Kezdeti tapogatózás és résztvevő megfigyelés

„Bárki, aki élt valamennyit különböző balkáni országokban, elég nyilvánvalónak találja a hasonlóságokat a mindennapi kultúrában. […] A hasonlóságok nemcsak a konyhára és az étkezési szokásokra vonatkoznak, hanem az általános kulturális típusra is. Megtalálhatók az érintkezési/kommunikációs szokásokban, például a ráérős, körülményes és céltalan/funkciótlan/öncélú társalgás (fecsegés, mesélés) kedvelésében. […]

Tény persze, hogy a különbségek vagy éppenséggel a kontrasztok elhallgatása ugyanilyen félrevivő/félrevezető volna. A legfontosabb ezek közül talán felekezeti jellegű: a keleti ortodox, a muzulmán, a katolikus, sőt az evangélikus közösségek egy belső tarkaságot rajzolnak ki, határok és kereszteződések mozaikját. […] Nem kevésbé jelentősek a félsziget hegyvidéki és síksági, mediterrán és fekete-tengeri régiói közti variációk, eltérő gazdasági életükkel, változó kereskedelmi és kulturális érintkezésükkel a világ többi részével, ahogy nagyobb kereskedelmi és migrációs régiókba illeszkednek stb. […]

Ha vannak különbségek, azok nem a bulgárok, görögök, szerbek, macedónok és románok között állnak fenn, hanem a balkáni muzulmánok és keresztények között, keleti ortodoxok és katolikusok között, hegyi, síkföldi és tengerparti népek között, a letelepültek és a nomádok között.” (Alekszandar Kjosszev:2001)

Találónak érzem e gondolatokat, hiszen Bulgáriában mindez egy kis egységben megtalálható. Célom, ami e kutatás irányába vitt,[1] az volt, hogy – a személyes érdeklődésen túlmenően – választ kapjak néhány kérdésemre, ami megfogalmazódott bennem, miután tudomást szereztem egy olyan népcsoport létezéséről Bulgáriában, amely népcsoportról napi szinten nem esik szó. Annál is inkább felkeltette érdeklődésemet, mivel történelmi tanulmányaimból tudott volt számomra a miénknél sokkal hosszabb oszmán-török elnyomás ténye, valamint irodalmi forrásokból kaphattam már valamelyes képet az erőszakos iszlamizációról.

Sokáig ezt pusztán történelmi tényként kezeltem. Figyelmem akkor kezdett mélyebben is rájuk irányulni, miután már valamennyi tapasztalatot szereztem a bolgár folklórban, s miután – praktikus okokból – nyelvtudásom olyan szintre ért, ahol már tudtam beszélgetni bolgárokkal, hozzákezdhettem olvasni is. Jártam a rodopei horókat, hallgattam énekeiket, láttam a ruházatukat, és egyszerre elém ötlött a felismerés, hogy bolgár népi kultúrával foglalkozok, akik pravoszlávok, viszont ha a Rodopében élnek muszlimok is, akkor ők hol jelennek meg a táncban—zenében—irodalomban? Mi teszi pomákká a pomákot? Lehet egyáltalán pomák-identitásról beszélni? Történelmük miatt a bolgárok nem kedvelik a törököket – milyen attitűd jellemzi őket akkor olyan bolgárokkal szemben, akik muszlimok? És vajon ezen muszlim bolgárok „hogyan néznek ki”? Kölcsönös gyűlölködés a jellemző viszony, vagy ez csak sztereotípia? Egyáltalán foglalkoznak egymással?

Mivel ismerőseim közül senki nem rendelkezett tapasztalatokkal róluk, elhatároztam, magam szerzem meg a szükséges tapasztalatokat e téren.

Miután már találkoztam is velük, úgy döntöttem, az antropológia módszereivel végzett terepmunka segítségével tudom helyesen és pontosan megközelíteni a témát, hiszen igazi, számottevő eltérések, olyanok, amik meghatározhatnak egy népcsoportot, kulturálisan léteznek közöttük és a többségi pravoszláv társadalom között.

Kutatási módszerem a résztvevő megfigyelés volt, s mivel egy számomra szinte teljesen ismeretlen közegbe kerültem, nem azt tűztem ki célul, hogy a rendelkezésemre álló idő alatt (kétszer másfél hónap, amiből külső körülmények miatt csak két hónapot tudtam a konkrét terepen tölteni, egy hónapot a közeli kistérségi központban voltam) minél több információt szedjek össze, hanem – hosszabb folyamattal kalkulálva – minél hamarabb elfogadtassam magam a közösséggel. Ez a folyamat viszonylag hosszadalmas, ezért érthető, ha ellentmondásosan hangzik, de egy közösségbe se lehet beilleszkedni rövid idő alatt, s mivel jelen kutatásom végén már eljutottam addig a pontig, hogy nagyjából befogadjanak, úgy vélem, most már rendelkezem egy viszonylag jó rálátással a terepre, s közben megalapoztam a helyzetem egy mélyebb kutatássorozathoz.

Ez a dolgozat tulajdonképpen összegzése a kezdeti tapogatózásoknak. Konkrét interjúkat nem készíthettem, csak a beszélgetésekről szóló emlékeimre hagyatkozhattam interpretálás közben, mivel a diktafonozás bizalmatlanná és megnyithatatlanná tette volna az embereket – sok rossz tapasztalatuk van a múltból hozzá. Időm nagy részét – a körülmények játéka folytán – főként fiatalokkal töltöttem, így első tapasztalataimat a vizsgált közösségről szeletben, a 15—25 éves kor közötti pomákok szemszögéből szereztem. Kapcsolatba kerültem még pár magam korabeli férfival is, valamint néhánnyal a középkorúak közül. Egy-két időssel és nővel is sikerült ismeretségre szert tennem, így a fiatalok nézőpontját véleményükkel tudom kiegészíteni.

