Erdélyi magyar áttelepült értelmiségiek identitásválságának elemzése

A 80-as évek végétől Közép- és Kelet-Európában olyan történelmi változásoknak lehettünk és vagyunk tanúi, részesei melyeknek mindennapi életünkben kimutatható következményei vannak. Ilyen társadalmi jelenség a migráció növekedése a térségben, ahol a lakosság jelentékeny hányada mozdult és mozdul el az általa fejlettebbnek ítélt régiók felé. A migrációs késztetés fokozódásában minden esetben szerepet játszanak az egyén személyiségfejlődése során sajátosan strukturált élménylenyomatok, mint belső meghatározó tényezők és az olyan külső kényszerítő erők, melyeknek hatása alól nehezen tudja magát kivonni az egyes személy és az érintett közösség egyaránt, úgymond tehetetlen ezekkel szemben, vagyis az adott helyzetnek, az "itt és most"-ban konstruktív megoldási alternatívája nincs. A migrációs késztetés fokozódásában a külső és belső meghatározó tényezők folyamatos egymásra való kölcsönhatásának felismerése és az összefüggések feltárása a jelenség megismerésének elengedhetetlen feltétele.

Az erdélyi magyarság az utóbbi 70 évben, de kiváltképpen a szocializmus utolsó évtizedében, magyarságtudatának nyílt, szabad vállalásában, Magyarország szellemi, irodalmi értékeinek hozzáférhetőségében, a valós személyközi kapcsolattartás lehetőségeiben rendkívül nagy méretű korlátozást szenvedett el, ami jelentősen gátolta pozitív jövőképének kialakításában és önmegvalósításában. A román államhatalom részéről elszenvedett tiltások, korlátozások ellenére az erdélyi magyarságnak az anyaországra való fokozott odafigyelése a magyar nemzeti identitástudatának megőrzését szolgálta. Másrészt a tiltások, korlátozások következtében mintegy reakcióként alakult ki az erdélyi magyarság köreiben az anyaország idealizálása és ezzel egyidőben a magyar nemzeti identitástudat túlhangsúlyozása. Ez a jelenség (az idealizációs attitűd) mindenképpen fontos szerepet játszott az áttelepülési döntés meghozatalában. Bár hogy az valójában csapdát jelentett, csak a valósággal való konfrontáció után derült ki. És ettől a pillanattól beszélhetünk identitásválságról.

Jelen tanulmány személyes motiváció és szakmai kérdések alapján készült, mivel én magam is 1989-ben telepedtem át Erdélyből  Magyarországra. Az erdélyi magyar értelmiség Magyarországra történő áttelepülésének jelenségkörét képező életesemények megismerése, elemzés által történő megértése képezte munkám indíttatását, fő mozgatóerejét. Tisztában vagyok azzal, hogy ez csupán egy kis részét képezheti az Erdélyből történő áttelepülés átfogó elemzésének, de az egész problémát át nem foghatom, már csak annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy ez nem egyszemélyes feladat. Érdeklődésem középpontjában az áttelepült erdélyi értelmiség identitásválsága és egyensúlyának újrateremtési kísérletei állnak.

Bízom abban, hogy e kornak történelme által determinált sajátos "kisebbségi" léthelyzetre, a növekvő áttelepülési kedvet meghatározó tényezőkre és végül az áttelepülés következtében kialakuló identitásválság tényezőire sikerül munkámban rávilágítani. Tulajdonképpen egy állapotképet kívánok felmutatni és elemezni az áttelepülés pszichikus esemény-dinamikájáról, valamint az egyéni sorsalakulásokban tükröződő identitás-módosulásról.

A kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben a migrációs  események körében új szerveződési formák jelentek meg. Megszűnt a kényszerű bezártság, elszigeteltség, megnövekedett a határok átjárhatósága, lehetőség nyílt az élet többféle területén is a szabad választásra. Ma már a saját országa határain túlra kívánkozó inkább élhet a szabad választás lehetőségeivel. A külföldi utazásokra, a külföldi tanulmányok folytatására, a kapcsolattartás különböző formáira törvényes lehetőségei vannak, szemben a kelet-európai rendszerváltások előtti, kényszerű, következményeiben nyomasztóan súlyos vagy-vagy választás helyett.

A rendszerváltás küszöbén Magyarországnak a szomszédos országokban kisebbségi sorban élő magyarok sorsa iránt mutatott rokonszenve, a problémájuk felvállalása nem maradt visszhang nélküli az ő saját köreikben sem. A fiataloknak az anyaországban való tanulás lehetőségét kínálták fel, mintegy anyagi támogatással segítvén ezt a különféle alapítványok, melyek mind ezidőtájt születtek. Ebben az időszakban az érkező menekültekkel való foglalkozás, a reájuk való odafigyelés bátorítást jelentett azok számára, akik csak fontolgatták az áttelepülést és mindazoknak a fiataloknak a számára, akiknek az anyanyelvükön való tanulás a szülőhazájukban lehetetlenné vált, illetve nagy mértékben akadályoztatva voltak ebben, vagy hátrányos megkülönböztetést, jelentős korlátozásokat voltak kénytelenek elszenvedni szakmai előrejutásukban a nemzetiségük miatt. Ennek eredményeként az 1990—1991-es tanévvel megnövekedett a különféle alapítványi ösztöndíjakkal Magyarországon tanuló külföldi magyar diákok száma. Sajnos ezzel párhuzamosan következett be a demokráciából való gyors kiábrándulás, a marosvásárhelyi pogrom Erdélyben, a jugoszláviai háború borzalmainak következményei Vajdaságban, a volt szocialista országokban a rosszabbodó gazdasági helyzet, az életszínvonal gyors romlása a magyarországiéhoz viszonyítva. Ezek mind olyan tényezők, melyeknek hatására megváltozott az itt tanuló és eredetileg szülőhazájukba visszatérni szándékozó diákok áttelepedési kedve, sőt mi több ez növelte az otthon maradni szándékozók áttelepedési kedvét is.

„Ahol tengődnek, nincs maradás. Megindultak. Szükségük nyomást teremt" - fogalmazza meg Günter Grass az Európát fenyegető újabb népvándorlásról, melyet feltartóztathatatlannak jövendöl. Tévesnek ítéli meg Európa hiedelmét arról, hogy "erődként érintethetetlen maradhat". A kivándorlást megtiltani nem lehet, hisz a nemzetközi jog elismeri az egyén jogát arra hogy menedéket keressen, de az is igaz, hogy nem kötelezi az államokat a menedék nyújtására. A menekültek befogadása csupán emberiességi attitűd kérdésének minősül, melyet "szíve joga" gyakorolni minden országnak, ha ő erről épp úgy dönt. Közel sem új felismerés, hogy a menekült-probléma mindig is politikai probléma volt, valamint üzletet jelentett az üzérkedők és ügynökök számára, következésképpen a külpolitika része, ekként is kell értelmezni a kibocsátó és befogadó ország részéről egyaránt. Addig míg a nemzetközi szolidaritás elvét a kivándorlások, a menekültügy vonatkozásában csupán anyagi támogatással, segélyprogramok megszervezésével álcázva igyekszenek megoldani és nem olyan gazdasági és külpolitikai intézkedések alkalmazása révén, mely arra szolgálna, hogy magukat a tömeges menekültmozgalmakat előidéző problémákat számolják fel, addig lényegében minden marad a régiben, változatlanul.

