Cseke Gábor olvasónaplója

Petőfi Sándor minden tekintetben, vitathatatlanul a legnagyobb magyar költő. Életének és halálának, munkásságának minden mozzanata erre predesztinálja.

Ugyanakkor máig nem akadt olyan erő, mely e számára kijáró piedesztálról letaszítsa.

Nagyságát nem hagyományos mértékegységekben mérjük: rendkívülisége, az alakját—életét—szellemét övező titokzatosság teszi igazán azzá, ami számunkra mindig is volt és marad.

Az csak természetes, hogy a plebejus, huszadik századi Illyés Gyula örökérvényű könyvet hagyott hátra róla, méghozzá két - az első után egy második, bővített - változatban is, Petőfi Sándor címmel.

De az már sokatmondó, hogy az ízig-vérig polgári Kosztolányi Dezső ezt vetette róla papírra 1923-ban: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi."

Nem sorolhatom föl itt a roppant könyvtárra rúgó, sokrétű Petőfi-irodalmat. Nem is csak költő ő már a szemünkben, hanem jelenség, erkölcs, magatartás, sors. Szimbólum.

És legenda.

Rövid élete (1823?—1849?) tele mindenféle rendhagyó, ellentmondásos fordulattal.

Élet-talányok

Szülei kiskőrösi szlovákok (Petrovics, Hrúz), amit aztán később a költő mindegyre "elfelejt".

1848-ban ugyancsak zokon veszi a rágalmakat, amikor a kiskunsági kerület képviselőválasztási hadjáratán ellenfelei elhitetnék a néppel, hogy szláv eredete okán ő maga nem más, mint "orosz bujtogató, veszedelmes ember, hazaáruló".

1841—42-es pápai diákévei során váltott át, saját kezdeményezésre, Petrovicsból Petőfire.

Egy szerb író-politikus, Ignyátovics Jakab 1848 elején egy vendéglőben megismerkedvén a költővel, így emlékszik a találkozóra: "Lisznyai [Kálmán] a bemutatáskor fölemlíté azt is, hogy a Petőfi tulajdonképpeni neve Petrovics. Petőfi kezet szorított velem, s a mint észrevettem, nem volt éppen inyére szerb nevének fölemlítése..." (Vasárnapi Újság, 1880).

Selmecen a magyar történelmet tanító szlovák tanára tótként próbálja az ifjút irányítgatni, nemzeti érzéseit pallérozni, Petőfi azonban inkább hátat fordít az addig kedvelt történelemnek, de ragaszkodik magyarságához.

Vallást vált, nehogy annak alapján is tótnak nézzék őt.

Szlovák? Orosz? Szerb? Magyar? – Csak úgy röpködnek körülötte az etnikumra utaló megkülönböztető jelzők, ám költészete ízig-vérig magyar. Mondhatni: ő teremti - forradalmasító merészséggel és szemlélettel - a modern magyar költői nyelvet.

Élete szinte a kezdetektől merő konfliktus. Gyakran vált iskolákat, azokból időnként megszökik és beáll vándorszínésznek, de a katonasággal is erősen kacérkodik.

Fiatal, induló költőként végigcsavarogja az országot. Nem is kell az életrajz apróbb mozzanatait számba vennünk, elég ha egybegyűjtjük a Petőfi-összes versei alatti keltezések helyét, s mindjárt összeáll egy gazdag időrendi útvonal, egy „Petőfi-geográfia”, közel 80 állomással; és ezekhez jönnének még azok a helységek, ahol egyáltalán nem írt verset, csak megpihent, evett-ivott, esetleg néhány szót váltott a helybéliekkel, vagy éppen csak emelte kalapját...

