulmánykötetben (Rácz József szerkesztésében)[3] éppen ennek gátat vetni próbáló kutatói szemléletmód érvényesül, midőn az ágencia (érintettség felismerése, felelős kezelése) kérdéskörébe a felelőssé tétel (responsibilisation) problematikáját vonja be, vagyis azt, miként nem szabadna a generációkon át munkanélküli, az elnyomott kisebbség tagja, a hajléktalan vagy a szabadult „börtönviseltek”, a prostituált vagy az állami gondozott, a krízisszállóra került fiatal anyák vagy a társadalmi tőke és segítők nélkül vergődő más csoportok praktikus stigmatizálásával teremteni olyan értékrendet, amelyben a kiszolgáltatottak létbizonytalansága, a fehérgalléros bűnözés vagy más rizikócsoportok is sommás lekezelésnek eshetnek áldozatul. A kvalitatív kutatás anyaga másfélszáz oldalon taglalt árnyalatai roppant nehezen emelhetők át egy rövid figyelemfelhívó szövegbe, így hadd szorítkozzam a kötet olvasásának, befogadásának fontosságára utaláson túl arra az alaptónusára, amely nemcsak diagnózist, hanem terápiát is nyújtani kíván. Az életút-elemzések, interjú-részletek, integrációs minőségeket „célcsoportok” kontextusában körvonalazó projekt a „kockázati magatartások” felé eltolódott sorsokra fókuszál, melyek a szociológiai és szociálpszichológiai vagy addiktológiai és devianciakutatási perspektívákra is kihatnak. A kirekesztettség és a visszaintegrálás célképzete jellemző módon nem „tömeges” felmérésben, kvantitatív mutatókban látta meg eszköztárát, (sőt, magát a felmérési helyzetet is kellő önképpel jellemzi, miszerint a kutatás etikai kérdései közé tartozott az is, hogy maguk a kutatók nem voltak kirekesztettek, sőt nem lehetett vállalt feladatuk a szolidaritás, viszont a megértés és az együttérzés igen, ld. 17. old.), ezzel pedig annak elősegítése is, hogy az érintett kirekesztettek felfedezése, megtalálása, meghallgatása, kizárásuk lehetőség szerinti enyhítése éppen e publikáció révén lehessen eredményes, sőt társadalompolitikai programcél is. Ezért az ágencia értelmét a leszakadó csoportok esetében nem pusztán társadalmi-strukturális keresztmetszetben használták, hanem a mintázatok kirajzolásához hosszmetszeti, idői, átélt, belső narratívákat is föltétlenül tartalmazó szempontot vettek inkább, melynek része volt a „sors” sodrásainak kitett egyének védekezési mechanizmusai, túlélési technikái mögött megfogalmazódó én-képe, sorsfelelőssége, normasértési és akarat(osság)i eleme, választási és magatartási bázisa is. A kötet alaptankönyv – nemcsak segítőknek vagy segítők segítőinek, hanem mindennemű kirekesztési és bekebelezési folyamat megértésére, elfogadó és leszakadásra ítélő társas viselkedési gyakorlat megismerésére merészkedő olvasó számára is.

