Erdélyi magyar áttelepült értelmiségiek identitásválságának elemzése

II/b. Szemelvények a diákok interjúanyagából

1. A magyarországi tanulás megindoklása

Az anyanyelven való tanulás lehetősége mögött - melyet a diákok a leggyakrabban és a legexplicitebb módon említenek,  a Magyarországon való tanulás döntő motívációjaként - esetenként többféle motíváció is meghúzódik. Erről a legszínesebben maguk az interjúrészletek beszélnek.

A 25 éves kutató vegyész szakos diák, Magyarországra való jövetelének okairól és itt tanulásáról a következőképpen nyilatkozik:

"Kénytelen voltam Magyarországra menekülni, mivel részt vettem az 1990-es márciusi marosvásárhelyi eseményekben. Feljelentettek, és kénytelen voltam elmenekülni, mivel eljárást indítottak ellenem. Egyébként ha nem következik be ez a fordulat, akkor is szándékomban volt átjönni a továbbtanulás végett. Még a mai napig nem mehetek haza, annak ellenére hogy két éve magyar állampolgár vagyok, mivel még katonaszökevénynek számítok. Tavaly januárban volt a perem, úgy hallottam, hogy emberölési kísérlet vádjával ítéltek volna el, de megjegyzem, hogy hivatalos értesítést a mai napig nem kaptam ez ügyben. A legfőbb ok, amiért átjöttem volna az, hogy anyanyelvemen tudjak tanulni. Ott Temesváron tanultam a vegyészmérnökin, itt a kutató-vegyész szakon fogok végezni az idén. És még az is, hogy a magyarországi felsőoktatás szerintem színvonalasabb a romániai felsőoktatásnál. Ezenkívül pedig rendkívül nehéz volt a román nyelven való tanulás az egyetemen, mert én végig magyar iskolába jártam".

A 26 éves magyar-német szakos diáklány:

"Temesváron voltunk egyetemisták a férjemmel együtt. Mindketten Tőkés László lakásán voltunk, amikor a temesvári események kirobbantak. A férjem Tőkés László rokona. Letartóztattak bennünket, aztán később elég sok kellemetlenségben volt részünk. Nagyon sokszor kaptunk figyelmeztetést arra nézvést, hogy nem kívánatosak vagyunk ott Erdélyben. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mind a ketten eljövünk Magyarországra".

Ők a férjével együtt a Kemény Zsigmond ösztöndíjat pályázták meg. Jelen pillanatban is román állampolgárok, viszont szándékukban van visszahonosítást kérni és úgy döntöttek, hogy itt fognak maradni Magyarországon.

A 25 éves filozófia szakos diáklány:

"Nem tudom pontosan megmondani - ez nekem már egy gyermekkori elképzelésem volt, hogy én itt akarok élni - igazából nem is tudom, hogy honnan jön." "Tíz éves sem voltam és már elég sokat olvastam Erdély és Magyarország történetéről. Elég nagy könyvtárunk van otthon. Mindig arra vágytam, hogy itt éljek. Aztán a forradalom után, ahogy lehetett, rögtön el is jöttem. A szüleim nagyon haragudtak. Én akkor ott a Műszaki Egyetemen a másodévet végeztem".

A vajdasági diákok az anyanyelven való tanulás mellett elsősorban a jugoszláviai háború kitörését és annak következményeit említik itt-tanulásuk indító okaként.

A 22 éves műszaki főiskolai hallgató:

"Amikor én megkaptam a behívót, már akkor kezdődtek a zavargások, és amikor leszereltem 1990-ben, akkor voltak a mozgósítások, hosszabbítások és a katonai hadgyakorlatok, hát nagyon benne van a háború abban ugye, hogy én Magyarországra jöttem tanulni. A szüleim rengeteget aggódtak értem a katonaság ideje alatt. Egyszer tudtam csak hazamenni. Ők látogattak meg többször, meg telefonáltak. Nagyon szerették volna, ha itt Magyarországon tanulok tovább. Én pedig ahogy leszereltem, eljöttem és felvételiztem a budapesti Kandó Kálmán főiskolára, és sikerült".

A 25 éves néprajzszakos diák:

"Valójában kegyes hazugságok révén sikerült Magyarországra kerülnöm. Először a matematikai programozást választottam. Most már valahogy belenyugodtak a szüleim a választásomba, mert én valójában átjelentkeztem a néprajzra. Már igazoltnak látják a lépésemet és támogatnak a választásomban a néprajz felé, és másrészt Magyarország felé. Most már belátják: a legjobb, hogy itt vagyok, ahol vagyok, azóta hogy jöttek a mozgósítások és a behívók. Ez egy lehetőség számomra, hogy átvészeljem ezt az időszakot, amíg a háború véget ér. Számomra ez az út, a néprajz mint választás, valójában dac is valamilyen módon, nem a szüleimmel szemben, hanem azzal a helyzettel, azzal az állapottal szemben, ami otthon van. Hát egyáltalán hasonló módon, mint Erdélyben vagy Felvidéken, egy folyamatos és alattomos nyomás nehezedik a kisebbségre, úgyhogy másképp nem lehet ellene küzdeni, csak azzal, hogy tanul az ember és megpróbál okosabb lenni náluk".

A 22 éves gépészmérnöki szakon tanuló diáklány:

"Kezdődtek otthon a mozgósítások, ezért jött el a bátyám Magyarországra. Ő Szegeden van, matematikát végzett, már magyar állampolgár. Aztán kezdett nagyon nehézzé és bizonytalanná válni otthon az élet. Az édesanyám egyedül nevelt bennünket. Én akkor Újvidéken a gépészeti szakon végeztem, a másodévet. Kértem, hogy vegyenek át ide Budapestre, a másodévre. Ezt jóváhagyták, úgyhogy most itt tanulok és Kemény Zsigmond ösztöndíjat is kaptam. Most már itt van az édesanyám is. Ő is Szegeden van, ott dolgozik".

2. A diákok magyarországi tartózkodásának jellemzői

A határon túli magyar diákok Budapesten a számukra e célból alapított Márton Áron Kollégiumban laknak. Vannak diákok, akik nemtetszésüket fejezik ki azzal kapcsolatosan, hogy a határon túlról érkező magyar diákokat külön kollégiumban helyezik el.

A 22 éves matematika-fizika szakos diák:

"Semmi közös nincs bennünk; az hogy külföldi magyarok vagyunk, az nem egy alap a kapcsolattartásra. Jobb lenne magyarországi emberek között, szerintem. Itt, ebben a kollégiumban mindenki el van magával, semmi közösségi élet nincs. A Tiszavirág című folyóirat? Hát annak semmi köze nincs a kollégiumhoz, az csak egy hobby. Itt lakik Juhász János, a főszerkesztő és ő próbálja a határon túli magyarok írásait összeszedni, mert neki ilyen újságszerkesztői ambíciói vannak".

Említésre méltó a 22 éves műszaki főiskolai hallgató véleménye ugyanerről a problémáról:

"Majdnem egy évet a főiskola kollégiumában teljesen magyarországi magyarok között voltam. A magyarországi magyarok között valahogy másabb volt, mint itt. Hol jobb? Az attól függ, hogy mi a cél. Ha az a cél, hogy beolvadjunk a magyarországi magyarok közé, akkor jobb a magyarországi kollégiumokban. Ha pedig úgy számolják, hogy hazamegyünk, akkor így jobb, mert itt inkább otthon érezzük magunkat az  ismerősök között. Szóval olyan ismerősök, hogy otthonról el tudunk beszélgetni, szóval értik a problémáinkat. Mert a magyarországiak megkérdezik, hogy “hát mi van otthon?” - és csak néznek ránk - “lőnek?” Szóval itt nem tesznek fel ilyen kérdéseket, ami esetleg kellemetlen vagy nem tudunk rá válaszolni".

Tehát ő szerinte az, hogy a külföldről itt tanuló magyar anyanyelvű diákok magyarországi kollégiumban vagy külön számukra fenntartott kollégiumban élnek, ez csupán annak függvényében jó vagy rossz, hogy mi a cél.

3. A diákok beilleszkedésének sajátosságai

A diákok többsége azt állítja, hogy beilleszkedése körül nem merültek fel különösebb gondok, problémák. Beilleszkedésük természetesen nem minden esetben teljesen zavartalan. Vannak néhányan, akik nehezebben alkalmazkodnak az új környezet elvárásaihoz. A beilleszkedési nehézség okai esetenként különböző jellegűek.

