(Reményvesztett merengések a társadalmi közjavakról)

A kortárs társadalomtudomány (és a jobbára társadalmi kérdésekkel foglalkozó, nyilvánosság előtt zajló közbeszéd is) az elmúlt időben mind többet és többet morfondíroz a társadalmi közjóról, a haszon és jó(l)lét nehezen összeegyeztethető mivoltáról, a megélhetés minimumairól és a mélyszegénység hazai (meg kelet-európai) perspektíváiról. Legutóbbi tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor is fennen hangsúlyozta, miféle válság veszi körül létünket („bármi megtörténhet” Hölgyeim és Uraim…!), miféle liberális államok pusztulása nyomasztja a hazai nemzetépítési stratégiát, és (hovatovább „illiberális” birodalmak látható sikere) miféle nemzeti demokráciák perspektívái kívánják meg a bankok helyetti tankok politikáját, az egykézbe vehető kormányzást, a társadalmi és nemzeti közjót kényszermunka-alapúvá segítő verziókat.[1]

Minthogy rendszerint nemigen tudjuk, csupán pozitív képzetekkel körvonalazzuk, mi is lenne ez a régies, immáron „lehasználtnak” minősülő közjó, ezért e jelenség fontossága és megítélésének súlya mindegyre növekedvén, érdemes egy kissé elgondolkodnunk róla. Tetézi ezt a publicisztikai, politikai és politológiai diskurzust az a körülmény, hogy a magyar társadalom makroszerkezete látványosan megbomlott az elmúlt két—kétésfél évtizedben, hogy osztályok nélküli társadalom (illúziója—ideológiája) helyett immár vaskos osztályosodás (másképpen – keletiesebben – szólva: kasztosodás) tanúi lehetünk, s végső soron az is, hogy a rohamosan romló szociális közállapotok „fölött” egyre kevésbé jogosult valamiféle „össztársadalmi” rangú közjóról beszélni, a klasszikus szabadversenyes kapitalizmus helyett majdan következő kötöttszabású westernizálódás a maga sajátos, most kikísérletezendő (de konokul elgondolt) útvonaltervében („újratervezés” immár kizárt…) határozott irányt vesz a közjavak posztkapitalista elsajátítási logikájának érvényre juttatása...

A kortárs világról, és a szocializmusból úgy-ahogy kilábaló magyar társadalomról a makro-szintű gondolkodásban a nyolcvanak években már egyre sűrűbben jelentek meg valami olyasféle képzetek, amelynek a lehető legkevesebb igazi indoka volt, mégis teret nyertek: ez a csalfa képzetekre épülő álomvilág a plurális demokrácia képzete, vagy mondhatnánk inkább: mítosza volt. Kétségtelen, hogy magát a képzetet (még mielőtt lassan szakralizálódott volna a Lajtán innen) elsősorban a hiányérzet szülte, a demokratikus közérzet hiánya. A kollektivisztikus társadalomként meghirdetett és védelmezett formáció utáni történelmi időszakban (a hetvenes évek végétől, nyolcvanasok elejétől) kézenfekvően megnőtt a kollektív érdekek védelmének, rendszerének és politikai—jogi képviseletének jelentősége – nem épp a szakszervezeti, inkább a civil öntevékenységi térben. Fokozottabb lett tehát a várakozás, aktívabb lett a társadalmi részvétel, önkiteljesítő jelenlét reménye – s a „beteljesülés” után érzett csalódás éppen ezért még határozottabban érzékelhető maradt a kilencvenes-kétezres évekre.

A politikai rendszerváltás intim ígérete az volt, hogy a maga túlcentralizált és társadalomfüggetlen működésében elérvénytelenedett szocializmus után egy új társadalom fog itt fölépülni, piaci, kapitalista, modern, jóléti stb. – és főleg: demokratikusabb berendezkedésű. Megfogalmazódott tehát az az elvont képzet, amelynek egész szimbolikájára a rendszerváltás épült, s amely aligha volt kevésbé utópista, mint bármely más „jövőképzet”, amely önképében a társadalom szélesebb köreinek differenciált jólétét, fölszabadulását és valamely praktikusan egyenlő sikerképesség lehetőségét fogalmazza meg. A dolog lehetetlensége, beteljesült sikertelensége vagy kivárhatatlanul távoli jövőbe utaltsága végülis csalfa illúzióvá tette ezt a poszt-szocialista társadalom-képzetet. A csalódás minden szinten bekövetkezett, a normák terén éppúgy, mint a szabadságjogokén, a politikai érdekérvényesítés szempontjából csakúgy, mint az értékválság formájában, s  a perspektívátlanság miatt legalább annyira, mint a várt társadalmi átrétegződés viszonylatában.