Elfogadó megismerés, pedagógiai kihívás, interkulturális kisebbség

A meglehetősen nehéz társadalmi és tudományos feladatot, a szocializációs és az uralkodó (fals vagy önemésztő) értékrendet kevés jó társadalomtudományi könyv tematizálja. Ezek egyikeként biztosan helye van önkreatív könyveink polcán a Kállai Ernő és Kovács László szerkesztette Megismerés és elfogadás. Pedagógiai kihívások és roma közösségek a 21. század iskolájában című szövegválogatásnak.[4] A testes kötet 21 szerzője és cikkeik-tanulmányaik címeinek roppant változatossága ismét csak kifog a recenzens merszén, hisz mindőjüket fölsorolni nem lehet, kiemelni viszont merész kockázatot is jelent, ha nem akar minősítés lenni egyúttal. Márpedig ettől épp azért ódzkodni kéne, mert a pedagógia társadalmi és iskolai vagy óvodai nevelési metódusai semmivel sem kiemelhetőbbek, mint a kirekesztettek, hátrányos helyzetűek, csonka családok vagy roma kisebbségiek helyzetképei és megértésük módjai. A kötet három tematikus blokkjában ugyan elválik valamelyest az elméleti pedagógia, általános neveléselmélet, az erkölcsi nevelés, értékrendek és megismerés, iskolai fegyelmezés, családi szocializáció és kapcsolatépítés, személyiségismeret és 21. századi gyermeklét megannyi kérdésének első első blokkja, a második rész az identitás, közoktatási „másság”, napközis lét, kirekesztés és empátia, pszichológusok és pedagógusjelöltek tapasztalati anyaga, hátrányos helyzetben lakozó családok szituatív megismerési és megértési módjainak kötet-egysége a harmadik, romológiai tömbtől, társadalomtörténeti vázlattól, cigányoktatás-históriától, irodalmi neveléstől és romapedagógiai hatásvizsgálattól, de mindhármon végighúzódik a problematikák nem egyfókuszú, hanem multidiszciplináris, humánus, sokszor szinte alázatos hittel interkulturálisra hangolt belátása. A fő cél maga az EMBER teljesség-igényű megismerése, megértése, elfogadása és társadalmi vagy egyéni szinteken megvalósuló lét-teljessége … – ami bár igaz program, de nemcsak a tényekhez, hanem a kalkulálásra kerülő előzményekhez is tartozik már, hogy korunk változó közélete, sodró hétköznapjai, kívülről determinált személyiségideálja, öntörvényű utak járhatatlansága vagy nehézsége, bezártság vagy kirekesztődés nyomasztó következményei immár nem csupán az egyszeri embert zúzzák bele a közös, „homogén” társas világba, hanem a megismerhetőség hiánya, a megértés nélkülözése, a kirekesztettség csapásai és a berekesztés technikái is ugyanúgy megtiporják a motivációk, hovátartozások, személyes tudások, egyéni viselkedések és közösséghiányos létformák pedagógiai „alanyait”. A szocializációs, társas beilleszkedési programok tehát sosem (csak) rutinra, de annál több adaptációs struktúrára, alkalmazkodási stratégiára épülve kell formálják a pedagógiai, társadalomszemléleti, emberfejlesztési célrendszereket… – akár kiilleszkedőkről, akár besoroltakról, akár érthetetlen vagy épp átlátható viselkedésmódokról, másságokról van szó. E programos szándék, a pedagógia egyre hangosabban megnyilvánuló, mert egyre küzdelmesebb és még szorongatóbban próbára tett értékrendje talán épp ennek révén lehet képes (a minőségi másságok látszatai mögött) a hátrányos vagy fogyatékos állapotok mélyén rejlő humánus programterv érdemi kidolgozására és a meg-megújuló önkép és társadalomkép formálására is. Így lehet talán esélyünk arra, hogy az első ismertetett kötet „új világképe” szerint, a változó világrend gazdasági kíméletlenségének opciójaként a humanitárius gyalázatok elkerülésének programját a krízismenedzselés hangsúlyozásával egyensúlyozzuk ki egy méltóbb jövő perspektívájaként.

