Folyóirataink válogatásaiban (vagy tematikus számai között) is meglehetősen ritkák a városi tárgyú tanulmányok, s így van ezzel az erdélyi kiadványok java része is. Ha olykor mégis akad egy-egy blokk, annak becse épp ezért nagyobb is. Sőt, a tematikus konferenciák anyagai inkább földrajzi, közigazgatási, várostervezési, kultúrakutatási tudásterületekre figyelve sokszor átkerültek más jelentős szakfolyóiratokba, akadémiai kiadványokba, de „el”kerültek magukból a városokból. Lévén magam is eredendően (félig-meddig) városantropológus, a város témaköre és kutatásának új, összefoglaló vagy összehasonlító szempontjai kedvemre valók. Ráadásul – s ez számos tudásterületen hasonlóképpen van – az akadémiai kutatási, pályázati, vagy egyetemi oktatási tématervek is elszánt és kreatív igyekezettel követték a főként angolszász-amerikai iránymutató szempontokat, innovatív kezdeményezéseket, áttekintő összegzéseket, s ezektől sokszor mérföldekre is „elmaradt” a hazai városkutatások irányadó kutatáshagyománya, impresszív tónusa, melyből időközben szinte kiveszett a belhoni érdeklődés korábban respektált megannyi szempontja, értékszemlélete, konvenciója. A tudásterület perspektívája évtizedekig főképpen az amerikai tradíciók alkalmazhatóságáról formálódott, a nyugati másság rejtett bűvöletében élt, s csupán idővel került sor a hazai városkutatási hagyomány szemléletmódjának beillesztésére a földrajzi, történeti, várostervezési, urbanisztikai, igazgatási, iparosítási, lakópolgári, munkapiaci vagy életmódra figyelő kutatási metódusok közé (pl. falu/város viszony, külvárosiság, kétlakiság, várostérségek, helyi társadalmak, lakótelepiek, munkások, lakásmódok, életvilágok ábrázolása révén). Az első átfogó városantropológiai szempontú kutatást is azzal kellett kezdeni, hogy a hazai városkutatások historikumát új narratívába emeltük, lakóközösségi csoportok, összehasonlítható életvitelek, kutatástörténeti előzmények kelet-európai és francia előképei révén. De ezekből is hiányoznia kellett a ma már látványos népszerűségre futó sok egyéb szempontnak, a „befogadó város”, a „tartály-szemléletet” felülmúló „élhető város”, az „olvasztótégely-város” helyetti mikroközösség-város, a konvencionális mellett a „fenntartható város” olyan szemléletmódjának és kutatásának, mely épp a kortárs nyugati felfogásokban látványosan jelen van. És nemcsak a nyugatiakban, és nemcsak a tudományosakban: ahogyan Temesi Ferenc vagy Grecsó Krisztián elbeszéli a maga városát, ahogyan a Konrád Györgyé teljességgel más, mint Esterházy Péteré, vagy amiként Parti Nagy Lajos a Hősöm tere pokoli szatírájában elbeszéli a galamblét életmód- és lakókörnyezet-függő dimenzióit, az fennen emlékeztet Joseph Brodsky Velence vízjele rejtélyes atmoszférájára vagy Michal Ajvaz klandesztin prágai univerzumára (A másik város), s mindezeknek látszólag semmi közük az amerikai megapoliszok problémáihoz – viszont annál több harmóniát mutatnak a városkutatásainkban szinte csak a történeti antropológusok által feltárt életterekkel és életvilágokkal.

Az itt következő olvasmány-lajstromot (melyet szisztematikus kritikai olvasatnak nemigen mernék nevezni, inkább referáló-szemléző tónusú ajánlásnak, ha olykor kritikai is részben) éppen ezért olyan kiadványokra szánom, melyek vagy hazai és kelet-európai témakörökkel, vagy „importálható” analógiákkal, s nem utolsósorban univerzális problematikák itthoni értelmezés-árnyalataival teszik gazdagabbá a városkutatások körképét. Ilyen példaképpen (ha nem is az egyetlen tematikus fókuszba városkutatást is beemelni képes) sajtótermék a Korunk, melynek 2010/2. száma Városi térváltozatok tematikus címmel jelent meg,[1] mely voltaképpen szinte kivétel nélkül minden írásban vázol vagy vizionál valamiféle városkérdést. Rafael Capurro az építészet fenomenológiájától indul, Husserl és Heidegger, Paul Klee és a filozófiai gondolkodás „építés”/„lakkozás”, kintlét és jelenvalólét közötti dimenziói között keres lakóteret énünknek. Mariana Celac a „Bukarest mint metropolisz?” kérdést válaszolja meg architekturális örökségrétegek felől, a gyermekbetegségekkel kifejlődött, rurális életstílust őrző, gettó és kertváros oppozíciójában formát öntő helyzetet vázolva. Gagyi József a marosvásárhelyi Postarétről a városi kultúra hiányában fogant átalakulás, a városi közösségek ellenállása felé forduló belátás, a plázásodás „félig-szcénája”, a térhasználatok alternatív módjai irányába fordul, hiányolva az örökségalkotás módjait, sérelmezve a „grund-politika” okozta versenyhelyzet és érdekküzdelmek hátrányos hatásait. Ferencz Zsolt kolozsvári közérzet-kritikai válaszai (Guttmann Szabolcs kérdéseire) a találkozások szigeteit, a park, színház és koncert, múzeumok és turizmusipar kihívásait vetik össze az értékmegőrzés felelősségével. Biró A. Zoltán a változó város—vidék kapcsolatok dimenziói között ad eligazító kérdéseket és székelyföldi helyzetképet. Antall István a túlélés esélyeiről értekezik Tokaj kapcsán, Mark Gottdiener írása a tér szemiotikájának (térfogyasztás, téralkotás, tértermelés) témaparkjának kérdései közé vonja Disneyland helyzetét. Borcsa János kézdivásárhelyi, Balaton Petra marosvásárhelyi történeti dimenziók átlátását, Demeter Csanád a csíkszeredai „városrendezés” problémagócait, Kovács Zsuzsanna a székelyföldi egyetemisták közötti Kolozsvár-hatást tematizálják, K. Horváth Zsolt a párizsi művész—tudós—filosz világ emlékét idézi fel Mérei Ferenc kapcsán, s a művészi—városi terekben megjelenő esztétikum státuszát Merleau-Ponty filozófiájában keresi vissza Ferencz Orsolya is.

