Az alábbi feljegyzések idén májusban-júniusban készültek, amikor harsogóan visszhangos volt a sajtó – s nem csak a magyar – Nyirő József nevétől. A szinte-szinte diplomáciai konfliktust okozó, erőszakolt újratemetési kísérlet alkalmat adott arra, hogy az író neve hetekig uralja a közbeszédet, azzal a kockázattal, hogy a pertinens tudnivalók mellett tücsköt-bogarat összehordott a világ, beleértve azokat is, akik amúgy Nyirő egyetlen sorát sem olvasták. A meghiúsult, felületesen elsietett akcióban sokan osztogattak, illetve kaptak sebeket is, s jelentősen sérült a kérdés kegyeleti vonatkozása. Azokban a napokban, míg a politikában az indulatok összecsapásáról szóltak a hírek, megpróbáltam könyvtáram csendjében, naplószerűen átbeszélni magammal a jeles székely író pályájának, erkölcsi habitusának és politikai-szellemi örökségének tanulságait.

(Olvasónapló)

A téma időszerű, a földön hever és még meleg. Hiába, hogy egy jobb sorsra érdemes halottról van szó. De úgy látszik, róla most mindenkinek van valamilyen szava. Határozottan kerülöm a nagy szavak csábítását. Ez csak azért tűnhet ma fel, mert sokan szuperlatívuszokban beszélnek.

Székely apostol - olvashatjuk n-szer leírva. Most éppen nagy betűkkel, a székelyudvarhelyi emlékező ceremónia díszletei fölött. Úgy hiszem, Nyirő József többszörösen jobb volt írónak, mint apostolnak. Miért keverjük mindig össze a dolgokat? Ha valaki dicsőíti, nevezze meg, hogy mely tettét, élete mely vonalát tartja példamutatónak. Nyirő, az egész ember esendő volt és ellentmondásos. Élete emelkedők és ereszkedők, mindenféle vargabetűk szövevénye. Ismerős képlet. Nem szégyen mindezt vállalni. Úgy tapasztaltam, műveit olvasva, hogy végül is vállalta tetteit. Nem volt hanyatt esve saját magától.

Akik most hanyatt esnek tőle, azok magukat akarják feltornászni az ő magasságába. Nem fog sikerülni. Senki nem nőtt még meg, csak ideig-óráig attól, ha másokat fényezett. (Ezt mondom én, egy gyakorlott "fényező". Amire nem vagyok túl büszke, de tény...)

Nyirő ellentmondásossága világosan kitetszik abból az antológiából, melyet a Pallas-Akadémia kiadó jelentetett meg 2005-ben, Pomogáts Béla szerkesztésében és válogatásában, címe: Nyirő József, a székely nép krónikása. Róla szóló méltatásokból, recenziókból, kritikákból, elemzésekből és vallomásokból áll össze a közel 500 oldalas kötet, ami azért is hézagpótló, mivel a Nyirő-életművet és jelenséget a maga teljességében, összefüggéseiben és mélységében feldolgozó monográfiánk nem létezik még.

Az antológia előszavában Pomogáts szorgalmazza is e monográfia mihamarabbi elkészültét, hogy az életmű meglelhesse a helyét a normalitás birodalmában. A Nyirő-emlékezéssel amúgy nincsen baj általánosságban, hiszen az 1989-es rendszerváltás után, mihelyt az irodalmi tiltólisták megszűntek működni, felemelkedtek a sorompók az életmű már-már feledésbe merült, régóta ki nem adott darabjai előtt. Ma már olvasható az író minden lényeges műve - így Pomogáts. Szülőfaluja, Székelyzsombor 2004-ben mellszobrot állíttatott (készítője a bákói Bonaventura Stefan), nem sokkal azután, hogy Székelyudvarhely már megtisztelte egy ugyancsak mellszoborral. Máréfalván az általános iskola viseli az író nevét, most pedig mindenki előtt jól ismeretes, micsoda hajcihő keletkezett a 2010-ben elhatározott és az utódokkal letárgyalt hazahozatal és újratemetés körül.

Engem mindenekelőtt az író Nyirő érdekel. A Pomogáts-féle antológiába szeretném beásni magamat. Szégyellem, hogy mostanig egyszerűen csak ott hevert a polcomon, és éppen csak néhányszor belelapoztam. (Sejtem, hogy ebben nem voltam egyedül, különben a történtekben való állásfoglalások sokkal tárgyszerűbbek és objektívebbek lehettek volna.)

Kezdetben Rónai Zoltán Nyirő József külföldi évei c. emlékezésére hívnám fel a figyelmet, mint olyanéra, aki halála pillanatáig az író mellett volt - barátnak és szemtanúnak. Rónai 1923-ban született, újságíró, 1945-ben külföldre került, Madridban volt egyetemista, 1956-ban végezte a bölcsészetet. Fordító lett, a madridi rádió, majd később a Szabad Európa rádió madridi munkatársa. Spanyolországban él, s végigkövette Nyirő ottani életének eseményeit, különös tekintettel haldoklásának utolsó óráira, melyeket az író özvegye, Ilonka társaságában, a haldokló ágya mellett töltött. Tőle származik minden lényeges információ az életpálya és az írói munkásság legutolsó szakaszáról, az egyetlen hiteles leírás Nyirő végső búcsújának perceiről, legapróbb mozzanatairól. Nincs okunk kételkedni szavaiban, már csak azért sem, mivel a másik koronatanú, a feleség is halott már - 1984-ben hunyt el Marosvásárhelyen, ahová gyermekeihez és unokáihoz férje halála után megtért.

Ezeket mind a Rónai-féle emlékezésből hámoztam ki, s ha már itt tartunk, nézzünk meg néhány életrajzi mozzanatot, amit nem egyszer vitathatóan emlegetnek vagy éppenséggel homály fed. Ilyen a katolikus egyházzal való viszonya. Nyirő, aki papnak tanult, 1919-ben kilép a katolikus papi rendből és megházasodik. Végzetes betegsége súlyosbodása idején úgy-ahogy rendezi vitás ügyeit az egyházzal. Ennek belső rajzát maga Nyirő adja, Rónai Zoltán csak idézi a folyamat egy-egy mozzanatát és kommentálja:

"[Nyirő]Részletesen leírja állapota romlását, mely megakadályozza, hogy fekve aludjék. Baj van a szívvel, de még nagyobb a tüdővel: „Nagy, árnyék sötétedik rajta, mintha a halál térképe volna." Az orvosok biztatják, vigasztalják, ő azonban tudja, a felét sem mondják meg az igazságnak. A valóság pedig tüdőrák. „Meg sem lepődöm - írja -, amikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel mondja: »Holnap meglátogatja egy franciskánus páter... Meg kellene gyónnia és áldoznia...« Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, mi van az egyszerű mondat mögött." (Ügyét rendezték a katolikus egyházzal, melynek fiatalon, 1912-tól 1919-ig papja volt. Az elintézésben segítette P. Megyer és az ő közvetítésével talán Tomek Vince piarista rendfőnök is. Nem lett azonban "megint pap", mint egyes kiadványokban olvashattuk.)... Az írás vége belenyugvás és imádság: „Tégy velem, amit jónak látsz, de áldd meg ezeket a magyarokat és minden magyart..."

