Az alábbikaban a mostani állapotokról igyekszem képet adni. Úgy tapasztaltam: az esélye annak, hogy falumból, Brâshtenból valaki egyetemre, főiskolára menjen elhanyagolható amellett, hogy gimnázium után rögtön munkába álljon valahol.

Munkahiány – munkaturizmus [fél év az élet – fél év a munka]

A falum, Brâshten alig 900 fős lakosságának zöme, főként a férfiak, időszakos munkából él. Akinek van állandó munkahelye – ők többnyire nők –, a doszpati ruhagyárban dolgozik, három műszakban. Működik a faluban is egy varroda, szandálokat, cipőket készítenek görög megrendelésre, ez 5—6 nőt tud foglalkoztatni maximálisan.[1] A faluban van még egy vendéglő, két presszó (az egyikben internet-kávézó is működik), egy cukrászdának nevezett kávézó, 2—3 kis vegyesbolt és egy bár, ami péntek és szombat esténként a kistérségben egyedülállónak számító diszkónak is otthont ad.

Az állam nem kíván beruházni, nem érdekelt a térség fejlesztésében. Ezért igencsak véges a lehetőségek száma a közeljövőben is. Ez a nagyfokú érdektelenség meglátszik az utak minőségén is. Olyan főutak, ahol elvileg fizetni kéne, egyes szakaszokon szinte a földig feltöredeztek, és hatalmas kátyúkkal vannak tele. Sehol Bulgáriában, ahol eddig megfordultam, nem találkoztam ilyen gyatra minőségű utakkal. Az idegenforgalomnak sincs nagy jelentősége, a pamporovói síparadicsomot leszámítva,[2] nem reklámozzák a Rodopét eléggé. Doszpatban is csak belföldi turizmus van, főleg szófiaiak járnak oda, pedig igencsak alkalmas hely a pihenésre.

Tehát mivel a faluban és környékén nincs munka, el kell járni messzebb dolgozni. Két fő tevékenység van, amit az itteniek végeznek: az egyik a dohány- és olajbogyószedés, a másik az építőipar.

10—15 éve Izraelbe jártak sokan hosszú évekig dolgozni az építőiparban. Persze nem tudtak hazajárni, így csak pénzt küldtek. Itthon hagyták a családot, feleséget—gyerekeket, mert nem volt más választásuk. Ez a helyzet vont maga után problémákat: az asszonyok pénz nélkül nagyon nehezen tudták vezetni a háztartást, és ha egy gyerek 3—4 éves volt, amikor az apja kiment dolgozni, mire öt év múlva hazatért, alig ismerte meg; újra kellett teremteni a családot.

De az izraeli munka a múlté – már nem fizet eleget, hogy megérje. Most a belföldi építőipar megy, az igen jól fizet, de ehhez is néha hosszú hetekre el kell hagyniuk a falut a férfiaknak. Sok fiatal, még a gimnazisták is, nyaranta Szófiában vállalnak munkát építkezéseken, vagy a tengerparton.

A falu munkabíró férfilakosságának zöme Görögországba jár április végétől októberig dohányt szedni, ritkábban olajbogyót, esetleg gyümölcsöt. Nagyon kemény munka, és bár sokan havonta hazajárnak, embert próbáló időszak ez a számukra. A fizetés viszont igen jónak mondható.[3]

Olyanok is sokan vannak, akik külföldre mennek dolgozni, ott is mezőgazdasági munkát vállalnak. Évekre kimennek,[4] néha feketén dolgoznak (egy ismerősöm két évet húzott le Valenciában, az építőiparban teljesen illegálisan), és mire visszajönnek, ha visszajönnek egyáltalán, mindenki tudja, hogy nem maradnak sokáig, mivel munka nélkül nem lehet élni.

Így zajlik tehát az élet a falumban: tavasztól őszig kiürül, lélekszáma körülbelül a felére apad, és fél éven át dolgoznak az emberek. Van, aki viszi a feleségét is, ilyenkor a gyerekek, ha vannak, a nagyszülőkre maradnak. Majd októbertől következő áprilisig abból élnek, amit megkerestek. Ez az élet nem használ a léleknek: a biztos munka hiánya és az, hogy gyakorlatilag az asszonyok munkájára-keresetére kell támaszkodniuk, nyomasztóan, rombolóan hat rájuk.

Szedem a dohányt – meg akarom ismerni az életüket

A faluban szinte kizárólag dohányt termesztenek eladásra, burgonyát csak házi használatra. A kistérségben egyedül ez a falu foglalkozik ilyen szinten a dohánnyal, jórészt a környezeti adottságok okán. Ez kora tavasztól (február—március) őszig (október közepe) tartó elfoglaltságot jelent. A betakarítás a legmegerőltetőbb, nyáron történik. Mivel a dohánytermesztés nem a legjövedelmezőbb munka (ha a ráfordított időt és munkát nézzük a belőle származó jövedelem arányában) és a fiatalok már nem akarnak ebből élni, az utóbbi években egyre kevesebben vállalják az igen megerőltető munkát vele. Öt--tíz éve a falu körülbelül 250 tonnát termelt, ma a negyedét mindösszesen. S mivel nem éri meg,[5] a férfiak, ahogy már említettem fentebb, Görögországban végzik ugyanezt a munkát.