Mindeme városozás, városi terekben zajló életfolyamat-lenyomat valahol annak válik ékes bizonyságává, hogy a város mint terület, a városi léptékű kapcsolatháló, a városok teresedései és térbeli létmódjai roppant sokféle módon és még több dimenzióban tárgyalhatók. Talán emiatt is erősödik a tapasztalat, hogy a városkutatás olykor feledni látszik a priméren hazai dimenziókat, mert talán nem eléggé impozánsak, nem kellőképpen intimek, vagy túlságosan is azok. Magam éppenséggel ennek pártján állok inkább, s ezért is akad meg előbb a szemem olyasmin, amit a messziföldi kutatók alighanem észre sem vennének…

Afrikai városok kritikai víziói

Mindjárt az első ilyen „import”-tematika az afrikai városok kritikai vízióit közvetíti: Garth Myers Afrikai városok. Új megközelítések a városkutatás elméletéhez és gyakorlatához című kismonográfiájáról van szó,[2] melyben a harsányan gyors fejlődéstörténetű Nairobi, Lagos, Accra, Dar es-Salaam, Port Elisabeth, Dodoma, Kinshasa posztkoloniális és kozmopolita miliőjéről szól alapos áttekintésben, látványosan bizonyítva gazdaság és társadalomszerkezet, várostérségek és belső léptékek általunk nemigen elképzelhető szintű kitettségét, informális irányítás-gyakorlatát, kulturális vagy igazgatási örökségét és perspektíváit. Másutt kiterjedtebb szemlére is vállalkozom (Afrika tanulmányok, 2014–2.), itt pusztán jelezni kívánom, hogy a városkutatás afrikai aspektusai ma már korántsem egy távoli földrész idegen modelljeiként szelektálhatóak, hanem globális világunk nemzetközi összefüggés-rendszerébe, életterébe és fejlesztési vagy innovációs térképére rajzolhatóan ott vannak, ahol a nagyvárosok lakossága, migrációs tömegei, kultúrája és válságjelenségei közvetlenül is kopogtatnak az európai ajtókon, „Afrikáról szóló diskurzusban” jelentkezve, elnyomás és uralom mintázatai között olyanokat is kínálva, melyek közöttünk élnek, csupán életmódunk térképére nem rajzoltuk még oda őket. Elmélet és kutatási gyakorlat, a gyarmati örökség és vele szemben az erőszak, a biztonság, a sebzettség, a kiszolgáltatottság, a kormányozhatatlanság, a környezetszennyezés, s szegélység határtalan határai és módjai nem tisztán a Los Angelessel vagy Lyonnal, Pápával vagy Ózddal, Marosvásárhellyel vagy Csíkszeredával való összehasonlíthatatlanságot tükrözik, hanem a különbségekben rejlő azonosságot, hasonlóságokban meglelt eltéréseket legalább annyira, s a múltból feltűnő életképek hatását (kolonizáció) ugyanúgy, mint a jövő (posztkoloniális) vízióit.

Midőn a kolonizációs uralom meggyengülése és a háború utáni afrikai önfelszabadítás lázas korszaka megkezdődött, megannyi brit, francia, holland, amerikai kutató (jobbára földrajzosok, régészek, etnográfusok, demográfusok, ökológusok és néhány fejlesztő közgazdász) ébredt rá – mint kutatási témára is – az afrikai városok változására. Sokszázmilliós migráció, egész nemzeti gazdaságok vagy nagytérségek teljes ökológiai és társadalomszerkezeti átalakulása zajlott ekkor, nem is volt tehát oktalan az érdeklődés, mely a tranzíciót figyelte. Az afrikai térben, a gyarmatosítás után megmaradt hatások között ez a sajátos, több ezer törzsi nyelv, kultúra, rokonsági kapcsolatrend, életmód-minta, származási leágazás egyvelege a legtöbb kisebb lakónépességi csoportot hasonlóvá teszi egymáshoz. Myers könyve a szemlélet- és kutatástörténet főbb forrásai között kiemelt hangsúllyal mutatja föl a számukra nem szokványos dimenziókat, s keresi érvényüket, korlátosságukat, alkalmazhatóságukat, miközben bizonyossá teszi (ugyan kifejezetten „felháborítóan nagy hibának” nevezi konkrétabban), hogy „az” afrikai város nem létezik, nincs sem séma, sem típus, sem témakör, amiben általánosítás lehetősége lenne. A kötet átfogó címe dacára az Afrikáról szóló városkutatási szakirodalom szemlézését végzi el, a „jellemző sokszínűség végtelen tárházát” mutatja be, „beleértve az ide tartozó víziókat, irodalmi és művészeti alkotásokat”, továbbá „a városok diverzitását és a városfogalom sokrétű jelentéseit a kontinensen” (231. old.). Elvont városfogalmakról beszélni tehát (ezek alapján is) ugyanolyan megszálló gesztus, mint maga a kolonizáció kulturális imperializmusa volt (és hatásaiban maradt is). Van azonban megannyi óriásvárosnak kétannyi kistérsége, miliője, ipartelepe, kertsége, gettója, luxuskörnyéke, bevásárló- vagy piachelye, úttalan tere és tértelen útja, melyek párhuzamai nem oly túl távoliak, ha saját külkerületi, rozsdaövezeti, hanyatlani hagyott településeink párhuzamait keressük, akár magyarországi, akár romániai dimenziókban.