A demokrácia (oly elvont és közbeszédszerűen pontatlan fogalmához, majd) hatékony és várva várt működéséhez tehát túl sok és túl nagy remény kapcsolódott. A rendszerváltó, illetve az átmenetet elősegíteni próbáló közviselkedésben egy nagyon érdekes magatartás-elem kapott hangsúlyt, valamiféle pozitív elvek és szabályok „képviseletében”. Ez a változásra nyitott attitűd a közjó filozófiáját követi. Beleértődik közéletünk, társadalmunk, megváltozott intézményrendszerünk, nyilvánosságunk egész demokratikus arzenálja, a „minden jóban osztozunk” illúziója, a „merhetünk magunk lenni” bátorsága is.

A közjó mint társadalomfilozófia

A társadalmi közjó képzete régtől fogva rokon a demokratikusan szervezett társadalmak kollektív érdekminőségével. A közszabadságok rendszere és alapelvei (mint amilyen a szólás- és vallásszabadság vagy a félelemtől és nélkülözéstől mentesség) több évszázados karriert futottak be a nyugati demokráciákban. Volna hát kitől tanulnunk...

Volna – ha bizonyosak lehetnénk abban, hogy a társadalmi közjó képzetéhez nem társult (szinte kezdeteitől) valamiféle szkeptikus kritika, amely a demokratikus illúziók ellenében fogalmazódott meg. A 20. század második felében azonban a közjóról vallott nyugati felfogások kritikái oly mértékben megszaporodtak, hogy nyugodtan beszélhetünk a nyugati társadalmak válságáról, a tételezett vagy tervezett társadalmi közjó lehetetlenségéről. Illetőleg, beszélnek ők maguk is épp eleget, filozófusok ’68-ban, közgazdászok a ’70-es években, politológusok a nyolcvanasokban, fejlődéskutatók a kilencvenesekben, Római Klub-osok a kezdeteiktől, konzervatívok rendszeresen, demokraták hektikusan, néppártiak lekezelően, populisták harsányan. Fényesen kiderült, hogy a szabad intézményeket eredetileg olyan emberek gondolták ki, akik hittek a korlátozások ama racionális rendszerében, amelyet a közjó filozófiájának nevezhettek; időközben azonban (vagyis a Bill of Rights, a francia felvilágosodás és az amerikai államok első, 1787-es alkotmánya óta) a nyugati liberális demokráciák kudarcai, hovatovább a legdemokratikusabbnak tartott kormányzatok bénulásai is fölhívták a figyelmet arra, hogy a végrehajtó hatalom gyengülése és a kormányzati tevékenységnek társadalmi presszió alá kerülése olyan merevségekhez és manipulációkhoz vezet, amelyek miatt ma már a demokráciák számos tipikus betegsége is megfogalmazható.

A közjó filozófiájáról ekkortájt került a könyvesboltokba Walter Lippmann kézikönyve, amely a nyugati demokráciák riasztó kudarcairól, a Nép kormányzási feladatairól és a hatalom bénulásának históriájáról illetve alternatíváiról szól drámai figyelmeztetésként. E kötet meglepő analógiákkal szolgál a mai olvasónak, akit a végrehajtó hatalom sikerképességének vagy kudarcra ítéltségének kérdései, a globálisként fenyegető krízisek vagy a makrotársadalmi összehasonlítások konkrétan is izgatnak. Gondolatmenetemben alább Lippmann fejtegetéseiből mazsolázott kérdéseket fogok körvonalazni, keresve a párhuzamosságokat mai és tegnapi helyzetünk, célzott jövőképünk és a társadalmi realitások között. Persze, nem „illiberális” államképet dédelgetve, s nem is ázsiai típusú sikerorientált társadalmakban látva a jövőképet.

Lippmann tapasztalati anyaga arra alapoz, hogy a közvélemény nyomása csak reményekből és félelmekből táplálkozik, ezért tehát képtelen arra, hogy mint tömeg a valóság teljes komplexitását figyelembe vegye. Minthogy pedig a demokrácia a köztudatban a népuralmat, a nép kormányzati feladatokba, döntésekbe beleszólását, szervezett érdekképviseletek közjogilag biztosított rendszerét asszociálja, ki kell végre mondani, hogy „a nép képes megadni vagy megtagadni hozzájárulását ahhoz, hogy kormányozzák..., megválaszthatja a kormányt, helyeselheti vagy kifogásolhatja a tevékenységét, de nem láthatja el a kormányzás feladatait, mert a nép maga nem képes kormányozni. ...Ahol a tömeg véleménye uralja a kormányt, ott kóros zűrzavar van a hatalom valódi funkcióit illetően, a zűrzavar pedig a bénultság határáig gyengítheti a kormányzás hatékonyságát”. A XX. században a nyugati demokráciákban a néptömegek nemegyszer olyan hatalomra tettek szert, amit már képtelenek gyakorolni, s a választott kormányok ezzel párhuzamosan viszont elveszítették a kormányzati hatalmat, vagyis képtelenek már kormányozni. Mi több, a népre támaszkodó demokratikus kormányzatokról eddig még nem sikerült bebizonyítani, hogy mindig és bármikor garantálják a jó kormányzást, s azt sem, hogy ha egy országban a sok rossz jelenség miatt kézzelfoghatóvá válik az elégedetlenség, akkor ott okvetlenül demokráciával váltják fel az oligarchiát vagy a monarchiát.

