Kelet-Európában a politikai rendszerváltozás háttér-ideológiájaként a gazdasági rendszerváltozás is megjelent az átmenet éveiben. A jólét és virágzó kapitalizmus esélye, a feltörekvés és legalizált egyenlőtlenség osztályideológiává, hatalmi legitimációs alappá lettek ismét.

A vállalkozó átvette a munkás mitikus szerepét, a hétköznapi tudás piacosítása nagy lendülettel indult meg, forgalmazható most már akár „távolsági munkavégzés”, on-line üzletkötés, elektronikus ügyintézés formájában is mindaz, ami a tényleges fizikai, materiális javak piacán egyre és egyre kevesebb, hatástalanabb. A feltörekvő újabb korosztályok, rétegek, értékrendek és trendek egyik kölcsönhatása éppen abban állt, hogy meghaladni, fölülmúlni, mintegy „lefőzni” próbálják (vagy akarhassák immár) atyáik „munka-világát”, a korábbi generációk által kialakított életvilágokat, munkákat, tennivalókat, elleneznivalókat, megélhetéseket és megsunnyogásokat is.

A feltörekvés társadalmi nóvuma, az innováció mint elvárás és várakozás is hozzájárult ahhoz, hogy maga a munka, a materiális tevékenység, a teremtő aktivitás „legitimálása” mint kampány-jelenség nem igazán bevett akarás ma már, kevéssé divatos is, meg hát megváltozott minden körülmény, a „lapátos ember” fogalma korántsem rendszertipikus tünet, nem is egyszerűen korspecifikus mozgásfolyamat része, hanem magáé a legeslegújabbkori átalakulásé.

A politikai hatalom, amely immár a farkastörvényes kapitalizmus meghirdetésével nyeri el legitimitását, ugyanakkor már rövid időn belül szembe kell hogy nézzen a korábbi rendszerideológia élő ellenlábasaival, minden elaggott termelővel, elmállott munkafogalommal, a gyár vagy a kisüzem avíttas jelképeivel is.

Sőt, mindazokkal, akik csak „bezavarnak” a nagy szisztematikus átalakításba, mint a bevándoroltak, a marginalizálódottak, a leszakadók, a munkanélküliek vagy korunk már „nomád” világainak lakói. Korszakunknak ezt az aspektusát, s előzményeként a társadalmi közjó fogalmi változásaira utalva[1] veszem szemügyre az alábbi írásban – nem kimerítő elemzés formájában, hanem a prostituálódás, a feltörekvés sikertelensége és a rendszerideológia ellehetetlenülése szempontjából, illetőleg ezek alkalmi áttekintésbe összefogott helyzetértékelésével.[2]

Társadalmi átalakulás, lokális és hatalmi politika, szociális válságkezelés és munkaerőgazdálkodás, periferizálódás és túlélési stratégiák – egymást előhívó, vitatnivaló kérdések, melyek az utóbbi időben egyre izgatottabb elemzések tárgyává lettek. Érdekes módon a „reform”, az „átalakítás”, a totalitarizmus meghaladása, a válságmenedzselés és a strukturális munkanélküliség a kulcsszavai napjaink nemzetközi izgalmainak (olykor mozgalmainak) is közokoskodás és rendszerkritikai elemzések témakörévé váltak ugyancsak.

Mi hát a jövő, mi a teendő? Kezelhető-e a munkanélküliség, tudunk-e mit kezdeni vele? Nemzeti képtelenség, földrésznyi gond vagy világpolitikai realitás is egyúttal a munkanélküliség tüneménye? Függetleníthető-e mindez a nemzetközi politikától, piactól és válságtól...? Válaszaink nyilvánvalóan roppant sokfélék lehetnek… Legutóbbi tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor például fennen hangsúlyozta, miféle válság veszi körül létünket („bármi megtörténhet” Hölgyeim és Uraim…!), miféle liberális államok pusztulása nyomasztja a hazai nemzetépítési stratégiát, és (hovatovább „illiberális” birodalmak látható sikere révén) miféle nemzeti demokráciák perspektívái kívánják meg a bankok helyetti tankok politikáját, az egykézbe vehető kormányzást, a társadalmi és nemzeti közjót kényszermunka-alapúvá segítő verziókat.[3] Minthogy rendszerint nemigen tudjuk, csupán pozitív képzetekkel körvonalazzuk, mi is lenne ez a régies, immáron „lehasználtnak” minősülő közjó, ezért e jelenség fontossága és megítélésének súlya alapján érdemes elmerengeni már lényegében azon is, hogy a magyar társadalom makroszerkezete látványosan megbomlott a rendszerváltási évtizedek alatt, vaskos osztályosodás—kasztosodás indult meg, a klasszikus polgári szabadversenyes kapitalizmus helyett az orbáni ígéret mostanság pedig épp ellenkezőleg szól, mint két vagy másfél évtizeddel korábban, miért is (és miért ne) kelthetne mindez új reményt…, hisz az újratervezés államideológiája nemcsak a nemzeti keretek—falak újraépítésére merészkedik, hanem direkte a közjavak posztkapitalista elsajátítási logikájának érvényre juttatását, államosítását, modernizált változatát célozza meg nemzetvízióként, a munka világát is belefoglalva...

Az alábbi jegyzetek, észrevételek nem valami rendszerezett elmélet elemei, inkább impressziók, válságkezelési teóriák nyomán keletkezett „olvasatok”, kompilációk, történeti merengések és jövő-fantáziálások a munkamegosztás és a szociális gondoskodás összefüggéséről, a beáramló munkanélküli-tömeg és a bentrekedtek romló életszínvonalának relatív munkanélküli-sokszorozó hatásáról, a jövedelemelosztási egyenlőtlenség strukturális hibáiról, és más ide tartozó problémáról. Mindezek talán egy más aspektusú, más értékterű elgondolás felé visznek tovább bennünket.

Gyökerek

Az ember sorsa, a huszadik századi kultúra-állapotok ugyan kevéssé kedveznek a történelmi gyökerek kutatásának és távoli összefüggések fölismerésének, de a kelet-európai rendszerváltásokat egyetemlegesen érintő válsághelyzet és a közigényként jelentkező vállalkozói reformerség (másképpen piac-elvűség) már nemcsak a gazdaságpolitikai törekvéseket, hanem a közgondolkodást és a történeti érdeklődést is áthatotta, életre segítve azokat a mentalitásokat, amelyek a hagyományok tiszteletét, megértését és megőrzését is szolgálják, amellett, hogy talán a munkáról való képünket átformálják. Na…, nem épp a munkabiztonság, biztosítottság, állásbiztonság, megalapozott jövőkép terén…

A munkamegosztás történeti tradíciói, a szabályozási zavarok és a kiútkeresések talán egyidősek a cselekvő ember kultúrtörténetével. A munkamegosztás fejlettségi szint-különbségei azonban a gazdasági szereplők attitűdjét is sokszor meghatározzák, alkalmilag kedvezve a válság vagy épp a reformok és vállalkozás-párti állami beavatkozás irányzatainak. Hisz (távolabbról nézve) amit a jóléti állam akar, amit az állami gondoskodás szavatolni látszik, az mind a biztonság, a remény és a kompromisszumos megmaradás ideáját szolgálja.