Bűvös lenyomatok, tudományos hetvenkedésben

E múltat a jelen értelmezési terébe emelő, máskéntgondolást is lehetővé tévő feltételek között, roppant izgalmas változatban jelenik meg az utóbbi néhány évben az a kulturalista vagy kulturkritikai szemléletű narratív és interpretatív etnográfia, melynek opuszaiból elbűvölő szakmai könyvsorozatot bocsát közre a kolozsvári Kriza János Társaság és a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke.[5] A szociális és kulturális „valóságírás” példatárából a tíz szerző kilenc tanulmánya ugyan a bevezető 7próbás packázással eleve a szakmai máskéntgondolkodás és fiatalos értelemtulajdonítás elemi gesztusára épülő szemléletközösségbe kerül, de a provokatív erényeket busásan visszaigazolják maguk az írások és interpretációk. Elismerő kalapemelintés kell üdvözölje a Lenyomatok 7 alkotóit—kutatóit, akik öndefiníciójukkal mint néprajzos-antropológusok ugyan még küszködnek, (sőt kivagyiskodnak is), de ez talán az ifjúi helykövetelés jogos alapállása, megmerevedett korosztályi szokásrendek elleni narratív küzdelem inkább, s nem tudományrendi alapkérdés. Diskurzustársaságként és legitim beszélőként aposztrofálja Őket az előszó, mint oly témakörök kutatóit, akik empirikus mezőben, néprajzi alapozottsággal és antropológiai aspektusokban gondolják el és interpretálják a messziről oly turizmus-orientáltan elvont erdélyi hagyományos világot. Lokális személyiségek lokális mítoszát bemutatva a turizmus és a helyi értelmiségkultusz formálódásában (Daniel Rita, György Imola), katonatörténetek történeti életszakaszoktól is függő verzióit mesélve tovább (Zsigmond Júlia), földhasználat és szimbolikus értékmezők érdekszféráit vizsgálva (Pap Izabella), vagy épp a pálinka társas létben és reprezentációkban betöltött szerepét megfigyelve (Kádár Kincső és Tímár Krisztina) olyan fiatal, pályakezdő kutatók varázslatos prezentációit leljük az írások között, melyek hosszabb távon nemcsak a néprajzi gyűjtő-feltáró-muzealizáló szemléletmód kitáguló hatóterére hívják föl a figyelmet, hanem mindezen tünemények komplex társadalmi és kulturális összefüggésrendszerére, lokális érdekek parfümálódására és újrafogalmazódására, eszmények képviseletére és tartósítására is. Ha a falusi szekeresség egy továbbélő tradíciója iránt érdeklődő kutatója (Vass Melánia) a helyi-ség kulturális komplexitásába helyezi értelmezési alapállását, funkciójában ragadja meg a havasalji falu vállalkozói szférájának túlélőképességét a mentális- és presztízs-szférában, vagy ha híd- és határzónák kutatástörténetileg is izgalmas problematikáit járja körül Csanálos és Vállaj között a kishatárforgalom egy évszázados kontextuális elemzése révén (Szilágyi Levente), akkor látva látszik, hogy a kutatót épp a jelenség(ek) komplexitása érdekli, s ennek áttekintésével veti föl további értelmezésre-terepkutatásra-megfigyelésre-elemzésre méltó kérdéseit. Peti Lehel, aki közismerten az egyik legsikeresebb fiatal néprajzkutató a kolozsvári néprajzi szcénában, itt „szokott” kérdéskörével, a vallási néprajz moldvai csángók közötti hogyanlétével és a vallási élmény megélésének („interferenciákban és látomásokban” mutatkozó) problematikájával vezet be a szakrális kommunikációk világába, ennek keretében a vallási jelenések multikulturális kölcsönhatásait is verbális viselkedés zónájába emelve. A szőkefalvi négy egyház jelenléte, a búcsúk multietnikus és multikonfesszionális megjelenésmódja és ezeknek paraliturgikus mozzanatai is a populáris kultúra vallásantropológiai dimenzióit nyitják meg. Tekintettel arra, hogy Peti már nem egy monografikus feldolgozást tett közzé a kötetszám gyűjtött vallási néprajz csángóföldi sajátosságairól, e húsz oldalas tanulmány nyilván csak esettanulmányi szándékú lehet, de éppen mert a lokális beilleszkedettség adja alapját, interjúk és megfigyelések, háttérkutatások és eseményleírások kínálják következtetéseit, olyan paraszti világokról nyerünk összképet, melyek a falusi ezredfordulók csángó miliőben visszaköszönő „lezáratlanságait”, folytonosságukban is átalakuló reliktum-jegyeit tükrözik, transzcendenciát és átvételt, víziót és ünnepi időt, kontemplációt és zarándoklatot egyaránt. Megragadást és mozgást, kohéziót és elmozdulást, elhagyatottságot és lenézést érzékel Szabó Á. Töhötöm is, aki a faluképek és elmaradottság-ideológiák, hatalmi narratívák és közösségképzetek dimenziói közt keres értelmezési teret, s fogalmaz meg izgalmas, kutatásetikai és belátástipológiai kérdéseket is. A térbeli intimitások, a város hatása és visszahatása ugyanúgy kontraszt, mint a hatalom packázásai vagy a piac kényszerítő-gyarmatosító hatásai, s midőn ebből migrációs késztetések levezetése vagy félszei adódnak, maga is elmereng a kutató felelősség normatív határairól.