Ilyen szempontból könnyedén osztani lehet Myers véleményét, már hazai analógiák okán: is „Az afrikai városok a világunkhoz tartoznak. A világ városairól és a globális városokról szóló modellek mégis megfeledkeznek e kontinens városairól, vagy a margón kívülre helyezik azokat. A városkutatás elmélete és tervezési gyakorlata gyakran jár el hasonlóképpen. Tény, hogy a régió egyike volt a világ városodásában legjobban lemaradt térségeinek, de ez már jó ideje változóban van. Igaz, hogy az afrikai városok közül kevés tartozik a világ legnagyobbjai és leggazdagabbjai közé, egymással és a világgal kialakított kapcsolataik miatt szükséges a vitákat és az oktatásban használt anyagainkat is bővíteni, hogy a kontinenssel is többet foglalkozzanak…” (231. oldal). Ide kapcsolva tárgyalja a nemzetközi összehasonlításba is bevont városelméleti, modellezési, fejlesztési, iparosítási, demográfiai kontextusok mellett a szociálpolitika, az infokommunikáció, a közlekedés, a helyi—térségi közigazgatás és hatalompolitika dimenziói között megújuló—változó várostérségeket, keresve „a jelenleginél életképesebb, nagyszerűbb városkutatás” létrejöttének esélyeit, melynek révén a szaktudomány talán „képes túllépni az Észak és Dél, a (bipoláris világban alkalmazott) első és harmadik világ, a Dél egyes régiói és más nagy térségek közötti szakadék felett” (11. oldal, Tarrósy István szerkesztői előszavában).

Ezt az egyenlőtlenségi és alulfejlettségi szintkülönbséget, strukturális örökséget, meg a „modernitás és fejlődés közötti” mintaválasztási kényszert (21. oldal) nemcsak az Afrikáról szóló közbeszédben és víziókban megrekedt helyzetkép, hanem a szakirodalmi pillantások egy része is erősíti. Főképp azáltal, hogy ha utal is a városmodellezés valamely tudora afrikai példára, akkor inkább hiányosságra és nehézségre, problémára utal, s ha kritikai, materialista vagy progresszív kutatói aspektusok már nem is igen vannak, melyek az afrikai fejlődést élményközelből értékelik, akkor a „nyilvánvaló fejletlenség”, a „roncsnak tekintett” afrikai város víziója egyértelműen a nyugati típusú várossal összehasonlításban deklarál értékrendet, nem pedig helyi, afrikai dimenziók mentén. Pusztán a nyomornegyedek lakhatási adataiból nemigen derülhet ki, miképpen él egy város, miért nem csupán elképesztően mocskos putrik tömege, s nem kizárólag a „környezetszennyezés, ürülék és romlás” közege… Erre Myers maga is - aki immár húsz éve tanulmányozza Tanzánia városait - kellő bizonyságot hoz a kötet (3. fejezet) java részében, ráébresztve Ferguson érvelésének jogosságára, miszerint aki Afrika-kutatással foglalkozik, annak kötelessége megcáfolni „azt a fajta Afrikáról szóló közbeszédet”, mely a komparatív gesztussal csakis a lealázást, pótlólagos mentális gyarmatosítás, szcientikus sematizálást tekinti megoldásnak, kutatás és helyismeret nélkül (28. old.).

Lévén városkutató magam is, kit a hazai terep és az összehasonlítás kísértése kézenfekvően vonz a másfajta szakirodalom olvasására, úgy vélem és igazolhatónak látom, hogy Myers könyve egészen más dimenzióban szól, mint azt európai uniós projektek kapcsán vagy amerikai szakirodalmi források alapján ismerni lehet. Át- és újragondolni készteti a városról való egész elméleti, várostervezési, fejlesztési, kapcsolatrendi, szakszótári-fogalmi összefüggésrendszert. Látható, hogy a történeti ívek mentén a klasszikus, George Balandier-féle „fekete-afrikai városok szociológiája” szemlélet (a bibliográfiában sem szerepel!) a messzi ötvenes—hatvanas évek kutatási valóságában rekedt meg, az euro-amerikai városvíziók pedig a globalizációs kikötők és funkcionális kifutópályák témakörében mérlegelik csupán a földrész perspektíváit, de egykönnyen kicsukják belőle az élő embermilliók (sőt százmilliók!) élethelyzetét, mindennapjait, korcsoportjait, piaci és emberi kapcsolathálóját, uralmi kiszolgáltatottságát, túlélési perspektíváit. Ennek kritikája is e kötet, s annak a keserűségnek is pontosítója, miként marad eredendően marginális egy kutató, ha nem fősodorbeli projektek mentén fogalmaz meg elvont okosságokat és praktikus programokat, s nem akarja—próbálja helyettesíteni egymással a lét meglátását és a kimerevített struktúrák haszonkalkulusait. S ha morális kötelesség az Afrika-közhelyek kitartó cáfolata, akkor az életközelibb alternatív ismeret még inkább az, sőt: jövőérdekű tudás bázisa is. Afrika nélkül saját létképtelenségeinket sem értjük (meg) igazán, s a szaktudomány belátásait errefelé terelni ugyancsak komoly feladat marad. Szerencsére, Myers könyve nem kíván megértő belátást sem az olvasótól, sem a szakembertől, sem a társtudományok forgalmazóitól. Egyszerűen csak van, ott áll mostantól a polcon, az elérhető fontos források között. S hála ezért a Kiadónak.

„…A kerubok is valószínűleg a faji fejlődés egy állomását jelentik. Vagy éppen fordítva, hiszen ha valaki népszámlálást tartana köztük, számuk meghaladja a helyi lakosokét” – írja Brodsky a velencei fénytörésben és tükröződésben megjelenő „szürrealisztikus” szereplők tüneményéről (79. oldal). Az afrikai térben, a gyarmatosítás után megmaradt hatások között ez a sajátos „kerub népesség” éppúgy nincs jelen, mint amennyire jelen lehetne akár, hisz a több ezer törzsi nyelv, kultúra, rokonsági kapcsolatrend, életmód-minta, származási leágazás egyvelege a legtöbb kisebb lakónépességi csoportot hasonlóvá teszi a kerubokhoz. Myers könyve a szemlélet- és kutatástörténet főbb forrásai között kiemelt hangsúllyal mutatja föl a számukra nem szokványos dimenziókat, s keresi érvényüket, korlátosságukat, alkalmazhatóságukat, miközben bizonyossá teszi, hogy „az” afrikai város nem létezik, elvont városfogalmakról beszélni pedig ugyanolyan megszálló gesztus, mint maga a kolonizáció kulturális imperializmusa volt (és hatásaiban maradt is). Van azonban megannyi óriásvárosnak kétannyi kistérsége, miliője, ipartelepe, kertsége, gettója, luxuskörnyéke, bevásárló- vagy piachelye, úttalan tere és tértelen útja, melyek párhuzamai nem oly túl távoliak, ha acélvárosi Miskolc, külkerületi Budapest, rozsdazóna-Ózd, szanált Tatabánya, uránvárosi Pécs, renovált Kőszeg vagy hanyatlani hagyott Balmazújváros párhuzamait keressük.