Emiatt különösen figyelemre méltó jelenség az, hogy a rendszerváltás utáni poszt-szocialista kormányzatok (nem különbül mint elődei) a közérdeket egyenlővé próbálták tenni azzal, amit a választási eredmények jeleztek, függetlenül attól, hogy az uralkodó közvélemény esetleg a kritikus pillanatokban destruktívan tévedett, vagy épp a politikai feltételrendszer szimbolikus szférájában voltak más, mögöttes tartalmak, amelyek jelentése és jelentősége kihatott a választási magatartásra is. E tapasztalat kritikája még korai lenne minálunk (másfél vagy két rendszerváltási aktus után), de arra valóban fölhívja a figyelmet Lippmann felfogása, a neoliberális közgazdászok hosszú sora, és a legsikeresebbnek tekintett demokráciák megannyi éles szemű elemzője, hogy a közvélemény a maga megnövekedett hatalma birtokában olykor veszélyes döntések uraként mutatkozhat be. Nem azért, mert „az istenadta nép” korlátoltabb lenne, mint politikusai, vagy mert a társadalmi érdekosztottság mögöttes politikai tartalmak és vágyak politikai (alkalmilag esetleg csak pártpolitikai) formákba öntött változataira adja szavazatát. Hanem elsősorban azért, mert a társadalom politikai közviselkedése, politikai kultúrája a nagy, közös, korszakos „NEM!”-válaszokon kívül még aligha mutatkozik meg árnyaltabb kortárs demokrácia-variánsokban; s másodsorban azért rejt veszélyeket a „népi kormányzás” kísérlete, mert a közvélemény spätreakciója, megkésett válasza a politika kihívásaira meglehetősen ki van szolgáltatva a nagy kollektív tehetetlenségnek, a hömpölygő (ám ciklikus) mozgásoknak, s szükségképpen lassabb, mint egyes egyének vagy érdekcsoportok politikai reflexválasza.

Ezekhez járul hozzá az is, hogy rendszerint nincs olyan kormányzati érdek, amely elemi kötelességének tartaná, hogy a társadalmat mindenről és sürgősen informálja – vagyis kritikus döntések előtt aligha fordulhat elő, hogy a nyilvánossággal a teljes igazságot közlik, építve arra, hogy meghallja a gyakorlati döntéshez elengedhetetlenül szükséges sokoldalú közléseket, netán bele is szólhat érdemi dolgokba. Amikor pedig a komplex közlések egyszerűsödnek, amikor a bonyolultból egyszerű lesz, a komplexből irányzatos, a feltételesből abszolút, a relatívból pedig szükségszerű – akkor „az igazság” többnyire radikális ferdítéseket szenved el.

Az „átabotában” beszéd és a tudományos okoskodás helyett nézzük ezt a kérdést konkrétabb folyamatában: a rendszerváltás már annak lassú kifejlődése, előestéje idején akkor lehetett népszerű, ha a megnevezhető ellenség minden porcikájában bűnösnek mondatik, az alternatív politikusok pedig tökéletességben tetszelegtek. (Más kérdés, hogy az Antall-féle demokratikus arisztokratizmus stiláris szintje hordozta inkább a rendszerváltó öntudat és elhivatottság ideálképét, a tévedhetetlenséget és az abszolút magabiztosságot, vagy a Horváth Balázs-féle magatartás, a Jeszenszky-stílus vagy a csurkai, „A Megoldás” víziójával tetszelgő Horn- és Medgyessy-kormányok, a válsághozó Gyurcsány- és válságkezelő Bajnai-éra sem volt kevésbé önelégült, hogy azután a Fidesz-ciklusokról már ne is kelljen említést tenni). A közvélemény, amely a rendszerváltásban leginkább a változásra és nem a változtatókra szavazott először, röviddel utána már a fegyvertelen elszigetelődésre volt kénytelen hagyatkozni, majd a hirtelen jött taxis-blokáddal fejezte ki elégedetlenségét azzal a békülékeny rendezéssel szemben, amely működésképtelen volt, s azzal a közjót korlátozó gyakorlattal szemben, amely Nemzetes célokat fogalmazott meg a végrehajtó hatalom gyengülésével párhuzamosan. A politikusok akkor ezt úgy magyarázták, hogy hát bizony a demokráciában a közéleti ember a népet szolgálja, s ha a nép akarja is ezt a szolgálatot, bízza hát egészében szolgájára a végrehajtást, s ne törődjön a továbbiakban azzal, hogy a választott népképviselők nyomásnak és zaklatásnak vannak kitéve a pártok alkudozása, a korrupció elharapódzása, a szervezett érdekek képviselői és a pártideológusok követelőzései miatt.

