Irány a terep!

Ahol elkezdtem ezt a munkát, véletlenszerűen jött. Mivel nem lehet teljesen ismeretlenül bekerülni egy közösségbe sem, nem állítottam magam elé határozott célt arra vonatkozóan, hol is kezdjem el a kutatásom – ebben arra hagyatkoztam, hogy van-e olyan ismerősöm, aki meg tud ismertetni engem egy faluval. Szerencsésen alakult a dolog, és sikerült egy tisztán pomákok lakta területre bejutnom.

Március 12-én kora reggel úgy érkeztem Szófiába, hogy nem volt még konkrét rodopei úticélom, megbeszélt helyem, kutatási helyszínem. Egy-két telefonszámmal rendelkeztem, ahol érdeklődhettem ez ügyben. Az volt csak biztos, hogy mivel muszlim bolgárok között kívántam terepmunkát végezni, legalább részben pomák-lakta településre akarok eljutni.

Bulgáriában már a korábbi látogatásaim során megtanultam és megszoktam, hogy „mindig van valahogy”, tehát különösebben nem aggódtam. Kinti barátaim, ismerőseim segítőkészek voltak, jóllehet azt elismerték, hogy nincs megfelelő személyes tapasztalatuk a Rodopével kapcsolatban. Nem jártak még arra, tehát nincs első kézből származó információjuk a területről és lakóiról. Az egyetlen olyan ismerősöm, aki rodopei születésű (Velingrad), a Rodope pravoszlávok lakta vidékéről származik, a muszlimokkal kapcsolatban tehát ő sem tudott segíteni. Ők is úgy írták le a területet, mint Bulgária talán legszebb része, ahol az ott élők (pravoszlávok és muszlimok egyaránt) barátságosak és segítőkészek. Egy idős ismerősöm fiatal korában járta be a Rodope hegyeit turistaként; az akkori időkről (40—50 évvel ezelőttről) való emlékei szerint szívesen látták mindenütt, a lakosság viszont igen rossz körülmények között élt. A nehezen megközelíthető kis hegyi falukba nem vezettek utak, az elektromos-, vízvezeték és csatornahálózat sem volt kiépítve. A görög határ mentén volt egy sáv, ahova nem lehetett bemenni, ellenőrzési posztok hálózata akadályozta meg, hogy nem helyi lakosok a határhoz közel juthassanak.

A Rodope mindmáig kedvelt kirándulóhelye Bulgáriának. A térség központjára, a doszpati tóra is turisták egész nyáron át tartó áradata jellemző. Zömük szófiai, de egyéb városokból is megfordulnak arrafelé, többnyire fiatalok csoportjaival, akik főként hátizsákos—sátras—kempingezős gyalogtúrákra indulnak a környékre.

Végül egy tragikus eseménynek köszönhettem, hogy megtaláltam a terepem. Legjobb bolgár barátom nagybátyjának a temetésére barátom apja vitt el minket, s ahogy elmondtam neki, most miért is vagyok ott, rögtön felajánlotta az ő pomák barátait. Felhívta őket, örültek az érdeklődésemnek, s miután kivártuk a megfelelő időt, le is vitt hozzájuk.

A hely közel van a görög határhoz és mélyen, tiszta muszlim területen belül fekszik. Blagoevgrad felől közelítve, Goce Delcsevet elhagyva nem is találkozunk pravoszláv templommal, csak a főbb városokban, mint Devin, vagy Szmoljan. Következésképp kereszténnyel se. Bár a falum ebből a szempontból is különleges, ugyanis él ott egy pravoszláv bolgár nő, feleségként.

Valószínűleg felfokozott, lelkes várakozásomnak is szerepe van abban, hogy Goce Delcsevet elhagyva az az érzés kerített hatalmába, mintha nem egészen Bulgáriában lennék, hanem valahol másutt, más helyen és talán más időben is - az idő szerepe, eltérő szemlélete és kezelése sajátos helyzete miatt Brâshtenben, a falumban[1] érzékelhető leginkább. Természetszerűleg elősegíti ezt az érzetet a színhely is: hegyvidék, ami véget nem érőnek tűnik; hihetetlen mélységek és magasságok között vezető utak; lehetetlen, ám csodaszép helyeken megülő kis falvak; tündérmesébe illő, „vadregényes” táj; fenyvesek végtelen tengere – mindez a határtalanság és időtlenség érzetét kelti, ahogy rázúdul az emberre, és így könnyen elhihető, hogy másfajta realitásba csöppentünk.

Ugyanakkor ezzel éles ellentétben áll az a megdöbbentő mértékű érdektelenség és elhanyagolás, ami a bolgár államot jellemzi a Rodopével kapcsolatban. Gondolok itt az utak borzalmas kondíciójára,[2] a munkaéehetőség hiányára, ami a térségre igen jellemző, a reklám hiányára a turizmussal kapcsolatosan – vagyis mindezzel összefüggően a (látszólag szándékoltan) kiaknázatlan lehetőségekre. A külső szemlélőnek (is) úgy tűnik, elfeledni kívánt, „nemszeretem” vidéke ez Bulgáriának.

Nagy Sándorról azt tartják páran a falumban, hogy hátországa védelmére telepített be harcos illír (mások azt mondják, szír) törzseket, illetve azok férfitagjait, harcosait, s ők keveredtek aztán a szláv lakossággal. Mivel erről dokumentumot, tudományos írást nem találtam, s ők se tudtak mutatni, helyi legendaként határoznám meg, s azért teszek említést róla, hogy a helyi népesség öntudatát érzékeltessem. E legenda egy része máshol is megjelenik: abban a vélekedésben, amit szintén többen osztanak, hogy a pomákok már az oszmán-törökök megjelenése előtt is muszlimok voltak, vagy legalábbis egy részük. E legenda szerint leginkább szír harcosok telepedtek le és vegyültek el a helyi népesség között; fehérek voltak, legalábbis világos bőrűek, innen ered a pomákok neve is, ami arabul fehéret jelenthetett (v.ö.: tr. pamuk-pamut). Ennek valóságalapját egy bolgár sem hitelesítené, sőt a helyi lakosság sincs ezen a véleményen egységesen, abból a szempontból viszont nagy jelentőséget tulajdonítok neki, hogy ez a fajta önmeghatározás, a gyökerek, származás ilyen levezetéséből számomra az vehető ki, hogy – legalábbis a környéken – nem beszélhetünk erőszakos iszlamizációról. Persze ez a múltkeresés levezethető reakcióként is, amivel a szocializmus alatti erőszakos keresztényesítésekre válaszolnak a többségi társadalomba való be/visszaolvasztást elkerülendő, mindazonáltal ezt az értelmezést kevésbé tartom elfogadhatónak, mint a természetes öntudat, önmeghatározás variánsát.