Épp a rendszerváltó évek voltak ugyanakkor mintegy „ébresztői” is a konvenció-követők fantáziájának, melyben alapszerepet kapott, hogy a hagyománytisztelet, a történelem strukturális dimenziói mellett létező szokáshagyományok megértése kellene tárgya legyen a tipikus kelet-európai munkafelfogásnak és gazdálkodói magatartásnak. De mert nem így történt, napjainkat ezért lehetetlen a régiónkra jellemző módon, igen intenzíven jelentkező munkafogalom-változás nélkül leírni.

E tájon a történelmi gyökerek még mélyebbre nyúlnak a munkához való viszony pokoli bugyraiba, mint az Nyugaton valaha is elképzelhető lett volna. A munka, a dolgozás víziója e térségben szinte azonos volt a kényszerítő és büntető eszközök alkalmazásával, az intézményes rablással, a második és további jobbágyságok rendszerével. A „tétlenség”, a munkátlanság, a lógás „szégyene” mellett a munka mint dicsőség, mint Istennek tetsző cselekedet, mint a szakaszonkénti megpihenést indokolttá tévő társas legitimitás létezik ugyanabban a fogalmi térben, amelyben a középkori dologházak, a jogilag legitimált és szankcionált rabszolga-tevékenység is tudomásul vétetett. Még a huszadik században is büntető eszköz maradt a kényszermunka, „termelő eszközzé” váltak az üzemi fegyelmi rendszabályok, sőt kibontakozott a modern darabbér rendszere is, beillesztve a nemzetközi piaci és együttműködési trendekbe, piaci jelenlétbe, nemzetközi kereskedelmi forgalomba, a két nagy világrendszeri komplexum kivagyiságának szimbolikus háborújába is.

A politikai kiszolgáltatottság illetve a „gazdasági szükségszerűségek” specifikusan regionális érdekháttere nélkül tehát felszínes lenne a mai munkanélküliséget értelmezni. Ugyanakkor persze ma a munkához jutás egy kisebbségi és időszakos problémából, marginális jelenségből már egyetemes fogalommá és általános válságjellé lett. A hatvanas évek közepén a nyugat-európai országokban hat millió munkanélküli volt, a nyolcvanas évek közepére 32 millió lett, s különösen a fiatalok lettek állástalanság-sújtottak; amellett a munkanélküliségben töltött idő átlaga is fölment 1968–88 között a néhány hetes időszakról több évre, ma meg már ez oly természetessé vált, hogy szinte szerencsés, akinek nem volt több munkahely-megszűnés a háta mögött, nincs több munkanélküli vagy állástalan rokona és családtagja, vagy nem volt még meghatározóan sok év, amit maga is munka (és jövedelem) nélkül kényszerült eltölteni.

Mindezek miatt is szorongatóan nyilvánvaló, hogy a gazdasági és a kulturális érdekviszonyok túlontúl mélyen beavatkoznak az emberi vállalkozóképesség, a termelési kedv és az életvilág számos folyamatába, amire egyértelműen utal az is, hogy még az európai forradalmak és nagy társadalmi—politikai reformok is mindig munkaerőgazdálkodási és osztálykizsákmányolási célokkal működtek vagy ezekkel operáltak. Elsősorban a paraszt, időnként a feltörekvő—vállalkozó munkás/polgár lerablásának históriája tehát az egyik történelmi problematika, amely napjainkig lopódzik úgy, mint a história egyik hosszú trendje, leküzdhetetlen állandóságú eleme.

A történeti gyökerek akár vázlatos áttekintése alapján nyilvánvaló, hogy a munkanélküliséget Kelet-Európa márcsak azért sem kerülheti el, mert mindig is létezett e tájon, illetve mert az valamennyi modern demokráciát egyaránt sújtja, s csak ott kerülhető el ideig-óráig, ahol nyílt diktatúrák teremtenek „rendet” a szabad árupiac és szabad társadalmi mozgás korlátozásával (vagy épp más életvilág-dimenziókat képesek teremteni saját, más típusú gyökereik éltetésével). A megfélemlítés, a kiszolgáltatottság, vagy a paternalisztikus érdekszférák működése tehát eleve olyan történeti háttér, amely mindannyiszor fölsejlik, ahányszor csak az elosztási viszonyok, a részesültség és a társadalmi szereplők stratifikációjának változása szóba kerül e tájon. Mindig kérdés marad(t), megéri-e, hogy bár diktatúrában, de legyen, ami nem is lehetne, alárendeltessék, ami nem a szabályozott szabadság nevében fogant, s lehessen méltatlan kompromisszumokba merítkezni, ha az „megtérülő befektetésnek” minősül a túlélő magatartások piacán…

A munkaerőgazdaság és a munkanélküliség kialakulása a foglalkozások, a társadalmi tagozódás és a munkaszervezetek aktuális modelljeinek kérdése. Az emberi társadalmak civilizáció-története egyidős a szabad és a nemszabad munkerők piaci históriájával – a munkaerő adás-vétele ezért rejtette magában ősidőktől fogva a bérmunkás-jellegű tevékenység formáit. Tény, hogy a társas munka néhány formája (a kaláka, a háztartási munka, a hobbitevékenység) nem tartoznak szorosan a munkanélküliség történetéhez, de a nem-foglalkoztatás (unemployed) mint szociális helyzet-meghatározó csupán a modern polgári vagy kapitalista fejlődéstörténet kezdetei óta számít szabályozó eszköznek, egyúttal központi szelektáló és értékelő fegyvernek is, szemben azokkal, akiknek a munkaerőszervezet optimalizált rendjében nem akadt aktuálisan semmiféle hely, tevékenység, mert forma szerint nem bérmunkások.

A társadalmi modernizáció egyik kulcsfogalmává lett (az elvileg parttalan) gazdasági fejlődés a liberális kormányzatú országokban, ezért a modernizációra és annak sejtelmes jövőképére vagy „fejlődési” parancsára hivatkozás az egyik legkeményebb elnyomó eszköz, ideológiai bunkó lett: az áruvá tett föld és munka (mintha szinte eladásra alakították volna ki őket!) úgy illeszkedett a nyersanyagok és árucsere-termékek piacába, mintha egyazon struktúra termékei volnának. Holott a munkaerők piacán a kínálat voltaképpen mindig hátrányban van a kereslettel szemben, s nem okvetlenül fejlesztően, hanem gyakorta válság-erjesztőként hat rá. A bérviszonyok nemcsak lokálisak, így a munkaerő régóta már nem helyhez kötött eszköz, hanem mozgatható, sőt önmozgása is van, hovatovább még földrajzi, demográfiai, kulturális vagy egyéb társadalmi tényeknek is alávetett, ezért a munkaerő „egységesítése”, rendszerszerű kezelése, áru-jellegének változékony értéke, s így egész konzisztenciája lehetetlenül labilis marad. Az pedig igen erősen korszak- és hatalom-függő, hogy miként képes a munkaerővel bánni az őt „programozó” hatalom.

