Álomképes stílusörökség, korszakteremtő partnerség

Európa, midőn a 19. és a 20. század fordulóján távoli kultúrákból vett mintázatok valamint nemzeti stílusművészeti hagyományok fejlesztési bűvöletébe tért át, nem mulasztotta el újonnan fölpezsdülő nagyvárosi élettereinek stiláris áthangolását olyan kulcshatás révén, melyet legközvetlenebbül szecessziónak nevezünk. Az Art Nouveau, Modernismo, Jugendstil, Modern Style épület- és üvegfelületeket átható, erkélyek, parkok, paloták, középítmények, tárgyegyüttesek, belső terek indázott vonalait korszakosan mindenre ráerőltető hatásként a gazdagodás/gazdagság, ékesség, kecs és stíl megannyi jelét viselte, azután a puritán mód pompázatosság új hatásegységével a nemzeti stílusörökséget, népi kultúrát és iparművészetet is magához édesgette. Ezt a nemzetközi, speciálisan európai dimenziót fogta át Barcelona/Brussels/Budapest 2011 címmel az a katalógus, melyet a magyar elnökség alkalmából a Nemzeti Múzeum vállalt kiállítási kiadványként, továbbá kerítéseire, nyilvános térbe szerelt attrakcióként. Az európai szecesszió nagymesterei című kötet[1] (alcímében pontosítva: Antonio Gaudí / Victor Horta / Lechner Ödön) azt a földrész-élményt jelenítette meg, melyben a kötelékek, kapcsolatok, kölcsönhatások határokon átnyúló közvetlenségei, a kultúra élő értékeinek termékenyítő hatásai, a modernizálódó európai városiság fémekben-üvegben-betonban formálódó színhelyei portálok, parkok, erkélyek, rácsozatok, homlokzatok, lépcsőházak, belső kertek, ablakkeretek, mennyezetek, korlátok, kerámiák, bútordíszek és más cizellálások alakjában a szecessziós összhatást, a létmód és egzisztálás újművészeti irányát konstruálják meg.

A katalógus szövegében hangsúlyos helyet kap a hazai szecesszió egyik legkiválóbb értője és ismertetője, Keserü Katalin. Az „áramló tér” barcelonai példái (Casa Battló, Casa Milà, Güell Park és palota, Sagrada Família) mellé emeli Lechner Ödön épületterveit, a „belülről kifelé és kívülről befelé” olvasható budapesti (Földtani Intézet, magánvillák, kőbányai plébániatemplom, Iparművészeti Múzeum, Postatakarékpénztár, Thonet-ház) és vidéki (kecskeméti városháza, kolozsvári épületek) térplasztikáit, belső terek – életet és mozgást a „korszellem” tónusában érvényesítő – komplexitását, valamint a korszakban európai díszítő rangot kapott művészt, aki Gaudí rézműves szemléletmódjának hagyományaihoz hűen ornamentikákba fogalmazta életélményét és hagyománykötöttségét. Utóbbi jelentőségéről Fina Parés és Laina Vinaixa írása szól árnyaltabban, hogy kettőjüket a hasonlóképpen dinamikus fejlődésnek indult Brüsszel alkotójaként megbecsült Victor Horta (Tassel-ház, Frison-ház, Maison du Peuple, Szépművészeti Palota, Központi Pályaudvar, Eetvelde-villa – ma Horta-múzeum) lendületes és vibráló fémterveinek, homlokzatainak, belső térformálásainak összhatásával ismertessen meg bennünket Françoise Aubry.

E kölcsönhatások, kötelékek, átvételek, nyitottságra éhes korszakos figyelem talán a legintenzívebb összhatás a lefegyverzően intenzív fényhatások, kompozíciós logikák és színtömegek hullámtermészetét kihasználó album oldalain. A magyar—francia—angol szövegrész mellett ez mintegy ötven oldalnyi illusztráció, mely fotóanyagból derűsen süt és sugárzik a moderált cicomák harmonikus kölcsönhatásainak, lendületes békességességének és egész új szellemiségének egyensúlya. E laza művészeti- és városkötelékben az alkotói tudás tehetségbe öltözött változatai és az álomittas másképplátás esélyei rendkívüli összhangban uralkodnak, alig erőltetetten bizonyíthatva azt is, milyen más világok és körülmények, státuszok és életutak harmonizálhatnak egy európai térben, korszakos ideáktól és nyitott terektől áthatott formaszépségek tartományaiban. A természet metaforáit vasban, virágokban, gyökerekben, szűrt fényekben vagy derűs összlátványban kimunkáló attitűd a kor jellegzetes, neves, népszerű személyiségeinek mintegy evidens ráhangoltságát tükrözi, mely akár fémekben, üvegben, kerámiában, épületformákban, famegmunkálásban mintegy „szintetikus mértant” (Gaudí) alakított ki. A nyilvánosságba nyíló udvarok, kertek, horizontok, köz- és magánépületek a közvetlen kapcsolatok nélkül is „hagyomány és képzelet, az anyag és a szellem egységébe vetett bizalom” alapján összekötik őket. Élő és mozgó, fejlődésnek lódult és önértékére ébredő „természeti és humán erők” felszabadításának ars poeticájával (írja Keserü, 6-8. old.) mintegy az álomképesség kötelezettségének mércéjét teremtették meg, a lét kézműves formálásának eszméjét alkották újra.