A falu szülöttének tekintik Mehmed Szinapot, a 18. században élt pomák hajdutot, aki 1794-ben robbantott ki lázadást a szegény éhezők nevében és élén. Róla Ljuben Karavelov írt irodalmi szinten.

Így kerültem tehát abba a faluba, ami kutatásom színhelyéül szolgált. A görög határ közvetlen közelében helyezkedik el, a hegyvidék egyik magaslatán. Helyzete nem teszi lehetővé nagy területű, összefüggő termőföldek kialakítását és használatát, a hegyoldalban kialakított keskeny teraszokon válik lehetővé a földművelés. Ezért, mivel elegendő hely nincs, minden, a földdel kapcsolatos munkát gépek segítsége nélkül végezhetnek csak.

Falum – és környéke

A falu, ahol terepmunkámat végeztem, Szmoljan megye Doszpat kistérségében[3] fekszik, körülbelül 30 perc sétára a görög határtól. Vég- vagy zsákfalu, hiszen csak befelé vezet út, onnan tovább más nincs, csak a bolgár—görög határ. Volt átkelési poszt is, de megszüntették, amint Bulgária is belépett az Unióba. Jelenleg, mivel Bulgária nem része a schengeni körnek, egyelőre tilos az átjárás Görögországba. Betartásáról határőrök gondoskodnak, de hozzá kell tenni, hogy mostanra az egy őrre jutó határszakasz jelentősen megnőtt, 20 km körül van. A faluba egy hegyoldalban lévő úton lehet feljutni, aminek egyik oldala meredeken emelkedik és főként tavasszal folyamatosan telehordja kövekkel az utat a sok esőzés, a másik oldala völgyszakadékba fut le, aminek a túloldalán van a szomszédos falu, amelytől így – jóllehet légvonalban körülbelül 1 km-re van – 9—10 km választja el, mivel az út körbefut a hegyoldalon. Amit írok, az alapvetően e faluról szól, az ott tapasztaltakat interpretálja; ezért külön nem fogom megjegyezni, hogy amiről írok, az ott érvényes. Ellenben ha más faluból hozok fel példákat, azt külön kiemelem majd.

A tágabb környezetre jellemző, hogy nincsenek igazi nagyvárosok Goce Delcsev és Szmoljan között, a rájuk jellemző zsúfoltság, tömeg is hiányzik tehát az egész régióból; még a városokban is sokkal közvetlenebb a kapcsolat ember és ember között. Mivel körös-körül fenyőerdő dominál, fatüzelésű kályhákkal, tűzhelyekkel oldják meg a fűtést. A városokban is gyakran találkozhatunk eresz alatt, emeletes blokkok tövében felhalmozott fahasábokkal. Nyaranta gyűjtik be a tűzifát, főként kidőlt fákat használva, amiket aztán, miután hazafuvaroztatták, az udvaron fűrészelnek—hasogatnak tüzelővé. Ha nem helybeli az ember, szinte lehetetlen tüzelőhöz jutnia, mivel magánszemélyek nem adnak el (nehéz beszerezniük, ezért inkább a praktikum, semmint az eladásból származó esetleges nyereség mellett voksolnak), a helyi fafeldolgozó üzem meg drágán ad. Viszont ha már kellőképpen megismerték az embert, szükség esetén szívesen segítenek – így történt, hogy én is kaptam doszpati tartózkodásom alatt fát saját készletből, „hiszen emberek vagyunk mind, ha nekem van, miért ne segítenék” felkiáltással. Más helyről meg, szinte egy időben, olajradiátort hoztak a szállásomra – ezek aztán jól kiegészítették egymást, és igencsak nagy szükségem volt rájuk, mivel a hegyekben rendkívül hideg volt. Persze ehhez egy ideje már ott kellett tartózkodnom, vagyis megismerhettek, bekerültem egy belsőbb körbe. Első utam alkalmával a kutatni kívánt faluban csak két hétig maradhattam, mivel a családfő munkája miatt ritkán járt haza, a fia Doszpatban tanult és csak a hétvégéket töltötte otthon, a felesége tartózkodott csak folyamatosan helyben, neki meg elég dolga akadt a dohánypalántákkal, így nem lett volna ideje velem is foglalkozni. Azonkívül úgy éreztem, idegenként nem is tölthetnék ott több időt egyszerre – a kapcsolatnak alapozás kell, hogy a későbbiekben esetleg szorosabbá válhasson, s így lehetőségem legyen mélyebb betekintésre is a család, a faluközösség életébe. Ezért kerestünk vezetőmmel szállást Doszpatban – onnan vissza tudtam járni időnként a faluba. A szállásom, amit találtunk, megfelelő volt, de mivel télen és tavasszal nemigen szoktak idegenek megfordulni a térségben, nincsenek is felkészülve az ilyen helyzetekre – ezért nem tartottak a szállásomon se tüzelőt.

Doszpatban, a központban több a munkalehetőség, mint a környező falvakban. Működik egy női ruhákat készítő gyár, ami három falu asszonyai számára biztosít megélhetést, mint egyetlen lehetséges munkahely. A gyár három műszakkal működik, a bérezés kevés,[4] de nincs más lehetőség.