Temes vára és lusta folyója

Minthogy a fentiekben épp azzal kezdtem, milyen árnyalt városiság-kutatások nyílnak immár egymás felé is, s miféle új fenntarthatósági modellek igényelnek egyre több figyelmet történeti és térbeli értelemben is, akkor nem épp a világtársadalmi és kockázatkezelés-piaci dimenziókról szóltam hiányérzetként. De ezekről is, hiszen nincs az a város, mely független lehetne lakosainak polgári vagy paraszti konvencióitól, kapcsolathálójától, érdekeitől vagy törekvéseitől. Mássá kell legyen maga a város is, ha megváltoznak funkciói, ha megszűnik elkülönültsége és tradicionális szerepköre, ha lakosai nem tekintik már célnak az ottlakást, hanem menekülnek, ha a beköltözők gyökértelenek és bármikor tovább is állnak, s ha a kapcsolat- vagy létformák hagyományai is elszenvedik az átalakulást. Maga a változás, akár egyetlen város belső vidékéé, sőt egyetlen várost átszelő folyócskáé, épp ebben a miliőben, az átalakuló állandóság és a tervezhetőségtől eltávolodó jövőkép közegében lesznek sokszor historikussá. Jancsó Árpád könyve, A Bega, a Bánság elkényeztetett folyója[3] a régi folyószabályozást (a csatorna kialakítását, a Temessel közös hajózhatósági terv 20. század eleji megvalósulását) követő átalakulás helyszínrajzával szolgál a technikatörténeti és honismereti írásai révén ismert szerző pillantása révén.

Az alapos és árnyalt monográfia persze nem afféle lapos pillantás csupán, hanem gondoskodó, kereső, emberléptékű figyelemre, s szinte megszemélyesítő érdeklődésre vállalkozó szerzői mű, mely a Temesköz mintegy háromszáz évnyi változás-históriájában helyezi el a hajózás, a védekezés, az árvíz, az öntözés, az életmód-alakító hatások, gátak, szállítás, vízellátás, sportolás, vízimalmok, halászat, hidak, táj és víz szinte „antropológiai” komplexitású kérdéseit, s ezek révén keresi és találja meg a város és lakóinak, vagy éppen irodalmi—művészeti múltjának (Bartók Béla, Herczeg Ferenc, Fülep Lajos, Sziveri János és mások szülőföldjéről van szó), s a folyó Temesvárt „körülölelő”, Szerbiáig és Montenegróig tovavonuló jelenlétét részletezi. Lévén monográfia, melynek szabályozástörténeti vagy véderőművi, hídépítési és vízhozamnövekményi adatai nem okvetlenül hozzák lázba a kultúra-orientált olvasót, engedtessék itt nem is ezekre, a dokumentációkkal gazdagon ellátott tervrajzi-, fotó- és levéltári anyagokra utalni, hanem inkább arra, ami Nagybecskereket is övező, a Délvidék históriájában nemegyszer kardinális szerepet játszó folyó körül (és benne) zajló életről árulkodik.

Korántsem csupán halak természetrajzáról, vízlakó lények életminőségéről van itt szó, hanem arról is, miként hullámzik át a létmódon és histórián pusztán már a folyó partjára település, a hídépítés, az átkelés, a partszomszédság, a malomfejlesztés, az árvízi védekezés, a víztorony (Temesvár címerében is), a városi vízfogyasztás, a hajózás eszköztára és örömei, a sportolás feltételei, az erőmű, az elektromos energia-ellátás, a gyárvárosi modernizálás, az iskolák, főiskolák, egyetem és műszaki tudás léte, az iparfejlesztéssel összefüggő lóvasút-forgalom és szállítási kapacitás, a piacok, a támogatók körei bankároktól lakópolgárokig, pékektől kereskedőkig, katonáktól lakatosokig, a török és osztrák, magyar és román fennhatóságok, a Délvidék egész történeti szerepében viselt funkció nemkülönben. Másként fogalmazva: mint mérnöki monográfiát, nem bizonyos, hogy kezembe veszem, ha nem tekintem teljesebb, ezerféle tüneményre kihatónak egy-egy város létmódját, s ha nem épp az lenne lényeges, elmélyülésre érdekes, ahogyan egy város technológiája, konstrukciója áthatja az emberek létét, létük a feltétele lesz minden innovációnak, eleme és hivatkozási alapja a tradíciónak, a viselkedések és normák szokásrendje ugyanakkor bázisa—talpköve a polgárosodásnak, a városlakó szereptudat erősödésének, történeti és szociológiai funkcióinak, antropológiai minőségének is. A Temes és a Tisza között már az 1500-as évek közepétől feltüntetett Béga folyó a Bánságnak—Bánátnak (Temesi Bánság – latin Banatus, német Banat) „ütőere”, s ez a státusz lesz alapja a földrajzi, társadalmi, gazdasági és fejlődési programoknak. Tehát, ha „csak” egy folyóról van is szó, nem különbül, mint a Duna, a Szajna vagy a Rajna esetében, az mégis létmódok és históriák komplexitása felé visz, olvasóként, utasként, hajózóként vagy evezősként egyaránt.