Köz(életi) szolidaritás-hálók és közösség-igény

Makro- és mikroközösségi, formális és kapcsolathálózati, bizalmi és szociábilis áttekintés együttes hatásai, metszetei és adatai kellenek ahhoz is, hogy társadalomkutatási nézőpontból a kortárs magyar társadalom jelenvaló kötelékeit feltárni és megnevezni lehetséges legyen. Súlyos konklúziókkal szolgál ez a mai szecessziós összkép is, miként Utasi Ágnes korszakos könyvében,[2] mely életformáink és értékrendünk mai közösségi létviszonyait nevezi meg azzal a konklúzióval: a népesség négyötöde készséggel vagy kénytelenséggel elviseli, hogy a fölérendelt ötödik ötöd vesse alá a közéleti aktivitás terén, politikai aspirációk szféráiban és kapcsolathálózati összetartozásokban is. A „szecesszió” köztéri jelenléte a társadalmi részvétel terén is megmutatkozik: a politikai kivonulást/elkülönülést jelző magatartási megfelelők – az életfeltételi elágazásokkal párhuzamosan – összefonódásokat és leválásokat mutatnak, ha a közösségi kapcsolatok, szociális hálók, bizalmi tőkék és domináns értékek szempontjából tesszük mérlegre őket.

Utasi tizenkét nagyobb fejezetben (a tizenharmadik egy angol változata az összefoglaló tizenkettediknek) a közösség, bizalom, szolidaritás és társadalmi részvétel nemzetközi trendjeit, hazai változásait, közéleti folyamatok mutatóit és válságait tárja föl, mégpedig szervezett—formalizált közösségi, baráti, települési, kisközösségi, családi, civil szervezeti és virtuális mezőben, külön figyelemmel a falusi, európai, primer és magántársasági összetartozásformák változataira. Kutatása, mely a közösségi kapcsolatok igényét mint a társadalom demokratikus berendezkedésének (avagy e körülmények megújításának, újraépítésének) esélye körül indult, a feltörekvők és a nyomorgók, a közösen fellépő vagy érdekérvényesítő és a versenytársadalmi szférában bizalommentesen előrerukkoló polaritást írja körül (számos ábrával, adatsorral, elemző eredménnyel, levezetéssel). Két alapköteléket tárgyal a kötet hosszán át: a közösséget és a közéletet, ezek kölcsönhatásait, a társadalmi részvételi érdekeltség változataival és prognózisaival.

Az összkép árnyalására épp alkalmas két-és-félszáz oldal itt csak sugallatokban idézhető fel, de ami kihívóan érdekes, az épp a közösség-fogalom tesztje: ha a makrotársadalom teljesen atomizált egyének összképét nyújtja is, a közösségi erőterek tesztjeként elvégzett kísérlet mégis azt mutatja, van kihez fordulnia a négyötöd társadalomnak, ha a szükség úgy hozza. Viszont átalakulnak a társkapcsolatok (1989 és 2009 között 27-ről 42%-ra nőtt a szinglik részaránya), málladozik a családforma, kiperegnek a távoli rokonok, szülő helyett felnevelő veszi át a mértékadó szerepet, növekszik a nagyik hatása, csábítóbbak lettek a civil szervezetek (minden negyedik egyén számára), közéleti aktivitást talál magának minden ötödik, s a mélyben ugyan, de hatása van a biztonságot adó közösségi információknak, normáknak, tudásnak, jóllétnek mindarra, amiről mint közéletről szoktunk gondolkodni—beszélni. Lokális vezetők hivatástudata, alacsony műveltségi szintűek kimaradása, vélemény-elit funkcionális sikere, összességében jól működő közösségi létszféra részletkérdései – ezek teszik korszakosan fontos összegző művé Utasi kötetét.