Ahhoz, hogy kimehessenek, először kérvényezni kell a bíróságon (Devinben), majd a megkapott munkavállalási engedéllyel mehetnek csak. Van, aki évek óta ugyanoda jár vissza dolgozni, mások még időben keresnek helyet, de előfordul, hogy görög munkaadók megbízottai jönnek a faluba munkást keresni. Egy ilyen esetnek tanúja voltam: egy korábbi munkásnő tért be a bárba – mindenki tudta, hogy idegen, de először görögnek nézték –, és két embert keresett dohányra, jó fizetéssel, ami füzérenként 1 eurót jelent (a helyiek is elismerték, hogy jó pénz). Sietett kihangsúlyozni, hogy a szállás jó, tiszta, rendes fürdővel, nem pedig valami szedett-vedett, ócska hely.[6] Egy gyakorlott munkás napi 30—35 füzért tud szedni, de ezért végigrobotolja a napot. Hajnali 3—4 körül kelnek és 9—10-ig dolgoznak folyamatosan, akkor megpihennek egy reggeli erejéig. Aztán délig, egyig újfent szedés, és csak a legnagyobb forróságban állnak le, hiszen a dohánylevélnek nem szabad megtörnie, mert akkor használhatatlanná válik. Délután öttől körülbelül este tízig újfent munka, és csak utána, durván 12—15 órányi munka végeztével pihennek pár órát. Ez így megy minden nap, megállás, szünnap nélkül hosszú hónapokig. Csak abban az esetben hagynak ki egy napot, ha esik – igaz, akkor arra a napra pénzt se kapnak.

A dohánytermesztés az év nagyobbik felében tartó, szakaszokra osztott munka. A dohány és a vele való munka határozza meg az élet ritmusát. Ennek függvényében terveznek, mindig a munka szakaszai támasztotta követelmények szerint alakítják életüket. Két évvel ezelőttig belföldre termeltek, a Bulgartabak vásárolta fel a dohányt. Keveset fizetett és igen magas minőségi követelményekkel élt – levelenként kellett osztályozni a termést, ami által a ráfordított munka és idő aránytalanul megnőtt a jövedelemhez képest. Most második éve görög felvásárlókkal szerződnek, akik többet is fizetnek a dohányért és inkább a mennyiséggel foglalkoznak, semmint a levelenkénti szétválogatással.

Február és március táján, szántás után kialakított ágyásokba vetik el a dohánymagvakat, majd az ágyásokra körülbelül fél méter magas fóliasátor kerül. Az ágyásokat vagy a földek egy részén helyezik el, vagy akinek van elég nagy kertje a ház körül, ott kelteti ki a magvakat. Ezután rendszeres időközönként locsolják, más tennivaló nincs vele tavasz végéig, nyárig, amikor is a már kinőtt palántákat elkezdik kiültetni a földekre. Erre rendszerint júniusban kerül sor.

Az ültetés az újfent felszántott földdarabokon, barázdákba történik, rendezett sorokban, a sorok között mintegy 30 cm távolságot tartva. A falu körül többféle minőségű föld fekszik. Egy-egy család földje nem egyben, hanem több darabban, elszórtan található. Így minden családnak jut jobb és rosszabb minőségű föld egyaránt. Ahogy mondják, ez mindig is így volt, a szocializmus és téeszeinek megszűntével álltak vissza a hagyományos rendszerre. Az újrafelosztásnál a családok visszakapták azokat a földeket, amik régen is a birtokukban voltak.

A különböző helyeken található földeket külön gyűjtőnévvel látják el (pl. „Felső szántó”). A parcellák hollétének van még egy fontos szerepe. A falu határában, a földek mellől emelkedik egy hegygerinc, aminek a túloldalán már Görögország található. Ez a hegygerinc dús fenyőerdőnek szolgál táptalajul. A fenyvesek az állami erdészet tulajdonában vannak, az a gondozójuk. Időről időre, természetes folyamat eredményeképpen számos fenyőfa kiszárad. Íratlan megegyezés létezik az erdészet és a lakosok között, hogy a kiszáradt fákat használhatják. Ezeket a fákat tüzelik el télen a falubeliek. Annak a családnak könnyebb a dolga, amelyiknek a földje fent, a „Felső szántón” van – az adott parcella határolta erdőrész kiszáradt fáit ugyanis az adott tulajdonos család használhatja. Persze ki kell várni, hogy egy-egy fa kiszáradjon, de így sokkal közelebbről szerezhetik be a téli tüzelőt. Amelyik családnak nincs ilyen helyen földje, az a falu határán túlról szerzi be a tüzelőt. Nyaranta vágják ki a fákat, ott helyben, a hegyoldalon darabolják fel először rönkökre, ott áll akár egy-két évet, s ha szükség van rá, teherautóval behordják a faluba a rönköket és az udvaron fűrészelik—hasogatják tűzifává, vagy pedig még a hegyen végzik el ezt a munkát. Néha két—három év is eltelik, míg újra szükség lesz favágásra.

Visszatérve a dohányra, a palánták kiültetése után nincs vele munka, amíg el nem kezdődik a szedés. Ennek júliusban jön el az ideje, bár természetesen minden az esőtől és a napsütéstől függ. A jó terméshez elengedhetetlen, hogy sok eső hulljon és egyben sok napsütés is érje a palántákat. Még tavasszal, első ottlétem alkalmával, mikor a nyári utamat szerettem volna megbeszélni a befogadó családdal, nem tudták biztosra mondani, hogy nyáron is velük lakhatok, mivel „ha nem lesz elég eső a dohányra, akkor mi sem leszünk itthon, akkor menni kell dolgozni”. A családfő építőmunkásként dolgozik, és csak kéthetente jár haza; ha nincs annyi dohányra kilátás, hogy megérje szedni, a fiúnak is az apjával kell dolgoznia, ezért nem lehet előre biztosan tervezni. De szerencsémre volt eső, ha nem is sok, de elegendő, így meg tudtam valósítani, amit terveztem – hogy részt vegyek a dohányszedésben. Fontosnak tartottam ugyanis, hogy megtapasztaljam fizikailag is, ne csak elmondásból legyen fogalmam a dohánytermesztésről, erről az életüket—életmódjukat máig meghatározó munkáról. Mert akkor lehet megismerni valamit igazán, ha csináljuk. Ezenkívül nem akartam pusztán vendégként ott lenni, nem akartam teher lenni. Így valamennyire viszonozhattam a szívélyességüket, a barátságukat, hogy szállást adtak nekem és hogy a második utam alkalmával már szinte családtagként kezeltek. Persze a terepmunka szempontjából is nélkülözhetetlen, hogy benne legyünk a sűrűjében; az a tény, hogy nem csak sörözni akarok velük és beszélgetni, hanem meg akarom ismerni az életüket minden nehézségével, továbbsegítette, könnyítette befogadásomat.

