Sütő bárkivel beszélt, az igazat mondta – legalábbis én ezt tapasztaltam. Többször tanúja voltam annak, hogy hosszan vitatkozott – telefonon – a bukaresti fiókszerkesztőség vezetőjével, Bodor Andrással, majd velem is, amikor a cenzúra végzéseit közöltük, és anyagot kértünk Vásárhelyről, hogy a lapon ütött lyukat befoltozzuk. Nem mi voltunk a cenzorok, mégis Sütőtől mi húztuk a rövidebbet. Szegény Bodor Bandit a sok vitatkozás miatt leváltották. Igaz, ő nemcsak Sütővel vitatkozott telefonon, hanem Koppándival is, például, aki a Központi Bizottság részéről felelt a lapért, és el kellett hogy lássa a cenzor feladatát. Valószínű, hogy ezt vitatkozást Sütőtől tanulta...

Átkos időszak volt az. Az „aranykorszak” vége. Koppándi behívatott a KB-hoz. Tamara Dobrinhoz kellett mennem, hogy utasításba adja nekem a Scânteiában megjelent magyargyalázó tárca közlését. Szerencsére mi csak havonta kétszer jelentünk meg, és nem tehettük be a”foiletonok” mindenikét. Ezért utasítában közölték, hogy melyiket kell lefordítanunk és közölnünk. Nyilván zakóban, nyakkendősön kellett ott megjelenni. Tamara Dobrin viszont elég elnyűtt volt, a ruháját illetően is – hosszú ujjú szürke pulóverben, mint otthon a konyhában – , nem beszélve arról, hogy bűzlött a pálinkától. Megmondta, hogy be kell tennünk ezt és ezt a tárcát, és elküldött. A következő alkalommal én is úgy mentem hozzá: hosszú ujjú szürke pulóverben, borotválatlanul... A szakállam azóta is megvan... Többet nem hívatott a naccsága. Koppándi útján közölte a soros feladatot.

Koppándi sem kívánt erről telefonon beszélni; odahívott, és kezembe adott egy névjegykártyát: „Ezt kell betenni”. Nem értettem. „Rá van írva a tárca címe.” Visszamentem a fiókszerkesztőségbe, felhívtam Sütőt, és elújságoltam neki. Mire ő kiabálva mondta: „Szó sem lehet róla! Az egy fasiszta írás...” Gyorsan közbeszóltam: „Írott utasítás van rá.” „Hogyhogy írott utasítás? Olyat nem szoktak adni.” „De most adtak.” „Küldd azonnal ide! Gyorspostával.” Másnap hívott is Koppándi: „Mit tettél? Hogy képzeled ezt?” Ugyanis Vásárhelyről valaki azonnal értesítette, még mielőtt Sütő kézhez vehette volna... Csak annyit válaszoltam: „Nem akartam vitatkozni, telefonon”. Megértette. Két hét múlva valaki finoman kopogtat azt ajtón, Koppándi volt. „Jöttem, hogy beszéljük meg a következő lapszámot.” Arra gondoltam: „Bejöttél a mi utcánkba...” Bár így lett volna. A mi utcánkban is ki kellett szolgálni a gazdát. Koppándi becsületére váljék: egy vesszővel sem kért többet annál, mint amire utasították. Érdemes összehasonlítani az akkoriban megjelent bukaresti román lapokat a magyar lapokkal. A román lapok túllihegtek mindent, mi csak azt adtuk, amit muszáj volt adnunk. Sem Koppándi, sem Ilyés nem kért többet...

Sütő azért, mielőtt rám bízta volna a fiókszerkesztőséget, kérdezgetett egymást. Amikor Bukarestbe jött, kérte, hogy kísérjem el. Beültetett az autóba, a hátsó ülésre ültünk és beszélgettünk. Azt kérdezte, például, hogy mi a véleményem „a négy évről”. A soffőre és az autóra veló tekintettel, azt mondtam: „Én Magyarországon születtem” (Kolozsváron, 1944-ben). Megértettük egymást. Egy KB-s ismerőséhez mentünk, a Primăverii-re. Az másnap felhívott, hogy menjek oda, hozzá, azonnal! Mikor megérkeztem, szó nélkül kezembe nyomta Sütő jegyzetfüzetét, telefonszámok, címek stb. „Ittfelejtette. Fogja és vigye.” Alig várta, hogy kilépjek a házból.