(Íme a Petőfi-versek születési helyei: Aszód, Grác, Duna-Vecse, Komárom, Hortobágy, Kecskemét, Gödöllő, Debrecen, Diószeg, Eger, Lacháza, Kunszentmiklós, Buda, Eperjes, Kismárk, Igló, Losonc, Félegyháza, Érmihályfalva, Hatvan, Dömsöd, Endrőd, Berence, Cseke, Koltó, Cinkota, Duna-Földvár, Borjád, Berkesz, Körösladány, Beje, Beregszász, Dés, Kolozsvár, Diósgyőr, Selmec, Rákos, Ostfi-Asszonyfa, Sopron, Pozsony, Marburg, Pápa, Vadas, Mezőberény, Veszprém, Székesfehérvár, Puszta-Palota, Székelyhíd, Tokaj, Pest, Vár-Gede, Szalkszentmárton, Pécel, Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Nagyvárad, Szalonta, Mezőtúr, Szerencs, Széphalom, Munkács, Nagypeleske, Majtény, Vác, Nagykörös, Zugliget, Medgyes, Marosvásárhely, Bethlen, Karánsebes, Bánffyhunyad, Szászsebes, Vajdahunyad...)

Szüleivel is összerúgja a patkót.

Nagy megrázkódtatást jelent számára apja elszegényedése: egyik pillanatról a másikra kérdéses lesz addigi diákegzisztenciája, megszokott anyagi gondtalansága.

Javíthatatlan nonkonformista, egyik költői szerelemből a másikba esik, bizonyítottan megjátssza a bohém, mulatozó ifjoncot, nyitott az európai kultúrára, nyelvekre, eszmékre.

Frappáns jellemzést ad róla a már említett Ignyátovics Jakab, csak egyszer látta ugyan a költőt, de akkor alaposan „lefotografálta". Íme: „Ami a politikát illeti, minden mondása forradalmi, szerfölött támadó és annyira szabad vala, minőt egy rendes viszonyok közt levő államban képzelni sem lehet... Azt látszék hinni, hogy amit csak mondott, mindaz a lehető legjobban van mondva. Beszédébe némi arroganczia vegyült... Úgy tetszik, hogy meggyőződése, melyet föltétlenül legjobbnak hitt, nem igen idegenkedett a másokon való zsarnokoskodástól." (Vasárnapi Újság, 1880).

A népnyelvbe oltott újszerű költői nyelvezetén sűrűn veri el a port a hivatalos kritika, költőietlennek nevezve a póri vulgaritást (amit viszont ma teljesen természetesnek tartunk, szemben a korabeli modoros "emelkedettséggel").

Királyellenes, a királyok felakasztására buzdító versének megjelenése visszhangos közbotrány: még olyanok is megorrolnak rá emiatt, akik eddig a pártját fogták.

Megtagadja a katonatiszti külsőségeket - különösen a nyakravaló viselését, s ezen még a hadügyminiszterrel is nyilvánosan összeszólalkozik: „Megfontoltam a' dolgot, mellyért tegnap magához hivatott ön, 's annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltaljában nem lehet viselni, 's miután a' nyakravaló-nemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a' hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a' hazát nyakravaló nélkül védhessem; ha önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az önök akarata. Egyébiránt: önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot.... teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben mint közkatona."

Nyílt levélváltásban vitázik Vörösmartyval, akit keményen elmarasztal, amiért a honvédő hadsereg felállítása ügyében nem úgy szavazott az országgyűlésben, ahogy azt Petőfi elvárta volna. (Vitájuk kínos, utólag ítélve bátran elmaradhatott volna, de hát ez volt megírva Petőfi sorscéduláján.)

Talán nem is kell több annak jelzéseként: nem csak verseivel, halhatatlan szellemével írta a szívünkbe nevét Petőfi, hanem életének kifogyhatatlan, nagy talányaival is.

Kinek a fia?

A születése körüli bizonytalanságokról pedig még nem is tettünk említést!

Az már-már közhelyszámba megy, hogy ma sem tudni pontosan, mikor és hol is született a költő, számos kisajátítási próbálkozást indítva el a különböző, szóba jöhető helységek között. A pereskedést „az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskunföld szülöttének mondta magát, két ízben pedig közelebbről Félegyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi saját kezűleg írta be „Kis Kőrös-t. Okkal vitatható a január 1-jei időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon. Márpedig január 1-jei vagy szilveszteréjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk. Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés általában elfogadott, de nem lehet kizárni a szabadszállási vagy félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-jén, hanem előtte legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot." (Fekete Sándor: Így élt Petőfi Sándor)

De ha csak ennyi lenne!...