A dohány szedése július első felében kezdődik és rendszerint augusztus végéig tart. Fárasztó munka annak ellenére, hogy maga a szedés legkésőbb délig tart – az csak az első fele a teljes folyamatnak. Az ültetvény nagyságától és a munkára fogható kezek számától függően, hajnali három—öt óra között kezdődik a munka. A dohánylevelet a nagy forróság beálltáig érdemes leszedni, mert utána romlik a minősége: fonnyad, szakadozik—töredezik. Aki még teljes sötétségben indul, fejlámpával, vagy egyéb világító eszközzel szerelkezik fel, hogy lássa, mit is szed. Számomra igen nagy élmény volt látni a sok világító pontot a határban – ahol fény van, ott emberek dolgoznak. A világítás elsődleges funkcióján túl arra is jó, hogy az esetleg arra tévedő vaddisznókat elriassza. Sok van belőlük, s bár a dohány nem érdekli őket – inkább a krumplira, veteményesre hajtanak –, nem túl szerencsés találkozni velük.

Tehát a hajnali ébredést és kávézást követően felszerszámozzuk az öszvéreket, amire speciális teherhordó nyereg kerül. Pár kétliteres műanyag flakonba vizet veszünk, a dohányleveleket locsolandó, felkerül a nyeregre a két-három batyu is, amiben majd a leveleket szállítjuk, és elindulunk. Kimegyünk az aktuális, soron következő parcellára, ott kipányvázzuk az öszvért legelni, majd elkezdjük szedni a dohányt. Ez soronként történik, az ügyesebbek két kézzel, a száron alulról felfelé haladva tépik le a leveleket, marokra fogjuk, amiket aztán a sorban hagyunk a földön. Amikor a parcella fele körülbelül már kész van, egy ember összeszedi a markokat és a ponyvára helyezi, körkörösen. Így alakít ki batyukat, kettőt-hármat egy napra. A batyukat időnként meglocsolják a magukkal hozott vízzel, hogy frissek maradjanak, és ne árthasson nekik az időközben magasra kúszott, forró nap. A jól megtömött batyuk ötven kiló körül vannak, de ennél rendszerint kevesebb kerül beléjük, attól függően, hogy milyen a levelek minősége (mekkorák), és hogy hányadik kéznél járunk. Mert a dohányt „négy kézben” szedik, ahogy ők mondják, vagyis minden parcellán négyszer mennek át. Az „első kéz” idején a dohány térd- és csípőmagasság között van, a „harmadik kézre” nő meg embermagasságúvá. A „harmadik kéz” adja a legnagyobb leveleket, míg a „negyedik, utolsó kéz” szedése különbözik a többitől: ekkor a tűkkel haladunk és egyből felfűzzük rájuk a leveleket, így zárva le a dohányszedési időszakot.

Ezek a tűk körülbelül fél méteres, vékony, lapos fémpálcák, egyik végük kihegyesítve, másik végükön tűfok van kialakítva. A dohányszedés második mozzanatának fő kellékei: segítségükkel húzzák madzagra a leveleket, alkotva belőlük négy méter hosszú füzéreket, amik segítségével szárítják majd a dohányt.

A levelek még zölden kerülnek leszedésre és csak a szárítás során barnulnak meg. A száradás természetes úton történik, az erre a célra ácsolt szárítók alatt. A szárító gyakorlatilag gerendavázas, oldalfalak és tető helyett, az eső ellen nylonnal borított fészerszerűség. Benne kétméterenként, keresztirányban helyezkednek el maguk a szárítófák: ezek olyan gerendák, amikbe kis távolságokra kampósan meghajlított szögeket vernek – ezekre a szögekre akasztják a dohányfüzéreket.

A dohányszedés végeztével az összekötözött batyukat felerősítik az időközben újra felszerszámozott öszvérre. Felviszik vele a szárítóhoz, ami a falu túlfelén, fenn a hegyoldalon van a családomnál, de a falu és a földek között mindenhol megtalálhatók, főként dombtetőkön, magasabb helyeken, hogy a lehető legtöbb napsütés érhesse. Közben megtörténik az itatás is. A batyuk a szárítóban maradnak, ezután jön a reggeli vagy ebéd, vagyis evés és egy félórás—órás kávészünet, amikor is a falu főterén összejönnek rövid időre az emberek, hogy beszélgessenek, együtt legyenek kicsit. Aztán megy mindenki végezni a dolgát: a szárítóba, a földekre, ha már a babot lehet szedni, vagy krumplit ásni, fáért, vagy egyéb, házkörüli teendőket elvégzendő.

Majd következik a napi munka második fázisa, a levelek felfűzése és kiakasztása szárításra. Vizet visznek fel, körbeülnek, kibontják a batyukat és elkezdik felfűzni a tűkre a leveleket. Majd, ha a tűk már megteltek, madzagot fűznek a végükre és arra húzzák rá a levélkötegeket. Majd lekötik a madzag végét, hogy rajtamaradjon a dohány és felakasztják őket a már említett kampókra. Ilyen formában a szárítás 3—4 hetet igényel, addig lógnak a füzérek. Kétségkívül időigényesebb, mint a modern szárításos eljárások, de a dohány is jobb minőségű lesz.