Az újabb népvándorlási „kedv" megnövekedése a Trianon után leszakadt országrészek magyar lakosságának részéről az 1990—1991-es években határozottan érzékelhetővé vált Magyarországon. Ezek a történések keltették fel az érdeklődésemet, és így bővült a tanulmányom témaköre azzal, hogy 1992-ben elkezdtem vizsgálni a Magyarországon tanuló külföldi magyar diákok általam feltételezett áttelepedési szándékának növekedését. A két csoport közötti különbözőségeket részben a Magyarországra kerülés oka, háttere és a krízispotenciálok különbözősége képezte. Az 1990-es évvel bezáróan húsz Magyarországra áttelepült erdélyi magyar értelmiségivel és mintegy kvázi kontrollcsoportként harminc - Magyarországról Trianon óta leszakított országrészekből érkező -  jelenleg Budapesten és Szegeden, különféle egyetemeken és főiskolákon tanuló diákkal végeztem vizsgálatokat.

Ami betekintést enged az áttelepülés tulajdonképpeni természetébe, az a szóban forgó személyek életútjának, az általuk megélt eseményeknek hiteles felidézése által válik lehetségessé. Ezért fő vizsgálati módszerként a meghatározott szempontok szerint strukturált mélyinterjút használtam, úgy állítva össze a szempontrendszert, hogy az áttelepültek által megélt valóságról kapjak képet, és így a legszemélyesebb információs anyag egyben a legobjektívebb legyen. Az általam alkalmazott mélyinterjú kérdéseinek szempontrendszere a következő:

1.   A döntéshozatalt meghatározó tényezők (az oksági rendszer alakulása folyamatában és történetiségében).

2.   Az áttelepülés megszervezése, kivitelezése.

3.   A beilleszkedés sajátosságai.

4.   Kapcsolatok és barátságok alakításának jellegzetességei.

5.   Kapcsolattartás a szülőfölddel.

6. A jövőtervezés főbb ismérvei.

 A határainkon túlról jött és itt tanuló egyetemista és főiskolás diákok vizsgálati csoportjánál a mélyinterjú szempontjai annyiban változtak, hogy az áttelepülés indító okai és háttere helyett a Magyarországon való tanulás megindoklását kértem, és az áttelepülés módozatai helyett a Magyarországon való tartózkodás jellemzőiről kérdeztem meg őket.

Az áttelepülés következtében előálló nehéz élethelyzettel való megküzdés vizsgálatára még a Folkman és Lazarus konfliktusmegoldó (Ways of coping) kérdőívnek a Kopp Mária és Skrabski Árpád (1992) által használt, és a Magyar lelkiállapot című tanulmánykötetben közzétett, rövidített változatát alkalmaztam mind a két vizsgálati csoportnál, egységesen. A coping kérdőívek a személyre nehéz élethelyzetben jellemző megküzdési stratégiákat vizsgálják. A stresszhelyzetek a személy életében feszültséget okoznak. A feszültséget pedig kezelni kell. Az eredményesség a feszültség kezelésmódjától függ (Oláh Attila 1993). A nehéz élethelyzetben - Aldwin és Reverson kutatási eredményei alapján - a következő konfliktus-megoldási módozatok váltak ismertté: problémaelemzés, céltudatos cselekvés, érzelmi indíttatású cselekvés, alkalmazkodás, segítségkérés, visszahúzódás. A magyar szerzők 5871 személyen végezték el a vizsgálatot és azonos következtetésre jutottak.

Az áttelepülő a döntéshozatal pillanatában olyan külső és belső kényszerítő erők hatására cselekszik, melyek megnehezítik számára, hogy előre lássa, milyen válságos helyzetbe fog kerülni.

Ahhoz hasonlóan, ahogy nagyon sok válófélben lévő ember, tévesen a válástól magától reméli problémái megoldását, gyakran megesik ez az áttelepülővel is. A döntésének meghozatalakor valószínű, hogy egyedül célravezetőnek ítéli meg lépését, azt feltételezi, hogy végre kezébe veszi saját életének irányítását. Amivel nem számol, az a célországba való megérkezésének pillanatától veszi kezdetét: ekkor következik be a veszteségek saját élményszinten történő megélése. Ezzel egyidőben kezdetét veszi a gyászmunka, melynek során makacsul ismétlődő tény, hogy a régi elveszített értékekkel való szimbiózis fenntartására való igény ellenszegül az elszakadás követelményeinek. A szülőföldtől, az otthontól való elszakadás megváltoztatja addigi világlátásunkat, önértékelésünket. Új helyzetében az áttelepültnek le kell mondania szerepkörei bizonyos részéről, melyek stabil önértékelését biztosították, beépültek identitásába, vagyis az új helyzetében működőképes identitást kell felépítenie. Egy és ugyanazon időben két különböző, egymással ellentétes irányú pszichés szükséglet ütközik, ami a személyt könnyen kaotikus élményállapotba sodorhatja. Az egyik a veszteségek meggyászolásának a szükséglete és ezzel egyidőben jelentkezik az egzisztenciaépítés imperatív szükséglete is. A veszteségek számbavételéhez és feldolgozásához időre és munkára van szükség. A gyász első fázisát leginkább a dermedtség, a bénultság jellemzi, amely a felszínen érzéketlenségnek, közömbösségnek tűnhet, de valójában az erős érzelmi megrázkódtatásból következik.

Az áttelepültnek ebben az időszakban számos gyakorlati teendője van, jóformán hivatalos ügyek intézése tölti ki a kezdeti időszakának nagy részét a befogadó országban. Mindez számára még jól is jön, mert ezzel küzdőképességét, önbizalmát erősíti, de valójában ekkor még érkezése sem volt számot adni magának a veszteségeiről. A felszakadó érzelmek stádiumában a személy lelki alkatától függően jelentkezhet harag, düh, vádaskodás, bűntudatérzés, mely a levertség, kiúttalanság, üresség érzésével váltakozhat. Az elveszítettel való konfliktusos kapcsolat bonyolítja a gyászmunka lefolyását. Minél konfliktusterheltebb volt a kapcsolat, annál nehezebb a sikeres gyászmunka. Az előtörő indulatok, vádaskodások, önvádlások túlzott intenzitása magában rejti a veszélyt, hogy a személyt elárasztják az érzelmek, és nem lát ki válságos helyzetéből. Igen nehéz helyzetben találja magát az áttelepült, mert szülőhazájával való kapcsolata nyilvánvalóan konfliktusterhelt volt, pontosan ezért választotta az áttelepülést, mert nem látott más kiutat problémái orvoslására.

