A kulturális antropológus felfogása, s ezért politikai antropológus nézőpontja is az olyasfajta komplexitás-igény értelmezése, mely a társadalom egyes tüneményeit, változás-jelenségeit hajlamos nem egyetlen, hanem több okkal magyarázni, leírni, vagy mindennemű változás hátterében mélyebb magyarázatokért is megmerülni, hogy tisztábban láthasson változásokat, előzményeket és következményeket, magyarázatokat vagy sejtéseket. Hadd kezdjem az európai kozmopolitizmus megközelítését ilyesfajta mély-oksági reláció fölidézésével, a párhuzamok keresésének elvét alkalmazva. Mégpedig látszólag messze tájra vetődöm itt…

Jelenkori világunk társadalmi, sőt gazdasági és demográfiai folyamatainak előképét egyfelől kereshetjük a messzi múltakban, térségi történelemben, földrésznyi változásban, háborúkban és kiegyezésekben, vagy épp etnikai konfliktusokban, vallási küzdelmekben, konfliktusos trendekben is. A világnagy kérdéseket megfogalmazó és azokat többrétegű válasszal illető biológusok, botanikusok vagy természetökológusok a társadalmi integrációs folyamatoktól független szótárral és tapasztalati háttérrel igen határozottan fogalmazzák meg a növényfajok, klímaváltozások, energetikai komponensek, élővilág-különbségek természetrajzát, ezen belül is az állat- és növényfajok alkalmazkodási stratégiáit. Azt az anyag- és energiaforgalmi rendszert, melyet az ún. ökoszisztémákban a talaj és klíma kölcsönhatásaként végbemenő elszegényedés, forrásapadás, fajpusztulás és életmódtársulások krízise fenyeget, amikor előzményeit értelmezik, számításaik szerint az elpusztult életterek mellett mintegy ötezer növényfaj és ötvenezer állatfaj migrációját, észak felé vándorlását, évente mintegy fél kilométernyi mozgását lelik meg egy kb. ötezer éves folyamatban.

 A bioszféra diagnózisa nyilvánvalóan csupán esetlegesen hozható párhuzamba az emberi csoportok, etnospecifikus életmódminták, faji és genetikus állományok természetével, de analógiáik mégis figyelemfölkeltőek. Borhidi Attila a környezeti rendszer, a talaj és az élővilág kölcsönhatására építve a növényi és állati társadalmakban mutatja ki az életet a termelés és a forrásfelosztás gazdaságilag megalapozott szigorú természeti törvényei szerint szervező kölcsönhatásokat, melyek nyomán a rendszer többi tagja is elmozdul valamiképpen. A problémát abban látja, hogy a rendszer tagjainak érzékenysége és mozgékonysága különböző, az éghajlat változására leggyorsabban az állatvilág reagál, a növényvilág szükségképpen lassúbb, de ezt kiszámíthatatlan, viszont mindegyre gyorsuló emberi reakcióidők követik… Példaképpen hozza, hogy a holland telepesek magyarországi ingatlanvásárlását már a tengerszint várható emelkedésétől való félelem is motiválja. „Az új népvándorlások természete alapvetően más lesz, mint a középkoriaké volt, amikor egész népek vándoroltak. Az új migrációk rétegjellegűek lesznek. Ez a folyamat már megindult, hiszen a tehetősebb emberek már igyekeznek tengerparti nyaralókra, rezidenciákra szert tenni, vagyonukat külföldi bankokban elhelyezni. A kozmopolita—globalizációs életfilozófia ezt a folyamatot igyekszik előkészíteni”.[1]

Pár évvel ezelőtt, midőn a Magyar Tudományos Akadémián az öregedés kérdéseivel foglalkozó konferenciát szerveztek francia és magyar kutatók, a szükségesnek látott kitekintés érdekében bevontam érvelésembe a migrációs trendek, a társadalom jövőképének, biztos túlélési esélyeinek és mai helyzettudatának átlátási képletébe a társadalomkutatásban immár szükségessé vált globalizáció-kritikai nézőpontot, melyet szakmai környezetem akkor harsányan elutasított, mondván: a kozmopolitizmus nem lehet akut társadalomtudományi, szociológiai vagy politikatudományi nézőpont tárgya. Kitartottam mellette, mert lehet. S pont ebben az értelemben, miképpen Borhidi a növénytársulások természetrajzáról, a teljes ökoszisztéma mindennemű kölcsönhatásairól fogalmazva teszi. Felfogásmódom szerint ugyanis a jelenkori politikai folyamatok sosem előzmény nélküliek, sosem következmény-mentesek, sosem függetleníthetők a közeli és (akár távolinak tűnő) tágabb környezeti kölcsönhatásoktól. Kezdem mindjárt azzal a térpolitikával, amely a kisebbségi közösségeket is közelről érinti, de korántsem csupán a lakó- vagy életmód, a migráció- vagy munkaerőpiac, az etnikai vagy nemzeti közösségek természetrajza értelmében, hanem épp a fentebbi etnopolitikai tér és újraértelmezett „társadalmi ökoszisztéma” logikáját követve.

Térhasználat, térpolitika vagy szimbolikus szuverenitás

A társadalomtudományok térfogalmai sokszor alakulnak (ki és át), köztük ugyanakkor az etnikai, gazdasági, kulturális vagy akár tudományos tér maga is minduntalan formálódik, tágul és szűkül, függően attól, mire és miként használják, kik formálják és mi céllal, mit és hogyan konstruálnak belőle maga-maguknak vagy közpolitikai érdekcélok nevében. Lehetne ugyan itt a specifikusan kisebbségtudományi, tömeglélektani, emberföldrajzi olvasatokat is kihangosítani, az alábbiakban mégis inkább a térben élés, térhasználat, a társadalmi tér forma- és fogalomváltozásának mozgásos dimenziói azok, melyeket körüljárni próbálok. „Körül” járom csupán, s nem mindig benne maradok, bár ez utóbbi lenne alapcélom. De amit mintegy „letapogatni” szeretnék, valahol a tér antropológiája, a politikai diskurzusok és a narratív térformálás hármasában található, körülvéve az etnopolitikai dimenziókkal, s ezek új léptékével: a globalizációs, eurokratizációs és kozmopolitizációs struktúrákkal. Korántsem ismeretlen/ismerhetetlen tájék, mentális földrész ez, csapán az átláthatósága függ a terek ködösségétől, a távolságoktól, a rálátások szögétől, a belátások és fölismerések aktuális trendjeitől… Vagyis attól: miképpen és mennyiben „teresül” az etnikai lét, s mi módon kíván vagy kínál migrációs terepet, élőhelyet, ökonómiai értelemben vett közös létfeltételt.

Minden társadalmi—történeti létben, állandóságban és változás-folyamatban hozzá tudunk szokni, hogy a tér mindig és mindannyiunk által átélhető, de (talán épp ezért is, megragadhatóságának esetlegessége miatt is) folytonosan az egyik legtalányosabb jelenséggé lett. Egyúttal egyike a legsajátabb, legszemélyesebb szféráinknak, létező entitásoknak, belakható szféráknak. Formálásának mindétig aktorai vagyunk, fogalmainak folyamatosan pontosítói és felülbírálói. De mindig „máshogy” tudjuk, mindenkor másképp beszéljük el, másra terjesztjük ki vagy szűkítjük be a „magunk terét”, mint Mások. A politikához, annak egészéhez, fogalmi tüneményéhez való viszonyunk ugyanilyen eseti, olykor még kancsal vagy érdekvezérelt is, konfliktusos vagy háborús, egyezésképtelen is. E jelenségek folytonosan egymással és más létformákkal is örök kölcsönkapcsolatban vannak, s minduntalan csak az a kérdés aktualizálható e változó viszonyban: hogyan fejeződik ki a politika a térben és miként jelenik meg a tér a politikában, továbbá hogyan éli át ezeket az egyén és a társadalom, s mennyiben érdeke kivonni vagy beleformálni önmagát is az adott, a kinyert, a létező vagy alakítható térbe? Harc árán vagy alkuval, testcselekkel vagy szimbolikus játszmákkal, virtuális vagy szimbolikus üzenetekkel vagy új alkuhelyzetekkel, partnerséggel, megértéssel és elismert kölcsönhatásokkal.