A munka hatékonysága, a magánszektor változásképessége és a totális államhatalomnak alávetett gazdasági magatartás évszázadok óta a legbornírtabb uralmi bürokratizmusnak van kitéve e kelet-európai régióban: a legendás Nagy Péter, a „vérnősző” Rettegett Iván, a Cseka-főnök Dzserzsinszkij, a lágerkommunizmust kiagyaló Trockij, a lágerállamot megvalósító Lenin és Sztálin egyaránt főszereplői voltak a munkatáborokra épített gyorsított modernizációnak. Tehát az erőltetett modernizáció mint politikai és „etikai” elnyomás sem napjaink sajátossága: a modern (XVII—XVIII. századi) államban jött létre mint „objektivációs igény”, s egyúttal mint az alárendeltek politikán túli szocialitásának, adaptációs képességének próbatétele. E „jakobinus” hagyomány és a „hatékonyság” a 18. századi moralista filozófusok és liberális közgazdászok teóriáiban gyökerezik, akik bár kritikusan szemlélték koruk női- és gyermekmunkáját, bírálták a környezet deformálódását, a specializációt és az emberi test lerablásának kínzó gyakorlatát, mégis morálisan „megengedték”, fiziokrata módon áhították is sikerét annak a munkamegosztásnak, amely értéktöbbletet termel. Örökségük ma már csupán kevés kortárs közgazdasági vagy piacpolitikai hivatkozás alapja, de korántsem múlt el mint haladás-elvű ideológiai bázis…

A munkanélküliség tehát – felfogástörténetét tekintve – egyidős a hatékonyság fogalmával, egyidős a termelés és tulajdonlás kollektív uralmával, azzal a doktrínával, amely később több korszakban is a mindenkori hadigazdálkodás fegyvereként szolgált szimbolikus és tényleges népirtásokban, de ennek ellenére a második világháború után, majd napjainkban is követőkre, hívőkre talál. A munkára késztetés elmélete és a szerves társadalmi közösségek korlátozásának históriája viszont nemcsak a konzervatív—bürokratikus állampolitikai magatartás gyökereit rejti. Hanem a társadalmi termelést végző ember belső világának, testi és lelki egyensúlyának, ellenállás- és változásképességének esélyét is. Ennek feledése és a kínálkozó alternatívák elvétése a történelemmel szemben elkövetett megbocsáthatatlan bűnök egyike maradt sokak szemében.

Tegyük is hozzá azonnal, hogy viszonzásként maguk a változás- és védekezés-képes társadalmi mozgalmak is korlátozzák az államokat és a rendszereket – nevezzük őket akár rendszerellenes, akár új társadalmi (alternatív), akár népi mozgalmaknak. A maguk módján az ökologisták, a feministák vagy az antinukleárisok is ugyanazt a válságot, a „fejlődés végét” próbálják elkerülni, amit a maguk eszközeivel a marxista, gépromboló vagy nemzeti felszabadító mozgalmak próbáltak elérni. A tőkés termelés és a világgazdaságivá vált termelési rendszerek mindegyre válságba szorulnak, s kiderült, hogy nincs szükségképpeni progresszista „jó megoldás”, hanem csakis a kiegyezéses jövőalakítás kecsegtet némi reménnyel, csak a visszafogott („fékezett habzású”) progresszió viselhető el, s egyedül a nemzetközi (határokfölötti) kooperációk vezetnek kölcsönös kiegyezésekre, a Fukuyama taglalta bizalom légköréhez, a háborúmentesnek remélhető évtizedekhez, a „jólét” melletti jól-lét programos életideológiává válásához.

A fejlett gazdaságú tőkés országokban, a „jóléti” és „fogyasztói” gazdaságokban viszont alapvetően csupán kétféle munkaerőre számít a piac: a drága munkaerőre, aki egyúttal fizetőképes keresletet is biztosít a fogyasztási cikkek vásárlói piacán, s az alulfizetett „négermunkásra”, akinek munkaereje és fogyasztása a nyomorúság határán van, s magát (elfogadva ezt vagy lázadva ellene) valódi kizsákmányolt proletárnak tekintheti. Az utóbbi körbe tartozik a többnyire rendszerszerű válságok egyik strukturális—szervezeti aktora, a jöttment vendégmunkás, aki egyúttal a társadalmi integráció terén is hiányosan védett, s a (modernizátori felfogások talajáról szemlélve) hátrányos helyzete miatt ő az, aki átszakítja a szociális védőhálót, kiszámíthatatlan mozgásaival dekoncentrálja az építkezni hajlamos álladalmakat, túlterheli a munkahelyek befogadóképességét és megalkotja az új érdekvédelmi igények szervezeti rendszerét, a totális elégedetlenség légkörét idézve állandóan.

A növekvő szegénység világszerte válságjelenség – mondhatnánk: a modern világgazdaság jelensége. A centrumok intenzív növekedését a perifériák lemaradása követi, a globális szabályozás pedig e kettő egyensúlyát már nem képes biztosítani. Ráadásul az ezredforduló táján az emberiségnek alig húsz százaléka emészti—fogyasztja el a megtermelt javak nyolcvan százalékát, s a világméretű munkamegosztás miatt a fennmaradó hányad szükségletgazdálkodása éppoly szükségszerűvé válik, mint a perifériákra hárított ökológiai terhek, az egészségügyi vagy oktatási lemaradás, a túlnépesedés és más katasztrófák elviselése, a konfliktusosság, a békétlenség, a halmozódó hátrányok „szokványossá” válása.