A konfliktusterhelt kapcsolat feldolgozása pedig feltételezi saját viszonyának tisztázását szülőhazájához, saját személyes és kollektív múltjához, amit késleltet és még ráadásul bonyolít az egzisztenciaépítés kényszerű és elodázhatatlan feladata.

A konfliktusterhelt kapcsolat feldolgozása, az egzisztenciális biztonság megteremtésével párhuzamosan, de leginkább azt követően a gyász harmadik keresés és elválásnak nevezett stádiumában valósulhat meg. Ez a keresés öltheti belső dialógus formáját, amely végbemehet az érintett személy részéről különböző kérdések megfogalmazása és azok megválaszolása során. A feltett kérdések megválaszolása nehéz, bonyolult feladat, annál is inkább mert az áttelepült személyes élettörténetének konfliktusai összefonódnak az ő saját kollektív múltjával - annak a közösségnek a történelmével, amelynek szerves része volt. Tovább bonyolítja a helyzetét, hogy a kérdéskörnek a tisztázása és ennek nyilvános felvállalása még a közelmúltban is tabu-téma volt, és még ma is sokszor nem kívánatos, kellemetlen, rossz közérzetet keltő - a létjogosultsága mindenképpen folyamatosan vitatott a kibocsátó és befogadó országbeliek számára egyformán.

A gyászmunkában való elakadás egyik tünet-értékű megjelenési formájának tekinthetjük az áttelepültek esetében az elvesztett otthon túlértékelését, annak szokásaival, értékrendjével együtt. Ilyenkor az történik, hogy az érintett személyek görcsösen ragaszkodnak az élet minden lehetséges területén a régi szokásaikhoz. Egymás társaságának keresése is ezt szolgálja. Saját helyzetüket nehezítik azzal, hogy nem veszik figyelembe a befogadó ország társadalmára jellemző objektív adottságokat, elutasítják, leértékelik azokat és a régi értékrendjükhöz viszonyítva magyarázzák, azzal hasonlítják össze. Nosztalgikus emlékképekből mitoszt szőnek saját használatra, mely megnehezíti azt a felismerést, hogy nem tartoznak már sem a régi haza, de az új befogadó ország társadalmához sem. Lényegében ekkor válnak menekültté, anélkül hogy ezzel együtt járna a menekült identitástudat kialakulása.

Identitásválság tüneteként kell értelmeznünk és kezelnünk azt a jelenséget is, amikor az áttelepülő túlbuzgón kíván azonosulni a befogadó ország szokásaival, értékrendjével. Azt állítja, hogy személyes szerencséjének tekinti, hogy megszabadulhatott régi kötelékeitől, melyeket mindig is terhesnek tartott mindenestől, következésképp azokat érvényteleníti és én-idegenként éli meg. Ez esetben a gyász tagadásával állunk szemben.

Identitásválsághoz vezet a védekezésnek az a formája is, amikor az érintett személy teljes passzivitásba süllyed. A sorsra, illetve segélyszervezetekre bízza magát, vagy csodavárásba menekül. A probléma megoldására orientált, aktív cselekvést különféle viselkedési stratégiák alkalmazásával elkerüli.

Önsajnáltatás, mások manipulálása révén, mindenáron másoktól igyekszik gondoskodást kikényszeríteni, melyről azt véli, hogy menekült helyzetében jár neki.

A legnagyobb traumát a talajvesztettség érzése, az elgyökértelenedés, az otthonvesztés gyötrelmei jelentik és pontosan ez az, amiről sejtelme sem lehetett korábban: hogy milyen is lesz ezt megélni, mindaddig, amíg nem tette meg a döntő lépést.

„A talajvesztettség traumája" - állítja Erős Ferenc (1993) - "súlyos identitásválsággal jár. Ennek feldolgozása a politikai emigránsok esetében többnyire egy nemzedéken belül történik, mégpedig a következő fázisokban: először kialakul egyfajta menekült identitás, ezt követi egy olyan állapot, amelyben már nem tekintheti magát chileinek, de franciának sem, végül egyfajta egyensúly megtalálása, amely lehetővé teszi, hogy az emigráns egyszerre két társadalmi referencia rendszerhez, az anyaországhoz és a vendéglátó országhoz tartozzon. A vendégmunkások esetében nincs szó ilyen fajta talajvesztésről: idenditásuk továbbra is egyértelműen kötődik az anyaországhoz, idenditásválság és "bikulturalizmus" igénye csak a következő generációnál lép fel."

A menekültek idenditásválságának pszichopatológiai szövődményeivel foglalkozó kutatásokra utalok, melyek megegyeznek abban, hogy ez a krízisállapot pár hónaptól pár évig is eltarthat, de kronicizálódhat is, és az érintett személy súlyos pszichés zavarokat szenvedhet el. Az identitás újraépítését több tényező befolyásolja: az áttelepült személyisége, világnézete, értékrendje, nyitottsága az újra, az önfejlesztésre, motivációja az önmegvalósításra, az hogy mennyire sikerorientált vagy kudarckerülő a beállítottsága, a személy által alkalmazott preferált elhárítási mechanizmusok, megküzdési stratégiák természete, az életkora, a szülőhazájában betöltött társadalmi, közéleti, politikai szerepe, a befogadó ország állampolgárainak attitűdje az áttelepültek, a menekültek irányába, és nem utolsó sorban az ő saját elképzelései, vágyai a célországról, tervei és az objektív valóság maga, amivel  szembesül.

I/a.  A felnőtt áttelepültek vallomásai alapján kialakuló kép

1. A döntéshozatalt meghatározó tényezők

Többségükben az áttelepült erdélyi értelmiségiek is hosszú folyamatként jelölik meg az áttelepülési döntéshozatalukat. Kevesebben vannak, akik az 1989-es decemberi forradalom után jöttek el, és ők azok, akik rövid döntési időszakról számolnak be. Az interjúanyagok elemzése során nyert általánosítások mögött emberi sorsok húzódnak meg, melyek a személyek által megélt valóság hitelességének a bizonyítékai. Ezen életút-interjúk tartalmának ismerete elengedhetetlen feltételét képezi az áttelepedési döntéshozatal és a krízisfolyamat valódi megértésének. (Munkám II. Szemelvények című fejezetében válogatást közlök ebből az anyagból). Most pedig következzenek azok az okmegjelölések, melyek leggyakrabban szerepelnek mint az áttelepedési döntéshozatalt meghatározó tényezők:

●    A magyar mivoltuk miatt sorozatos frusztrációk, korlátozó intézkedések elszenvedésének kényszerűségei, amik a szakmai előrejutás korlátozásában, a továbbtanulási, továbbképzési lehetőségek beszűkítésében jelentkeztek, és ami lényegében az önmegvalósítás akadályoztatottságát jelentette a személy számára - ezeket említették leggyakrabban.