A legtöbb társadalmi játszmában persze nem elkülönültek és nem is időtlenek a jelenségek. Mint szinte majdnem minden létszféra, a tér (a vele elsődlegesen foglalkozó fizikai, utóbb település- és tértudományok szerint) leginkább földrajzi kiterjedésében ragadható meg. Azonban egyre gyakrabban figyelem kerül arra is, hogy a filozófiai, politológiai, szociológiai és antropológiai megközelítés kiegészíti, olykor felülrétegzi a humánföldrajzi tapasztalatot. Ezért nemcsak a térfelfogások sokfélesége, hanem a szimbolikus szférák felé is kitérőt kell tennem a körképhez. Ugyanis a társadalmi tér-képzeteket leggyakrabban a szimbolikus formák és szimbolikus funkciók hordozzák, amit a közvélekedés úgy értelmez, mintha bizony a szimbólumok egyezményes jelek lennének, a térbeliségnek adott formái pedig olvasatokat írnának elő. Többféle szaktudományos tapasztalat azonban arra utal, hogy a társadalmilag közölt jel nem okvetlenül befolyásol tömegjelenségként – a szimbólum (a jelentéshordozó) azonban igen. Mi több, a társadalmi befolyásolásban előállított jelek—jelzések szimbolikus funkciója éppen a posztmodern korszakban nyerte vissza a kényszer- és előírásmentes állapotát, leíró narratíváik ugyanakkor közelebb is kerültek a társadalmi közbeszédben és köznapi kommunikációban divatossá vagy aktualizálttá vált fogalmakhoz. Olyanokhoz, mint a plurális demokrácia, a szuverenitás, a modernizáció, európaiság, világpolgárság, amelyeknek térfogalmai akként lettek a kommunikációs terek részei, hogy a társadalmi párbeszédekben feladók és vevők, közlők és befogadók, termelők és fogyasztók szféráira oszthatókká váltak (lásd például a „világháló”, a természetfölöttivel való kommunikáció, az „uniós normatívák”, a „globális felmelegedés” vagy „nemzetközi szolidaritás” megfoghatatlanul puha, mégis a képzelt társadalmi térbe/terekbe illeszkedően „egzaktnak” tetsző fogalomkészletét).

Számos társadalomkutató ilyesfajta szimbolikus szférák elemzésekor a hétköznapi térfogalmakból és gondolkodási sémákból is „olvasatokat” gyárt. Napjainkban – megannyi történeti térben már ismertnek tekintett – tünemény mellett (lásd „birodalom-építés”, „a keresztény világ”, „egyházi érdekek”, „világproletariátus”, „emlékezetpolitika”, „a civilizáció határai”, „tengerek ura”, „felszabadult gyarmatbirodalom”, „millenarista mozgalmak”, „konzervatív Európa” stb.) a politikai élet megannyi területe szimbolizálódik, olykor a szimbólumok önálló életre kelnek, összeolvadnak más jelentésekkel, s gyakorta a szimbolikus és a valóságos közötti terület válik a társadalmilag átélhető identitás alapjává (ne menjünk messzebb: Nagymagyarország virtuális képe, az uralkodó elithez tartozás, a „kiskert-tulajdonosok közössége”, innovációs térpotenciál, zenei szubkultúrák természetrajza, tudáselit rangja, rozsdaövezeti biokertmozgalom, Krisna-tudatú hívőközösség, „szülőföldre” hazatérés, határon túliság, mentális örökségvédelem stb. mind ezt a jelenséget szimbolizálják).[2] A szimbolikus megjelenítődés[3] olykor csupán helyettesít valódi politikai aktusokat, tartalmakat, s egyebek között a tér fogalma is ilyen jelképiséget rejt magában.

Az antropológus Lévi-Strauss szerint a tér nem egyszerűen valamely valóságos terület, nem is a képzelet kiterjesztésének helye, hanem egy merőben strukturális elem, mondhatni topológiai, ezért egy tér (spacium) tényleges helyei (places) tisztán struktúra-alkotó elemek, ami lehetővé teszi, hogy valami valóságos elem betöltse (láttatja Deleuze 1973). A térrel kapcsolatos antropológiai felfogások egész kötetre rúgnak, fölidézésük meghaladná okfejtésem kereteit (a téma egy feldolgozását lásd Paul-Lévy – Segaud 1983, vagy egy aktualizált másikat Zombory Máté áttekintésében, 2011). Értelmezésem szerint a konkrét fizikai tér „fölött” mindig valamely szimbolikus tér is megtalálható (így pl. a politikai intézményekhez rendelődött historikus konnotációk, pártszékházak vagy börtönök, bíróságok bűvköre, „jelentéstörténetek”, hierarchiák vagy a hatalom potencialitását övező szimbolikus erőfölény, a törvények hatótere, a nyilvánosság jelképes szférája stb.), a társadalmi magatartásokat pedig gyakorta a szimbolikus cselekvések jellemzik, amelyek rendszerint konfliktusosak, s adott esetben sokszor intenzívebbek, mint a valóságos cselekvések (lásd pl. Harrison 1995).

A politika makroszféráját rendszerint átható szimbolikus politikai gondolkodásban gyakorta előfordul, hogy a hatalom meglévő távolsága (power distance) és idegensége egyszerűen úgy szimbolizálódik, mint „rendezett valóság” és annak szervező elveként objektiválódó jelenség (utalok arra, amit példaképpen az állam vagy államterület, az uralmi tér, a birodalmi kiterjedés, a nemzetközi kapcsolatrend, a biztonsági övezet stb. jelent). A hatalom szimbolikussága jószerivel a legerősebb eszköznek nevezhető, amelyben a társadalmi közösség folytonosságának nyilvánvalósága (históriája, élettere, uralmi miliője) válik benne képzetessé. Holott a tényleges hatalmi kapcsolat és a szimbolikus kapcsolat nincs közvetlen egymásrahatásban, nem redukálható egyik a másikra, merthogy a szimbólum nem valamiféle mechanikus reflexió vagy a politikai valóság egyszerű reprezentációja, hanem nagymértékben függ az őt körülvevő érték-tértől, az egyes társadalmi csoportok értékszelekciós attitűdjeitől, illetve végső soron kiszolgáltatott magának a szimbolikus tőkeképződés folyamatának is.[4]