Az egyes „kezekből” származó dohányt külön kezelik – megjelölik a szárításnál is és utána, amikor a kiszáradt füzéreket elraktározzák, akkor is jelet tesznek a „kezek” közé. A száraz dohányt megint csak öszvér segítségével hordják át a tároló helyre, ami lehet a régi ház, istálló, fészer, vagy bármi olyan hely, ami száraz és nincs napi használatban.

Majd október közepén jönnek a felvásárlók és elviszik a dohányt, s egyúttal ki is fizetik az árát, egy összegben. Ez lesz aztán az elkövetkező év fő „jövedelme”, megfelelően beosztva. Átlagos évben négy dekár 8-10 000 leva értékű dohányt ad, ehhez jön még esetleg a családfő keresete, ha van, s erre az összegre vannak hárman-négyen. Igaz, októbertől márciusig nincs más munka otthon, vagyis elvileg van lehetőség kiegészítő keresetre szert tenni, de a kínálat hiánya miatt ez a lehetőség tényleg csak elméleti.

Öszvérek – szamár apától és ló anyától

Mivel falum termőföldjei meredek lejtőkön kialakított keskeny teraszok sorával ölelik körül a falut, traktor számára egyszerűen nincs hely, út. Ezért, lévén a legteherbíróbb állat, ma is öszvérek segítségével művelik földjeiket. Minden mezei munkát a segítségükkel végeznek. Méghozzá a szamár apától – ló anyától született öszvérrel, mert megkülönböztetik őket származás alapján: külön szavuk van mindkét fajtára.

Az öszvérek az élet szerves részét képezik a faluban. Szükség van rájuk, sok terhet levesznek az emberek válláról. Mivel hegyen, meredek oldalakon terül el a falu és földjei, és a talaj is elég köves, gyakorlatilag az egyetlen teherhordó alkalmatosságot jelentik. Sokat elbírnak és minden kis ösvényen képesek járni, függetlenül a meredekségétől. Szántanak velük, hordják a dohányt, szénát, tüzelőt; igénytelenek, és nehezen fáradnak el.

Nemcsak teherbírásukat örökölték a szamaraktól azonban, hanem makacsságukat is. Dolgozni velük folyamatos odafigyelés mellett lehet csak. Időről időre újra „meg kell velük értetni, ki is a főnök”, ahogy mondják. Mert mindig próbálkoznak. Okosak, az összes útvonalat ismerik és emlékeznek rájuk. Vezetőm, akinél laktam és dolgoztam, nem is vezette kötőféken az övékét, hanem csak maga elé engedte, mi meg mentünk utána. De néha előfordult, hogy hirtelen elkezdett ügetni valami más irányba, mert „olyan kedve volt”. A „negyedik kéznél” ezek a szökdösések szinte állandósultak. Vezetőm azt mondta, „azért, mert könnyűek a batyuk – nem dolgozik eleget, nem fárad ki, van ideje gondolkodni”.

A faluban nem tart mindenki öszvért. Akinek nincs földje, vagy csak konyhakertnyi méretű, annak nincs szüksége rá. Özvegyasszonyoknak sincs, mivel az öszvérhez férfi kell, hogy kordában tartsa – meg mindig van egy rokon, aki segít, ha mégis szükség lenne egyre. Így hordtuk mi is vezetőmmel az egyik nagynénjének dohányát is minden nap. Így kétszer fordultunk, de ahogy az árokásásnál is írtam, ez így természetes.

Mindent kétkezi munkával végeznek, ami nehéz életet jelent, sok vesződséget a megélhetésért. A legtöbb fiatal már nem akar dohánytermesztő lenni, segítenek otthon, de amint befejezik a gimnáziumot, igyekeznek más lehetőségek után nézni. Leginkább a külföldi munkákat keresik, nyugat-európai országokba mennek évekre – ahol is ugyanazt a fizikai, mezőgazdasági munkát végzik, mint otthon, csak sokkal jobb bérezéssel. De aki valami mást szeretne, más jellegű munkát, továbbtanulásra gondol, annak milyen lehetőségei, esélye van?

A továbbtanulás kérdése – lehetetlensége, nehézségei

Az a tapasztalatom, hogy a fiatalok gyakorlatilag nem is gondolnak főiskolára, egyetemre. A mostani végzősök mindegyike ilyen és hasonló a továbbtanulás iránt érdeklődő kérdésemre: „Most még két hét van hátra a gimiből, és a szórakozásból. Aztán vizsgák és megyünk dolgozni Görögbe – dohányt szedni. Vagy itthon az építőiparban. Aztán csak a munka, mert kell. Ez van, nincs más.” „Á, Niki, látod, a tanárok se foglalkoznak a tanítással, mindnek van két-három ’biznisze’ még, az elveszi az idejüket. Mi se foglalkozunk a tanulással” „Hogy mehetnék tanulni még? – Kell itthon a pénz, dolgozni kell.” Ez megy pár évig, aztán megházasodnak és a következő lépcsőfokra kerülnek. Vagyis „felnőtté válnak”.

Minden sokba kerül, és a faluban kevesen tehetik meg, hogy még pár évet tanulással töltsenek. Pedig sokan szeretnének tanulni. Ezen kívül a szülők korosztálya azon kesereg, hogy nem is tudnának mit kezdeni a diplomával, hiszen a közelben sehol sincs mód elhelyezkedni. Egy doszpati ismerősöm is azt meséli, hogy most írja a szakdolgozatát a második diplomájához, de esélye sincs állást találni. Pszichológus volna, de gyakorlatilag „a Rodope nem kér a pszichológusokból”.