Az emberek mindenütt barátságosak, közvetlenek, de elsőre is jól kivehető különbségek tapasztalhatók az egyes falvak között. Nem voltak elvárásaim, előre kigondolt hozzáállásom a pomákokhoz, amikor elindultam, némi aggályom azzal kapcsolatban volt csak, hogy engem, mint külföldit és katolikust, hogyan fogadnak majd. Vagyis a beilleszkedés esélye és nehézsége feszélyezett kissé. Amikor később erről esett szó, jelezték, hogy észrevették kezdeti óvatosságomat, de megértettek engem. Az első pillanattól rendkívül nyitottan viselkedtek velem, egy pillanatig sem okozott nehézséget, hogy nem muszlim vagyok. Ez igaz a többi helységre is. Magyarságom szintén nem volt nagyon furcsa számukra, a faluból – és a környező településekről is – sokan utaztak már át Magyarországon. A tény viszont, hogy valaki Magyarországról az ő falujuk, életük iránt érdeklődik és azt meg akarja ismertetni másokkal is, rendkívül pozitív benyomást gyakorolt rájuk. Reakcióikból (jóleső mosolyok, barátságos hozzámállás, az „idegen” státuszának „ismerős”-re váltása részükről, ahogy folyamatosan magyarázták és mutatták a dolgokat, hogy mi mit jelent és hogyan csinálják) úgy vettem észre, szívből örülnek érdeklődésemnek. Nem is gondolták volna, mondták, hogy valaki „kívülről” érdeklődhet az életük iránt, és hogy ezt meg akarja osztani is – jelen esetben Magyarországon – másokkal.

Ellentétben a bolgárokkal,[5] akik ha elmondom, bolgár nyelvészet szakon végeztem és antropológiát hallgatok, Bulgária érdekel, csak nevetnek rajtam, hogy „mit akarok én ezzel”, és furcsálkodva néznek rám, a pomákok mind örültek érdeklődésemnek és pozitívan csodálkoztak választásomon. Természetesen ők is rákérdeztek, hogy mihez tudok ezekkel a diplomákkal majd kezdeni, de nem ítéltek meg negatívan érte. Ezzel együtt ők is rendkívül érdeklődőnek bizonyultak a mi életünk irányában, az iránt, hogy mik a különbségek, mik a hasonlóságok köztük és köztünk.

Talán első olvasatra nem egyértelmű, de ahogy mi különbözünk egymástól, úgy az egyes falvak között is számos különbséget lehet idővel felfedezni. Ezen különbségek nagy része (még a viselkedésbeli eltérések egy része is) érdekes mód az egyes települések földrajzi, fizikai elhelyezkedéséből adódik.

Számomra is érzékelhetőek ezek a különbségek, s amikor beszámoltam nekik arról, mik a meglátásaim róluk illetve a szomszédos falvakról, helyeslően elismerték, hogy jól látom ezeket az eltéréseket. Annyira intenzív volt a jelenlétem és a bevezetésem a falu életébe, hogy alig több mint egy hét után kialakult bennem egyfajta „csoportidentitás”, már a falum szemszögéből kezdtem nézni a többi falut, és általában a környékbeli életet. De mivel ezzel az elejétől fogva tisztában vagyok, képes vagyok egyszerre, s ahogy mind több és több aspektusát fordítom le a magam nyelvére a működésüknek, egyre inkább azonosulni a falum lakóinak nézőpontjával, s egyben magamat mintegy külső nézőpontból szemlélvén, időnként határokat állítván saját magam számára, hogy magánemberi tévedések a lehető legkisebb mértékben torzítsák el kutatói nézőpontomat. Persze valamennyire tudathasadásos állapot ez, hiszen egyaránt megfigyelem környezetemet és szemmel tartom önmagam közben; a színészettel, szerepalkotó folyamattal újabb párhuzamot vonva kijelenthetem, hogy ha „elhiszem, hogy Lear király vagyok, őrültnek titulálnak és zárt osztályon a helyem; de ha nem hiszem el, hogy Lear király vagyok, nem tudom eljátszani a szerepet”. Ez egy köztes állapot. Természetesen nem vagyok Shakespeare-hős, mint ahogy nem lehetek brâshteni sem – de bele kell tudnom képzelni magam a szerepbe, hogy egy vagyok a falu lakói közül, mivel így tudom igazolni előbb a magam számára, majd később interpretálás útján mások előtt is azt, hogy megértettem azon folyamatokat és összefüggéseket, amiktől ők brâshteniek. Ehhez viszont folyamatosan látnom kell magamat a falu és lakói kontextusában, értelmezni cselekedeteik hogyanját és miértjét, hogy megértve „eljátszhassam én is a szerepet”. Vagyis a megértéshez elengedhetetlenül szükséges a beleélés, átlényegülés egy oldalról, más oldalról pedig – a megtapasztaltak objektív kommunikálása érdekében – a folyamatos önkontroll, önelemzés. Annak folytonos tudatosítása, hogy bár megéljük a dolgokat (leginkább) magánszemélyként, kutatóként ezt kontrolláljuk és tudatosítjuk a „szerepet”. Ezt konkrét példával megvilágítva: a két faluval odébb élőkről úgy tartják, hogy a fiatalok konfliktuskeresők, ha átjönnek a diszkóba, szinte mindig akad valami nézeteltérésük a helybeliekkel; egy idő után kezdtem igen zárt és bizalmatlan lenni irányukba én is. S ha egy nap nem ülünk be náluk egy sörre a vezetőmmel, hogy beszélgessünk az ottani barátaival, teljesen bezárkózhattam volna irányukban. Ez az eset – és leginkább e látogatás hatása – elgondolkodásra adott lehetőséget, milyen irányba is tartok a más helységben lakókkal való érintkezésemben, és ezután módomban állt változtatni a hozzáállásomon.