Történeti áttekintés[2]

Szükségszerűnek, s ezért kihagyhatatlannak tartom Bulgária történelmének ismertetését – különös tekintettel a törökökhöz (a történelmi Oszmán Birodalomhoz, később a modern Törökországhoz) fűződő viszonyára, mivel ha a pomákság helyzetét kívánjuk értelmezni, ezen háttér-információk nélkül lehetetlen megtennünk.

Bulgáriának a Balkán-hegységtől délre fekvő területe, az ókori Thrákia része – ami az ókorban a mai Görögországtól északra fekvő európai területeket jelentette, beleértve a déli Macedóniát és Szkíthiát is –, a török hódoltság idején Rumélia néven volt egy közigazgatási egység. Napjainkban Dél-Bulgária egy része (Észak-Thrákia), Görögország északkeleti vidéke (Nyugat-Thrákia) és Törökország európai területeit foglalja magában (Kelet-Thrákia) –, a történelem folyamán több népnek szolgált otthonául, ezért jelen lakossága, kultúrája is igen vegyes eredetű.

A legkorábbi írásos emlékek a trákokról szólnak (i.e. VIII. és VII. sz.) – eleinte az illírekkel együtt ők népesítették be a Balkán-félszigetet (a trákok keleten, az illírek nyugaton). „A trák nyelv és etnikum […] a Balkán félsziget keleti és észak-keleti felében született, de tagjai feltehetőleg nem beszéltek valamilyen egységes trák nyelvet, hanem egymáshoz többé-kevésbé közel álló nyelvjárásokat vagy rokon nyelveket. […] A Balkán félsziget változatos domborzata nem is tehette volna lehetővé a korabeli viszonyok között nagyobb területen egyetlen egységes nyelv kialakulását.” (Schütz István, 2006)[3] Ez hatott a társadalom szerveződésére is. Sokáig nem is alkottak egységes birodalmat, helyi királyságokról beszélhetünk. Ez a tény megkönnyítette a perzsák[4] dolgát is, akik i.e. 512—476 között, Dareiosz és Xerxész alatt uralták a trák földeket (Schütz). Csak utánuk, i.e. 476 körül tudott az egyik törzs, az odrisz valamennyire egységes birodalmat létrehozni, ez volt az odriszi királyság, ami a Dunától az Égei-tengerig húzódott. Az 1960-as, ’70-es, ’80-as évek során a bolgár archeológusok hatalmas munkája a trák sírdombok felkutatása, kiásása volt. A fellelhető emlékek alapján a trákok adták Dionüszoszt, Arészt, Artemiszt és Orfeuszt a görög mitológiának. A trák kultúra ellenállt a görög és római hatásoknak, népi művészete a későbbi balkáni népek művészetének kialakításában meghatározó szerepet kapott.

Majd az i.e. VII. századtól kezdve megjelentek a félsziget belsejében is a görögök; először mind az Égei-, mind a Fekete-tenger partján gyarmatvárosok létesítése és benépesítése révén, később heves harcok után rátérve a békésebb kereskedelem útjára, a fegyveres hódításnak ellenálló thrákokkal. Neszebâr szigete például, ami egy feltöltött kis földnyelvvel kapcsolódik a szárazföldhöz, antik görög városka volt, később római helyőrség állomásozott rajta, s romjain épült fel a mai városrész.

A macedónok V. Fülöp vezetésével az i.e. IV. században törtek elő a félsziget belsejéből, hogy vele és utódjával, Nagy Sándorral egy szűk évszázadig uralják a trákokat. Nagy Sándornak – vagy ahogyan a szlávok nevezik: Makedón(iai) Sándornak – Orfeusszal egyetemben - erős kultusza él a pomákok között.

Utánuk kérészéletű kelta királyság alakult, majd huzamosabb ideig a Római Birodalom része volt a terület, aminek Balkán-hegységtől északra elterülő részét Moesiának nevezték el. A kistérség több falujában is találhatók római kori emlékek: hidak, a kutatási helyemmel szemközt lévő falu határában pedig e korból származó település romjait találták meg régészek pár évtizede – lakóházakat, temetőt. A Balkán-hegység nemcsak földrajzilag osztja két részre a mai Bulgária területét: Moesiában a latin, míg délre, Thráciában a görög nyelv terjedt el erősen.

A szlávok a VI. században jelentek meg a félszigeten, s egy évszázad múltán már Sclavinia-ként (a szlávok országa) nevezték a félszigetet. Eleinte az avarokkal is hadakoztak, s ez egy időre megakasztotta őket abban, hogy az akkor már Bizánci Birodalmat fenyegessék, mivel az avarok erősebbek voltak. De miután az i.sz. VII. sz. elején Bizánc háborúba bocsátkozott a Perzsa Birodalommal, ezt a lehetőséget a szlávok kihasználták és pár évtized alatt le is telepedtek, ellepve az egész félszigetet és magukba olvasztva az előttük ott élők maradékát. Ahogy megerősödtek, megszűnt a régi szláv egyenlőség, a törzs- és nemzetségfők új vagyonos osztályt alakítottak ki, megjelent az osztálytársadalom. Ez lehetővé tette Bizánc számára, hogy rabszolgatartóból feudális állammá alakuljon át. Ahhoz, hogy a szláv állam létrejöjjön, még egy tényezőről beszélni kell: a bolgártörökökről, bolgártürkökről.

