A Kép-keret tanulmánykötet[1] a korábban megjelent Az eltűnt hiány nyomában folytatása, amely az emlékezet különböző megjelenési műfajait, lehetőségeit és korlátait mutatta be, olyan kérdésfeltevésekkel, amelyek az emlékezés különböző alakváltozásait próbálták nyomon követni olyan művészeti ágak, mint a képzőművészet, az irodalom és a film területén. E kötet négy fő témát, a filmet, a képzőművészetet, a narratívát és az emlékezetpolitikát mutatta be az emlékezés mentén. A Kép-keret pedig az identitás fogalmát járja körül. Szerkesztői Gantner B. Eszter történész és Schweitzer Gábor jogász, jogtörténész az ELTE Germanisztikai Intézet Közép-európai Németnyelvű Zsidó Kultúra Kutatócsoport társalapítói, továbbá Varga Péter, az ELTE Germanisztikai Intézet docense. Mindhárman a zsidó kultúrtörténet kutatói és ismerői, ami megalapozza a kötet szakmai igényességét. A könyv kiadásához a Rothschild Alapítvány és az ELTE Közép-európai Németnyelvű Zsidó Kultúra Kutatóközpontja nyújtott mind anyagi, mind szakmai támogatást, amely érthető módon a könyv témáját is meghatározza, hisz ezek a zsidóság különböző térben és időben független aspektusaihoz köthetőek. Hasonlóan elődjéhez, ez a kiadás is több fő téma köré szerveződik, három tematikus blokkot különít el, az irodalomtudományt, az antropológia–pszichológiát és a kultúrtörténetet–történettudományt. Reményt keltő, hogy a két kötetet a sorozat további opuszai is követik majd.

A kötet kimondott célja, hogy az eddig még nem létrehozott, és mind elméletben, mind a gyakorlatban alátámasztott vagy alátámasztható „egységes identitáselmélet” (10. old.) megszületését elősegítse. Az identitás az emlékezéshez hasonlóan egy olyan téma, amely mindenkit érint, mégis rendkívül nehezen körülhatárolható, képlékeny, dinamikus fogalomról van szó. Az önazonosítás leginkább egy folyékony állapothoz hasonlítható, amely különböző körülmények között más halmazállapotot vesz fel, időről időre változik. Az Előszóból kiderül, hogy a fogalomról az első csoportban a narratíva kontextusaként, a másodikban az individuum identitásaként, a harmadikban pedig egy, a mikroszinttől a nemzeti történelemig terjedő történeti betekintésként tájékozódhatunk a kortárs kutatásokból.

A kötet – szerkezetét tekintve – tehát három nagy blokkból áll össze, melyek közül az első az irodalomtudomány. Itt az első tanulmány Baráth Ágotáé, aki az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, kutatási területe az önéletrajz mint fikció a Holokausztban. Jelen munkája (diplomamunkájához hasonlóan) Binjamin Wilkomirski Bruchstücke című regényének elemzését tartalmazza, ezen keresztül foglalkozik a posztmodern önéletrajz és ezzel kapcsolatosan a posztmodern identitás kérdésével is. Állítása szerint a szubjektív identitás nemcsak önmagában érdekes téma, hanem mint művészeti termék, amelyet a műalkotásként értelmezhető kultúra képes újratervezni.

Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, műfordító, szakterülete a 20. századi orosz próza. Jelen tanulmányában, amely Az orosz–zsidó próza története és a kettős identitás példája: Lev Lunz Szülőhaza című elbeszélése címet viseli, egy diverz képet mutat be az orosz–zsidó irodalomról, mint irodalomtörténeti jelenségről a 19. és a 20. században. Kutatása azonban nem egyszerűen irodalomtörténeti aspektusból vizsgálja az orosz–zsidó irodalmat, hanem egy „művelődéstörténeti, történelmi, néprajzi, judaisztikai, vallástörténeti és nyelvi kutatásokhoz egyaránt elengedhetetlen” (61. old.) munka, amely az orosz irodalom olyan alakjait is megeleveníti az olvasó előtt, akikkel nagy valószínűséggel még soha nem találkozott. Rendkívül széleslátókörűen kommunikál az egyéb szakterületekről származó szakirodalommal, és kitekint a 90-es években kialakuló új zsidó vonatkozású orosz irodalomra is.