Új identitások, történeti idegenségek, nemzeti metszetek

A diskurzustársasági értelmezési kör, a demográfiai vagy statisztikai leírásmód kiegészülése a lokális migrációkkal, a háttérkutatások multietnikus tartalmaival többé-kevésbé a jelenvalóságok terhének súlyosbodását is tükrözi. Merthogy nem tisztán a messzi-múlt történelemhez kötődik, hanem jelen van minapjainkban is. Ha nem ténylegesen szemtől szembe, de a nemzetfelfogási tirádákban például minden tónusban, minden formában és üzenet-terhes tartalomban is. Egry Gábor kötete a nemzeti rém „sírból kikelt” identitáspolitikai dimenzióival indít az 1989 előtti időkből, s vezeti le a hagyomány-rekonstrukciós szemléletmódokat a nemzethatárok, mentális térképek, történeti víziók köréig, szinte napjaink utolsó perceiig. A könyv, amely a Napvilág Kiadó „20 év után” sorozatában jelent meg, Otthonosság és idegenség címével[6] szinte azonnal a határon túliak 2004-es kettős állampolgársági népszavazásával és az európai átmenet politikáival kezdi, hogy „a belpolitika folytatása más eszközökkel” mint hatalomtechnika kérdéseivel a múlt-múlt rendszerek restaurációjáig, Trianon vagy a nemzetesdi exportjáig vezesse végig a közérzetek és közpolitikai dilemmák, akaródzások, taktikák és kirekesztő bezárkózások kormányzati cseleit. A nemzet politikai közösségének víziójával, az egységtudat építésének fals technológiájával szembeni kritikai nézőpontja arra is rálátást enged, hogy a baloldal (történeti) szándékai és a jobboldali kirekesztéspolitika stigmatizáló hatásai a szimbolikus kitaszítottságon túl valójában a megosztás, a mentális közösség rombolása, mindennemű liberális és köztársasági eszmény elleni mozgósítása formájában oly mértékben rendszerbontóak, ahogyan épp az egységre hivatkozó állampolitikai tradíció sosem is lehetne, s oly fokig individualizáló mindez, hogy az épp ellenkezőleg, a jólét képzete felől teremti meg az egységhiány démonát, építi föl a kompromisszum-képtelen identitáspolitika semmiféle közösség-elvet nem tisztelő konstruktumát. A közösség mint befogadó, a közönség „mint kényelmes és biztonságot nyújtó” érzülettel az európai idegenséget is vállaló sötét horizontja a globalizáció mumusával épp úgy kell megküzdjön, mint a folytonosan változó és bizonytalanná vált viszonyítás-rendszerrel. Az uniós csatlakozás mint remény, majd az erre épülő szakpolitikai stratégiák, melyek az elkülönülés dinamikáját mindegyre meghatározták, ma már belső törésvonalat alkotnak, megosztó hatásuk a szomszédságok lekezelését, a rendszerváltás mint piacorientált stratégia távlatosabb céljainak és értékrendjének totális elvetését, a kirekesztő bekebelezés praktikáit hozzá, nemcsak államhoz méltatlan vezérelvként, hanem erőszakosságával párhuzamosan csökkenő racionalitásként is. A roma népesség mint „szignifikáns másik” elleni vehemencia állampolitikai rangra emelkedése, a szalon-antiszemitizmusok parlament-képes legitimálása, az uniós viszonyítási pontok és polgári állami perspektívák alapból elvetése, végül talán a határon túliak láthatatlan magyarságának átmázolása is olyasfajta társadalmi viselkedésminták értékrendszeri jóváhagyásává vált, melyben még a szolidaritás hiánya is csak lényegtelen felszíne, az önazonosság nem-találása már konstans eleme, a „centrista” és „középutas” dilemmák lesöprése pedig olyan vészes perspektívája lett a kormányzati működésnek, melyben a dichotómiák fundamentális felállítása stratégiai céllá satnyult. A nemzetre mint (alig kétszáz éves, de megannyi verzióban intézményesült) tüneményre hivatkozás persze a polgári korszakokban a még nem is létező entitás élesztésének stratégiája lehetett, mai eszménye és nacionalizmussá válása (politikai mozgósítás, mozgalom és készség arra, hogy a hivatkozott egység nevében irányadó kisebbség markolja meg az egyének legfontosabb identitás-érzetének befolyásolási monopóliumát) elfut odáig, hogy az „egyszerre egyetemes és partikuláris”, „egyedüli” lehetséges érdeket nevezze ki más nemzetek elleni saját politika alapjává (26—28. oldal).