●    A magyar nyelv használatának jelentős mértékű korlátozását, a magyar nyelvű oktatás lehetőségeinek ijesztő méretű beszűkítését és ennek következtében a saját és a gyerekeik pozitív jövőképének alakítása körüli feszültségeket, szintén említésre méltó, az áttelepedési döntéshozatalt jelentősen befolyásoló tényezőként kell kezelnünk.

●    Bizonyos esetekben a gyermekek jövője miatt érzett félelem, a pozitív jövőkép reménytelensége kerül szembe az egyén személyes érdekeivel. Úgy tűnik, hogy 1989 őszén már a közösségben konszenzus alakult ki: aki a gyermekei jövője miatt teszi meg ezt a lépést, annak az áttelepedése elfogadottá válik. Ez sok esetben áldozatvállalás, más esetekben viszont jó “fedő motiváció”, vagy csak segíti a személyt a már amúgy is kialakított döntésének a véglegesítésében.

●    Az államhatalom intézkedéseinek nyomán a kisebbségi sorsban élők életének ellehetetlenítése folyt az erőszakos asszimilációs politika jegyében. Ilyenformán nem véletlen, hogy a kényszerű kihelyezések, a családok széthullásának veszélye, a szülőföldtől, a közösségtől való elszakadás réme előli menekülést is gyakorta említik okként.

●    Áttelepedésük okaként az államhatalmi szervek, a Securitate indokolatlan zaklatásait, a házkutatásokat, a beidézéseket, a kihallgatásokat, fenyegetéseket, a szabadságvesztéssel való fenyegetéseket (melyből egyeseknek volt is részük) említik  egynéhányan.

●    A gyors, vagy hirtelen döntések körébe sorolható okok: a forradalom utáni kiábrándulás a "demokráciából" és az életveszélyes fenyegetettség megélése a temesvári, majd az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események kapcsán.

2.  Az áttelepülés megszervezése, kivitelezése 

Az áttelepedésre vonatkozó interjúrészletek bizonyító példái azon tényezők köré csoportosíthatók, amelyek az áttelepedés legfontosabb ismétlődő történései és mozzanatai. Az áttelepedés az esetek többségében előre részleteiben is megtervezett volt. Egy esetben előfordult, hogy előre biztosított életfeltételek, lakás és biztos munkahely várta az áttelepülőt. Legtöbben a barátok segítségére, befogadására számíthattak az első időszakban, ameddig ügyeiket intézik, állást, lakást szereznek maguknak. Vannak, akik családegyesítés címén jöttek el, megint mások névházasságot kötöttek. Olyan esettel is találkoztam, ahol a házastársak közül egyik előörsként érkezett. Ez esetben az áttelepedés több szakaszos, óvatos, jól megtervezett és a hátország meghagyásával, a lakás fenntartásával jellemezhető. Végül két személy az áttelepedés "kilépési gyakorlatnak" minősíthető formáját választotta, mely a kettős állampolgárság és a kettős lakhely megtartásával jellemezhető. A szervezettség, az előre részleteiben való megtervezettség, az összes lehetséges értékek átmentése jellemzi az 1989 előtt és után áttelepülőket az általam vizsgált csoportban.

3.  A beilleszkedés sajátosságai

Az áttelepültek életvitelének, az általuk kialakított létfeltételeknek, az anyagi és szakmai területen elért eredményeiknek alapján, valamint a saját szubjektív megítélésük figyelembevételével elmondható, hogy többségük látszólag "sikeresen" beilleszkedett.

Extremitásokkal is találkoztam, s van, akinél a krízisállapot kronicizálódásáról beszélhetünk. Egy személy üldözöttnek, itt, az anyaországban “erdélyi magyarként” kisebbséginek érzi magát, és bevallása szerint azon van többedmagával, hogy bizonyos erdélyi magyar szervezeteket kisebbségi szervezetként fogadtasson el.

A "sikeres" jelző, itt nem a zökkenőmentes, problémák nélküli, befejezett beilleszkedést hivatott jelölni, hanem a személy pozitív irányultságát, és a kezdeti alapproblémák - ami az egzisztenciateremtés alapfeltételeinek teljesítését foglalja magába - eredményes megoldását jelenti. Ez egy rendkívül küzdelmes folyamat, melyre az interjúanyag tartalmából következtethetünk.

Az interjúanyagokban elég sűrűn találkozunk a megküzdés nehézségeinek elpanaszolásával. Ezek közül csupán azokat a tényezőket nevezem meg, melyek a leggyakrabban és ismételten frusztrációs helyzetbe hozták az egyébként is válságállapotban levő áttelepülteket, illetve menekülteket.

Fontosak a verbális kommunikáció mögöttes, informális tartalmának megértési nehézségei, amit- ha a személy nem tartozik egy adott csoporthoz - kívülállóként nehezen, vagy egyáltalán nem tanulhat meg. Annak mértékében kezd érthetővé válni számára a háttér-információ, ahogy kezd személyes érzelmi kapcsolatot kialakítani a csoporttagokkal és ezáltal kezd átalakulni, változtat szokásain és esetleg értékrendjén is. Ez elég sokszor úgy fogalmazódik meg az interjúalanyok részéről, hogy egy nyelven, magyarul beszéltek és mégsem igazán értették egymást. Az erdélyitől "különböző" másik magyar nyelv megértésének, elsajátításának nehézségei nem nyelvtani természetűek, hanem értékrendbeli, szokásrendbeli különbözőségek megismerésének és az ehhez való alkalmazkodásnak függvényei.

A megküzdést nehezíti a helyismeret hiánya. Itt sem a földrajzi ismeretek hiányáról van szó, hanem a Magyarország határain belüli nagyobb közösséggel, az államnemzettel, egy tájegység, egy város, egy falu lakóközösségével, és szűkebb értelemben a családdal, rokonsággal közösen megélt "mi" élményeknek a hiányáról, melyek egy adott helyhez és annak lakóihoz úgy kötődnek, hogy az "élményközösség többletével" járulnak hozzá a közösségi élmény kialakulásának valós tartalmához, ugyanakkor az "utalásnak" a kommunikációban betöltött fontosságát is jelölik.

