Térbeli hatalom, etnikai mozgalom vagy etno-térhódítás?

A régió fogalma ismét a társadalom-, önigazgatás- és politikatudományok össztüzébe került: alig van település-, tér- és etno-tudomány, amely ne definiálta volna a közelmúlt időben (s a megelőzőkhöz képest nemegyszer újkeletűen vagy újraértelmezetten) a maga tér-képzeteit, s köztük a régióét is. Az európai egységesülés (unionizáció) folyamata éppúgy, mint a szegénység vagy a fundamentalizmus vagy az államvallások terjedése, a gazdasági trendek vagy a településföldrajzi térkapcsolatok, a politikai filozófiák és a szociálpolitikai reformtervek kutatói, készítői egymástól függetlenül és egymásra építve is mindegyre azt keresik az utóbbi években, miként lehetne operacionalizálni a régió egységét, fogalmát, változatait, átalakuló tartalmát. S benne akár a lakosság, az identitások, a politikai akaratok, a nyelvi vagy gazdasági önállóságok életviteli gyakorlatát is mindenkor.

A magam közelítésmódját, amely szándékom szerint tartalmazza számos diszciplína térfogalmait, abban jelölném meg, amelyet korunk neves társadalomkutatója, Pierre Bourdieu idézett föl a régió kapcsán egy jeles francia történész (Paul Bois) alapművéből: „A régiót nem a tér teszi, hanem az idő, a történelem”.

Az ilyetén definíció nyilvánvalóan nem elegendően „szakszerű”, ám kifejezi azt az egyre szükségesebb szemléletváltozást, mely egyre-másra bekövetkezik a tudományokban és a mindennapi élet koordinációját vállaló intézmények szerepfelfogásában. Azt ugyanis, hogy a tudományos tradíció felfogásmódja a régiót úgy körvonalazta, mint valamely makroegységet, amely funkcióit éppen abból nyeri, hogy keretei már nem lokálisak és még nem államiak (ilyen például a mikrorégió), illetve egyrészt bizonyos tekintetben túllépnek egyes államhatárokon (pl. gazdasági, politikai, természeti, vallási, kulturális stb. régiók formájában), másrészt pedig „átbújnak alatta”, változó karakterük folyékonnyá teszi őket. Ebből a funkcionális felfogásmódból azonban szembeszökően hiányzik az a nézőpont, amely „a régióban” élőké, azoké, akik egy-egy régió lakói, éltetői, karakterizálói – vagyis a helyi társadalmaké. Ott, ahol nem a térfelfogás, nem valamely topológiai kiterjedés a meghatározó, hanem a teret belakó emberek karaktere, identitása, mozgása, értéktudata – ott valóban a történelmi idő adja meg valamely földrajzi egység zsánerét, s válik a többitől megkülönböztethetővé.

A kérdés ezért immáron épp az lett számomra és számos kortárs politikai elemző vagy térségi identitás-kutató számára is: tudatában vannak-e a régiófogalmak alkotói, kialakítói annak, miképpen körvonalazódik a régió azok tudatában, akik benne élnek, s hogyan kívánják elképzelni (avagy csak vizionálni), megtervezni, kimódolni a kis- vagy nagytérségi identitást ott, ahol az nem szerves politikai gyakorlat, kulturális örökség vagy politikai máskéntgondolkodás hagyományaiból fakad? Milyen képzet, milyen forma, milyen kiterjedés számukra a régió? S hogyan fogadják ők maguk (mint lakosok, polgárok, európai államalakulat fenntartói) a rájuk kényszerített régiófogalmakat, hogyan küzdenek meg a politikai hatalmasságok által „definiált” régió-méretekkel, régió-képzetekkel, a pártpolitikai vagy országimázs-mintázatokkal?

Képzetek múltból és örökségből

A magyar történeti és identitáspolitikai közgondolkodásban is újonnan hatott a nyolcvanas években Hahn István történésznek egy klasszikus ókori példázata, aki antik források között fedezett föl (illetve fejtett meg) egy 1800 éves álmoskönyvet, melyben a „politikai társadalom” érintettsége, felelőssége fogalmazódik meg – tőle idézek röviden néhány ideillő sort: „Államügyekről, közügyekről csak uralkodók, magas rangúak és hatalmas személyek jogosultak értelmezhető módon álmodni – egyszerű magánemberek közügyekre vonatkozó álmai érvénytelenek... legfeljebb akkor vehetők figyelembe, ha tömegesen jellenek meg... Csak a démos egésze mérvadó társa az egyes hatalmasságoknak...”.

Nemcsak az álmok, hanem a közösségek, települések, régiók, államok sem mindig mérvadó társai az egyes hatalmasságoknak. Ezek külön-külön is, együttesen is sokszor hiábavalóan küszködnek részint álmaik, részint hétköznapi valóságuk „érvényességének”, sőt önálló értelmezési jogának elfogadtatásáért... Ezt ott, ahol az emberek jól ismerik a presszió sokrétű és sokarcú változatait, például a kelet-európai volt szocialista államokban, nem is kell bővebben illusztrálni – az általam elképzelhetőknél is extrémebb példákat bizonnyal nálam jobban ismernek az érintettek, akik mindvégig benne is élnek ezekben az „álom-szabályozós” politikai világokban a helyi társadalmak szintjén.

De ha nem állunk meg a lemondó legyintésnél, hanem azt kérdezzük: mégis, mire juthat, mit érhet el egy települési közösség az önmeghatározás, a szuverén önkép és önérvényesítés terén...? – a válasz első soron az, hogy a megvalósulás településenként, kistájanként, régiónként, országonként és bizonnyal koronként is változik. Nem konstans fogalom, sőt: éppenhogy alkalmazott érvként, modellképzetként, kis világokat nagyobbra növesztő reálpolitikai programként jelenik meg a legtöbbször, ügyesen alkalmazva az aktuális érvelési célokhoz.

A mai társadalmi létben és közpolitikában, választási tili-toliban és uralmi adok-veszekben, itt és most épp e közösségekről, azok lokális valóságáról, történelmi kiterjedésű tradícióiról és ezek látványos átalakulásáról van szó. Regionális keretben.

Ám azt, hogy micsoda egy régió, s mi a magyar, az európai, vagy mi az erdélyi régiók sorsa, nem lehet egyik vagy másik tudományág, egyik vagy másik korszak, gondolkodástípus felől meghatározni. Illetve lehet, csak nem érdemes.

Vegyünk néhány példát. Egy régió a hagyományos, eseménycentrikus történetírói felfogás számára definiált határú államok jogi, politikai együttese; a modern társadalomtörténész számára gazdasági, kereskedelmi, közlekedési, éghajlati, kulturális összefüggések térben és időben határolt jelenség-együttese; a közgazdász számára a nemzeti határokon átnyúló, gazdasági trendek szabta egység; az ipari miniszter számára az elmaradott vagy fejlett térségek kerete; a politikus vagy geopolitikus számára katonai terep, politikai erők feszülésének helyszíne; az ott élő lakosság számára viszont társadalmi-kulturális kapcsolathálók, ismeretségi és rokonsági viszonyok, a mindennapi élet szerves közege, a térben bejárható és képzelettel még átfogható nagyságrendű egység. Történeti értelemben a régió ismerős tájak, termelési kultúrák összefüggő rendje. Etnikai csoport-tudat számára vagy kisebbségi nézőpontból pedig az a vonzáskörzet, amelyben az egynyelvűek, egykultúrájúak, egy identitást vállalók, egy szimbolikus közösséget elismerők fogalmazzák meg egymással vállalt „rokonságukat”.