Ugyanígy, Rónai Zoltán emlékező írása az, melyből kitetszik Nyirő óhaja, hogy mely tájakon kíván nyugodni.

"Spanyolországban elterjedt dolog a fali sírfülkébe való temetés. Több sor kerül így egymás fölé, ami nagy helymegtakarítással jár. Nyírő József első nyughelye is ilyen fülke volt egy legfelső, ötödik sorban. Az író mintha megsejtette volna; halála után noteszében bejegyzést találtak: „nicho=falban sír". Az ilyen temetésen nem kopognak a rögök a koporsó fedelén. Helyette egyszerű, kézzel hajtott felvonó nyikorog, a koporsó súrlódik a fülke alján, majd a malteroskanál cseng, amikor a temetői kőműves téglával lezárja a nyílást. A téglák elé kerül azután a kőtábla. Az övé fehér márványból volt, ezzel a szöveggel: József Nyirő író" (így!), majd születésének és halálának a dátuma: „18. VII. 1889 - 16. X. 1953". Ott nyugodott 1966. június 30-ig, amikor a temető újabb részébe szállították és földbe temették barátja és írótársa, Vaszary János sírja mellé. Később amerikai magyarok adakozásából szürke gránit sírkövet kapott, ezzel a kétnyelvű felirattal: „Nyirő József székely apostol. Escritor húngaro" (azaz magyar író). E sírkő alatt várja - mint már másutt is írtam -, hogy magyar földben nyugodhassak a Székelyföldön, a házsongárdi temetőben régi fegyvertársai közelében, vagy Budapesten."

Ezek szerint ő is tudta előre - megsejtette?! -, hogy nyughelye ügyének végső rendezése körül ugyanvalóst problémák lesznek még, ezért kínált fel annyi alternatívát...

Egyféleképpen magyarázatot kapok arra is, hogy honnan származik a Nyirő jellemzésére használt "székely apostol" minősítés. Hát persze: a sírkőállító amerikai magyarok nagylelkűsége és rajongása folytán... Az utókor így minden klisét tulajdonképpen majdnem készen kapott...

Nyirőnek amúgy nincs szerencséje a minősítésekkel, a jelzőkkel. A román szellemi életben eleddig szinte egyáltalán nem hagyott semmilyen nyomot - most egy egész húszmilliós ország hangos attól, hogy "poetul maghiar Nyirő József". Hogy mikor és mitől lett szegény meghurcolt Nyírő költő, azt csak a jó ég tudja. Prózájának ugyan erőteljes lírai felhangjai vannak, de a költőség nem ennyiből áll. Tény, hogy valahol megszületett ez a téves besorolás, valamelyik hivatalos kancelláriában, ahol állást kellett foglalni, hivatalos nyilatkozatot kellett kiadni, hát akkor legyen "poet", poéta szegény Nyirő, aztán mondjuk el mindennek, ami rossz csak rámondható...

Az ilyesmit kár is idézni, hiszen benne van az éterben, a csapból is az csorog.

Azaz, vannak kivételek is. Ilyen az Ovidiu Pecican kolozsvári író, történész, publicista, egyetemi tanár állásfoglalása a Romania liberă május 28-i számából (Radicalizări nedorite - Nem kívánatos radikalizálódás). Sajnos, annyira ő sem ismeri Nyirőt, hogy ne vegye át a "költő"-minősítést, írása amúgy józan hangú és elegánsan európai. Nem háborodik fel Nyirő jobboldaliságán, azt is érthetőnek találja, hogy 1940 után Nyirő még inkább jobbra és nacionalistább (fasisztoid) vizekre tolódott, s rámutat azokra a román személyiségekre, akik hasonló utat tettek meg, annyi különbséggel, hogy vezérlő csillaguk nem Budapest, hanem Bukarest volt (Octavian Goga, Nechifor Crainic, Radu Gyr). Ami, persze, mit sem változtat a lényegen... Aggasztónak tartja viszont, hogy mind Romániában, mind Magyarországon egyre nagyobb keletje van azoknak az eszméknek, melyek a két világháború között és idején vezérelték térségünket. Képmutatásnak véli, hogy a román nacionalizmus - bár egyazon értékrendhez tartozik magyar társával -, ez utóbbit képes lenne keresztbe lenyelni. Pedig csak arról van szó, hogy mindegyik túlszereti saját népét, olyannyira, hogy képes a hosszú távú érdekeit is veszélyeztetni...

Az újratemetés kérdésében az a véleménye, hogy az nem kellene vita tárgya legyen: az emberi jóérzés természetesnek találja a kegyeleti gesztusokat, ezeket illik tiszteletben tartani. Nyirő kultusza a székelyek, az erdélyi magyarság opciója - érvel megértően -, ezen nincs is mit vitatkozni. Persze, személyesen okosabb dolognak tartja, hogy ha a propagandisztikus gesztusok helyett inkább az író műveinek megismerését, elemzését, kritikáját, megmérettetését szorgalmazzák a Nyírőre emlékezők és emlékeztetők, mert a székelyeknek sem lehet mindegy, hogy miként ítéli meg őket a nagyvilág - könnyen előfordulhat ezek után, hogy az a látszat alakul ki, hogy az ellentmondásos, nem a leghaladóbb politikai szerepet játszó író személyében a fasiszta típusú ideológiát támogatják.

Pecican, aki jó pár évvel ezelőtt a Provincia c. kétnyelvű (román—magyar) erdélyi folyóirat román vezető szerkesztője volt, s magyar kollégáival együtt Erdély közös sorsának javításában gondolkodott, sajnálatos módon fehér hollónak tűnik a Nyirő körüli pillanatnyi közbeszédben...