Hivatkozásjegyzéke is mutatja, hogy saját műveinek 1990 és 2010 közötti alapmunkáira építeni tud, a fölhasznált szakirodalom pedig a makro- és mezo-szintű társadalomképek túlsúlyával jellemző, s bár kevés a szociálpszichológiai forrásmű, úgy hiszem: Utasi könyve egy kortárs „közösségek rejtett hálózata”, ami Mérei Ferenc alapozó szociometriai alapművével hasonlítva nem kis eredmény… - azzal a különbséggel, hogy a társadalom alapszövetét jellemző szolidaritás fogalomváltozása és a közélet szerepének, értelmének jelentésmódosulása is bőven belejátszik abba, amit Utasi a közéletről való politológiai információk terén feltár. Vagyis nem pszichológiai, hanem politikatudományi a határterület, ahol a legkiterjedtebb kötelékeket formálja meg a Szerző, de a szociológia társadalmi gyakorlat és társadalmi tudat szintjén megragadható összképével szolgálva.

A közösségi lét és közéleti attitűd mérései a közéleti praxis változásának mutatóival kiemelkedő szerepet tulajdonítanak a közviselkedésben legfölkészültebb egyötöd népességre vonatkozóan, s ez minden szociábilis összefüggés dacára megrázó szecessziót mutat. Másképp hangolva: a széteső világ globális sodrásába fulladt négyötöd számára a közösség mint érték csupán legitim vízió, de nem vágykép, helyette pártkötődést választ inkább, a közéletiség fogalmába a pártpolitikai besorolódást, megfelelés-kötelezettséget többre értékelve. S ha ehhez vesszük a vidéki (vélt—képzelt—álmodott) közösségiség mutatóit, ott is a gyenge lokális kötések és egyötöd-vezérelt közpolitikai arányok köszönnek vissza. A hierarchizálódási mutatók, a politikai tagoltság mutatói a helyi szinteken majdnem ötven százalékos érdektelenséget tükröznek, amivel ugyan európai középmezőnyben maradunk, de a politikai viselkedés mutatói terén a bolgár/török/román/ukrán partnerségbe kerültünk, nem pedig a brit/francia/német/belga bűvkörbe. Ennek – a kötet így talán nem állítja, sőt összképével mindig optimista egyenleget vetít elénk – „a jólétben élő, művelt, egyenlőségre törekvő demokratikus társadalmakban” a források megléte lehet következménye, mely a participáció gazdasági vetületeit következetesen a társadalmiakkal együtt mérlegeli, nem pedig a hiányos társadalmi részvétel elit számára kamatozó „közhaszna” oldaláról.

A kontroll-országok többségét a közelmúltban megkímélte minden változás a nemzetközi traumáktól és diktatúrától, míg a harmonikus fejlődésről ábrándozni sem kész világokban a harmóniák hiánya és a bizalom szakadékai építik újra a kortárs tekintélyelvűség esélyeit (220—223. old.). A bizalom és a közösség feltételeinek új koordinátái mostanság a kisközösségi összetartozás hiányjelenségeit is tükrözik: a „negatív együttmozgások” felemás modernizációs és elzárkózásra hajlamosító szűklátókörűséget stabilizálnak (205—207. old.), e megosztottság stabilizálása a központi hatalom érdekének is, játszmainak még inkább megfelel… (192—194. old.). Mindehhez a hatalomhűség, a befolyásos pozíciók piacának vonzása, a jómódúsági kapcsolatháló erősödésének és védelmi funkciójának összhatása is hozzájárul, a helyi közéleti készség ebből fakadó szűkülése viszont a patrónusok és kliensek jövendő társadalmának kiépüléséhez nyújt biztosabb alapot (43-48. old.).

Utasi körképe valahol bíztató, a kötelékek terén inkább lehangoló, az időiségben és ritualizálódó hatalmi játszmák területén pedig legfőképpen riasztó…, a mechanikus szolidaritás és közösségi védőháló-technikák hiányával terhelten egyenesen katasztrofális… Ezt én mondom, nem Ő… – a közéletiségről és önszervező hajlandóságról lemondók megdöbbentő aránya (a magyar társadalom fele!) ezt már a tekintélyelvű világ készséges előkészítéseként sem éli át. S a közélet ettől döbbenetes – ebben a kötetben is, a hétköznapi létben még úgyabbul.

Tekintélyelvű vagy demokratikus? Hierarchikus látásviszonyok

Csepeli György, Murányi István és Prazsák Gergő kétségbeejtően izgalmas kutatásba fogott az ELTE Társadalomtudományi Kara révén a  társadalmi értékteremtő és értékmentő, közelebbről a tekintélyelvű és a demokratikus személyiség-orientációk aktuális állapotáról, a nemzeti tudat, újradikalizmus, diszkriminációs hajlandóság és intoleráns viselkedéstípusok tárgykörében. Az Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon című kötet[3] a recenziómnak keretet adó kulcsszó legharsányabb kontrasztjait (is) tartalmazza, előítéletek, családi és vallási háttér, társadalmi státusz, kontroll és dogmák, nemzeti tudat és jelképek, paranoiák és tragédiák, diszkrimináció-típusok és radikalizálódás, elköteleződésen alapuló szabadság vagy tekintélyelvű vezetés, hitelesség és jövővíziók megannyi változatában. Ennek körvonalait és a tekintélyelvűség hazai, európai, térségi, szociális és mozgalmi dimenzióit a perspektíva határán valamiképp az „ígérethaza” képlékeny tüneménye, a vágyott-remélt-idealizált nemzeti konstruktum élteti, nemegyszer szemben a földrészünkre jellemző modernizációs folyamat, a nemzetállamot osztályokra és ellentétekre, külső és belső érdekkörökre, vetélytársakra és ellenségekre kondicionáló folyamatokkal vagy nyugati modellekkel.

