„Egy adott kultúra tagja csak akkor érezhet hálát és tiszteletet más kultúrák iránt, ha meggyőződésévé válik, hogy saját kultúrája számtalan módon különbözik másokétól – még akkor is, ha ennek a különbségnek a lényegét nem látja át, vagy még legjobb szándéka ellenére is csak tökéletlen ismereteket szerez róla.” (Lévi-Strauss 1999:73.)

Eme sorok, melyek Claude Lévi-Strauss 1999-ben publikált Faj és történelem című dolgozatában láttak napvilágot, melyet az UNESCO megbízásából készített, teljes mértékben tükrözik azokat az eszméket, melyeket az antropológusok ma már szerencsére, többé-kevésbé magukénak vallanak.

Írásában olyan, a mai napig aktuális kérdéseket boncolgat, mint a kultúrák sokfélesége, az egyenlőtlen fejődés vagy az etnocentrikus szemléletmód, melyek mind egy idegen kultúra megismerési kísérleténél szinte áthághatatlan akadályokat állítanak a kutatók elé. Ám eme törekvések, melyeket Lévi-Strauss megfogalmaz, még egy olyan tudományos diszciplínánál sem voltak mindig maguktól értetődők, mint az antropológia.

A kutatók maguk is sokszor abba a hibába estek, hogy míg más kultúrákat ismertek meg, és tártak fel munkáikban, ezt alapvetően az etnocentrizmus égisze alatt tették. S bár tény, hogy az antropológia, mint tudományág megszületésekor valóban az amerikai vagy európai szemmel nézve elmaradottabbnak tűnő kultúrákkal foglalkoztak, amelyek az emberekből ösztönösen lenézést és szánalmat váltanak ki, ez önmagában nem ad felmentést eme vád alól.

Tehát azzal a felfogási móddal dolgoztak a szakemberek, főleg a módszertan területén, mely legjobban a “majd mi megmondjuk, mi a jó nektek” kifejezéssel szemléltethető, illetve, hogy bármilyen törzsről is volt szó, a “primitív” mint jelző mindig végigkísérte munkásságukat, főleg a 20. század előtt. Ezt az etnocentrikus probléma-megközelítést a 60-as évek végén az amerikai antropológus, Sol Tax próbálta feloldani. Számára már a kutatott közösségek tagjai egyenrangúak voltak vele, mi több, kollégáknak szólította őket.

Eme példán jól látható tehát, hogy még maguknak a kutatóknak is nehezükre esett az idegen kultúrák jogosultságának és egyenrangúságának az elfogadása. Ennek tudatában viszont már empátiát kell mutatnunk azok iránt az emberek iránt, akik az ismeretlen kultúrák hallatán menedékbe húzódnak, és fintorral szemlélik az “idegent”.

Ugyanakkor eme magatartások feloldásában nyújt nekünk segítséget önmagunk megismerése. Minél jobban megtanuljuk saját magunkat más szemével nézve elfogadni, annál könnyebb lesz az “én” és a “másik” közti különbségeket feloldani. Hasonlóképpen kellene viselkednünk, mint a csecsemő a tükör előtt. Az elején saját tükörképében egy idegent vél felfedezni, ám az idő múlásával megtanulja értelmezni a látottakat. Vele szemben nem egy idegen van, hanem saját maga, egy másik perspektívából.

Tehát mint azt már látjuk, az idegen kultúrák megismeréséhez és főleg elfogadásához, az önmagunkról alkotott kép újragondolása elengedhetetlen. Eme célból szeretnék két művet említeni, melyek bár eltérő módon közelítik meg a témakört, mégis mindkettő arra a kérdésre próbál választ adni, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok.

Az első munka, mely dolgozatom alapját képzi, Todd G. Williams: Ti! Magyarok, feketeszemmel címen jelent meg. E könyvben a szerző tulajdonképpen narratív módon mikrotörténetekbe ágyazott szocioportrét készít rólunk. Mondhatnánk úgy is, hogy egy szociálantropológus bőrébe bújva közelíti meg a Kárpát-medencében élő törzsünket. Mi indokolja eme állításomat? Ehhez tisztában kell lennünk először is egy szociálantropológus munkásságának a mivoltával. Ők azok a kutatók, akik száműzik magukat, hosszabb-rövidebb időre egy számukra teljesen idegen világba. Itt meg kell birkózniuk mindazzal a nehézséggel, mely egy másik kultúrába való beilleszkedéssel jár. El kell hárítaniuk útjukból a nyelvi akadályokat. Meg kell érteniük, illetve értetniük magukat a társadalom többi tagjával. Alkalmazkodniuk kell mindazon szokásokhoz és elvárásokhoz, melyek az adott kultúrához való megfeleléshez nélkülözhetetlenek. El kell sajátítaniuk azokat a rítusokat, társadalmi normákat, gazdasági, vallási és tulajdoni viszonyokat, melyek jellemzőek az adott embercsoportra.