A bolgártürkök nomád állattartók voltak, származásuk nem határozható meg egyértelműen, őshazájuk Közép-Ázsiában lehetett. I.u. 334-ben említik őket először, mint kaukázusi nomád törzset. Vezérük, Kubrat (Kurt) halála után az eredeti törzsszövetség, ami a legenda szerint szintén hét törzsből állt, három részre szakadt. Egy törzs a Volga és Káma összefolyásához jutott el, ahol egész az i.u. XIII. századig, a mongol hódításig fennálló államot alapítottak. Egy másik törzsüket a hunok ragadták magukkal, később a Kárpát-medencében éltek egy ideig, s innen vándoroltak aztán délre, a mai Dalmácia területére. A fennmaradó törzsek vették birtokukba először a mai Dél-Besszarábiát, mivel Bizánc most az arabokkal hadakozott, majd a Duna és a Balkán-hegység behatárolta területen uralmuk alá hajtották az ott élő, már letelepedett szláv törzseket és birodalmat alapítottak i.u. 681-ben Kubrat fia, Aszparuh (Iszperih) vezetésével.[5] Bár Bizánc kénytelen volt elismerni az új birodalmat (amit kezdettől fogva Bulgáriának hívtak), nem tett le arról, hogy visszaszerezze az elvesztett területet. A bolgártürkök eleinte, mint vezető réteg fenn tudtak maradni, de sokkal kevesebbek lévén, mint a meghódított szlávság, alig egy évszázad alatt beolvadtak a többségbe. Most már tényleg szláv birodalomról beszélhetünk, amely egyre erősebbé, központosítottabbá válik az idők folyamán, alapítóitól azonban csupán nevüket őrzi, meg pár jövevényszót.

Ugyanakkor meg kell említeni egy érdekességet: a szlávok és arabok kapcsolatát a VII.—X. század folyamán (Huszein Меhmed:2007). A szerző könyvében ír a szláv és avar csapatok Szíriába tett útjáról és arról is, hogy eleinte arab (illetve szír) csapatok ugyanúgy elkerültek a Balkán-félszigetre, majd később főként kereskedőik éltek a területen. Ez valamennyire hitelesebbé teszi azt a legendát, amit a kutatási helyszínemen élők említettek: az az eredetverzió is él közöttük, hogy már az oszmán-törökök hódítása előtt is muszlimok voltak a pomákok.

Az első bolgár cárság, aminek Preszlav volt a központja, még kétszáz évig megmaradt a Kaukázusból behozott török jellegű kultúrájánál. 870-ben, a környező birodalmakhoz erőben már felnővén akkor válhatott igazi tekintéllyé, ha pogányságát felcseréli a kereszténységgel, annak is Bizáncot jelentő görög-keleti ágával. Ez elősegítette a szláv írásbeliség létrehozását, ami egy szaloniki születésű testvérpár nevéhez fűződik. Kirill és Metód 862-ben először szláv ABC-t és írást alkottak (ez volt a glagolita, amit a horvátok használtak a leghosszabb ideig, egészen a XVI. századig), majd szent szövegeket fordítottak a ma ószlávnak, óbolgárnak nevezett nyelvre, így járulván hozzá, hogy tanítványaik majdan létrehozhassák a kirillikát, a ma is használt cirill ABC ősét, amit mesterükre emlékezvén neveztek el a tanítványok. A szláv nyelvű liturgia létrehozásával lehetővé vált az önálló szláv egyház gondolata is, ami tovább csökkenthette volna Bizánc befolyását.

A bolgár cárság gyorsan erősödött, a X. sz. végére már kialakult a feudális rendszer is. Részben ennek hatására, az elnyomott jobbágyság mivel már ősei pogány vallásához képtelen volt visszatérni, a kereszténység pedig csak a túlvilággal biztatta, ezért valami vigaszra, kiútra volt szüksége. Így szökkenhetett szárba soraikban a bogumilizmus. „Ez az eretnekség a 3. szúzadban Perzsiából elterjedt dualista manicheizmus bolgár változata volt, amely terjesztőjéről, Bogumil bolgár pópáról kapta a nevét. A bogumilok tanai szerint Istennek két fia van, a Sátán Krisztus öccse. Csak a Miatyánkot és az Evangéliumot fogadták el, a teljes Ószövetséget elvetették, nem tisztelték Szűz Máriát, nem ismerték el a keresztséget, sem az egyházi ünnepeket.” (Schütz István:2006)[6] Jóllehet vallás volt, legalábbis a kereszténységből nőtte ki magát, a bolgárok között a bogumilizmus erős antifeudális jellege miatt tudott gyorsan elterjedni. A bolgár állam kezdett gyengülni, túljutott a felső holtpontján, 967-ben jelentek meg először az oroszok, a kijevi fejedelemségből, a bolgárok életében. Közben gyengekezű uralkodók, belső válság és a bolgár függetlenségbe belenyugodni nem tudó Bizánc együttes hatására 1018-ban megszűnt létezni Bulgária, mint önálló hatalom, Bizáncnak sikerült megtörnie.

A bizánci uralom 1187-ig tartott, amikor egy bolgár testvérpár össze tudta fogni a parasztokat a bojárokkal, és létrehozták a második bolgár cárságot, Veliko Târnovó központtal. Most már kifejlett feudális viszonyokról beszélhetünk, a bizánci uralom ehhez jelentősen hozzájárult. Bulgária megint fejlődött és gyarapodott, már saját pénzt is verettek. Ám ekkor megjelentek először a tatárok, majd Bizáncot összeroppantva az oszmántörökök, hogy évszázadokig meghatározzák ezután a Balkán-félsziget lakosságának életét.

Az oszmán elnyomás öt évszázada alatt a keresztény lakosságra nagy teher nehezedett. Többféle és súlyos adók megfizetésére kötelezték őket, amik alól csak úgy mentesülhettek, ha felvették az iszlám hitet. Legsúlyosabb adójuk a devsirme (véradó) volt - meghatározott időközönként fiúgyerekeket kellett átadniuk az elnyomóknak, akikből a janicsár sereget képezték ki idővel. Ugyanakkor vallásukat szabadon gyakorolhatták – igaz, saját egyházuk nem lévén, a bizánci, görög-keleti egyházmegyéhez tartoztak és a görög pópák görög nyelvű istentiszteletei, tanítói tevékenysége legalább annyira elnyomta őket, mint az oszmán-törökök.