A kötet az 1989 előtti magyar kormányok nemzeti identitás-építését is ismerteti, a határon túli magyarság létkérdéseit is érinti, a pantheon-építésben is „jobbra átot” végrehajtó fordulatot is súlyba veszi, az „itthon és otthon” megosztó dilemmáját is részletesen taglalja, a szimbolikus térbirtoklás intézményes és mozgalmi dimenziói közt ugyancsak eligazít (nem kis mértékben a jellegzetes erdélyi itthon/otthon identifikáció aspektusából kivetítve az egész problematikát), az aszimmetrikus kelet/nyugat képzet historikumát is fókuszba emelve. Valójában az önmagába zárt nemzet kétséges egysége, a történelem és a sorskérdések pragmatikus felhasználási rutinjai, a lózungok retorikai és esszencialista nemzetfelfogás révén alkalmi identitáspolitikai célrendszerré választott sodrása a Szerző interpretációjában a „nemzethivatás” felé vezető úton megtett lépések eredménytelenségének, útvesztési vagy eltévedési esélyei növekedésének drámáját vetíti előre. A „kizökkent történelem” ekként már nem a nemzet organikus épülésének, hanem a nemzetformálás félresikerültségének álideológiájává lesz. Egry ekkénti „metszete”, átnézeti képe erről a folyamat-ábráról olyan, melynek már bevezetőjében is a „megértés és türelem” kérése lehet alaptónusa, végkicsengése pedig az az otthonosság és idegenség együttes elfogadását sugallja, „túlfeszült lényeglátás” és „hamis realizmus” kölcsönös megértését szorgalmazva. Értékkonzervatív álláspontot, melyben a megértő lényeglátás a realizmussal, a reciklált reminiszcenciák a józan korképekkel találkozhat(ná)nak. Amíg még ennek esélye nem egyetemesen kizárt lesz…

Az erdélyiség „színeváltozása”

Történeti lábakon áll, ideológiai és identitáspolitikai köntösbe öltözködött, elemzésre érdemes az a lényeglátó realizmus is, melynek kontextusait Egry Gábor másik kötetében rajzolja meg. Az erdélyiség „színeváltozása”[7] sok összefüggésben az „egységeszme”, a pártprogram és a székelykérdés politikai diskurzusban fogant realizmusa, vagy másképp látva: az „erdélyiség” a „többségi létparadoxon” kérdése is, öndefinícióval, alázatos feladattudattal, megmaradás-eszménnyel, kivagyiság-daccal cizellálva. Észak-Erdély és az Erdélyi párt, mint az erdélyiségnek és identitás-őrzésnek kiszolgáltatott, nemzeti migráció dilemmáival vert univerzumnak léte és átalakulása mint „kis magyar világ” illeszkedik az erdélyi történetbe, „szürke foltként”, melyet a magyarországi értelmiségi közgondolkodás csupán messziről tekint, közelebbről nem ismeri, így a polgári és radikális baloldal által erősített „hazai” identitáspolitika aligha hozza össze, inkább széttagolja azokat is, akik együvé tartozásuk identitás-építésében lennének érdekeltek. (Nem tiszta analógia, de emlékeztessen ez jelenünk folyamataira is, mikor ugyanez az érdekpolitika, hasonló homály, idegen vagy nem szerves tézisek uralma formálja széttagolttá az erdélyi érdekszférát…! Pedig a fenti helyzetkép Szekfű Gyulától származik, 1934-ből…!)