Bejelentette a román belügyminiszter: a tárca nagy lendülettel gyűjti a tudnivalókat megboldogult Nyirő Józsefről, annak érdekében, hogy a miniszterelnök, amennyiben sor kerül egy tisztázó beszélgetésre közte és a budapesti kollégája között (hogy fognak egyáltalán szót érteni, azt csak ők tudják), legyen felvértezve minden pertinens tudnivalóval Nyirőt illetően. Derék dolog ez, mindenképpen... Az adatgyűjtés is, meg az is, hogy mindezt nyilvánosan bevallják. Mert hogy mióta a belügyminisztérium az írók viselt dolgainak a letéteményese, pontosan nem is tudnám meghatározni, a gyakorlat olyannyira az idők ködébe vész...

Persze, most mi is ezt tesszük, ezen a helyen: Nyirőről elmélkedünk, életének egy-egy zugába, mozzanatába világítunk be, de még inkább azt a tükröt vesszük szemügyre, amit a kortárs sajtó és kritika, majd később az irodalomtörténet tartott eléje.

*

A Pomogáts Béla szerkesztette antológiából - vizsgálódásomnak ez a központi tengelye – érdemes kiemelni egy hivatalosan is elismert, gyakori használatban is kipróbált forrás Nyirőről szóló megállapításait: Hegedűs Géza közismert Arcképvázlatok. Száz magyar író c. gyűjteményéről van szó, amely a Móra Kiadónál jelent meg 1980-ban, de bármikor elérhető az interneten is, ahol már A magyar irodalom arcképcsarnokaként, 222 szócikkre bővítve áll bárki rendelkezésére. (http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/nyiro.htm) A szövegnek máris van néhány igen komoly tanulsága. Az első: miként lehet világosan, illő szavakkal, röviden jellemezni nem csupán egy írót, hanem egy életutat és életművet. (Előfordulhat ugyan, hogy ez az értékelés sincs valakiknek az ínyére, de hát az elfogultak amúgy is különc emberfajta, s mi most nem velük foglalkozunk.)

Hegedűs szerint Nyirő József induláskor sokat ígért - már-már a mindent. "Amikor 1924-ben Jézusfaragó ember címmel kötetben jelennek meg legkorábbi novellái, az olvasó valóban új, eredeti, ismeretlen világot láttató, igen költői íróval találkozhatott. Ebben a székely falusi világban semmi sem volt népszínműszerű: társadalmilag is, lélektanilag is hiteles, mindig érdekes és töretlenül költői ábrázolás volt az induló Nyirő világa. Természeti képeiben egy kitűnő stiliszta lírája szólalt meg. Nyirőtől nagyon is indokoltan várták, hogy hamarosan az a nagy erdélyi elbeszélő lesz, aki azonban nem ő lett, hanem Tamási Áron." Olyan igazság ez, amit legjobb pillanataiban Nyirő maga is nagyon jól tudott. Talán szenvedett tőle, talán párviadalra is sarkallta ez az állapot, de ez olyan tény, amit csak elhallgatni lehet, tagadni nem.

De Hegedűs le is bontja kijelentését: "Az Ábel a rengetegben megjelenésétől (1932) az értő olvasó, aki nagyon is indokoltan szerette Nyirőt, biztosan tudta, hogy Tamási a nagyobb író. Nyirő Ábellel akart versenyre kelni, amikor azonnal megírta az Uz Bencét. Majdnem remekmű, illetve annak indul. Uz Bence lehetett volna a magyar Till Eulenspiegel. De nem lett. A népi tréfacsináló mulatságosan, kicsit anekdotázóan, kicsit mesésen induló, érzékletes természeti képeket idéző története egyre zavarosabbá válik, misztikumba torkollik, és ebben a misztikumban kereszténység, pogányság, mindenféle babonaság vegyül olyan misztikus népimádatba, amelyben maga a nép fogalma a legmisztifikáltabb. Nyírő népszeretetéről egyre inkább kiderül, hogy ez nem a nép igazi problémáinak megoldását jelenti, hanem egy irracionális mítosz keresése, amelynek állítólag a nép a hordozója."

Kell-e ennél világosabb, igazságosabb helyére tevése az író korlátainak? Mert ha valaki azt állítja, hogy mindez nem igaz, és csupán tendenciózus lejáratása Nyirőnek, csak azért, mert stb. stb. (ismerjük a szöveget), akkor azzal automatikusan Tamásitól tagadja meg ugyanazon írói eszmény hitelesebb kiteljesítőjének a jussát.

A summás értékelés egy következő lépcsője életet és életművet jellemez: "Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles. Vallásos? Igen, annyira, hogy ifjúkorában hittanár, majd plébános, és élete végén szerzetes. Pogány? Nagymértékben: panteizmus, ősi mítoszok, babonák kavarognak benne, és keverednek vallástagadással. Érzelmi életében és ezt tükröző vallomásos oldalain szinte összefonódik erotika és aszkézis. Mélységes emberszeretet és vérgőzös fasiszta öldöklésre uszítás együtt fér meg ebben a ködgomolyos lélekben. Stílusában a finom költőiségtől a közhelyeket halmozó giccsig, a magasztos egyszerűségtől a modoros túlcifrázásig, a havasok és fenyvesek illatától a durva alpáriságig néha nem is műről műre, hanem oldalról oldalra változik a művészi egyéniség." Hegedűs Géza itt annak az értő olvasónak a szerepében mond határozott véleményt, aki jól ismeri tárgyát és nem érzelmek alakítják az értékítéletét, hanem az objektivitásra törekvés.

Igaz, a politikus Nyirőről kerek-perec kijelenti: "háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, büntetőjogi értelemben is háborús bűnös lett. Odatartozott Szálasi szellemi vezérkarához. Még az emigrációban is, Amerikában és Spanyolországban megjelent könyveiben is ezt a szellemet próbálja igazolni..." Ezek az 1980-ban leírt mondatok (bár időben korántsem voltak az elsők!) csengenek vissza ma akkor, amikor valaki le szeretné őt seperni hagyományaink, szellemi tudatunk asztaláról, de hogy ebben mennyi a realitás, azt gondolom, ma is őrzik dokumentumok, hiszen a legsötétebb korszakok idején megnyilvánult sajtó- és parlamenti nyilvánosságnak ellenőrizhető nyomai vannak, az állítások tehát könnyen kideríthetőek. De tegyük fel, hogy csupán a hűsége s kevésbé eszmei szolidaritás kapcsolta életfogytiglan a háború végével levitézlett magyar kormányzathoz; e hűség is választást jelentett, amivel önként vállalta azt, hogy a vétkes kurzus oldalára áll.