1997-ben egy kétegyházi református lelkész azt állította, hogy Petőfi apja tulajdonképpen nem más, mint Széchenyi István. S hogy e hajmeresztő állítás nem egészen légből kapott, bizonyság rá a nagy magyar egy 1851-ben Döblinből kelt levele titkárához: "Áll Buda, él magyar még - ezt nem lehet többé mondani, és az összes látnok, akik az utóbbi időben támadtak, mint pl. Petőfi - aki a fiam, akinek az anyját, mint annyi mást, hagytam megdögleni... - a Felhőkben pontosan megrajzolt..." Nyilván, megdönthetetlen életrajzi adatok teszik lehetetlenné s cáfolják a Hrúz Mária félrelépésének valószínűségét.

De hírbe hozták utóbb már az öreg Petrovicsot is, aki állítólag suba alatt egy törvénytelen testvért is nemzett a Petőfi fiúknak, sőt komoly irodalmi nyoma maradt annak a híresztelésnek is, miszerint Szendrey Júliával való jegyessége idején, Teleki gróf koltói birtokán a költő szerelmi kalandba keveredett egy Plia Anikó nevezetű csodaszép cigánylánnyal, akit állítólag megejtett a költő hírneve, ifjúi rajongása és zsenije. A feltételezett kaland hamar véget ért, viszont szájról szájra terjedt a híre, s olyan írók vették tollukra, mint Jókai Mór, később Móra Ferenc vagy az erdélyi Kibédi Sándor - az első kettő verset szentelt a témának, Kibédi egyenesen drámát írt a szokatlan szerelmi háromszögről.

Egy gondolat bánt engemet...

Mindezek után csöppet sem meglepő, ha a költő halála körül is rettentő zűrzavarosak máig a vélekedések. Pedig az idén, július 31-én Petőfi Sándor segesvári eltűnésének (halálának?) 165. évfordulójára emlékezünk.

Bárhogyan és bárhol is ért véget az élete, egy dologban egyetérthetünk:  fiziológiailag költőnk, így vagy úgy, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, de azóta mindenképpen és végleg elszámolt az élettel. Éppen csak még mindig nem lehet bizonyosat tudni: mikor, hol, miképpen történt mindaz, ami biztosan és visszavonhatatlanul megtörtént.

A költő halála legalább annyi ellentmondásos és szokatlan információval terhes, mint kurta élete.

Kezdetben minden egyszerű volt, hiszen milyen szépen megírta - valósággal „megrendelte" – a saját halálát:

„Egy gondolat bánt engemet,

Ágyban, párnák közt halni meg...

...Ne ily halált adj, istenem...

... Ott essem el én

A harc mezején,

Ott folyjon ez ifjúi vér ki szivembül

S ha ajkam... végszava zendül

Hadd nyelje el azt az acéli zörej,

A trombita hangja, az ágyúdörej,

S holttestemen át

Fújó paripák

Száguldjanak...

S ott hagyjanak engemet összetiporva."

(Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)

 

A segesvári csata után költőnknek nyoma veszett.

1849. augusztus 7-én, a kolozsvári Szabadságban az alábbi sorok voltak olvashatók: „Öreg altábornagyunk [Bem] igen megbízott alig két zászlóaljnyi ujonczaiban, kikkel Segesváron kivül támadást intézett a majd 16 ezer főből álló muszkák ellen. Aránytalanul csekély és gyakorlatlan seregünk huzamos ideig elegendő elszántsággal küzdé a csatát, de alkony felé uj erő érkezvén az ellentáborhoz, ez az ütközetnek eldöntő fordulatot adott. Hős vezérünk maga is szinte áldozata lőn túlmerész vállalatának, mig  koszorús népköltőnk, a  tűzlelkű P. S. hir szerint elveszett."

Mint később kiderült, mégsem volt olyan egyszerű a dolog, ahogy azt a költő megénekelte!