A pomákok bolgár nemzetbe való bekapcsolásának a török uralom alóli felszabadulás utáni, talán leglényegesebb mozzanata a Rodope muszlim lakosságának tömeges megkeresztelése (1912—13-ban) és a később létesült „Druzsba-Rodina” (Barátság-Haza) kulturális szervezet tevékenysége. A Balkán háborúk alatt nagy nyomás nehezedett a pomák lakosságra, a megkeresztelések és átnevezések révén. Főként Nevrokop (ma Goce Delcsev) körzetében történtek, és hivatalos számítások szerint 150—200 000 embert érintett. Ezen szerencsétlen próbálkozások még inkább elidegenítették a pomákokat, és tömegesen vándoroltak ki Törökországba (török hittársaikkal együtt – a szerző). Bulgária I. világháború alatti irányultsága a bolgár mohamedánok nevének és hitének visszaadásához vezetett. „Megkeresztelésüket” V. Radoszlavov kormánya hatálytalanította a küszöbön álló választások végett. Kevéssel ezután a „Druzsba-Rodina” szervezet lendületes tevékenységbe kezdett a rodopei pomákok megnyerése végett, akiket 1942-ben újfent erőszakkal átkereszteltek.

A Balkán-háborúk idejében történt megkeresztelésekkel ellentétben a „Druzsba-Rodina” kulturális szervezet tevékenysége a pomákok neve és pomákságuk hordozója, de nem muszlim vallásuk ellen irányult. A szervezet célul tűzte ki a pomákokban a „bolgárság” iránti szeretet felserkentését, erőszakmentesen és a vallás megváltoztatása nélkül. Az egyik, ezzel kapcsolatos lépés az volt, hogy a sértőnek tartott „pomák” elnevezést felcserélték a „bolgármohamedán”, illetve az „iszlamizált bolgár” kifejezésekkel. A kampányba tartozott még a török befolyás korlátozása (pl. az arab nyelvű ima betiltása a mecsetekben, a hagyományos pomák öltözet viseletének elhagyattatása stb.). A ’40-es évek elején a „Druzsba-Rodina” felajánlotta a pomákoknak, hogy adjanak bolgár nevet az újszülötteiknek és mondjanak le a török—arab nevekről. De például a Nemzetvédelmi Törvény miatt, ami megszorításokat szabott ki a kisebbségi állampolgárokra. az új hazafias front hatalma fasiszta mozgalommá nyilvánította a „Druzsba-Rodina”-t. Az ezt követő időszak pomák-politikája igen ellentmondásos. Eleinte a pomákok dönthettek úgy, hogy visszatérnek a régi török—arab nevekhez. Hogy kellően motiválják őket gyerekeik iskoláztatására, megmaradhattak a Korán tanításánál. 1951 augusztusában, amikor körvonalazódott a végső döntés a török kisebbség emigrációjáról, megváltozott a politika a pomákokkal szemben. E tendencia (a török befolyás leválasztása a pomákokról, bolgár etnikai származásuk megerősítésével) a ’60-as években is folytatódott. Ezzel párhuzamosan az államvezetőség azt a feladatot tűzte ki, hogy modernizálja a kérdéses kisebbség életmódját az analfabetizmus felszámolására létesített kurzusok segítségével, az oktatás serkentésével vagy a munka- és lakáshelyzet javításának segítségével. Erre az időszakra vonatkozóan doszpati adatközlőm nagyon pozitívan emlékszik, meglátása szerint több jó történt velük, mint rossz, hiszen tanulhattak, ingyen lakáshoz vagy házhoz juthattak, sok munkalehetőség volt. 1961 igazi fordulatot hozott a pomák-politikában. Ettől kezdve a török kisebbségtől való szegregációjuk volt a cél. Ez ismét a névváltoztatást készítette elő – meghatározó része volt a Bolgár Kommunista Párt pomák-, roma- és tatárellenes politikájának a következő évtizedben. A bolgármohamedánok és törökök vegyesházasságát megbélyegezték, mint a pomákok törökségbe olvadását (asszimilációját).

A pomákok átnevezésére irányuló akció két lépésben folyt: először 1964-ig, ez sikertelen volt (tömegdemonstrációk a régi nevekért). Majd az ún. ”újjászületési folyamat”, ami 1971—74 között tartott. Különösen Blagoevgrad megyében élesedett ki a helyzet, ahogy néhány falu elkeseredett ellenállást tanúsított a hatóságok iránt. Ezen alkalmakkor előfordultak gyilkosságok is, házégetések – így emlékeznek vissza azokra az időkre a kutatási helyszínemen. A rend biztosítása végett a Pirin és Dél-Rodope közti körzetben automata fegyverekkel ellátott alegységeket állítottak fel (ezeket barikádoknak nevezték az egész térségben, amikor beszéltek róla). Sok száz pomákot tartóztattak le vagy deportáltak.

Hiányérzetek – és amit eredményeznek

Előzetes tanulmányaimban – pár, nyomtatásban megjelent dokumentum kivételével – főként internetes rákeresésekre támaszkodhattam, mivel a témával kapcsolatban még bolgár anyag is kevés létezik. Ezen kevés anyag zöméhez a szófiai Néprajzi Múzeumban jutottam hozzá, kisebb részéhez pedig a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Az alábbiakban e források alapján adok egy előnézeti képet.

A Rodope népe különleges helyet foglal el Bulgária társadalmában. Nem egységes, pravoszlávok és muszlimok egyaránt lakják, de népviselete, népdalai, nem valláshoz kapcsolódó hagyományai jellegzetesek, sokszínű és gazdag egységet alkotnak. Nyelvjárása archaikus, a legtöbbet őrizte meg a târnovói óbolgár nyelvből,[7] folklórja kitűnik a bolgár folklórból, földjén kultúrák keveredésével lenyűgözően izgalmas, egyedi szín jött létre. Bulgária kulturális életében – múltjában és jelenében – igen jelentős szerepet tölt be: az ókori Trákia részeként már akkor nagymértékben lakott terület volt, s az azóta eltelt időkben több behatás „egymásra rétegződésével” (trák, szláv, török) gazdag, változatos kultúra ötvöződött. A trák Orfeuszra sok minden emlékeztet (pl. az Ördög torka barlang – a legenda szerint itt szállt alá szerelméért az Alvilágba); Alekszandâr Makedonszki, vagyis Nagy Sándor a terepmunkám helyszínén is fontos, számon tartott történelmi személyiség, a törökök a valláson kívül életmódot, zöldségeket, ételeket, jövevényszavakat hagytak hátra.