A nyugati gondolkodási hagyományban a régió definiáltabb jelenség, s beleértődik táj, természet, etnikai csoport, gazdasági és közlekedési terep, kulturális egység stb. Miként a régiókutatások is mutatják: nem a tér puszta léte adja a régiót, hanem az ott élők töltik meg tartalommal, a történelem sokarcúsága bomlik ki a terepen. Így gondolkodik a XIX. század végi vagy a XX. század közepén zajló regionalista mozgalmak többsége, ezt fogalmazzák meg „hivatkozási” alapjukként, önsorsuk legitimitásának háttereként, kultúraféltő magatartásuk vagy etnocentrikus bezárkózásuk magyarázataként.

A földrajzi, avagy a fizikai tér kutatója számára a régió egy települési kapcsolatháló mérőeszköze, valamiféle „kétdimenziós” térképre rajzolható „reprodukció”, méretarányosan csökkentett entitás, a fizikai kiterjedés társadalommal töltött formája, amelyben az egyes tér-egységek településekként vannak jelen, s közöttük finom érdekszövedék, úthálózat feszül. Itt érdemes említeni a térbeliség felfogástörténetének két alapvető típusát (lásd Nemes Nagy József 1996): a klasszikus, „abszolutista” modellben a tér egy tartály, melyen belül az egyes térpontok lehetnek telítettek vagy üresek, eltéréseik így lehetnek igen karakteresek is, azonban mindenképpen „keretezettek”, formába öntöttek a tér egységei. A modernebb térfelfogásban a tér maga a közeg, határok nélkül, s belső dimenzióit a tartalom elemei, telített vagy üres egységei szabják meg: ez a „relativista” modell. Mindkét modell a határokkal, az egész és a részek viszonyával járja körül önmagát és tartalmait.

Téri beszéd, térfelosztás, térpolitika

Nem merészelném persze (még publicisztikai keretek között sem) a tér hagyományos és mai felfogását mindösszesen két mintára szűkíteni, hiszen bizonnyal számos változat létezik még ezeken kívül is. De a tér uralása, a térfelosztás mint stratégia igen gyakori a szervezett államok politikai igazgatásában, s épp ily megfontolt eszköze a térben települt társadalom számos törekvésének is. Ami a térfelosztás „hivatalos” egységeit, léptékeit, hierarchiáit illeti, igen nagy szerepe van ebben a hatalom legitimáltságának, a társadalom és bizonyos hatalmi erőcsoportok pozícióinak, cselekvési mezőik, hatékonyságuk egész rendszerének.

A politikai uralom eszköztáraként számításba vett tér-birtoklás a fölérendeltek és alávetettek viszonyát szabályozza (illetve fejezi ki) ősidők óta, s az újkor századaiban, a monarchiák időszakában különösen megnő a jelentősége a társadalmi vagy politikai tér fölé kiterjesztett hatalomnak, illetőleg a hatalomgyakorlás praktikus oldalát tekintve az igazgatási felosztásnak. Az orosz obscsina, a német Markt, a görög polisz, a latin városköztársaság, majd a francia forradalomtól számíthatóan a limitált számú département tervszerű kialakítása egyaránt arra (is) szolgált, hogy a társadalom térbeli tagoltsága áttekinthető, szabályozható, kezelhető legyen (ennek geomorfológiai vagy földrajztörténeti jelentőségéről lásd pl. Jacques Revel előadását, 1996). A térfelosztásnak s a politikai tér hierarchizálásának tehát szerves egysége az állam-alatti szintű organizáció (megye, járás, disctrictus, község, rayon stb., emlékeztetni lehet mondjuk a Maros Magyar Autonóm Tartományra vagy a történeti Besszarábiára), s ennek fölülről megformáltságát rendszerint kiegészíti egy alulról, a mikroszintű társadalomszervezettől jövő átformálási szándék, amely az egyes hierarchia-fokokon találkozik, megütközik a fölülről definiált egységekkel. Részint ennek a lokális és centrális helyzetű erőtörekvésnek mindenkori alkujából, kompromisszumaiból alakul ki a köztes térnagyság fogalma, egyebek között a régió fogalma is.

Nos, ennyi történeti köntörfalazás, fogalmi kerülő után bizonnyal illendő lenne a magam régió-definícióját is megadni. Bevallom azonban: nem szeretem a szűkös definíciókat – ami nem egykönnyen védhető tudományos álláspont, de legalább segít elkerülni a merevségeket, a félremagyarázásokat, az utóbb újradefiniálásra késztető elhamarkodottságot. Lehetne persze valami tetszetős fogalmat ideilleszteni, de a szakirodalomban meglelt meghatározások mindegyikénél is az volt a benyomásom, hogy csak alkalmilag használhatók. Olyik túl tágas, mikor azt mondja: régió lehet például Kelet- vagy Közép-Európa. Erről azt gondolom: lehet ez régióként felfogható, ha megnevezzük egzakt határait, s megfogalmazzuk, mi szervezi egységgé a jelölt tér karakterességét. De hol nem olvad össze ezen a táján a világnak a hegyes és a síksági természeti táj (földrajzi határdefiníció?); hol nem találkozik egyszerre többféle etnikum az életvitel mindennapi gyakorlatában (etnikai meghatározottság?); hol nem közösködnek s marakodnak ebben a „régióban” termelési-gazdasági szektorok (ökokulturális típusok?); hol nem bújnak át az állami határokon kulturális és közösségi identitások (szociotradicionális keretek?); hol nem szabta le (vagy éppenséggel összevissza) a nemzeti államok területét valamely ellenérdekelt politikai akarat, birodalomépítési szándék, folytonos háború, gyarmatosítás, népességcsere, kitelepítés, piac-irígység, testvérharc, pártpolitika vagy más egyéb külső önkény...? S honnan nézve is lehetne valamely nemzeti táj, szocioökonómiai gyakorlat, etnokulturális modell olyan vitathatatlanul egységes, hogy határait ott húzhatnánk meg, ahol a másság kezdődik? A másság elfogadása és elfogadtatása bizonnyal csupán egyik határ-kritériuma a régió-képzeteknek, s fogalmilag, tartalmilag is közel esik hozzájuk a centrumok és perifériák eloszlása hosszú történeti trendjének kérdése is: hol az az állandó centrum, melyet elfogadnak a perifériák, s hol az az önsorsába belenyugodott periféria, amely ne törekedne más centrumhoz tartozni vagy önállósulni, centrummá lenni...? A frontier-jelleg elfogadása ugyanakkor már félig-meddig tudomásulvétele is annak, hogy a régió kerete államilag, fölülről meghatározott, de ezt kiegészíti azzal, hogy az alulról jövő meghatározásnak is szerepet kell kapnia egy identitás megerősödésében. Ebből a helyzetből persze konfliktusos állapotok keletkeznek: így például az egységesnek tetsző Német-, Francia-, Spanyol- vagy Olaszország nem volt-e évszázadokig belsőleg széttagolt, széthúzó, lokális érdekháborúktól szétszaggatott...? Vagy Görögország, Oroszország, Svédország volt-e valaha is a kezelhetetlenül nagy térségek szerves egysége, egyensúlyos, harmonikus komplexuma...? S ha egy régió netán valamely fölülről-kívülről definiált „egysége” fennállna is (statisztikai régiók, ökonómiai régiók, etnikai vagy etnokulturális régiók számos típusa kínálkozik itt fölsorolásba), vagy annak lakói által emelt boltozatos ívek tartanák is, a térkép egy másik pontjáról ugyanez az egység már korántsem centrális szerepű: Írországból nézve már-már „Keletnek” tetszik Németország is, Tadzsikföldről tekintve viszont már Bukarest vagy Isztambul is „Nyugatnak” számít; Ausztria még bőven a Kelet-Közép-Európa szívében fekvő térség, ugyanakkor magyar határán túl fél évszázadon (vagy évezreden) át „Nyugatnak” nevezték az itt élők... Önkényes térszabászat folyik tehát a népek, kultúrák, identitások, térbelakási szokások kölcsönös elfogadása nélkül. Ez lenne hát egyezményesen a „régió”? Kinek, mióta, mivégre ez a meghatározás?