Az sem úgy igaz, ahogy e napokban számosan hangoztattak - miszerint Nyirőt kirekesztették volna az irodalmi köztudatból -, hiszen az 1980-ban megjelent Hegedűs-féle portré azzal, hogy az irodalomtörténész beemelte őt az első százas írói listára, felért egy tisztelgő elismeréssel, amiként különben az írás konklúziója is ezt sugallja: "Kétségtelenül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve - ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű - mégis olyan örökség, amelyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket." És ez a felvállalás - ismétlem: 1980-ban - a tömör kis írás másik nagy erénye.

*

Minden nap hoz valamit, ami kibillent eredeti szándékomból. Tegnap a Hargita Népében terjedelmes interjú jelent meg (a Transindex hasonló részletességgel tálalta a kulisszából gyűjtött értesüléseit), amelyben Lukács Csaba újságíró, az Nyirő-újratemetés kommunikációs vezetője többszörösen megmagyarázta a megmagyarázhatatlant (jó csíkiasan: kibeszélte a pityókát a földből). Tisztelem-becsülöm riporteri tevékenységét, azt az eleven, kalandos szellemet, amivel a legnehezebb témákat fölvállalja, Nyirő esetében azonban sajnálatosan kilépett a szerepéből s mesterségesen, a román hatóságokat "megvezetve" (erről valósággal büszkén szól, ráadásul kétszer is, az interjú folyamán!) maga teremti a mesterséges feszültségeket, a riportos elemeket. Amit ott magyarázatként föltálal és láthatóan elégedetten elrészletez, az már-már a gyermetegség határát súrolja, hiszen a valóságban nem történt más, mint az, hogy a hatóságok felvették a kesztyűt, belementek az abszurd játékba, s ezzel megkezdődött a szokásos versengés (lásd Tom és Jerry), ki jár túl a másik eszén, avagy ki lesz az, aki a végén nevet? (Annyi biztos, hogy azok nem mi leszünk!) Ebből derül ki, hogy az egész eseménysorozatban az író csupán apropó és eszköz volt, még akkor is, ha a "kegyeleti aktus" szervezői mást mondanak, és azt ráadásul még komolyan is gondolják.

Egykori átkos időkben, azokban az években, amikor a magyar 56 utáni hangulatban Erdélyben sem mentek túl jól a dolgok, a kolozsvári Utunk megpróbált szembenézni az erdélyi (akkor: romániai magyar) irodalom háború előtti örökével, mintegy átmentve a (szocialista) realizmus követelményeit nagyvonalúan értelmezve, egyes vitatott írói életművek vállalható részét. E folyamat egyik mozzanataként, az akkor fiatal prózaíró és szerkesztő, Katona Szabó István terjedelmes tanulmányt közöl Nyirő József írói útja címmel, amelyet a kolozsvári irodalmi hetilap két részletben ad közre, az elhíresült Nézzük hát szembe rovatban. A fentebb már fellapozott Pomogáts-féle antológia egyik kulcs-darabja ez a szöveg, hiszen a háború, a tiltólistára helyezés után első ízben szól érdemben Nyirőről, s bármennyire igazodik is érvelésében, értékelésében a kor dogmatikus szelleméhez, jó szolgálatot tesz Nyirő megismertetésének: dióhéjban tartalmazza az írói életmű darabjainak tartalmi átvilágítását. Paradox módon, miközben a tanulmány szerzője elítélőleg szól Nyirő egy-egy munkájáról, megnyilatkozásáról, nem csupán a megítéléssel szembesülünk, hanem az addig teljesen elhallgatott mű szinopszisával is. És ez több, mint amit azoktól az időktől el lehetett várni. Katona Szabó kritikushoz illő alapossággal fejti fel egy-egy novella társadalmi hátterét, a cselekmény lélektani motivációját - igaz, közben számon-számonkéri Nyirőn a realista ábrázolás kánonját, illetve fejére olvassa miszticizmusát, narodnyik szemléletét. Ezekről a vádakról ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy üres vádaskodások - az akkori évek ideológiájába tökéletesen beleillenek s reálisan tetten érhetőek a Nyirő-műben (az már más kérdés, hogy az e fajta műelemzésnek nem sok köze van a műközpontú irodalmi elemzéshez). Érdekes módon, ami az író alapvető értékelését illeti, Katona Szabó István józan, mértékletes ítészi szemléletet követ: "Nyirő ábrázoló művészetének sajátossága, hogy alig rajzol társadalmi környezetet, alakjai elsősorban a tájban, a természetben élnek. A társadalmi viszonyokat nem mutatja meg elég plasztikusan, hősei tragédiájának társadalmi okait elmulasztja feltárni. Az okokat főképpen a „székely sorsban" keresi (Földig le székely, Jézusfaragó ember, A klánéta). Novelláiban a tragikus elemek emiatt egyedi, különleges esetekként, kuriózumokként hatnak. Ezért nem tudjuk élőnek, hanem csak egy eszmei koncepció megvalósulásának elfogadni a Jézusfaragó ember című novella szobrász-figuráját. A valóság elemeinek - melyeket felhasznál és költőien ábrázol - Nyirő mitikus értelmet ad. Ez a sajátos felfokozás okozza, hogy a novellák mondanivalója nehezen bontható ki, a jelképek értelme nehezen ismerhető fel. Nyirő novelláinak nagy erénye az író gazdag, egyéni nyelvezete, amely sokat merített a székely tájnyelv értékeiből, s mégis sajátosan nyirői. Nem mentes azonban a túlzásoktól: modorosság, a népies formák halmozása, a homályos hangulati elemeknek tett engedmények teszik helyenként kissé komorrá. Későbbi műveiben sokat levetkezett nyelvi különcködéseiből, s a népi kuriózumok másolása helyett a maga nyelvi kifejezőkészségére támaszkodott."

(Számíthatott-e akkor író nagyobb megértésre, empátiára, hát még, ha olyan múlttal rendelkezett, mint Nyirő?)

A tanulmány abban is kiemelkedik, hogy nem kever össze politikai szereplést írói teljesítménnyel - bár simán megtehetné, sőt, egyesek szerint akkoriban talán meg is kellett volna tennie, de elmulasztotta (dicséretére legyen mondva!), az én nemzedékem pedig hosszú ideig maradt egy olyan alapos - bár mondom, balos - Nyirő-értelmezéssel és -értékeléssel, ami végső soron mégis csak elvezethetett bennünket a mű megismerésének igényéig és cselekvéséig.