Egymást érték a feltételezések, a kutatások, a várakozások. Megannyi teória, mendemonda: meghalt, eltűnt, elhurcolták, közben itt is felbukkant, ott is látták... Találkoztak vele, hírét hallották, távoli sírját látták... És úgy tűnt, ennek a lelkesen burjánzó meseáradatnak nem akar vége szakadni.

Az idő teltével, valahogy a fehéregyházi eleste és névtelen tömegsírba temetése maradt végül a leghihetőbb változat, abból lett irodalomtörténeti adat, tananyag, rítus, ünnepelni s büszkélkedni való haladó hagyomány.

Sokáig úgy tudtuk, hogy az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával 1956-ban megtörténtek, az akkor megbízott magyar—román vegyes bizottság ténykedése révén, amely egyértelműen Fehéregyházát és az Ispánkutat jelölte meg Petőfi életének origójaként.

Nem így történt.

Expedíció Barguzinba

1989 nyarán Bukarestben élvén, egészen váratlanul és véletlenül hallottam meg valamit holmi szibériai Petőfi-expedícióról. Akkoriban egészen más gondok kötötték le mifelénk az embert: úgy tűnt, mintha a romániai dogmatizmusnak sosem akarna vége szakadni. Külföldről gyakorlatilag szinte nem is érkeztek lapok, a külföldi rádióadókat is nagy nehézségek árán és kellő diszkrécióval lehetett fogni. A Barguzint emlegető kósza rádióhírek a maguk idejében valahogy elúsztak a fülem mellett, annál kíváncsibban figyeltem a Nagy Imre és az 56-osok újratemetésére, majd Kádár János végjátékára és halálára, a magyarországi rendszerváltás bársonyos eseményeire.

A hír, hogy egy elszánt kutató csapat, valahol Szibériában megtalálta Petőfi csontjait, valahogy abszurd és illetlen gyerekességnek tűnt az körülöttünk lévő világ éppen zajló átrajzolódásához képest. Arra gondoltam, micsoda eszement ötlet vezérli a hipotézissel előállókat... Akkor még viszonylag keveset ismertem a Petőfi-legendakör intimebb részleteiből, és több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy - a közbejött rendszerváltás eredményeként mindenfelé és minden irányból megnyíló információs csatornák révén - megértsem, miről is volt szó tulajdonképpen Barguzinban.

Nevezetesen azt, hogy a Petőfi Szibériába, fogolyként való esetleges elhurcolását korántsem a '89-es expedíciósok találták ki: a 19. század közepétől egész „tudományos-fantasztikus" irodalma van a költő további életének, amelyből nem kisebb írói nagyságok, mint Jókai Mór, Reviczky Gyula feltételezései sem hiányoznak. A kérdéssel foglalkozók időről időre összegezték a napvilágra került hipotéziseket, újabb tanúvallomásokat és híreszteléseket (az egyik első szintézis éppen a Jókaié: A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása). Tanulságos ilyen szempontból a Kolozsvárt kiadott Petőfi-múzeum c. folyóirat Petőfi eltűnésének irodalma című hosszas közleménye (jegyzi a lapot főszerkesztő Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, 1910-ben könyvben is kiadja), utóbb pedig a Petőfi feltételezett holttestét azonosító antropológus, dr. Kiszely István állított össze vaskos kompendiumot (Mégis Petőfi?) azzal a szándékkal, hogy tudása szerint rendet rakjon a szibériai Petőfi-legenda körül. A huszadik század végére ugyanis annyira felgyűltek a vádaskodások, a vitázó felek annyira összekuszálták a tényeket, feltételezéseket, a leleteket és a hamisításokat, hogy ember legyen a talpán, aki e kusza szövevényben föltalálja magát. Sajnos, az adatolás megáll az 1992-es évnél, az események azonban tovább ágaznak-bogaznak.