Pomáknak a muszlim bolgárokat hívják. Szokásaikban, mindennapi életükben ötvöződik a bolgár és török kultúra. Izgalmas és gazdag találkozás, ám a bolgárok, muszlim voltuk miatt nem teljes értékű bolgárként tekintenek rájuk. Egy ízben, a plovdivi pályaudvaron beszélgettem egy ismeretlen fiatallal, akivel Devinből együtt utaztunk egész Szófiáig (Devin a Rodope egyik központi, muszlim többségű városa), és amikor közöltem vele, hol is voltam, milyen környezetben, annak ellenére, hogy ő is arrafelé nyaralt, első reakciója ez volt: ”de hiszen Bulgária pravoszláv ország! A bolgárok pravoszlávok!” A törököknek pedig nem elég törökök. Folyamatos vallási propaganda működik az egész hegységben a pomákok között, ami főként bulgáriai választások idején erősödik – ilyenkor Törökországból is érkeznek a kettős állampolgárságú szavazók busz-számra, hogy a török érdekek felé inkább hajló jelöltek kerüljenek megválasztásra. Két világ határán élnek. Legnagyobb számban a Rodope hegységben élnek pomákok Bulgária és Görögország területén, valamint Törökországban, Macedóniában és Albániában. Földrajzi meghatározással: „a Balkán-félsziget hegyi masszívumaiban a Kelet-Rodopétől az északalbán hegyekig”. (Karahaszan-Csönar, 2005:124) Különböző források különböző adatokkal szolgálnak számukról, mint ahogy elnevezésük is más és más, attól függően, melyik mai állam területén élnek. A történelmi Csecs-vidéken[8] gadzseli (T.sz.!), Közép- és Nyugat-Makedóniában torbes (a bogumilizmus idejéből eredő elnevezés, a bogumilok gúnynevére utal – őket hívták így a mindig magukkal hordott, a szent könyv és az elemózsia tárolására szolgáló tarisznya miatt: torba—tarisznya > torbes—tarisznyás)[9] vagy apovec (albán eredetű szó, „testvér” jelentéssel bír), Albániában régebben apovec, ma inkább gorán és zsupán elnevezéssel illetik őket. Ez utóbbiak helyi használatú szavak,[10] a koszovói Gora illetve Zsupa vidékek muszlim lakosait jelentik. Szintén helyhez kötődő elnevezések még az ahrjan (ahrián) és a babecsán szavak; előbbi a történelmi Ahridosz (Ohrid) és az oszmán Ahırçelebi régiókban élőket, utóbbi a Babek faluban és környékén élőket jelöli. (Huszein Mehmed, 2007.) Természetesen nem jelenthetjük ki, hogy mindezen elnevezések egy egységes népcsoportot jelölnek. Azért említem mégis, hogy érzékeltessem, még a legilletékesebbek is milyen sokféle teóriával szolgálnak e népcsoportról. Egyes elméletek jobban prolongáltak, egyesek valóságízűbbek, de még így is akad két-háromféle nagy irányzat, amik között válogathatunk.

Bár Karahaszan-Csönar Bulgária etnikai kisebbségeit leíró könyvében[11] szerepelteti őket – jóllehet, maga a szerző is bolgárokként tartja számon a pomákokat –, de mind a hivatalos álláspont, mind pedig azon helybeli pomákok, akikkel a térségben találkoztam és beszéltem, vagyis adatközlőim főként a kutatási faluból: a felnőtt, középkorú korosztály tagjainak önmeghatározása szerint: „Tudod Niki,[12] mi is bolgárok vagyunk. Ugyanolyanok, mint a többiek, láthatod.” „Fehérek vagyunk, nem sötét bőrűek, bolgárok vagyunk.” „Bolgárul beszélünk, ez az anyanyelvünk, hát hogy lehetnénk mi törökök?!” „Annyi van csak, hogy mi Allahban hiszünk.” Tehát bolgár vallási kisebbségként tekinthetünk rájuk.

A pomákok etnikai származása azonban a mai napig vitatéma. „A közösségalapítás és az önmeghatározás folyamata eléggé bonyolult a pomákok eredetéről szóló sokféle elmélet miatt (hellenizált trák, arab, török, perzsa, szláv stb. eredetváltozatok léteznek)” (Csukov, 2005). A teóriák közt tapasztalható jelentős eltérések a kutatók hozzáállásától és nemzetiségétől nagymértékben függnek. Görög és török tudósok szerint e népcsoportnak nem bolgár gyökerei vannak. A görögök szerint iszlamizált szlávbarát hellénekről van szó. Ebben a vélekedésben jelentős szerepe van a görögök egységes nemzetről alkotott képének egyrészt, bár ez nem tekinthető görög sajátosságnak:

„A modernizáció folyamatai ennélfogva fokozatosan az elidegenedett és ellenséges nacionalizmusok formáját öltötték, mindnek megvoltak a saját értékei, mitológiái és intézményei. A 19. század végére ezek az attitűdök az önállóvá váló államok jóváhagyását is élvezték a szomszédos államokkal szembeni izolacionista politikájuk és saját kisebbségeik asszimilálására irányuló törekvésükben. […] Az elitek ezzel a viselkedéssel úgy másfél száz éve a legsürgetőbb hiányérzetüket igyekeztek kielégíteni. … Megpróbálták saját nemzetüket felébreszteni ’történelmi szendergéséből’, az amorf és sokféleség-sújtotta etnikai csoportokat politikai szubjektumokká formálni, hogy képesek legyenek fellépni a történelem színpadára, és kezükbe venni sorsuk irányítását” (Kjosszev 2001).