Tehát a pomákság korántsem egységes, természetes módon a települések között jelentős és kisebb különbségek egyaránt léteznek. Például Doszpatról mondják, hogy „ha találkozol egy jó doszpatival, biztos, hogy máshonnan származik”; vagy „a barutiniak nagyon gazdagok és csak a pénzt nézik”; e két település lakóit egyaránt nagyon hidegnek tartják, mivel „sokat vannak hó alatt”; de említhetném azt a szintén tréfás kijelentést is, miszerint „a crânchaiak fejét mindig forrón süti a nap, ezért annyira könnyűek ott a lányok”. Ugyanakkor elismerik azt is, hogy náluk is van mindenféle típus, de talán annak is köszönhetően, hogy nagyon sokáig elég elszigetelten éltek (aszfaltutat is csak pár évtizede építettek hozzájuk), külső behatások nem érték őket olyan intenzíven, és így sokkal inkább megőrizhették természetességüket, pozitív jellemzőiket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak ők „autentikusabbak” a környező falvak lakóinál, pusztán az eltérő karaktereket érzékeltetem. Hiszen amikor már Doszpatban laktam, Doszpat és a falum között autóstoppal közlekedtem (körülbelül 17 km-re fekszenek egymástól), mindig felvettek, bárhonnan és bárhová is tartott a sofőr. Az is igaz viszont, hogy egy barutini elvitt egész a falumig és annyi benzinpénzt kért érte, amennyiért egy taxi majdnem teljes távon elvisz, pedig Barutin kb. félúton fekszik a falum és Doszpat között.

Alapvetően földműveléssel foglalkoznak mindenütt, kisebb eltérések vannak csak aszerint, hogy mit termelnek. Falumra jellemző egyedül a dohánytermesztés egyeduralma, más falvakban csak nagyon kis mértékben, illetve egyáltalán nem termesztenek dohányt, hanem a krumpli az uralkodó termény. A dohánytermesztésről külön fejezetben írok majd.

Vendéglátás, -szeretet

A vendéglátás, mint szociokulturális jelenség, a személyek közötti kontaktusok megállapításának és fenntartásának formája, lehetőséget teremt a kölcsönös megismerésre és megértésre az egyes személyek és csoportok (szociális, etnikai stb.) szintjén is.

2003 óta nyolc alkalommal jártam Bulgáriában és mindenki, akivel találkoztam, ha a Rodopéről esett szó, az első dolog, amit megemlített a hegységgel kapcsolatban, az a helyi lakosság országszerte híres vendégszeretete volt – még a magukat jobboldalinak valló bolgárok is tényként említik meg, hogy a Rodope a legbarátságosabb tája az országnak. Ezt azért hangsúlyozom, mivel a jobb oldalnak nincs ínyére, hogy Bulgária lakosságának egy része muszlim, vagypedig török nemzetiségű. Mindenki, akivel eddig Bulgáriában találkoztam, ezen a véleményen volt. „Ott éhen nem maradsz, majd meglátod, mindenhol meg akarnak majd vendégelni.” „Éjszakára mindig találhatsz szállást, nem hagynak az utcán.” Barátom édesapja is, aki levitt engem oda, így biztatott: „A hellyel nem lesz probléma, nyugodj meg! Eltöltesz itt egy hetet, aztán más befogad – mindig lesz hol aludnod, így megy ez.” Szófiai barátaim is azzal bocsátottak utamra, hogy nem kell aggódnom, mindig akad majd valaki, aki befogad egy-két éjszakára, vagy megvendégel, tehát éhezni sem fogok. Ez későbbi tapasztalataim alapján helytállónak bizonyult, bár nem kellett, csak egy-két alkalommal ezen állítások igazságtartalmát próba alá vetni. Ennek valamennyire köze van a muszlim filozófiához is, miszerint ami jót teszek valakivel, az majd visszaszáll rám valamikor; természetesen a rossz is, és értelemszerűen nem csak az iszlámra érvényes ez a gondolat, ők ezzel is magyarázzák szívélyességüket. Ez kicsit visszatetszőn hangzik, ezért hozzáteszem azt is, hogy nem ennyire direkt módon viselkednek, vagyis nem haszonlesésből tesznek jót; a segítőkészség természetük része. Egyfajta „ha tehetek jót, segíthetek, miért ne tenném”-hozzáállás és szemléletmód jellemzi őket.

Ottlétem elején vendégként számon tartva töltöttem két hetet helyi vezetőm családjánál. Ezt a családot ismerte szófiai barátom apja. Mivel gimnazista fiúk iskolai szünet miatt éppen otthon volt, rábíztak engem, hogy vezessen körbe a faluban, mutassa be nekem az embereket, és hogy engem megismertessen velük.

Ha meghívnak otthonukba, ezzel a mottóval fogadnak: „Érezd magad otthon! Mintha csak otthon lennél!” És elkövetnek mindent, hogy tökéletes megelégedéssel gondoljunk később vissza a vendégeskedés idejére. A vendéglátást nagyon komolyan veszik. „A muszlimok vendéglátása közismert, és a vallásban előírt tézis a vendég megtisztelése. Ha vendég állít be a családhoz, még akkor is meg kell kínálni étellel, itallal, ha a családnak nem marad.”[6] Ez olyannyira igaz, hogy az első héten egyszerűen képtelenség volt bármiért is fizetnem; bárhol voltunk, minden számlát kísérőm—vezetőm állt, napi háromszori étkezést biztosítottak otthon – ha késő éjszaka értünk haza, az étel ott várt minket előkészítve a szobámban. A faluban sokan elmondták erre – hiszen meglehetősen feszélyezett ez a „kiszolgálás”, ráadásul a falu igen szegénynek mondható, nem lévén lehetőség a környéken munkára –, hogy „Bizony így van ez, Niki! Itt ha vendég vagy, így látnak vendégül. Ha nincs pénz vendéglátásra, kölcsönkérnek, eladósodnak, de nem maradnak szégyenben.” Ezt még az első napokban mondták nekem, amikor látták, mennyire zavarba jövök attól a megkülönböztetett (és számomra, a saját közegemben túlzottnak ható) figyelemtől, amivel velem szemben viseltettek.