A Szerzők a tekintélyelvű modernizációk és gyarmatpolitikák veszteseit térségünkben megnevezve, s az identitás-vállalásban mentális örökségként továbbhordott közösségi hisztériák tekintélyelvűség-formáira utalva tűpontosan megjelenítik azokat a mintázatokat, melyekből az új tekintélyelvűség, a nyílt és demokratikus gondolkodás helyetti zárt és autokrata verziók jelenléte, a belső szükségletek és a nukleáris család pozícióvesztése miatti vezérelvűség-beállítódás részletező árnyrajzát, s mindezt empirikus kutatásuk mintegy félszáz oldalnyi függelékével is igazolhatóvá teszik. Összegzésükből kiderül az is, hogy a Konfliktus Monitor által reprezentált projekt és kontroll-mintavételi kiegészítése a nemzeti radikális szervezet vezetőivel és tagjaival készített interjúkra építve lehetővé teszi egy „zártan értelmezett” magyar identitás kategorizáló elgondolását, lehetővé teszi a külső világ mint fenyegető, ellenséges közeg értelmezését, a történelemfölfogás „ellentörténelemként” hangsúlyozott magyar verziójának kultikus és etnocentrikus képviseletét. Ezzel pedig a „régi tekintélyelvűséghez” képest (hagyományos női—férfi szerepek, ideális család, közösségi kötelékek) egy új, a szociális dominancia elfogadását is tükröző sajátos tekintélyelvűséget konstruál magának, ellenséges csoportok megnevezésével erősített szabadságfölfogást, érzékenyít a környezeti és társadalmi kérdések iránt, nosztalgikus elképzeléseket dédelget a nemzeti azonosságtudat és ennek (autokratikus, szélsőséges) előképei iránt, hárítva a fasiszta, rasszista, antiszemita stigmákat, egyúttal patetikus motivációk (katonai hagyományok átörökítése, nemzeti érdekek védelme, tenni akarás az országért stb.) vállalásával szorgalmazza a zárt „mi-tudat”, a rejtőzködés és intimizálódás, a belső törésvonalak mentén és a kizsákmányolókkal szemben indokolt ellenállás feladatát. Sűrű, sötét, a nemzeti radikalizmus félelmes súlyát a maga rejtett árnyaltságában is drámaian fölmutató kötet ez, a recenzensnek az elismerésre érdemes és kivételes szakmaiság tűnik föl elsőként és sokadik kézbevételre is, valamint a megértő kezelésmód és az árulkodó vészjelek tömege olvastán ébredő kötelességtudata, hogy legalább jelzést adjon a kötet létéről. Ha nem lenne épp ettől már „gyanús” is bizonyos olvasók számára, röviden csak „kötelező olvasmánynak” nevezném a társadalomtudományok terén.

Ha van is intézményes és közéleti kötődés megannyi, van publikus kapcsolatszerveződés és tekintélypártoló közgondolkodás is, ezekben mintha szakrális csoport lenne, temérdek (a lélekvezetés eltérő módszereit megjelenítő) társadalmi kötelék van párhuzamosan, melyekben a felkent vezető szerepe mértéken felüli vagy konvenciókban szabályozott. Az utóbbi időkben megjelent írások sora épp arra hívja föl figyelmünket, mennyi öntörvényűségében is izgalmas, szakrális dimenziókban is hatékony elem harmonizál egymással, millenáris mozgalomtól tekintélykeresők körein át, önszervező közösségektől leválasztódó titkos társaságig bezárólag, mint társas beszéd, intim kapcsolatrend funkciója. A szakrális források mellett tehát az intimizálódott kollektív kultuszfenntartás programja, s ennek hagyománykötött alakzatait kiegészítő mutatkozások is kitartó elszántsággal beépülnek a hitvilág-építések, társadalom-befolyások kortárs folyamataiba… Kötelékké lesznek, avagy pányvává, s kiszolgáltatottá teszik mindazokat, akiknek kapcsolathiánya, közélet-deficitje, kommunikáció-fosztottsága vagy alárendeltségi kitettsége csakis fokozódott az elmúlt években (vagy a rendszerváltó negyedszázad folyamatában).