Örvendetes módon, 2014 elején megjelent Borzák Tibor P. S. - Titkok a barguzini csontváz körül című szintézise, amelyet méltán tartanak egyes recenzensei valóságos újságírói—tudományos kriminek. A könyv hitelét nagyban emeli, hogy szerzője egyike azoknak a vállalkozó szellemű embereknek, akik 1989-ben a barguzini kutatóútra vállalkoztak. Az akkor fiatal kecskeméti újságírót saját lapja, a Petőfi Népe delegálta (pénzügyileg is!) az expedícióba, hogy első kézből tudósítson az eseményekről. 1991 januárjában készségesen válaszolt érdeklődő levelemre, majd személyesen is találkoztunk. Úgy láttam, nem a vakon hívők közé tartozik, hanem reális kérdésekre keresi az ésszerű, bizonyított választ. Nem rajta múlott, hogy a szibériai csontváz azonosításának bonyodalmas ügye később sajnálatosan (és mélységesen tudománytalan körülmények között!) elakadt az időben – a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti városvezetés azóta sem járult hozzá a Petőfi-hozzátartozók kihantolásához, kontrollminta vétele céljából, így a mindent eldöntő, pró vagy kontra DNS-vizsgálat ma is a levegőben lóg.

Borzák Tibor azóta sem ült ölbetett kézzel: 2008-ban nekiállt felkutatni a Petrovicsok és a Hrúzok családfáját, felmenőket és leszármazottakat egyaránt, majd júliusban a sajtóanyagok hatására s a helyi múzeum szervezésében Kecskeméten találkoztak Petőfi Sándor oldalági rokonai, szülei családjainak a leszármazottjai. Listájára több mint 50 személy került fel, olyan nevek, mint pl. Andrásfalvy Bertalan, akadémikus, néprajzkutató, az Antall-kormány kulturális minisztere vagy Hankiss Elemér neves szociológus.

Közben folyamatosan dolgozott könyve kéziratán. Nem csupán saját maga, de az olvasók felé is kötelességet teljesített ezzel, elvégre hiteles tanúja volt - a kevesek közül, akik még élnek - a barguzini történetnek, amelyről valamikor azt hitték, hogy átírja majd a magyar irodalomtörténetet, később meg már csak azért folyt a küzdelem, hogy ne tekintélyelvek súlya, hanem tudományos próbák mondhassák ki az igazságot.

A Borzák-könyv „titkai”

Aki meg kíván ismerkedni a bonyolult Petőfi-legendáriummal és annak irodalmával, az ebből a könyvből megteheti. A szerző, amikor tárgyában tájékozódni kezdett, bevallottan maga sem volt Petőfi-szakértő, de az évek során beleásta magát a kérdés több oldalú vizsgálatába. Nem tagad meg semmit abból, amivel 1989 táján útnak indult Barguzin felé: se szándékot, se hitet, se meggyőződést. Ma is érvényesnek tartja és átveszi könyvében azt a riportját, amelyben elsőként számolt be a magyar sajtóban azokról a napokról, amikor a barguzini kis temetőben - az addigi emlékek és információk alapján - kiásták és azonosították a nevezetessé vált 7-es számú sír lakóját. Neves magyar és amerikai szakemberek mondták ki rá, hogy a maradványok antropológiai jegyei alapján nagy valószínűséggel Petőfi Sándor csontvázából származnak. A riportból megismerjük azt a közeget is, amelyben feltehetően az elhurcolt/száműzött költő élni s végül tüdővészben meghalni kényszerült. Fogalmat alkothatunk az expedíció munkájáról, a csapatbeli emberek hozzájárulásáról, az otthoniak reagálásáról a szenzációs felfedezés hírére…

Mindaz, ami pár napon át olyan szépen indult és oly természetesen kibontakozott, az expedíció hazatérése után, s még inkább a következő években-évtizedekben, egycsapásra megromlott, eredeti szándékaiból kifordult, átpolitizálódott, a szekértábor-harcok eszközévé vált. (És sajnos, válik ma is!)

Az akadémia (MTA), bár közvetlenül nem vett részt az akcióban, szinte látatlanban is rásütötte a leletre, hogy érdektelen női maradványokról van szó, fölösleges foglalkozni az üggyel. A bizonyítás helyett, mindenféle kegyeleti és egyéb kifogásokra hivatkozva, gyakorlatilag meggátolta a tudományos azonosítás próbájának bármilyen lehetőségét. Tetemes részt tesz ki a könyvben az a szememben macska—egér harcnak tűnő „húzd meg, ereszd meg”, amivel az expedíciósok (Morvai Ferenc vállalkozó, dr. Kiszely István antropológus) szembeszegültek a különféle hivatalos elhallgattatási kísérletekkel.