A „szétfejlődés” mint koreszme a Szerző által megjelenített változatában az alkalmazkodás, a szembenállás, a „nem lehet” kényszere és a külső függés (magyar szupremácia) közötti sodródás eseményrajza. Egry sorra veszi az értelmezések, múltképek történettudati és ideológiakritikai nézetrendszerét, kimerítő árnyaltsággal taglalja az identitáspolitikák építésének alapjait, politikai cselekvést az eszmélkedéssel és hagyománytudattal kontrasztosító felfogásmódokat, hogy azután a „mi és a másik” közösségen belüli (vagy kívüli) értelmezéséről ne sztereotípiákat mondjon el, hanem a társadalmi szervező-funkciót nyert szövegek diskurzus-szintű belátásainak szemléjét adja. Főképp mert hiányzott eddig ez a magyarságtudatot eszményítő, 1940—44 közötti világokat összefoglaló, szintetizálni képes tudásminőség (kiemelten említi Bárdi Nándor kivételes munkáit, melyek e korszakra is releváns összegzéssel tekintenek), de az Erdélyi Párt keletkezéstörténetéből is kiemeli az egymást alig ismerő politikai erők „klubpárti” működésmódját (31. old.), Teleki Pál, Kállay Miklós, Mikó Imre, Ember Géza, Bánffy Miklós és mások egyházi, helyi politikai, vagy a tudáselitből és kisvárosi középosztályi sorból jött funkcióviselőit, támogatóit, szerepét. A társadalmi környezet, a politikai törekvések, a beágyazottság, a sajtó szerepe, az egyházak támogató vagy visszafogó hatása, a térségi hovátartozás és érdekképviseleti programok felől nézve, az alapos párttörténeti „vázlattal” kiegészítve végül is a pártideológia és erdélyiség viszonyába vezeti át elméleti megközelítését. A Párt mint totális társadalomszervező erő nem ritka eszmény e korban, jobb- és baloldali példái szerte a világban akkor már messzire látszanak. Egry Gábor körképe a politikai programtézisektől a szervezeti anomáliákon át a társadalmi válaszfalak és válaszok részleteiig megy el (29—87. old.), majd elméleti síkok kontrasztos megvilágításával az „egységes nemzet” és a „magyar anyaország” iránti elfogultságok, az elkülönítő tónusú kisebbségi léttapasztalat aktualitásai révén elbeszélhető „nemzetnevelés”, jogkorlátozottság, románokétól eltérő európai vágyképek, az „új magyar: a pozitív magyar” téziseinek áttekintésével körvonalazza a kisebbségismeret, faluismeret, liberális érzületkritika korabeli irányzatait. A politikai diskurzusok („miért van szükség Erdélyi Pártra?”, mik a kötelezettségek, felelősségek és áldozatosságok karakterjegyei, autonómia vagy adaptáció, népszolgálat vagy lokális demokratizmus stb.) a székelykérdéssel, mitizálhatóságával és diskurzusmezőbe emelésével kapcsolatos téziseit már modernizációs és önreprezentációs viszonyrendszerbe ágyazza, a „hagyományos magyar történet” elbeszélésének erdélyi konvencióival ellenpontozza, a Duna-medencei küldetést a tolerancia és nagyvonalúság románoktóli elvárásával árnyalja (111—148. old.), a további kisebbségek helyzetével összhangba kerülni nem tudó, a „kifelé” és „befelé” beszédben is színt váltó Párt működésmódját pedig a zsidókérdéssel összhangban is tárgyalja (136—179. old.).

A záró fejezetben Egry a rövid, de két évtizeddel korábbról fakadó transzilván és autonomista értékfelfogást is tükröző pártkorszak retorikai, identitáspolitikai, nemzeti-etnikai dimenzióit a belső tagoltság (román, magyar, német, zsidó, más kisebbségi) létállapotok fennállásának és felszámolódásának körképével zárja, benne a diszkurzív stratégiák fennmaradásának, „minta és példa”-jellegének, a visszacsatolás hiányának vagy kudarcának képleteivel, a demokratikus ideák, a parlamentarizmus és az álliberális nagypolitikai stratégiák kölcsönhatásainak következményeire utalva. Az erdélyiség, mint kisebbségi létforma, ha identitását nem a bezártságra és fals autonómiára építi, hanem a nemzetállam-ellenes stratégia melletti kitartásra, talán elkerülhette volna, hogy megtörténjen, ami mulandóságához vezetett: „a korábban éppen a nemzetállam elsődlegességének axiómájára épülő identitáspolitika elégtelensége miatt meghaladhatatlannak bizonyult kisebbségi létparadoxont felcserélték a nemzeti egység axiómáját elfogadó új identitáspolitikával szintén meghaladhatatlan ’többségi lét paradoxonával’…”, mely helyzetkép talán ma sincs oly távol, ha székely nemzeti törekvésekre, „kint és bent” ideológiáira, harsány nemzetkoncepciók befogadási készségére, „felcserélhető” identitásokra, migrációkra és az erdélyiség mai színeváltozásaira tekintünk elemző pillantással.

Kisebbségtörténet vagy elit-keresztmetszet?