Tárt kapuban színterápia

A Tárt Kapu Galéria 2012-ben nyitotta meg újra kapuit, hogy az „outsider art”, a vizuális művészeti terápiák mellett a hajdan lipótmezői „art brut” kiállítóhely örökségének folytatásaképpen a gyógyító- és tolerancia-programmal kiegészített műhelymunkáknak adjon helyet. Nyitottságot, elfogadást, segítő és humánus attitűdöt nyitó, közönséget és érdeklődőket is bevonó gyógyító művészet az előítéletek oszlatására, elutasítások és félelmek oldására lehessen alkalmas, emellett az alkotások a lerombolt, elutasított, pszichésen zavart elmét vezetik át a művészi alkotás aktusával olyan „marginális kreatív” ágak művelői közé, ahol beteggé lett művészek és művésszé lett betegek találkozhatnak. Nem-intézményes művészetformálás ez, hanem közösségbe és gyógyulásba segítő alkotói tevékenységfolyamat színtere, ahol az önfelszabadító közvetlenség a társadalmon kívülieket is átköti a testi-lelki bajok más dimenzióihoz. Az alkotás manifesztumai a távolság csökkentői a kietlenség és elhagyatottság palettáján, élményelemzést és átélés-tónust ad mindazon tartalmaknak vagy akaratoknak, melyek a nemverbális világokban teljesebb presztízzsel bírnak. A koncentrált alkotói én, a megosztott belső színvilág kivetített látvány-egésze megragadást, visszajelzést, eseményszintű értelmezést kínálnak azoknak, akiket a társadalmi partvonal másik oldaláról szimplán „őrülteknek” gondolnak.

A Tárt Kapu Galéria első katalógusa[4] az autentikus alkotás lehetőségének programjával indított edukációs kísérlet, a művészetterápia színes reintegrációs gyakorlatát a kiállítási színtérbe hozó eredmény, melynek „forrása az alapvető emberi tapasztalat és a spontán invenció. Olyan alkotásoknak kell lenniük, melyeket az alkotó saját pszichéjéből, impulzusaiból és állapotából hoz létre, anélkül, hogy bármiféle szabályt vagy külső körülményt elfogadna. Ezek a művek akkor is érdekelnek minket, ha nyersek vagy ügyetlenek” (Jean Dubuffet). S ha még a tárt kapukon kiáradó szín-tengerek között a marginalitást legalább elfogadó társadalmi fogékonyság is elérhető ez úton át, akkor a megértő befogadás a reintegráció társadalmi színeivel is hozzá tud járulni a művészet és élet szimbiózisához, a gyenge kötések erősítéséhez.

A kiadvány bevezető írásai részint tárlatnyitó, köszöntő és értelmező szövegek (Plesznivy Edit, Komáromi Erzsébet Katalin írásai), melyek a Belső-Ferencvárosban nyílt galéria első színpompás gyűjteményét felvonultatva a művészeti helyek, margón élő alkotók, integráló erők és formák jelentőségeiről is szólnak. A katalógus és a galéria vállalását bemutató további művészeti esszék (Dr. Rigó Péter, Tóth Eszter írásai) mindezek képi és szimbolikus érzékenyítésével gazdagítják—színesítik a kiadványt, s a mintegy negyven oldalnyi képanyag tíz alkotó színvallomásaiból nyújt meggyőző képet. Képét és élményét annak, hogy a megértő kegyelem, az elfogadó belátás, a színben sugárzó önkifejezés nemcsak terápiás cél, alapítványi feladat vagy műpiaci jelenléttel kecsegtető nemzetközi hírű kezdeményezés lehet, hanem épp annyira szuverén művészeti különbségekre nyitott érzéki program is. Elszigetelt alkotók közös galériájának nemzetközi rangra esélyes mutatkozása, mely a mentális zavarokkal küzdők sokszor idegenkedve tekintett (outsider) világát az „insider társadalom” felé ágaztatja vissza. Színekbe fonva, formákba öltve, tárt kaput nyitva a másként-lét katarzisa felé.