Nézzünk egy másik példát, ugyancsak a határ-kritériumok által körülvett egységet, a Mediterráneumot. Fernand Braudel, midőn a Földközi-tengert láttatja impozáns művében (Braudel 1996), elkezdi ismertetését a havasi pásztoroknál, a sivatagi dromedároknál, az olajligetek és a datolyapálma termés-övezeteinél, s az Atlanti-óceáni hajóútvonalaktól a Boszporuszig, a balti kikötőktől a mongol sivatagig áttekinti a (szinte parttalan) közeget, amelyben a sokarcú tenger hullámzik. Meghúzza a búzaszállítás alpesi útvonalait, a Selyem-utat metsző rabló- és kalóz-csapásokat, a szekér-, teve- és hajókaravánok szárazföldi illetve „vízi ösvényeit”, az élelem- és halpiacok vonzáskörzeteit, a lombos erdők és termékeny felföldek, borvidékek és sólelőhelyek sávjait. A térképre metszett térkapcsolatok sűrű, gubancos szálai sráfozzák be ezt a régiót, egymásba érnek, kiszorítják egymást, eltolódnak erre vagy arra a történelmi idő sodrában, átszerkesztődnek valamely új találmány révén, az élet értékeinek átértékelődése időszakaiban, a birodalmak, technikai eszközök, kulturális hatások, felfedezések nyomvonalai mentén... Hol van hát „a” régió, melyről úgy beszélhetünk, mint többé-kevésbé még definiálható egységről, legalább „valamiféle” határral körülrajzolható entitásról? S minek alapján lehetne a nagy egység sok-sok igazi kis egységét, a nagyrégió kisrégióit kompakt egészként bátran körülrajzolni...? De ha lehet is, hogyan ne vétsünk egyúttal abban, hogy kiszorítunk valamely szubkultúrát, életmódot, társadalomszerkezeti elemet, életmódmintát, kapcsolathálót, térben egzisztáló létfeltételt, vagy akár puszta „ottlétet”…?

A bátorság persze nem hiányzik mindig: ha politikai egységről van szó, deklarálói szívesen mellőzik a gazdasági erővonalak hullámzó erezetét a virtuális térképeken is; ha etnikai „egységről” kell nyilatkozniok, átrajzolják egyhamar a kultúraközi, vallási, nyelvi, genealógiai határokat is. És így tovább. Ezek – véleményem szerint – a régió túl szűkkeblű meghatározásaihoz vezetnek, nem szívesen vállalnám egyik „távolnézeti” képet sem, amelyet egyfajta gyakorlati-racionális érdek szabott.

S úgy veszem észre: akár belülről nézvést alkotnak régió-képet, akár kívülről-fölülről, a cél ugyanegy, valamiféle „egységet” kimondani, vagy legalább feltételezni.

Egység, tagoltság, kiterjedés

Meglátásom szerint az „egység” mint érték, mint a kezelhetőség formális minimuma nemcsak a politikai akarnokság eszköze és célja, nemcsak azt a képzetet teljesíti ki, hogy az uralmi tartomány, a befolyásolási övezet addig tart, ameddig a hatalom keze elér, ameddig a maga szándéka szerint tudja tagolni, hierarchizálni, függésrendbe állítani az uralma alá utaltakat. Hanem az újkori európai (vajon csak az európai?) ember önvédelmi, világértelmezési megoldása is. Mert amiként nem képes átlátni az ember a mennybolt egészét, s beszél inkább az univerzum helyett annak csillagokkal határolható egységeiről, régióiról, ugyanúgy van ez a térbeliség horizontális kezelésénél is. Az egyén számára, s méginkább a társadalmi lét folytonossága során a térbeli régiót mindegyre átszabja az idő, a történelem éppoly kegyetlen fegyvere. Az egység („unité”) értéke tehát csakis a fogható, az átlátható léptékben testesül meg, s a benne testet öltő elemekben. Talán ez az egyik alapvető oka annak, hogy a régió fogalma hol túl tág, országhatárokat, földeket, népeket lefedő, hol pedig a nemzetlét keretein belüli szűkebb övezetként konstituálódik, nagytájként, kultúrtájként, gazdasági-települési körzetként, stb.

Keretezve, külsőleg determináltan kap tehát formát így minden régió, akár ha politikai vagy strukturális szerepét veszik, akár ha térben „fogható” állandósága a tét. A régió, mint megnevezhető parcellája a „tartálynak”, ezen a módon még mozgási energiával, s egyfajta „töltettel” is rendelkezik. Ám a belső tagoltsága, a történelem szereplőinek játéktere így mellőztetik, s a helyi társadalmak minden életes valósága, sokarcúsága eltöröltetik, arculatuk átszabhatónak tűnik előbb-utóbb.

Gyakran tehát a valóságot rejtő, leplező, s így önnönmagát is leleplező fogalom marad a régió – attól függően, kik és miképpen, mi célból és milyen legitimitással rendelkezvén próbálják meghatározni. A legtöbb, leggyakoribb definíciókból hiányzik a belső erők képzete, hiányoznak a tartóoszlopok, emberi-társadalmi tartalmak. Magam pedig a helyi társadalmak pártján állok, nem szívlelem hát az ellenük vagy tőlük függetlenül hozott meghatározásokat, ellenük hatni képes lekerekítéseket, átformálásokat, s a téri beszédmód további indolens kiterjesztéseit.

Amikor e gondolatmenet építése közben mégiscsak kínlódom valamiféle régió-definícióval, nem tudok kész térbeli egységet elfogadni. Figyelembe tudom venni a gazdasági, politikai, kulturális, etnikai, termelési, éghajlati harmóniát, tehát egyfajta szimbiózist, amely egy térbeli egységet jellemezhet; megpróbálom átlátni az érdekek külső körét és a formális kereteket is. De inkább belülről keresném a szuverén régió-határokat, inkább a lokalitások képzetei, igényei, belső motivációi alapján tudnám elfogadni a maguk saját régióját, melyet identitás vállalásával megnyilvánítanak. Ahogy a helyi társadalmak és lokális közösségek meghatározzák a maguk virtuális határát, proxemikai terét, úgy vélem én is körülírhatónak, belülről kitöltöttnek a régiót.

Mint virtuális képzet, ez aligha alkalmas tudományos, „operacionalizálható” fogalomként, ez kétségtelen. De legalább nem hamis abban az értelemben, hogy a hangsúlyt az átélésre, a saját tér meghatározására, a szubjektív tartalommal megtöltésre helyezi. Így lesz – vélem én – jelentéses ez a térfogalom, hiszen a lokalitás, melyből a régió képzete építkezik, egyúttal öndefiniáló, identifikáló, perszonálisan érvényes összefüggésrendek eredménye. Jobbára persze valamiféle szerves egységet képzelnek emögé is, akik így írják körül a maguk közös terét, s lehet hatalmi magaslatról ezt is „kerek egész” településként érteni, amit azután a települések rendjébe kell építeni, hierarchiába szervezni, önképétől megfosztani. De az a régió, amely csupán „környék” a szó hétköznapi értelmében (pl. borvidék), valaminek a körzete és maga a valami is egyben (pl. természeti táj, nyelvi-nyelvjárási egység, ökológiai zóna stb.), a lakosok számára nem igazgatási egység elsősorban, hanem mentális. Az odatartozás érzése, a tágabb szemhatár átfogta „vidéke” a helyi létnek, s épp ezért nem a mérete „rangsorolja”, mint az igazgatásjogi vagy regionális statisztikai, politikai földrajzi szemlélet szabta a térségiséget, továbbá nem valamely strukturális tagozódásban elnyert hely minősíti, mint a tanyát, a falut, a várost, a megyét, a fővárost, az országot. Hanem számos más elem, melyek éppoly fontosak lehetnek, ha nem épp fontosabbak is emezeknél.