A 20 éves pedagógiai szakos erdélyi diáklány súlyos kezdeti beilleszkedési nehézségekről számol be:

 "Azelőtt soha az életemben egy pötty kiütésem sem volt, semmire nem voltam érzékeny - és kijöttem, s akkor borzalmas volt. Nekem nem volt emberi formán. Ilyen pukli, dudorok, szederjes volt a bőröm, égett, vakaróztam, borzalmas volt. Bedagadt a szemem, a szám, az orrom, az egész arcom. Azon nevettek, hogy úgy dagadtam három napig, s akkor elértem a maximumot és aztán kezdtem lelohadni. Egy idő után elmaradt, néha még kiütök. Már nem is veszek róla tudomást. Persze kivizsgáltak. Az orvos azt mondta, hogy biztos az idegi megterhelés, mert nem találták más okát. Azt meg ki kell bírni. És hát ténylegesen a kezdeti időszak után ezek a tünetek enyhültek... Most már saját lábamon állok. Én a tanulás mellett takarítok, gyereket korrepetálok. Borzasztó sok mindent csinálok. Tényleg. És akkor megveszek itt dolgokat és még igyekszem az otthoniakat is segíteni".

Valószínű, hogy ennek a diáklánynak a megterhelése ténylegesen nagyobb volt annál, mint amit egyedül fel tudott volna vállalni anélkül, hogy megbetegedne.

Súlyos beilleszkedési gondokkal küzd az a 25 éves diák, aki a marosvásárhelyi eseményekben való részvétele miatt menekült statust kért és kapott. Nagyon sok küzdelemmel, megpróbáltatással járt beilleszkedése, és jelenleg is nagy erőfeszítést követel tőle. Mivel nem ismerte a magyarországi helyzetet, rendkívül sok elvárása irreális volt. Mintegy elhárító mechanizmusként fordul a kompenzációt jelentő politizáláshoz. Különböző pártokkal épít ki kapcsolatokat, melyek kisebbségi sorban élő magyarok érdekeit képviselik programjaikban. Így a KDNP képviselő jelöltjeként indult az 1995-ös választásokon. Őt magát idézem:

"Nagyon-nagyon csalódtam ebben az egész társadalomban. Amikor átjöttem, először az lepett meg engem, hogy az emberek nagyon önzőek, nagyon irigyek egymásra, nemzeti tudatuk gyengén fejlett, tudatlanok. Számos esetben felmerült, hogy azt mondták nekem, hogy román vagyok. Ez az elmúlt negyven év tönkretette az itteni társadalmat. Míg Romániában nemzeti kommunizmus volt, Magyarországon nemzetellenes kommunizmus működött. Negyven év hiányosságai nem pótolhatók. Az elején rendkívüli örömet éreztem. Az, hogy magyar nyelven beszélnek mindenütt, hát az olyan nagy öröm volt a számomra, szinte elmondhatatlan. De kb. ahogy három hónap eltelt, kezdett honvágyam lenni, és az a tudat volt bennem, hogy nem mehetek haza és én csak sodródom, nem látok egy konkrét jövőt. Én igyekszem mindent megtenni a jobb konkrét jövőért, de ebben a társadalomban roppant csalatkoztam. Azért mégis voltak rendkívül jó érzésű pillanataim, és találkoztam olyan emberekkel is, akikben erősen él a nemzeti tudat, és akik tisztában vannak azzal, hogy még máshol is élnek magyarok. Ezt a különböző pártok embereivel való beszélgetéseim során érzékeltem pl. a KDNP esetében, melynek tagja is vagyok. Rendkívül szimpatikus emberekkel találkoztam, akiknél érzékeltem a határokon túli magyarokkal való törődést. A MIÉP és a KGP embereivel való találkozásaim alkalmával mindig rendkívüli örömet szerzett számomra az, hogy meggyőződhettem arról, hogy léteznek ilyen emberek Magyarországon, akiknek jelent valamit a határon túli magyarság. Az átlag társadalmat vagy a fiatalságot illetően rendkívül nagy a csalatkozásom. Sajnos itt a fiatalok csak maguknak élnek, nincs bennük semmi nemzeti közösségi tudat. Nagyon tudatlanok ilyen szempontból, a tipikus kommunista neveltetés alapján náluk nacionalizmusnak számít az erdélyi magyarok sorsával való foglalkozás. Felületesek, nem érdekli őket a határokon kívüli magyarság. Az önérvényesítés az elsődleges szempont a számukra. Számos esetben például azt hallottam vissza, hogy igen, "jönnek ezek a hülye románok és elveszik az egyetemen a helyeinket". Tehát itt nincs meg az a támogatottság, amit a romániai románság nyújt a besszarábiai románoknak. Ez a társadalom egészen más. És én itt látom, hogy nem az autonómia segítene Erdély esetében, ezt nem lehet megvalósítani a jelenlegi román kormánnyal, meg soha. Itt az volna a megoldás, ha Észak-Erdély visszakerülne az anyaországhoz, de erre csak egy jelenlegi nagyhatalom késztethetné a román vezetést, hogy visszaszolgáltassa Észak-Erdélyt az anyaországnak. De még akkor is az a szomorú, hogy a magyarországiak azt mondanák: "hogy nem kell nekünk Erdély." Mert itt nagyon önző emberek vannak, mert az gondolnák, hogy Magyarország ezért gazdasági hátrányokat szenvedne. Nagyon borúlátó vagyok ilyen téren. Ha csak nem kerül egy olyan személy hatalomra, aki ezt a kérdést felülről oldaná meg. Mert ha megkérdezzük a jelenlegi közvéleményt, akkor biztos vagyok benne, hogy nem kell nekik Erdély".

Az öt szlovákiai diákból mind az öten a Nemzetközi Előkészítő Intézetben töltöttek egy évet, melyre kivétel nélkül mind nagyon szívesen és nagyon szépen emlékeznek vissza. Sok embert ismertek meg, sok jó kapcsolatot, barátságot kötöttek, és ezek még a mai napig is élő kapcsolatok. Nagyon sokat járták a várost, megismerték azt, és különösen történelemből tanultak igazán sokat.

A szlovákiai diákokat tudják a legjobban támogatni a szüleik. Úgy tűnik, pénzzel nem is támogatják, de ruházkodással, élelemmel igen. Van közöttük, aki az ösztöndíját kevésnek tartja és azt panaszolja, hogy nem tud belőle szakkönyveket vásárolni.

A 20 éves matematika szakos diák:

"Nem merek bemenni egy könyvesboltba, mert a szívem szakad meg, 10.000 Ft-ot ott tudnék hagyni kapásból, olyan szép könyvek vannak. Valamelyik nap voltam és csak azt a könyvet vettem meg, amit meg kellett vegyek, és kifizettem érte 2500 Ft-ot. Egy szakkönyv, a számítástechnikához kell, és hát azzal próbálok takarékoskodni, hogy otthonról hozok élelmet, hogy arra ne kelljen költenem, és akkor jóformán megvan otthonról az élelmem. Éppen, hogy ne legyek éhes, bekapok valamit. Mert az az igazság, hogyha bejárok ebédelni, megveszek magamnak rendes dolgokat, mint tejet, joghurtot, akkor nagyon sok pénz elmegy ilyesmire. Így csak azt eszem, amit otthonról hozok, és így össze tudom húzni magam. A múlt hónapban vettem egy személyi számítógépet, és nekem ez megéri".

A hat vajdasági diák közül öten folyamatosan dolgoznak, otthonról egyikük sem kap igazán segítséget. A beilleszkedés nem okoz különösebb gondot, problémát. A folyamatos munkavállalást természetes dolognak tartják az ő helyzetükben, és nem is gondolkoztak rajta, hogy megterhelő vagy sem, vállalják.