Durván leegyszerűsítve a kérdést, a kétféle hatalom, a kormányzottak és a kormányzók hatalmának feszültségéről volt akkor szó a Változás éveiben, ezek hiányzó kapcsolata, kooperáció-hiánya, írott és íratlan egyezségei tették elkülönültté, túl távolivá az új politikai hatalmat.

A hatalmi távolság ilyen mértéke ugyan ismerős volt, de nem éppen kívánatos. A központi hatalmat, illetve annak vezérkarát illető társadalomkritika azonban csak alig-alig jutott el a kormányzók magasába, az elfogadó vagy visszautasító társadalmi hatalom (vagy nevezzük közvéleménynek?) pedig fokozatosan elveszítette hatékonyságát. Az ostor a végrehajtó hatalmon csattant – nem véletlenül, hisz ennek találkozása a társadalom szélesebb szféráival sokkal meghatározóbb, mint a központosuló, visszacentralizálódó „uralkodó akaraté”, majd a totálisan „centrális erőtérben” gondolkodni kész későbbieké. A társadalom pedig szép lassan alul maradt abban az élményben, hogy bár a demokratikus viszonyokat a kormányzati szféra és a képviseleti szféra egyensúlya lenne hivatott biztosítani, az utóbbinak immár vissza kell szorulnia. A kérdés ezért egyre inkább az lett, hogy milyen mértékben lehetett legitim az elfogadottságát egyre kevésbé elérni képes hatalom, s hol a határa a nemlegitim uralomnak, az alkotmányosságnak, a hatalommegosztás formális funkcionálásának. E folyamatban nyilvánvalóvá vált, hogy míg az állam tevékenységét érintő alapkérdésben a társadalom illetékessége nemcsak hogy nem vitatott, de fölértékelt, olykor túldícsért is lett, azonban a népképviseleti funkciók terén számos anomália keletkezett, amelyeket orvosolni már nem maradt energia, a helyi akaratnyilvánítás elveszítette saját erőit, eszközeit, harcképességét, költségvetését, politikai véleményhordozóit, önállóságát is.

Az anomáliák egyike (bár nem magában áll, sőt rögvest magába is foglalja részben a másik anomáliát), jellegzetesen demagóg érvelés tárgyaként az volt, hogy a rendszerváltó választások a Nép véleményét mint a szavazópolgárok összességének véleményét fejezik ki, vagyis a Nemzet, a történelmi közösség (más főhatalom által elvitathatatlan) érdekeinek kifejezését vagy közvetítését. Igen ám – mondja egy hasonló helyzetre Lippmann –, de a  modern demokrácia döntő problémája abból a tényből fakad, hogy ez a feltételezés hamis. A szavazópolgárokra nem lehet úgy támaszkodni, mint akik a Népet képviselik. A választások idején nem A NÉP szavaz, s főként nem értelmezhető maga a szavazás úgy, mint az egész közösség életbevágó érdekeinek adekvát kifejeződése. Az Egyesült Államok 1787-es alkotmányát körülbelül negyven fő írta alá kilenc állam nevében, s az alkotmány elrendeltetett az Államok összes népe számára; holott nem szavaztak a rabszolgák, a nők, s csakis a kívánatosnak minősített vagyoni és egyéb körülmények korlátozásainak megfelelők voksolhattak: a közel négymilliós népességből ötszázezer fő. Többségi jóváhagyásról tehát szó sem lehetett, s mi több, az USÁ-ban még 1952-ben is csupán a népeség 40 %-a hagyta jóvá saját kormányát. A szavazópolgárok összekeverése a néppel tehát olyan hamis jogcím, amit akkor hívnak segítségül, amikor a népképviseleti gyűlés önérdekűen igazolja a végrehajtó hatalom birtoklását, s a demagóg politikusok pedig magánérdekűen igazolják a közéleti emberek megfélemedését. A nép egy töredéke szavazópolgárként a Nép hatalmával ruházza föl magát – s ebbe a keretbe foglaltatik az a csel is, mely szerint az egész közösség érdekei nem egyebek, mint az adott pillanatban a közösséget alkotó tagok érdekeinek összege. Ez a láthatatlan, nem létező közösség ad racionális alapot, legitimitást a kormányzatnak. S ez a „virtuális reprezentáció” olyan doktrína része, sőt alapja lett, amelynek az a feladata, hogy elfogadtassa, elhitesse: mivel a Nép mint kollektív jogi személy az igazi tulajdonosa a legfelsőbb hatalomnak, mint szavazópolgárok összessége arra is jogosult, hogy megválassza, kik képviseljék őt, kik képviseljék a közérdeket, kik jelenítsék meg a közjót. S ez így van a 18. század végi Anglia, Franciaország, Amerika kormányai esetében – hogyan is lehetne hát másképp minálunk?