Ám végső soron éppen erre a szimbolikus hatalmi mezőre akaszkodik rá egy réges-régi fogalmi képződmény, ez pedig a szuverenitás. Vagyis az a képzet, hogy a főhatalom működési tere és a szabadság (állampolgári, vagy államnemzeti szintű) értéktere egy ponton összefut, s ez a tér lesz a szuverenitás beágyazottságának, kiterjedésének és érvényesülésének biztosítéka. Carl Schmitt szerint a főhatalom gyökere mindig az akarat, ezért szuverén csak az lehet, aki akarattal és parancsolási eszköztárral rendelkezik, s aki a kivételes állapotról dönthet (Schmitt 1928:1-7, 146). Gombár Csaba és a Korridor Politikai Kutatások Központja egész kötetet szentel a szuverenitás térfogalmi kiterjedéseinek tisztázására (Gombár et al 1996), melyben e politikai és fogalmi „fennség” megannyi árnyalatát bemutatják kortárs társadalmi terekben. N. Kovács Tímea elhíresült monográfiájában a helyek, kultúrák, szövegszerűen megjelenített világok kulturális antropológiai dimenzióit járja körül (N. Kovács 2007), Erik Hobsbawm számos művében a történészek lankadó figyelmére összpontosítja érdeklődését, egyebek között a mindennapi tereinkben lakozó névtelen hősök korszak- és térmeghatározó jelentőségét hangsúlyozva (Hobsbawm 2009); Kapitány Ágnes és Gábor a társadalmi és mentális—morális terekben zajló „szellemi termelési mód” igazi kiterjedését emeli fókuszba (Kapitány – Kapitány 2013); az európai társadalmi tér és a globalizáció viszonyát bevonva e tárgykörbe Ulrich Beck rendezi el a modernitás új szakaszainak jelentésterét (Beck – Grande 2007), Valuch Tibor pedig valamifajta retrospektív perspektívát nyit, amikor a mindennapi élet menetében korszakos térdinamikák (jövedelem, lakás, lakótér, fogyasztás, divat, táplálkozás) jelentőségére vezeti figyelmünket a második világháborútól az ezredfordulóig jellemezhető városi/vidéki/tájegységi/rétegződési terekben (Valuch 2013). S akkor még szégyenszemre nem említettem a „teresedések” olyasfajta szakirodalmát, melyet a történészek (pl. Gyáni Gábor, Kövér György, Granasztói Péter, Ö. Kovács József), a kommunikációkutatók (Terestyéni Tamás, Kiss Balázs, Antalóczy Tímea, Gagyi József, Szijártó Zsolt, Bugovics Zoltán, Császi Lajos), a vallási térfolyamatok elemzői (Vincze Kata Zsófia, Máté-Tóth András, Kamarás István, Farkas Judit, Papp Richárd, Bögre Zsuzsa, Póczik Szilveszter, Barna Gábor, Szász Antónia), a kultúrakutatók (Kovács Éva, Tibori Timea, Biczó Gábor, Feischmidt Margit, Fejős Zoltán, Pusztai Bertalan, Géczy János, Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos, Kolozsi Ádám, Ilyés Zoltán), továbbá társadalomnéprajzosok (Sárkány Mihály, Vargyas Gábor, Keményfi Róbert, Szarvas Zsuzsa, Szuhay Péter, Nagy Zoltán, Michael Stewart, Pócs Éva), valamint régiókutatók, afrikanisták, szociálpszichológusok, romológusok, struktúrakutatók, kulturális menedzserek vagy épp kulturális antropológusok (hadd ne hivatkozzak itt sok-sok tucat névre…!) a térbeliséggel összefüggésben az elmúlt években—évtizedekben felszínre hoztak vagy interpretációikkal vettek körül.[5]

Mindemellett korunk társadalom- és politikatudománya kénytelen minduntalan szembesülni azzal a feltételrendszerrel, amely a politikai tér elfoglalásának, megőrzésének és folytonos felügyeletének jelenség-együttesét hordozza a gyakorlatban. Minél messzebbre megyünk vissza a társadalmak történetében, annál sokrétűbbé válni látszik a társadalmi tér használatáról és a politikai tér szimbolikus elkülönüléséről megfogalmazható tapasztalat. A politika térbeli kiterjedése azonban rendkívül ritkán válik „kézzelfoghatóvá”, ezért annak megnevezéséhez is szimbolikus eszköztár, analógiás példatár, metaforikus jelentéstér szükségeltetik. E szimbolikus eszköztár egyes elemei, így például a szabadsággal, az erőszakkal, a politikai környezet határainak vagy a jogi környezet kódrendszerének kialakításával kapcsolatos reprezentáció meglehetősen változatos képet mutat az egyes történelmi korokban, s még ennél is bonyolultabb jelentés-együttesbe szerveződik, ha történeti kiterjedését mint hatáskomplexumot tanulmányozzuk. Tér és társadalom viszonyában (szándékosan szűkítő értelemben) hatalom és politika jelképes párbeszédének vizsgálata céljával az alábbiakban azt a jelentésteret fogom megfigyelés tárgyává tenni, amelynek pontosan a tér szimbolikus kifejeződése (mutatkozás), a térbeli jelenlét hatékony érvényesítése (kiterjesztés), vagy legalábbis a térbeli határok „körülrajzolása” (reprezentáció, narratíva) a funkciója, s ami elvezet a kozmopolitikus látásmódig.

Társas tér, határolás, szimbolizáció

A társadalomtudományok, amelyek a megismerés érdekében osztályozni kénytelenek, de empirikus önigazolási kényszereik miatt a józan ész kitüntető vagy megbélyegző klasszikus kategóriái helyett szükségképpen a társadalmi hatások mechanizmusait és az erről kialakítható tudományos kritikát kell egyensúlyban tartsák – mint erre Bourdieu már a hetvenes évektől figyelmeztet –, a szimbolikus politikai mezőt is át kell lássák és néven kell nevezzék. Ezért tartja fontosnak Bourdieu, hogy a társadalmi gyakorlat olyan jelenségeit, amilyenek a nyelv, a dialektus, a jelvények, a stigmák, a mentális képletek, a társadalmi képviseletek stb., a mentális reprezentációk és tárgyi reprezentációk formájában is figyelembe vegyük. A társadalmi valóság és annak megjelenítése ugyanakkor – érvel tovább – nem függetleníthető a hatalom kizárólagos birtoklásáért folyó harctól, amely a társadalmi világ felosztásának legitim definíciójára és csoport-teremtő vagy csoport-megszüntető következményeinek elfogadtatására irányul. A harc tétje tehát olyan hatalom, amely kikényszerítheti a társadalmi világ valamifajta vízióját a divízió, vagyis a fölosztás által, azonosság és egység, természetes folytonosság és szakadás, eredet-identitás és tér-identitás közmegegyezéses definíciójával.

Bourdieu szerint a mindenkori autoritás, amely kinyilatkoztatásaival, tekintély-beszédjével és a tér tartományában megvalósított határolásokkal igyekszik létrehívni a maga érdekeinek megfelelő fölosztást, önkényesen kényszerít ki sajátos területi egységeket, amelyek a lokalitások szempontjából sem az eredet, sem a kulturális, gazdasági vagy politikai erőviszony-határokkal nem esnek egybe (Bourdieu 1985: 7—22). Ugyancsak ő fejtette ki, hogy a társadalmi világ ezen új, szimbolikus felosztása egyfajta performatív beszéd, amely azt akarja, hogy amit kimond, az meg is legyen, meg is valósuljon a képzeten túl, így rákényszerítve az érintettekre olyan közös szemléleti és fölosztási elveket, amelyek percepciós és recepciós kategóriák által hatnak, vagyis egységes szemléletet kívánnak az azonosságról és azonos szemléletet az egységről (Bourdieu – Boltanski 1975). A társadalmi tér e jelképes felosztásának és a társadalmi egység e felosztások általi átstrukturálásának mindig megvan a maga intézményesített eszközrendszere, s különösen a szimbolikus szférában megfogalmazódó, az elismertségért folyó küzdelemben kinyilvánított aktusai izgalmasak.

Amit erről itt (terjedelmi okok miatt) összegezni lehet, az csupán szemlézése egy alapkérdésnek: politika és tér kapcsolatának. Az alábbiakban a társadalmi „közlekedés”, illetve szabályozás, valamint a szelektív társadalmi észlelés egyik alapvető jelenségére koncentrálok, amelyet úgy tekintek, mint a társadalmi valóság egyik alkotóelemét. Nem célom kutatási irányzatok vagy rendszerspecifikus jelenségek kimerítő tárgyalása, így a maga vitathatóságában mindössze azt jelzem példaképpen, milyen térfogalmaink és térképzeteink tolakodtak be a politikai közgondolkodásba, s milyen szimbolikus mezőben válnak ezek nyilvános diskurzusok részévé. Úgy látom: az egyre sokasodó filozófiai és szociológiai tisztázási kísérletek mellett mind inkább szükségeltetik egy, a társadalmi osztottság más dimenzióira figyelemmel lévő közelítésmód idekapcsolása, mégpedig a szimbolikus politikáé.