A 24 éves, néprajz-szakos diák:

"Nem voltak alkalmazkodási problémáim, szóval nem lehet arról beszélni, hogy elutasítottak volna, sőt egy időben kitüntetett együttérzést véltem érezni, de ugyanakkor érzek egy mérsékeltebb xenofóbiát a magyarországiak részéről, és ez lépten nyomon jelen van az emberi kapcsolatokban. Ezt leginkább egy elutasító modorban fedeztem fel, ami az idegennel szemben nyilvánul meg, akár magyar is lehet az illető, de ha egy másik országból jött, már egy potenciális veszélyt látnak benne. Azt tudom, hogy az idegen befogadása az mindig is egy nehéz dolog, főleg ha az nyilvánvaló, hogy idegen. Ez egy előítélet és a gyakorlatban is él, bármennyire alaptalan. Szóval nem tudom, hogy honnan jön, de van, akármilyen indokolatlan, és én ezt egy bizonyos szinten meg is tudom érteni. Szóval annak az attitűdnek a hangsúlyozása bizonyos intézményekben, hogy mi vagyunk azok, akik titeket befogadtunk, eltartunk... Legyetek tisztában azzal, hogy mi osztjuk a lapot. Mondjuk a tanszéken is voltak tanárok, akik ezt folyamatosan és tudatosan éreztették, hogy nincs itt maradásunk... - számomra ez valamilyen dac formájában az elhivatottság- és kötelességérzetet segíti fenntartani. Másrészt ez rossz, mert nem csak mi voltunk azok, akik észrevették ezt a diszkriminációt, hanem a magyarországiak is, és eleve maga a diszkrimináció rossz. Az, hogy el kell fogadni, s nincs mit tenni ellene. Mert hát van a klasszikus tanár—diák viszony, ugye. Olyan dolgokról van szó, hogy egy sor dologról nem informáltak bennünket a doktorátussal kapcsolatosan, meg egyebek. De lehet, hogy ezek csak az én fóbiáim, de másrészt mégis talán valóság is".

Három vajdasági diáknak az áttelepedési döntéshozatal közelsége, ennek veszélyeztetettségként való megélése és az ez által okozott feszültség nehezíti meg a beilleszkedését.

Az otthon maradt szerettei végett érzett drámai feszültségről, szorongásról tanúskodnak a 23 éves képzőművészeti főiskolás diáklány szavai:

"Az első év nagyon nehéz volt. A bátyám is és a barátom is otthon voltak még akkor. 1990 októberében kezdték a mozgósításokat és behívókat osztogatni. Hát nekem elmesélték a szobatársaim, hogy éjjeleken át kiabáltam meg sírtam álmomban. Olyanokat álmodtam, hogy feljöttek a jugoszláv rendőrök Budapestre értem és elvisznek.... Látszatra én tudtam, hogy ők biztonságban vannak. Dehát a nagy féltés! És mindkettő olyan szép nagy gyerek, és akkor Isten ments attól - ments meg! - hogy háború legyen. És háború van. Mindegy, hogy kinek, mert a háborúnak csak vesztesei vannak, a győztes is vesztes. A bátyám Újvidéken elvégezte a jogot, és a mozgósítások elől Magyarországra jött. A TV-nél dolgozik, és nagyon jól megy neki. Aztán a barátom érkezett meg, és most ő is itt tanul. Nagyon sokan eljöttek, de azoknál sincs igazán minden rendben, akik átjöttek egy pár emberen kívül, nem látok olyan nagy változást, hogy megérte volna. Van egy pár ember, akinek jól mennek az üzletek, mint például a bátyámnak is, de legtöbben ha kaptak is munkahelyet, annak fele albérletre elmegy, amire otthon nem kellett költeni. Aztán meg egy jó rész elmegy a hazautazgatásokkal, mert nagyon sokan folyamatosan hazautaznak. Szerintem a biztonságot keresik az emberek. Az édesapám azt mondta, hogy "amíg az élete nem forog kockán, ő nem fog eljönni, mert most is megélnek”. Ő ügyvéd, édesanyám orvos. De azért ők is vettek itt Budapesten, úgymond a bátyámnak egy lakást, amire rámegy az összes megtakarított pénzük, ami mondjuk egyáltalán nem sok ahhoz, hogy milyen jól kerestek. És ezt a lakást úgy vették, hogy az mindenkié, hogyha szükség lesz rá, mert erre is gondolnak".

A 22 éves vajdasági diáklány beilleszkedését rendkívüli módon megnehezíti, hogy végülis otthon nélkül maradt, hogy az egész kis családja a háborús feszültségek és a rossz körülmények miatt áttelepülőben van, nem tudják segíteni sem.

"Az egész jugoszláviai helyzet: a háború és az ezzel járó dolgok, az, hogy nem lehet otthon megélni, ez olyan szörnyű. Eljött az édesanyám is. Ő is Szegeden van, már dolgozik. Otthon maradt az üres ház. Hát szóval most sehol nincs otthonunk. Hát szóval most így lebegünk a levegőben".

Mind a három kárpátaljai diák egy évet töltött a Nemzetközi Előkészítő Intézetben, utána felvételiztek és sikeres felvételt nyertek, Kemény Zsigmond ösztöndíjasok és a Márton Áron Kollégiumban laknak. Mindhárman igen pozitívan beszélnek a Nemzetközi Előkészítő Intézetben töltött időkről, ahol nagyon jó kapcsolatokat barátságokat alakítottak ki egymás közt és a tanárokkal is. Éppen a közeljövőben lesz egy találkozójuk. Állítják, hogy nagyon sokat tanultak történelemből, magyar nyelvből és irodalomból, szóval hasznosnak tartják ezt a időt.  A Márton Áron Kollégiumban is és az egyetemen is jól érzik magukat, különösebb beilleszkedési problémáik, gondjaik az emberi kapcsolatokban nincsenek. Egyedüli gond, hogy a munkavállalási engedély beszerzése egy olyan hosszadalmas és kérdéses dolog, hogy megfosztja őket - legalábbis amíg intézik – az ösztöndíj-kiegészítéstől. Az alkalmi munkák számukra nem fedezik a költségeiket, tehát arra vannak kényszerítve, hogy folyamatosan dolgozzanak a tanulás mellett, akárcsak a vajdasági, meg a legtöbb erdélyi diák.

4. Kapcsolatok és barátságok alakításának jellegzetességei

Találkozunk diákokkal akik felülértékelik a szülőföldről és a határon túl élő magyarokkal való baráti kapcsolataikat, és túlzott kritikával szemlélik a magyarországi barátkozás és kapcsolattartás formáit. Találkozunk olyan diákokkal, akik nem zárkóznak el, sőt keresik a magyarországi diákokkal való kapcsolatok, barátságok kialakítását, és úgy ítélik meg, hogy ezt különböző tényezők gátolják, és erről nyíltan beszélnek. Végül, jóllehet kevesen, de vannak olyan diákok, akiknek sikerült otthoni, határon túli magyar és anyaországi diákokkal is barátságot, kapcsolatot teremteni.

A 23 éves műszaki főiskolás diák (Kárpátalja)

"Hát most szidjam az ittenieket? Szóval érződik rajtuk az utóbbi negyven év. Zártak. Érződik a hozzáállásukon. Igen, nekünk lehet, hogy meg kellett küzdenünk mindenért, nem kaptuk tálcán a dolgokat. Lehet, hogy bizonyos szempontból jó, mert én egy kisvárosból jöttem, és sokszor sok mindenben többet tudok azoknál, akik itt Budapesten készen kapnak mindent. Szóval, hogy itt van könyvtár, meg több lehetőség, sokkal könnyebben el lehet jutni egy sor információhoz mint nálunk otthon, és ezt sokszor mégsem használják ki".

A 22 éves erdélyi diák:

"Egyszerűen kevesebb lehetőségünk van olyan mélyebb vagy szorosabb kapcsolatok kialakítására a főiskolán, mert az ember bemegy az előadásra, és van az a tíz perc szünet, amikor rohanunk az egyik teremből a másikba vagy a büfébe és megiszunk egy kávét. Hát így nem lehet barátságokat kialakítani. Azután hazamegyünk a kollégiumba, és nyilván itt a szobatárs, meg a szomszéd, és sokkal könnyebb itt barátkozni, több az alkalom, az idő arra, és így jobb baráti kapcsolatok születnek. Ez lehet az oka, mert én jóban vagyok a  csoporttársaimmal is.  Nem  az a bulis társaság, mert nem szerveztek soha egy közös kirándulást vagy valamilyen más közös programot, de ez egyszerűen egy ilyen közösség. Ilyenek, mert én láttam, hogy vannak másmilyen évfolyamok is. Én ezt nem sajnálom, mert amit ott nem kapok meg, megkeresem máshol".

A 25 éves erdélyi diáklány:

"Úgy érzem, hogy mi hasonlóan gondolkozunk, és több közös dolog van, amiről el tudunk beszélgetni. Az évfolyamon belül is van egy néhány magyarországi diák, akivel elbeszélgetek, de valahogy a barátság sohasem sikerült az iskolán túl. A magyarországiak menőbb helyeket választanak - mint a disco, de abból sem akármelyik. Nekünk meg elég, ha kimegyünk a budai hegyekbe és ott jól elvagyunk, egész nap elszórakozunk. Meg észrevettem, hogy közöttük sok kisebb klikk alakult ki és ezek egymás közt sem igazán keverednek, elkülönülnek egymástól. Nem tudom, mi az oka?"