Külön fejezet tárgyalja annak a dokumentált lehetőségét - amit eleinte a hivatalos álláspont határozottan elutasított -, hogy az 1848—49-es szabadságharc után magyar hadifoglyok eljuthattak-e egyáltalán az orosz birodalomba, pontosabban Szibériába. A részletesen ismertetett tény- és vitaanyag tekintetében Borzák Tibor nem osztja ki az igazságot, s ugyanígy közelíti meg az azt követő, a barguzini csontváznak az eltűnt költővel való több mint beszédes egyezéseit, közös jegyeit, az azonosság valószínűségének esélyeit is (Barguzini egybeesések).

Érdekes adalékként a könyvből megtudhatjuk, hogy a kétezres évek elején, amikor a fehéregyházi csatamező körül az erdélyi autópálya, Küküllő gátja és a közeli gázmező rendezése napirendre került, fennállt annak a veszélye, hogy a költő eltűnésének még ellenőrizhető területe kutathatatlanná válik. Ekkor olyan földradaros vizsgálatot kezdeményezett a magyar honvédelmi tárca, mely beazonosíthatná a magányos sírokat, s meg is kapta a szükséges engedélyeket a román féltől. Sajnálatos, hogy Budapest végül visszalépett, a honvédelem más tárcára hárította az elvégzetlen „feladatot”, amelyhez most fura módon egy egyetemista keres több száz milliót ígérő szponzort, hogy végre, felásassák az inkriminált területet. Borzák összefoglalója szerint „A barguzini ásatások kétségtelen eredményei közé sorolható, hogy felhívta a figyelmet arra: a segesvári teória a magyar történelem tiltott zónái közé tartozik, s bizonyos tabukkal a XXI. századi hazai történetírás sem képes leszámolni… Az igazán hiteles megoldás az lett volna, ha 1989. július 17-e (a költő maradványainak megtalálása Barguzinban) után a magyar történettudomány nem halottként, hanem eltűntként kezelte volna Petőfi Sándort mindaddig, amíg a végleges azonosítás le nem zajlott, illetve valamely állítás egyértelmű bizonyítást nem nyert. Az 1849. július 31-i halálozási dátum után nem pontnak, hanem kérdőjelnek kellett volna lennie. Illyés Gyula sejthetett valamit a Petőfiről írott monográfiája idején, 1962-ben, ezért árnyaltan fogalmazott: „A fehéregyházi kaptató forrásánál meghalt valaki. De a költő holtteste sosem került elő." Néhány éve a lexikonokban is ott van már a kérdőjel, például a mértékadó Encyclopedia Britannica 2004-es kiadásában, ahol a Petőfi Sándorról írott szócikk élén az elhalálozás dátumaként és helyeként ezt írják: „Petőfi valószínűleg Szibériában halt meg 1856-ban".

Pedig az igazi „krimi” még csak most kezdődik: a szerző egyrészt bemutatja a barguzini elmélet fenntartóinak hatósági kicselezését és lehetetlenné tételét, ugyanakkor bemutatja a létező orosz források bizonyító erejű tényeit egy Európából elhurcolt, forradalmi nézetű, költészettel foglalkozó, Petrovics névre hallgató személlyel kapcsolatban, akiről nem csupán legendákat és történeteket őriznek olyan emberek, akiknek semmilyen magyar irodalmi „beavatottságuk” nincsen, de ismeretesek és élnek ott olyan emberek is, akik e titokzatos személy leszármazottjainak tudják és tartják magukat! (Lásd a Petőfi Sándor orosz ükunokái c. fejezetet.)

Az sem lehet véletlen, hogy a magyar hadifogoly emlékirodalom egészén következetesen végigvonul - a nyilvánvaló túlzásokon és fabulációkon túlmenően is! - a szibériai száműzés motívuma.