(A szerkesztő Pomogáts Béla széleslátókörűségét dicséri, hogy ez az írás is helyet kapott a kötetben, annyi más, vitatható, de tárgyszerű értékeléssel, kritikával egyetemben. Ezért lehetett megkerülhetetlen alapkönyv ma a Nyirő József, a székely nép krónikása.)

*

Késő esti számítógépes kalandozásaim során kiderült, hogy a székelyhon.ro portál kultúrblogján az Udvarhelyen élő Simó Márton is Nyirő-ügyben "utazik", s nagyjából maga is azt az utat követi feljegyzéseiben (Hazatérő Nyirő József; Nyirő kapcsán a vitézkötésről és a fényképekről), amihez én is tartom magam: megkeresni, mi a maradandó és a jó az íróban, és mi az, ami a Nyirő-jelenségből inkább csak a hecckampányt szítja... Érdekes megállapítása, hogy a tisztázásra általa fölkért szakemberek - irodalomtörténészek -, a szakma nagy öregjei és az ifjú titánok "szép sorban elzárkóztak, kifaroltak a témából. Ez a mostani beszélgetés józan és mértéktartó – úgy véljük –, két olyan embertől származik, akik kötődnek a helyhez, s valamelyest ismerik Nyírő munkásságát és képesek elfogultság vagy politikai indulat nélkül beszélgetni róla: alulírott és Lakatos Mihály szerkesztő és műfordító, Magyarország sepsiszentgyörgyi Kulturális Koordinációs Központjának vezetője." Külön nyereség számomra, hogy a bejegyzések által betekintést nyerhettem ama fényképkiállításba, melyet a nevezetes udvarhelyi Kováts-féle műterem immár egyre inkább felértékelődő (Nyirő)archívumából varázsoltak elő a fotográfusi dinasztia utódai.

*

Elő ismét a Pomogáts-féle antológiával, s történetesen azoknál a kritikáknál, értékeléseknél horgonyzunk le (néhány jellemző példa erejéig), amelyeket Nyirő korának jeles szerzői, Nyirő József kor- és pályatársai, barátai és riválisai írtak róla. Vegyük mindjárt az 1937-es Erdélyi Helikon-ból Kemény János kritikáját, aki nem mellesleg, szenvedélyes vadászként és természetrajongóként is szemügyre veszi a Havasok könyvét:

"Természetbúvár szemével nézve sok fejcsóválásra adhatna okot ez a könyv. A tavasz a havason, bár úgy illene, a madaraktól s néhány aprócska állattól eltekintve, nem a szerelem időszaka, nyári rekkenőségben üzekedik az őz, a szarvasbika ősszel, amikor a dér kikezdte az erdőt, a vaddisznók bugása idején rendszerint derékig ér a hó. A hegyekben, úgy mondják, az ember-asszony is többnyire nyár végén, ősz elején ébred rá, hogy gyermeket hord a szíve alatt, mert odafönt mindenekelőtt való a természet bölcs rendje, mely szerint ember és állat csemetéje egyaránt tavasszal szülessék, amikor kevesebb a hideg s egyéb veszedelmek is leszelídülnek. A hiúz vajmi ritkán veti magát át fáról fára, mert bár véres, de mégis kényes állat ő s inkább a gyöngéd hajlatú ösvényeken, sziklák védelmező árnyékában szeret közlekedni, mint a macskafélék általában, melyek esőtől, hótól, sártól, karcolástól kényeskedve féltik puha bundájukat s talpukat. Nincs olyan szép hang, mely énekre gyúlva vonzhatná magához a kormosnyakú szarvasbikát, s bármily kedves a farkaskölyök, gyermeki ártatlanságban sohase hancurozhat könnyes szemű őzgidával. De kérdem: mi köze a külső igazságnak itt a belső igazsághoz? Vagy levon-é valamit a népmese valóságából az, hogy földrajzilag nincsen üveghegy, s a kurtafarkú malac aligha túr egy arasszal errébb attól a helytől, ahol annak a királynak van a palotája, akinek az egyik szeme kacag s a másik egyre könnyezik? Nyirő a szerelemről és a születésről, életről és halálról s ezekben és ezeken túl ember voltunk szörnyűszép terhéről akar szólani s a világról, mely véres és csodálatos, fenséges és átkozott: a teremtő Isten és lázadó Ember kettős arcát viselő világ." Ezután pedig a kritikában ott sorjáznak a Nyirő szimbolizmusát igazoló idézetek, majd a végkövetkeztetés: "...Hogy igaz képet nyerhessünk e könyvről, a huszonegy rész mindegyikéből kellene valami jellemzőt idéznünk. Ez idézetek hosszú sora nélkül, be kell érnünk azzal a megállapítással, hogy Nyirő Józsefnek a Jézusfaragó ember mellett a Havasok könyve a legszebb munkája." Ennél elegánsabb és igazságosabb kritikát, illetve dicséretet - és ennél hajlékonyabb, elegánsabb példát dialektikából - aligha kaphatott volna Nyirő pályatárstól.

Féja Géza többször is méltatja Nyirő egy-egy művét. És bár eszmeileg egy oldalon állnak, mindketten a népiség vallói és követői, sosem mulasztja el, hogy kifogásait is szóvá tegye. Az Uz Bencéről szóló sorai (lásd Magyar Írás, 1934) nem hagyhatják említetlenül a műre gyakorolt nyilvánvaló Tamási-hatást: „Új könyve regényszerű alkotás. Valószínűleg Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve indította megírására. Nyirő is néphőst próbált csinálni, havasi históriát írt, gyakran ugyanolyan életkörülmények közé is veti Uz Bencét, mint Tamási Ábelt. De míg Tamásinak sikerült Ábelt valóban néphőssé tennie, mert Ábel sorsa valóban népsorsot jelent s képvisel, Nyirő Uz Bencéje inkább havasi különlegesség marad. De nem is történhetett másképpen. Nyirő balladai látása mindenképpen tragikus látás, Tamási viszont mese-szemekkel nézi e földet. Tamási tehát természetszerűleg eljutott a szélesebb, nyugalmas, színes epikai formához, Nyirő sohasem fog eljutni s kár is erőlködnie, hogy eljusson, az ő útja más. E kifogások dacára tagadhatatlan, hogy elsőrangú kéz nyomaival tele ez a munka is. Olyan nyomok ezek, melyek az elhibázott egészért bizonyos kárpótlást nyújtanak. Nyirő e könyvében sem tagadta meg magát, csupán elhibázta a célját..."