De ezen kívül is sokan, sokszor meghívtak egy-egy italra, ebédre. Az idő előrehaladtával, amint mind több időt töltöttem közöttük, és így engem is jobban megismertek, többször előfordult az is, hogy amikor fizetni akartam, a vendéglős közölte, hogy már rendezték a számlámat.

Azonban nem csak az evés-ivás terén ilyen figyelmesek. Amikor már Doszpatban laktam, szinte mindig akadt valaki, aki falubeli látogatásom végeztével hazafuvarozott. Egy ilyen alkalommal lenéztünk a doszpati tóhoz,[7] hogy megismerjem azt is. Amikor megköszöntem a szívességét, elhárította, mondván: „Ezzel te tettél nekem jót. Régóta nem mozdultam ki csak úgy, körülnézni, pihenni.”

A legszembetűnőbb különbség a mecsetek jelenlétén kívül nyelvi: a nyelvjárás, illetve az ejtésmód – ez falunként változik. A gyerekek otthon, „anyanyelvként” sajátítják el a rodopei dialektust, majd az iskolában tanulják a hivatalos bolgár nyelvet. A legidősebb lakosok között találkozhatunk elvétve olyanokkal, akik csak a „saját nyelvüket” beszélik.

Nyelvi „különállóság”

A pomák (rodopei) dialektus legalább olyan híres, mint a vendégszeretetük. Egy bolgár nyelvben járatosabb ismerősöm úgy fogalmaz, hogy a rodopeiek, pomákok tiszta, archaikus bolgárt beszélnek. Körülbelül tíz éve, Isztambulban találkozott össze egy népviseletben levő pomák öreggel, aki valamit árult ott, és kis idő után érezte, hogy ha nem tanult volna történeti nyelvtant, nem értené az öreget. Maguk a bolgárok is vallják, hogy alig valamit képesek csak megérteni a „rodopeiből”. Ez a nyelvjárás őrizte meg a legtöbbet a bolgár állam egyik fénykorának tartott időből, amikor is Veliko Târnovo volt az állam központja. „Amit a mai bolgár beszél (az irodalmi nyelv) semmi. Nem bolgár. A nyelvjárásokban van az igazi bolgár nyelv, ezek között is a rodopeiek beszélik leginkább” – mondja egy bolgár ismerősöm. „A hegyekben elszigetelten, a pomákok a bolgár nyelv történetének őrzőivé váltak.” (Каrаhаszаn-Csönar, 2005:134.)

Ezen archaikus nyelv tisztasága addig tudott szinte érintetlenül fennmaradni, amíg jóval elzártabban éltek a pomákok. Addig, amíg nem volt televízió a háztartásokban (még 10—20 éve is akadtak olyan falvak, amelyeket a tél teljesen elvágott mindentől). Ma már a fiatalok egyre több időt töltenek a családi otthonon kívül, így egyre kevesebb alkalmuk van „anyanyelvükön” beszélni. De egymás között mindig a „saját nyelvükön” beszélgetnek.

Ez a nyelv tartalmaz török szavakat is, de korántsem olyan nagy mértékben, mint ahogy azt esetleg a hit és a török kisebbség jelenléte okán gondolná az ember. A kistérségben nem is beszélnek törökül, a török származásúakat leszámítva. Nagyobb ismertsége van a görög nyelvnek, amit konyhaszinten a legtöbb „ingázó” dohányszedő munkás megtanul.

A legfontosabb, hogy saját dialektusukat nem nagyon használják a többségi társadalomban, mert negatív reakciókat vált ki. Egy falubeli, aki órákon át szóval tudott tartani, mesélte, hogy Szófiában, ahol most lakik, szinte alig szólal meg, mert szégyelli a tájszólását, mivel azért őt negatívan ítélnék meg.

Családszerkezet, rokonság, közösség

„Nálunk, a Rodopében még mindig a patriarchális társadalom létezik. Itt a legidősebb ember parancsnokol otthon, ő mondja meg, holnap itt és itt dolgozunk, és a fiatalok hallgatnak rá. Még ha nem férfi is. Ha a nagyapa elhunyt, akkor a nagyanya veszi át a szerepét. Ő lesz a család oszlopa. Mindenki felől tisztelet övezi.” Ezekkel a szavakkal írta le a rodopei családot egy adatközlőm.

Jóllehet, a szülők, de főleg a fiatalok generációja már nem tekinti az életét meghatározó és szabályok közé szorító törvénynek az iszlám tanításait úgy, mint az öregek generációja, de az idősek, s főleg a család feje iránti feltétlen tisztelet és engedelmesség számukra is természetes. Legalábbis a kistérség központjában élő adatközlőim így tartják.

De ezt sem lehet általánosan kijelenteni. Egyrészt, mint később megvilágítom, sok dolog, főleg a lényeg nem egészen az, aminek látszik. Második ottlétem során nyilvánvalóvá vált, hogy jóllehet, nem tartják be szó szerint a vallási előírásokat, a hit szinte kivétel nélkül mindannyiuk életét áthatja. Másrészt, az idősek tisztelete, főként a feltétlen engedelmesség egyáltalán nem általános ismérve a helyi közösségeknek.

„A patriarchális rendszer már nem él; nem tisztelik az öregeket, szinte már inkább a fiatalok parancsolnak nekik” – állítja falumban a szülők generációjának képviselője, amikor rákérdeztem, hogy működik-e ez a rendszer a faluban is.

A tapasztalataim azt mondatják velem, ez nem igazi ellentmondás. A tagadás a régi és új közötti különbség leképezése inkább, hogy a szülők és fiatalok nemzedékei már nem azt az archaikus életmódot folytatják, amit még az öregek éltek; igaz, a középkorúak még a régi rendszerbe születtek bele, de a szocializmus alatt felbomlott az a gazdálkodási rendszer, ami életre hívta a patriarchális rendet, valamint ahogy a keresztény templomok, úgy a muszlim mecsetek látogatása sem volt javallt.