A jelenkori krízisek kihatásai miatt épp ezért a megoldások is aligha lehetnek nemzethatáron belüliek, autark szemléletűek. Ám különösen azért, mert a munkanélküliség határok fölötti problémává érett, mert migránsok milliói keresik munkaalkalmukat a világban, lesz különösen fontos a munka értékének és a munkafelfogásoknak európai históriáját alapul venni. Ebben a régiótörténetben a szükségletek, az értékek és az életmód-szabályozó momentumok között a kereső foglalkozás rangja is szerepelt, mint az egyik legfőbb személyiség-karakterizáló jegy, az egyén szociális identitásának gyökere, mentális jóllétének bázisa. Az értékek, az igények, a társadalmi kapcsolatrend és az ismeretek mértéke egyúttal a munkamegosztásban elfoglalt helyet is megszabta, s a hivatás, a foglalkozási ág vagy a munkahely—munkaidő—szakképzés életútra szóló hatású volt – egészen a modern ipari struktúrák létrejöttéig. Érdemes megfigyelni, hogy az élet minőségi meghatározói olyan értékrend-változás örvényébe kerültek, amelyben a hagyományos szerepeknek, társadalmi rangoknak, nemi és munkamegosztási funkcióknak nem maradtak meg létmeghatározó karakterei. A „többség” szegmenseire, alkotóelemeire esett szét, nemcsak etnikai, nyelvi, gazdasági, jogi, hozzáférési, informáltsági vagy identitás-szintek változatosságában, hanem a többség-fogalom puszta hivatkozássá, hamis érvek talpkövévé vált, mivel a többségiség sem más, csupán közössé kalapált kisebbségiségek rendszere…

Munkafelfogás és munkátlanságtörténet

Ma az elhelyezkedés problémája a strukturális alulképzettséget és a „jövő mielőbbi fölélését” teszi célszerűvé: sokáig tanulni, többszörös kvalifikációt szerezni – ez már egy másik út, a kiválasztottabbaké, vagy az „öregeké”, akik ebben még hittek és garanciákat láttak. A „személyiség árának” gyors nívócsökkenése, illetve az aktív életben elérhető célok megközelítése immár olyan mutációt eredményezett (főleg a fiatalabb populációk esetében), amit egy foglalkoztatottsági szakadék átröpülése vagy a nekifutás eleve reménytelensége tesz valódi választóvonallá a világ nagyobbik részében. Például a francia Nemzeti Alkalmazási Hivatal felmérése szerint a mai fiatalok 70 százaléka nem mutat semmiféle ambíciót a szakmaválasztás iránt – vagyis látványosan elválik az út a munkaválasztást elérők és a munkapiaci sodródást elszenvedők előtt. A munkaerőpiac ilyetén képét fölvázolók (lásd Mossé 1985, Lepage 1980, Amin 1991 stb. írásait) valamiféle munkaerőpolitikai marketinget sürgetnek, s vele a fejlesztő technológiák kontrollját a célból, hogy a politikai döntések felelősségét megfogalmazzák és a fogyasztási szektor diszfunkcióit intézményesen korlátozzák.

E globális gondolkodás azonban csak a huszadik század végi krízisek korában vált halogathatatlanná. A Római Klub hatvanas évekbeli jelentéseit csak alig páran vették „készpénznek”, még kevesebben vették komolyan, s annál is csekélyebben kötelezőnek-irányadónak. A középkor nagy, redisztribúciós birodalmai és a kis, autark gazdaságok a maguk időszakos harmóniájában vagy háborújában okkal hagyták figyelmen kívül a nem-önálló státusú bérmunkást, mert az ugyanolyan egzisztenciájú volt, mint a többi alávetett, csakhogy az ő elsődleges jellemvonása nem a munkában betöltött vagy tulajdoni alapú léthelyzet volt, hanem az alamizsnára, szociális gondoskodásra szoruló „Isten-kegyeltje” állapot. A „munkátlanság” mint létkörülmény azonban e korszaktól kezdve veszélyes, kezelésre érdemes volt, mert éppúgy szociális konfliktusok, devianciák hordozója lehetett, miként ma is.

A polgári és kapitalista korszak „terméke” volt a munka nélkül élőnek az a fajtája, amely már társadalomellenesnek számított, nem lévén hasznos munkása a köznek: a dologtalanság morális megítélését az utilitarisztikus értékelv váltotta föl, s az „antiszocialitás” XIX. századi kezelése már egyenesen állami feladattá kellett válljon (v.ö. Bánfalvy 1989).

Meglátásom szerint itt, az állami beavatkozás és a monopolizált munkaerőirányítás legújabbkori időszakában ered a mai kérdések és konfliktusok kontinuitás-folyama: az önszervező erők kisajátítása vagy állami felügyelete, a piaci viszonyok multinacionálissá növesztése jelentős mértékben hozzájárult a munkaadók és a munkavállalók strukturális (intézményes, szervezett, mozgalmi, érdekbeli) szembenállásához, utóbb a tulajdon-nélküli milliók dezintegrálódásához, a munkaerő-áru szabadpiaci termékké válásához és a ciklikus válságokhoz, földrésznyi migrációkhoz és végleges amortizációkhoz.

S itt most ahelyett, hogy a történészek, közgazdászok vagy szociológusok által oly sokoldalúan leírt munkástörténelmet fölidézném, csupán utalni szeretnék az önszervező erők mozgását megelőző döntésre: arra, hogy a kollektív szükségletek (vagy azok, amelyeket ilyenné avattak a politikai döntéshozók) mindig olyan vélt és valódi eszközök voltak, amelyekért (vagy amelyek egy részéért) a társadalom tagjai „hivatottak” voltak együttes felelősséget érezni, kötelesek voltak önfeláldozóan dolgozni, s ennek alapján fegyelmi felelősségre vonhatók voltak, vagyis tőlük a rájuk oktrojált társadalmi vállalást számon kérhették, „hazafias” felajánlásként vehették, és teljesítésének hiányát büntethették.

A közterhek személyre szabott mennyisége, a vállalt „önkéntes” munka mértéke ezúton is polarizálta a büntetett és a jutalmazott társadalmi részvételt. Például a 600 ezres Párizsban a Nagy Forradalom idején 120 ezer ember koldult – mi sem lehetett csábítóbb ígéret a terror fegyverét alkalmazó központi hatalom részéről, mint a szabadságot az egyenlőség és a kollektív tudat egységeként aposztrofálni, s az ily módon összetákolt egységből kilógókat szigorúan szankcionálni. Igaz ugyan, hogy ama nagy század liberális közgazdászai már az állam szerepének idejekorán való minimalizálására esküdtek, mégis: a nemzetépítési lelkesedésben égig emelt trikolor a hamis tudat eszközeként szolgált a társadalmi polaritások lenyesegetése érdekében is. Továbbá igaz ugyan – de ez csak később lett világossá – hogy a szabadság—egyenlőség—testvériség ideológiája nem mentesíti az alávetteket a környezetükkel való konfliktusoktól, de ez ellentmondás levezethető volt a megnevezett ellenségképekben, a mindenkori gazdagok vagyonában, a „bankárok” és pénzemberek prototípusainak nyomtatott sajtóban megjelenő „arcképében”, megnevezésük vagy megvádolásuk attrakcióiban. Az új „rend” fenntartása érdekében az állami intézkedő szerep bővítése volt célszerű, a modernizációs kényszer pedig dologházakba hajtotta a munkanélkülieket. Aki a szabadságot akarja elnyerni, az egyenlőtlenségért kell dolgozzon... – ez lett a korszak teljesítménytartalékokat elorzó államideológiájának (Liberté) gyakorlati formája.