Ennek tudatában tehát már állíthatjuk, hogy Todd G. Williams az antropológusi adatgyűjtés egyik speciális módját választotta. Ez esetünkben nem más, mint az ún. résztvevő megfigyelés, mely etnográfiai módszer úttörője a lengyel tudós, Bronislaw Malinowski volt. Terepmunkája során, melyet a Trobriand-szigeteken végzett, ő maga is belemerült a sziget őslakóinak mindennapi életébe. Megpróbálta megérteni nyelvüket, és részt vett a közösség mindennapi munkájában. Állítása szerint így a kutató az idő múlásával nemcsak hogy befogadást nyer a közösségbe, hanem meg is fogja érteni annak mozgatórugóit.

Eme módszer, melyet fő művének, az Argonauts of the Western Pacific (1922) című könyvének nyitó fejezetében részletesen taglal, nem csak az egzotikus, hanem a nyugati társadalmak megismerésére is alkalmazható. A résztvevő megfigyelés módszerénél a megfigyelő személyes tapasztalatai játsszák a központi szerepet, melyek T. G. Williams munkájában nagyon jól megfigyelhetőek, hiszen a szerző maga is részt vett a magyar kultúra mindennapjaiban. Velünk együtt élt és megfigyeléseit, a részletekre különösen nagy hangsúlyt fektetve lejegyezte azokat, akárcsak a kutatók egy etnográfiai kutatási folyamat során.

Így tehát munkássága szöges ellentétben áll azokkal a módszerekkel, melyek során a kutatók a szobájukat el nem hagyva, voltaképpen más utazók beszámolóira támaszkodva hozzák meg “ítéleteiket” más kultúrák fölött. S bár ez az irányzat a 20. század végével lecsengett, mégis kiérdemelte saját elnevezését, mely a “karosszék–etnológia” korszakaként vonult be a köztudatba.

Hasonlóképpen, mint az antropológia a 19. századtól, T. G. Williams sem az egyetemes igazságokra próbál könyvében rávilágítani - mint régen az antropológusok és etnográfusok -, hanem inkább egy adott életmódot próbál minél pontosabban leírni és azt a maga teljességében ábrázolni. Így gyakran kitér az élet néha legkisebb mozzanatára is, mely első olvasatkor semmilyen jelentősséggel sem bír. Ha azonban eme törekvéseket a realista etnográfia műfaj szemüvegén keresztül nézzük, akkor talán érthetőbbé válnak számunkra a szerző indítékai. Vegyük először sorra, hogy melyek ezek a jellemzők, hogy lássuk állításom valóban rendhagyó-e.

Magának az etnográfiai realizmusnak a fogalmát Marcus és Cushman vezette be. Mivel a szociális- és kulturális antropológiai (etnográfiai) szövegeket a műfaji szabályok laza összessége jellemezte, így ez irányzat a 19. századi realista regény analógiájára kapta nevét. A realizmus ez esetben egy világ, illetve egy életmód valóságának az egészét szándékozik bemutatni, mint pl. a magyaroké. A realista etnográfia egyik fő törekvése, hogy az egészet mutassa be, olyan részeken keresztül, amelyekben a társadalmi és kulturális teljesség mutatkozik meg. A realista írásmód további jellemzője a részletek aprólékos leírása, valamint annak a gyakran fölösleges demonstrálása, hogy az illető tényleg ott járt és részt vett az ott élők mindennapjaiban.