Nem lehet ugyanakkor kijelenteni, hogy a patriarchális berendezkedés teljes egészében eltűnt a lakosság életéből. Erre jó példa, hogyan fogalmazta meg egy ismerősöm a saját családján belül uralkodó viszonyokat. Három nővére van, ő fiúként a legkisebb gyerek a családban. Apja már nem él, nővérei mind férjhez mentek, így anyjával él együtt a házukban. Minden az övé, ezt mondja, mivel ő a férfi a háznál. A nővéreit is ő adta férjhez, ketten külföldön élnek. Ha bármi problémájuk akad, mindig őhozzá fordulnak elsőként tanácsért, mert ő a férfi a családban. Ő oldja meg a problémákat, rendezi el a dolgokat, az ő szava számít. Nagybátyjának nincs fia, így ott is ő a legfontosabb, szinte saját fiaként tartja számon nagybátyja. Minden felől ő határoz, nagy becsben áll a családjában.

Mind a falumban, mind a környező falvakban, valamint Doszpatban is az az általános gyakorlat, hogy egy nagy, két-háromemeletes házban, ikerházban sokszor három—öt család él együtt, amolyan családi társasház jelleggel. Egy szint egy családé – ikerháznál kettőé. Az idősek alul, a fiatalok felül laknak. Ezért gyakran két—három generáció is együtt, egy közös fedél alatt, de generációnként mégis szeparáltan él, úgy, hogy egy-egy szint, vagyis egy-egy család saját, magán élettere önálló egységként funkcionál. Az előtér közös, ott áll a cipőtároló is, rögtön a bejáratnál – mint rendszerint a muszlimok, ők is már a házban, de nem a konkrét lakótér részét képező helyen veszik le-fel, illetve tárolják a lábbeliket.

Az unokatestvéreket szinte a testvérekkel egyenlő rangban tartják számon. Fontosak, törődnek velük és mindenkoron segítséget nyújtanak nekik. Ugyanez igaz a nagybátyákra is. Az anyai és apai ágról való rokonokat ugyanúgy számon tartják, ápolják a kapcsolatot velük. Nem alkalmaznak külön elnevezést a két ágról származó rokonokra. A rokonság nemcsak egy faluban található – azt mondják, a falum a két legközelebbi szomszédos faluba ad feleséget és ők is onnan kapnak. Ez nem egy zárt rendszer, hanem a leggyakoribb változat. Ezért elmondható, hogy e három falut a rokonsági hálók rendszere köti össze. Kísérőm édesanyja például a szomszéd faluból való, ezért neki ott is van több unokatestvére, akikkel jó kapcsolatot tart fenn, néha pedig átjár segíteni a nagybátyjához. Egy alkalommal meg árokásást vállalt át egy falubeli unokatestvére helyett. A segítségnyújtás – jelen esetben egy adott munka átvállalása – megszokott és természetes dolog a tágabb értelemben vett családon belül is. Akinek van öszvére, segít felszántani rokonának földjét, ha annak nincs; közösen ácsolnak dohányszárítót (egy ilyen alkalommal magam is részt vettem a munkában: megtelt a kész szárító, és hozzáépítettünk még két rekeszt);[8] akinek szekere van, azt bocsájtja a többiek rendelkezésére, ha szükségük van rá. Házigazdáim is elmentek egy nap krumplit ásni egy rokonnak, a következőket mondva: „Elmegyünk most, segítünk kiásni a krumpliját. Ősszel felújítjuk a házunk, és akkor ő is jön majd segíteni. Így helyes, mindenki segít a másikon.” Ez emlékeztet engem az édesanyám szülőfalujában tapasztaltakra. Ott is mindig összejött néha öt—hat rokon is, hogy közösen ültessük el, vagy éppen ássuk ki a krumplit, hogy télire felássuk a kertet, és viszont is működött.

Erre a közösségre is illik Iva Kjukcsieva megállapítása, aki a teteveni muszlimokról írt monográfiát: „A rokonsági és közösségi kötelékek másik fontos aspektusa a teteveni bolgár muszlimoknál a gazdasági segítségnyújtás megléte. E segítségnyújtás különböző formái által – földműveléssel, állattartással kapcsolatos tevékenységek, házépítés, figyelhető meg legvilágosabban az az összetartás a rokonsági csoportokban és közösségekben, ami a múltban is jellemezte őket.” (Kjukcsieva, 2004:226.)

Az árokásás igen érdekes esemény volt: az egész falu részt vett benne. A falunak van egy ásott tava, halak is élnek benne, amiket szívesen horgásznak a falusiak, de leginkább arra használják, hogy nyáron a vizével locsolják a földeket. Ez egy egyszerű, de jól működő öntözőrendszer segítségével történik. Mivel a tó magasabban fekszik, mint a közte és a falu között fekvő földek, a tóból csatornaként szolgáló vájatok hálójával vezetik a vizet végig a földeken, a földeket határoló ösvények mentén a víz gyűjtésére ásott mély gödrökbe, ahol aztán megmarad, és onnan merítenek vödrökkel, locsolókannákkal. Minden földdarab mentén található ilyen körülbelül 0,5 X 0,5 méteres, 1,5—2 méter mély gödör, benne kis létrával, hogy az aljáról is ki lehessen merni a vizet. Így, bár az öntözés továbbra is kézi erővel történik, a víz odaszállításának fáradtságát megspórolják e rendszerrel.

De nyáron nagyon leapad a tó szintje, ezért ez a megoldás nagy szárazság esetén nem működik megfelelően. A polgármester kitalálta, hogy egy szomszédos falu környékén, több kilométerre lévő bővizű forrásból kell elvezetni a vizet a tóba, hogy táplálja annak vizét. Ehhez árkot kell ásni, hogy lefektethessék a vízvezetéket. Viszont az árok kiásása sok pénzbe kerülne, és a falunak egyáltalán nincs rá kerete. Ezért a polgármester elhatározta, hogy a falu lakosságával fogja kiásatni az árkot, társadalmi munkában, kalákában. Minden személyre másfél méter árok jutott. Ezt beszorozta az egy háztartásban élők számával és így megkapta azt az árokhosszat, amit az egyes háztartások képviselője kellett, hogy kiásson. Ez így nem hangzik rosszul, de az árok nyomvonala a hegyeken át vezet az erdőben, így a talaj tele van gyökerekkel, szakaszosan pedig szinte egész sziklatömböket kell átvágni. Ez volt az igazán nehéz. Részt vettem én is a munkában – segítőmnek hét és fél méter árok jutott, plusz még az unokatestvérétől átvállalt három méter is ott volt, így igazán elkelt neki a segítség. S úgy voltam vele, hogy ha részt akarok venni a falu életében, hogy minél közelebbről tanulmányozhassam azt, mindenben részt kell vállalnom.