Németh László sem csak egyszeri Nyirő-kritikus, s ismervén életművének dimenzióit, vélekedésének hitelét, nincs miért kételkednünk annak őszinteségében. A Kopjafákról szólva Németh László egyként fúj hideget is, meleget is ugyanabból a lukból: "Ebben a balladai hangulatban az emberek többnyire hangtalan görbülnek el a halál ujjai közt; a meggyötört szépség azonban időnként felsivít s hisztériás asszonyként tépi magát. Van egy vonal, amelyen túl a szépséget nem szabad kényszeríteni, mert elveszti méltóságát; a bájosból édeskés lesz, a hatalmasból dagályos, az ünnepélyesből nagyképű; Nyirő esetében: a sötétben fenségesből keresetten rémes. A giccs ott kísért a művészet alatt, de ott kísért a művészet fölött is. Ez a székely temető túlságosan panoptikumszerű, a halálnemek túlságosan válogatottak. A szülők kiássák a sírból eltaszított gyermekeiket, hogy még egyszer megcsókolhassák; a haldokló legény felköti magát az ökör szarvára, hogy hazavigye teherbe ejtett kedveséhez; az őrült apa egy erdőt ültet karácsonyfából halottjának; a kipusztult hadifogolytábor utolsó katonája kimászik a hóra, hogy egy törökbúzakórót tegyen bajtársa mellére. Megbánás, szerelem, őrültség, barátság igazabb lenne, ha nem ficamodna a végletekbe, s a könyv méltóságosabb, ha a székely balsorsot nem fertőzné meg a képzelet irodalmias szuperlatívusza. Pedig Nyírőnek markában az igazi nagyság, s vannak a könyvének felejthetetlen, erős jelenetei. Egy férj haza akarja lopni Kolozsvárról a halott feleségét; fölöltözteti, jegyet vált neki, beülteti a sarokba s még beszél is hozzá. Az utasok mind észreveszik, hogy halottal utaznak, de nem mondja ki senki sem. A kalauz belép, s a lámpással bevilágít a halott vigyorgásra vicsorodott képébe. Alszik, szól közbe hátulról valaki. A kalauz egy pillanatig meghökkenve áll, azután kilyukasztja a halott asszony jegyét. Aki ezt a jelenetet megírta, annak nem kell egy megkésett szülői csókért koporsót bontatni."

Úgy tűnik, a holtakkal való intenzív művészi foglalatosság ütött most vissza, pünkösdkor az író hamvai körüli ingyencirkuszban. Az író által művelt giccsbe forduló morbiditás – láthatjuk - a Nyirőn túli valóságban is megkapaszkodott...

*

Mindjárt egy hete vezetem ezt a Nyirő-naplót, és még mindig nem értem a végére. De ne legyek türelmetlen: a többször beharangozott román és magyar miniszterelnöki tisztázás is füstbe ment terv maradt a bukaresti kormányzat részére, pedig hogy fente rá a fogát a média! A budapesti kormányfő a román elnökkel tárgyalt - hogy szóba került-e Nyirő, arról nincs tudomásunk, azt viszont a kíváncsiskodó újságírók tudomására hozták, hogy a bukaresti EU-tanácskozás olyannyira fontos volt gazdasági (és mindenféle) szempontból, hogy a jelenlévők arra összpontosítottak. Nyirő még várhat... ha már ennyit sikerült várnia az áhított hazatéréssel.

*

Szándékosan nem firtattam mostanig, hogy a tanítvány, a mindvégig jó barát Tamási Áron miként viszonyult a kritikai nyilvánosság előtt mentorához, Nyirő Józsefhez; ha valaki érthette ugyanis ez utóbbi írói törekvéseit, eszményeit és módszereit, akkor az Tamási volt. A Pomogáts-féle válogatásban két Tamási-szöveg is szerepel. Az egyik A székely "kék madarászokról" címet viseli, a Brassói Lapokban látott napvilágot (1933), s nem kimondottan Nyirőről szól, hanem általában a székely kultúra elterjedéséről, megismertetéséről. Ennek örvén esik szó többek között Nyirő József Júlia szép leány című színpadi játékáról, s az idézethez választott passzusok tisztázó erejű bizonyítékok arról: mester és tanítvány között sosem hiányzott a ragaszkodó, ám nyílt hangvétel, barátságukon nem ütött fájdalmas rést az elkerülhetetlen rivalizálás.

"Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi követelményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk. Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak, a Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjenek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből, s elém tennék A Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok..."

Hogy miképpen fogadta, illetve mennyire szívlelte meg Nyirő az elvbarát Tamási kritikáit, arra nézve nincsenek részletes adataink, arról viszont annál több van, hogy barátságuk, egymásra hatásuk egészen odáig ment, hogy a húszas években együtt is laktak Kolozsváron a Petőfi utca 46 alatt. Ha lehetett is köztük olykor feszültség, vita vagy sértődés, az csupán megjátszás volt, a külvilágnak szóló cinkos üzenet, hogy ha éppen nem is volt rá komolyabb alkalom, legyen mivel hírbe keveredjenek. Wass Albert egy emlékezésében felidézte Tamási és Nyirő kávéházi vitáját arról, miként is kellene a székelység ügyét képviselni a világon. Nyirő amellett kardoskodott, hogy a székelység mindenek előtt, Tamási viszont úgy látta, hogy legfontosabb a művészi köntös, azután jöhet belé a székely töltelék. Ez amolyan tyúk és tojás vita volt, ami a lényegen mit sem változtatott.

Egy évvel később, 1934-ben ugyancsak a Brassói Lapok adott helyet Tamási Édes anyanyelvünk című vitacikkének, amelyben elveri a port a „kolozsvári reggeli lapban" megjelent Nyirő-kritika szerzőjének botrányos, magyartalan nyelvhasználatán. Tamási szerint ez hatványozottan felháborító, hiszen a kritikus egy olyan írónak osztja az észt, nevetségesen bő terjedelemben, aki nem tegnap kezdte a mesterséget, s ráadásul az erdélyi irodalom egyik vezető egyénisége! A cikkben ízekre szedi a botcsinálta recenziót, s érvelés közben egyúttal Nyirőről és szóban forgó művéről (Uz Bence) is pertinens véleményt mond, így zárva cikkét: „Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul."