Mielőtt azonban e kérdéskörben elmerülnék, két fogalmi pontosításra kell vállalkoznom. Amikor térről beszélek, az idő mozgását értem alatta, s időnek a tér folyamatát, kiterjedését gondolom. A térről szólva tehát nem pusztán természeti területet, biológiai zónát vagy településföldrajzi jelenséget veszek alapul, hanem olyan szociális képződményre célzok, amelyet nem csupán geográfiai értelemben vagy a gazdasági és társadalmi szerkezet létrehozta mezőben lehet körülhatárolni (ez lehetne puszta „táj” vagy „öko-táj” is). Hanem emberi magatartások, kulturális együtthatások, integrációs folyamatok eredményeként kialakult (vagy csak megnevezett), sajátos „mi-tudattal” elsajátított, főképpen jelképes kizárásokkal és határokkal definiált virtuális valóságszeletre gondolok, amely akkor válik megnevezhetővé, ha átélésének lehetősége adott, és a köztudatban meg is képződik.

Gyáni Gábor, amikor az időről és az emlékezés mint történetmesélés korszakos tüneményeiről beszél (Gyáni 2010), egyértelművé teszi, hogy jelenbeli múlt, a múltbeli aktualitás, a felejtés és megtartás, emlékezet és törlés mint eseménysorok verziója nem csupán valamely távolságtartó messzeség vagy értelmezői rendszerező-készség tartozékai, hanem az élő, időben létező, belevetettségükben a maguk másságát megélő emberi csoportok mentális védekezési eszköze a térben is, melyben nincs az a „kis hely”, amelyből ne lehetne „nagy történéseket” kiolvasni—megérteni, amennyiben a „mikro” nem kizárólagosan az érdektelennek tetsző helyit, a „provinciálisan” poros jellegtelent és elnagyolt „általánost” jelenti, hanem a helyi mivoltában is univerzálisabb jelentést hordozó reprezentációt is magába foglalja, megtestesítve hosszú időtávú folyamatokat. Bugovics Zoltán pedig, amikor a nyugat-magyarországi térség öndefiníciós kérdéseit elemzi társadalomföldrajzi dimenzióban, rálel az identitásrégió néprajzosok-antropológusok és történészek számára is hangsúlyossá vált kérdéskörére,[6] ezen belül a történeti és térbeli tagozódás gazdasági és mentális mutatkozásaira is kitérve.

A térben lakozás, térbe fogalmazott hovátartozás persze korántsem új jelenség, a klasszikus antik irodalomtól a modern világgazdasági tagolódásig és a poszt-gyarmati újrafelosztások politikatörténetéig megannyi verzió létezik. Claus Offe például háromosztatú modellben írja le a politikai hatalom küzdőtereit: az államapparátus politikai elit-szintjének, az anonim csoportok és kollektív cselekvők szintjének, valamint a kommunikációs áramlatok és a politikai kultúra szintjének viszonyában, s e három szint a valóságra vonatkozó definíciók segítségével verseng azért, amit Gramsci kulturális hegemóniának, tehát végső soron a politikai erők uralmi szférájának nevezett. Vagyis a küzdőterek kölcsönhatása nem egykönnyen tetten érhető, s a harc nem közvetlenül pénzért vagy hatalomért, hanem olykor csupán a definíciókért, s magáért a saját tér definiálásának jogáért folyik (Habermas 1994:304-305). Ebben az értelemben beszélek tehát a továbbiakban térről, s használom gyakorlatilag hasonló jelentésben a „mező”, a „szféra”, a „tartomány”, a „terület” vagy „territórium” kifejezéseket (nem kívánok persze összemosni közöttük meglévő értelmezési- vagy jelentéskülönbségeket!). Az ilyen terekben zajló csatározások, mivel javarészt észrevétlenek maradnak a köznapi mikro-kommunikáció szintjén, s csupán esetenként sűrűsödnek politikai cselekvéssé, lehetővé teszik az autonóm nyilvánosságok és kommunikációk kialakulását, amelyek egy önszervezési „küszöb” alatt erősítik a kollektív cselekvőképességet, s ezen az úton alakul ki végülis a „magánterülettel” szemben a habermasi nyilvánosság, amely maga is egyfajta területként objektiválódik (Habermas 1971:10-11). A nyilvánosság pedig szervesen illeszkedik egyfelől a kultúra világába, amely mint az emberek által szőtt jelentések világa „nem törvényt kereső kísérleti tudomány tárgya, hanem jelentés nyomába szegődő értelmező tudomány” eszköze (írja Geertz 1988: 16)…, másfelől pedig a mindezen jelenségek együttese a politika „parttalan világába” tartozik (Gombár 1986), s így a politikai kérdések tematizálásának eszközéül szolgál.

A térfelfogás és „a” hatalom terének körülhatárolása tehát társadalom- és politikatörténeti alapkérdés, noha legtöbbször valamely földrajzi köntösbe öltöztetik a legkényelmesebben. Ezért a másik pontosításom a politikára kell hogy vonatkozzon, amit nem tekintek (szemben számos szcientifizált megközelítéssel) csupán egynek az alrendszerek közül, ugyanakkor nem is állítom, hogy mindenben teljeséggel megjeleníti magát. Úgy vélem, hogy a legátfogóbb politika-képet éppen az uralmi tér definíciójával, az éppen adott állapot körülcövekelésével kell fogalmilag szűkíteni, s lehetőség szerint nyomon kell követni ennek nyilvánvaló vagy jelentéses változatait. Ezért amikor uralmi térről beszélek, arra gondolok, hogy a politikai hatalom területi eloszlásának dinamikájától meghatározott irányítási döntéspotenciálnak lokális megjelenéséről van szó, amely a hatalomgyakorlási funkciók hierarchiájától függő nagyságú és erősségű. Alábbi gondolatmenetem következésül a szimbolikus szférában megjelenő, változó erősségű és nagyságú kompetencia kiterjesztéséről szól, amelyet tér és politikum tartományában a hatalom szuverenitása és e szuverenitás kifejeződése szempontjából próbálok megfigyelni.

Térbeliség antropológiai és politikai térfogalmakban

A térbeliség fogalma a politikai antropológiában H. Sumner Maine és Lewis Henry Morgan kutatásaira megy vissza, akik egyrészt a jogrendszer, másfelől a társadalomszervezet kontextusában keresték a politika megjelenésének módozatait, a térségi és társadalmi kapcsolatok megjelenésmódját (vagy mint azt a francia Émile-Félix Gautier egy évszázada karakteresen megfogalmazta: a „biológiai hazafiságtól” a „földrajzi hazafiság” felé átalakulást). Hozzájuk képest a szociálantropológus Robert Harry Lowie, aki a legelsők egyikeként (1920) foglalkozott politikai antropológiai témával, az állam eredetével, a kormányzással és a bíráskodással, s részben már meghaladta Maine-t és Morgant abban, hogy bemutatta a rokonsági rendszertől a területi szerveződés felé tartó átmenet formáinak lehetőségét, illetve bizonyította, hogy a korábbi szemlélettel ellentétben e két típus nem zárja ki egymást. Mások, pl. Bronislaw Malinowski vagy Polányi Károly a primitív/archaikus társadalom térbeli szerveződésformáinak olyan komplex intézményrendszerét elemezték, amilyen a „kula-kör” volt vagy a „kauri” (egyszerre primitív csere, gazdasági és kereskedelmi hálózat, termelési és elosztási egyenlőtlenségek illetve funkcionális társadalmi szerepek intézményesített formájaként működő térbeli struktúra), vagyis létfontosságú jóléti—szociabilitási funkciókat ellátó, ugyanakkor az archaikus társadalom stabilitását biztosító eszköz, amely a korai államképződményekben „időtlen erőként” (Polányi 1972: 244) biztosította az állam létesülése előtti társadalomszervezet kontinuus fennmaradását és térbeli állandóságát. E. E. Evans-Pritchard és M. Fortes (1940) már az állam szerepének és az államnélküli társadalmaknak szimbolikus megjelenítődését taglalták, kifejtve, hogy a hatalom térbeni megjelenését koncentrikus körökkel lehet leírni, amelyekben a központi hatalomtól távolodva egyre csökken annak hatása. A. R. Radcliff-Brown pedig a primitív társadalmak „szervezett anarchiájának” illetve a társadalomszervezet fölött gyakorolt uralom elfogadásának területi sajátosságait mutatta ki, megfogalmazva, hogy a politikai szervezetrendszer olyan totális intézmény, amely a fizikai erők fölötti ellenőrzés és a szabályozás feladatát látja el, s ennek a belső térben a jog, a külsőben a háború az eszköze.