Intézményi beavatottság, lokális ortodoxia, sajtójelenlét

A másként-lét és az összerendeződések egy másik változata, a kapcsolati kultúrák, jövőképek és jelen-diskurzusok közötti egyensúly, a példakeresés és szakrális beavatottság modernizációs folyamata segítette elemzés tárgyává lenni Glässer Norbert munkáját, a Találkozás a Szent Igazzal. A magyar nyelvű orthodox zsidó sajtó cádik-képe 1891–1944,[5] mely az MTA-SZTE Vallási Kultúra Kutatócsoport legújabb köteteként bemutatja az orthodox zsidóság szervezeti sajtódiskurzusait, arra keresve a választ, hogyan kínál fel közösségi stratégiákat a modernitás és a szekularizáció jelenségeinek kezelésére a modern fórumnak tekinthető sajtó a vidéki hagyományos életvitelt folytató zsidóság számára, illetve hogyan mentik át a közösségi vallási élet premodern mintáit a megváltozott életvilág keretei közé. A vallási autoritás és intézményi legitimitás stratégiáit sajtóanyagból visszakereső kutatói vállalás a szakrális néprajzi kutatás hátterével doktori értekezéssé magasztosul, s ennek megfelelő komplexitású is. Ehelyütt most elsősorban a történeti tér, a mentális horizont és a szakrális instrumentalitás az, amit kiemelni igyekszem, lévén ismertetőm nem annyira a zsidóság Jakov Katz nyomán elbeszélt akadémiai zsidó társadalomtörténet-írást és modern verzióit követné nyomon, mint inkább azt a kulturális antropológiai aspektust, melyet a Szerző előszeretettel hangsúlyoz a „sokféle modernitás” elmélete, a Wolfgang Kaschuba javasolta „válaszreakció”-teória és a Shmuel Eisenstadt révén „kultúraként” elfogadott modernitás-felfogás téziseire építve. Nem lesz mód itt e pazarul kimunkált mű részleteit megvilágítani, így leginkább arra merészkedem, hogy a tradíció és tradicionalitás révén a modernitás-elméletekhez kapcsolt kérdésfeltevések némelyikét kiemeljem ebből a részben térségi (kelet-európai, Kárpát-medencei) horizontú, részint pedig budapesti fókuszú műből. Azok az egykori (s részben mai) közösségi terek, melyekben a Szerző terepkutatását és a szakrális örökség 20. századi történeti dimenzióinak átsugárzó hatásait vizsgálja, a hagyománykövetés kérdésében már nem mindenütt kellő rangban tartott közösségi örökségek, de az ilyen típusú elemzői kérdésfeltevések mentén éppen átkerülnek a mindenkori jelenkorba, s ezzel mintegy örökségesítés helyszínei lesznek (részben a sajtó által is, de nem kizárólag ennek révén).

Glässer már szerzői célkitűzései között is hangsúlyozza, hogy a magyar politikatörténeti narratívák között nem könnyen elhelyezhető mentalitáshagyomány is sajátosan egysíkúan kezelte—kezeli a chászidizmus és az orthodoxia részkérdéseit, mert a visszatekintő pillantások sem képesek a lokális közösségek, vallási autonómia és hívőtábori perspektíva relatíve teljes átfogására. A vallási autoritás körüli fogalomkeresés, továbbá a zarándoklatok értelmezése révén a felekezeti sajtóban is leginkább a hangadó elit narratíváinak újraolvashatóságát mutatja föl, a tradicionalitásra törekvésnek ugyanakkor régi és új intencióira is figyelmet fordít. Gesellschaft és Gemeinschaft közti határvonalon mutat rá a korábbi életvilágok modernizálódás közbeni kezelésére, mint korántsem „egyolvasatú” jelenségre, főképp azért, hogy mindezt a szokások, hatások, korszakos és hagyománykövető dimenziói közé vonja be.

A fővárosi, modernizálódó életvilág szűk, véleményformáló körére kiterjesztett érdeklődés, „az Orthodox Irodához közeli középosztálybeli értelmező közösségre (interszubjektivitásra)” koncentráló kutatás a hírlapírói elit kimutatásával, történeti távlatok pontosításával veszi körül témakörét, de nem ölelheti át teljes mértékben a vallási szocializációjuk során elsajátított ismereteket, a „való életvilág kereteit” és minden belenevelődés révén evidenciává váló hatás föltárását, vagy mai társadalmi-kulturális térben megjelenő csoportstratégia értelmezéseit – ehelyett inkább volt vállalt szerzői cél „az árnyalt történeti rekonstrukció, a valóságot leginkább megközelítő értelmezés keresése” (15. old.). Vagyis az interdiszciplináris modernizáció-elméletek alapján a változás és innováció metaforája révén átlátható perspektívák új területének megnyitását, a korábbi társadalomelméleti hagyomány kritikáját is figyelembe vevő „alternatív modernitást” is bázisként kezeli az áttekintés szempontjai között (20—20. old.). Ebben Jakov Katz nyomán, de Hermann Bausinger, Ferdinand Tönnies közösségi határépítési gyakorlataira is építve, a tömegkultúra Kapitány-házaspár által kínált „beillesztési” teóriájára szintúgy támaszkodva, és Gerő András szimbolikus politika/reálpolitika nézőpontját is beszámítva a rendi, vallási és testületi törésvonalak jelentőségében megfogalmazható „civil vallás” súlyára egyaránt figyelemmel van, mikor a hagyomány szimbolikus konstrukciójában (Eriksen, Hobsbawm és Honko, Assmann, Chadwick és Shils ismert munkáiból idézett gondolatmenetekkel) maga is azt illusztrálja, miképpen épül a szent szövegek interpretációjára és a hívőcsoportok önértelmezési gyakorlatára mindaz, ami a tradíció/modernizáció/szekularizáció területén érvényesül a közösségi törekvésekben. A folyamatként felfogott modernitás-képben így főképp az urbanizálódott közösségekre kerül a hangsúly, a kulturális közrehatások, fogyasztási gyakorlat és vallási kollektívákat inspiráló változások adják a komplex megközelítés keretét, üzeneteinek olvashatóságát.