Acélvárosi anzix

Ez a „csak”, a maga szerényen mindent meghatározó módján, mint keret, mint a modernizációs sodrában meghatározó körülmény, s mint intézmény is jelen van a városi létben. Ennek lehet, sőt biztosan van jogi feltételrendszere, vannak használói és kihasználói, vannak hatóságai és jogszabályai, van költsége és hozama, gazdasága és ráfizetése is, de van a „megháláló” másik oldala ugyanakkor: a költséget igénylő, szabályozást feltételező, csábító és hűsítő, vagy vitákat ingerlő, fejlesztést elváró, funkcióját tekintve történetivé fontosodó természete is, mint minden intézménynek. A hétköznapok és emlékezések is ráaggatnak jelentéseket, megtelik szimbólumokkal és hatásokkal, ünnepekkel és válságokkal, hétköznapokkal és felejtéssel is. Talán épp úgy, melynek jelenléte ma már fontossá válik az elmúlás és harsány átváltozás időszakába torkollóan – miképp Miskolc esetében is, melyről mesés gazdagságú kötetet állított össze Darázs Richárd, kinek miskolci kulturális antropológus végzettsége épp ebben a vizuális, narratív, helytörténeti és jelenkor-értelmezési térben való eligazodást tette kedves foglalkozásává. A Célváros. Egyszer volt, hol nem volt… Acélváros? Hétköznapok Miskolc rendszerváltás előtti évtizedeiben címen megjelentetett kötetében[4] hat főbb fejezetben tekinti át és illusztrálja dokumentáris képanyaggal Miskolc és a miskolciak életmódját, életvilágát, szórakozási és szabadidős létformáit, mely kiadvány az Észak-keleti Átjáró Egyesület 2008-ban indult projektjének eredményeit ismerteti.

Antropológiai hitelességű, az oral history konvencióit és értékképzeteit is követő kötet ez, „alulnézeti történelem”, ahogyan a szerkesztő-programvezető minősíti, melyben nem pusztán az életképek fotótára (és támogató partnerintézményeinek bázisa, továbbá mintegy félszáz középiskolás gyűjtőmunkája) a meghatározó, hanem legalább ennyire a vallomásos visszaemlékezések lenyomata, mely a tankönyveken kívüli történeti tudat és történetmesélés „egyszerű világokra” érzékeny tükre az 1950–60–70-es évek világáról. Ez a kortárs- és szemtanú-történelem a hétköznapok emberéről beszél, konkrét, ott élő, ott emlékező, oda kötődő polgárokról (akik emellett még csak nem is voltak polgárok sok esetben, hisz melósok, gyári kiszolgáló-személyzet, félparasztok, eltérő korosztályok, szubkultúrák egyedei inkább), akik „acélvárosi” jelzője még Ózdról való eredetileg, de a miskolci iparfejlesztés, méretnövekedés, falusi gazdaságot felváltó—lecserélő életmód képviselőiként magukkal hozták. A „magyar Ruhr-vidék” fociélete, zenei—ifjúsági rétegkultúrája, kocsmái, munkáskolóniája, diósgyőri létformák tengődése, politika-, gazdaság-, lakás- és fogyasztástörténete, kulturális miliői úgy jellemzik a korszak felívelő szocializmusát ezekben a változáskövető lakótelepi világokban, ahogyan talán egyetlen másik magyar város, sőt temesvári vagy kassai párhuzamai sem mutatkoznak. Ennek oka részben csak a helyi termelési kultúra sajátossága, a munkaerő-mobilitás folyamata, a stratégiai iparok telepítése, a lassanként szinte teljesen fölszámolt belváros milyensége, a zsidóság sorsa és zsinagógájának meg hitéletének rangvesztése, a tanoncok léthelyzete, vagy a „babakocsik városa”, a „Színvavölgyi űrbázis” gépesített falansztere, a bányászéletforma, a sportbarátságok, majálisok, népkerti időtöltések, mozivilág, strand és kocsma, kirándulások és üdülések feelingje, az autó luxusa, a telek gőgje, a szórakoztató zenélés és a vadászat, vendéglők és cukik korrajza is…

Darázs Richárd korrajza, mely egyesületi keretből és a helyi anyaggyűjtés felfokozott intenzitású programjából eredhetett, ahhoz a történeti várostudáshoz járul hozzá, melynek keretét, a város mint intézmény s a benne helyet—szerepet betöltő további életmódok—értékrendek intézményei adják, éppúgy az „elkényeztetett” folyópartiságot, a létformából eredő városalakítás strukturáló hatásegyüttesét, a hegyek lábánál korszakot alkotó historikumot tárja elénk, mint Jancsó Árpád munkája, de a témakörök áttekintő rajzával és a korabeli életvilágot fotókkal gazdagon illusztráló terjedelmességével olyan hiánypótló műként, melyhez nem elegendő egyetlen múzeum helytörténeti gyűjtőköre, hanem elszántság kell, talán az észak-keleti átjárás követésében elkötelezett kutatóé, talán az antropológiai aprólékosság és jelentésfejtés bátorsága, de mindenképpen a komplex interpretáció vállalása, mely itt érdemi módon sikerült. A tegnap holnapjához, a ma örökségéhez ezzel szükségképpen úgy járul hozzá a Szerző és partnereinek köre, ahogyan az örökségesítés aktuális feladattudata azt érdemben megkívánja. Ma talán még nem is tetszik oly impozánsnak mindez – de épp maga a kötet, a fotóanyag szocialista archaizmusa és az ábrázolt élethelyzetek fragmentált szerencsétlensége is azt tükrözi, milyen szerves egységgé, interpretációs bázissá áll össze mindez mintegy félszáz év távolából. Talán még jobban is, mint a fenntarthatóság azt megengedné… Szabó Tünde Judit  miskolci zsidóságról készült munkái, R. Nagy József munkástelepi gyűjtései és kötetei, Török Zsuzsa focikultúráról formált elemzései, a miskolci kulturális antropológusok és régiókutatók zempléni—bihari—csereháti feltárásai mellett immár ez a kötet is alapanyaggá lett az életvilágok jövendő anzix-gyűjteménye számára.

Város—ipar—fenntarthatóság?

Ahol pedig még levlapok is csak alig keletkeznek, mert nincs, aki kiadja, s talán olyan sem, aki vásárolná vagy tovaküldené, az is még mindig érdemi érdeklődés célkeresztjébe kerülhet … – ezt illusztrálja a fennmaradás és fenntarthatóság kérdését Duna-menti iparvárosok sorozatában áttekintő Laki Ildikó több munkája, s köztük a Százhalombatta-kötet is.[5]