A politikai demokrácia a tömegtársadalmak szervezettségi szintjén igen új keletű jelenség. Az angolok 1922-ben jutottak el a 43 %-os reprezentációig, a franciák 1951-ben érték el az 51 %-ot, az északi demokráciák még a múlt század végén is alig jutottak odáig, hogy a népesség 5 százaléka válasszon. Ehhez járul az is, hogy mivel sorsa a választásoktól függ, a végrehajtó hatalom képviselője mindig gyengébb, mint a választott hatalomé. A modern demokratikus kormányok természetesen nagy kormányok, mind személyi állományukat, mind terveik sokrétűségét, mind pedig intervenciós lehetőségeiket tekintve, de nagyságuk még nem jelenti azt, hogy erősek is, hiszen a puffadtság éppúgy lehet a gyengeség jele is, és lehet szerves képtelenség arra, hogy ellenálljanak a partikuláris érdekeknek, a hivatalnoki kar nyomásának, a lobbiknak stb. A legfőbb végrehajtói hivatalt választással kell betölteni, de ebből hiányzik az öröklés, a szokásjog, a rang és a kiválósági hierarchia hatása, vagyis a hatalom képviselőjének nincs olyan rangja és hűbérbirtoka, ami háttérként szolgálhatna ahhoz, hogy lelkiismeretére hallgasson, ne pedig rövidtávú érdekeikre. Mivel rövid ideig vannak a hatalomban, s ahhoz, hogy ott legyenek, manőverezniük és manipulálniok kell a frakciók és érdekcsoportok között, politikájukat pedig úgy kell megvalósítaniuk, hogy az vonzó legyen a közvélemény csoportjai, hangadói előtt – ugyanakkor viszont nem lehetnek tekintettel a mindennapi élet realitásaira, s nem érdekük ismeretekkel bírni a valóságról, vagy netán tekintettel lenni arra...

A közjó ezen a módon fikcióvá, definiálatlan fogalommá, egyszer-s-mindenkori hivatkozási alappá, legitimációs forrássá válik, s annál inkább, minél kevesebb valóságalapja van kiteljesedésének.

A közjó csődje és/vagy esélye

További probléma-szint lehet, hogy bár a szavazópolgárok választják a kormányzót, szenátort, helyi-középszintű vezetőt, nem „birtokolják” azt, nincs tényleges joguk és eszközük arra, hogy irányítsák őt. A kormányzó pedig hivatalának tartozik kötelezettséggel és nem a választópolgároknak. Utóbbiaknak is csak az a feladata, hogy gondoskodjanak a hivatal betöltéséről, s nem az, hogy igazgassák a hivatalt betöltő személyt. A helyzet tehát alapvetően ellentmond annak a demokráciáról vallott népszerű felfogásnak, mely szerint a demokráciában a közéleti emberek a nép (vagyis a szavazópolgárok) szolgái.

Ráadásul alapvető különbség van a végrehajtást gyakorló személy és a képviseletet gyakorló személy között, mert a végrehajtónak becsületbeli kötelessége, hogy úgy tekintsen magára, mint választói ügynökére, a képviselőtől ezt az ésszerűség és az általános közérdek korlátai között igenis elvárják, az erkölcsi értékrend részét képezi. Nem lehetne tehát államelnök vagy miniszter, aki megengedheti magának, hogy hivatalát valamely ügyfele, valamely érdekszövetség vagy pártja előmozdítására használja fel. Tetteiben szinte sosem lehetne úgy mutatkoznia, mint aki politikát játszik, hiszen az ő erénye elsődlegesen a közérdek iránti hűség, s végső esetben (akár képmutató tisztelettel) a közjónak kellene adóznia. A civilizált és főleg a modern állam rendjéhez és szabadság-elveihez szorosan hozzátartozik, hogy a szavazópolgárokat hatékonyan és intézményesen képviseljék – de a képviseletet (nevezzük mondjuk pártnak, ügyvivő testületnek, civil kezdeményezésnek, érdekkijárónak akár) a legrobosztusabb demokráciában sem szabad összekeverni a kormányzással, a közérdekű szerveződésmódok komplex kezelésének felelős technikájával.

A nyugati társadalmak hagyománya szerint a civilizált kormányzás alapját az a feltételezés képezi, hogy a kormányzás és a képviselet funkciója egyensúlyban van, hogy ezek egymást ellenőrzik, korlátozzák, ellensúlyozzák, kiegészítik, tájékoztatják és ösztönzik. Az elmúlt fél évszázadban azonban e régi uralmi logika sérelmet szenvedett, a két hatalom egyensúlya súlyosan megbomlott. Életképtelenné tették, legyengítették és kizsigerelték a végrehajtó hatalmat, eldurvították a kormányzatit, és függővé varázsolták a tényleges képviseletit. Úgy is lehetne mondani: a köztársasági típusú uralkodói hatalom, lévén teljesen szekularizált, meglehetősen sokat veszített erkölcsi súlyából, mert megfosztották a benne rejlő magasztosság illúziójától.