A romániai magyar kisebbség történetéről, impériumváltásokról, magyar intézménypolitikáról és generációs képviseleti konfliktustörténetről számol be Bárdi munkája is egy rangrejtve maradt doktori értekezés súlyával.[8] Egry Gáborra, s a monográfia tudományos súlyú előzményeire utalásai puszta listában is negyven oldalt tesznek ki, sok-sok évnyi (egyszerűbben: két évtizednyi) kutatást, adatbázis-építést, forrásfeltárást, részközleményeket, esetelemzéseket, feltáró vagy elemző írásokat súlyba véve. Bárdi – ha egyáltalán merészelhetnénk és volna értelme rövid summázatot adni egy 600 oldalas tudományos műből – a romániai magyar kisebbség történetének alakulás- vagy változástörténetében két fő csoportozatot tekint felelősnek: magukat a mindenkori politikai, kormányzati eliteket, illetőleg a kisebbségi eliteket. Az ő háborúik, érdekeik, alkuik, sumákságaik, játszmáik, eredményeik és kudarcaik, kényszereik és belátásaik hatnak vissza a kisebbség históriájára, nemzeten és határon belül, vagy azon túl is. Kötete nem csupán a 20. század kisebbséghistóriájában talán legnyomatékosabb hatású, legtöbb kihívást és választ, politikai megoldást és ideológiai trükközést megélő, legtöbb ügyet és ürügyet szolgál(tat)ó kisebbségéről, a romániai magyarságról szól, hanem a magyar nemzeti mozgalom társadalomtörténetéről, szerveződésének okairól és módjairól, az anyaországhoz fűződő viszonyáról és a magyar kormányzatok támogatáspolitikai rendszeréről, az impériumváltás(ok) folyamatairól, szemléletváltozásokról, helyi/nemzeti kisebbségi stratégiákról és különböző generációs csoportok intézményrendszeréről is. Szerzői vallomása szerint e műben „nem a két világháború közti romániai magyarság történetét” dolgozta föl, hanem „a működés modelljének elemeit” akarta összerakni (9. old.), melyben Pál Árpád kisebbségi közíró 1933-as kéziratos művére utaló címmel (Otthon-haza) a személyes és a nemzeti önazonosság szabadságkérdéseit kívánja tetten érni – de nem egy ideológiában vagy a kisebbségi kérdés kezelésének lehetséges modelljében leli meg fókuszpontját, hanem „a közösségi önszerveződés működését”, „a konstrukció megértését” szorgalmazza, s ideológiai értékrend helyett az érdekviszonyokról szól, „tudatosan dezideologizált” léthelyzetekről, az otthon- és haza-fogalom tartalma közti feszültségről, és lineáris fejlődésképlet helyett a „folyamatos reintegráció” természetrajzáról. Az otthonból lehet haza, vagy valamely haza elvárása (a Szűcs Jenő-féle fogalomkör mentén), azaz olyan ház, mely egyszerre otthon is, nemzet is, szeretetteljes, patrióta, és erkölcsi-politikai elkötelezettséggel teljes. Ehhez a szülőföld mint élmény, tapasztalat és emlékezet járul, hol a nemzeti mozgalom formájában (mint 1940-ben, a visszakerült Észak-Erdély helyzetét és intézményeit, regionális jelentéstörténetét taglalva), hol a többségi helyzettudat változásával a kisebbségi nacionalizmusok formájában (mint napjaink eseményhullámai között), amikor e közösségek céljai immár „saját kvázi-társadalmaik létrehozása és a magyarországi emancipáció” (11. old.). Eközben nem csupán nemzeti vagy trauma-kánonok tárgyalása felé tér ki, hanem a hatalomváltások, kormányzati és meghatározó nemzetpolitikai személyiségek (Klebelsberg Kunó, Jancsó Benedek, Iuliu Maniu) saját társadalmat megerősítő gondolkodásmódjára, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitikák természetrajzára is kitér, korántsem szűken vett lokális térben, hanem közép-európai összehasonlításban, a támogatáspolitikai stratégiákban, párt- vagy társadalompolitikai törekvések, intézményi és világnézeti eltérések kulturális jelentéstartalmaira is rávilágít. Esettanulmányi vagy kisebb monografikus egységekre is épülő fejezetei (Töréspontok; Keretek; Folyamatok) gazdagok a tipológiákban, komparatív áttekintésben, csoportkonstrukciók vizsgálatában, s magának az önálló erdélyi magyar kisebbségi mozgalomtörténet szakaszainak, önszervező hatásainak, intézményi átalakulásainak, századvégi transzilvanizmustól ezredvégi integrációs viszonyrendszerig terjedő hullámok gazdag jellemzésének mélyértelmű, de határozottan és karakterisztikusan egyértelmű részletrajzaiban (517—523. old.). Az ideológiai szocializációs folyamatok, a történeti dimenziók normatív komponensei, az ideológiai trendek generációs eltérései vagy korszakos hullámai s ezek összefüggései korszellemmel, ideológiai programoságokkal, hatalmi eszköztárral, integrációs és leválási törekvésekkel, lojalitás és diszkrimináció hatásaival, revizionizmussal és integrizmussal, kisebbségvédelemmel és stabilitási folyamatokkal – olyan keretek, kulcsfogalmak és funkcionális hatásegyüttesek, melyek a romániai magyarság körülményeit ezekbe a fejezetekbe és alfejezetek résztémáiba tagolják.