Nem zárkózik el a magyarországi kapcsolatok alakításától, a magyarországi kollégákkal való kapcsolatteremtéstől, de ő ennek az okát inkább az értékrendbéli különbségben, meg az anyagi lehetőségei különbözőségében véli felfedezni.

A 20 éves szlovákiai diáklány:

"Valahogy érződik, hogy mi onnan kintről vagyunk. Mert hogy az iskolai előadások után mindenki rohan, ők is az ő kollégiumukba, mi is a mi kollégiumunkba".

A 21 éves szlovákiai diáklány:

"Olyan a természetem, hogy könnyen tudok barátokat szerezni, megbarátkozni, alkalmazkodni. Elmondhatom, hogy elég jó barátságokat alakítottam ki. Voltam már a Vajdaságban, Kárpátalján. Sajnos az egyetemen nem lehet mélyreható barátságokat kialakítani, kevés az idő, amit együtt töltünk. Ha közös kollégiumban laknánk, biztos vagyok benne, hogy a magyarországiakkal is hasonlóan jó kapcsolatokat tudnék kialakítani".

Többen vélekednek erről hasonlóan, hogy a magyarországi diákokkal, kollegákkal azért nem tudtak jobb kapcsolatokat kialakítani, mert a határon túliak külön kollégiumban laknak.

A 24 éves néprajz-szakos vajdaság) diák:

"Ami a társaságot illeti, az érdekes mód úgy alakult, hogy vannak magyarországi barátaim is. Ezen a kis tanszéken, ahol a kommunikáción alapszik az egész, nem lehet azt megtenni, hogy valakire orrolni és nem szólni hozzá, és ez jó is. De mélyebb barátság vagy munkaviszony inkább a határon kívüli magyarokkal alakult ki. Ez a többlet hivatástudat eredményeként is alakulhatott így. Ugyanakkor az sem elhanyagolható szempont - megint csak a saját tapasztalataim alapján mondhatom -, hogy a határon túli emberek a néprajz esetében meglehetősen hosszú előélettel és háttérrel jutottak el ide, vagy már befejeztek egy iskolát, vagy évekig dolgoztak már. Szóval nem az érettségi után, mint zöld gyümölcs pottyantak a tanszékre. Szóval azok vannak többen, akik azelőtt már valamit csináltak és lassan ért meg bennük ez a választás".

Mélyrehatóan és részletesen elemzi barátságai és kapcsolatai alakulását a 23 éves, az Orvosi Egyetemen tanuló vajdasági diáklány:

"Igazi barátokra nem tudtam szert tenni. Szabadkán vannak az igazi barátaim. Ha már eljöttek, akkor is, a mai napig is csak ők maradtak meg igazi barátoknak. Itt Budapesten a csoporttársaim azok, akiket barátaimnak nevezek. Egyre jobban megszerettem őket négy év alatt, de a mai napig nem tudok velük úgy beszélgetni, ahogy szeretném. Azt onnan tudom, hogy harmadéven került a csoportunkba egy szabadkai lány, mert évet halasztott, és ha valami nagy bajom van, vele beszélem meg - pedig régen nem voltunk barátok -, ő az, aki mellett érzem, hogy úgy a szívemből tudok hozzá beszélni. A csoporttársaimat szeretem, de nem tudok úgy igazán beszélni velük. Ezt nem tudom felfogni a mai napig sem, hogy mi az, amin gondolkodnom kell mindig. Tehát ki kell gondoljam, hogy miről fogunk beszélgetni, míg egy velem egy sorsúval szabadon tudok bármiről beszélni. Én azt is észrevettem, hogy jó dolog, hogy tudunk olyan szavakat mondani egymásnak, amelyek ugye nem magyar szavak, idegen szavak és nem akarom én ezeket használni, de olyan nagy dolog az, hogy mondhatom neki, hogy “maica”, csak egy olyan jó érzés ez nekem, olyan felszabadulás, hogy tudok úgy beszélni, ahogy megtanultam, amikor kicsi voltam, az anyanyelvemen. Az az igazság, hogy az anyanyelvemen tudok velük beszélni, nem akarok igazán így beszélni, ezek szerb szavak, és én ezekről le akarok szokni. De a tudat alatt működik bennem valami, és mégis olyan jó kimondani, idézi bennem az otthon hangulatát. Biztos, hogy ezzel függ össze. Szóval ezen gondolkoztam és ezt most kimondom. Szóval lehet, hogy az egyetem teszi, hogy itt más a légkör. Van egy kis csoport, tíz ember, velük nap mint nap együtt vagyok, a fogászati kezeléseket együtt végezzük, egy teremben. A csoport tulajdonképpen két részre oszlik, az egyik oszlopos rész - ők a gazdagok, mind gazdag fogorvosok csemetéi, vidám jókedvű társaság. Szeretem őket. Inkább velük vagyok, mert jól érzem magam velük. A másik pedig a szegényebb réteg, őket nem érdekli más csak a tanulás. Soha nem kérdezték meg tőlem, hogy mesélj otthonról vagy hát hogy hétvégén mit csinálsz, eljönnél-e hozzám? Elmegyek, pl. hozzájuk egy jegyzetért, és kint a lépcsőházi folyosón adják ide. Na már most, ezek után is szeretem őket, de így barátság nem igazán tud kialakulni. A másik, mondom a gazdag csoport, nem tudom miért, de ők sem hívtak meg soha. De tényleg jóban vagyunk, de ez csak addig tart, péntek délig. És akkor szia! Jó hétvégét! És annyi. Most már nem fáj, mert vannak barátaim, mert nagyon sokan jöttek már Szabadkáról. Itt van a barátom is, és neki is vannak kollégái. Szóval kialakult egy társaság, de akkor első évben ez nekem nagyon fájt, hogy senki nem hívott meg. Gyötrelem volt minden hétvége, ezért utaztunk, menekültünk haza, mert nem tudtunk mit csinálni. Sokat gondolkoztam, hogy miért van ez így? Az nem lehet, hogy a pénz végett, mert az elején még én is gazdag voltam, és annak is látszottam. Viszont annyira jól fogadtak, mindenki szimpatikusnak talált. De most már úgy látom, hogy ők maguk között is ilyenek, egymást sem hívják meg nagyon. Én nem értem, akkor ők új barátokat nem is igazán akarnak? Minket viszont otthon  éppen  a  társasági  élet  az  ami  összetartott, és az ami nagyon hiányzik, hogy Budapesten nincs egy olyan hely, ahová elmehetnék, ha egyedül vagyok, csak magam vagyok este és kedvem lenne beszélgetni, mert nincs egy olyan hely, ahol ismerősöket találok".

5. Kapcsolattartás a szülőfölddel

A diákok többségének hiányzik az otthon, és ahogy teheti hazalátogat.

A 22 éves erdélyi diáklány:

"Szeretek hazamenni, hisz az ami a legjobban hiányzik, az a táj, a csend, a ház, az utca, az életem, az emberek. Maga a tény, hogy otthon vagyok, és otthon ha végigmegyek az utcán, százmillióan rám köszönnek, megkérdezik, hogy hogy vagyok, meg mit csinálok, meg hogy ki hogy van a családban? Ez hiányzik".

A 20 éves szlovákiai diák:

"Ahogy az időm engedi olyan gyakran megyek. Volt olyan is, hogy egy félévben csak egyszer tudtam hazamenni, de általában félévente háromszor, négyszer is sikerült. Ahogy az időm engedi, ez csak anyagiak meg idő kérdése. Én szeretek otthon lenni".

A hat vajdasági diák közül a két fiú attól függően látogat haza, hogy milyen híreket kapnak otthonról.

A 25 éves néprajz-szakos diák:

"Mikor hogy lehet, ez attól függ, hogy milyen híreket kapok. Volt úgy, hogy több mint fél évig nem voltam otthon, egyre másra érkeztek a behívók, és nem volt értelme kockáztatni. Van úgy, hogy kéthavonta, de félévente haza tudok menni. Ez nagyon változó".

A három vajdasági diáklány az első időkben nagyon gyakran látogatott haza. Minden hétvégén kivétel nélkül hazautaztak. Most is havonta legalább egyszer hazautaznak.

A 23 éves képzőművészeti főiskolás diáklány:

"Most már sokkal jobban érzem magam, mint az első évben. Akkor minden hétvégén rohantam haza. Az nagyon rossz volt. Most már könnyebb, de azért havonta egyszer hazamegyek. Végül is 180 kilométerre van Szabadka, nincsen olyan messze".