Ilyen példaképpen a történelmi szerep alapján kialakult minősége egy tájnak (etnotáj, kultúrtáj, kulturális örökségbe fogható entitás), amit persze gyakorta az uralmi és gazdasági környezet szabott meg, s a térbeli mozgások formájában megnyilvánult emellett az is, mennyire s miképpen egységes, átélhető, kedvelhető. Kiegészíthetik ezt funkcionális sajátságok, mint a Csíki-medence esetében (Biró A. Zoltán és munkatársai írásaiban), vagy az Aranyosmente, Szilágyság, Bánság és más néprajzi vagy történeti tájak típustanában.

A táj minősége persze függ a közösségi tartalmaktól, az életminőség szintjeitől, az identitások mélységétől és szilárdságától, az etnikai és kulturális specifikumoktól. Sőt, élettartama függ mindezek épségétől, életképességétől, „hozamától”, konzerváló vagy megújító hatástartalmaitól egyként.

A mentális egységben, a „jelentéses” térben fontosnak tartom a társadalmi téridő közösen szabott élményét, közösen alakított normáit, a nyilvánosság szintjét és a politikai-kulturális vagy etnikai tolerancia kívánatos értékét, s mindezek reprezentálódását, közös élményként „megjelenítődését”.

Ezekből fakad, vagy hozzájuk tartozik a társadalmi tevékenység-struktúra és az értékrend szervessége, a belülről formált és szabályozott és ellenőrzött normarend, a függőségi viszonyok és kapcsolathálók harmonikus kezelése.

A „saját régió” szabta térben a szuverén helyi kultúra, az etnikai csoportok sorsmeghatározottságának és definiált helyzetének belátása, életképes és kollektív alakítása, hatásainak (s így határainak) moderálása ugyancsak a regionális szerepkészlethez tartozik; a „jelölt” pozíciók és a formálódni képes szerepek, a patrónus—kliens viszonyok kiegyensúlyozottá segítése, a társadalmi közlekedés rituáléinak áttekinthető rendszere szintúgy eszközei a regionális öntudatnak.

Megannyi tereptapasztalat nyomán úgy látom: a lokalitások, a helyi, tájegységi szintű társadalmi entitások (minden külsődleges megítélés dacára) nem merevek, hanem flexibilisek, változásképesek, átalakulni hajlamosak is. Bennük nemcsak struktúra és funkció, hanem szerep és folyamat is jelen van, maguk is alkotói—alakítói mindezeknek. A regionális teret éppúgy, mint a helyi—települési egységet, a közösségei adják, s ezek képesek (vagy képtelenek) a maguk mozgásdinamikáját a térben érvényesíteni. Ebből a képességből ered (egyebek között) államkorlátozó szerepük (így például a regionalista mozgalmak, önigazgatási közösségi törekvések, autonomiális vagy szeparatista akciók is ezt igazolják szerte a világon, de Európában különösen), valamint ebből a belső tartalomból, dinamikából fakad az egyes térségek önérvényesítésének, alku-pozíciójának számos eleme, amelyek nem magának a fizikai térnek „elmozdulását”, „megindulását”, „exodusát” teljesítik be, hanem csupán arra figyelmeztetnek, hogy léteznek, jelen vannak, számolni kell velük, s megbillenne a „nagy egész” egyensúlya, ha nem érhetnék el, ami őket megilleti.

A mentális reprezentációk és a térbeliség kapcsolatában még számos olyan elemet sorolhatnánk föl, melyek aligha könnyen definiálhatók. Hogy például a mentális reprezentációkból mi kerül át a „mások számára készült”, ún. „publikus reprezentációkba”, az például nemcsak a tér történeti felosztás-tartalmaitól, intézményes átszabásától, illetve az ez elleni represszió erősségétől, hullámaitól, a politikai hatalom erejétől és a lokalitások védekező képességétől függ, hanem (és nem utolsósorban) attól a megkettőzöttségtől, melyet ez az állapot, konkrét képlettel kifejezve: a perifériák harca a központ ellen, mint történelmi eseménysort tartósít. Engedtessék meg csupán két példa a közismert szakirodalomból: a csíkszeredai KAM kutatásaiból Biró A. Zoltán vezette le (már a kilencvenes években) a regionális identitás kialakulásának azt a változatát, amelyben Hargita megye, mint „a magyarok megyéje”, s a „hargitaiság”, mint egy szimbolikus, a hegytömb által elválasztott egyes alrégiók jelképes mintha-egysége hozott létre olyan fals helyzetet, amelyben 1968 óta szinte a központi politikai hatalom által „felkínált” identitás-lehetőségként szolgált a régió, úgyannyira, hogy állandósult nyelvi elemek, szócsoportok, jelzők, publicisztikai lelkesültség, átfogó (burokszerű) mentalitás kezdett megnyilvánulni a „legitimált egység” tartalmaként, zárójelbe téve a lokális identitások lehetőségét, létjogát is. E mesterkélt, a helyi identitást hivatalos és nemhivatalos magatartásmintákra osztó, megkettőző, polarizáló hatásmechanizmus egy szűk helyi elit ügyévé tette a regionális identitás kialakításának, elfogadtatásának kérdését, olyan politikai alkuként szolgált tehát, melyben bűntudat kellett kísérje a saját, fenntartott identitást, szemben a makroregionális képzet kínálta stratégiával (Biró 1992). Ennek azután megannyi változatát elemezte Biró munkatársaival, Oláh Sándorral, Bodó Juliannával, Gagyi Józseffel és napjaink egész új kutatói nemzedékével immár.

A másik példa a szlovákiai magyarság politikai egységének szorgalmazását végző CSEMADOK-ideológia, amely az 1960-es évek végéig nagy fennhangon hirdette (mint egyetlen, hivatalos képviseleti szerve az egy tömbben élő, mintegy 600 ezres csehszlovákiai magyarságnak), hogy úgy lehet identitásának teljes tudatában, ha vállalja az országépítő szocializmus állampárti ideológiáját, vagy vállalja a rendszerellenes diszkriminációt (a fasizmus vádját), esetleg átmeneti állapotként a proletár (=hazátlan, nem-nemzeti) internacionalizmust. Ennek a regionális identitásnak átpolitizált mintája korántsem volt hatástalan, s egészen a nyolcvanas évtizedig mélyre hatolt a kisebbségi magyarság tudatában, amikor is úgy változott át valamelyest, hogy csak amennyiben magyarként, magyar dolgozóként kap szerepet a kisebbség, annyiban és akként vállalhatja őszintén a szocializmus építését (Szakál 1997). Mindkét példa arról szól tehát, hogyan és miként ered hamis identitás a publikus reprezentáció kívülről befolyásolt szintjén, s hogyan marad meg belül, a helyi társadalmak szintjén olyan politikai magatartás, életfilozófia, problémakezelési gyakorlat és pszichikus azonosságélmény, mely társadalom- vagy politikatörténeti szempontból akár a stigmatizálódás árán is vállalja a maga másságát, szuverén értékképzetét, hagyománytartó karakterét (erről megannyi példa révén bővebben ír Pierre Bourdieu 1985).