Ezen túlmenően annak a csak kis részben valós alapokon nyugvó félelemnek is tulajdonítható ez a hellenizálási törekvés, ahogyan falubeli beszélgetőtársaim kifejtették, hogy ha a főleg a török határnál élő görögországi muszlimok, pomákok töröknek vallják magukat,[13] fennállhat a veszélye esetleges területi igények benyújtására török részről – vélekednek adatközlőim a témáról. Míg török források, pl. M. Gökbilgin tudós 1543-ból való jegyzékeken alapuló tanulmányában szót ejt a jürükök és kâzâlbasok—alianok[14] szerepéről is a pomákság etnogenezisében (szintén történelmi tény, hogy egész Nagy Sándor korától kezdve erős népkeveredés történt a Rodope területén is, az egymást követő birodalmak mind új és újabb törzseket telepítettek be a területre, határaikat védvén, így kerültek anatóliai türk népcsoportok is oda.); a bolgárok pedig erőszakkal iszlamizált bolgárokról beszélnek. „Nyilván nagyon nehéz volna annak megállapítása, hogy – önként vagy kényszer hatása alatt – az eredeti balkáni lakosság hányad része vált muszlimmá. […] Nyelvét viszont megtartotta, tehát valamelyik délszláv dialektust beszélte, csakhogy, ha már keresztény múltján túladott, oszmánnak, vagyis töröknek tartotta magát (és ez így is maradt mind a mai napig pl. a bulgáriai pomákok esetében)” (Niederhauser 2001).

A neves oszmanológus, Antonina Zseljazkova azonban e közvélekedéssel ellentétben kijelenti, hogy volt ugyan erőszakos iszlamizáció, de korántsem olyan mértékben, ahogy azt néhány forrás igyekszik beállítani. Szerinte az erőszakos iszlamizáció téziséről elmondható, hogy nem áll helyt. Sokkal nagyobb szerepük volt az adó- és társadalmi kedvezményeknek, amik az iszlám elfogadására motiválták a lakosságot.[15]

A túlzások pro és kontra egyaránt jellemzőek. „Azok a véres erőszakkal kísért, tömeges térítő akciók, amelyeket bolgár történészek tártak fel (sajnos az előző évtized belpolitikai konjunktúrájának megfelelve, s amelyek ezért további kutatások megerősítését igénylik), nem véletlenül a 17. század termékei.” (Hegyi, 2003.)

A lehetőségekhez képest legkevésbé részrehajló kutatók szerint akkor járunk legközelebb ahhoz, hogy a valós mozgatórugókat és történéseket láthassuk, ha elfogadjuk azon megállapításukat, miszerint a rodopei bolgárok iszlamizálódása nem különleges jelenség, sem pedig a Fényes Porta valamely szervezett asszimilációs tervének eredménye. Sokkal inkább különféle politikai—gazdasági tényezők következménye, amelyek az Oszmán Birodalom európai tartományait érintik, és nem adnak okot arra, hogy különösebb és drámaibb hangsúly kerüljön rájuk, mint amennyit kapnak a szomszédos balkáni népek történelmében. Még inkább, ha figyelembe vesszük, hogy a rodopei bolgár muszlimok, az albán muszlimokhoz hasonlóan, megőrizték nyelvüket és nemzeti hovatartozásukat. (Karahaszan-Csönar, 2005:125-127.)

„Azzal, hogy a pomákok iszlám hitet vallanak, ám karakterük a bolgár hegyvidéki lakosság tradicionális nemzeti kultúrájának jegyeit hordozza, közbülső kapcsot alkotnak, összekötve keresztény bolgárokat és a bulgáriai törököket. Ezen helyzetük önálló, sajátságos csoport érzetét kelti bennük. A különböző körzetekben a kis csoportok természetében beolvadási tendencia figyelhető meg a keresztény bolgárok vagy a bulgáriai törökök tekintélyesebb, többségi csoportjába (bolgárosodás, törökösödés).” (Karahaszan-Csönar, 2005:123.) Sokan a pomákok között, akik főleg a keleti részen, Törökországhoz közel élnek, inkább vallják magukat töröknek, mint bolgárnak. Adódik ez egyrészt abból, ahogyan a bolgárok bántak velük (erőszakos térítések, névcserék), másrészt a török kormány politikája is meghatározó, hiszen a magukat töröknek valló bulgáriai muszlimokat pénzzel támogatják, segítik.

Számomra a politikai okoknál észrevehetőbb egy harmadik indok is. Ez a vallás, illetve a viselt név alapján létrejövő – a bolgárok és az általam megismert kistérség pomákjai által is egyaránt tévesnek tartott – önidentifikáció kérdése. „Azért, mert muszlim vagyok, és török—arab nevem van, még nem vagyok török. Ez a baj ezekkel (a magukat töröknek tartó pomákokkal – a szerző), hogy összekeverik a vallást és nevet a nemzetiséggel.” – beszél erről a témáról egy adatközlőm. Ezzel a vélekedéssel szerte Bulgáriában találkoztam. Bolgárok, pravoszlávok részéről az első kérdések egyike volt, miután megtudták, mivel foglalkozom, hogy ők (a pomákok) mit tartanak magukról – bolgárok-e vagy törökök. Miután hallották a válaszomat, miszerint azon a részen, ahol voltam, bolgárnak vallják magukat, megnyugodtak, hogy ez így helyes, így van.

Vallásuk miatt, az ismert történelmi ellenérzés következtében mindig is marginális helyen tartózkodtak a többségi bolgár társadalomban. A "pomák, pomákok" szó, mint megnevezésük és önelnevezésük, a Felszabadulás[16] óta használatos nyilvánosan, hivatalosan, azelőtt bolgármohamedán, bolgár-muszlim elnevezéssel illették e népcsoportot. Ekként nevezik a hegyvidéki lakosságot, akik ma Bulgáriában, Görögországban, Makedóniában (’torbesi’, ’apovci’), Albániában és Törökországban élnek. (Karahaszan-Csönar, 2005:123—124.) Egészen az 1980-as évekig fokozatosan erősbödött Bulgáriában a kisebbségek nélküli, egységes Bulgária víziója; részben ennek köszönhetően, részben pedig a muszlim bolgár népesség török ráhatástól való elszakítása érdekében, több hullámban próbálták a pomákságot a pravoszláv bolgár többséghez közelíteni, illetve hol finoman, hol erőszakosan áttéríteni.[17] A pravoszláv többségben irántuk mindmáig, jórészt mesterségesen generált ellenszenv él. Ezt az ellenszenvet igyekszik fenntartani, illetve tovább szítani a mai politika is.