Nyirő József, bár az idők folyamán bőven kijárt neki a bírálatból is, nem panaszkodhat, hogy ne lett volna, aki megvédje és munkásságát derűsebb, elfogadóbb színekben láttassa. Életében Tamási volt az, aki ezt következetesen űzte, napjainkban pedig ott vannak azok a szolgálatos elő- és utószó írók, akik szuperlatívuszaikkal tulajdonképpen marketing megbízatásuknak tesznek eleget: az újra kiadott Nyirő-életművet próbálják eladhatóvá, bestsellerré avatni. A székelyhon.ro a napokban arról számolt be, hogy mind a csíkszeredai könyvesboltokban, mind a Kájoni János megyei könyvtárban intenzíven keresik az író műveit. Sokan az újratemetés körüli viharból azt szűrhették le, hogy Nyirő továbbra is tiltólistán lehet, mert - egy könyvesbolti eladó szerint - „sokan csak suttogva kérdik, forgalmazunk-e könyveket az írótól". A polcok pillanatnyilag leürültek, a kereskedők előjegyzési listákat állítanak össze, a kiadók (Pallas-Akadémia) újranyomást fontolgatnak...

*

Nyirő mostani váratlan előszedése a sufniból jó ürügy a politika mindkét oldala számára, hogy egyik a másikon lehetőleg látványosan elverje a port. Egyrészt napirenden a székely író tömjénezése és további fényezése, olyannyira, hogy már eldöntött tényként emlegetik a nemzeti tantervbe emelését, másrészt levéltárakból sebtében előkeresett dokumentumokkal is igazolni próbálják, hogy Nyirő József negyvenes évekbeli politikai állásfoglalásai az antiszemitizmus és a Szálasi-féle fasizmus felvállalásának tettét is kimerítik.

Az Új Magyar Szó 2012. június 1-3. Színkép melléklete Szőcs Levente két oldalas összeállítását tette közzé a magyarországi Országos Levéltár vonatkozó anyagaiból. A dokumentumok közlése végén megjegyzés olvasható, mely szerint a szándék nem a vita, csupán a tényközlés, a terjedelmes anyag felvezetőjében viszont elhangzik a vád, amit a válogatásnak aztán igazolnia kell – és ez csak mérsékelt sikerrel jár. A bizonyító anyag sajnálatosan "vékonyka", kevéssé meggyőző. Ráadásul az idézeteknek legalább a fele nem is a Nyirő állásfoglalásai, legfeljebb bizonyítékok arra, hogy az író is végighallgatta például Vajna Gábor belügyminiszter és Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes hagymázas, zsidóellenes intézkedéseket igazoló beszédeit, mint annyi más ember a parlamentben. (Igaz, ez nem menti az író felelősségét személyes eltévelyedéseit illetően, viszont nem látjuk azt a sötét ördögöt sem, akinek a lefestését az anyag szerkesztője bekonferálta...)

Szerencsére, az összeállításnak helyet adó ÚMSZ demokratikus lap és nem uniformizált, egyoldalú vélemények tárháza. Ugyanabban a számban , a népszerű 5. - Vélemény - oldalon megtaláljuk Krebsz János A háború állása c. jegyzetét, amely a higgadt objektivitás nézőpontjáról szemléli a Nyirő körül dúló eszmei Watterloo-t:

"Végakarata volt szegénynek, hogy hazai földben nyugodhasson. S ha valamelyik erdélyi egyházközség (ahol paposkodott) vagy az írószövetség (romániai magyar tagozat) méltó alázattal címzettnek érzi magát, akkor a kellő engedélyekkel felszerelkezve, szépen céltudatosan hazahozza, eltemeti, évenként koszorúzza, lelke rajta. De a baloldal csak azt tudja mondani, hogy fasiszta volt, kitartott Szálasi mellett, megszavazta a zsidótörvényeket... És a jobboldal csak azt tudja mondani, hogy a szülőföldről írt, a hazáról, arról az érzésről, amit tanítani kellene, mert kiveszőben van a világból... És mindkettőnek igaza van: egy közepes író, aki egyben középszerű fasiszta. Semmi különös, nem volt egyedül a maga idejében. Csak most mindkét oldal emeli a tétet, zajlik a licit, már a legnagyobbak között van. Nagy író, nagy fasiszta."

Csakhogy ezzel nem oldódik meg semmi, mert az író újratemetetlen maradt, potenciális kérdőjelnek a jövőre nézve, amely további harci cselekedetekhez szolgáltathat muníciót. Pedig a Pomogáts-féle tanácsot jó lenne most már megfogadni s nekilátni egy becsületes Nyirő-monográfia elkészítésének. Az eddig elemzett antológiából messzire kitetszik az, amit a szerkesztő így konferál be: „Engem is meglepett, hogy milyen gazdag, vele és munkásságával foglalkozó szakirodalomra, kritikai irodalomra találtam régi folyóiratokban és lapokban kutakodva. Ezekből a hajdani és viszonylag kevés számú mai írásból épült fel ez a kötet." Szám szerint talán nem is kevés benne a jelenkori hivatkozás, ám ha közelebbről vizsgáljuk őket, eléggé hézagosak és egyoldalúak.

Itt van mindjárt Medvigy Endre, akitől a könyv hat írást is átvesz (Az én népem, Székelyek, Havasok könyve, A Megfeszített, Az elszántak, Íme, az emberek!) - valamennyi kivétel nélkül utószónak íródott egy-egy, a Kairosz kiadó életműsorozatában megjelentetett Nyirő-kötethez, a huszadik század utolsó éveiben, illetve a huszonegyedik század legelején. Bosszantóan sok bennük az ismétlés, hiszen az olvasónak végül is el kell mondani, kicsoda volt Nyirő József, s milyen ívet írt le írói pályafutása. A konkrét mű bemutatása szinte kivétel nélkül polemikus alapállásból vagy hangvétellel történik, híven az utószó szerepéhez: a könyvet minél jobban el kell adni, ahhoz pedig az írónak és művének mellőzése, üldözése, a teljesítmény túldicsérése a lehető leghatásosabb eszközök. Ezek az írások aztán, bár egy sor részigazságot tartalmaznak, alapvetően nem szolgálják a bölcs elemzést, annál inkább a buzgó rábeszélést: ne tétovázzunk, vásároljuk meg a remekműveket!

Az újrakiadásokhoz írt magyarázó, információs szövegek között találhatjuk a Marosi Ildikó gondozta könyvek egy-egy részletét is (Az utószóban, Uz Bence esetei). Az egyik az Íme, az emberek! csíkszeredai újrakiadását toldja meg néhány eredeti Nyirő-adalékkal, a másik egy hasznos és sikeres kiadvány, az Uz Bence folytatásos lapközléseit összegyűjtő mű bevezetésének részlete. A célnak, amiért íródtak, tökéletesen megfelelnek, s jobbára szerkesztési szépséghibának tarthatjuk azt, hogy mindkét írásban majdnem szóról szóra - ráadásul indokolatlanul - megismétlődik a Nyirő özvegye, Ilona asszony életének utolsó, marosvásárhelyi szakaszáról írt személyes emlékezés.