Öröklésnél a fiúgyerekek osztozkodnak a földön, de íratlan szabály, hogy a lánytestvérnek is kell, hogy jusson egy kis darab föld, legalább egy konyhakertnek való. Ezt a fiúörökös adja, mérete az örökölt föld méretétől függ; rendszerint 0,5—1 dekár[9] azért mindig jut, hacsak eleve nem túl kicsi az örökölt föld. Abban az esetben, ha az elhunytnak csak lánya(i) van(nak), akkor ő(k) örökli(k) a földet. A lányok, ha férjhez mennek, nem kapnak sok földet, az apa helyzetétől függően az említett konyhakert méretűt, saját használatra, hiszen a leendő férje rendelkezik földdel, a saját föld pedig kell a fiútestvér(ek)nek, ha van(nak). Tehát, hacsak a lány nincs egyedül, vagy nem csak lánygyermekek vannak, a föld-földdel típusú házasságról nem beszélhetünk. Természetesen a szülők mindenkoron besegítenek az ifjú párnak, de a feleségét a férjnek kell tudnia eltartani.

Házasodási szokások, párkapcsolatok

Annak ellenére, hogy a pomákok patriarchális társadalomban élnek, a fiatalok párválasztását nem a szülők, nagyszülők határozzák meg, hanem rájuk bízzák a döntést. Egy valamit tartanak fontosnak: hogy a fiatalok szeressék egymást. Természetesen tanácsokat adnak, de senkit nem kényszerítenek nem kívánt házasságba.

Ez a szabadság, önállóság nem mindig létezett. A hagyományos gazdálkodó társadalmak szokásához híven a családfőnek nagy beleszólása volt a párválasztásba. Ezen jogukkal leginkább akkor éltek, ha a fiatal (gyerek vagy unoka) jólétét, biztonságát, jövőbeni életét érezték veszélyben. De megmutatkozhatott akkor is, amikor a közösségi normák, a hagyományok ellen akartak párválasztásukkal tenni a fiatalok.

A falu egyetlen vegyes házassága is igen kalandos körülmények közepette köttetett. A férj falubeli, a feleség plovdivi, pravoszláv vallású. Mindketten tanítók, az egyetemen ismerték meg egymást. Mindkettejük szülei majdnem kitagadták őket, amikor kapcsolatukról beszámoltak otthon. Eltiltották őket egymástól, ami csak rövid ideig tartott, mert bár a kényszer hatására elváltak egymástól, sokáig nem bírták ki egymás nélkül. Ezért a férj elment egy harmadik városba tanítani, ott szerzett tanítói állást kedvesének is, majd elhívta, hogy ott éljenek együtt, házasodjanak meg. Megtették és utána hosszú ideig nem is találkozhattak a szüleikkel, annyira haragudtak rájuk mindkét oldalon. Amikor hazahozta a falujába feleségét, sokáig tartott, amíg befogadták, és nagyon nehezen történt ez meg. Erről bővebben nem beszéltünk, annyit mondtak csak, hogy sok megaláztatásban volt része a nőnek, míg nagy nehezen elismerték őt. De ma már például természetesen megtartják a muszlim ünnepeket, és a kisiskolásokkal megülik a pravoszláv ünnepeket is (pl. Húsvét, Karácsony), a gyerekek igénylik és élvezik is ezeket az alkalmakat. Ez a pár úgy jellemezte a faluját, mint ahol az új dolgok nagyon nehezen, hosszú és heves ellenkezés után tudnak csak meggyökerezni, de ahogy ez megtörtént, szinte „befalják” az újdonságokat. Ez történt például az ellenkező nemű fiatalok közötti interakciókkal is.

Régen nem is találkozhattak a fiúk és lányok, még az utcán egymás mellett elmenve se köszönthették egymást – nem volt illő. (Az ma is íratlan szabály, hogy férfi, akármilyen korú, csak férfinak köszön, ha találkoznak nyílt téren, s akkor is a fiatalabb köszönti az idősebbet. A nők se köszönnek a férfiaknak, ez a megkülönböztetés fennmaradt a régebbi időkből.) Tehát az udvarlás, randevúzás lehetetlen volt, csak a frigy megkötése tette lehetővé, hogy együtt ülhessenek akár egy padon is.

A térségben mindenhol nagyjából azonos módon köttetik meg a házasság, illetve bonyolítják le a lakodalmat, de falunként tapasztalhatók kisebb eltérések, sajátosságok.

A hivatalos házasságkötés a hodzsánál (mohamedán pap, hitoktató) történik a szülők és tanúk jelenlétében. Ettől fogva már házasnak tekintendő az ifjú pár. A lakodalmat ezután tartják. Meghívókat sosem küldenek, gyakorlatilag bárki hivatalosan részt vehet a vigasságon, azzal a feltétellel, hogy beugrót/belépti díjat fizet,[10] viszont cserébe korlátlan mennyiségben fogyaszthat. Általában nyitott helyen van, az asztalokat L-alakban állítják fel. Az L egyik szárának végében, s nem középen helyezkedik el az ifjú pár asztala, a mögötte levő sarok faliszőnyegekkel van díszítve; ez a legközelebbi hozzátartozók helye is egyben, onnan távolodva a mind távolabbi rokonok, végül a vendégek ülnek. A lakodalmak déltől négyig tartanak, ezalatt megebédel mindenki, eljár egy pár horót,[11] és ezzel vége is. A felszolgálást a vőlegény barátai végzik, őket kéri fel erre, de csak a legényeket. Csaknem minden szombatra jut egy lakodalom, Doszpatban például, mivel az a legnagyobb település a környéken, egész nyár végéig kitartanak.