Laki Ildikó szociológus és „szociálpolitológus” szerepköre nemcsak oktatásban, időskutatásban, fogyatékosság-elemzésben mutatkozik, hanem épp e kötetekben  megszemélyesülő helyi múlt, a történet és társadalom, az élhető városok térségi esélyei, a városformálás kegyhelyei és a fenntartás forrásai, kulturális intézményei és intézményi kultúrái fennmaradásának, fejleszthetőségének, tartósító és innovációs szerepkörének, meg szociábilis összefüggéseinek fontosságára figyelmet fordító vállalásban (sorozat készül belőlük). S ha Darázs Richárd könyvének erénye a kontextusok kontextusainak megjelenítése, akkor e városkötetek létét és fontosságát pontosan az indokolja fokozott erővel, hogy sokszor a kontextusokból már eleget látunk át (lásd Myers fentebb utalt „csinált városainak” összefüggésrendszerét), viszont annál kevesebbet magukról az élhető, szerethető, belakható, túlélni képes, arculatot vagy szerepet váltó, de megmaradni akaró városi miliőkről. Laki Ildikó vállalása, hogy mintegy „nevet ad” az életvilág helyszíneinek s ezzel megerősíti ismeretük perspektíváit, ami jelen van az Acélváros-kötetben is, de míg ott a látlelet öröme és hitelessége dominál, addig itt a szocialista iparvárosiság huszadik századi historikuma a fővárosi agglomerációban kibomló jelentéssel gazdagodik, követve a kezdetektől a kilencvenes évekig sodró dunai polisz-történet helyi változatát. Amúgy szerényen ízléses, visszafogottan tartózkodó, mintegy zsebkönyvként is funkcionális könyvről—sorozatról van szó ezúttal, a Szerző fotóival illusztrált, leíró távolságtartásba a lakosoknak szóló köszönet közvetlenségét is beiktató kutatói opuszról, mely nagyobb értekezés alapjául s az egész várostársadalmi szociológia-történet hiánypótlásaként is szolgál. Kritikai meglátásom – a részletek felé most nem kalandozva… – főképp talán arra vonatkozhatna, hogy a városkörzetek univerzumának igazgatási- és településföldrajzi dimenziói mintha kimaradtak volna a kapcsolathálózat és térségi szerepkör megjelenítéséből, s mintha csak az olajipar vagy a hőerőművi szolgáltatás lenne szektorális örökség, a Mezőföld társadalmának, a Duna-menti népek interaktív közösségiségének és keveredésének, a paleolitikumtól napjainkig húzódó történeti ívnek, a battai szerbek, tótok, bolgárok lokalitástörténetének már nem lenne akkora lenyomata, a halászat vagy a téglagyári közösség, az ortodox vallás vagy a dunai partszakasz revitalizálásának szereplői már nem kerülnének fókuszába. Persze, meglehet, szándéka szerint nem nagymonográfia, nem történeti antropológia vagy mikrohistória, amit Laki Ildikó vállal, s nyilván a Duna mentének iparvárosi portré-sorozatával minden egyes kép tovább árnyalja a többit is, de az „utazó kutató” spektrumából így kimaradó helytörténeti tüneményeket, a „fenntartható városvidék” mai problematikáját már csak további kutatások (pl. Tolnai Mirjána, Marinov Iván, néprajzosok, történészek, kisebbségkutatók sora után) vehetik szemügyre.

Városi örökség-menedzsment, integrált kreativitás

Ezt a múltat-jövőt egyben látó, sőt harmonikus és fenntartható mivoltukban új funkciót megnevező szemléletirányt követi a Duna-stratégia elnevezéssel illetett kutatási programban Miszlivetz Ferenc és munkatársainak köre (ISES), akik Kreatív városok és fenntarthatóság. Javaslatok a Duna-stratégia megvalósítására Nyugat-Pannónia példáján címmel adták közre a fenntarthatóság hármas egységét, az ökológiai fejlődés, a társadalom és a gazdaság új harmóniáját kereső programtervüket.[6] A fenntarthatóság mint generációs felelősség, a nemzetek és egyének közötti makropolitikai tervek sora, a befektetési tőke céljai és irányai (vagy megnyerésének vállalkozási piacon meglévő keretei) azonban nem csupán globális ökonómiai összefüggések között tehetők problematikus kérdéssé (teszik is a Szerzők, helyi és nagyregionális kontextusban), hanem a helyi világok, az innovációs stratégiák lokális adaptációjának esélyei, kisebb vállalkozások jövendő piaca és humán erőforrásai terén is. A kötet két nagyobb egysége a kőszegi—szombathelyi fejlesztési térség, az egész nyugat-magyarországi állagfenntarthatóság és innováció közös kérdéseit, harmonikus rendszer kialakításának új paradigmáit hangsúlyozza, nem csupán a már lezajlott játszmák „győzteseinek” és üzleti sikerprogramjainak szemlézése révén, hanem a város és vidéke mint integrált egység életképességét növelő fejlesztési elképzelések szorgalmazása, példaszerű felmutatása, térségi tudásbázisok kreatív kiépítési eszközeivel megerősítve.

A Miszlivetz és munkatársai által összehozott impozáns kutatási projekt, nyugat-pannóniai stratégia, kreatív-központi szerepkör térségi beillesztése a meglévő örökségbe és elért eredményekbe, támaszkodva a vállalkozások/befektetők, a kormányzat/önkormányzat és az egyetemek/tudásközpontok „hármas csavarjára”, mintegy az északnyugat-magyarországi megújulásképes térség nemzetközi kapcsolathálózatba ágyazásának, példák alapján fogant projektek telepítési kísérletének és a változni képes szellemiség, alkalmazkodni kész rugalmasság vízióira épül. Roppant előnye, hogy angol elméleti gyökerei (leginkább Charles Lardry kreatív város-teóriájára komponáltan), kimódolt és tapasztalati tudásra épülő mintázatai szinte „csereszabatosak”, kapcsolathálózati tőkére is hagyatkoznak, sőt ezekre inkább, mint a szombathelyi—kőszegi tradicionális polgári nyugalom szigeteire.

Maga az elgondolás, a fenntarthatóság fogódzójába kapaszkodó projekt-menedzselés máris része a fejlesztési terveknek, a tervezet körbehordozása és publikálása szinte azonnali haszonnal kecsegtető befektetés egyúttal. A kreatív várost a szerzői kör mint a „fenntartható vidék agyát” gondolja el, a városok átértékelődő szerepkörében nem csupán a hagyományok, épített örökség, látványos polgári jólét intézményeit konstruálja újra, hanem – revitalizálva a „kézzelfogható adottságokat” – a városszerep-változások negatív hatásaiból is ösztönző energiákat szabadít föl (önálló életet élő entitások, biotópok szemlélete hatja át a betondzsungelek átláthatatlanságával szemben), s a globális versenybe, kihívásokba a felértékelődő minőségeket veti be: a víz, a fürdőzés, a tiszta levegő, a gasztronómia, az életterek természetessége, a környezet egészsége kerül így újraértékelésre, megbecsülésre és infrastrukturális hálózatrendszerbe is.