Egy lány, akinek az egész családja áttelepülőben, súlyos krízis-állapotban van. Jelenleg a feszültségei hátterében az otthonvesztés, a barátok veszítése húzódik meg.

"Most, nem járok haza. Nincs amiért. Nincs ahova. Mert otthon az üres ház maradt... A barátok eljöttek, meg úgy szétment minden. Szóval azt nem mondom, hogy soha többet nem megyek haza, mert végülis én kettős állampolgárságot szeretnék, nem akarom feladni a régit se, ha lehet".

A 19 éves kárpátaljai diák, a Jogi kar hallgatója:

"Legalább kéthavonta hazautazom Ungvárra, meg egy kis segítséget is kapok ilyenkor otthonról. Mert az igaz, hogy nyolcan vagyunk testvérek, és nagyon nehéz az élet otthon, de az édesanyám néha azért megpróbálja úgy elosztani a gondoskodását, hogy nekem is jusson. De én nagyon ritkán fogadok el segítséget, pénzt azt soha, tudom, hogy otthon több szükség van rá”.

6.  A jövőtervezés főbb ismérvei

Bátran mondhatom azt is, hogy kivétel nélkül minden egyes határon túli Magyarországon tanuló, magyar diák felteszi a kérdést önmagának: hogyan tovább, hazamenni vagy itt maradni? Érveléseik, tépelődéseik, reflexióik híven tükrözik ennek a kérdésfeltevésnek az okhátterét.

A 22 éves erdélyi diáklány:

"Én nagyon szeretnék otthon egy iskolát csinálni. Jó lenne, ha még lennénk többen is. Nekem úgy tűnik, hogy ez még egy nagy harc lesz, mert otthon ameddig tudják, csak húzzák és cicáznak azokkal, akik itt végeztek. Én most júniusban végzek és szeretnék hazamenni. Akár összevont osztályokat is szívesen tanítanék, egy jó kis falusi iskolában. Nekem fontos a család, az otthon".

Vannak akik még nem döntöttek, akár haza is mennének Erdélybe, ha javulna egy kicsit a helyzet, de ha ez nem következik be, itt maradnak Magyarországon.

A 24 éves erdélyi diák:

"Ha a dolgok jóra fordulnának, még mindig el tudom képzelni, hogy hazamenjek Erdélybe. Ahogy látom, a helyzet nem sok reményre ad okot, és akkor maradok Magyarországon".

A 24 éves erdélyi diáklány:

"Nincsenek terveim. Igazából nem tudom mi lesz. Talán el tudom képzelni azt is, hogy otthon éljek, bár ezt nem tudom, erre nem is nagyon tudok gondolni. Van még a négy évem, ami könnyebb lesz, mint az utána a következők. De nem tudom, pénzem nincs, házam nem lesz, szóval ezek eléggé riasztó tényezők. A barátom most végez, de megpróbál egy éves posztgraduális képzésre itt maradni, és ha nem sikerül neki, hát elmegy tanítani, de egyenlőre ő is itt marad, ameddig én végzek. Szóval én az ingázó életet is el tudom képzelni Budapest és Kolozsvár között. Sok mindent lehetne csinálni, ha egy kicsit javulna a helyezet, de sajnos otthon én csak a pusztulást látom, még nem tudom, nem tudom... nem döntöttem el".

Vannak diákok, akik kilátástalannak látják jövőjüket Erdélyben.

A 20 éves erdélyi diáklány:

"Ha a szívemre hallgatnék, haza mennék, de látom, hogy a tanári pályáról és az életről szőtt elképzeléseimhez az otthon semmiféle biztosítékot nem nyújt. Szeretném, ha négy év múlva szeretnék Magyarországon élni".

A 24 éves erdélyi diáklány:

"Mi az, hogy haza? Az már nincs. Visszahonosítást kértünk, mindenki eljött, aki számít, ott már csak a szórvány magyarság él. A szüleim is elváltak, nekem nincsenek igazán ott gyökereim, és ha a gyerekeimre és a jövőre gondolok, jobb ha itt maradunk".

Az a 25 éves erdélyi diák, aki menekült státuszt kapott Magyarországon:

 "Én biztos, hogy nem fogok hazamenni Erdélybe, kitartó és céltudatos vagyok, és mindig is az voltam. Mindig maximálisan megküzdöttem, soha nem tántorított meg semmilyen akadály a cél megvalósításában. Mindig mindent elkövettem, hogy sikerüljön, ha mégsem sikerült, akkor nyugodt lelkiismeretem volt, mert én mindent megtettem az iránt, hogy sikerüljön. Tudomásul vettem az itteni társadalomnak az állapotát, az emberek értékrendjét és igyekszem alkalmazkodni".

A 28 éves magyar-történelem szakos csángó diák, a csángóság lehetőségeit nem látja kedvezőnek a tekintetben, hogy magyar identitásukban megerősödjenek. Ő is tart attól, hogy falujában vállaljon tanítást magyar nyelven. Mert egyedül nem veheti vállaira mindazt a terhet, amit ez jelentene.

"Én nem merek felelősséget vállalni, mondjuk egy ilyesmiért, hogy Magyarország nevében elkötelezem magam, vagy azt mondom, hogy falumbeliek, s ti rokonaim, gyertek és tanuljatok magyarul, mert majd lesz ebből valami".

Az ő nemzeti identitása is kialakulatlan, és őszintén beszél arról, hogy az több tényező függvényében fog még alakulni.

"Azt is beszéltük, hogy a nemzeti tudat választás és vállalás kérdése. Mondjuk, bennem bizonyos szempontból nézve többféle tudat van, egyéni tudat és közösségi tudat. Ha úgy veszem az egyéni tudatot, akkor biztos vagyok benne, hogy vagyok olyan erős meg intelligens, hogy én meg tudok élni. Én tudok lenni akár csángó, akár román, akár magyar. Én valahogy megtalálom a helyes utat. Itt a kérdés a közösségre vonatkozik, mert a hovatartozási tudat csángókban nem létezik, csak nagyon csökevényes formában, és a magyar kultúrához immár nagyon gyenge szálakkal kötődünk. Hát, hogy vissza lehet-e térni a magyar kultúrához? Az nem visszatérés, hanem átugrás a modern kultúrára, mert nálunk a falvakban elég primitív szinten állunk. Mondjuk kétszáz évvel ezelőtti állapotok vannak, de van olyan falu, amelyik csak száz évvel van elmaradva. Az a helyezet, hogy marginalizálódtunk, valahogy a társadalom szélére kerültünk s alig vagyunk fentebb mint a cigányok, presztízsben alig, pénzben nem biztos, hogy fentebb vagyunk. És nincs értelmiségi réteg, és nincs polgári réteg, szakembergárda sem. Az egyik tabu dolog nálunk a nemzeti öntudat, a nemzeti hovatartozás, ezt nem illik megkérdezni, kimondani se a kutatónak, se másnak. Az emberek nálunk félnek, meg vannak félemlítve a hatalomtól, majdnem semmit se mernek a magyarság irányában sem, vagy még az ő saját gazdasági, anyagi érdekükben sem. Egy archaikus világban élünk. Nálunk olyan nagy fontossága van a vallásnak, és a papnak, hogy szinte hihetetlen, majdnem “mindenható”. De nincsenek magyarul prédikáló papjaink, habár ezeknek nagy része tud valamilyen csángó dialektust, de nem tud magyarul, nem tanult magyar iskolában. Mikor ennek a problémának az orvoslására kértük a pápát, több ízben, levélben is, és akkor is, amikor itt volt Magyarországon 1991-ben - válasz soha nem jött rá. Sőt olyan magyar-ellenes papokat helyeztek a Csángó-videkre, akikből még csak hátrányunk származott. Tehát mondhatjuk, hogy a Pápának sem érdeke az, hogy a csángók magyarok maradjanak, sőt inkább ellenkezőleg. Nem tudom mi ennek az oka?"

Ő a feleségével együtt vissza fog térni Erdélybe, s ha lehetősége lesz rá, és nem kell féljen a Securitate megtorlásaitól, akkor talán pár év múlva a falujába is visszamerészkedik.