Varga Péter a kötet egyik szerkesztőjeként és az ELTE Germanisztikai Intézetének docenseként a zsidó felvilágosodás kelet-európai és a németnyelvű zsidó kultúrtörténet közép-európai kérdéseivel foglalkozik. Jelen munkájában a háború utáni német–zsidó költészetről értekezik. „Azt a folyamatot szeretném rekonstruálni, amely a holokauszt nem csak individuálisan egzisztenciális, hanem az egész emberiséget érintő megrendítő élménye utáni új zsidó identitás alapjait képezi” – írja összefoglalásképpen kutatása céljáról (66. old.). Hivatkozási listáján többek között Halbwachs, Nora, Assmann és Adorno is szerepel, azzal a nem titkolt céllal, hogy a háború utáni új zsidó identitás megteremtődését összefoglalja és felvázolja ezen szerzők hasonló törekvéseinek segítéségével. Idézi Adorno híres kijelentését, miszerint Auschwitz után verset írni barbár dolog, és a gondolatmenetet úgy folytatja, hogy a veszteség és a túlélés következtében létrejött hallgatás válik a „közlés új kifejezőeszközévé” (69. old.). A német nyelv használatának lehetetlenségétől jut el a bachmanni gondolathoz, miszerint a hallgatás útján teremthető új nyelv vezet ki abból a nyelvi válságból, amit az emlékezés tiltása okozott. Az új nyelv vezet el az új identitás alapjainak megteremtéséhez a zsidó–német irodalomban. Varga Péter tíz oldalas áttekintése kevésbé elemzi a német–zsidó költészetet a konkrétság szintjén, de ennél sokkal többet tesz, egy olyan elméleti, filozófiai hátteret vegyít a konkrét példákkal, amelynek minden sora aláhúzandó azok számára, akik ebben a témában kutatnak.

Az antropológia–pszichológia fejezetben a másság két, teljesen más oldalról való megközelítését olvashatjuk. Elsőként a kulturális antropológus, politológus A. Gergely András tanulmánya került ide, amelyben a szerző az identitáskonstrukciók mindennapi gyakorlatáról ír a kisebbségi önkép kapcsán. A rendkívül részletes elméleti fejtegetés egy igen konkrét kiállításra éleződik ki, amely 2008/2009-ben a Néprajzi Múzeumban a Másik néven került bemutatásra. A Másik című kiállítás a Musée d’ethnographie de Genève és az Artemisszió Alapítvány együttműködésében valósult meg, a kultúrák közötti párbeszéd európai éve (2008) kapcsán. Amennyiben elfogadjuk azt a kijelentést, hogy a kulturális antropológia az idegen kultúrák megismerését tűzte ki célul, akkor a szerző jogosan kérdez rá, hogy „értelmező és kapcsolatot kereső szerepünk” (89. old.) valóban elősegíti-e a kultúrák közötti megértés lehetőségét?! A válasz lehetőségeiben benne rejlik, hogy a másság megismerése és elfogadása egyben önmagunk megismerése is, akár a kiállítás egy-egy képével szemben állunk, akár az elméleti szövegeket elemezzük, a végeredmény, hogy a másság kérdése egy visszaható mechanizmus, elsőként önmagunk létére és annak formájára kérdez rá. Amennyiben önmagunk és a másik közötti különbségtételezés megtörténik, még akkor sem mentesülünk a megítéléstől, aminek „a jelenségek földrajzi elhelyezkedése, közelsége és távolsága éppúgy oka és tere lehet…, mint az időbeli távolsága” (96. old.).

A különbségtétel további boncolgatása elkalauzol minket a blokk másik szerzőjének tanulmányához, amely a nemek közötti eltéréseket taglalja. Borgos Anna pszichológus és nőtörténész a biszexualitás helyét keresi a szexuális kisebbségek keretei között. Az elsősorban konkrét eseteket vizsgáló és bemutató cikkben a biszexualitást egy identitáspolitikai környezetbe ágyazva kutatja, konklúziójában a probléma megoldását úgy látja, miszerint „ha a diszkrimináció megszűnik probléma lenni, akkor talán a deklarált (szexuális) identitások és biztonságos szubkultúrák iránti igény is csökken” (113—114. old.).