Szorosan kapcsolódik ehhez a megküzdési nehézséghez a régi közösséghez tartozás, a veszteségélmény feldolgozásának nehéz munkája. A beilleszkedési megküzdést rendkívüli módon nehezíti az otthonvesztés traumája mellett az otthonteremtés feladatának elhalaszthatatlan, imperatív szükséglete.

A másság elfogadásának problémái, a magyarországi előítéletteli viselkedés a menekültekkel, áttelepültekkel szemben, valamint a saját előítéletteli viselkedésük, illetve beállítottságuk a befogadó ország lakóival szemben, mind feldolgozásra váró konfliktus-terület, mely a beilleszkedés, vagy egy újabb egészséges, egyensúlyállapot kialakításának előfeltételét képezi mindenképpen.

4. Kapcsolatok és barátságok alakításának jellegzetességei

 A barátságok, a kapcsolatok alakítása az a terület, ahol a legszembetűnőbbek a személyt ért veszteségek. Úgy tűnik minél több kapcsolata van valakinek, minél erősebb szálak kötik a barátaihoz, annál inkább kötődik egy helyhez is.

Az áttelepültek csoportjának fele az erdélyi baráti kapcsolatait felülértékeli, és a magyarországi kapcsolatait jóval szegényesebbnek ítéli és éli meg. Ők azok, akik az emberi kapcsolatokban kiélezett különbségeket látnak és kritikusan, túlzottan negatívnak minősítik a magyarországi kapcsolattartás és barátkozás formáit. Ez az attitűd egyértelműen jelzi a gyászmunkában való elakadásukat, az identitásválságot. Az áttelepültek másik része egyformán ápol régi, és létesít újabb magyarországi és erdélyi baráti kapcsolatokat. Akik nyitottak az új kapcsolatteremtésre, nyilvánvalóan előbbre tartanak az új helyzetükben működőképes identitás kialakításában, és nem akadtak el a gyászmunkában, mint az előző csoport.

5. Kapcsolattartás a szülőfölddel

Mindenképpen évente legalább egyszer hazalátogat, de rendszeresen évente többször is hazalátogat több mint a fele az általam megkérdezetteknek. Vannak személyek, akik számára megváltozott az otthon, kiürült a város, nincs miért hazamenni. Ha nem lennének a rokonok, nem látogatnának haza, egyenesen viszolyognak a hazalátogatástól. A rendszeresen hazalátogató csoportba tartozó személyek különféle kapcsolattartási formákat építettek ki szülőföldjükkel, és ennek függvényében különbözőféleképpen alakult a Magyarországra való áttelepülésük értékelése.

Egy személy volt képes anyagilag jól jövedelmező, konstruktív kapcsolattartás kiépítésére. Aki számára a kapcsolattartás rendszeres gyakori munkaköri utazásokat jelent Erdélybe, melyet saját kereskedelmi vállalkozása tesz szükségessé. Találkozunk személyekkel, akik olyan formában szándékoznak új kapcsolatokat kiépíteni a szülőfölddel, hogy anyagi lehetőségeik szerint ingatlant vásárolnak ott. Vannak, akik számára csupán annyit jelent a Magyarországon való tartózkodás, hogy most nem Marosvásárhelyről utaznak haza Sepsiszentgyörgyre, hanem  Mosonmagyaróvárról. Hárman a személyes kötődéseken kívül mindenféle közösségvállalást elutasítanak a szülőhazával.

6. Az áttelepültek jövőtervezése

Az áttelepültek többsége - tizenhat személy - relatív bizakodó. Amire vágynak, az a jobb életminőség, több szabadidő, jobb életfeltételek. Mindnyájan jó egészséget kívánnak maguknak, mert akkor minden gond megoldható, úgy ítélik meg. Négyen kissé rezignáltnak mondhatók, nem igazán szőnek távlati terveket, de számukra is fontos, hogy jó egészséggel bírjanak.

I/b. A diákok vallomásainak elemzése

1. Miért tanulnak Magyarországon?

A harminc, határon túlról Magyarországon tanuló magyar diák közül tizenhat erdélyi, hat vajdasági, öt szlovákiai, s három kárpátaljai. Az itt-tanulásuk megindoklásául a tizenhat erdélyi diák közül tizenkettő az anyanyelven való tanulás lehetőségével, a budapesti egyetemi oktatás és egyetemi élet magasabb színvonalával, valamint a Kemény Zsigmond ösztöndíj megpályázásának lehetőségével érvel. Hárman tekinthetők menekültnek. Egy személynek pedig régi álma valósult meg: a romániai forradalom után szabadon jöhetett Magyarországra tanulni, amire mindig is vágyott. Az öt szlovákiai diák egyöntetűen a magyar nyelven való tanulást említi első helyen, ezen kívül pedig magasabb színvonalúnak tartják a magyarországi oktatást és vonzóbbnak a budapesti diákéletet. A hat vajdasági diákból hárman a háborús zavargásokat, a mozgósítások, behívók elöli menekülést, a jugoszláviai háború kitörését említik indokként, amiért Magyarországra jöttek tanulni. A másik három diák is az anyanyelven tanulást említi.

Világosan látható, hogy az egységesnek tűnő "anyanyelvemen szeretnék tanulni" megindoklás mögött számos más ok is meghúzódik, de fedőmotívumként ezt használják. A vajdasági diákok esetében nyilvánvalóan a jugoszláviai háborús helyzetet találjuk a Magyarországon való tanulás megindoklásában az első helyen.

2.  A magyarországi tartózkodás jellemzői

A tizenhat erdélyi diákból menekült státuszt kért és kapott egy diák, akinek most már magyar állampolgársága van. Ketten önfenntartóként, önerőből végzik az egyetemet, nem is volt semmilyen ösztöndíjuk. Az egyikük magyar állampolgárságot szerzett, a másik most is román állampolgár, de szándékában van a magyar állampolgárságot is megszerezni. Tizenkettőnek volt Kemény Zsigmond ösztöndíja itt-tanulásának az első pillanatától, ebből öten visszamondták az ösztöndíjat, visszahonosítást kértek, és kaptak. Heten Kemény Zsigmond ösztöndíjjal tanulnak továbbra is, és a Márton Áron Kollégiumban laknak. Az öt szlovákiai diák Kemény Zsigmond ösztöndíjjal tanul és kollégiumban lakik. A hat vajdasági diákból öten ma is Kemény Zsigmond ösztöndíjjal tanulnak, ezek közül egy lakik albérletben és négyen a Márton Áron Kollégiumban. Egy közülük lemondta a Kemény Zsigmond ösztöndíjat és letelepedést kért Magyarországon. A három kárpátaljai diák Kemény Zsigmond ösztöndíjjal tanul és a Márton Áron Kollégiumban lakik. Ez csupán harminc számbavétel, tényfelmérés a határon túlról itt tanuló magyar nyelvű diák itt tartózkodásának jelenlegi formáiról.