Helyi önmeghatározás, belakható tér

További fontos jelenségre kell itt még utalni, amely kevésbé a mentális vagy nyilvános reprezentációk szintjén, sokkal inkább a társadalomtörténeti tapasztalaton alapuló térelemzésekben fogalmazódott meg. A kelet-európai városiasodási, modernizálódási folyamatban mindmáig kísért annak a múltnak öröksége, mely sok szempontból egyedülálló területfejlődési (s így regionalizációs) mechanizmusokkal járt együtt. Példaként vehetnénk egy várost, teszem azt egy alföldi mezővárost, amelynek határa jószerivel (s a nyugati régió-léptékek egyike-másikának megfelelve) tanyáiból, piaci körzetéből, etnikai vagy vallási csoportjainak térbeli elkülönüléséből, gazdálkodási övezeteiből fejlődik át egy formalizált, igazgatásjogilag konstituált egység felé. Ebben a folyamatban a tér szűkülése is átélhető: tanyalakók a kertes gazdaság ellen, önkormányzat a rideg pásztorkodás ellen, önigazgatási önállóság a főhatalom beavatkozásai ellen, agrártradíció az iparosítás ellen, vallási-kulturális csoportok az uralkodó ideológiák ellen stb. kényszerülnek annak átélésére, hogy mozgásterük, érvényességük, lokális kompetenciájuk egyre szűkebb térbe szorul vissza. Ám ebben az időbeli folyamatban egyúttal a tér tágulása is lezajlik: a tér egyes definiált övezeteinek (kertes tanya, ipari zóna, agráripari feldolgozó övezet, polgári miliő, proletarizálódó „jöttmentek” stb. saját, városon és körzetén belüli egységeinek) nemcsak „befelé” kell funkcionálnia, hanem ezek egyúttal „kivezetnek” a környezet, a szomszéd városok, falvak, az úthálózat révén az ipari övezetek, piacok, a külső kapcsolatok felé is, amelyek révén a földrajzi/természeti/települési/kulturális/etnikai szegregáció megtörténik.

A lokális öndefiníció alapja azonban az a hovátartozás-érzés, ami belülről nézve nem szorul indoklásra, mert evidens létállapot, ám az ön-identifikációhoz hozzátartozik az elhatárolódás a máshonnantól, a határmegvonás az idegenek előtt, a bezárkózás a direkt behatások elől, önvédelem bármi áron. Vagyis a közös múlt és közös sors vállalásának olyan formája ez, amelyet belülről nézve (az ott élők szemével) maga a falu—város—kistérség élethelyzete és kiterjedése, amit útjaival, irányaival, tájoltságával, környezetében funkcionálisan határolt terekkel testesít meg – ez a saját tér, melynek bennsőséges a tartalma, s legfőbb célja az „ismeretlen egésztől” elválasztott, kijelölt térbeli egység funkcionáltatása, fenntartása, védelme stb. A külsődleges érdeknek megfeleltetett térség persze megszokható, identifikációs normaként és mintázatként is megőrizhető, élettel tölthető meg, ha kell, időt kap a sorstól…

Ugyanennek a társadalom- és településtörténeti tapasztalatnak egyik politológus-szociológus megfogalmazója Alain Touraine, aki mindezt úgy fogalmazza meg az új társadalmi mozgalmak egyes folyamatainak elemzésekor, miszerint a regionalista (és főként Franciaországban, Kanadában, Itáliában egyúttal gyakran éppenséggel nacionalista) törekvések korunk döntő erejű változásainak történeti hordozói, nem kis hányadukban azonban konzervatív beállítottságúak is, vagyis jelen van bennük egy kulturális és modernizmus-ellenes dinamika, egyfajta globális terv a posztindusztriális társadalom átalakítására, s olyan kollektív identitások kiépítésére, amelyek az önállóság akarásában nyilvánulnak meg (Touraine 1978). Mindez azzal jár, hogy a regionalizmus mozgalma a helyi társadalmat nevezi ki a nemzet helyébe, a régiót teszi a lokálisan még kezelhető makro-egység képzetébe, ezért elveti a centralizmus minden sémáját, és a perifériák nevében (gyakran igen radikális) kritikát gyakorol az állam ellen egy önkormányzati típusú szociális terv szorgalmazásával, amely az identitás elve, érzése alapján a kulturális diverzitást értékeli többre, mint a makropolitika bármely más képződményét (B. Voutat 1992).

A régióról szólva tehát első közelítésben a sokféleség nagy egységét rejtő földrajzi fogalom, történeti tartalmú entitás és globálisan vagy lokálisan definiált tartalom az, amit etnikai, szociokulturális, humángeográfiai, politikai, antropológiai örökségként egy térbeli egységről meg lehet fogalmazni. Mint minden (relatíve) lokális társadalomban, a régióban is a lét-célok és létkörülmények egyetlen szerves feltétellel kerülnek párhuzamba: azzal, hogy a térbeli környezettel kialakult, kialakítható szimbiózis, az egyensúlyok rendszere tartsa fenn és segítse élni a lokálisnál komplexebb, de a globálisnál kisebb méretű egységet. Ennek a célnak és a keletkezés/létezés eme alapfeltételének a nem-mesterségesen létrehozott régiók megfelelnek, a lokalitások identikus késztetései megkapják érvényes kiterjedésüket, a makropolitikai szemléletmód pedig megtalálhatja benne az organizációs egységet, amely áttekinthető, kezelhető, megismerhető, segíthető. S ha van „értelme”, történelmi hozadéka a regionalizációs politikáknak, ha van érvényessége a regionalista mozgalmaknak, valamint ha van térbeli kiterjedési szabadsága a lokális önérvényesítésnek, az talán nem a megye, nem az ország, nem a járásnyi terület, hanem a szerves régiók kiépítésének, összhangba kerülésének politikájával függ össze.

A régió fogalma a lokalitások nézőpontjából tehát ekként (vagy ilyetén módon is) fest. A régiófelfogások sokasága, avagy a korunk fő lokális változásdimenzióit is meghatározó etnoregionális alternatívák immáron másfajta vizsgálódást követelnek.

Az etnoregionalizmus térfogalmai

A régió fogalma a tudományok össztüzében áll ugyan, de éppoly fontossá vált a nemtudományos, a politikai és a pluridiszciplináris közelítések számára. E ponton a nemtudományos megközelítés alatt azokat az új társadalmi mozgalmakat értem, amelyek a maguk terének, diszkusszióinak kialakítása alkalmával körülírják vagy direkten is megnevezik a régiót, mint törekvéseik keretét. Számos ilyen mozgalom alakult ki eddig, a nagyrégiókban vagy nemzetekfölötti keretekben gondolkodó nőmozgalomtól, az antinukleáris, korosztályi, ökologista, szubkulturális vagy háborúellenes mozgalmaktól egészen az etnoregionális mozgalmakig. Szintúgy a nemtudományos vagy csak részben tudománnyal alátámasztott szférában „forgalmazzák” a régió különféle fogalmait a politikai döntések, külpolitikai érdekkörök, gazdasági világban befolyást gyakorló szereplők. Közelítésem e pontján aláhúznám a harmadik – említett – felfogásmódot, mely a politikatudomány, a (politikai) szociológia, a nemzetközi kapcsolatok elmélete, az összehasonlító jogtudomány és a kortárs társadalomelméleti-filozófiai nézőpontok közötti álláspont szerint fogalmaz a régióról.

Kiindulópontom tehát, amelynek alapján az etnoregionalizmus régiófogalmát vizsgálom, egyfajta episztemológiai, politológiai, antropológiai nézetrendszerbe illeszkedik. Úgy értelmezem a régiót (s az alábbiakban utalt vagy fölidézett szakirodalmat is ezen az alapon válogattam, csoportosítottam), mint a társadalmi vagy közpolitikai térség egy részét, megnevezhető vagy definiált szeletét. Azt a felfogást kölcsönzöm itt, amelyet Michel Foucault „panoptikusság-képletének” alkalmazásával számosan használnak, mely ugyanis arra vonatkozik, hogy a hatalom tudása, megragadása és fenntartása a tér felosztásán alapul; a hatalom betelepül a térbe vagy rátelepül a tér egy definiált darabjára, s ezért bárkinek, aki társadalmi csoportként, erőként, törekvésként részt kér a politikai térből, meg kell küzdenie a tér újrafelosztásáért. Így tehát mind a hatalom túltengései ellen védekező társadalom, mind pedig a hatalom „egységével” szembeni antihatalom magának az érdekküzdelemnek, határdefinícióknak terepe. Ezért korántsem meglepő érv, hogy az a helyzet, melyben a társadalom etnikai, etnokulturális csoportjai önerejük, autonómiájuk, szuverenitásuk kinyilatkoztatására törekszenek, nem mást alakít ki, mint az „etnikumok az állam ellen” képletet.