A harmadik, kultúrtörténet–történettudomány elnevezésű blokk jóval nagyobb egységet foglal magában, mint ez előző kettő. Ebben a részben hét tanulmány kapott helyet, talán azzal az igénnyel, hogy a két tudományterület teljes spektrumát kiaknázza. Mivel ez a rész alkotja a kiadvány legnagyobb részét, ezért itt sokkal nehezebb volt számomra párhuzamot vonni az egyes cikkek és témájuk tekintetében, mégha az nem is volt feltétlen célja a szerkesztőknek, de az előző két elkülönülő rész esetében ez koherens volt.

Frank Tibor történész az 1919 és 1933 közötti Magyarország és a német kultúra viszonyát mutatja be. Tanulmányában rendkívül olvasmányos módon sorakoztatja fel a háború előtti magyar - főként zsidó származású - értelmiségi réteget, azokat akik Berlinbe vagy Németország egyéb területeire mentek tanulni, munkát vállalni. A személyes történetek kapcsán olyan kiemelkedő magyar egyéniségekkel találkozhatunk, mint Polányi Mihály, Balázs Béla, Szilárd Leó vagy Szent-Györgyi Albert. Mindannyian német nyelvterületen folytattak kutatásokat, majd a nácizmus előszelével e réteg szerencsésebb egyedei nem Magyarországra, hanem Amerikába menekültek, és aktív részesei lettek az ottani tudományos életnek is. A tanulmány emléket állít kiemelkedő tudósainknak, akik ez időszakban a történelem eseményeinek sodrásában messze kerültek hazájuktól.

Következő szerzőnk Gantner B. Eszter történész, az egyik szerkesztője az első és a második kötetnek is. Jelen tanulmánya A radikális zsidó egy politikatörténeti betekintés a századforduló zsidó értelmiségének radikális, baloldali mozgalmakhoz való csatlakozásáról. Idézi többek között Polányi Károlyt, Háy Lászlót és Jászi Oszkárt, rajtuk és kortársaikon keresztül válaszokat keres arra a kérdésre, hogy mi állt a zsidó értelmiség radikalizálódása mögött. Munkája ez időszak zsidó identitásának sokféleségéről és válaszútjairól szól.

Konrád Miklós történész a karácsonyfa és a karácsony szerepéről ír a zsidó családok esetében, a dualizmus korában. Frank Tiborhoz hasonlóan a széleskörű kutatómunkának köszönhetően olyan ismert személyek, mint Sigmund Freud, Walter Benjamin, Theodor Herzl, André Kertész vagy Balázs Béla otthonába tekinthetünk be és tudhatjuk meg, hogy zsidó identitásuk mellett szerepet kapott-e a karácsonyfa vagy a karácsonyi ajándékozás az életünkben. A szerző a „zsidó karácsony”, a Hanukah és a karácsony összefüggéseire is felhívja a figyelmet a korabeli sajtó aprólékos ismertetésével.

Martha Keil és Lisa Maria Tillian történészek múltbéli, 1619-ból megmaradt magánlevelezések által kísérlik meg bemutatni a század zsidó férfi és női szerepkörét. A Prága és Bécs között folyó levélváltások betekintést engednek a tradicionális zsidó közösségek élete mellett a magánszféra mindennapjaiba, a férfi és a nő elkülönülő identitás-szerepkörébe egy 17. századi vallásos közösségben.

Romsics Ignác történész Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és a trianoni békeszerződés címmel elkalauzol minket az 1867–69-es alkotmányos rendezéstől, vagyis a dualizmustól az 1920-as szerződéskötésig. A korszak rendkívül precíz és részletgazdag ismertetése olyan adatokat és ok-okozati tényezőket mutat be a témával kapcsolatban, amire minden olvasó nagy valószínűséggel rászorul. Azonban nem értem, hogy miért pont itt kapott helyet ez a tanulmány a kötetben? Szerepét értem, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia esetében a kisebbségi lét és identitás kérdései nagyon is relevánsak, de amennyiben a blokk a tanulmányokat időrendi sorrendbe helyezte volna, az olvasó számára is könnyebb lenne összefüggéseket látni egy-egy korszak kapcsolódási pontjainál.