"A feleségem az idén végzett. Ő a román—történelem szakot végezte. Már dolgozik is, megvárja míg én is befejezem a főiskolát, és azután én személyesen úgy gondolom, hogy visszamegyünk Csikszeredára. Ott van egy kis lakásunk, és biztosan kerül tanári munkahely, mint történelemtanárnak, mert hát a magyart tanítani, én mint csángó - a székelyeknek nem merem. A székely gyerekek háromszor jobban beszélnek magyarul, mint én, és akkor hol van a tanári presztízs? Székelyföldön a történelem-tudásomat tudnám kamatoztatni. Úgy gondolnánk, hogy ez a járható út. Utána, ha lehetőség lesz rá, talán visszamegyünk a falumba, de ez sok mindentől függ. Attól is, hogy legyen egy házam a faluban, vagy legyen pénzem amiből felépítsem a házat, és a politikai helyzet legyen olyan, hogy ugye merjek egy ilyen lépést megtenni. Hogy ne zaklassanak a szekutól, és hát ez bizonyos felkészülést igényel, ott Csíkszeredában. Ez legalább egy három-négy éves felkészülés, még ameddig vissza merünk menni Klézsére. Meg kell szereznem kapcsolataimat, és ezenkívül meg kell legyen a véglegesítő vizsgám, ami Romániában a tanároknak kötelező".

A 25 éves erdélyi diáklány, gondolkozik azon, hogy másodegyetemre jelentkezzen a történelem szakra. De ami valószínűbb, hogy az egészségügyi menedzser szakra jelentkezik, az egészségügyi főiskola elvégzése után, amit munka mellett, levelező tagozaton el is lehet végezni. Neki ez nagyon megfelelne, elég jól beszél angolul és franciául. Úgy gondolja, hogy így jobb kilátásai lennének a jövőben. Fél a hazameneteltől, mert megmondja őszintén, hogy nagyon rossz visszajelzéseket kapott az otthoni helyzetről, és a legnyomasztóbb az, hogy a jövő kilátástalan.

"Félek, mert néha úgy érzem, hogy nagy dirrel-durral szívem szerint hazamennék, és aztán megbánnám. Ismerek olyanokat, akik hazamentek és megbánták. Mert otthon egyre rosszabb, és minden kilátástalan, és nem tudják már megszokni. Én nem jelentem ki biztosan, hogy haza megyek, mert ha úgy fogom érezni, hogy itt mégiscsak jobb, akkor itt maradok. És az édesanyám is úgy van vele, hogy "jaj mikor jössz haza"? És aztán: "Jobb lenne neked, ha ott maradnál, több lehetőséged lenne". Szerintem szeretnék, hogy minél jobb legyen nekem, és ők sem tudják, hogy mi igazán a jobb".

Az öt szlovákiai diákból, egyetlenegy biztos abban, hogy haza akar menni, mert fontos számára a család, a közösségi élet, és ennek kapcsán a hazatérés.

Egy 20 éves szlovákiai diák döntésében még bizonytalan:

"Azért nem olyan nagy elhatározás van bennem, hogy visszamenjek, azért vissza is szeretnék menni, mert otthon jól érzem magam. Meg jobban ismerem az otthoni tájat, az otthoni embereket. Mondjuk Budapesten nem, de egy vidéki városban akár Magyarországon is el tudom képzelni az életem. Hát sokminden közbejöhet, akár egy barátnő, akár egy házasság, szóval sok minden. Nem vetem el teljesen ezt a lehetőséget sem, sőt sokkal jobb lenne itt Magyarországon szerintem, legalább ahogy most látom itt a színvonalat, a számítástechnika területén is, a fizetés is jobb Magyarországon, magasabb az életszínvonal, mint otthon nálunk, és nyitottabb, tehát kultúrának vagy bármi újnak a beáramlása gyorsabb, és ezért szinte minden téren több a választási lehetőség. Míg ha otthon akarok érvényesülni, akkor tudományos munkát is szlovákul kell megírni, az meg rengeteg plusz munka, hogy az jó legyen, megfeleljen. Ez itt sokkal egyszerűbb, magyarul megírom és kész".

Valószínű, ő is potenciális áttelepülő, aki prolongálja a döntéshozatalt a köldökzsinórt megtartva, a távoli jövőbe helyezi az elszakadás lehetőségét.

Két szlovákiai diáklány határon túli magyar diákokkal alakított ki élettársi kapcsolatot. Az egyikük vajdasági, a másikuk pedig kárpátaljai diákkal. Ez a két határon túli magyar pár szeretne tovább tanulni, vagy posztgraduális képzésre vagy másodegyetemre jelentkeznek. Az ő esetükben is prolongált döntéshozatalról van szó, ami az áttelepülést illeti.

A 22 éves szlovákiai diáklány:

"Azt hogy hol, azt nem tudom igazán. Nem tudom. De nem Budapesten. Hát ha más kiút nem lesz, ha nálunk is bonyolódik a helyzet és a Vajdaságban is, végülis mi más lehetőség lenne, mint maradni Magyarországon".

A 21 éves szlovákiai diáklány:

"Hogy hol? Hát szívem szerint haza szeretnék menni. Dehát ez még alakul. Mindenképpen úgy tervezzük, hogy valamilyen posztgraduális képzésre jelentkezünk, és hogy egy-két évet még maradnánk itt. Elmennénk dolgozni, egy kisebb városba, mert Budapestet nem nagyon szeretném. Egy kis tapasztalatot szereznénk".

A 22 éves vajdasági diáklány döntésében szintén bizonytalan:

"Még arra is gondoltam, hogy Budapesten semmiképpen nem maradnék, mert én nem szeretnék Budapesten élni, mert legkifejezettebben az a sok ember zavar, akiket lépten-nyomon lökdösni kell és akkor, ha már elmegyek valahová vidékre, pl. Szegedre, akkor már olyan mindegy, hogy Szabadkáról vagy Szegedről ugrok fel Budapestre, és itt mire kiküzdenénk azt, hogy legyen egy kis házunk, az legalább húsz évbe telne, és ez otthon megvan, munkahelyem is lesz a múzeumban [festő-restaurátor szakon van a Képzőművészeti Főiskolán]. Bár pillanatnyilag rossz a helyzet, én bízom benne, hogy sikerül valamit csinálnunk. Lehet, hogy idealista vagyok, mert mindenki azt mondja, hogy nem érdemes hazamenni, mert rossz, mert kilátástalan. Rám még hatnak az olyan dolgok, hogy ott meg kell maradnunk, hogy haza kell mennem, ott születtem, az az otthonom. Már csak a házak meg fák maradnak ott Szabadkán, de én úgyis haza fogok menni".

Kételkedik abban hogy jól és értelmesen fog dönteni. Beszél még arról, hogy az egyetem után szeretne elvégezni egy felsőfokú mesterképzőt, ami még pluszban egy év, de azután hazamegy és mindenképpen tartani fogja a kapcsolatot a "nagyvilággal".

"Úgy tervezem, hogy ha majd végzek, akkor is évente négyszer-ötször fel fogok jönni Budapestre, a munkám miatt is, meg az itteni kapcsolataimért is, és tartom magam olyan jó szakembernek, hogy a legújabb dolgokkal is mindig napirenden legyek, hogy a szintet meg tudjam tartani".

A bizakodás, a tervezés mellett, a megbillent egyensúlyról is árulkodnak a szavai. Az otthon elveszítésétől, a szülőföld biztonságot nyújtó oltalmától való elszakadás félelme és saját tehetetlenségének megélése gyötri:

"Én nem igazán tudom magamnak megfogalmazni, hogy miért vagyunk ezen a világon, meg én is csak úgy teszem a dolgom, most mindennel ‘úgy’ vagyok csak, úgy csodálkozom. Régebben sokkal határozottabb elképzeléseim voltak, tudtam, mit akarok, meg mi lesz, meg mi a jó, meg mi a rossz. Most úgy érzem, hogy olyan esetleges, hogy mit vár az ember egész élettől, és aztán hogy fog az alakulni, az olyan kérdéses lényegében. Egy békés polgári életet képzelek el magamnak, de ez nem biztos, hogy lehetséges".

A 23 éves vajdasági diáklány elkeseredetten küzd a családja elhatározása ellen, aki áttelepülni készül Szabadkáról Budapestre. Képtelen belátni azt, hogy a szüleinek miért kell feláldozniuk az otthont. Hisz ő az öccsével együtt szívesen segítené szüleit. Nem is arról van szó, hogy segíteni kellene - mondja - mert, hogy ők ketten meglennének abból amit keresnek, csak engednék nekik, hogy dolgozzanak, és önállók legyenek. Ők szívesen vállalnák a munkát a tanulás mellett.