Az „Égalité” eszméje szükségképpen elmosása volt a történeti, politikai és mentalitásbeli különbségeknek, a politikai—gazdasági—kulturális autonómiának – de segítője a (ma már szétesett!) nemzeti szuverenitásnak is. A Fraternité pedig csak időleges, közös alávetettség elleni küzdelemben érvényesülhet – vélték a korszak kíméletlen piaclogikájú államideológusai, bevezetvén a közmunka ősformáit, a rablópiacot, a piaci cselekvéskoordinációt, az ismeretlen munkavégzők személytelen értékesülési hálózatát stb. Ám a társadalom rendszerszerű, intézményesen megszabott cselekvés-koordinációi ettől kezdve bár erősítették a munkajelleg-csoportok kooperációját, de gyengítették a más kvalitású népességgel kialakítható kölcsönkapcsolatok esélyeit. (Érdemes itt utalni Durkheim igazságosság- és munkamegosztás-elméletére, az elégedetlenség és a mechanikus szolidaritás dinamizáló szerepére, valamint Max Weber közteherviselés-elemzésére).

A munka és a munkanélküliség feltételei mindenütt egymásra épülnek: az első ipari munkások gép-félelme ugyanúgy fontos itt, mint a tulajdonfosztottság, a relatív népesség-többlet épp annyira, mint a szegénység és a restség, a szegénytörvények csakúgy, mint a biológiai adottságok, a népességkiáramlás mértéke vagy az erőltetett urbanizáció.

A munkátlanság, a munkafosztottság története nemcsak az osztályharcok és az osztályidentitások hiányának vagy funkcionálásának históriája, hanem az időszakos munkanélküliség és a vendégmunkásokat foglalkoztató termelési struktúra alapeleme is. Ennek pedig a kelet—nyugati analógiák szempontjából ugyancsak fontos szerepe van. A munkanélküliség, mint a tőkés termelési kultúra sajátlagos fejlődési állomása, éppúgy jellemző volt a szocializmuskori munkaszervezetre, mint ahogy a későkapitalistára – csak „jóléti csekk” nélkül. A kihívás azonban ennél messzebbre vezet: lehet-e a szegényből proletár? – ez volt a XVIII—XX. század közötti termelés- és társadalomtörténet egyik alapkérdése; ma a fordítottja lényegesebb kérdés: a haszonelvűség és a hatékonyság jelen korszaka után szükségképpen minden proletár pauperré lesz-e?

A magyar rendszerváltásban kialakuló magánosítási, elsajátítási, szabadrablási évek alatt az ipari munkásság mintegy kétharmada lett kimustrálttá, elbocsátottá, „kiszervezetté”, idejétmúlttá, az agrárgazdaságok üzemeinek fizikai munkásai is javarészt visszaparasztosodtak vagy munkátlanná váltak, a nagyüzemi mezőgazdaságban a kézi munkaerő „hozamértéke” a XVIII—XIX. századi szintre zuhant vissza, s ha egy részük a szolgáltató szektorba ment is, a háztáji gazdaságok leépülése, leszorítása, kereskedelmi piacokról is száműzése mintegy „bevégezte” ezt a folyamatot. Ami a társadalmi mobilitásban a XX. század első harmadától, az iparosodás és vidékmodernizáció korszakára jellemzően megtörtént, majd a „szocialista nagyipar” fejlesztésével és új városok fölhízásával centralizációs história tárgyává vált, az ma ismét a munkátlan paraszt, a perspektivikusan munkanélküli munkás és a kisebb piaci szegmensen épphogy csak megélő szolgáltató szűk tartományába szorult. Minden feltörekvő, mobilitásra képes és hajlandó munkavállaló tökéletes terelőfallal találja magát szemben, távlatos horizontján pedig nem a csábító kreatív iparágak, hanem a sikeremberség reménytelensége és a munka (egyúttal bevétel, jövedelem, megélhetés és szociális gondoskodás) nélkül maradó létforma jövőképe fixálódik.

Analógiák – Kelet és Nyugat

A munkanélküliség szerkezetében valószínűleg éppoly fontos komponens a tradicionális ipari munkások (szervezett) ereje, mint a termelési viszonyok egymásra épülése vagy mint a munkához jutás mindennapi esélye, esetleg garantáltsága. Munkanélküli lehet az, akinek már volt munkája; lehet az, akinek majd csak lesz munkája; s az is, akinek nem is volt, nem is lesz már munkája. Maga az elkerülhetetlen folyamat persze még nem a végzet maga – de mivel leggyakrabban az érintettek döntéshozatali részvétele, felelős beleszólása nélkül indul a munkanélkülivé válás folyamata (értendő itt: elbocsátás, indoklás nélküli szerződésbontás, indokolatlan időre kapott szerződés, magánvállalkozói engedély kiváltására kötelezés, leépítésre vagy átszervezésre hivatkozó egyoldalú munkáltatói viszony megszüntetése stb.), egyhamar függetlenné lesz a munkavállalói szférától, tömeges megjelenése is átcsap az egyének feje fölött... S ha valamennyi modern, szabadversenyes piacra és plurális demokratikus szisztémára épülő állam meg kell hogy küzdjön a munkanélküliséggel (v.ö. spanyol, olasz, görög stb. munkapiac), továbbá a legtöbb hasonló jóléti aspirációkkal élő társadalom is egyre alkalmatlanabbá válik arra, hogy kezdeni tudjon valamit is a tömegméretű munkátlanság rémével, akkor kétségtelenül jogos közérzetté lesz, hogy minálunk is számot kell vetni a várható hatásokkal. Nyugaton a munkanélküliség egykor csak a nagy kiterjedésű ipari körzeteket érintette – ma pedig a francia parasztot ugyanúgy, mint a német autógyárban dolgozó török, kínai, jugoszláv vendégmunkást vagy a magyar kishivatalnokot egyformán fenyegeti.

A munka és a munkátlanság közti kapcsolat ma különösen a fiatalok foglalkoztatottságának és a nyugdíjas-korúak szociális ellátásának kérdése lett. A mobilitás sem csupán a munkaerő-szükséglet változásának, tehát a termelési struktúrák fejlődésének problémája, hanem a munkavállalók attitűdjétől is függő, a munkáltatókkal szembeni kollektív kiállást ugyancsak előidéző társadalmi aspirációk kifejeződése is… – ekként pedig határai épp ott lennének, ahol a termelő üzem, tulajdonosi szféra, államosított érdekeltség, mutyiban szerzett birodalom egyre kevésbé hajlamos „nyitott fülekkel” fordulni a társadalmilag képződő, munkapolitikával teljességgel ellentétes megoldások irányába.