A XX. század harmadik harmadában megerősödő új civiltársadalmi mozgások és etnikai mozgalmak térkövetelése ezért egyúttal térképátrajzolással is járt, miként azzal járt előzménye és ellentett folyamata, amidőn az etnikai térségekből maga a politikai állam főhatósága szakította ki a maga terét és rajzolta át politikai határait. Ennek eredeti, megelőző politikai irányzatossága, stratégiai előképe megannyi változatban előfordul a modernitás-kori európai fejlődéstörténetben, sőt azt megelőzően is az archaikus kor, más földrajzi térségekben pedig nemcsak Mezopotámia, Kína vagy India esetében, hanem az archaikus társadalmaktól az újkori államok fejlődés-modelljeinek sokaságában.

Az etnikai mozgalmak sajátosságai igen számosak, részletezésükre itt nincs mód. Megállapítható azonban két közös jellemvonásuk: a) egy „vitathatatlannak” nyilvánított, adottnak vett vagy valamely megállapított tényre épülő, az etnikai „egységre” hivatkozó törekvésként jelentkeznek, mozgalmi alapjuk a tömegesség, s olyan társadalmi, kisebbségi közérzet, amely egy identitás kifejeződésében, reprezentálásában fogalmazza meg létjogát, s korlátozni törekszik az őt korlátozni próbálókat;  b) rendszerint egy (re)konstrukciós mozgalom eredményeként jönnek létre, visszaállítandó valamely történetileg „meghaladott” állapotot, szerepet, döntésjogot vagy szabadság-intézményt, s e visszaállítási szándék (a tényleges, későbbi eredménytől függetlenül) társadalmi ellenállásban, mozgásban nyilvánul meg, amely a meghaladni szándékozott helyzetben uralomváltási célok megfogalmazásával jár együtt.

A legszélesebb értelemben véve az etnoregionális térfogalmak alapja az a régió, amely lényegében területi és kulturális egység, határoló fogalmai nem gazdaságiak, nem politikaiak, hanem kulturálisak, úgymint életmód, vallás, kapcsolati kultúra, nyelv, művészet, mitológia, mentalitás, értékrend – vagyis valamely specifikus és sajáttá tett (elsajátított, értékként megőrzött) kultúra.

E regionális közérzet-egységnek, odatartozás-rendszernek elsődleges értékalapjai is kulturálisak, nevezetesen erkölcsök, szokásjogi intézmények, közösségi kapcsolatrendszerek, képek és szimbólumok – melyek részben ugyan a gazdaság működésében, a technikai és tudományos gondolkodás dimenzióiban is megjelenítettek, de lényegüket tekintve az etnikus-mitikus emberi-közösségi élet, a gyökerek, az identitás, a szerves szolidaritás intim köreiből táplálkoznak, és segítik fölismerni egyének és csoportok hovátartozását, emberi létcélját. E funkcionalitás tehát az alapja a regionális identitásnak, a táji-térségi kultúrának, amelyet védeni, megőrizni és gazdagítani segít a térnek olyan (perszonálisan is átfoghatónak tetsző) képzete, amelyet ha külső erő veszélyeztet, szinte visszatarthatatlan mozgásba lendül.

Az etnoregionalizmus mentális szférájában tehát a régió etnikailag megalapozott képzete olyan térbeli egységet szimbolizál, amely – szemben a központosító, homogenizáló politikával – kulturális, nyelvi, mentalitásbeli örökség hordozójaként mozgalom- vagy identitásformában definiálja magának a hely, a lokalitás, az „ethno-space” fogalmát (Arjun Appadurai fogalmát idézve ide), eközben a lokális autonómiát szembehelyezi az állami, nemzeti politikai egységgel, önnön létét pedig (akár) határoktól független kondíciók között, dinamikus valóságként nevezi meg.

Egy másfajta közelítésre (A. Touraine 1978) utalva fontos kiemelni, hogy a nemzetállamiságtól megkülönböztetett kollektivitás fogalmába már nemcsak az állampolgár konstans jogi állapota értendő bele, hanem a nyelvi—kulturális (etnikai) dimenzió is, amely nem vág egybe az államnemzeti egységgel, sőt azzal fogalmi és tényleges konfliktusban is áll.

Minthogy az etnoregionalizmus mozgalma nem kis hányadában frankofón területeken érvényesült, érdemes ezt aszerint tanulmányozni, ahogyan a térség érintett tudományai és kutatói elemezték. G. Hérault és Y. Person megkülönböztetnek „primer és szekunder nemzeteket”, politikai nemzetet és spontán nemzetet, avagy „nemzetállapotot” és „akarati nemzetet”, mely utóbbiban a kollektív tudat asszimilálja, magába foglalja az előbbit. R. Galissot és D. Ronen a kelet-európai nemzetek és osztálykonfliktusok, illetve a nyugati szeparatista mozgalmak kapcsán kifejtik, hogy az állam által a huszadik századra (vagy annak során) elveszített nemzeti tartalom (amely a nemzeti kapitalizmus imperializmussá lett változata, s mint ilyen külső kolonizációkban és belső gyarmatosításban is megnyilvánul), hozzájárul ahhoz, hogy egyfajta egységesülés menjen végbe a világ vagy a földrészek, régiók népei között, s elhalványuljon a nemzetek számos különbsége, hogy tehát „megnémult kulturális lények alkossanak racionális egységet”, amely azonban végülis senkié sem lehet; elmosódik mindama karakteres különbség, amely az egyes népcsoportok szerves mássága volt egykoron. A regionalista mozgalmak viszont épp a „központi” (központosító és uniformizáló) hatalmi törekvés ellen nyilvánulnak meg, etnikai szembenállásuk az állammal azonban eszköze lehet annak is, hogy más, szintúgy elnyomott etnikumok elleni nyomásra használják fel őket. Céljuk azonban rendszerint a másság elismertetése, így nem más másságok ellen irányulnak, hanem a hatalmi csoportok, a saját (vagy univerzalizálódó) elit állama, államkoncepciója ellen (bővebben lásd B. Voutat 1992:152—153).

Mivel az etnikai identitás párhuzamosan, hol a hovátartozásban, hol ennek reprezentálásában nyilvánul meg – vagyis dinamikájában a szembenállás és az odatartozás felváltva, a kihívások mértéke és módja szerint figyelhető meg -, azért az etnikai identitás határai és kiterjedései a mássággal való viszony kifejeződésében érhetők tetten. Ezt a kifejeződést látjuk a normák, értékek, modellek terén, a politikai érdekképviseletben, a nyelvi, szokásjogi, erkölcsi tradíciók formájában.

Az etnikai—regionális térhasználat alapkérdése ezért az: megjelenik-e, illetve képes-e artikulálni egy etnikai egység a maga térbeli és kulturális másságát, vagy pedig egy régió identitása jelenik meg egy kultúrában?