"És most nem tudom, hogy mi lesz. A családi dolgok nagyon változófélben vannak. Az apa négy hónappal ezelőtt feljött Budapestre, és most együtt lakunk egy albérleti lakásban. Az öcsém Szegeden van, az anyu pedig otthon van egyedül egy nagy házban és nagyon fél. Na most, ez a négy ember a családban szerteszét - az egyik itt, a másik ott. Az öcsém azt mondta: "Ildi, ne foglalkozz vele, hogy mi lesz, mert nagyon szomorú leszel". Úgy, hogy most minden a levegőben lóg. Nem tudom, az anyu 48 éves, az apu 52. Nem lesz könnyű, tudom. Én nem tudom miért, de harcolok ellene, hogy ide telepedjenek Budapestre. Az anyu pedig szabadulni akar Szerbiától, Vajdaságtól. El akar jönni, utálja úgymond. Én meg hazamegyek és ujjongok a boldogságtól, hogy milyen jó otthon lenni, ő meg azt mondja: "Ha ez neked jó?". Állandó összecsapás van köztünk, mert én azt várom, hogy az anyu örvendjen annak, hogy nekem annyira jó volt otthon, hogy a mai napig is imádok hazamenni. Tudom, hogy megváltozott minden, tudom jól, csak én nem érzem, mert nem élek otthon, de minden megváltozott. Arról van szó, hogy az aput az anyu küldte, anyu beszélte rá, tudom biztosan, mert anyu volt az aki mindig azt mondta, hogy elmegyünk innen, és az apu mindig azt mondta, hogy nem megyünk el. Nem szabadna eljöjjenek, mert azt, amit ott megteremtettek, itt nem fogják tudni megteremteni. Ahhoz csoda kellene, az egészen más, hogy én, hogy mi, az öcsém meg én. Én otthon is kezdő vagyok, de ők egészen másak. És ha otthon eladják azt a gyönyörű szép házat, akkor abból itt tudnának venni egy panel lakást. Utálom az ilyen lakásokat, olyan mint egy doboz. Én nem tudom, hogy mi lesz végül, és nem tudom, nem látom, miért, mert itt az apunak is az egészségéről is van szó, az anyunak az egészségéről is van szó. Ez egy nagyon összetett dolog. Nagyon sok dolog közrejátszik, amit mérlegelni kell, hogy mi az, ami jobban megéri".

A 22 éves vajdasági diáklány jövőtervezését az otthon, hontalanság érzése bénítja meg. Egyenlőre nyitva hagy minden kérdést, ami a jövőre vonatkozik és halogatja a döntéshozatalt.

"Elég homályos az én jövőképem. Szóval nincs talaj, ahová kötődjek. Mert itt már látszik, hogy nem egyszerű a tervezés. Közbejönnek dolgok, és minden meghiúsul. Nincs már olyan nagy bizakodás bennem. Nagyon korán, nagyon nehéz volt. Az apánk nem támogatott. A bátyám is mindent csinált, amiből pénzt tudott kihozni, hogy egyetemet végezhessen, és hát én is igyekeztem állandóan dolgozni. Mindig jól tanultam és volt úgy, hogy hét tanítványom is volt egyszerre. Mind a ketten megteremettük magunknak, amire szükségünk volt. És hát most itt vagyunk, lebegünk a levegőben. Az anyu is itt van Szegeden. Valami érdekes dolgot, mozgalmas dolgot szeretnék csinálni, ahol utazni lehet, ahol idegennyelv-tudásra van szükség. Van miben válogatni. Még nem tudom. Még van másfél évem, amíg végzek. Időm még van, s majd amikor ott leszek, majd választok. Még nem találtam olyan helyet sem, amire azt mondanám: na itt el tudom képzelni az életem. Nyitva hagyom ezt a kérdést is. Hát lehet hogy nem jó, hogy ennyi mindent nyitva hagyok, de majd csak kialakítom magamnak. Majd csak lesz valahol otthonom. Nem tervezek most többet konkrétan, de lesz valahogy, az biztos".

A három kárpátaljai diákból mind a hárman Magyarországon szeretnének letelepedést kérni, és itt akarnak maradni. Az önmegvalósítás feltételeinek a hiánya, a pozitív jövőkép megvalósítására irányuló erőfeszítések hiábavalósága a szülőhazájukban arra készteti őket, hogy itt kérjenek letelepedést Magyarországon. Természetes, hogy keserűséget is éreznek emiatt, mérlegelik a helyzetüket, és vállalják döntésük következményeit.

Keményen dolgoznak, hogy saját erejükből, munkájukból biztos egzisztenciát, otthont teremtsenek maguknak.

A 21 éves kárpátaljai diáklány:

"A szüleim fizetése nem több 4.000 forintnál, két és fél kiló hús ára, fizetéstől fizetésig nem lehet megélni belőle. A helyzet rossz és egyre rosszabb lesz. Nincs is remény arra, hogy jobb legyen. Ha az eszemre hallgatok, ha ép elméjű vagyok, nem megyek haza - ha az érzelmeimre, akkor hazamegyek. Itt nincs jó döntés, csak kevésbé rossz döntés van. Mindenki maga dönt és viseli a következményeit. Én most három szakot viszek egyszerre ebben az évben, és még készülök a felsőfokú angol nyelvvizsgát is letenni. Beszélek oroszul is. A számítástechnikában gondolkozom, ez fog sikerülni, van ennek jövője".

A 19 éves kárpátaljai diák:

"Engem a gazdasági jog ami igazán érdekel, és ehhez még az egyetem után, kétéves közgazdaságtani képzést is el kell végeznem, meg legalább három nyelvből meg kell legyen a középfokú nyelvvizsgám, amire elvégzem az egyetemet. Én mindenképpen a kettős állampolgárságot szeretném, és akkor talán itt is lesz egy munkahelyem, meg ott is".

A határon túlról Magyarországra áttelepülni szándékozó magyar diákok attól függetlenül lehetnek menekültek, hogy jogi státuszuk szerint nem azok. Példaként idézem a 23 éves erdélyi diáklány életútját, az interjúrészletek felhasználásával.

Az ELTE BTK-n francia—magyar szakos hallgató. A korlátozások elől menekül Romániából, melyek a továbbtanulás, az életlehetőségek beszűkítésével személyes szabadsága és személyiségfejlődése kényszerű szabályozásával fenyegetik. A Magyarországra való áttelepedés már az általa "pokoljárásnak" nevezett időkben foglalkoztatta, ekkor volt negyedikes gimnazista. Ebben az időszakban annyira elszánt volt, hogy szinte mindenre képes lett volna, annak érdekében, hogy Romániából kiszabaduljon. A forradalom átmenetileg reményeket ébresztett benne. Különböző feladatokat is elvállat lelkesedésében, de az 1990-es márciusi marosvásárhelyi pogrom megingatta a hitét abban, hogy lehet jó dolog Erdélyben magyarnak lenni. Ekkor határozta el, hogy Budapestre felvételizik a magyar—francia szakra, ez 1990 nyarán sikerült is.