Nyugaton, amíg a jóléti állam képes még eltartani dologtalan tömegeit, a munkából való kilépés kevésbé élettörténetre szóló, mert – egyebek közt, a szociális kompenzációk mellett – a térbeli mozgás gyakorlata általánosabb, mint nálunk. Ám attól, hogy a mobilitások a munkahelyi biztonság megszerzésének igényét veszélyeztetik, várhatóan mindenütt megnő (esetleg újragenerálódik) a család szociálisan védő, anyagi erőforrásokat és társadalmi biztonságot garantáló funkciójának igénye. Ezért izgalmasak azok a viták, amelyeket az informális gazdaságról, a közmunkákról, a „kaláka” vagy a feketén végzett munka lehetőségéről folytatnak a szakemberek, mert hiszen a hangsúlyok nemegyszer eltolódnak a „nempiaci gazdaságban való részvétel” és a „nem árucikként kezelt munka” felé. Vagyis a szakszervezeti mozgalmak helyét az önszervezés mikrorégiói, a családok és társas körök veszik át talán, s a szabályozatlan munkák és munkahelyek száma exponenciálisan megnő, a kreatív ágazatok felfutnak, a szolgáltatóiak még megélnek, a szervezett munkapiac azonban mint olyan tökéletesen elbizonytalanodik, érdekképviselő és közvetítői szervei megszűnnek, alkuképtelen pozícióba kényszerülnek, vagy egyenesen elmállanak, mivel tagságuk egyre kisebb, hivatkozási alapjuk elporlik az átalakulás folyamatában.

A munkaerőpiac kettőssége (klasszikusan: az erős szakszervezet által védett erős csoportok és a munkavállalói bázis garantáltsága) ezidő szerint az alkalmi munkások rövid távú együtteséből áll, jószerivel mindenütt szemben a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság helyi és strukturális szférájával. E kettősség által befolyásolt input/output ciklikusság ma már egyre inkább a múlté, akkor is, ha egyre kisebb az esély, hogy a kilépés és belépés között nem növekszik az időtartam, vagyis hogy a munkátlanul töltött idő minimálisan rövid, áthidalható. Ellenkezőleg: az átlagos, mondjuk 40 éves vagy annál idősebb korosztály munkapiaci újraelhelyezkedési ideje a szociálpolitikai kompenzációkkal támogatott idő (ma három hónap) sokszorosa, jó esetben átlagosan másfél-két év, vagy annál egyre növekvő mértékben több is. Az ipari tömegek feltörekvő pozíciója (főként az USÁ-ban és például az olasz agrármunkaerő-piacon) a huszadik század első harmadában feltűnően javult, majd drámaian romlott, a század második felében a jövedelmek egyre inkább a különböző bérek és munkák keverékéből származtak, jóléti és rosszul fizetett munkahelyek vegyes jelenlétéről tanúskodtak a munkaerő-piaci tükrök. Mindemellett most válik egyre gyakoribbá, hogy a jóléti politika csökkenteni kénytelen segélyeit, ezzel csökkenti a munkaerő rugalmasságát és hozzájárul ahhoz, hogy a másodrendű munkák munkaerőpiaca növekedjék. Vagyis nagy esélye van annak a lecsúszásnak az EU újonnan csatlakozó államaiban is, ami a másodrendű munkák számának—súlyának növekedéséből származik majd (feldolgozóiparok, szolgáltatások, tervezésre fókuszált részfeladatok stb.). Átmeneti piaci viszonyok között az európai periférián is harsányan lezajlik majd mindaz, ami a nagy munkavállalói háborúk klasszikus csatáiban a visszaproletárosodás tüneményeként volt leírható, s ez a munkapiac nyitottságának következtében teljességgel független a magyar munkavállaló kormányhívek létszámcsökkenésétől vagy formális létszámnövekedésétől (alkalmi, segély-szintű vagy bérminimum alatt kényszerrel foglalkoztatottak statisztikai munkavállalói létformájától), továbbá az európai magyar migrációtól is.

Az orbáni vízió, mely az uniós és világpiaci munkaerő-politikák liberális programjainak bukásáról s ellenében a nemzeti keretek közé zárt kényszerfoglalkoztatási programok totalitárius stratégiájának bevezethetőségéről, autark gazdaságról és „munka alapú társadalom” nemzetiszocialista látképéről szól, hovatovább épp olyan képtelenség, mint a Tisza-tó vagy a Balaton víztisztaságát és mederszintjét függetlenné tenni az időjárástól, talajviszonyoktól vagy ökológiai jelenségektől. Lehet ezt parancsszóval megkísérelni, de a feltörekvő újgazdagok keze alá besorolható, katonai és munkafegyelemmel irányítható tömegek egyenirányítása részint a korai szocializmusok éveiben is csak terrorral volt esélyes, részint a korai fasizmusok idejében is bukásra volt ítélve. A mai adottságok pedig épp ellenkezőek – talán a nemzeti hadigazdaságot leszámítva. Ennek nyílt bevezetése persze még várat magára, de végnapjai is mérlegre tehetően meg vannak számlálva. Van még további esély is egy újonnan csatlakozott országok teljes körét „Sinistra körzetnek” nyilvánító nagyregonális szerveződésben, de ebben sem lennének sikerképesebbek a munkanélküliséget totalizáló egyes államok, ha egymás kiszorítására, leküzdésére, megszállására kényszerülve keresnék a kelet-európai volt-szocializmusok mai jövőképét.

A munkába állni nem tudó fiatalok hányada és az új munkaerő-megtakarító technológiák bevezetése olyan új társadalmi aktorok számszerű gyarapodásához vezethet, akiknek léte a munkásösszetartozás és az elemi szolidaritás hiányával körülírt lesz, kiegészülve az immár generációs tömegben átélt élménnyel, hogy a „dolgozás” és a munka felosztotta életvitel—szabadidő—háztartás sosem látott vízió lesz a munkavállaló fiatalok mintegy harmada számára. Egy—másfél generációsan nem ismerik immár a munkaidő, munkába járás, munkabiztonság, jövedelembiztonság, létbiztonság fogalmait, ennek révén azután maguk is jórészt alkalmatlanok lesznek ilyen mintázat elsajátítására, sőt a mobilitás, a változások, a térbeli kiszolgáltatottság még hatványozottabban időlegessé teszi a munka mint létforma egészét. A „nem-munkásoknak” ez a „nem-osztálya” (André Gorz kifejezésével) perspektivikusan kezdi elveszíteni a munkához való jogát, s egyúttal azt az esélyt is, hogy bármikor munkája legyen, ezzel megmaradjon vagy följebb jusson, hasonlóan a feltörekvők korábbi nemzedékeihez. Ezzel a magyar és kelet-európai gazdaságban is hatványozottan számolni lehet és kell… – márcsak azért is, mert az államilag szabályozott szükségletgazdálkodás még fényévnyi távolságban van a jóléti—pazarló gazdálkodástól, s e fényévet sem az állami eszközrendszer (privatizáció, átmentési technikák, csődeljárások, munkásrészvények, külföldi tőke beáramoltatása, új ágazatok és innovációk kialakítása stb.), sem pedig a gazdaság hazai szereplőinek attitűdjei nem tudják külön úton megjárni a gyorsuló időben és a globalizációs sodrás közepette. A „nemzeti út” ebben a tekintetben perfekt zsákutca, a maguk mögé önállóan emelt torlaszokkal, a kijárat esélyét megszüntetve.