A munka kényszere mellett a lányok korai férjhezmenetele is szerepet játszik abban, hogy ritka a diplomával rendelkező ember. Rendszerint 18—20 éves korukban mennek férjhez, utána már adott az életvitelük: háztartás, gyereknevelés, munka a doszpati gyárban vagy a falubeli varrodában (ha igény van rá). Asszony, főleg ha már gyerek is van, férje nélkül nem megy el dolgozni más városba; akkor van rá mód, ha elköltöznek a faluból, de ez ritkán történik meg.

Egyik adatközlőm a pénz hiánya miatt nem tudott továbbtanulni, pedig az volt minden vágya. De még a jó érettségi jegyekhez is pénz kell. Bevett gyakorlat, hogy a tanárok eladják az osztályzatokat – így hiába nem tanul valaki végig a gimnázium alatt, ha meg tudja fizetni, végezhet a legjobb osztályzatokkal is. Ez természetesen nem ösztönöz tanulásra, így az alapozás elmarad, utána már, ha szerencséje is van valakinek, és nem kerül bele a dohány taposómalmába, nagyon nehéz a felsőoktatásban eredményesnek lenni.

Pedig ez a fajta élet nem sokáig lesz már élhető. Tisztában vannak ezzel a fiatalok is, de nem nagyon látnak maguk előtt példát, hogy miként is változtathatnának életükön. A fiatalok nem gondolnak a jövővel, mivel mindig ez volt, amióta az eszüket tudják; minden áprilisban várják, ha nem is repeső örömmel, a görög munka kezdetét. Amiről ők így vélekednek: „Hej, látod, a görögök rabszolgái vagyunk!” Pár év múlva viszont, ha már Bulgáriában is bevezetik az eurót, mint fizetőeszközt, a görögöknél már nem éri meg dolgozni, mivel, mint mondják, „Most jól lehet náluk (a görögöknél) keresni. Ugye egy euró majdnem két levát ér. Ha ott kapsz 1 000 eurót, az itthon majdnem 2 000 levát jelent, így jó pénz. De ha már nálunk is euró lesz, akkor már csak egy az egyben számít. És az úgy már kevés lenne itthon.”

Korosztályok, nemzedékek – megszakadt a folytonosság

Az idősek „teljesítik” maradéktalanul a vallási előírásokat. Ők még úgy tartják, hogy keresztény férfinak nincs keresnivalója muszlim nőnél, tartózkodnak az alkoholtól, legalábbis mértékkel fogyasztják. Ezért elmondható, elég éles határvonal húzódik a generációk között, ami a hagyományos életet, értékrendet illeti. Ezt alátámasztja az is, amit egyik adatközlőm mondott: „Viszonyom volt egy bolgárral (kereszténnyel) és azóta, hogy ezt megtudta, a nagymamám nem hajlandó beszélni velem. Átnéz rajtam és úgy viselkedik, mintha nem is léteznék – számára nem is létezem. Nagyon haragszik rám, csak mert egy kereszténnyel voltam, szerinte ezzel bűnt követtem el. Ez már nem fog megváltozni, de mit tehetnék.”

Gyakran az öltözködés alapján mondanak ítéletet a fiatalokról. A falubeli fiatalok a rap-et, hip hop-ot kedvelik a leginkább, többen járnak „lógós nadrágban” és egyéb stíluskellékekben. Ezért az öregek nem szeretik és huligánnak tartják őket. Vezetőmnek például a szomszéd faluban volt egy nagy szerelme, de a lány szülei eltiltották őket egymástól a ruhája és a hosszú haja miatt (amit már levágatott – kompromisszum, de hiába), mert a lányuk nem járhat „drogos huligánnal”.

Kezdeti feszengésem hamar elmúlt, ahogy egyre-másra bizonygatták, hogy egyáltalán nincs jelentősége katolikus mivoltomnak. Adták a példákat, hogy több lány is Olaszországba ment férjhez, keresztényhez, sőt, egyikük, még 30 évvel ezelőtt, Szegedre jött. „Egyáltalán nem számít, ki milyen vallású, csak szeressék egymást.” Ez a kijelentés szinte mottóvá érett pár nap alatt. Persze hozzátették, hogy az öregek nem így gondolkodnak, de ez majdnem mindenre érvényes.

Egy doszpati ismerősöm is kedvel engem, mert „látja rajtam, hogy jó ember vagyok”, de őszintén megmondta, hogy hiába tartja úgy, a házassághoz a szerelem a legfontosabb, mégsem adná a lányát keresztényhez, és általában a vegyes házasságokat nem tartja helyénvalónak. Méghozzá azért, magyarázta, mert látja, hogy (ott, Bulgáriában – a szerző) csak szenvedést okoznak az ilyen párok saját maguknak, környezetük elutasító, néhol gyűlölködő volta miatt.

Ottlétem alatt öregekkel nem kerültem beszélő viszonyba. Egyrészt túl direkt lett volna, és ezért védekezésre késztető, ha csak úgy odaülök közéjük, mert még nem ismernek eléggé, „nem szoktak meg”; másrészt középkorú ismerőseim úgy magyarázzák, hogy az öregekben nagyon erősen él a múlt – az erőszakos térítések emléke, s ezért nagyon bizalmatlanok az idegenekkel. Ha a múltról beszélgetnék velük, esetleg diktafont, fényképezőgépet szeretnék használni, az bennük rossz, tragikus emlékeket idézne fel. Sokan élnek még az öregek közül, akiknek többször hitet és nevet kellett váltaniuk erőszak hatására. Falumban történtek gyilkosságok is ezen okból, és ezt nem tudják elfeledni. De biztatnak, hogy talán idővel megnyílik majd egyikük-másikuk.