Schwitzer Gábor jogász és jogtörténész, a kötet harmadik szerkesztője Babits Halálfiai című regényét elemzi. A kor lateiner középosztályának identitásválságát helyezi a középpontba, akik a kiegyezés után fokozatosan vesztették el mind társadalmi, mind politikai szerepüket és egy kiútkereső szerepkörbe kényszerültek. „A lateiner középosztály a kialakuló zsidó polgári középosztállyal összefogva a modern műveltség megszerzésével és terjesztésével képes nemcsak a társadalmi zsákutcából kihátrálni, hanem elvesztett társadalmi küldetését is pótolni” (264. old.). A regény kapcsán a szerző érdekes párhuzamokat von Babits élete és szereplői között, ahogyan saját élettapasztalatait vegyíti a fiktív szereplők karakterjegyeivel, majd utolsó sorában kegyetlen definícióját adja a címnek „a halálfiai is élnek: noha alig érzik életük parázsát a sűrű hamu alatt…” (268. old.)

Toronyi Zsuzsanna levéltáros és történeti muzeológus a Magyar Zsidó Múzeum történetét mutatja be nekünk az 1909–1932 közötti időszakból. Adatainak túlnyomó része olyan levéltári gyűjtésből származnak, ami tanulmányát egyedien árnyalttá teszi, mindamellett, hogy a Magyar Zsidó Levéltár vezetőjeként és a téma szakértőjeként nehéz lenne nála hozzáértőbb szerzőt találni. A téma méltó zárása a történeti blokknak, ahogy a szerző megfogalmazta a múzeummal kapcsolatban „a kultúra a modern ember valláspótléka lett” (280. old.), úgy azt is mondhatjuk, hogy ez egyben gyűjtőhelye a történelemnek is.

Összegzésképpen kiemelek itt néhány momentumot, hogy a kötet kapcsán fentebb elmondottakhoz kapcsolva még egyszer aláhúzzam fontosságukat. Az első egy olyan dilemma, mely szerint a korábbi kötethez képest kevesebb kérdéssel és problémafelvetéssel találkozhatunk, s ez nehezebben vonja be az olvasót, kevésbé ösztönzi a téma továbbgondolására. Az viszont pozitívum, hogy a tanulmányok hasonlóan összetett leírásokat, elemzéseket adnak az identitás kérdésével kapcsolatban, mint az előző, az emlékezet–emlékezés témakörben megjelenített kötet.  A két kötetet összeolvasva ugyan mindkettő esetében felmerült bennem a tanulmányok sorrendiségének megkérdőjelezhetősége, de ugyanitt meg kell említenem, hogy ezen műfaj nem követeli meg a kronológiai sorrendiséget, ezért egyéni döntés kérdése, hogy számunkra mi tűnik logikailag kézenfekvőnek és mi nem, mi tűnik szerkesztési esetlenségnek és mi koncepciózusságnak. Viszont az tény, hogy a három blokk belső arányaiban szembeszökően eltérő: míg az irodalomtudomány három, az antropológia–pszichológia kettő, a kultúrtörténet–történettudomány rész hét munkát tartalmaz, ami olvasóként nem nyer magyarázatot. Főképp nem tudtam helyben és időben hová kapcsolni Romsics Ignác munkáját, ami bár nagyon alapos és érdekes, mégsem illik a környezetébe.

A harmadik a nyelv kérdése. Kevésbé tartottam szerencsésnek, hogy a nagyrészt magyar nyelvű kötet három német nyelvű munkát tartalmaz, amire véleményem szerint nem hívják fel kellőképpen a figyelmet, sem az előszóban, sem a tanulmányok végén nem kapunk választ arra, hogy miért van ez így. Az interdiszciplináris kontextus lehetséges válasz lehet a többnyelvűség használatára, mégis azt gondolom, hogy gyakorlati szempontból nézve érdemes a tartalomjegyzéken túl is figyelmeztetni az olvasót, hogy a kötet több nyelven íródott, így elkerülhetőek az esetleges meglepetések.

A könyv tanulmányait újra végiglapozva úgy gondolom, hogy a kötet széleslátókörűségének köszönhetően az olvasók az identitás fogalmának kapcsán a felsorolt tudományterületekhez méltó munkákat tartanak a kezükben, minden felvetett probléma vagy kérdésesség ellenére a kézben tartott mű rendkívül fontos kötet a zsidó identitás iránt érdeklődő, kutató olvasók számára.

---------------------

Ausztrics Andrea – Doktorjelölt, Atelier Európai Társadalomtudományok és Historiográfia Tanszék, ELTE BTK, Budapest.