A munkások érdekeit Európa államainak többségében két szervezet képviseli: a szakszervezet és a szocialista politikai/parlamenti pártok. (Más kérdés, hogy gyakran ugyanaz a szektor adja a vezetőséget és a tagságot..., vagy hogy e pártok csak a saját ország politikai palettáján „szocialisták”, amúgy meg csupán a privát gazdagodást szolgálják…, individuálisra hangolt makrokörnyezetben fontolgatnak kollektivisztikus és szociális megoldást). A magyar munkás-állapotok azonban lényegében alkalmatlanok ma már arra, hogy a sztrájk, a presszió fegyverével, illetve az ökonomikus megegyezés, a közös érdektér meghatározásával a politika színterén valódi kompromisszumok keletkezhessenek. Túl a formalizált és rendszerideológiává avatott demokrácián, egyéb gondok is adódnak. Az alkalmazás még mindig javarészt állami, állampolitikai eszköz maradt, vagy – mint az Orbán-beszéd azt tükrözi – ellene csak erőszak vagy erős megegyezési hajlandóság képes felvenni a harcot. De tovább élnek azok a belső érdek-hierarchiák, azok a prioritási—előnybiztosítási stratégiák, azok a szervezeti devianciák és gondolkodási konzervativizmusok, amelyek a megszűnt osztályhelyzet aktorait már csupán egy széthullott lánc szemeinek látják, amely nem képes egységes erővel föllépni a hatalmi érdekszféra modernizálódási érvei ellenében, de amelyet a jól megfontolt állami csődmentés (és uralmi elit-érdekeltség) majd megment a szétesett láncszemek összeforrasztásával.

Tegyük hozzá, hogy a munkaerő-állapot ma korántsem az egységes osztályfellépést segíti: egyik szélen a mindennapi portorico-rumos beafsteckért harcolók, másikon a pauperizálódók laza és növekvő tömegéről van már csak szó. Ráadásul a munkanélküliséggel fenyegetett aktorok java része - mondjuk huszonkét esztendeje - még hitt a hazai reformok, a kelet-európai rendszerátalakítás programjában, politikai előtörténet részeiként fogadta el a válság jeleit, s komolyan vette, hogy az állami beavatkozás helyett a vállalkozás merészsége lesz új államideológiává. Lett is, de csupán hamis szólam maradt: az elosztási igazságosság helyébe a „szerzés” doktrínája lépett minálunk és nagyrégiónkban is. Egyszerre van jelen a praktikus „haszonelvűség”, vagyis egy gazdasági értelmű hatékonyság, amelynek kritériuma az optimális és igazságos megoldások felé közelítés (növelni egyesek jólétét mások jólétének csökkentése nélkül), jelen van ugyanakkor egy „szervezett egyenlőtlenség”, amely az újrarendezés „igazságos” kritériumait keresi, valamint jelen van egy társadalmi alapszerkezetre ható liberális kötelezettség-elosztás, amely szükségképpen úgy tálalja a köz javát, hogy annak megvalósítása csak egyesek nyomorán át elérhető legyen. Ez utóbbi ellen szól Orbán jónéhány vizionált mondata, de konklúziója korántsem a kompromisszumkeresés, hanem a direktívák és kényszerek országának, munkabüntetéssel javadalmazott álközösségi nemzetnek derivátumával függ össze.

E rendszerben azonban épp azok teljesítménye nem hat eredményként a gazdasági játszmában, akiknek a múltbeli teljesítménye már jelen van a spontán és az intézményesített rendben (gondolok itt nyugdíjasokra, közmunkásokra, magánnyugdíjpénztári tagokra, kishivatalnokokra, megtakarításaiktól megfosztottakra, állami és közalkalmazottakra, elhelyezkedni képtelen végzett diákokra, álláshelyet kereső egész korosztályokra stb.). Az Adam Smith-re visszautaló „láthatatlan kéz” elmélete viszont újra előkúszik, hisz épp a peremfeltételeket manipulálni képes külső erő maradt ki belőle, nem érdemesül sem érdem, sem teljesítmény, sem társadalmi hasznosság, sem felkészültség, sem innovációs hajlandóság – csakis az alkalmi hasznosságcentrikusság, a kapcsolati tőkén belüli szolgai feladatjutalom, a jólétet célzó elemek kiérdemelhető ajándéka (Welfareism a Well-being helyett) –, illetve ennek másik végletén: a teljes pauperizálódás a most kialakuló jövő útja.

A pauperizálódás pedig – mondhatja bárki – világtendencia manapság, mindenütt belső konfliktusok, dezintegrálódás kíséri a felhalmozott jó, a privát tulajdon, a versenyképesség és a sikeresség szép látszatait, a társadalmi össz-elégedettséget. Csakhogy: a mi mai változásainkban nem a posztmodern, nem a felhalmozó jólétiség utáni állapot (a jobb közérzetért küzdés) a jellegadó, hanem a prekapitalista felhalmozás, a farkasok küzdelme, a kis halak és nagy cápák mérkőzése. Ráadásul ezt az ideológia szintjén nemcsak az állami és a vállalkozási miliőben zajló egyenlőtlenség kíséri, hanem az a modern ideológia is, amelynek szókészlete a demokrácia, a lehetőségek határtalansága, a szakszerűség és a hatékonyság cölöpein áll… – bizonyos „felhatalmazások” előnyben részesítése, bizonyos társadalmi szavazótábor állítólagos jóváhagyása alapján önkényesen vállalt küldetésesség…