Annak ellenére, hogy nem tartják be a vallási előírásokat (tartózkodás az alkoholtól, disznóhústól, mecsetbe járás), mégsem mondható rájuk, hogy hiányozna a hitük. A szülők a szocializmus ateista égisze alatt nőttek fel, amikor is a vallás házon belül tartandó magánügy volt. Így megszakadt a folytonosság, az előírások szinte betarthatatlanná váltak. Nem segített a török, illetve muszlimellenes propaganda sem, ami Zsivkov idején teljesedett ki és vált véres zavargások okozójává. Ebben a közegben a vallás, hit külső megjelenési formái háttérbe kerültek.

A fiatalok generációja már egy megváltozott életmódot kapott örökül, ahol a megkötések, előírások betartása nem kötelező, a hangsúly a hit belső megélésére tolódott, egyedül. „Igen, iszunk alkoholt, eszünk disznóhúst. Nem tartjuk az előírásokat. De hát mit tehetnénk? Tudod, a családban a legfontosabb ember az apám, a fiúnak az apa a példaképe. Nekem is ő mutatott példát, és ő ivott, nem járt mecsetbe, hát én is így tanultam el tőle. Ebben nőttem fel. Ha az apám nem járt mecsetbe, akkor én se járok, hiszen az ő példája számít nekem.” – vall erről egy adatközlőm.

Az apa, családfő mint példa, mintaszerep a mai napig döntő jelentőséggel bír a viselkedésminták kialakulásában.

„Mi is bolgárok vagyunk, ugyanolyanok, mint ők, csak muszlimok”

Sok megaláztatásban van részük még mindig a vallásuk miatt. Szófiában, de bárhol másutt is a Rodopén kívül, ha meghallják bemutatkozásnál török—arab neveiket,[7] rögtön megváltozik a bolgárok viselkedése velük szemben. „Így nőttek fel, nem is gondolnak bele, miért csinálják ezt.” – nem mentségként gondolják ezt, viszont nagyon igaz. Ezért aztán a fiatalok már két névvel rendelkeznek. Rendszerint bolgár nevüket használják a hivatalos iratokban, török—arab nevüket pedig belső használatra korlátozzák – ezt születésükkor, névadó ünnepen kapják. Mégis, amikor rákérdeztem, ez azt jelenti-e, hogy van egy „nappali” és egy „éjszakai” nevük (Boglár 2001:13), azt felelték, hogy a török—arab nevek nem titkosak, mindenki használja őket, csupán a személyi igazolványokban és egyéb hivatalos iratokban általában a bolgár név szerepel. Nem egységes ez a gyakorlat, falumban például szinte mindenkinek csak török—arab neve van, s akad ott egynéhány ember, akinek csak bolgár neve.

Egy ismerősöm Blagoevgradba jár egyetemre és megfigyelte, hogy ha úgy mutatkozik be, hogy ő pomák, rögtön fanyalognak és távolságot tartanak tőle új ismerősei. De ha előbb összebarátkoznak és utána vallja csak meg származását, csodálkozón hümmögetnek, hogy „Te nem lehetsz pomák!?”, viszont a barátság megmarad. A bolgárok között még akadnak olyan szülők, akik így fenyegetik rosszalkodó gyerekeiket: „Vigyázz, ha nem viselkedsz jól, elvisznek a pomákok!”. Ami számomra igazán meglepő volt, hogy ismerősöm tapasztalata szerint a makedónok is a bolgárokhoz hasonlóan reagálnak a pomákokra.

Egy másik ismerősöm története: férjével felköltöztek Szófiába, hogy szerencsét próbáljanak. Benzinkútnál találtak állást, albérletet nagyon rossz helyen, és gyakorlatilag szinte az egész fizetésük ráment a bérleti díjra és a rezsire. A kúton nehezen alkalmazták őket: a férjének ugyan bolgár neve van, de neki török—arab. Ezért fenntartással, a férje miatt alkalmazták őt is, és az első adandó alkalommal elbocsátották őket.

Összegzés - a tényleges munka csak most kezdődhet el

Dolgozatomban igyekeztem felvázolni eddigi kutatásom eredményét, mely igen jó alapot ad a további tanulmányozáshoz, és elég világosan kijelöli a vizsgálódás irányát. Kevés háttérinformációval vágtam neki a kutatásnak, éppen ezért nem jelöltem ki magamnak egy egyenes csapást, a főbb irányjelzőkön túl. Amit találtam, rendkívül izgalmas elegye az iszlám vallásnak és a „balkániságnak”. Hiszen muszlimként bőségesen fogyasztanak alkoholt, disznóhúst esznek és a vegyes-házasságok iránt is megengedően viseltetnek. Őket folyamatosan érik atrocitások, diszkrimináció, ők mégis nyitottak és befogadóak mindenkivel. Talán a falu fekvéséből, helyzetéből is adódik ez a nyitottság: ahonnan már sehova nem lehet továbbmenni, és ahol semmi nincs a közösségen kívül, ott nincs értelme rosszat akarni.