Az erőszak és fennhatóság, alávetés és erőszak kérdését tekintve a korai politikai antropológusok a 20. század első felében az elméleti vitákon kívül szembetalálkoztak azzal a problematikával, amelyben az antropológia feladata a gyarmati rendszer, a gyarmati berendezkedés és terjeszkedés szolgálata volt, illetve amelyben a kutatók úttörő munkát vállaltak az indirekt hatalmi adminisztráció hatékonyságát növelni kívánó politikai befolyásolás gyakorlatában. Ám kutatásaik révén egyúttal olyan térfogalom terjedt el, amely (szándékuktól függetlenül) az Európán kívüli vagy nem-európai társadalmi fejlődés elmaradottságáról kialakult felvilágosodáskori politikai filozófia hatását tükrözte, amely a fejlődéselméletek és a nemzetállami politikai hübrisz hatására a bennszülött civilizációk „elmaradottságát” illette kritikával.

A politikai antropológia tér-képzetét a későbbiekben, főként századunk során, a gyarmati függetlenségi harcok fellángolásának időszakában nagymértékben szélesítette a megváltozó mozgásterek elemzése, majd megint később pedig a gazdaságelméletből, szociológiából és szociálpszichológiából átvett centrum és periféria dimenziók belátása. A 20. századi antropológia-történet során többször is megfontolások tárgya lett a Ratzel (1844–1904) munkásságából ismertté vált „marginális zónák” elmélete, vagyis az elszigetelt térbeli—kulturális elterjedési területek olyasfajta tipológiája, amely a kulturális rétegek és minőségek hierarchiáját fogalmazza meg. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nemzetközi rendszerében és a világgazdaság makrostrukturális térfogalmában már egy újabb korszak gondolkodásmódja érvényesült (A. Gunder-Frank, I. Wallerstein, G. Arrighi munkáiban), amelyet a legutóbbi negyed- vagy fél évszázadban kiegészített a „szép, ami kicsi” (Schumpeterstől eredő) szemlélet újrafölismert, mikroökonómiai léptékű felfogásmódja.

Ilyen előzmények után korántsem véletlen, hogy a kulturális antropológia és a kortárs szociológia az archaikus gazdaságból és munkamegosztásból vezette le a „felhalmozás legértékesebb formáját”, a szimbolikus tőke kialakulását, amit (mintegy negyed-fél évszázaddal az említett korai antropológiai elemzések után) Marcel Mauss és később Pierre Bourdieu vizsgáltak meg újra (Mauss 1923, 1950; Bourdieu 1972, 1978). Mauss pillantása Melanézia, Polinézia, Észak-Amerika mellett a hindu, kelta, germán és kínai cserekapcsolati szokások, ajándékozási szertartások térbeliséget konstruáló szerepére is kiterjed, Bourdieu számára meg a szimbolikus javak a szimbolikus csere eszközeiként az archaikus és kortárs gazdaságban voltak fölfedezhetők, ahol a föld, vagyis a társadalom gazdasági terének szimbolikus értékét az a történeti kapcsolat határozza meg, amelyet a föld birtokosa és a valamiképpen álcázott birtoklás- vagy uralomforma közötti viszony jellemez (Bourdieu 1978:399). Egyszóval az uralom módja, térbelisége és a szimbolikus legitimitás között Bourdieu is alapvetően meghatározott viszonyt feltételezett. Michel Foucault pedig, aki szerint „a fegyelem analitikus teret szervez”, a törvénykezési—politikai funkciók között a legyőzhetetlen hatalomra jellemző tevékenység-ellenőrzést „a felosztás művészetének” minősítette, s fő funkciójának nem a hatalom öncélú eredményességének biztosítását látta, hanem a társadalmi erők megszilárdításának feladatát, a modern térbeliség-szemlélet - v.ö. panoptikusság - megjelenését is (Foucault 1990: 283). Mauss, Bourdieu és Foucault szellemének ide-idézése azért fontos, mert épp a szükségletek garantálásának nemzetállami keretek közül globális ökológiai válsággá vált problematikája erősítette fel a szuverenitás, a nemzeti és politikai, civiltársadalmi és hatalmi önrendelkezés kérdéseit. Úgyannyira, hogy e tekintetben már jelen volt a térbeliségnek földrajzi, társadalomrajzi és funkcionális deskripciója, hisz azokból majdan végülis a modern társadalmi rendszerek legitimitásának alapkételye fejlődött ki: legitim, ami a népesség, a választók java számára elfogadott, vagy kifejezetten támogatott is…, de ettől még nem legális, és még kevésbé szociábilis…

Látható tehát, hogy a szociológiai (és az általában vett társadalomelméleti) tematizálások sok tekintetben gazdagodtak az antropológiai hagyományból. A politikai antropológia mai vizsgálódásai pedig már egyenesen a politikai főhatalom modern intézményeit, az autoritások átalakulási folyamatait és a befolyásolás árnyaltabb, szimbolikusabb mechanizmusait tárják fel, s a kutatások olykor még mindig tükrözik azt az elfogultságot, amely immáron nem a leigázó, a területfoglaló nagyhatalmi erőszak, a fejlődés irányítását kézben tartó beavatkozó politika szolgálatában áll, hanem épp ellenkezőleg: a lokalitások, a térbeli—települési egységek, az etnikumok felől tekint az állam központi intézményeire, és az etnikumok saját, az államival rendszerint gyökeresen szemben álló helyi intézményeit részesíti előnyben. Ennek a perspektívaváltásnak fél évszázadon belüli látványos lezajlása teszi indokolttá, hogy a térbeliség, a társadalmi és a politikai térben megjelenő tér-képzetek sokszínűségét vizsgáljuk.

Természetesen nem térhetek ki a tér-átélés minden módjára és mértékére, a globalizálódó világgazdaságtól az emberi pszichéig, hiszen a felfogások szűkszavú ismertetése is kötetnyi munkát jelentene, ezenkívül sokan elemezték ezeket a problematikákat már előttem is. Ami számunkra az antropológiai kutatásokból kiemelendően fontos lehet, az a társadalom politikai tagoltságának térbeli önkifejeződése a lokalitások nézőpontjából, ami szükségképpen a politikai mezőben, illetve a politikai palettán megjelenő pártok, képviseletek, normák, értékek helyi, illetve országossá növesztett intézményeiben jelentkezik. Az intézményesülésben végbemenő önérvényesítés számos szimbolikus és tényleges politikai erőhatás reprezentálója – ezek közül most csak a jelképhordozó, szemantikailag is kifejeződő néhány kulcsmomentum tematizálására vállalkozom.[7] A kapcsolódó problematikák részletes elemzésére itt nem törekedhetek, s a kortárs társadalmi történések idejében sem próbálok messzebbre menni a kelet-európai rendszerváltások kezdeténél (amelynek egyébként valódi megtörténte éppen a társadalmi és politikai tér eltérő szintjein másként és másként élhető át, így a vidéki térben sokhelyütt maga a rendszerváltozás élménye is elmaradt, a „változás”, „változtatás”, „váltás”, „átmenet” maga is fogalmi vitába fulladt, épp úgy, amiként Romániában is, vagy számos messzi világban még, legutóbb talán az észak-afrikai „iszlám forradalmak” tájékán, jelenleg pedig az ukrán politikai térben is). Mindezek kritikájában maga az Unió is benne rejlik, ha módunkban áll e felfogást magunkévá tenni.