Ami csak a falumra jellemző, hogy ott télen, decemberben járnak a hodzsánál, és a lagzikat csak március és május között tartják meg, egymást követő szombati napokon. A falu főterén az első lakodalom előtt felállítják a sátrat, és csak az utolsó után bontják le. Este tartanak még a pincérek számára egy összejövetelt, amin megköszönik a segítségüket, és végül ők is ehetnek—ihatnak, amennyit akarnak; viszont ekkor már ők is „fizetnek”. A lagzik szombatján nincs diszkó, de ugyanúgy buliznak a fiatalok. A mahr,[12] azaz hitbér vagy móring, „az a díj, amelyet a férj a házasság megkötése és teljesítése esetére ígér a feleség részére” (Magyar Néprajzi Lexikon, 1977—1982), csak a falumra jellemző. „A hitbért a vőlegény adja, és a menyasszony kapja. Tévhit az, hogy a menyasszony apjának valami is járna ebből. A hitbér tulajdonjoga a nő számára a házasságon belül is fennmarad, ebből a férjnek semmi követelése nem lehet. A hitbér nagyságrendje változó, de mértéke garanciát jelent a házasság időtállóságára. Ha teljes a bizalom, nem előírás a nagy letét, de ha bármely bizalmatlanságra okot adó tényező fennáll, akkor a mérték annyi pénz, arany, vagy más vagyontárgy, mellyel a nő, ha házassága kisiklik, és váláshoz vezet, új életet tud kezdeni. […] Az Iszlámban a házasság ember és ember között létrejött szerződés, és e szerződésben természetesen a hitbér mértéke is helyet kap. A szerződést a család és tanúk jelenlétében a sejk[13] hitelesíti kézjegyével.”[14] Ez a forma annyiban tér el a hazánkban ismert hitbértől,[15] hogy bár ugyanúgy szerződésnek minősül, nem kötik gyermektelenséghez vagy a férj korai halálához, valamint kötése élőszóban történik, egyedül a hodzsa készít róla feljegyzést.

Amikor a hodzsánál megkötik a házasságot – rendszerint a hodzsán és az ifjú páron kívül csak az „örömszülők”, ritkán testvér vagy nagybácsi illetve nagynéni vannak jelen –, a férj kijelentést tesz, hogy mennyi pénzt, vagy értéktárgyat (arany, autó stb.) fog adni a feleségének valamikor a jövőben. Nincs meghatározott időtartam, aminek keretein belül kell lerónia e vállalt tartozását, hanem mindig attól függ, mikor képes azt megadni. Ha pénzbeli móringot vállalt, összegét akár részletekben is odaadhatja feleségének. Erről a későbbiekben senki nem beszél, illetlenség megkérdezni bárkinek is, aki nem volt ott az aláíráskor. Látható tehát, hogy e „szerződés” igen tág keretek között, rugalmasan köthető. Azt lehet egyedül kijelenteni, hogy a leendő férj képessége által meghatározott összeghez, vagyontárgyhoz a majdani feleség biztosan hozzájut egyszer és csak ő rendelkezik majd felette.

Maga a házasságkötés úgy zajlik, hogy térdelnek a hodzsa előtt, ott van a két tanú is, nyugodt lélekkel, teljesen biztosan magában, háromszor kimondja a vőlegény, hogy feleségül akarja venni a menyasszonyát, ő pedig mindháromszor egyetért vele, hogy igen, ő is akarja.

„A válás az Iszlám szerint elfogadott, azonban rendkívül egyszerű volta ellenére is nagyon kevés esetben fordul elő. Válásig csak abban az esetben juthatnak el a felek, ha már a család képviselőinek minden békítő szándéka sikertelen.

A válás a férj joga és annyiból áll, hogy a férj feleségének háromszor egymásután bekövetkező menstruációját követően kijelenti, hogy: elválok tőled. […] ha harmadszor is elhangzik, akkor az a feleség a férj számára tiltott lesz, hiába gondolja meg magát, feleségül ugyanazt az asszonyt már nem veheti, csak abban az esetben, ha az asszony egy újabb ezt követő házassága is válással végződik. A válás kimondásával minden olyan ígérvény, mely erre az esetre a házassági szerződésben szerepel, a férj számára kötelezővé válik.”[16]

A házasság, ha már minden kötél szakad, válással végződik, de a pomákoknál mégis nagy ritkaságszámba megy egy válás. Ebben nagy szerepe van annak, hogy az idősek (vagyis a tapasztaltak, „bölcsek”) irányítják a családot, mindent elkövetnek, hogy együtt tartsák a házasokat. Hiába van mód a válásra, mélyen hisznek az egy életre szóló választásban. E téren is nagy befolyással bírnak. Bár náluk nem kötik három hónaphoz, egyszerűen csak háromszor ki kell mondania a férjnek, hogy nem akarja tovább asszonyául a feleségét. Ezután elváltnak tekintendők. Ha viszont esetleg később újra el kívánja venni a volt feleségét, megteheti, de a házassági rítusokat és magát a lakodalmat is újra végig kell csinálniuk.

Munkalehetőségek, továbbtanulás

A lakodalom után, amikor a fiúból férfi lesz, házas, majd később családos, elkezdődik a felnőtt élet. Régebben egyszerűbb volt, hiszen mezőgazdasági munkából éltek, majd „a szocializmus alatt az állam biztosított munkát a környéken is a mezőgazdaságban, építőiparban, de volt uránbányászat is – még külső munkaerőre is szükség volt. A munkásokat külön buszok szállították oda-vissza, nem volt munkanélküliség. Az 1990-es évektől építették le a környéket, a rendszerváltás után” – emlékszik vissza a közelmúltra egy doszpati adatközlőm.

(Folytatjuk)