Eléggé szembeszökő, hogy amikor a demokratikus államok a gyakorlati kormányzás terén egyre inkább csődöt mondanak, ennek reakciójaképpen a végrehajtó hatalmat – legtöbbször a (helyi) társadalom (közvetlen) jóváhagyásával – olyan emberek veszik át, akiknek (mint minden legyengült vagy még föl sem épült demokráciában) speciális elhivatottság-érzetük van (vagy ilyet hitelesen tudnak megvallani, „piározni”). Rendszerint azonban tudják, hogy a változások hevessége vagy várható irama miatt hivatali idejük igen meg van mérve, így hatalmi helyzetüket ki kell használniok, illetve uralmi eszközeiket meg kell hosszabbítaniok az időben, vagyis a magasztosság auráját és a konvertálható kapcsolati tőkéjüket kihasználva mielőbb biztosítják jelenbeni sikerességük és jövőbeli hatásosságuk eszköztárát is. Ennek ma Magyarországon egy egész népesség a szemtanúja és nehezményezője. Viszont egyúttal eszköztelen elszenvedője és kárvallottja is. De nem kell a közelmúlt években reflektorfényben lebukott német, svájci, francia vagy olasz politikusokra mutogatni, ha van egy Berlusconi, Băsescu, vagy még mielőtt a messzi távoli Keletre indulnánk, útba esik néhány harsány despota mondjuk  Beregszász és Vlagyivosztok között is.

Közismert, hogy az átmenetek és strukturális rendszerváltások első kétszáz éve mindig drámai. Az összetorlódott átmenet, amelyben a puha diktatúrából a parlamentáris autokráciába, a keleti hovátartozásból a nyugatiba, a termelő struktúrák felől a szolgáltatóiba, a biztonságosságból a bizonytalanságba, a nemzeti zárkózottságból a regionális nyitásba araszolunk át, még korántsem képes érvényesíteni azt a politikai filozófiát, amely a liberális életmód és társadalomfelfogás mellett a közjó érvényesítését célozza meg. Megtörtént minálunk már az, ami a francia forradalom szent céljaként a plebejusok és a polgárság vágyképeként megfogalmazódott: az uralkodó osztály megdöntése és kiszorítása árán végbemenő felszabadulás. A nyugati fejlődés másik alaptípusa viszont nem a véres thermidor, hanem az alkotmányos átfejlődés útja, amelyben már olyan törvények vezetnek olyan társadalmi erőket, amelyek és akik az egyenlőséggel szemben álló és igazságtalan folyamatokat, elveket, törekvéseket kell hogy korlátozzák. Mint Diderot fogalmazta meg: „Légy óvatos azokkal, akik rendet akarnak teremteni; igazgatni annyit tesz, mint hatalmat szerezni mások felett és ezzel bajba sodorni őket...”.

E bajkeverés kollektív erővel való csökkentése, valamint a közjóra hivatkozó, s a maga uralmát doktrínákra építő új hatalom ellenőrzésének megoldása lenne a mindenkori kortárs társadalom feladata. A pártállami rendszer lényegi vonása volt, hogy a maga forradalmát tekintette az uralom alapjának, alkotó aktusnak, amely után már minden magától megoldódik (s ami mégsem, az kiiktatható). A poszt-szocialista kormányzat az internacionális keretet részint a térben tágította virtuálisan, részben nemzetivé szűkítette, mintha az új doktrína önálló szervezőerővé válhatott volna, de csakis ott, ahol a magunk kézenfekvő határai még megrajzolhatóak. Az ezt követő újabb doktrína már úgy tesz, mintha nem lenne semmi fontosabb, mint a többségi döntés támogatta közjó-doktrína. Az őutánuk következő majdani doktrínáról még korai lenne indulatos vagy reménykeltően bizalomittas jelzőkkel szólni – de a tendencia mindenképpen lehangoló, hisz a legnagyobb mérvű nyugati típusú felhalmozói fejlődés eredményeként is legföljebb odáig juthatunk (s talán csak 200 év múlva?), ahol a mostani nyugati demokráciák éppen válságban érzik magukat.

A nyugati társadalmak is megpróbáltak vigyázni arra, hogy a közmegegyezés nevében fenntartsák a közérdeknek azt a látszatát, amely elfedte a társadalmakat valóságosan is megosztó vallási, erkölcsi, ideológiai, etnikai, uralmi, gazdasági és innovációs viszonyokat. De a jelen században ez már lehetetlennek bizonyult, ez a körültekintő szabály, a komplexitás immár nem működik. Csak addig működött, amíg az emberek nagy tömegei nem voltak olyan mélységesen elégedetlenek, mint amilyenek most, s nem voltak annyira sem tájékozottak, kommunikatívak, amilyenek most már akár lehetnek is. Olyan társadalomban volt csak fenntartható a közjó ideológiája, amely biztonságos, haladó, gazdagodó volt, és nem kellett szembenéznie a mai kihívásokkal.