Második modernitás, európai áttekintés

„Az uralmi kapcsolatok tisztán politikai terét a hatalmaknak és a javaknak a földrajzi térben való elosztásának, és a szereplő személyeknek ebben a térben való eloszlásának kapcsolata határozza meg; a javaktól és a hatalmaktól való földrajzi távolság jó mutatója a hatalomnak” – írja Bourdieu (1985: 19). E logikával végiggondolva a szimbolikus javak hazai piacának eseményeit és játszmáit, láthatóvá válik, hogy nemcsak a magyar vagy a román társadalom egyre erősödő érdekkülönbségei „szimbolizálódtak” a politikai szférában, de a politikai küzdelmek központi vagy helyi szereplői is látványosan eltérő befolyással rendelkeztek, s ennek alapján igen eltérő játszmákat is folytattak az elmúlt évtizedekben. A gazdasági vagy szimbolikus térben megjelenő integráló hatások korántsem csupán az intézményellenes körülményeknek és szándékoknak kedveztek (pártfinanszírozások rendszere, médiauralom centralizálása, önkormányzatiság korlátozása, közjogi helyzet alkotmányosított egyenirányítása, politikai szélsőségek jóváhagyása és alkuképességének támogatása, kulturális uralom átvétele, tudástermelő szektor politikai megszállása stb.), hanem olyan passzív szereplehetőségeket is nyújtottak, amelyek egylogikájú értelmezése nem lehetséges pusztán a társadalmi mozgások, migrációk és stratifikációk szintjén, megértésük viszont célszerű lenne legalább a szimbolikus megjelenítődés szintjén.

Amikor alább a politikai térről mint a fizikai tér egy elkülönült szegmentumáról fogok beszélni, amelyet az uralomképes elit sajátít ki és növel egyre nagyobbra, valójában egy európai stratégia körvonalait idézem ide. A politikai tér – felfogásom szerint – a társadalmi térnek is csupán egy része, de mert a politika és a társadalom nem valami szikével élesen elválasztottak, a politikai időnként társadalmivá válik, a társadalmiból olykor politikaivá alakul át számos térhasználati törekvés.

A politikai rendszerváltásnak a közelmúlt negyedszázados időszakában a rendszerváltó politikai állam is a térbeli mozgás hordozója volt: „átalakulás” vagy „átmenet”, szokták/szoktuk mondani, átmenet valahonnan valahová, múltból a jövőbe, jelzős szocializmusból a jelzős kapitalizmusba, „vasfüggöny” mögül az előtérbe, a Balkánról a Nyugatba... Az átmenet rítusai a leválás/elkülönülés, a fennmaradás/működés és a megtestesülés/integrálódás hármas lépcsőfokát kísérik, mégpedig a régi jelképrendszerhez képest szokatlan, újszerű interpretációval. Újszerűvel, mégpedig azért, mert nemcsak az Európa-szerte lebomló nemzetállami viszonyrendszer részeivé váltunk – önkörünkben azért mégiscsak erőteljesen formálva a nemzeti tér kollektivisztikus építményének széttagolt változatát –, hanem mert a nagyhatalmaktól való függés történelmi korszakait hirtelen egy szuverenitás-megszerzési, vagyis szuverén térkitöltési lehetőség váltotta föl, amely azonban „időzítési” körülményeit tekintve nem jött jókor, hiszen a széteső, dezintegrálódó Európa és az Egyesült Államok túlhatalmi súlyát korlátozni óhajtó integrálódó Európa immár nem a primér nemzeti szuverenitást, hanem a kollektivisztikus integrációt pártolja ésszerűen. Nem csupán a nemzetállamiság végre-valahára „elfelejtését”, hanem a nemzeti mint európai rész-identitás fölértékelését sürgetve. A leválás és elkülönülés törekvése ugyanis az integrációban kiteljesedés törekvését hívta létre, s bár ez csupán a politikai tér külső feltétel-együtteseként minősíthető, szükségképpen kiegészítette ezt egy belső történésrend is, amely a törvényt szabó, az életfolyamatok kontinuitását erőszak nélkül is fenntartó, a belső biztonságot a külső és belső lojalitásra építő állampolitikai törekvésekben fejeződött ki. Már ahol kialakulhatott egyáltalán… – Romániában például kevésbé, Magyarországon inkább, Litvániában vagy Lengyelországban ennél is erőteljesebben.

Az általános térből a tranzíció során kiválasztódtak a kitüntetett terek, s a térkitöltő megoldások egy új pozíció, egy új rendszer köznapi szerkezetét töltik meg. E ritualizált cselekvéssorban azonban már a rendszerváltás első évétől kezdve nem a társadalmi térszerkezet kiépítése zajlik, hanem a politikai elitek, a hatalomra került párt(ok) szimbolikus fölényének, a „politikai mediátorok” munkájának elfogadtatása, akik az eszmék és a társadalom mozgásait, a rendezettség látszatát vagy célját, az ideologikus tartalmú történések ünnepi térbe helyezését (szűkebb értelemben kizárólag a maguk cselekvésének legitimálását) próbálják biztosítani.[8]

Az átmenet (mint azt a példák Spanyolországtól Taivanig, Mexikótól Burundiig és Litvániától Csecsenföldig mindenütt mutatják) a rendszer-, és a politikai identitás-változás, valamint a struktúra-módosulás - többé-kevésbé - rendezett formája, amelynek legitimitása sok szempontból épp a térbeli (külső) környezet elfogadó gesztusától függ. Van persze számos (egyetemes) belső feltétele magának a kiterjedés-változásnak, mint egyebek között a (megsokasodó és osztódó) plurális pártrendszer például, vagy a hatalommegosztás térségi rendszere, de ezeket most nem tárgyalom. Elegendő itt annyi következtetés, hogy a hatalom térbeli osztottságát illetően a rendszerváltozás ígéretében a társadalom és a politikai rendszer aktorai számára kiváltképpen fontos volt kezdetben, hogy a társadalomvezetés szétpontosítsa, demokratizálja a főhatalmat, vagyis centrális (térben is koncentrált) jellegét megszüntetve territoriálisan is megossza azt. Ezzel a tendenciával ellentétben viszont a magyar rendszerváltás éveiben újraközpontosodott, visszacentralizálódott a hatalmi szféra, újrakialakult a „hatalmi tér”, mai verziója már egyértelműen a centralizált uralmi tér („centrális erőtér”) újraszervezése, az uralom térbeli ágazatainak átstrukturálása. Ugyanakkor mégiscsak megtörtént valamiképpen a politikai világ egyértelműen kommunikált újrafelosztása – mégpedig makro- és mikroszférára, amelyek bár részint korábban is megvoltak, de épp a deklarált demokratizálás miatt szembeszökő, mennyire más a pluralizálódás térbeni megvalósulása, mint ami a várva várt változás ígéretében szerepelt. Viszont a politika „újratársadalmasítása” úgy történt meg, hogy a társadalmi makroszférában elkülönült a politikai szféra keskeny és a társadalom széles pástja, s a mikroszférában ugyanígy kettévált a meglévő totalitás mikropolitikai és mikrotársadalmi térre. Legyen szabad itt utalni a román térpolitika új trendjeire, a régiók átformálásának stratégiáira, az autonómia-vitákra, a hatalommegosztás térfelosztási játszmáira (pl. Moldvát vagy Besszarábiát, a vlachok térbeli és jogi státusát, a székely önkormányzatiság és zászlóhasználat kérdéseit, a szórványok nyelvi jogait illetően megannyi példa áll rendelkezésre).[9]

Természetesen a mikrotársadalom és a mikropolitika számára is megképződött a térben egyre távolodó makropolitikai tartomány, s a központi hatalom szférájától is eltávolodott a helyi politika és a helyi társadalom, a köztes—közvetítő terekben ugyanakkor új funkcionalitások kezdenek egzisztálni. Olyannyira, hogy a helyhatósági választások sokhelyütt a nagypolitika pandantjaként, revansaként sikeredtek a rendszerváltó első másfél évtizedben, s ma ennek épp ellenhatása látszik érvényesülni: a helyi politika a nagypolitikai tér uradalmi cselédjévé intézményesül. A centrumnak alárendeltség egyik következménye úgyszintén, hogy az országgyűlési képviselőjelöltek igen nagy hányada semmiféle kötődéssel nem bírt abban a helyi társadalmi térben, ahol versenyre kelt a többi jelölttel, ahonnan tehát megbízatását nyerte. Vagyis a térbeli politikai távolság lényegében növekedett, még akkor is, ha a korábban sohasem látott méretekben érvényesülhetett az állampolgári politikai tagoltság kifejeződése a pártpreferenciákban és a politikai pluralizmus két választási cikluson keresztüli megőrzésében vagy az önkormányzati miliőben életre kelő választási pártszerveződések alakjában.