Számos, e főkérdésre adott válasz szerint (Bassand, Guindani, Pellegrino, Petrella) egy etnikai egység képes regionálisan kifejeződni, a kulturális, etnospecifikus jelenségek a térbeli körülményekben formálódnak, s hordozóik a nyelv, a vallás, a jogszokás stb. Más teóriák szerint egy térbeli sajátosságokat hordozó karakter az ott honos népesség kulturális (a priori) jellemvonásává válik, függetlenül a vállalt identitástól, a saját tér elfogadásától, a beszélt nyelvtől, a vallási gyakorlattól stb.

Nemzeti proxemika

A térben elfoglalt hely tehát valamiképpen reprezentálódik a kultúra dimenziói között, s minden tér elkülöníthetetlenül hordozza saját tartalmát, minden társadalmi csoport egy tér-időbeli formában teljesedik ki és őrzi meg magát, kitermelve a csoport-identitásnak azt a látszatát, hogy a maga egységét mint formát és tartalmi teret állandósítja (R. Ledru 1980:4—9; B. Voutat 1992:268).

E helyheztartozás módja tehát a közösségek térbeli reprezentációját hordozza, nem adminisztratív vagy politikai értelemben, hanem a társadalmi hovátartozás olyan vonatkozásaiban is, amilyenek a kor, a nyelv, a vallás vagy a pártválasztás, vagyis a térbeli identitás egyúttal referencia-helyszín is. Amilyen stabilnak tetszik a nemzet – kiküzdött határaival és térbeli kiterjedésével –, ugyanolyan egyértelmű, hogy a társadalom maga is a saját tere kialakításával „keletkezik”, ennek révén szerez érvényt tér-igényének, s később sem lesznek szokásai a térbeli megosztástól függetleníthetőek, a térhasználat módja pedig rendszeralkotó hatást gyakorol az etnikai csoportkapcsolatok rendjére, a szociális-kulturális hálózatokra, a proxemikailag definiált tér „birtokjogára”.

E térbirtoklás – illetőleg az állam mint makrostruktúra települése a maga limitálta (illetve környezete által biztosítottan kihasználható) térbe – adja a keretét annak a szuverenitási konfliktusnak, amely a térbirtoklásban éppúgy kifejeződik, mint a fennhatóság és az alávetés egyéb módozataiban. A Foucault-modell tehát ebben a térfelosztásban, a felügyelet, a korlátozás, a térbiztosítás diskurzusában köszön vissza. S bár a politikai állam (vagy organikusabb fogalommal: a hatalom) mindig is ugyanazt a fizikai, földrajzi vagy társadalmi teret használta, mint ugyanezen állam polgárai (alattvalói), a hatalmi funkciók és uralmi viszonyok térbeli elosztásában nem volt ősidőktől fogva megnevezhető problematika a regionális szintű térhasználat. A regionalista eszme egyfajta „infranacionális”, autonomista vagy szeparatista felfogások által gerjesztett idea volt, amely a 18. század folyamán még nem létezett, s csak a 19. században alakult ki. Elsősorban a tér sajátos értelmezésén alapult, nevezetesen azon, hogy egy népesség belevetíthette saját múltját, specifikus térként, szakrális területként definiálhatta a maga szűkebb-tágabb létszféráját, s ezzel (elvben és részben) megszabadíthatta történelmének tényleges, akut vagy folytonos korlátaitól (a XX. századi etnikai mozgalmak közül ilyen volt például az oxitánok, a bretonok, a gasconok, a baszkok, az elzásziak, az írek, a korzikaiak, a vallonok stb. identitásküzdelme, de a példák köre bolygónk egészéről bővíthető), részben pedig kiépíthette új, esszenciálisnak feltüntethető entitását, „szerves egységét”.

Annak, hogy egy etnikai tartalmú, lokális méreteken túlnőtt, ország- vagy nemzetméretűvé pedig nem növelhető identitás mozgalom-formában jelentkezik, nemcsak a tényleges történelmi örökség vagy a konfliktusképes másság a kifejezője, hanem leggyakrabban maguk a régió (kistáj, nagytáj, kultúrtáj, országrész, kultúrkör, etnokulturális karakter) képviselői, hordozói, megfogalmazói. Gyakori, hogy egy etnoregionális törekvésnek nem maguk az etnikum „törzsökös” reprezentánsai a valóban konfliktushordozó aktorai, hanem a tájék értelmisége, a regionális vagy központi szinten megjelenő politikai, kulturális, tudományos vagy művészeti szereplői inkább, akik fölfedezik, megnevezik, magukra veszik képviseleti szinten is egy (a nemzetihez képest) lokális identitás jegyeit, „stigmatizálják” vagy stigmatizáltatják” magukat, s ezzel fölhívják a figyelemet a másság jogosságára, legitimitás-igényére stb. Lehetséges tehát az etnoregionális csoporttörekvések vagy szélesebb ívű tömegmozgalmak „érdekreprezentációját” az aktivisták, a cselekvőképes (vagy valamely képviseleti szinten megjelenő) aktorok értelmezésében is magyarázni. Ilyetén aktivista értelmezésben a régió bizonyos karakterisztikus jegyek megtestesítője, környezet és ember viszonyának specifikus kifejezője. Ebben a „természeti” hivatkozási alapú táj-identifikációban azután (az érvek szintjén) már megjelennek olyan vitathatatlannak minősíthető utalások is, mint hogy például egy régióhoz tartozás (főként persze viszonylag egynemű populációt feltételezve) az emberi egyéniség alkotója, formálója, s ennek révén hordozója, megtestesítője is a régió a maga lakóinak. Értelmezik a régiót abban a szövegösszefüggésben is, hogy a lokálisan honos népesség települési szintnél tágasabb horizontjának hordozója, a tradíciók és a szokások, az adaptációs és kulturális stílusjegyek átadója, konzerválója stb. (ezért különböztethető meg például hegyi és völgyi szubkultúra, agrárius vagy ipari táji környezet, értékőrző-tradicionalista és modernizátor gondolkodásmód, kellemes temperamentum és makacs maradiság, stb.).

Megkülönböztethető persze a regionalista törekvések között a szociokulturális elkülönülést szorgalmazó („nacionalista”, szeparatista, lokalista, etnocentrikus) irányultság is, amely szociológiai és történeti értelemben egyaránt hordoz valamely marginális alapvonást, és másik oldalon az asszimilációra képes vagy szimbiózist kereső másik karakter, mely a nemzetfejlődés európai történetében majd’ mindig fokozott nyitottsággal volt jelen, egyúttal szükségképpen jobban ki is volt téve a fölérendelődő érdekeknek. A törekvések típusai azonban nem kezelhetők mereven, gyakorta át-meg-áthatják egymást, hol egyik, hol másik kerül fölülre, mikor melyiknek lesz „divatja” vagy megindokolható fölfakadása. Egyes esetekben a szélesebb spektrumú etnoregionális mozgások felülrétegzik, átmossák a lokálisabb törekvéseket: ez történt a 19. századvégi oxitán mozgalommal is, mely fölébe kerekedett a térség (Dél-Franciaország) provanszál, gascon, baszk, béarne-i, bigorre-i, auvergne-i és más etnikai identitásainak, hogy nyelvi közösségben egyesítse az ország területének mintegy felét, elnyomva a lokális, kistérségi, regionális kultúra sajátosságait. Más helyzetekben, például Belgiumban, Kanadában, Svájc, Itália vagy Spanyolország számos régiójában, ahol a nemzeti dicsőség próbált a kisebbségi-etnikai indentitásokra nehezedni, éppen az egyre súlyosbodó teher alól kibújva éledtek újra az etnikai identitások, szubkultúrák. Ezek a folyamatok, kölcsönhatások mint példák is arról árulkodnak, hogy a látszólag egységes, tudományos szemlélettel vagy politikai magaslatokról kiegyensúlyozottnak látott etnospecifikus térben, a régiók saját terében is eltérőek az önmeghatározások, különböznek az önmegfogalmazási igények, az önérvényesítési képességek, s mindama etnikus sajátság, amely az egyes régiókat jellemzi, összekülönbözhet a szomszédos, a központi hatalom által pártolt, vagy épp egy harmadik szomszéd által elnyomott identitás ürügyén. Ha a volt Jugoszlávia, Szovjetunió, Kína vagy Fekete-Afrika egyes nagytérségeit, vagy a cseh/szlovák/magyar regionális kapcsolatokat, alkalmasint a mai ukrán/orosz/hucul interkulturalitást nézzük, igen nehéz eldönteni, mikor és kit nyomnak el éppen, miként és meddig törekszenek egymás politikai-kulturális terének elfoglalására vagy egyfajta stratégiai fennhatóság kialakítására. Azaz: el lehet dönteni, de az leggyakrabban már nem tudományos és identitás-kereső, hanem fegyveres konfliktushelyzet…