Ugyanakkor itt meg kell említeni ama nagy hiányosságot, mely véleményem szerint az egész írását végigkíséri. Már első ránézésre is feltűnik az olvasónak, hogy könyve túlságosan a strukturalista eszme befolyásoltsága alatt született. A könyv túlságosan statikus. Bár a szerző ugyan kitér a társadalmi interakciók különböző színtereire, az összefüggéseket nem vizsgálja meg. S mint azt már Richard van Dülmen is megírta, igaz eltérő kontextusban, A makro- és mikrotörténet vitája című cikkében, az “életvilág” nem darabolható fel külön részegységekre. Minden mozzanat együtt alkotja azt a közeget, amelyben a hétköznapi ember megnyilvánul. S mivel tudjuk, hogy az életben minden mindennel összefügg, egymáshoz kapcsolódik és reakcióba lép, így ez a hiányosság számomra nehezen megbocsátható. Hisz egy adott társadalmat megítélésem szerint csak holisztikusan szabad ábrázolni. Egy ilyen jellegű műnek, ahol egy másik kultúrára próbálunk reflektálni, a kultúra elemeinek megfelelő összefüggésbe való helyezése, illetve a köztük lévő kapcsolatok feltárása elengedhetetlen.

Vizsgáljuk meg ezek után, hogy mily módon közelíti meg a dolgozatom alapját szolgáló másik mű a magyarok kérdéskörét. Ezen esetben egy politikai antropológiai esettanulmányról van szó, melyet A. Gergely András A raygam-ok neotribalizmusa címen publikált. Ezen írása, melynek címe a „magyar” szó betűinek fordított sorrendjéből jön létre, a magyar népet nem kis iróniával egy törzshöz hasonlítja, és ennek megfelelően közelíti meg antropológus szemmel. A munka alapötlete mindazok számára ismerős lehet, akik már korábban megismerkedtek Horace Miner az 1950-es években íródott etnográfiai cikkével, mely Az iakirema törzs testi rítusai címet viseli. S bár a motiváció eltérő a két cikk kapcsán, mégis sok hasonlóság fedezhető fel.

Míg Miner így indokolja írásának létjogosultságát: „iakiremák mágikus hiedelmei és gyakorlatai annyira szokatlan elemeket tartalmaznak, hogy érdemes részletesen írni életmódjukról, mely az emberi viselkedés lehetséges szélsőségeinek egy példája”, addig a raygamok esetében az indoklás következőképpen hangzik: „a hazai antropológiai kutatások még viszonylag kis mértékben dolgozták föl a néprajzi—folklorisztikai jelenségeknek azt a körét, amely a történészek vagy szociológusok szemhatárán kívül esett… e ’kimaradt’ tudásterület azonban éppen a kelet-európai példázatok és hasonlóságok okán különösen izgalmas lehet”.

Mindkét esetben jól látható, hogy a szerzők saját környezetük fölé helyezkedve, mint kívülállók figyelik és írják le az általuk látott jelenségeket és próbálnak azokra reflektálni.

Hasonlóság az imént említett raygam cikk és T. G. Williams írásánál abban rejlik, hogy megpróbálnak az adott társadalom elemzésénél olyan főbb központi kérdésekre kitérni, melyek alapjában meghatározzák egy közösség életét és társadalmi valamint kulturális felépítését. Erre szolgál többek között a geográfiai elhelyezkedés ismertetése, a gazdaság, a vallás és a politikai berendezkedés taglalása. Ezek ugyanakkor a „Ti! Magyarok, feketeszemmel”-ben nem jelennek meg, csakis burkoltan, egyes motívumokat kiragadva, melyekre a szerző a helyi közösséggel való interakciója során fényt tudott deríteni. Ugyanakkor eme jelenségek, hasonlóan T. G. Williams írásához, az egyszerű hétköznapi eseményeket, létesítményeket is górcső alá veszik, és azon keresztül próbálnak valamiféle konklúzióra jutni.

A teljesség igénye nélkül vegyünk tehát összehasonlításunk tárgyaként egy olyan példát, melynek mozzanatai mindkét műben megtalálhatóak, s melyek metszéspontján keresztül, jól láthatóvá válnak a különbségek. Itt tehát megemlíteném azt a törzsi rítust kísérő himnikus dalt, mely mind a raygamok törzsénél, mint pedig a magyarok népcsoportjánál megtalálható. Ez a dal, mely nem csak az ünnepi rituálék, események fontos és kihagyhatatlan velejárója, hanem egyben valamiféle sámánista törzsi rítusban használt napbúcsúztató és napköszöntőhöz hasonlítható. Sok törzsi tagnál ez a dal oly szorosan összefonódott az életével, hogy már a vallási szertartások sem maradnak megkímélve tőle. Úgy látszik a raygamok törzsénél eme szokás gyakorisága, arányban áll, legalábbis hiedelmük szerint, a hazájuk szeretetével. Így tehát minél többet éneklik, hallják, annál jobban kinyilatkoztatják törzsi hovatartozásukat.