A helyzet jellemzéseként hosszú oldalakat idézhetnék Ulrich Beck és Edgar Grande művéből (eredetileg 2004-ben jelent meg), melyben az új európai teret a modernitás új korszakának, avagy a második modernitásnak függvényében szemléli. A szerzők szemléletmódja azért különleges, mert áthidalja a modern, polgári, individualista, nemzetállami Európa és a még modernebb, értékkonzervatív, nemzeti kereteket nem megszüntető, hanem az európai világot a nem-európai, vagyis világ-léptékű térben újra fölfedező szemlélet közötti különbséget. Míg a nemzetállami szemléletmód a „metodológiai nacionalizmussal”, a gondolkodás és cselekvés leküzdhetetlen ellenségekre fókuszálásával volt jellemezhető, a kozmopolita Európa a „vagy/vagy” logikája helyett az „is-is” logikát követné, kikerülve a nemzetközi térben a nemzeti terek harcos konfrontációjának sémáját, s bevezetve a nemzetet másképp integráló fogalomkört. Ezzel „horizontot nyitnak”, új integrációs logikát javasolnak, mely kifordul a nemzeti ortodoxiából, nézőpontját egyszerre irányítja az együtt élő 25 állam 455 millió egyedére, mintegy „újratervezi” a 2500 éves közös európai történelem europaizációs célrendszerét és útvonalait. A keleti bővülés, a nemzetállami szemantika kimerült víziója helyébe új értékeket és normákat állít, s kifejti, hogy nem az „egyetlen európai identitás hiányzik, amely mindenkit összekapcsol, hanem az europaizáció olyan elbeszélése, amely megérti a fellendülések és összeomlások egymásba kapcsolódását”.

Tehát „Európát kell újragondolni”, nem pedig a belső piacok és a keleti bővítés révén csatlakozott szegényebbek kiszolgáltatottságát, kapaszkodását, migrációját és mintegy „fertőző”, problémákat okozó nehézkességét kell szapulni. „Ha Európa le akar számolni azzal a kétes hírével, hogy ő a legsikeresebben kudarcot valló politikai szervezet, akkor új önértékelésre van szüksége, amely három dolgot foglal magában. Ebből az első egy olyan narratíva, amely az europaizáció ellentmondásos valóságát az európai polgárok közös vállalkozásaként fogja fel. A második egy új politikai vízió, a harmadik egy új politikai integrációs koncepció, miközben mindkettőt az europaizáció narratívája kell hogy indokolja…” (Beck – Grande 14—15). Azaz: a félreértelmezett európai átalakulás még mindig nemzeti önértékelési zavaroktól szenved, túldimenzionálja történelmi feladatát, a politika korlátairól és a cselekvés kulisszái által határolt térben épp a sikerek révén előbbre jutó, önmagát nem mint háborús győzelemre esélyes nemzetállami identitást hirdető, önnön térségiségében kiteljesedő lényt tételezi… – ugyanis ezzel szemben ma már a választás másféle: vagy a nemzetállamok háborúja, vagy Európa kozmopolita felfogása és építése. Vagy Európa egy részének provincializálódása, darabjaira hullása és az amerikai globalizációs hatások, gyarmatosítás elfogadása a perspektíva, vagy pedig a nagyság és tehetetlenség kínos kötelékéből kijutni tudó, egymással partnerséget fogadó, hatalmi számításokat mindenkor már csakis egymással rendező térfelfogás a lehetőség. „Légies határokkal”, „nyitott projektként”, nemzetek fölötti és közötti idea formájában.

Az önmeghatározások térbeli kicsinyessége (megyevilág, országbirodalom, egységesség, térkisajátítás és életszintű belső kényszerek egyre erőteljesebb földrajzi kiterjesztése) helyett a gyarmatosítás erőszakosságának épp ellenkezője, a nacionalizmusnak és népirtásnak épp a fordítottja, a transznacionális perspektívák megvalósítása lenne a remény tere. Ehhez a nemzetet, a nemzetek szervezetét, az uniós szerkezetet „önmaga intézményesült kritikájával kell azonosítani” (Beck – Grande 11. old.), nem hierarchiákban, vertikális megosztottságban, hanem a hasonlóság és egyenrangúság horizontális terében gondolkodva, a belülről irányított folyamatokat a külsőkkel harmóniába hozva kellene kivetkőzni a nemzeti ortodoxiából (u.o. 400—401. old.), elfogadva a „differenciált, mozgó, komplex, időben is változó politikai konstellációkat”, leküzdve az összeférhetetlenségi szabályokat, melyek az európait a barbárral, az integrációt a széttagoltsággal, az entitást az univerzálissal hozzák párba. A kozmopolita ugyanis nemzetek előtti és utáni, nemcsak hierarchikus osztályszerkezeteket rejt, hanem egyenrangú struktúrákat is, a gyarmatosítások céljai helyett a másféleség elfogadására, az eltérések okaiban a következményt is látó attitűdre, s vagy-vagyot az is-is lehetőségeire váltva új teret formál. Kulturális uniót, közös teret, együttes akaratot, újfajta térfogalmat: az érintettekét, az összekapcsolódottakét, a kölcsönös függésben élőkét.

 

Könyvészet

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. University of Minnesota Press.

Arendt, Hannah 1995 Múlt és jövő között. Osiris-Readers International, Budapest.

Augé, Marc 1992 Non-Lieux. Introduction a une anthropologie de la surmodernité. Éditions du Seuil, Paris. /magyarul: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába. (Elmegyakorlat. Műcsarnok-könyvek 11.) Műcsarnok Nonprofit Kft. 2012. A témakör árnyaltabb körvonalait rögzítő forrásfeltáró publikus beszélgetés elérhetése: https://www.youtube.com/watch?v=CTUqjOFjVuU

Beck, Ulrich – Grande, Edgar 2007 A kozmopolita Európa. Társadalom és politika a második modernitás korszakában. Belvedere Meridionale, Szeged.

Becskeházi Attila 1993 „Mindennapi élettereink szimbólumai”. Kerekesztal-beszélgetés. Közli: Hadas Miklós. Replika, 11-12: 124-128.

Biró A. Zoltán – Oláh Sándor 1993 Emlékmű – jelkép – identitás. Antropológiai Műhely, 2: 87-103.

Bodó Julianna – Biró A. Zoltán 1993 Szimbolikus térfoglalási eljárások. Antropológiai Műhely, 2. sz., 57-85.

Borhidi Attila 2009 Az éghajlatváltozás biológiai és társadalmi hatásairól. Rendészeti Szemle, (57)1: 82-90. On-line: mta.hu/data/cikk/12/69/41/cikk_126941/.../Eghajlatvaltozas.pdf

Borhidi Attila 2003: Magyarország növénytársulásai. Akadémiai Kiadó, Budapest

Bourdieu, Pierre 1972 (magyarul 1978) A szimbolikus tőke. In A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Gondolat Kiadó, Budapest, 379-400.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. Szociológiai Figyelő, 1: 7-22.