Én választom a terepem, avagy a terep talál meg engem?

Amikor – még jó idővel ezelőtt – elkezdtem a szakdolgozatom témáján gondolkodni, egyértelmű volt számomra, hogy mindenképpen Bulgáriával kapcsolatos lesz dolgozatom. Köszönhetően annak, hogy bolgár szakot végeztem, a nyelvtudás és az általános értelemben vett „előzetes terepismeret” előnyeivel már rendelkeztem. Értem ez utóbbi alatt azt, hogy a 2003—2007 között Bulgáriába tett nyolc hosszabb-rövidebb időtartamú utam során – az összeadva hosszúnak mondható, körülbelül egyéves összesített ott töltött idő következtében – viszonylag jól megismertem az általam bejárt országrészeket (Szófia, Burgasz és Plovdiv városok és szűkebb környékük, Csernomorec, Veliko Târnovo, Pleven, Pernik és Blagoevgrad városok, valamint a Balkán-hegység déli lejtőin található Rozovec falu), és az ott élő emberek mindennapjait, sajátosságait. A viszonylag hosszú idő alatt, amit a „társadalomban töltöttem” tehát, mélyebb betekintést nyertem a mindennapi életbe, így észlelhetőbbé és megfoghatóbbá váltak számomra a tájegységek, s lakóik közötti különbségek.

A Rodope területe már Bulgáriához közeledésem legelejétől megismerni vágyott hely számomra – igaz, ez eleinte a hegyvidék-jellegnek volt köszönhető. Amikor ezen vágyamról számoltam be mind bolgároknak, mind pedig Bulgáriában és a Rodope hegységben valamennyire járatos magyar ismerőseimnek, miszerint Bulgáriából leginkább a hegyek érdekelnek – s nem pedig híres tengerpartjuk –, mindannyian kivételes helyként határozták meg a területet, s lakóiról is pozitív felhangokkal beszéltek. Külön kiemelték „gazdag kultúráját”, a rodopei néptáncokat és -zenét, valamint idegenekkel, vendégekkel szembeni barátságosságukat, nyíltságukat. Ezen alkalmakkor még nem került szóba, hogy ott „mások” is élnek, nevezetesen pomákok, akik eltérő vallásúak.

Később tudomást szereztem аrról a számomra igen érdekes tényről, hogy Bulgáriában élnek muszlim bolgárok és keresztény törökök.[18] Bulgária történelmét ismervén magától értetődő ez, hiszen az öt évszázados oszmán uralom következményeként a mai Bulgária területén természetszerűleg kell élnie a török kisebbség mellett az ötszáz év alatt az iszlámba áttért, eredetileg keresztény szláv lakosságnak is. Ugyanakkor a történelmi ellentét megléte miatt rendkívül izgalmas megvizsgálni, hogy napjainkban milyen módon él együtt keresztény és muszlim bolgár.

A bolgár határokon és esetlegesen a Balkánon kívül ennek a témának eddig nem túl széleskörű a feldolgozottsága, ezért megfelelő méretű szakirodalom sem áll rendelkezésre a bolgár vagy egyéb délszláv nyelvekben járatlan kutató, érdeklődő számára (számottevőbb, összehasonlító jellegű tanulmánykötet 1994-ben jelent meg angol nyelven Szófiában, a PHARE támogatásával: Relations of compatibility and incompatibility between christians and muslims in Bulgaria. Ed. by Antonina Zhelyazkova. Sofia, International Centre for Minority Studies and Intercultural Relations' Foundation 1994. – ennek bolgár eredetije szerepel a hivatkozásokban és a bibliográfiában).

A téma ellenben jellegénél fogva nagy érdeklődésre tarthat számot, hiszen egy olyan népcsoportról beszélünk, amely népcsoport eredetére több teóriát állítottak fel, vallásuk folytán pedig a mai napig a térség egyik legellentmondásosabban megítélt lakóiként örökös, jobbára mondvacsinált vitákhoz szolgálnak indokul. Ezenkívül az archaikus bolgár nyelv és gazdag kulturális, népi hagyományok (életmód, népzene és néptánc, családszerkezet stb.) őrzőiként szerepük kiemelkedő a tágabb térség (értsd: Bulgária, Balkán) mélyebb megértésében is. Ezért tartom fontosnak megismerni és megismertetni ezt a népcsoportot, kultúráját, helyzetét a társadalmában, jellegzetességeit, homogenitását és heterogenitását mint muszlim és mint bolgár – homogén, mert muszlim, heterogén, mert sokan közülük töröknek, mások bolgárnak, megint mások egyszerűen muszlimnak tartják magukat.

Az önmeghatározás alapvető fontossággal bír egy csoport tanulmányozásánál. Jelen esetben a megértéshez létfontosságú tudni, hogy ki mikor, miért, milyen körülmények közepette, hatására vallja magát annak, aminek. Ezek után derülhet fény arra, hogy ez milyen jelentőséggel bír az egységes pomákság meghatározásában – már ha beszélhetünk ilyenről a saját belső fogalmaik szerint. Ehhez előbb meg kell ismernünk az egyes tájegységek közötti különbségeket és hasonlóságokat. A Rodopét, így az ott élő muszlim népességet is három fő részre osztják, s ők is így gondolkodnak: keleti, nyugati és középső részre. Általános meglátások szerint a „keleti pomákok” inkább vallják magukat bolgárnak, a nyugatiak meg töröknek. Ez kapcsolatban állhat azzal a ténnyel, hogy a Kelet-Rodope lakossága zömében bolgár (pravoszláv), míg a Nyugat-Rodopét többségében muszlimok lakják.[19] Ez lényeges különbség, oka abban a napjainkban is még tartó történelmi folyamatban keresendő, amely folyamat segítségével próbál megszabadulni a bolgár társadalom az öt évszázados oszmán uralom mélyen gyökerező hatásától.