Mmindkét írásban megtalálható ama törekvés, hogy közelebb hozzák az olvasóhoz eme szertartási dal jellegét. Míg T. G Williams, egy ilyen szertartáson való személyes részvétel után, lényegében a dal szomorú jellegéről és előadói bánatos komorságáról ír, addig a raygamok esetében inkább a dal belső jelentése kerül előtérbe és annak a bemutatása, hogy a dal milyen attitűdöket hordoz magába.

Eltérés főleg ott figyelhető meg, hogy míg T. G. Williams főleg a boldog ünneplés és a szomorú dal közötti ellentmondást veti össze, addig a raygamok esetében ezt az ellentétet a Szerző - Boglár Lajos dél-amerikai kutatásai alapján - a nappali- és éjszakai kultúrák másságával, eltérésével magyarázza.

Így tehát összességében elmondható, hogy a két mű alapjaiban tér el egymástól, más eszközkészletet vonultat föl egy nép bemutatásának a kísérleténél. Míg a regényszerű elbeszélésnél inkább a mikrostruktúrák bemutatásával próbálja a Szerző jellemezni a magyarokat, addig a raygamok esetében inkább azon összefüggések kerülnek felszínre, melyek a makrostruktúra síkján helyezkednek el.

Ugyanakkor a Ti! Magyarok feketeszemmel fő hibája, hogy bár a magyarokról ír, alapvetően mégsem mond róluk semmit. Hasonló analógia ez, mintha az ember egy átlátszó fóliára rajzolna. Első ránézésre nem látunk mást, mint halvány vonalakat, ám ha egy lapot helyezünk mögé, a kép hirtelen láthatóvá válik. Szükséges a kontraszt, a “mihez képest” bemutatása, mely nélkül a rajz önmagában láthatatlan maradna. Kell egy viszonyítási alap, mely nélkül ez nem megy.

Hiába ír tehát a magyarokról, ha őket nem helyezi egy idegen, vagy a megszokottól eltérő kontextusba, mondanivalója vagy el sem hangzik, vagy elvész és nem éri el közönségét.

Ezt a “kép-háttér” kontrasztot a raygamok esetében sikerült megvalósítani, mivel a magyarokat kiemeli eredeti környezetükből egy egyszerű szójáték segítségével, és ez által rögtön megfigyelhetővé, leírhatóvá és különlegessé teszi számunkra ezt az idegen, mégis oly ismerős törzset.

S bár mindkét szerző motivációja, hogy bemutassa a magyarokat, és ezzel hozzájáruljon a “más” kultúrák és szokások elfogadásához, azonos és értékelendő, T. G. Williams-nek véleményem szerint ez kevésbé sikerült. Természetesen ez akkor igaz csak, ha hajlandóak vagyunk szemet hunyni ama hibás gondolatmenet felett, mely során a körtét hasonlítjuk az almához, vagy fordítva.

Felhasznált irodalom

Todd, G. Williams: Ti! Magyarok, feketeszemmel, avagy Százegynéhány bolondság és okosság a magyarokról és furcsa szokásaikról. Budapest, Trottle Books, 2004.

A Másik. Útmutató a kiállításhoz. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2008.

A. Gergely András: A raygam-ok neotribalizmusa. /Politikai antropológiai esettanulmány/

Miner, Horace: Az iakirema törzs testi rítusai. Magyar Lettre International. Pécs, Jelenkor Kiadó, 1995. ősz; 18. szám.

Tantárgyi forrásanyag az Ember-, erkölcs- és vallásismeret tantárgyhoz. Összeállította: A. Gergely András. Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara – Ember-, erkölcs- és vallásismeret továbbképzési szak. – Fővárosi Pedagógiai Intézet, Budapest 2002–2003.

A. Gergely András: Létmódok és kimódolt létek /politikai antropológiai tanulmányok/. MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont Budapest, 2000.

A.Gergely András: Egy kiállítás arcai: „A Másik”. Kultúra és közösség.  Új Mandátum Lap és Könyvkiadó 

Gyáni Gábor: A makro- és mikrotörténet vitája. BUKSZ, 1992. tél, 492-495.