Bourdieu, Pierre – Boltanski, Luc 1975 Le fétichisme de la langue. Actes de la Recherhe en Sciences Sociales, 4:2-33.

Buda Béla 1993 Hozzászólás a szimbólum-vitához. Replika, 11-12:142-147.

Bugovics Zoltán 2004 Helyi társadalom és területi identitás. Comitatus, (14. évf.) 9:5-19.

Camillieri, Joseph A. – Falk, Jim 1992 The End of Sovereignty? The Politics of a Shrinking and Fragmenting World. Edward Elgar, Aldershot.

Cohen, Abner 1974 Two-Dimensional Man. An essay on the Anthropology of Power and Symbolism in complex Society. University of California Press, Berkeley, Los Angeles.

Deleuze, Gilles 1973 A quoi reconnait-on le structuralisme? In François Chatelet ed. Histoire de la philosophie. Le XXe siècle, Hachette, Paris, 304-305. (Pluriel, Paris, 2000).

Duncan, J. D. 1968 Symbols in Society. Oxford University Press, New York.

Faragó Vilmos szerk. 1992 A rendszerváltás humora. Penna Kiadó, Budapest.

Feischmidt Margit szerk. 2005 Erdély-(de)konstrukciók. Tabula Könyvek 7. Néprajzi Múzeum–PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Budapest–Pécs.

Foucault, Michel 1990 Felügyelet és büntetés. Gondolat Kiadó, Budapest.

Galló Béla 1999 A „túlélés tudománya?”. Bevezetés a nemzetközi viszonyok elméletébe. In A. Gergely András – Bayer József – Kulcsár Kálmán szerk. A politikatudomány arcai. MTA PTI, Budapest, 365-425.

A. Gergely András 1994 Hatalom a színen – a kampányról politikai antropológiai aspektusból. JUSS, 20-28.

A. Gergely András 1995 Bács-Kiskun megye színeváltozása. In Bőhm Antal, Szoboszlai György szerk. Parlamenti választások 1994. Politikai szociológiai körkép. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 278-289.

A. Gergely András 1994 Rendszerváltoztatás és makrostruktúra. In Várnai Györgyi szerk. Kormány a mérlegen. A magyar kormányzat 1990–1994. Korridor kötetek, Budapest, 54-77.

Gombár Csaba 1986 A politika parttalan világa. Kozmosz Könyvek, Budapest.

Gombár Csaba 1996 Mire ölünkbe hullott, anakronisztikussá lett. Magyarország szuverenitásáról. In Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi szerk. A szuverenitás káprázata. Korridor Politikai Kutatások Központja, Budapest, 13-45.

Gyáni Gábor 2010 Az elveszíthető múlt. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Habermas, Jürgen 1971 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 10-13.

Habermas, Jürgen 1994 Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest, 141-176, 183-208, 296-308.

Hall, Edward T. 1980 Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest, 19-39, 137-252.

Harrison, Simon 1995 Four Types of Symbolic Conflict. Journal of Royal Anthropology Institut, (N.S.), 1: 255-272.

Heller Ágnes 1996 Identitások, életterek, hatalmi terek, ismeretlen belvilágok. Kritika, 8: 14-17.

Heller Ágnes – Fehér Ferenc 1993 Biopolitika. In A modernitás ingája. T-Twins Kiadó, Budapest, 205-275.

Hertz, R. 1909 La prééminence de la droite: étude sur la polarité réligieuse. Revue philosophique, vol. 68: 553-580.

Hobsbawm, Eric 2009 Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. L’Harmattan, Budapest.

Hofer Tamás 1992 Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben. Politikatudományi Szemle, 1: 29-51. On-line: https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=117294 /hofer.pdf/

Hülvely István 1995 Néhány adalék a szuverenitás fogalomtörténetéhez. In Szuverenitás – nemzetállam – integráció. Európa-tanulmányok I., MTA PTI, Budapest, 9-16.

Ilyés Zoltán 2004 A határfogalom változó tartalmai a geográfiától az empirikus kultúra­kutatásig. In Kovács Nóra – Osvát Anna – Szarka László szerk. Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai Kiadó, Budapest, 9-15.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1994 Értékválasztás 1994. Választási kampányműsorok szimbolikus és értéküzenetei. Societas, Budapest.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2013 A „szellemi termelési mód”. Kossuth Kiadó, Budapest, 64-144.

Leach, Edmund R. 1954 Political Sytems of Highland Burma. Bell, London.

Lévy, Françoise-Paul – Segaud, Marion 1983 Anthropologie de l'espace. Centre Georges Pompidou, série „Alors”, Paris.

Mauss, Marcel 1950 Essai sur le don. In Sociologie et anthropologie. Payot, Paris. /Eredeti kiadás: «Essai sur le don. Forme et raison de l’échange dans les sociétés primitives». l'Année Sociologique, seconde série, 1923–1924./

Mercier, Paul 1968 Anthropologie sociale et culturelle. In Poirier, Jean szerk. Ethnologie générale. Gallimard, Encyclopédie de la Pléiade, Paris, 881-1035.

Mills, Charles Wright 1972 Hatalom, politika, technokraták. Gondolat, Budapest.

N. Kovács Tímea 2007 Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Nemes Nagy József 1996 Társadalmi térkategóriák a regionális tudományban. Egy modern tudományág műhelyéből. Etnoregionális munkafüzetek, No. 17., MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpontja, Budapest.

Nemes Nagy József 1998 A tér a társadalomkutatásban. Hilscher Rezső Szociálpolitikai. Egyesület. Ember–település–régió sorozat, Budapest.

Oláh Miklós – Zongor Gábor szerk. 1994 Hát én immár kit válasszak? Az 1994-es parlamenti választások Veszprém megyében. Comitatus, Veszprém.

Polányi Károly 1972 Dahomey és a rabszolgakereskedelem. KJK, Budapest.

Rechnitzer János 1993 Szétszakadás vagy felzárkózás? A térszerkezetet alakító innovációk. MTA RKK, Pécs.

Ricoeur, Paul 1969 Herméneutique des symboles et réflexion philosophique. In Le conflit des interprétations. Seuil, Paris, 283-285.

Schmitt, Carl 1992 Politikai teológia. Négy fejezet a szuverenitás tanáról. ELTE JTK, 7-126.

Sfez, Lucien 1978, 1993 La politique symbolique. PUF, Paris.

Szabó Márton 1994 A metaforikus politika. Politikatudományi Szemle, 3:91-111.

Turner, Victor Witter  1964 Symbols in Ndembu ritual. In Gluckman, M. ed. Closed Systems and Open Minds. Oliver & Boyd, Edinburgh.

Turner, Victor Witter  1968 The Drums of Affliction. Calendron Press, Oxford.

Túros Endre 1993 Református templom egy katolikus magyar faluban. Templomépítés mint szimbolikus térfoglalás. Antropológiai Műhely, 2:105-115.

Valuch Tibor 2013 Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Napvilág, Budapest.

Voigt Vilmos – Szépe György – Szerdahelyi István szerk. 1975 Az 1972. május elsejei budapesti felvonulás társadalmi szemiotikája. In Jel és közösség. Akadémiai, Budapest, 187-199.

Wiener György 1995. Az 1994 évi választások Budapesten. In Bőhm A. – Szoboszlai Gy. szerk. Parlamenti választások 1994. MTA PTI, Budapest, 215-257.

Zempléni András – Tari János 1997 Újratemetési szertartások Magyarországon. Egy nemzeti rítus antropológiai sajátosságai. Dokumentum-füzetek, No. 1., MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpontja, Budapest.

Zombory Máté 2011 Az emlékezés térképei. Magyarország és a nemzeti azonosság 1989 után. L’Harmattan, Budapest.