Eleinte a Felszabadulás utáni nemzetépítés, egy egységes nemzeti öntudat létrehozásának szerves tartozéka volt a modernizált Törökországgal szembeni elég zárt hozzáállás, amit néha hol pozitív, hol negatív irányban befolyásolt az aktuális gazdasági helyzet, gazdaságpolitika. Időről időre, az elkeresztényesítések megújuló hullámaival mind több és több bulgáriai török kényszerült arra, hogy az anyaországba emigráljon. A kiürült területekre pravoszláv bolgár népesség települt be. Mivel ez a tendencia leginkább a török határhoz közel érvényesült, ezért alakulhatott úgy, hogy a Rodope-hegység keleti részén pravoszláv többség alakult ki, ami hatott az ottmaradt muszlim bolgárok önidentifikációjára is. Míg a nyugati részen, ahol török kisebbség elenyésző számban él a pomákokhoz képest, akiket a különféle, hol szelídebb, hol erőszakosabb szankciók elkülöníteni kívánták a török nemzetiségűektől, nem volt tapasztalható efféle változás.

Ahhoz, hogy e különbségeket és okokat értelmezni tudjam, meg kell ismernem hozzá az egyes tájegységek lakóit. Ez hosszú kutatófolyamat eredményeként lehetséges csak. Maga a kutatómunka, majd interpretálása számomra egy színész tanulási folyamatával képezhető le a legplasztikusabban, ahogy egy szerepére készül. Először megtalálják egymást a szereppel – vagy kiválasztják, vagy ő csap le rá; a lényeg, hogy szinkronban legyenek. A szövegkönyvet és a kezdeti instrukciókat – leírást a szerepről – megkapván, elkezd ismerkedni vele, elindul a szerep felskiccelése. Hasonlóképpen antropológusként is eleinte a hozzáférhető irodalmat felkutatván és begyűjtvén (amennyiben akad ilyen), elkezdek tájékozódni leendő terepmunkám helyszínéről, kutatásom alanyairól; kialakul valamilyen „előnézeti képem” róluk. A próbafolyamat többlépcsős, a felolvasópróbákkal kezdődik, itt kezdenek kialakulni a darab szereplőinek viszonyai; folytatódik a bejárópróbákkal, amik során – eleinte díszlet és jelmez nélkül – lassan megformálódik a közeg is, amelyben a darabot értelmezik, ez újabb színeket ad a megformálni kívánt karakter személyiségéhez. Ugyanígy, ha mint antropológus, megérkezek a terepre, eleinte elveszetten érzem magam, s igyekszek minél előbb átlátni azt a rendszert, aminek segítségével az adott közösség működik. Ez a tényleges terepmunka ideje. A próbák következő etapjai a díszlet- és jelmezpróbák, amikor a karakterről már kialakult képet külső segítséggel „élesítik”, teszik biztosabbá és határozottabbá a létét. Ez a terepmunkáról írt beszámoló, dolgozat, tanulmány szintje, amikor tapasztalatokat összegzem és mások számára értelmezhető formába kódolom. A díszlet és jelmez szerepét a felhasznált szakirodalom játssza, ami szintén mankóként, megerősítésként szolgál az interpretálás folyamatában. S végül a színész közönség elé áll szerepével, s ha sikerült megértenie karakterét, a nézőközönségnek is át tudja adni ezt az élményt – szintúgy az írói kézből kikerült beszámoló, dolgozat, tanulmány is akkor szolgálhat jól, s vethet fel esetleg újabb kérdéseket olvasójában, ha az értés—értelmezés folyamata teljes.

Elsősorban az érdekelt, hogy mit is jelent pomáknak lenni? Körberajzolható-e az a valami, amit pomák-identitásnak lehet nevezni? S ha megfogható, hogyan létezik – a maga természetességében, vagy erővel kell ragaszkodni hozzá, hogy fennmaradjon? Esetleg ők maguk nem is igényelnek ilyen címkét, hanem ez a fogalom külső meghatározásként él? Bolgár és az iszlám – ez a két dolog hogyan jelenik meg együttesen? Hogyan működik ez a közösség, milyen attitűddel viseltetik egy teljesen kívülről jött emberrel szemben, aki igazi harmadik fél – magyar és katolikus? Létezik-e vele szemben külön viselkedési minta, s ha igen, miben, hogyan nyilvánul meg? Zárt vagy nyitott egy ennyire idegennel szemben a közösség, ha beszélhetünk közösségről? Mi az, amiben eltér a pravoszláv többségtől ez a muszlim kisebbség, és miben egyezik vele?

Ezek voltak a felmerülő legalapvetőbb kérdéseim magamhoz odautazásom előtt, s ezekre próbálok most válaszokat találni. Dolgozatomat négy főbb egységre osztottam: elsőként meghatározom a terepmunka helyszínét, szűkebb és tágabb környezetét, valamint a legismertebb jellemzők – vendéglátás és nyelvjárás – segítségével bemutatom a közösséget. Majd a közösségen belüli kapcsolatrendszerek és viszonyok feltérképezése segítségével színesítem a képet, amit ezután a környékre jellemző életmód és a legfőbb probléma, a munkahiány körüljárásával remélek árnyalni. Végül a vallás szerepével egészítem ki, amit a generációkon átívelő változásokkal és a generációk kapcsolatával értelmezek.

Célom, hogy ezzel, mint bevezető tanulmánnyal, hozzáfogjak egy népcsoport bemutatásához, amely népcsoportot vallása miatt különállóként tartanak számon Bulgáriában (ismét meg kell jegyeznem, hogy a rögzült egységesítő törekvések eredményeként, hiszen azok a mindennapi bolgárok, akikkel a pomákokról szót váltottam, nem rendelkeznek első kézből származó, hiteles tudással róluk), ám ismertetőjegyeit tekintve a régi bolgár kultúra őrzőjének tekinthető.

(Folytatjuk.)