Minthogy a zsidó felekezeti sajtó tematikája roppant tág körű, de helyenként efemer és túl lokális jelentésű is, nem csupán magukat a sajtótermékeket elemzi, hanem a fővárosi magyar nyelvű orthodox hírlapírás szervezet-közeli együttesét, a pozsonyi és a német hatást, a rétegzett olvasói kör számára megjelenített összhatást is, ide értve, hogy a tudományos elméletek mellett részint az individuális vonzások és közösségi hatások együttesét kell belátnia, valamint azt is, miként lesz az individuumok sokasága közösséggé, értelmező és befogadó, válaszadó és kérdező szereplővé is. Nem hagyhatja ki a családi életek, a mindenkori államhatalom és a jogalkotás, a csoportérdekek megjelenése és a közösségi élet releváns volta, a neológia kultúrmissziós szerepe vagy a zsidóság társadalmi képviseleti szerepét ellátó egyéb intézményes hatások összessége sem. Sem a német tradicionalizmus-elemek, sem a magyarországi (kongresszusi) neológia, sem a cionizmus hatásai nem függetlenek az állam iránti lojalitás, a legalitás és legitimitás kérdéseitől, szerepektől és kölcsönhatásoktól, a hálózatos önszerveződéstől és uralkodó nemzeteszmétől, ezek jelentéstartalmaitól, amiket Glässer alapos kutatási előzmény-feltárással jelenít meg (50—72. old.). A hitbuzgalmi reneszánsz és a rebbék sajtóprezentációi pedig a kötet meghatározó felét teszik ki, hogy azután még a zarándoklatok és a közösségformáló egyéb események—jelentések világa töltse ki a tradicionalitás teljesebb háttérelemzésének maradék fejezeteit. Szégyenszemre, nem lehet itt aprólékosabb szemléjét nyújtani a roppant alapos és lenyűgözően komplex műnek, de a recenzens is szükségképpen kell abban bízzon, hogy maga a kortárs olvasó, hívő, elemző vagy értékelő önmaga is értékelő kérdéseket, befogadói válaszokat adhat hozzá a történetmesélés polgári kultúrában megjelenített variánsaihoz.

Szerep, kölcsönhatás, hálózatok színterei

Helyek emléke, a történelem szimbolikus tereinek közkinccsé válása („helyek” és „nem-helyek” viszonya, miképpen Marc Augé könyve korszakos figyelmet ébresztett a jelentéses terek és helyek, valamint az ezek hiányában átélhető közösségi terek dimenzióiról 1992-ben), illetve e kisajátítási folyamatnak akadályoztatása talán folytonos drámai epizódja a mindenkori politikai és közérzeti harcoknak…[6]

Augé alapművé vált opusza a társadalmi szcénák és személytelenné vált kapcsolati kultúrák, lét-dimenziók és univerzumok identitás-hiányos világainak kötődési esélyeit faggatja. Retorikai és szcenikai elemekkel bánik átértelmező gesztusok formájában a közös terekkel (metró, repülőtér, bevásárlóközpont, érdektelenné lett történelmi közterek), s a tér deperszonalizáltsága, univerzális protokolláriumai izgatják, na meg az átélés hiánya és megtörténte, jelentéstulajdonítás és a személytelenné válás mint az információ domesztikálása is. Augé retorikai erőtérben keresi a megértés határait, rálel a kötődés esélyeire vagy lehetetlenségeire, a külsővel párhuzamosan létrejövő belső határok tágításának perspektívájára:

„Az ember akkor érzi otthon magát, ha jól érzi magát abban a retorikában, amelyen a hasonló háttérrel rendelkező emberekkel osztozik. [...] Egy ember retorikai területe akkor ér véget, amikor beszélgetőpartnerei már nem képesek megérteni azokat az érveket, melyeket tettei magyarázatára felsorakoztat, sem a sérelmeket, melyeket megfogalmaz, sem a csodálatot, amit kifejez. A szürmodernitás világában az ember egyszerre mindenhol és sehol sem érzi otthon magát: a határzónák vagy a határőrgrófságok sohasem vezetnek teljesen ismeretlen világokba. A szürmodernitás teljes kifejeződése természetes módon  a nem-helyekben valósul meg”.