Bárdi Nándor könyve roppant markánsan fölteszi az alapkérdést a recenzensnek, melyre a „köznapian diákos” válasz a kötet egészének sárga kiemelővel végigolvasása szokott lenni, hogy ugyanis melyek a lényegi, meghatározó, jellegadó folyamatok, mik a meghatározó erők, érdekek, struktúrák, funkciók, s mikor milyenek az interpretációk, hogyan változnak az áttekintett évszázadnyi időben… – mindezt egy rövid ismertetőben nevetségesen képtelen lenne „kijegyzetelni”, „lényegkiemelni” vagy összegezni.  Nemcsak szaktörténészi szempontból végez el óriási munkát, dolgoz föl sokszáz forrásművet, temérdek levéltári adatbázist, irodalmi és sajtótörténeti alapanyagot a nemzetiségi mozgalmak, kényszerközösségi helyzetek, nemzeti kisebbségi folyamatok, „kényszerkisebbségi” közérzetek, modernizációs folyamatba tagolható átalakulások nagytérségi tájképét adva, hanem érzékeny ideológia- és elitkritikai alapállásával a sokszor elkent, feledésbe merült, leplezett és letagadott hatalmi törekvések konfliktustörténetének összképét is megrajzolja. Irigylendő lendülettel, a régóta készülő nagy áttekintés magabiztosságával, a szinte követhetetlen gazdagságú és heterogén helyi interpretációs játszmák tűpontos állapotábrájával. Nehéz lenne eldönteni, vajon az erdélyi politikai elitek, a romániai magyarság, a magyarországi kisebbségpolitikai irányítás, a Kelet-Európa-történeti kisebbségtudomány vagy a történész szakma lehet hálásabb ezért a monumentális folyamatábráért. E (korántsem rövid) sok kötetnyi ismertető teljes terjedelmét bőven meghaladná, ha csak a Bárdi által súlyba vett fogalmak, jelentéshátterek, tisztázó szándékok, szakkifejezések, értelmezési dimenziók puszta listáját adnánk vissza… A Szerző által megismert, földolgozott, hivatkozott szakirodalom aprólékossága, kritikai körképének és egész értékrendjének nyomatékos mivolta, a kihatások és kihangzások egész sugárzó tere olyan impozáns méltósággal kerül e körképbe, amit – talán megengedhető itt a recenzens némileg túlzó minősítése – a hazai szaktudomány az elmúlt évszázadban sem produkált ily magvas egységbe.

A kötet egésze voltaképp azt a jóleső benyomást erősíti meg, hogy minden részeredmény relatíve érvényes közlésének, összhatásának tanulsága előbb-utóbb lehet olyan nagymonográfia, mely nemcsak a szorgosan és kitartóan végzett gyűjtőmunkából származik, hanem az alkotóelemek strukturált összképének összeállíthatóságát is kínálja idővel. Bárdi művének ezért egy „nagy hibája” van, nevezetesen hogy megkerülhetetlen hivatkozási alap lesz a kisebbségtudományi térségkutatások (felvidéki, kárpátaljai, őrvidéki, erdélyi, délvidéki) összefoglalóinak készítői meg használói számára is, s mintája a hazai kisebbségtudomány jövendő kutatóinak életműve, munkássága terén. Megítélésem szerint lehetséges, hogy tájnéprajzi, szokáskutatási, folklorisztikai, vallásvizsgálati, etnoföldrajzi vagy kultúraközi interdiszciplináris kutatásokban, kulturális antropológiai vagy térségi művészeti, régészeti meg irodalomtudományi téren még számos részelemzés pontosító adalékokkal szolgálhat a romániai magyarság kisebbségi léthelyzetét megvilágítóan, de az akut, aktuális, jelenkori vizsgálódások bázisaként szolgáló strukturális lényegű áttekintések mostantól mint biztos alapra támaszkodhatnak e nélkülözhetetlen doktori értekezés eredményeire.