3. Beilleszkedés

Az erdélyi diákok beilleszkedése körül nem merültek fel különösebb gondok, problémák. Megemlítik azt, hogy először vannak távol otthonról, az elején kissé furcsa, szokatlan volt hogy magukra vannak utalva, hogy mindent saját maguknak kell megoldaniuk, nem érezték a szülők gondoskodását, védelmét, de ezen elég gyorsan túltették magukat és különösebb gondjaik nem voltak. Többségük, saját állítása szerint, zavartalanul illeszkedett be a kollégiumi és az egyetemi életbe. A fennmaradó négy diák beilleszkedése is többé-kevésbé kielégítő, de mégsem mondható zavartalannak. Beilleszkedési zavaruk oka mind a négy esetben más természetű. Hárman egészségi problémákkal küzdenek, egy személy politikai menekültnek tekinthető az 1990-es márciusi marosvásárhelyi eseményekben való részvétele miatt.

Fele a diákoknak az ösztöndíj mellett folyamatosan, fele alkalomszerűen dolgozik azért, hogy az itt-tartózkodásának feltételeit biztosítani tudja.

Az öt szlovákiai diákból mind az öten a Nemzetközi Előkészítő Intézetben is töltöttek egy évet, melyre kivétel nélkül mind nagyon szívesen és szépen emlékeznek vissza. Sok embert ismertek meg, sok jó kapcsolatot, barátságot kötöttek és ezek még a mai napig is élő kapcsolatok.

Nagyon sokat járták a várost, megismerték azt, és különösen történelemből tanultak igazán sokat.

A szlovákiai diákokat tudják a legjobban támogatni a szüleik. Úgy tűnik, ha pénzzel  nem is támogatják, de ruházkodással, élelemmel igen.

A hat vajdasági diák közül öten folyamatosan dolgoznak, otthonról egyikük sem kap igazán segítséget. A beilleszkedés láthatóan nem okoz különösebb gondot, de ez nem jelenti azt, hogy zavarmentes. A folyamatos munkavállalást természetes dolognak tartják az ő helyzetükben, és nem is gondolkoztak rajta, hogy megterhelő vagy sem, természetesen vállalják.

Nem beszélhetünk beilleszkedésről egy 22 éves diák véleménye szerint, mert az a tény, hogy külön számukra alapított és fenntartott kollégiumban helyezik el őket, kizárja még az érdemi kapcsolatteremtés lehetőségét is, nem csak a beilleszkedését.

Három vajdasági diáknak az áttelepedési döntéshozatal közelsége, ennek veszélyeztetettségként való megélése, és az ezáltal okozott feszültség nehezíti meg a beilleszkedését. Az otthon maradt szeretteik miatt érzett szorongásról tanúskodnak nem egy esetben a vajdasági diákok vallomásai. Az egyik vajdasági diáklány beilleszkedését rendkívüli módon megnehezítette, hogy végülis otthon nélkül maradt. Az egész kis családja a háborús feszültségek és a rossz körülmények miatt áttelepülőben van, segíteni sem tudják.

Mind a három kárpátaljai diák egy évet töltött a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, utána felvételiztek, sikeres felvételt nyertek, Kemény Zsigmond ösztöndíjasok és a Márton Áron Kollégiumban laknak. Mindhárman igen pozitívan beszélnek a Nemzetközi Előkészítő Intézetben töltött időkről, ahol nagyon jó kapcsolatokat, barátságokat alakítottak ki egymás közt és a tanárokkal is. Éppen a közeljövőben lesz egy találkozójuk. Állítják, hogy nagyon sokat tanultak történelemből, magyar nyelvből és irodalomból, szóval hasznosnak tartják ezt az időt. A Márton Áron Kollégiumban is, és az egyetemen is jól érzik magukat, különösebb beilleszkedési problémáik, gondjaik, emberi kapcsolatokban nincsenek. Egyedüli gond, hogy a munkavállalási engedély beszerzése hosszadalmas és kérdéses, ami megfosztja őket - legalábbis amíg intézik - az ösztöndíj-kiegészítéstől. Az alkalmi munkák számukra nem fedezik a költségeiket, tehát arra vannak kényszerítve, hogy folyamatosan dolgozzanak a tanulás mellett, akárcsak a vajdaságiak, meg a legtöbb erdélyi diák.

4. Barátságok, kapcsolatok alakítása

A tizenhat erdélyi diák többségének túlnyomóan a szülőföldjéről és a határon túl élő magyarokból álló baráti köre van. Azt állítják, hogy ők nem zárkóznak el a magyarországi kapcsolatok alakításától, a magyarországi kollégákkal való kapcsolatteremtéstől, és annak okát, hogy ez nem sikerül , egyrészt az értékrendbeli különbözőségben, meg az anyagi lehetőségek különbözőségében vélik felfedezni. Másrészt úgy találják, hogy túl kevés időt töltenek együtt a magyarországi kollégáikkal és ez az egyik oka annak, hogy nem tudnak jobb kapcsolatokat kialakítani velük. Úgy vélik, hogy az egyetemen eltöltött idő - ami az előadások közti rövid szünetekre korlátozódik - túl kevés, és előadás után pedig mindenki rohan, ki-ki a maga dolgát "intézi". Kevesebben vannak azok, akiknek vannak határon túli és magyarországi barátai is egyaránt. Említést kell tennem arról a három diákról, akiknek csak magyarországi kapcsolatai vannak. Ők mind a hárman letelepedést kértek Magyarországon, a hangsúlyozott azonosulási  törekvés is szerepet játszhat az ő esetükben abban, hogy kizárólag magyarországi barátaik vannak.

Az öt szlovákiai diák főleg a szülőföldjéről jöttekkel és a határon túli magyarokkal alakított ki jó kapcsolatokat, barátságokat. Vannak ugyan magyarországi kapcsolataik, de csak nagyon elvétve.

A hat vajdasági diákból ötnek túlnyomóan a szülőföldjéről és a határon túli magyarokból álló baráti köre van, elvétve vannak magyarországi barátaik is.

Többen vélekednek arról hasonlóan, hogy a magyarországi dákokkal, kollégákkal azért nem tudtak jobb kapcsolatokat kialakítani, mert külön kollégiumban laknak, a Márton Áronban, s az köztudott dolog, hogy ez a határon túlról itt tanuló magyar diákok kollégiuma.

5. Kapcsolattartás a szülőhazával

Mondhatni sűrűn látogatnak haza azok, akik a határhoz igen közel laknak. De egy évben legalább kétszer hazalátogat minden diák.

Egy 25 éves diák négy éve nem volt otthon, ő az aki menekült státuszt kért, és nem mehet haza Romániába, mert katonaszökevénynek minősül, de egyébként is pert indítottak ellene emberölés vádjával a marosvásárhelyi események után. Akik ritkábban látogatnak haza, a távolsággal indokolják azt, vannak akik több száz kilométerre laknak Budapesttől.