A nyugati társadalmakban még mindig fennállnak azok az intézmények, amelyek a közjó filozófiájára épültek. De olyan köz használja már őket, amelyet nem tanítottak meg erre a filozófiára, s ezért többé már nem is ragaszkodik hozzá, mások lettek az életmód-minták, mások az erkölcsök, más az idő- és térszemlélet, mások a nemzetközi viszonyok, a mozgások, a civilizáció tartalmai. Minálunk ráadásul még ki sem alakultak igazán a közjó intézményei, vagy csak olyan formában, amelyek hamis politikai premisszákra épültek és idejekorán érvénytelenekké váltak. Nemzedékek tanulták meg azt, hogy higgyenek egy szocialista közjó filozófiájában, egy magasabb életszínvonal felé való állandó haladásban, s nem is készülhettek föl arra, mit jelent a politikai szabadság megváltozott struktúrája közepette a külvilág elhúzódó—növekvő válságával együtt járó kudarcokat és az elszigetelődést átélni, elviselni, vagy a társadalmi normák változását bizalommal és egyúttal kételkedéssel elfogadni, az esélyekről egyezkedni, a mozgásokat széttagolva látni, a hatásokat csőstül elszenvedni, az alkupozíciókat szüntelenül változtatni, a reményeket és eszményeket napra nap cserélni...

A korai, felhalmozó típusú kapitalista gazdaság és a modern piacgazdaság is küzd azzal a lehangoló felismeréssel, hogy minden filozófia valamilyen emberi szándék eszköze, következésképpen minden igazság énközpontú és egyéni érdekracionalitáson alapul – vagyis nincs általánosan bevett ismérv arra, hogy mi az igaz és a hamis, mi a jó és a rossz azon kívül, amit a szavazók, a fogyasztók akarata szerint ilyesminek lehetne tartani, vagy feltételezhető a  többségéről, hogy minek tartja az őt körülvevő jelenségeket. Egyre gyakoribb, hogy a deklaráltan vagy furfangosan zsarnoki kormány is képessé válik eredményesen képviselni azt, hogy a szabad társadalomban kellenek alkalmazkodási szándékok, kiegyezési kísérletek, személyes érdekeket korlátozó intézmények, „megszorító intézkedések”, de a „szabadság” puszta meghatározásában önhatalmúan is kivagyi hatalom sokkal szimplábban megoldja ezt: vagy nem foglalkozik saját definíciója hitelességével, vagy megtorolja a kételkedőkön, ha elvitatják.

Érdekesebb változat sarjadt ki Kelet-Európában az elmúlt negyedszázadban: a többségiségre hivatkozó kisebbség – melynek részint van egy örök változata, prototípusa, a mindenkori despota fölkapaszkodási útvonalán érkező „rendszerváltó”, s részint kitermelődik a populista, aki szinte „nincs is”, annyira s úgy van, hiszen „csak” a népet—többséget—közakaratot képviseli, ő maga csak a fennebbvaló szükségszerűség puszta eszköze. Mármost ennek a többségből lett kisebbségi uralkodónak megannyi verziója ismeretes (ki ne ismerne testközelből is jópárat…?!), viszont a háttérben a mindenkori kormányzat konszenzusos—egyensúlyos rendszeréből a többség nevében/révén választott kisebbség tolja az ügyeket, elvitathatatlan legitimitással. Ennek sajátos verziója továbbá, ha (mint most a tusnádfürdői államideológia azt  sugallja) a többség feltételezetten a nemliberális állam, vagyis „illiberális” demokrácia híveként jelentkezik… – ezenközben pedig a hajdan partnerként indult kisebbségi liberálisok nemcsak átmosódtak a halkuló többségbe, de egyenesen deliberalizálódtak, fölszámolták önmagukat, elsimultak az ellenkezés vagy ellenzékiség minoritásai között, s lettek hangtalan hang, láthatatlan képzet, vagy kollektív emlékezeti kontraszt a nemzeti demokrácia-történetben…

A már nem korai, hanem jelenkori (jelzős) kapitalizmusok állami univerzumai (liberális állam, ipari állam, gyarmatosító állam, jóléti állam, gondoskodó állam, szociális és válságkezelő, globalizált és kockázatviselő, vállalkozó és új tekintélyelvű stb. formációk) a kortárs világ olyan ideálképeit testesítik meg, melyekben már régen nincs szó búzamezőkről, patakpartról, játszóházról vagy nyelviskoláról, s amiről egyáltalán szó van, az is totális és globális és multipoláris és hiperszofisztikált. A maga kisstílű, lokális, szomszédsági és privát világaiban megrekedt kistársadalmak többsége azonban nem képes mindezeknek a meta-szintű változásoknak az átlátására, értésére, még kevésbé befolyásolására. E perszonális szükségletek belátása, megfogalmazása lehetséges, hogy még a huszadik században is számos társadalomban elemi igény volt, s nemcsak korszakos közérzet, demokratikus iskolázottság, toleráns történelem eredménye lehetett, de ama kollektív felismerésé is, hogy másként nem megy. Ennek döbbenete azonban mindenkit magára hagyott, elszigetelt, kiszolgáltatottá tett. Továbbá megfosztottá is, szegényebbé attól az illúziótól, hogy valamije van, sajátja, tulajdona, birtokolható jószága, akár szellemi, anyagi vagy morális, de saját, tulajdonolható.