Külön fejezetek foglalkoznak a kiásott barguzini csontváz vizsgálata körüli kálváriával, az azonosító DNS-minták megszerzéséhez szükséges engedélyezési hercehurcával, többszöri eredménytelen nekifutással. Betekintést nyerhetünk a Petrovicsok és a Hrúzok leszármazottjainak népes társadalmába és eltérő helyzetmegítélésébe, s a szerző nem hagyja tisztázatlanul a legmeredekebbnek tűnő, korábban már említett Petőfi-legendákat sem.

Fény derül arra, hogy a Petőfi-relikviák megőrzése körül sincs sokminden rendjén némely múzeum háza táján. Megismerkedhetünk a feltételezett, 1849 utáni Petőfinek tulajdonított irodalmi alkotásokkal, azok szöveg- és alkotáslélektani elemzésével. Gazdag kronológia, eseménynaptár és névmutató zárja a nem mindennapi vállalkozást, amely itt-ott talán a túlbeszéltség jeleit mutatja, de egészében az oknyomozó újságírás egyik példamutató, objektivitásra ösztönző darabja. Nem csak a Petőfi-kérdés tisztázása nyert nagyot általa, hanem a meglehetősen elhanyagolt műfaj becsülete is!

Szubjektív széljegyzetek helyett

Mivel 1990 óta magam is fokozott személyes érdeklődéssel követtem mind a barguzini expedíció, mind a Petőfi élete és halála körülményei fölötti szellemi csatározásokat, bőséges tény- és könyvészeti anyagot gyűjtvén össze e kérdéskörben, 2008—2009-ben megpróbálkoztam papírra vetni Barguzin köré csoportosítva a költő legendáriumának kusza szövevényét. Úgy véltem, hogy egy olyan ellentmondásos, minden lehetséges kalandot és extrém megnyilvánulást bevállaló sors, amilyen a Petőfié volt, minden további nélkül megbírja azt a sok fantázia szülte fordulatot is, amit manapság előszeretettel neveznek egyesek  szentségtörésnek, illúzió rombolásnak, deheroizásásnak, szellemi aknamunkának...

 Sosem értettem egyet azokkal, akik politikai nézeteikhez igazították a valóság értelmezését, s valahányszor rájöttem a turpisságra, megkeseredett a szájam íze és kiábrándultam mindenből. Az időutazásomat Petőfi életközegében magam terveztem—szerveztem, saját kedvemre, szponzorok, befolyásoló társak nélkül. Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi rejtélyes eltűnte okán kirobbant legutóbbi  felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket tanulmányozva és mérlegelve, hogy mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak.

A kilencvenes évek elején a Romániai Magyar Szó olvasóit próbáltam objektíven tájékoztatni a barguzini száműzetés hipotéziséről, de az erről szóló közlések heves ellenreakciókat, támadásokat váltottak ki. Oltottam volna ugyan a tüzet, de inkább csak magamat nyugtattam e sorokkal: „Ha sok emberben támaszt is némi aggályt a kérdés felvetése, a tények, az érvek és ellenérvek ismerete immár az általános műveltség része. Sajnos; a romániai magyar olvasó csak késve, már-már az utolsók között ismerkedhetett meg a Petőfi-kutatások eme új fejezetével, de joga van hozzá, hogy tájékozódjék benne, ellentétben egy korábbi politikával, amikor mások szabták meg, miről lehet, és miről nem szabad írni az olvasóközönségnek.”

A lecke arra figyelmeztetett, hogy nem árt óvatosabbnak és talán még pártatlanabbnak lenni kegyeleti kérdésekben. Mert ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán sok évvel később, immár minden szerkesztőségi felelősségtől mentesen, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékől éltem meg a személyes mérlegelést: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Arra kerestem a választ, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek bárkit oda, hogy egy költőt, aki igéivel a leghaladóbb emberi kiállást hirdeti, végül is meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje a rá kiszabott kompromisszumot.