A város és a természet közötti nem-helyek, ipari zónák és összement belvárosok, hegyek és történelmek közötti intimitások „átjáró” mivolta, intermediális létformája magát a folytonos utazást, s szereplőjét, az átutazó kívülállót idézi, környezetében a színtelen átlagemberek közé olvadt tömegességgel tölti ki az idő és tér és Én dekollektivizált szféráit, mindezek mértékromlását és elporlását, a sodró események nyomában maradt megszokottságot és mértéknélküliséget. Idegen arcok lesznek (újságfotóról, celeb-híradásokból, fikciós világokból) szinte közeli ismerőseinkké, miközben önismeretünk satnyul, érdektelenné válik, reflektálatlan marad. A dráma épp az, hogy ebben a szcénában az egyéni jelentés-generálás szándéka főiránnyá lett, az én-kiteljesítés elvárássá – de elvész időközben a valós világismeret, a szomszéd ismerete, a családtag vagy munkatárs respektusa. Elég már, ha „info” van valamiről/valakiről, s hihető, hogy „tudjuk”, hogy a technológiák nem ellenünk, hanem értünk vannak, hogy az ego még nem vált mindenben az uniformizált körülmények áldozatává. S ha a sodrás gyorsul, ha a tér már antropológiai értelemben nem-hely lesz, az identitás-közlések vallási—társadalmi—politikai—gazdasági tartalmai épp azt veszítik el, ami létük utólagos magyarázatában idői és történeti volt. A nem-hely átmenetisége (metrócsarnok, orvosi rendelő, váróterem, irodaépület) nem enged identitást, sem viszonyokat, sem históriát, az otthonosság itt emberfosztott állapotra fut ki, szinte „helyeken-kívüli helyekké” válnak az örökérvényűségű érdektelenségben. Viszont az emlékezet helyeit (emlékművek, temetők, múzeumok, templomok) elnyomják, a tér ilyetén szűkülése vagy hatalmi átigazítása az átélhetőség és elrendezett térbeliség biztonságát sem nyújthatják immár. Ezek a modern városokban másodlagos környezetként minősíthető „ésszerűségek” immár a szürmodernitás korának új mértékegységei, amelyben a jelen fogalma is emlékezet-hiányos pótlékokkal szolgál, s az antropológiai perspektíva épp abban áll, mennyire maradunk képesek a múlt helyeivel azonosulni, társulni, helyünket megnevezni, közösségeinkre rátalálni, szembeállva a személytelenítő shopping-centerek életteli kietlenségének hétköznapi senkijeivel.

Augé a mind tömegesebben újratermelt, mindennaposan gyarapított nem-helyek, jelentéktelenségükben is foszló megnevezhetetlenségekké vált színterek kietlen fölcicomázottságának és álságainak átélőjét tekinti a másodlagos környezet szereplőinek. Persze szerinte sem tűnik el az emlékhely, az antropológiai értelemben átélt közösségi hely, a magány mint jelenség, a modernség végtelen lenyomatainak színképe. A nem-helyek szinte kreált módon nem-helyekként jönnek létre, átmeneti és önálló létezésre alkalmatlan térként. Fogyasztói helyek, szövegek, retorikai cselek olykor, alig többek, de semmiképpen sem mitikus történést idéző, képzelt léteket éltető, utópiákat szimbolizáló alakzatok. A „magány antropológiájának” jövendő keretei inkább, az élmény- és eseményhajhászó átmeneti lények „átlagos” mibenlétét közelebbről is kreatívan megformáló rákérdezés esélyei. Esélyei, mert még csak zárfal, magunk-kreálta szimbolikus erődítmény védő karja veszi körül a valódi helyeket és tényleges kapcsolatokat…; esélyei a depressziós létet elkerülni képes akaratlagos Énnek, melynek az átélés még fontosabb, mint a látszat és a színes pokol…; s esélyei annak a dramaturgiának, melynek révén az „átlagba” bevonódni csak annyiban kötelező, amennyiben a terek és tartalmak tudatos irányítását, mentális kontrollját kizárólag azokra bízzuk, akik ennek kíméletlen mérnökeiként átszínezik világainkat vagy egybeszürkítik azokat.

Kötődések, társas kapcsolatok, összerendeződések és áthurkolódások részlet-rajzolatai, a jelentések terének öblösödése és tartalmainak viszonyrendszere teszik egybeolvashatóvá a fenti könyveket. Mindannyiunk örömére, hisz kortól, tértől, belakottságtól vagy intimitásoktól függetlenül is a közös létbevetettség alapélménye uralja mindannyit. Már akkor, ha… – ha ugyan elismerjük e kötődések, összefüggések, párhuzamos meghatározottságok, kitettség és beletartozás komplex, folytonosan hömbölygő világát, sodrásait, láthatatlan pányváit, ezek fontosságát vagy akár csak meghatározó, lekötelező és létünk mibenlétére jellemző sajátlagosságát.