Ismét más eset a régió-problematikák között, amelyben nem egy régió emelkedik ki önmegfogalmazódása alapján, s nem győztes belháború vagy konszenzusos veszteség élménye írja „le” a régió mibenlétét. Létezik ugyanis az az eset is, amilyen a svájci Jura kanton lakosaié, akiket topológiai, természeti, állami, vallási és etnikai határok egyszerre (és történetileg is folytonosan) osztanak meg, annak ellenére, hogy a régió mássága, lakosainak összetartozása mind politikai téren, mind gazdasági egyensúlyok szempontjából, mind pedig vállalt identitásuk alapján nyíltan, demokratikusan biztosított lehetőség. Hasonló az évtizedek óta elhúzódó konfliktusos identitáshelyzet például Dél-Tirol németei és olaszai, vagy Val d’Aosta savoyai és franco-povanszál regionális csoportjai között. Mégpedig az „enklávé” állapota, a bezártság átélése a jogilag garantált regionális autonómia szintjén. Val d’Aosta olasz földön kialakult francia enklávé, amely megőrizte kulturális és nyelvi autonómiáját, szociokulturális elkülönültségét, s hajdani stratégiai szerepe (a Szent Bernát-hágó katonai védelme Piemont felől) funkcionális sajátosságot is tartósított. Az urbanizáció folyamata és a piemonti, lombardiai ipari fejlődés nagy elszívó hatása ellenére az aostai iparosodó polgári- és kereskedőréteg megőrzi etnikai tradícióit, paraszti kultúráját akkor is, midőn a venetói szerbhorvátok vagy a dél-tiroli németek már jórészt asszimilálódtak (1870 és az első világháború között), majd az 1919-ben induló és egyre erősödő fasizmus „italizáló” kényszerének is ellenállnak, habár 1925-től csak olasz nevet adhattak a francia gyermekeknek, s 1945 után Itália annektálta egész Val d’Aostát. A francia nyelv itt 1561 óta hivatalosnak számított, a második világháború után pedig Unió alakult a kisebbségi önrendelkezés védelmére, a szolidaritás kifejezésére és a kétnyelvűség elismerésével (a völgy 105.000 lakosából 25.000 francia anyanyelvű) (Tollis 1978:93—97.).

Az aostaiak számára tehát az igazgatási, kulturális zsákutca nem valamely sikeres szabadságküzdelem élménye, s nem is az államhatalommal kötött kompromisszum eredménye, hanem a regionális identitás védelmének létkényszere. E magashegyi völgykatlan népessége a maga megőrizte határokkal és a lokális identitás térbeli kiterjedésének folytonos biztosításával szerzett (és szerez) érvényt a „saját tudat” és a marginális állapotot elfogadó önérzet továbbélésére. S a példa annyiban izgalmas a régió s a regionalizálódási folyamatok szempontjából, mert adott esetben a regionális léthelyzetet szorongató külső erők hatására nem a helyi öntudat elfulladása következik be, hanem annak sajátos „lefűződése”, megduplázódása, exportációja. Ezt a fajta regionalizmust lehet megtalálni például a bretonoknál, akik kelta kultúrája, önálló nyelve mintegy a nagy francia forradalom óta nem érvényesülhet regionális keretben, főiskoláikat rendre bezárják, a régió nyelvhatára mindegyre szűkül, s védekezésképp a kultúraőrző viselkedés nem magába fordul, etnocentrikussá válik, hanem kimenekül a régióból, s új helyen keres magának érvényesülési teret. A bretonok tízezres tömege költözött Párizs Montparnasse-környéki kerületébe (XIV. ker.), ott kulturális missziókat alakítottak ki már a múlt század végén, és ilyenekben folyik mostanság a breton kultúra élesztése, ismeretterjesztő előadásokkal, „Kelta Akadémiával”, táncházakkal, állandó kulturális cserekapcsolattal, óvodai és kisiskolai szinten kialakított identitásneveléssel, a második-harmadik generációs párizsi bretonok etnikai identitásának látványos erősödésével – erről ír bővebben Kolozsi Mária egy antropológiai dolgozatában (1996).

Ez a megkettőződés, térbeli képzettel szólva: a régió kisléptékű újraalkotása egy másik, plurietnikus térben, ugyancsak egyfajta régiófogalomhoz tartozó jelenség, amely a maga újdonságával, érdekességével nem elbizonytalanítja, hanem az etnikai tartalom révén egy más kontextusba helyezi, gazdagítja, színesíti az amúgy is sokféle régió-definíciós tudományos megközelítéseink lehetőségeit.

Anélkül, hogy a régiófogalmak teljes körét végigsoroltam volna, s abban a tudatban, hogy ez nem egyszemélyes feladat, hanem kutatóintézetek együttműködéséből idővel majd talán kialakuló törekvés eredménye lehet – rövidre zárom itt áttekintésemet. A „zárszó” jogán azonban még egyszer ki kell emelnem: aminek relatíve gazdag, s csöppet sem teljes listáját itt adhattam, azt naponta gyarapítja a hétköznapi élet, azt talán minden egyes régiója a világnak más és más példákkal egészíthetné ki, s minél több tudományos tapasztalatot halmozunk föl a régió megismerése, megértése érdekében, annál több bizonytalanság vehet rajtunk erőt, amiért túlegyszerűsítve, a valóság gazdagságát tudományos keretek közé szorítva „osztályoztuk” e fogalom változatos, gazdag, és át-meg-átalakuló arculatát. Amit tehetünk, az egyelőre talán nem is több, mint időleges leltár, alkalmi seregszemléje a formák, változatok sokaságának a régió, a regionalizáció és a regionalizmus körüli kutakodások alapján.

Könyvészet

Bassand, M. 1983. Maldéveloppement régional et luttes identitaires. Espaces et Sociétés, No. 42., 13-26.

Berthoud, G. 1978. Etat-nation et ethno-résistance. Pluriel, No. 15:47-59.

Biró A. Zoltán 1992. A regionális identitás kialakításának néhány vonásáról. Regio, 3. sz., 61-71.

Bourdieu, Pierre 1985. Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának értelmezéséhez. Szociológiai Figyelő, 1., 7-22.

Braudel, Fernand 1996. A Földközi-tenger II. Fülöp korában. I-III. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, I. kötet, 7-112.

Claval, P. 1987. The region as a geographical, economic and cultural concept. International Social Science Journal, No. 112. Regional Science. Oxford, Blackwell, 159-172.

Foucault, M. 1988. Fegyelem és büntetés. Budapest, Gondolat.

Galissot, R. 1979. Le stalinisme et la nation en Europe de l’Est. Politique aujourd’hui, No 5-6.

A.Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. MTA PTI, Budapest.

Guindani, S. – Bassand, M. 1982. Maldéveloppement régional et identité. Lausannes, Presses politechniques romandes.

Hechter, M. 1975. Internal colonialisme. London, Routledge et Ke