A globális sodrásban a kultúra mint érték kezd forgalomba kerülni, a történelem mint támasz és tudásbázis, a hierarchikus merevségeket a kölcsönös meghatározottságok és kapcsolathálók cserélik le, s a piac szereplőit befektetők natúr értékválasztási aspirációi alapján választja meg, kéri föl, serkenti partnerségre. Anélkül, hogy a kétszáz oldalas kötetet részleteiben ismertetném, mely tervnek, illusztrált előadások sorozatának, oktatási anyagnak, falanszter nélküli víziónak és konstruktív átértékelési késztetéseknek is bőven helyet ad, inkább a megújító szándék, a fenntarthatóság és az összekapcsolhatóság dimenziói közötti érdekességét-érdemességét látom fontosnak kiemelni. Miszlivetz – Márkus Eszterrel közös – koncepciója (a KRAFT, egy integráló szemléletű „kreatív város – fenntartható vidék” fejlesztési program) olyan puha tényezők prioritásának ad hangot a kötet első harmadában, mint a bizalom, az együttműködés, a kollektív kompetenciák, a tudástranszfer, az új tudások létrehozása és kreatív piacnyerése, a felhasználói szokások és elvárások intézményi kapcsolatrendje, felelősségvállalása, technikai és adminisztratív partnerségek hálózatba kötése stb. Ez mint új regionális fejlesztési stratégia mindenképpen nóvum Magyarországon, s kísérleti eredményei Szombathelyen és Kőszegen máris érvényesülhetnek, mérhetővé és összehasonlíthatóvá lesznek.

A kötet java részében, a modellezés és elméleti alapok első blokkját követő második egységben a turizmus, az infrastrukturális potenciál, az energiák és fejlesztési esélyek terei, a kreatív iparágak és tudástárak termelési perspektívái kapnak hangsúlyt, helyszínfotókkal, tervekkel, együttműködési példatárral, igazgatási és megvalósíthatósági mutatókkal, melyeket összefoglalásképpen a konkrét javaslatok kőszegi—szombathelyi partnerségi, városegyüttes-fejlesztési programossága keretez.

 A mellékletekben az ISES Alapítvány kőszegi konferenciáinak, partnerségi programjainak konceptuális adalékait tekinthetjük meg, s magát a KRAFT-koncepciót is külön kisszótár értelmezi (53—56. old.), melyek terminológiai ötletessége valóban kreatív és innovatív, meglátásom szerint azonban a koncepcionális magasságokban nagyolja el (szcientizálja) a mindennapi életek, értékrendek, önmegvalósítási kísérletek sokféleségét, mintegy a Hankiss-féle „Találjuk ki Magyarországot!” vehemenciájával, jóindulatú rátartiságával és a kultúra jelenlévő rétegeiből csupán kiemelhető dimenziók átdefiniálásával. E koncepcionális „elnagyolás” ugyanakkor teljességgel megfeleltetett a kreativitás város-szintre hozott időszerű perspektíváival, a világsodrásból értékmentés szándékával kiragadható-kimenthető mikrotérség favorizálásával, a kortárs fogalomkörben „örökségesítés” reményével közösnek tetsző értékek konkrét felmutatásával, a köz- és magánegyüttműködések reményteli állapotrajzával.

Intézményes városfejlesztés – modellált fenntarthatóság

Modellált fenntarthatóság, intézményi kooperációk persze másutt is teremnek, mint erre a Letenyei László – Sándor Csaba szerkesztette kötet, a Kortárs városfejlesztési modellek I. Intézményi és gazdasági modellek, társadalmi vizsgálat mutat rá.[7] A Magyar Urbanisztikai Társaság ajánlásával kiadott tanulmány-válogatás (vagy tapasztalat-gyűjtemény?) az elmúlt fél évtized egyik legfontosabb önkormányzati „felfedezésére”, a városfejlesztés uniós forrásokból kivitelezhető vonzáskörére és főként ennek eszközháztartására koncentrál, kiemelve az urbanisztika, a lakossági részvétel és a modellezhető gazdasági magatartások új korszakát. A Szerkesztők előszava alapján a hazai terepen már kipróbált „jó példák”, életképes tervek, praktikus megoldások alapján kínál modellezési megoldásokat a településfejlesztés intézményi bázisának, a társadalomtudomány vizsgálati módszereinek és a városgazdálkodás fenntarthatósági célrendszerét követni hivatott kísérleteknek összegző szemlézésével, példatárával, civil szervezetek számára is iránymutató sugallatokkal.

A tizenhat írás a bevezetésben fölsorolt pragmatikus keretben és a modernizációs fősodorba épülő fejlesztési—innovációs stratégiák közül is hangsúlyosan kiemeli a városfejlesztő társaságok ingatlan-forgalmazási lehetőségeit, a telekértékadó/ingatlanadó kivetésének praktikáit, az integrált városfejlesztés igény-fókuszált és kiegyensúlyozottságot szorgalmazó célrendszerét, a gazdasági klaszterek (versenyképességi pólusok) térségi megszervezésének (oktatás+kutatás+fejlesztés+tőkebevonás) perspektíváit. Különálló szemléletirány, de a kötet egészét is meghatározó fókuszpont a hatalommegosztás „nagykoalíciós modellje”, melyben a „mindenki dolgozhat mindenki felelősségével” a kulcsmomentum (szlovákiai példával), ide kapcsolva a belvárosi—üzleti—kereskedelmi hálózatosodás és tértervezés új kilátásait, az autóútépítések logisztikai és kalkulációs hasznát, a távmunkavégzés és infotechnológia mint közmű-funkció bevezetésének célrendszerét és az „öko-város” saját energiaellátási program burgenlandi esetét is, melyekről egy-egy szerzői tanulmány, elemzés, programterv, koncepció, cselekvési modell vagy bevált gyakorlat ismertetése szól.