 Márpedig a közjó etikájában és filozófiájában a tulajdonhoz való abszolút jog – miként bármilyen jog, ami más embert is érint – nem fogadható el. Sőt, ezt követelni és elfogadását kikényszeríteni a törvényesség és a civilizáció határain kívülre esik. Emiatt az abszolút magántulajdon elkerülhetetlenül aggasztó eredményekre vezet. Még a törvényhozóknak is csak alig-alig van módja szakítani azzal a hagyománnyal, hogy a tulajdon védelme és a törvény alkotása egymásért való társadalmi célok. Így és ezért a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek között semmiféle megegyezéses kölcsönösség, ésszerű kölcsönhatás nem működik az ésszerű párbeszéd határain belül. Az egy Népen belül ilyetén mód kialakuló „két nemzet” jóval hosszabb távon jelent történelmi konfliktusforrást, mint azt akár nemzeti, akár szocialista, akár kereszténydemokrata pártpolitikával befolyásolni lehetne.

A törvények a legtöbb olyan társadalomban, amely már túljutott a szokáscselekvések rendszerén, csakis úgy érvényesülhetnek, ha az államot és közképviseleti, végrehajtó ágazatait olyan emberek irányítják, akik a társadalmi szerződéseket minimum a maguk számára kötelezőnek érzik. Ott és ahol ez elmarad, ahol a bírák és bankárok, a törvényhozók és törvénytisztelők, a törvények végrehajtói és a közerkölcs alaptételei nem ragaszkodnak már hozzájuk, ott az alkotmányok, szerződések, közmegegyezések pusztán „holt levelek”, a személyes és a kollektív szabadságot egyaránt korlátozó eszközök maradnak. S hogy maradnak, azt látjuk az országosra, sőt földrész-méretűre hízott maffiák, totálisan korrupttá vált kormányok, világpusztításra is elszánt uralkodók köznapi históriáiból.

Korunk hőse az oligarcha lett, az akciófilmek és világdrámák ideáltípusa, kinek eszmei előképe talán a csehovi—lermontovi világból köszönt ránk, majd a forradalmak korából, majd a rendszerváltók közül, majd a sikeres vállalkozók közül. Lehetett korábban hős egy békecsináló, egy morális pátosz hordozója, egy ármánynak ellenálló is olykor… – ma a celebritások a tekintély-térben zajló pazarkodás jelképei, fényes ellentétei a közjónak, mely már a médiahatalom eszköztárával is csak időlegesen tudja elhitetni, hogy mindannyiunk számára elérhető közös javak szimbolikus tartománya, korszakos édenkertje…

*

Valójában persze sosem voltak, s talán nem is lehetségesek olyan specifikus „szerződések”, közös javakra garanciálisan érvényes megállapodások, amelyek átfognák a „jó társadalom” íratlan szabályait, a kötelességektől a jóízlésig, a felelősségtől a morálig. Ráadásul a közjó morálja és filozofikus jelentősége föltehetően jelentős mértékben elveszítette intellektuális és materiális hitelét az elmúlt évtizedekben. A mai „társadalmi közjó” meghatározásában és legitimitásának érvényesítésében egyelőre a politikai hatalom birtokosai ragadták magukhoz a jogot, javarészt olyanok, akik ha nem is vetik el az alkotmányos demokrácia elveit, de gyakorlati tetteikben nemigen követik azokat. A társadalmi hanyatlás e tekintetben is az ő kezükben van. Amennyiben ezt a zuhanást megakadályozni vagy legalább korlátozni próbálnánk, lehetőségünk maradna arra, hogy a társadalmunkban egyre inkább hiányzó erkölcsi törvények megőrzésével, a fokozatos piaci barbarizálódás korlátozásával vagy az erőszak és az ezerféle agresszió feltételeinek nehezítésével valamelyes korlátot vessünk a civilizálatlan politikai magatartások érvényesülésének.

Gyakorlati szabályok szónoki kinyilatkoztatására nincs itt szükség. A cselekvés és tisztességesség, meggyőződés és közviselkedési normák határait mindenki pontosan érzi, aki hajlamos egyetlen kortársára odafigyelni, s annak érdekeit és értékeit megérteni. S ha csupán néhányan teszik mindezt sikeresen, talán már visszaállhat a remény abban, hogy van a társadalmi köz-nek olyan életvilága, amely az egymásnak ellentmondó és egymással versengő személyes világok sokasága felett legalább részben uralkodhat, szuverén hatást gyakorolhat. Enélkül a bizonyosság (vagy legalább remény) nélkül mindennemű harc hiábavaló, s minden cselekvőkészség bénult marad.