Kelet és Nyugat munkaerőpolitikai piacának összehasonlítása persze lehetetlen egy további rövid kitérő nélkül: szükséges itt utalni arra a szociális konfliktusra, amelynek hordozója az ideológia és a gazdaság, következményeinek egyike pedig az eldurvuló munkaerőpiac és a munkanélküliség. Ezt követően pedig, mint a kortárs nagy útmutató édesbúsan kegyetlen jóslatából az egyértelműen kiderülhet, „bármi megtörténhet”,[4] s ha Herta Müller Nobel-díjas könyvét korszakos üzenetként olvassuk, még arra is fény derülhet, hogy a bármitőli félelem elkerüléséhez szükséges élet-energiák ugyanott találhatók, ahol a belátó kompromisszumok társadalma a fennebbvaló eltökélten nagyívű vízióját törekszik szolgaian kivitelezni, hisz övé a hit, a remény és a szeretet is, az irracionalitás és a reménytelenség is, a lázadás esélye és a játékszenvedély kondukátori vakreménye szintén.[5] A jóléti és jólléti állapotok közti különbség ott, ahol a lét- és a nemlét-állapotok közötti határok is málladoznak immár, korántsem teljesen a rendszerkritikai vagy kríziselméleti alapképletek kérdése. Hanem létkérdés, épp úgy, ahogyan 1989–90 változási pillanatai létkérdések voltak, szemben az akkori feltörekvőkkel, új elitekkel, nemzeti öntömjénezésben és lekezelő szomszédságpolitikában jeleskedő közszereplők letűnt harsogásai közepette. Ez nemcsak a fizikai vagy szellemi értelemben vett, hasznossági mutatókkal kicentizhető eredményesség kritériuma, nem a „munka-alapú” társadalom új tévképzetének konfliktushelyzete pusztán, hanem az új munkavállalók erejének, önérvényesítési játszmáinak, összefogásának és harcképességének későkapitalista kori alapdilemmája.

Egyelőre válaszok és súlyos normasértések nélküli közállapotokban. Egyelőre.

Könyvészet

A szociális piacgazdaság ma. 1996 Batthyány Lajos Alapítvány, BKE és Konrad Adenauer Alapítvány tudományos konferenciája. BLA kiadója, Budapest.

Amin, Samir 1991 A la périphérie: fin de la libération nationale? In Le Grand Tumulte? Les mouvements sociaux dans l’économie-monde. Ed. La Découverte, Paris, 104-152.

Andorka Rudolf – Spéder Zsolt 1996 Szegénység Magyarországon, 1992–1995. Esély 4:25‑52.

Angelusz Róbert – Nagy Lajos Géza – Tardos Róbert 1988 Szembenézés a munka­nélküliséggel. MKI Tanulmányok, beszámolók, jelentések XX/6. Budapest.

Arrighi, Giovanni 1991 Siècle du marxisme, siècle de l’Amérique: formation et transformation du mouvement ouvrier mondial. In Le Grand Tumulte? Les mouvements sociaux dans l’économie-monde. Ed. La Découverte, Paris, 56-103.

Bánfalvy Csaba 1989 A munkanélküliség. Magvető, Gyorsuló idő, Budapest.

Fitoussi, Jean-Paul – Szpiro, Daniel 1983 Politique de l’emploi et réduction de la durée du travail. Florence, European University Institute. EUI Working Paper No. 48, 31 p.

Gunder Frank, André 1991 Les mouvemets sociaux dans l’histoire récente. In Le Grand Tumulte? Les mouvements sociaux dans l’économie-monde. Ed. La Découverte, Paris, 153-202.

Hárs Ágnes 1992 A nemzetközi migráció néhány problémájáról. Szakirodalmi áttekintés. Szociológiai Szemle, 2:103-137.

Hirschmann, Albert 1986 Vers une économie politique élargie. Ed. de Minuit, Paris.

Kaes, René 1966 Comportements et représentations culturelles chez les ouvriers: perspec­tives de recherche et résultats. In Chombart de Lauwe ed. Images de la culture. Les Editions Ouvrières, Paris, 81-89.

Kalleberg, Arne L. 1992 Foglalkozási viszonyok és munkaattitűdök Magyarországon és az Egyesült Államokban. Szociológiai Szemle, 1:23-43.

Kertesi Gábor – Sziráczki György 1983 A munkaerőpiac átstrukturálódása Magyar­országon. Műhelytanulmányok. Szociológiai Kutató Intézet, Értékszociológiai Műhely, Budapest.

Laky Mihály 1991 Az infláció leküzdésének nem kormányzati módszerei. Szociológiai Szemle, 103-109.

Ledru, Raymond 1966 Sociologie du chômage. PUF, Paris.

Lepage, Henri 1980 Demain le libéralisme. Inédit, Paris, 547-576.

Makó Csaba – Gyekiczky Tamás 1990 Some Socio-Economic Aspects of Unemployement. In Almanach, 1990. Institut of Sociology, Hungarian Academy of Sciences, Budapest, 19-36.

Micklewright, John 1992 A magyar munkanélküli-ellátás. Európai Fórum, 1:36-55.

Mossé, Eliane 1985 Les riches et les pauvres. Ed. du Seuil, Paris, 212-252.

Packard, Vance 1971 Feltörekvés, reklám és szexualitás Amerikában. KJK, Budapest.

Pugliese, Enrico 1989 A munkanélküliség három formája. Szociológiai Figyelő, 3:168-176.

Sík Endre – Kelen András. Az „örök” kaláka. / A társadalmi munka szociológiája. Gondolat, Budapest.

Skidelsky, Edward – Skidelsky, Robert 2014 Mennyi az elég? A pénz imádata. Érvek a jó élet mellett. Corvina, Budapest.

Somlai Péter Ördög a falon. Kézirat. Budapest, 9 p.

Szeljunyin, Vaszilij 1989 Gyökerek. Európa, Mérleg könyvek, Budapest.

Tardos Róbert 1982 Gazdasági alkalmazkodás az aktív keresők körében. TK Tanulmányok, beszámolók, jelentések. Budapest.

Tóth István György 1991 A társadalmi (elosztási) igazságosság problémája. Szociológiai Szemle, 151-171.

Wallerstein, Immanuel 1991 Histoires et dilemmes des mouvements antisystémiques. In Le Grand Tumulte? Les mouvements sociaux dans l’économie-monde. Ed. La Découverte, Paris, 10-55.

Wolf, Alain 1994 Nyelv, kultúra és szexualitás. A Nemi szerepek a civil társadalomban sorozat keretében elhangzott előadás, jegyzetek, ELTE Angol-amerikai Intézet, Budapest.

Závodszky Géza 1992 Az Amerika-motívum és a polgárosodó Magyarország (a kezdetektől 1848-ig). Atlanti Kutató Központ és Kiadó, Budapest.

[1] lásd korunk hőséről közölt írásomat itt: http://regi.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/33239-kisebbsegben-korunk-hose-a-kozjo-oligarchaja

[2] Dolgozatom a témakör szélesebb feldolgozására elnyert OTKA-pályázati kutatás egyik rész-elemzése volt (T 018210).

[3] Orbán Viktor beszéde Tusnádfürdőn, 2014. július 26. https://mandiner.hu/cikk/20140728_orban_viktor_a_munkaalapu_allam_korszaka_kovetkezik_beszed_tusvanyos_2014

[4] „Könnyen lehet, miután bármi megtörténhet, hogy eljön a mi időnk.” – lásd a fentebbi Orbán-hivatkozást, 2014. július 26.

[5] Herta Müller: A róka volt a vadász. (Carl Hanser Verlag, München 2009, Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2010.)