"Eredetileg szinte mindenre képes lettem volna, hogy megkapjam a útlevelet, hogy kijöhessek. Az utolsó gimnáziumi évemben csak az munkált a fejemben, hogy ki kell szökni és el kell onnan jönni. Én 1980-ban végeztem a negyedik gimnáziumot, aztán felvételiztem a gyógyszerészetire. Akkor már tele voltam gyűlölettel az iskola iránt. Azt nem engedték, hogy tarisznyát hordjunk, megkötött hajjal, egyenruhásan leltári számot kellett viselni. Szóval nem nekem való dolog  volt ez. Himnuszt énekelni reggel nyolckor meg ilyesmik. Az érettségim még nagyon jól sikerült, aztán az érettségi után az anyám elég komolyan megtorolta rajtam, hogy nem jutottam be az egyetemre. Pedig megígérte, hogy nem fogja éreztetni velem, ha nem sikerül a felvételim. Másrészt pedig akkor vezették be Romániában azt, hogy érettségi után kötelező volt elfoglalni azt a helyet, amit az iskola kijelölt nekünk. Ez egy óriási igazságtalanság volt, mert százvalahány élelmiszerszakon végzett diákból talán öten vagy hatan foglaltuk el az uzoni szeszgyárban a munkát, ahova minket tömegesen helyeztek ki. Mindenkinek sikerült másik helyet intéznie. Nekem is mindent megpróbáltak, de nem sikerült. Nem vett fel senki, mert nem vehettek fel. Utólag tudtam meg ezt. Az egyik legjobb barátnőmnek - akivel együtt jártunk a magyar olimpiákra - elment az anyukája érdeklődni, és hát kiderült, hogy a magyar olimpiákon való szereplés volt a baj, meg az a nevezetes irodalmi tábor, ahol úgymond veterán is voltam, másrészt szervező is, a tanárok kedvence meg mindenki ismerőse, meg állandó díjnyertes. A szüleim azt akarták, hogy már nyáron kezdjek el dolgozni. Én azt mondtam, hogy amíg még a 18. évet nem töltöm be, addig szabad vagyok, addig nem dolgozom, és volt bennem egy ilyen iszonyú rossz kínlódás, hogy nem akarok felnőtt lenni, és még hivatalosan se, hogy még 18 éves sem vagyok, és akkor veszettül tiltakoztam még a gondolat ellen is. Ott a gyárban annyi protekciót sikerült elérni, hogy nem az erjedt árpa között kellett szabad kézzel nyúlkálnom. De három váltásban dolgoztam egy télen át és hát Szentgyörgyről Uzonra ingáztam. A forradalom után egészen márciusig reménykedtem is, egészen a marosvásárhelyi pogromig. Tevékenykedtem és tele voltam optimizmussal. A MADISZ-ban szervezkedtem, működtem. Ilyen párt, olyan alakulat - mindenhol ott voltam. Jártam 1990 január elején Magyarországon, és már akkor szerették volna, hogy döntsem el, mit akarok: itt maradok-e, beadom-e a kérelmemet a letelepedésre. De nem! Mert én hazamegyek, mert én otthon fontos vagyok, nekem igenis szerepem van és ilyen hősiesség, helytállás, a haza meg az eszmék, hát ezek nevében egy csomó dolgot elmulasztottam, de ezt nem bánom. Csak aztán volt a hatalmas kiábrándulás, ami szerintem minden magyarra ránehezedett. Nagy kiábrándulás volt a marosvásárhelyi márciusi pogrom, de aztán végül is a forradalom után már egyrészt volt egy remény, hogy már többet nem csupán a kémia az egyetlen lehetőség. Akkor az összes könyveimet elajándékoztam, már mint a kémia könyveimet - és a magyart kezdtem el tanulni. Azelőtt évekig csak azt csináltam, ott voltam minden magyar olimpián, de nem volt értelme a forradalom előtt, hogy magyar szakra felvételizzek, amikor hét vagy nyolc embert vettek fel, és kilencven jelentkező volt. A hét helyből pedig három-négy helyről lehetett tudni, hogy ki fogja azt elfoglalni. Elkezdtem készülni a magyar felvételire a magyar—francia szakra és azt gondoltam, hogy megpróbálom Budapesten is, Kolozsváron is; 1990 nyarán sikerült itt Budapesten a felvételim, és akkor még biztos voltam abban, hogy visszamegyek. Akkor még ilyen hatalmas eszméket írtam le - amikor megpályáztam a Kemény Zsigmond ösztöndíjat, hogy persze - hogy hazamegyek: Apáczaitól Misztótfalusin keresztül mindenki hazament, még a holland tanulmányok után is. Aztán az első év második felében írattak alá velünk egy szerződést, hogy ezentúl csak úgy kapunk ösztöndíjat, ha aláírjuk, hogy öt év múlva, az egyetem elvégzése után, haza is megyünk. Akkor még mindig az volt bennem, hogy persze hogy hazamegyek! De hogy nekem megveszik a szabadságomat és én ezt öt évre előre eladom, ez egy olyan rossz érzéssel járt, hogy azt a mai napig nem tudtam lenyelni. Most már nem foglalkozom vele, de akkor egy nagy trauma volt az nekem. Őszintén szólva a gyávaságom akadályozott meg abban és a jövőtől való félelem, hogy másodéves korom elején vagy az első éves korom végén beadjam a letelepedési vagy visszahonosítási kérelmem".

A beilleszkedése az első évben nagyon problematikus, konfliktusokkal terhelt. A Márton Áron Kollégiumról rendkívül rossz véleménnyel van, majdnem kizárták az igazgatónővel való sorozatos konfliktusai miatt. Attól kezdve, hogy beadta a visszahonosítási kérelmét a magyarországi diákokkal egy kollégiumba került, minden jóra fordult. Egyetemi évei során végig nagyon jó volt a tanulmányi előmenetele. Pályázatokat nyert, órákat tartott, tolmácsként, sőt francia—angol szinkrontolmácsként dolgozott egy külföldi cégnél. Sokat tanul és dolgozik, ő azt mondja, semmiben nem szenved hiányt, és a vakációkban egy hátizsákkal beutazta már Európát. Elégedettnek tűnik. Megemlíti, hogy az előítéletes viszonyulás és a megítélés még akkor is zavarja, ha az pozitív konnotációval bír.

"Az az érdekes, hogy amióta abból a kollégiumból bekerültem egy magyarországi kollégiumba, ahol  emberszámba vesznek, ahol nem éreztették velem egy percig sem azt, hogy erdélyi, hogy jövevény, hogy menekült, WC-re leülni nem tudó stb. vagyok, és a baráti köröm is kedvel engem, és én is szeretem őket. Ez nem áltatás, nagyon jó kapcsolataim vannak. Most mind magyarországi barátaim vannak és a régi erdélyi barátaim egyszerűen eltünedeztek, és nem is szeretem, ha úgy beszélnek rólam, vagy mutatnak be, hogy erdélyi. Persze ha megkérdezik, én soha nem fogom azt mondani, hogy Mátészalkán születtem. Én Sepsiszentgyörgyön születtem, és erre a tudat alatt egy kicsit büszke is vagyok. De nem szeretem, amikor azonnal beraknak egy dobozba. Ennek a doboznak, hogy “erdélyi”, más és más konnotációja van, ez attól függ, ki hogyan értelmezi. Van aki egy népnemzeti hőst lát bennem; egy kis echte ungarischét, aki még hagyományhű, nemrég úgy élt, mint az ősmagyarjaink, vagy aki még becsületes, tisztességes, meg székely, meg rovásírni tud, meg hasonlók. Vagy van, aki azt mondja, hogy igen, hát ez a jöttment jövevény, román".

Egyre ritkábban utazik haza, és hovatovább egyre rosszabbul érzi magát otthon. Úgy érzi, mint akit ketrecbe zártak, amikor hazamegy, és visszakívánkozik Budapestre.

"Hazamegyek Erdélybe, és visszamászok a régi ketrecembe, és akkor mindez elúszott nekem egy egész életre. Ha hazamegyek jól érzem magam, de vágyok vissza Budapestre. Hiányzik. Igen, ketrecnek érzem. Én már nem vagyok az az ember, aki otthon megtalálja önmagát, mert otthon nem tudok kiteljesedni, nem tudom azt csinálni amit szeretnék".

Egyedül a hegyeket, tájakat szereti változatlanul.

"Szóval, nálam jobban nem sokan szeretik a Királykőt, és ha le tudtam mondani róla, akkor ez egy óriási dolog, legalábbis nekem, mert első-másodéves koromban nem volt nap, amikor ne álmodtam volna róla. Most már tudom, igen, megvan. A helyén van, és már elfogadtam ezt a helyzetet és, hogy most már évente kétszer, háromszor megyek oda mászni és nem minden második hétvégén. Most már bele is nyugodtam, és már kinéztem egy-két osztrák Alpok-beli hegyet magamnak, nem olyan szép, de ugyanolyan nehéz. Nem kívánok hazamenni, ha a hegyek nem volnának Erdélyben, biztos nem mennék mostanában haza. Nem tudom mi történt, negatívnak érzem az egész helyet. Eltűntek a barátaim onnan. Eltűnt a régi társaság. Vagy mindenki egyetemre jár, vagy mindenki pénz után rohangál, vagy egyszerűen eltűnt Magyarországon, Hollandiában - nem érzem otthon magam. Az erdélyi barátaimmal nem nagyon tartom a kapcsolatot. Nagyon örvendek, ha találkozok velük az utcán, és meg szoktam adni a címemet, jöjjenek el, teázunk és elbeszélgetünk, mert én már nem járok kocsmába, nem cigizem, nem iszom, nincs semmi kapcsolatom velük. Annál is inkább, mert az évfolyamról az egyikük férjhez ment Ausztráliába és abbahagyta a tanulmányait, és két csángó kislány van, akik még folytatják a tanulmányaikat, de időnként ők is Münchenben dolgoznak. Most úgy gondolom, hogy a régi baráti kör az nem volt igazán olyan jó, és csak az tartott minket össze, hogy erdélyiek vagyunk, most pedig magyarországinak érzem magam. Most két baráti köröm van, az egyik a kollégiumból és az egyetemről, illetve még van egy másik, akikkel meditálni és jógázni szoktunk. Ez egy összeforrottabb közösség, mert itt már egymást testvéreknek is tartjuk, jóformán csak szeretettel k