Maga a kutatás éppen hogy beindult. Nem volt lehetőségem annyi időt tölteni a terepen, mint készültem – két hónap a konkrét helyszínen, egy a közelében. Ezalatt távol (17 km) voltam a kutatási helyszínemtől, de nem annyira távol, hogy időnként ne járhassak vissza. Egy-egy napos látogatást tudtam csak tervezni, mert még sötétedés előtt vissza kellett érnem a szállásomra. Autóstoppal és gyalog közlekedtem, mivel az egyetlen buszjárat a faluba délután fél hétkor volt, onnan meg reggel fél hétkor indult Doszpatba. Ott aludni nem tudtam eleinte – több ismerősöm, barátom felajánlotta ugyan, hogy egy éjszakát ott tölthetek, de ez nem működött rögtön. Előbb látniuk kellett, hogy elszánt vagyok velük, a faluval kapcsolatban. Most, hogy megharcoltam az ottlétemért (a végén már nyáron további másfél hónapra beköltözhettem tavaszi házigazdáimhoz), közelebb kerültem hozzájuk. Látták, hogy nemcsak eltöltöttem náluk egy rövid időt, hanem tényleg érdekel minden velük kapcsolatos dolog, s ez megerősítette a bizalmat. Nem lehet semmit siettetni, lépésenként lehet csak haladni, de ennek eredménye, hogy szállásadóimnál már „családtag”-ként tartanak számon. Mint dolgozatomból remélhetőleg kitűnik (ha sikerült felvázolnom), igen érdekes a terep mind antropológiai, mind emberi szempontból, és a tényleges munka csak most kezdődhet el.

Az egyes témáknál a főbb jellemzőket próbáltam érzékeltetni, ezek kibontásához és szakszerű megfogalmazásához további kutatás(ok)ra van szükség. Mindenképpen fontosnak tartom a falvakat behálózó rokonsági rendszer működését, hogy ki kinek, hogyan és mikor, mennyit segít, milyen felépítésű a kapcsolatrendszer. Fontos, hogy beszélhessek öregekkel is, hiszen ők látják át leginkább a falu működését. Meghallgatnám még a másik fél, a bolgárok véleményét, tapasztalatait is – ez elengedhetetlen a teljesebb képhez. Árnyalást igényel a vallás szerepe is, ahogyan ők megélik, meg hogy a tanításokkal ellenkező módon élnek, és ez hogyan is működhet mégis. A történeti áttekintést azért tartottam fontosnak, mert igen sajátságos a pomákok helyzete Bulgáriában, s mostani – bolgárok általi – megítélésük szervesen következik a történelemből. Ezért alkottam képet arról, hogyan jelennek meg hivatalosan, a szakirodalomban. Próbáltam minél többféle, hitelesnek mondható forrás felhasználásával egy közelítő képet adni, ezután azt a folyamatot megjeleníteni, aminek végén megérkeztem hozzájuk – igyekeztem a tapasztalataimat is kifejezni, valamint az alkalmazott kutatási módszeremet, az ahhoz és a terephez való hozzáállásomat kifejteni.

Számomra az tűnt jelen esetben jó megoldásnak, ha folyamatosan közelítő részek segítségével jutok el a helyszín, s így az ott élő kultúra belsejébe. Így először megismerhettük a tágabb környezetet, a kistérséget, ami gyakorlatilag teljesen muszlimok lakta vidék, az egyes falvak között kis különbségekkel, amik főként fekvésük, elhelyezkedésük miatt alakultak ki. Majd Bulgária-szerte híres vendégszeretetük segítségével közeledtem bemutatásukhoz, ami a külső szemlélők (többségi bolgár társadalom) szemében leginkább jellemzi őket is, mint „a Rodope népét”. Ez a vendéglátás meghatározónak tűnik az idegenekkel való viszonyuk meghatározásánál.

Majd másik nevezetességük, archaikus nyelvjárásuk kapcsán tettem néhány rövid megállapítást, ami a legnagyobb gondot okozta számomra, hiszen pár hónap után is csak alig valamit értettem dialektusukból. Természetesen beszélik a standard bolgár nyelvet is, így a nyelvi érintkezés nem okozott gondot, de annyi tapasztalatot, meglátást sem tudtam gyűjteni, ami egy rövidebb elemzéshez elegendő nyersanyagot adhatna. Ami kiderült számomra: saját nyelvükben nagyon sok, még az óbolgár (ószláv) nyelvből fennmaradt archaizmus őrződött meg, számos török jövevényszót használnak, de törökül nem beszélnek, és az idénymunkáknak köszönhetően többen beszélik a görög nyelvet.

Családszerkezetük, rokonsági rendszerük őrzi még a patriarchális társadalmi berendezkedés jegyeit, s mellette ugyanúgy megtalálható a modern családszerkezet is. Rokonaikat számon tartják, az unokatestvéreknek igen nagy jelentősége van szemükben, a kölcsönös segítségnyújtás hálója az egész kiterjedt, nagy családra, rokonságra máig is érvényes. Párkapcsolataikban, házasodási szokásaikban is vegyes képet mutatnak: sokuk számára talán a házasság az egyetlen alkalom, hogy elmennek a mecsetbe a hodzsához, s nem tartják a vallási előírásokat sem, de hiszik Allahot. Elfogadják a vegyes házasságot, de azt mondják, hogy a gyerekeknek az apa hitében kell felnevelkedniük.

Ami talán idővel elnéptelenítheti a falut, az a munkahiány, ami a kutatásom helyszínén a legnagyobb. Egyelőre nem mutatkozik esély, hogy helyben maradva biztos állást találjanak. Viszont a középkorúak és fiatalok egyaránt azt mondják, hogy mindegy, hány évig vannak távol (a fiatalok), hol dolgoznak, egyszer mindenképpen hazaköltöznek majd. A dohánytermesztésről, lévén ebből származik a falu fő jövedelme még ma is, kissé bővebben írtam, mivel meghatározó jelentőségű. A faluban, elhelyezkedése folytán, nem lehet semmiféle gépesített mezőgazdasági munkát végezni, mindent kézzel, öszvérek segítségével végeznek. Ez az egyik meghatározó oka annak a munkahiányon kívül, hogy a fiatalok nem akarják dohánytermesztőként elképzelni a jövőjüket. A továbbtanulással kapcsolatban a nehézségeket említem. Lehetőség van rá, de nagyon kevesen tudnak élni vele.

