Elhunyt Borbándi Gyula (1919 – 2014)

Az európai szabad szellem és egyúttal a magyar emigráció ikonikus alakja, eredményes és közpolitikai gondolkodásban, közíróként, történészként, folyóirat-szerkesztőként és rádiós munkatársként jól ismert szerző, most, életének 95. esztendejében, családja és budapesti otthona csendes légkörében elhunyt. Széchenyi-díjas író volt, a „hivatalos” eseménytörténete, özvegye által a sajtóhoz eljuttatott áttekintés szerint „1938 és 1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941–1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942–1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951–1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979–1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953–1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957–1958 között főszerkesztője. 1958–1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóirat felelős szerkesztője, közben 1970–1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke, 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja volt. 1991–2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja, 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja is”.

Elméleti, történeti írásai, elemző esszéi és közéleti reflexiói a fenti lista alapján is láthatóan szinte minden jelentős emigráns folyóiratban jelen voltak, méltánylandó véleménye és emigráció-történeti munkássága pedig a „külhoni magyarság” tevékenységének mérvadó útmutatójának számított. Könyvei, melyek részint (hangsúlyosan) a huszadik századi magyar és európai, ezek révén pedig egyetemes szabadság-gondolat maradandó lenyomatai, ha nem is voltak Bibó Istvánét megközelítő komplexitásúak, de meghatározták a német, a svájci és a hollandiai magyar emigránsok önképét, kisebbségtudatát, történeti gondolkodását is. Történeti írásaiban ma már nehezen összeállítható részletességgel tért ki az irodalmi, közéleti, hatás- és kultúratudományi (ma már alighanem „médiatudománynak” nevezhető) árnyalatokra, szerzői életművek respektálására, mérlegelésére, kritikai összképére és fogadtatás-töténetére is. Életműve ma a magyar, az európai, s részben az amerikai magyarságtudomány pótolhatatlan kézikönyvei, forrásmunkái, a maguk mélyrétegeiben közélet-történeti szempontból is élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom- és szellemtörténet Szerb Antalt követő korszakának meghatározó kompendiumai.

Borbándi (budapesti munkáscsaládban születve és munka mellett végezve) a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatójaként is érzékenységet árult el a politikai tartalmú közügyek, a társadalmi joghelyzetet és szociológiai áttekintést felmutató népi írók művei, korkritikus munkássága iránt, egy ideig a Széchenyi Szövetség alelnökeként is, továbbá más téren még intenzívebben részt is vállalt a falukutató munkában. Érdeklődése és elkötelezettsége sosem szűnt meg a magyar közállapotok iránt, sem akkor, midőn Kovács Imre mellett a Nemzeti Parasztpárt irányzatát segítette, sem akkor, amikor 1949 januárjában Ausztriába, Svájcba, végül Münchenbe költözött és több mint harminc esztendeig a SZER munkatársa, részben a magyar osztály igazgatóhelyettese is volt, Zürichben pedig a magyar emigráció egyik legerősebb műhelyének számító Látóhatár főmunkatársa, hangadó szerkesztője és később felelős szerkesztője is maradt. Írásai révén a PEN-Club, a bécsi Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle, a Szivárvány, a Magyar Híradó, a Nyugati Magyarság hangadó személyisége, állandó fokmérője, maradt, a rendszerváltás után magyarországi lapokban is publikált (a Hitel védnökségi, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja, a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja is volt), amiért hazatérte után Bethlen Gábor-díjat (1992), Nagy Imre Emlékplakettet (1995) vehetett át. A Széchenyi-díjjal 1999-ben tüntették ki, megkapta a Magyar Művészetért Díjat (1991), a Pro Cultura Hungarica kitüntetést (1991) és kétszer is a Magyar Érdemrend Középkeresztjét (1991, 2011). A Magyar Örökség kitüntetést (2000-ben), a Hazám-díjat (2007-ben) adományozták Neki hívei és elismerői. De mindezek mellett az „esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért” kiérdemelt nemzetközi elismerés volt leginkább kedvére, korszakosan fontos alapműve lett a hetvenes évek elején elindított (német nyelven 1976-ban, magyarul 1983-ban New Yorkban, s csak 1989-ben Budapesten is megjelentetett) A magyar népi mozgalom című kötete. Időközben a külföldre távozott magyar írók, politikusok, közgondolkodók tevékenységének lexikon-értékű és alapos forrásmunkája is nyilvánosságra került A magyar emigráció életrajza 1945–1985 címen (Bernben 1985-ben, Budapesten 1989-ben), de több évtizedes gyűjtőmunkáját örökíti meg a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (1987), a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (1992), a Magyar politikai pályaképek 1938–1948 (1997) mintegy háromszáz politikai közszereplő portréjával, majd a Két világban. Életem és pályám című kétkötetes önéletrajza (2003), melyekben mindezen történeti és közéleti korszakokról részletes körképet nyerünk az európai és magyarországi politikai miliőben is szinte „örök” kisebbségben maradt lelkekről.

A pályakép egészének értékeléséhez bizonnyal több idő, kellő távlatosság, elemző rálátás lesz szükséges, de annyit már határokon innen és túl is bizton lehet tudni, hogy meghatározó tónusú, erős önérvényesítő hajlandóságú és leküzdhetetlen igazságérzetű magyar közgondolkodó távozott most közülünk, kinek magasztos küzdésképessége még a huszadik századi tudomány-ethosz nevében fogant, indíttatása még a sorsfordító korokban fakadt, s életfilozófiájában köntörfalazás nélkül vallhatta: „Mindig az elérhetőre törekedtem, és nem kínoztam magam megvalósíthatatlan vagy reménytelen dolgokkal. Ragaszkodtam a családomhoz, azokhoz az embertársaimhoz, akik szerettek és akiket szerettem. Békére és belső harmóniára vágytam, nem volt bennem semmilyen küldetéstudat, de mindig igyekeztem nemcsak a magam javára, hanem a köz hasznára is dolgozni”.

Azt ma már nem nehéz belátnunk, hogy ez volt talán legsikeresebb igyekezete.