A kiadvány akár elnagyolt ismertetése is felelőtlenség lenne, hiszen szinte oldalanként terv és vita, koncepció és kritika, vízió és gyakorlat, metastratégia és gyaloglépésenkénti lépték változik egymásra rakódva, ha nem is összehangolt tervezet módjára, de a kötetcímnek pontosan megfelelve: modellek, esélyek, tervezhetőség és megvalósíthatóság a mérce. A fenti város-olvasatok intézményi oldalát és kereteit tekintve is a modernitás megújuló szellemi energiáira fordított késztetései, továbbgondolási paradoxonok föloldási kísérletei, tervezési paraméterek és megvalósíthatósági esélyek adják a hangot, nem pedig az emlékek—képzetek—örökségek filosz-hangneme. Praktikus könyv, innovációra kész szakembernek és vállalkozói merészség mellett partnerségre hangolt kivitelezőknek érdemes kézbe vennie.

Ajánlott városfejlesztés – civil közösséghez, népjobbléthez

De mert már címében is első kötet ez, várható a másik/többi is, s talán mégsem pusztán melléklet a tematikusan ide illő példatár, mely ugyancsak a TeTT—Consult kiadásában, immáron magyar—román határokon átnyúló együttműködés szabta keretben fogant, keresve a fenntartható modellek, a civil kezdeményezések szerepének, jelentőségének elismerését szorgalmazó kutatási program lehetőségét, a tudomány gyakorlati feladatait.

A Letenyei László és Augusztinovicz Dávid Ottó Máté szerkesztette regionális fejlesztési programkötet Közösségi és jóléti városfejlesztési modellek. Ajánlásgyűjtemény címen „népjóléti városfejlesztési modellek” és „közösségi városfejlesztési modellek” keretben kínálja az integrációs mintákat.[8] A két blokk, belső tagolásban ugyan elváló, de a példatárak szempontjából egymást át-meg-átható írásai a korábbi kötethez hasonlóan pragmatikus tervezés, jó gyakorlatok, bevált mintázatok felmutatásából állnak, gyakorlatilag a fenti keretek metodikai tesztjeként is. A szerkesztők itt szintúgy a már számukra bevált formát követik, bevezetőjükben a következő írások tartalmi kivonatát, jelentőségét, kölcsönhatásait bemutatva, magát a könyvet oktatásra, modellezésre, kézikönyvként, fejlesztő szakanyagként, saját kifejezésükkel „ajánlásgyűjteményként” szánva. Maga a vegyes, elméleti és empirikus tartalom, esetleírás, cikk, vízió, elemzés, összegzés, kivonat, áttekintés, projekt-beszámoló vegyessége nehezen „átminősíthetővé” teszi a vállalás egészét, látványos előnye ugyanakkor, hogy az életvilág harminc—negyven területén, a legjobb és legcsábítóbb elképzeléseket is empirikus valóságba vetítve vagy ott tesztelve vonultatja föl a közösségszervezés, közösségi városépítés, településmenedzselés, döntéshozatali előkészítés, gondnokság, fejlesztésorientált képzés, szociális fenntarthatóság, hajléktalangondozás, élelmiszerbank, kertek, bevásárlóközösségi és partnerségi viszonyrendszerek, rendfenntartás, turizmus és civil közoktatás ezernyi kiterjedését. Praktikus kötet, TeTT-ek emberének való, egyúttal kultúrák és közösségek önképének, támogatásának, újraformálásának, fenntartásának is irányadó kézikönyve lehet.

Emlékek közti kalauz

Nem véletlenül, de a fenti város-keretezések mégiscsak látványos záródíszeként hagytam a frissen megjelent Remembering the City. A Guide Through the Past of Košice című kis kötetet.[9] A fölértékelő szó legjobb értelmében „nyugati” típusú, színes, zsebrevaló, alaptájékozódás mellett a város emlékezetének leglényegesebb vonásait örökségesítő kiadvány, mely helyenként a szokatlan témakört vagy tónust is vállalva nem csupán a látható látványosságok felé kalauzol (jobbára megnyerő „idegenforgalmias” fotókkal, ifj. Szaszák György munkáival), hanem bevezet, invitál, megérint és avatottá tesz olyan tájékokon is, ahol nem csupán a város kilátópontjaira vágyakozók találnak érdemes tudnivalót, hanem a városhistória mellett az emberek, a lakosok, csehek és zsidók és szlovákok és lengyelek és magyarok és romák történeti intimitásaira is rálátás nyílik. A város mint kultúra kerül itt lencsevégre, benne a börtönnel, kutakkal, piaccal, templomokkal, fellegvárral, királyokkal és királynőkkel, katonákkal és hadvezérekkel, színházzal, múzeumokkal, szobrokkal, emlékművekkel, éttermekkel… – de mégsem pusztán „nyomkövető” turistakalauzt tartunk kezünkben, hanem a jelentőségek és jelentések könyvét is, az irodalom és a hit, a belvárosiság és lakótelepiség, a gyereklét és történeti tudat, az ünnepek és befogadókészségek terébe vezetve, az elveszett, a visszanyert, az átfogalmazott, a megküzdött, a letisztult, a vegyessé vált, az élhető Kassát szemünk elé táró tér—kép—olvasatot.

Az átalakuló terek, az átalakítandó városok, a modernitás huzatába került értékek fenti szemléje talán azzal összegezhető elnagyoltan: nincs egyetlen város sem, mely összehasonlítható, nincs „a” város sehol önértékében mérve, s nem is marad életképes, ahol nem az emberi formálókészség műveli—finomítja egyedivé, teszi sajáttá és kedveltté, elfogadhatóvá és formálhatóvá. Ha a tematikus érdeklődés külföldi és hazai példák felől, megoldások és formálódások, teóriák és leképeződések felől tekint a városokra mint „élőhelyekre”, még inkább hasonló célképzetekről és ideákról vallanak e kötetekbe szorított város-imázsok. Utóvégre még az is kiderülhet, hogy ilyes olvasmányok is szemléletet formálnak, visszahatnak, forrásként vagy reflexióként szolgálnak a további városfogalmak, megújuló vagy újraéledő települési terek, tervező vagy átélő közösségek szempontjából… Legyen is így, márcsak a városok s lakóik érdekében is.