A szlovákiai diákok gyakrabban látogatnak haza. Mind az öten havonta kétszer, de minimum egyszer hazautaznak. Ez egyrészt az otthon közelségének tudható be, hisz olyan távolságokról van szó esetenként, mint 40—100 km maximum, amelyet természetes, hogy rövid idő alatt meg lehet tenni. Mind az öten arról számolnak be, hogy örömmel mennek haza, jól érzik magukat otthon, és nem egy elhanyagolható szempont az sem, hogy általában a szülők segítik őket, olyan módon, hogy hazautazáskor élelemmel csomagolják fel, ami a következő utazásig úgymond "kitart".

A hat vajdasági diák közül a két fiú attól függően látogat haza, hogy milyen híreket kapnak otthonról. A három lány az első időkben nagyon gyakran látogatott haza, minden hétvégén kivétel nélkül  hazautaztak, most is havonta legalább egyszer.

A három kárpátaljai diák legalább kéthavonta egyszer hazautazik, a szülővárosába. Mindig jó érzéssel mennek haza, habár otthon nagyon nehéz a gazdasági helyzet, de mégis számít az otthoniak társasága, és mindig kapnak azért valami kevés segítséget is, ha nem is pénzben.

6. Jövőtervezés

A jövőtervezésüket illetően nagyon megosztottak az erdélyi diákok. Igen kevesen vannak, akik úgy gondolják, hogy mindenképp haza fognak menni, ezt inkább attól teszik függővé, hogy javul-e a gazdasági helyzet. Őnekik ott lesz jó, ahol meg lehet élni. Az nyilvánvaló, hogy ezeknek a diákoknak az itt-tanulása prolongált döntéshozatal az áttelepülésről. Jó páran jelentkeznek másodegyetemre, ami szintén prolongált döntéshozatalnak számít és egyben a felnőttéválás elodázása is.

Az egyetlen csángó interjúalanyom, a csángóság kilátásait nem tartja kedvezőnek arra nézve, hogy magyar identitásukban megerősödjenek. Még ő is tart attól, hogy Klézsén, a falujában vállaljon tanítást magyar nyelven, sőt a nemzeti identitás vállalása számára több tényező függvényében fog alakulni. Az ő nemzeti identitása kialakulatlan.

Az öt szlovákiai diákból egyetlenegy biztos abban, hogy haza akar menni, mert fontos számára a család, a közösségi élet, és ennek kapcsán a hazatérés. A fennmaradó négy diák, másodegyetemet szeretne végezni. A másodegyetem mindenféleképpen prolongálja a döntéshozatalt és potenciális letelepedővé teszi őket.

A hat vajdasági diák közül ketten gondolják azt, hogy haza fognak menni és otthon fognak dolgozni. Négyen már letelepedést is kértek Magyarországon. A bizakodás, a tervezés mellett a megbillent egyensúlyról is árulkodnak az interjúk. Az otthon elveszítésétől, a szülőföld és a közösség biztonságot nyújtó oltalmától való megválás félelméről, lélekgyötrő hatásáról bőven tanúskodnak a vallomások, amiben a jugoszláviai háborús zavargások és a bizonytalanság jelentős szerepet játszik. A fennmaradó négy diák is drámai feszültséget él meg, ami a választást illeti az otthonmaradás és az áttelepedés között. Mindannyiuk esetében jelentős szerepet játszik a háborús feszültség és az ezzel járó problémák, melyek megváltoztatják a családjaik életlehetőségeit, melynek kapcsán mindnyájukat az otthonvesztés reális veszélye fenyegeti. Majdnem egyikük sem mentesül az otthonvesztéssel együtt járó gyötrődéstől, ebből a döntésből adódó feszültségtől.

A három kárpátaljai diákból mind a hárman Magyarországon szeretnének letelepedést kérni és itt akarnak maradni. Az önmegvalósítás feltételeinek hiánya, a pozitív jövőkép megvalósítására irányuló erőfeszítések hiábavalósága a szülőhazájukban az, ami arra készteti őket, hogy itt kérjenek letelepedést. Természetes, hogy keserűséget is éreznek emiatt, mérlegelik a helyzetüket és vállalják döntésük következményeit. Keményen dolgoznak, hogy saját erejükből, munkájukból biztos egzisztenciát, otthont teremtsenek maguknak.

I/c. A coping kérdőív

A fő módszerként alkalmazott mélyinterjú mellett azért találtam fontosnak ennek a kérdőívnek a használatát, mert a magyarországi kutatók munkája lehetőséget nyújtott arra, hogy kontrollcsoportként használhassam azt.

A Kopp Mária és Skrabski Árpád által vizsgált mintából kiválasztottuk a magyarországi diplomások és a fiatal értelmiségiek (egyetemista és főiskolás diákok) csoportját, majd faktoranalízist végeztünk a rövidített kérdőív válaszaira vonatkozóan. Ugyanezt elvégeztük a saját vizsgálati mintánkon. Az így kapott eredmények összevetése alapján történt észrevételeimről számolok be a következőkben.

A faktoranalízis eredményei alapján talált faktorok sorrendje tükrözi az illető megküzdési mód előfordulásának gyakoriságát külön az áttelepültek mintájára és külön a kontroll csoportra vonatkozóan, melyet az 1-es számú táblázatban foglaltam össze                            

Az első, és ezáltal a legjelentősebb helyre mind az áttelepültek, mind a kontroll csoportnál a céltudatos, problémamegoldásra orientált megküzdési mód került. Az áttelepültek csoportjánál a második helyen az alkalmazkodást találjuk, míg a kontrolloknál az érzelmi indíttatású cselekvést. A harmadik helyre az áttelepülteknél az érzelmi indíttatású cselekvések kerültek, míg a kontroll-mintánál a harmadik helyen a probléma elemzése szerepelt.

Az áttelepülteknél viszont az érzelmi indíttatású cselekvések csoportjából hiányzik az evés, ivás, dohányzás, nyugtatók szedése, valamint az "egy lapra tettem fel mindent" állítás választása. A problémaelemzés és a segítségkérés faktora hiányzik az áttelepültek csoportjánál, ezek a kontroll-csoportnál a harmadik és negyedik helyen szerepeltek. Az áttelepülteknél merőben új konstelláció jelentkezett a negyedik helyen, mely a céltudatos cselekvést az érzelmi egyensúly keresését és a visszahúzódást tartalmazza. Az ötödik helyre a visszahúzódás megküzdési stratégiája került, míg a kontroll csoportnál az ötödik helyen az alkalmazkodás szerepelt.