Ezidőben levelet írtam az obnyinszki gazdasági elemző intézet igazgatójának, Pjotr Orehovszkij professzornak, aki 2005-ben járt Barguzin térségében és fotóriportot készített a vidékről. A fotók felhasználására kértem tőle engedélyt, s meglepően gyorsan – pár óra leforgása alatt válaszolt: „Sándor versei (nálunk így ismerik Petőfi Sándort) számomra, valamint számos orosz ember számára ismeretesek, sokat lefordítottak belőlük, még a szovjet rendszer idejében... A költő Szibériában halt meg. Nem tudhatom, kinek és miért volt érdeke őt Erdélyben eltemetni. Ez a kérdés különben az osztrák—magyar történészek dolga. Hogy miképpen jutott a költő a bajkáli térségbe - Kelet-Szibériába -, az egy külön kérdés. Ez a térség abban az időben számos orosz szabadgondolkodású embernek volt számüzetési helye, börtöne. Érthetetlen, miért adták át őt az orosz impériumnak, s az is, mivel sértette meg a költő a cári törvényeket...” E rövid idézet is jelzi, hogy Oroszországban ezt a kérdést a lehető legnagyobb nyitottsággal kezelik.

Amilyen örömet okozott írás közben hosszas szellemi vívódásom, annyira lehűtött később kritikus énem; a szöveg néhányszori újraolvasása után rájöttem, hogy „magánvállalkozásom” nem alkalmas világot gyújtani a sötétségben. Borzák Tibor kiérlelt, tényleges tanúságára volt szükség ahhoz, hogy a kérdés visszanyerje méltó helyét Petőfi Sándor élete és halála legendáriumában.

Mert ahhoz, hogy bármelyik elmélet tudományos igazsággá váljék, mind a segesvári halál tényét, mind a szibériai hipotézist megdönthetetlen bizonyítékok kell hogy alátámasszák.  Ezek hiányában minden csak sejtés, feltételezés, kérdőjel, spekulációra alkalmas homály...

Az idő, mely mostanig, így vagy úgy, mindenre talált valamilyen megoldást, ezúttal is biztosan kivájja majd a saját medrét. Ezért, a költő eltűnésének napján emlékezzünk róla, költészetéről, akár csak eddig, nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy amiként élete annyi mozzanatára érvényes változatokat volt képes megírni, ne lepődjünk meg, ha esetleges távolra szakadására is látnoki versbe szublimált utalást találunk.

S akárcsak Borzák Tibor könyvét, zárja le ezt a gondolatfüzért is Petőfi Sándor 1847-ben írt Szent sír című verse:

 

Messze, messze, messze,

Honnan a madár jő

Tavasz kezdetével,

Messze, messze, messze,

Hova a madár megy

Hűvös, ködös ősszel.

 

Messze tengerparton

Áll a szent sír, a zöld

Tenger sárga partján;

Vadbokor fölötte,

Rá sötét fátyolként

Árnyékot boritván.

 

E vadbokron kívül

Nem gyászolja senki

A dicső halottat,

Ki a zajos élet

Lejártával itt most

Század óta hallgat.

 

Végső volt honában,

Ki a szabadságért

Hősi kardot ránta,

Hogy lett volna híve

A sors, ha hazája

Sem volt hű iránta?

 

Számüzé magát, hogy

Gyáva nemzetét ne

Lássa; mert ha látná:

Megátkozná, míg a

Messzeségből néma

Fájdalommal néz rá.

 

Itten nézte a hős

A szülőföldéről

Ballagó felhőket,

Melyeken az estfény,

(Vagy talán honának

Szégyenpírja?) égett.

 

Itten űlt a parton,

S hallgatá a csendes

Tenger mormogását,

S gondolá, hogy hallja

Fölriadt népének

Távoli zugását.

 

S várta, várta, várta,

Mikor jön már a hír,

Hogy szabad hazája?

S addig várt, addig várt,

Míg a halál jött e

Hír helyett hozzája.

 

S otthon már nevét is

Alig ismerik; csak

Egy emlékszik rája,

Egyedűl csak egy... a

Költő, a szabadság

Ez örök-lámpája.

Pest, 1847. január