Végül olyan részleteket szedtem egybe, amik meglátásom szerint a fenti csoportokba nem illenek, viszont a pomák-identitás megértéséhez közelebb visznek. A leglényegesebb tapasztalás számomra az, hogy egyfajta kettős kultúra alakult ki náluk, amely elegyíti a hagyományos és modern életvitelt. A többségi társadalomhoz igazodva, segítségével meg tudják élni a saját belső életüket, úgy tudnak hithű muszlimok lenni, hogy cselekedeteikben nem különböznek a pravoszlávoktól. Nagyon izgalmas megérteni és értelmezni őket, s remélem, további kutatásokkal teljesebb mélységében interpretálhatom majd ezt a kettős életet. A későbbiekben a Rodope más tájegységeit is fel kívánom keresni, hogy bővíthessem az ismereteket, és teljesebb kép álljon rendelkezésre erről az izgalmas, sajátos kultúrával rendelkező népcsoportról – illetve, ha alakul, más csoportokról is, hogy azután összehasonlításokat lehessen majd tenni a Balkán más muszlim népcsoportjaival.

Bibliográfia

Apostolov, Mario: The Pomaks: A Religious Minority in the Balkans. Nationalities Papers, 24 (4): 727-742.

Boglár Lajos: A kultúra arcai. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.

Brunnbauer, Ulf: Histories and Identities – Nation-state and Minority Discourses. In: In and Out of the Collective. Papers on Former Soviet Rural Communities. 1998, 1-10. o.

Вакарелски, Христо: Етнография на България. Издателство наука и изкуство, София, 1974.

Георгиева, Иваничка: Българските алиани – сборник етнографски материали. университетско издателство „Св. Климент Охридски”, Исторически музей – гр. Исперих, София, 1991.

Градева, Росица – Иванова, Светлана (съставители): Мюсюлманската култура по българските земи. Изследвания. Международен център по проблемите на малцинствата и културните взаимодействия, София, 1998.

Желязкова, Антонина (ръководител): Връзки на съвместимост и несъвместимост между християни и мюсюлмани в България. Фондация „Международен център по проблемите на малцинствата и културните взаимодействия”, София, 1994.

Hegyi Klára: A hódoltság muszlim népessége. In: Előadás a Történelemtanárok (13.) Országos Konferenciája. Budapest, Kossuth Klub, 2003.

Jacobs, Shane: A History of Oppression – The plight of the Bulgarian Pomaks. In: CER (Central Europe Rewiev), 2001.

Jacobs, Shane: Lifeblood – The tobacco crop fuels southeastern Bulgaria. In: CER (Central Europe Rewiev), 2001.

[Honlap: https://www.ce-review.org/thematicarchives/bulgaria/ta_bulgariamain.html]

Карахасан-Чънар, Ибрахим: Етническите мълцинства в България. Издателска къща ЛИК, София, 2005.

Касабов, Йордан: Къзълбашите отвътре и отвън. Силистра, 2004.

Kjosszev, Alekszandar: Hazai ízek és nemzeti hősök. (Az antropológiai kultúra és a nemzeti kultúrák közti szakadás Dél-Kelet-Európában). Lettre, 2001 tavasz, 40. szám. https://c3.hu/scripta/

Кюркчиева, Ива: Светът на българите мюсюлмани от Тетевенско – преход към модерност. Международен център по проблемите на малцинствата и културните взаимодействия, София, 2004.

Лозанова, Галина – Миков, Любомир: Ислям и култура. Изследвания. Международен център по проблемите на малцинствата и културните взаимодействия, София, 1999.

Мехмед, Хюсеин - Помаците и торбешите в Мизия, Тракия и Македония. София, 2007.

Niederhauser Emil: Bulgária története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1959.

Niederhauser Emil: Forrongó félsziget. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Niederhauser Emil: Felekezet és nemzetiség a Balkánon. Magyar Tudomány, 2001/1. Budapest, 2001.

Огнянова, Елена: Традиции и празници в България. Архимед, Коралов и Сие, София, 2003.

Плявов, Красимир: Доспат – история, бит, култура. Принтаком, Смолян, 2005.

Плявов, Красимир: Доспатското духовно богатство. Принтаком, Смолян, 2008.

Schütz István: Fehér foltok a Balkánon. Etnikai mozgások, kölcsönhatások, „nagy birodalmak” (Albanológiai és balkanisztikai tankönyv). Budapest, Balassi Kiadó, 2006.

Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat, 1981.

Csukov, Vladimir: A bulgáriai kisebbségek magatartás szerinti osztályozása és egymásrautaltsága. Korunk, 2005/01. https://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2005&honap=1&cikk=7746

Хаджиниколов, Веселин: Етнография на България, Том I. Издателство на Българската Академия на науките, София, 1980.

https://en.wikipedia.org/wiki/Pomaks

https://www.magyariszlam.hu/5piller.htm

[1] Jelenleg bővítés előtt állnak, egy közeli falu cipőkészítő üzemét vennék át, olasz megrendelőkkel, de ez még nagyon távlati terv.

[2] De ott meg tönkretették a természetet. Most Perelikben, Szmoljan közelében akarnak egy újabb síparadicsomot létrehozni, az egész Rodope ellenkezése dacára.

[3] Erről bővebben a következő részben.

[4] Anglia, Olaszország, Spanyolország és Németország a legfőbb útirány.

[5] Ráadásul a termés minősége és mennyisége egyaránt függ az eső mennyiségétől: ha kevés eső hull tavasszal, alig lesz dohány.

[6] Ez fontos, hiszen elejtett megjegyzésekből kiderült, hogy lehet rosszul is járni egy ilyen munkánál, ha zsúfolt, mocskos, elhanyagolt szállást biztosítanak csak.

[7] Ők használják ezt a kifejezést a neveikre, ezért hivatkozom én is így rájuk.