  A megküzdési módokat olyannyira mobilizálja az áttelepülés, mint az egyébként krízisállapotokban tapasztalható.

 A kontroll-csoporttal szemben az áttelepültek sajátosságaiként látjuk megjelenni azt a coping konstellációt, amely három megküzdési stílus összefonódásával jellemezhető. Ez mind a céltudatos cselekvést, mind az érzelmi egyensúly keresését tartalmazza, ugyanakkor a visszahúzódást is magába foglalja. A visszahúzódás a védekező stratégia része, és nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy erőgyűjtő, valamint defenzív mechanizmus. Feltűnő a jellemző megküzdési módoknak a kontroll-csoporttal szembeni rangsor változása is. Az áttelepültek alkalmazkodási erőfeszítései rendkívül határozottak, azonnal alkalmazkodnak, nem kérnek segítséget, nem elemzik a problémát, egyszersmind jellemző rájuk a visszahúzódás stratégiája.

Három olyan jellegzetességet mutatnak az eredmények, amelyek kizárólag, vagy igen nagy súllyal az áttelepültek sajátjai. Ezek a fokozott alkalmazkodási készség, mely háttérbe szorítja az érzelmi indíttatású cselekvéseket, valamint a három tényezős coping konstelláció, amely a céltudatos cselekvés,  az érzelmi egyensúly keresése és a visszahúzódás tényezőit fogja össze. Harmadik jellemzőként pedig fontos, hogy az áttelepültek nem kérnek segítséget és nem használják a problémaelemzést mint megküzdési stratégiát.

Viszont igen pozitív vonásuk, hogy nem merülnek evés-ivásba, dohányzásba és nyugtatók szedésébe és egyéb helyettesítő tevékenységbe,  mert az egzisztencia-építés feladata és feszültsége azt nem teszi számukra lehetővé. Hasonlóképpen az alkalmazkodási erőfeszítést tükrözi, hogy igyekeznek minden lehetséges helyzetjavító megoldást igénybe venni, nyilvánvalóan a legoptimálisabb életlehetőségeiket keresik és "nem tesznek fel mindent egy lapra".

Ha a három tényezős coping összetevőit elemezzük, akkor az első két komponens (a céltudatos cselekvés és az érzelmi egyensúly keresése) igen pozitívnak minősül. A visszahúzódás mint harmadik tényező, ebben a pozitív coping konstellációban minden bizonnyal önvédelmi és defenzív funkciót tölt be. A későbbiekben elemzésre kerülő mélyinterjúk anyagában ezt megerősítő információkat lelhetünk fel. Az áttelepültek ugyanis saját bevallásuk szerint is védekező visszavonulással igyekeztek megkeresni és kialakítani kapcsolati biztonságukat. A céltudatos cselekvés és fokozott alkalmazkodási igyekezet is megerősítést nyer a mélyinterjúk oldaláról, hiszen az áttelepültek többsége a Magyarországon való letelepedés után szerzett még valamiféle plusz szakképesítést, mint pl. orvosi vagy egyéb szakvizsgát, továbbképezték magukat, vagy saját szakmájukon belül további szekképesítésről oklevelet is szereztek.

Mindenesetre ki kell emelnünk azt a pozitív tényt, hogy a krízisben lehetséges öndestruktív, vagy az alkalmazkodás szempontjából kedvezőtlen megküzdési stílussal a vizsgálati anyagunkban egyáltalán nem találkoztunk. Egészségesebb megküzdési magatartás jellemzi a kétségkívül kritikus helyzetben lévő áttelepülteket ebből a szempontból, mint a kontroll-személyeket.

Az áttelepülők egyrészt valószínűleg azért nem preferálják a problémaelemzést, mert már régről magukkal hozott és határozottan megfogalmazott célkitűzések megvalósítása képezi a cselekedeteiknek legfőbb hajtóerejét. Mindenki a saját "álmát" akarja valóra váltani. Végülis valamivel önmaga előtt is igazolnia kell, hogy az áttelepülésnek, a változtatásnak értelme volt, azaz "megérte". Másrészt pedig az alkalmazkodási igyekezetük és sietségük abból eredeztethető, hogy a biztonság elérésére törekednek, ami sürgető nyomást képez, akadályozva a probléma mélyebb elemzését, inkább a meglévő és kínálkozó helyzetek elfogadását és felhasználását indukálja. Ha ezt a Maslow motivációs piramisa szempontjából nézzük, akkor mindez érthetővé válik, ugyanis a létfeltételek megteremtése és a biztonság elérése egyszersmind a krízisből való kiszabadulás lehetőségét is jelenti az egyén számára.

Végül a segítségkérés hiánya, illetve annak elhárítása is igen fontos jellemzője az áttelepülteknek, mely mögött a kiszolgáltatottságtól való félelem, a környező világgal szembeni bizalmatlanság és gyanakvás húzódik meg, ami gátló, de mindenképpen hátráltató tényezője a problémával való eredményes megküzdésnek. Ha a segítségkérést a problémaelemzés megküzdési stratégiája előzi meg, a személy valószínűleg eredményesebben, hatékonyabban képes a nehéz élethelyzetekben boldogulni.

A problémaelemzés segíti a személyt a konfliktus és az azt fenntartó tényezőknek, azok természetének megismerésében, következésképpen abban is, hogy megfelelő időben, helyen és módon kérjen segítséget, illetve válassza ki saját maga számára a leghatékonyabb megoldási módot.

Az áttelepültek ehelyett visszahúzódnak, ami érthető, és nyilvánvalóan sebzettségükből fakad. A visszahúzódás megküzdési stratégiájának alkalmazása az önvédelmi, defenzív magatartás hangsúlyozottságára utal. Evidensen jelzi azt, hogy fokozottan sérülékenyek, és igen veszélyeztetettként élik meg helyzetüket.

Ezt majdnem elfedi az a tény, hogy emellett egy "kedvező" coping stílus alkalmazásának eredményeképpen szinte mintegy azt sugallják, hogy ők erős, elszánt és igen küzdőképes személyek. Ezt igazolja egyébként az interjúanyaguk is. Egy személy kivételével lakást vásároltak, mindnyájan egzisztenciát teremtettek saját maguk és családjuk számára, valamilyen plusz képesítést és erről oklevelet szereztek. Mindezzel sokszor irígységet is kiváltottak  környezetük tagjaiból, ami szinte halványítja a tényt, hogy az áttelepülés gyötrelmes krízisfolyamat. A mélyinterjúk viszont feltárják előttünk azt a világot, amelyben a nehéz döntés kínjai, az elszakadás fájdalmai, az identitás megtépázódása, majd annak helyreállításáért folytatott küzdelem folyamata kísérhető nyomon, és ezáltal lehetővé válik az identitás-krízis belső jellemzőinek megismerése.

(Folytatjuk)