Az írófeleség sorsa számomra különösen érdekes, hiszen arra enged következtetni, hogy lényegében (ha suba alatt is) már az ötvenes években megenyhültek az indulatok Nyirő megítélésében, legalább is ezt sugallja az a tény, hogy Nyirő Ilona nemcsak hogy hazatérhetett, de némi hivatalos támogatást is kapott a román államtól. „Nyirő József miután 1919-ben kilépett a papi rendből, megnősült. Felesége Bedő Ilona tanítónő, aki 1984-ben halt meg és Marosvásárhelyen nyugszik a református temetőben, közel a Molterék sírjához. Nyirőéknek három gyermekük volt: Réka, Csaba és Ildikó. Férje halála után Nyirőné Madridból egy hollandiai szeretetotthonba került, ahol különösebben jól nem érezhette magát, mert amint Nyirő tréfásan mondotta volt „Ilus, lelkem három nyelven tud: magyarul, székelyül s perfektül". Hamarosan kérelmezte a román hatóságoktól a hazatérési engedélyt, amit meg is kapott, sok más ígéret mellett: nyugdíj, udvarhelyi házuk visszaadása stb. Amiből jő szokás szerint semmi sem lett. Marosvásárhelyt jelölték ki neki, ahol kezdetben egy komfortosabb filagóriában lakott, nyugdíjat is csak jó későre és minimálisat kapott, jószerével írószövetségi segélyből élt, a szerénynél is szerényebben."

*

A Nyirőről szóló antológia több Pomogáts-írást is tartalmaz, amelyek egy része ugyancsak az író műveinek újrakiadásához szánt kritikusi kalauzok. A Nyirő József. Bevezetés Válogatott műveihez című tanulmány talán az egyik legátfogóbb, legkimértebb összegzés, ami az íróról máig megjelent. Nem véletlen, hogy ezt az írását használta föl aztán a szerző, hogy megírja A magyar irodalom Erdélyben (I-II., Pallas-Akadémia, 2008. 251-258. l.) számára a Nyirőről szóló fejezetet. Így Pomogáts irodalomtörténetében nagyrészt a Tamásiéval egyező terjedelemben, első ízben olvasható tárgyszerű elemzés a ma is elevenen vitatott székely íróról, amely túlmutat az üzleti és politikai játékokon.

Azon gondolkoztam ma reggel, érdemes-e tovább feszíteni a húrt, föltéve, ha mi magunk nem kívánunk beállni a Nyirő József monográfia szerencsét próbáló, potenciális szerzői közé. Egy ilyen könyvet megírni feladatnak felelősségteljes. Aki ma ilyesmire vállalkozik, azt fűtenie kell valami belső tűznek is, a Nyirő iránti rajongásnak, az általa képviselt irály több mint elfogadásának.

Bennem viszont makacsul dolgoznak a már rögződött előítéletek: az én szememben Nyirő és Tamási mindig kéz a kézben járnak. Ha kiejtem egyikük nevét, rögtön eszembe jut a másik, s vele együtt az, hogy a székelység irodalomba emelésének egyértelműen sikeresebb írójaként leginkább Tamási Áronra tudok tekinteni. Mindenekelőtt az életmű egységessége és egyetemes felé nyitása miatt. Mind Tamási, mind Nyirő örökségén meglátszik az, ami örökkön fellángoló vitájuk veleje, s amit Tamási ekként fejez ki egy már idézett cikkében (A székely "kék madarászokról", Brassói Lapok, 1933):

"Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat."

Tamási igen jól ismerte barátját és tudta, milyen ambíciók hajtják előre. Ezért próbálta óvni attól, ami ideológiaként mind jobban és jobban maga alá temette az író Nyirőt, hogy a végén már maga sem volt képes kibújni alóla. Tamási tudta azt, amit Nyirő nem volt hajlandó beismerni: az írót a művészi igazsága emelheti naggyá, nem pedig eszmei hovatartozása. Nyirő kiszorítása, az irodalmi tudat peremére állítása az "átkos" időkben - s részben ma is - azért következhetett be, mert el- és lekötelezettje lett a gyakorló, öngerjesztő jobboldali eszmerendszernek. Ellentétes előjelű, mostani hirtelen irodalmi élvonalba emelése - ún. rehabilitálásának ürügyén - ugyanolyan természetű ideológiai logika alapján történik és semmi köze az immanens írói teljesítményhez. Ezt a fajta tanulságot, ha nem is vegytisztán, de máris leszűrhetjük a vizsgálódásunk alapjául szolgált szöveggyűjteményből (Nyirő József, a székely nép krónikása. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2005.), az abban összegyűjtött kortárs kritikákból, recenziókból. Szinte valamennyi kritikusa képes megjósolni a Nyirő által később ténylegesen bejárt utat.

*

Végül, értő igazodást nyújthat számunkra Kántor Lajosnak a kötet által idézett 1969-es elemzése a székely novellisták teljesítményéről és fejlődéséről (Népiség - mítosz - novella. Tamási, Nyirő, Kacsó). Ennek végkövetkeztetése ma is áll a talpán: „A húszas években a népi mítosz jegyében indult fiatal erdélyi novellisták művészi útja később szétágazott. Nyirő ígéretes indulása hovatovább a romantikus giccsbe, az olcsó, tehetségölő sikerbe torkollott. Kacsó Sándor jószerivel a publicisztika felé kanyarodott el; második - húsz évet késő - novelláskötétével nem tudta megismételni a kezdetet; a Vakvágányon, a ma leginkább számon tartott Kacsó-mű pedig valóban „egészen a »purifikációs« újságírómunkáig leegyszerűsíti a formát" (Szentimrei); a realistább ihletésű művészi novellákat ebből a székely világból Bözödi György írja majd meg, a szociográfus tényismeretével és tiszteletével. Tamási Áron novellisztikájának útja bizonyult egyedül törésmentesnek (lankadtabb pillanatai nyilván neki is voltak, de ez nem változtat az összképen)..."

És ez nem azért van így, mert Nyirőt a tanulmány megírásának idején egyesek éppen nem kívánatos személynek tekintették az erdélyi irodalomban, hanem mert ez az igazság, amibe illik belenyugodni.

Csíkszereda, 2012. május 28–június 4.