Cseke Gábor olvasónaplója

A kérdésen sokszor eltöprengtem már, de az valahogy mindig megmaradt szónokinak; annak dacára, hogy a gyermekkor engem is, mint annyi mást, rajongó lelkesedéssel szállt meg a rézbőrűek életformája iránt. Az indián-láz, amely elsősorban olvasmányok felől és habzsolt olvasmányokban nyilvánult meg, magasra szökött, aztán hamarosan lelohadt – elmúlt, semmivé lett, a valamikori egészen otthonos indián szókinccsel együtt. Annyira se futotta belőle, mint

Cseh Tamásék bakonyi kalandja,

amikor a múlt század hatvanas éveiben ő és társai szabályos indián tábort vertek előbb a Vértesben, később Bakonybél határában. Vállalkozásuk nem csak egyszeri kalandnak, hanem visszatérő, télen-nyáron megismétlődő, harci játékokkal fűszerezett, demonstratív rézbőrű életformának bizonyult.

A hamarosan népszerű előadóvá váló, Bereményi Gézával isteni szerzőpárost alkotó kiváló énekes 1968-ban neki is látott regényben papírra vetni mindazt, ami az indián lét felé terelte életének eme titokzatos vonulatát. A Hadiösvényen című könyvet szerzője sokáig dédelgette, s csak 1996-ban jelentette meg. „A kézirat harminc évig lappangott, vándorolt fiókok mélyéről különféle polcokra, ahogyan Cseh Tamás lakhelye változott – emlékszik vissza Bereményi Géza. – A szerző olykor elővette a géppel írt, sárgulni kezdő lapokat, rajzokat készített hozzájuk, oldalakat írt át. Közben maga sem tudta, mi legyen a sorsa annak a kéziratnak, amelyben ott van az ő minden vonzódása a számunkra titokzatos észak-amerikai indián kultúrához.”

Halála előtt pár évvel, bár mindegyre szerette volna megírni a Hadiösvényen folytatását – tervei szerint a bakonyi indiánosdi igaz történetéről kellett volna szólnia –, a nagybeteg, utolsó hónapjaira Bakonybélen berendezkedett Cseh Tamásnak már nem maradt elég ereje hozzá. Még sikerült kiadnia a Csillagokkal táncoló Kojot című észak-amerikai indián mesegyűjteményt, amit ő maga válogatott össze, soha el nem múló tisztelete jeléül az észak-amerikai nagy síkság népei iránt, akik – megfogalmazása szerint – „sosem műveltek földet, egész esztendőben csak vadásztak. Eleinte gyalog – felszerelésüket kutyákkal szállították –, majd a lovak megjelenésével, pár évtized alatt lovas bölényvadászokká váltak. A szélsőséges időjárás, a mindennapos küzdelem az élelemért kemény, harcias, büszke emberekké  formálta  őket. Megvetették a hazudozást, a gyávaságot, az önteltséget és a fukarságot. Hagyományaikat és íratlan törvényeiket tisztelték.”

E sorokból is kikövetkeztethető, hogy az énekes, kalandra kapható követőinek egyre népesebbé váló táborával együtt, egyfajta társadalmi protestként élhette meg időszakos kivonulását a magyar – az európai – társadalomból, s a korabeli divathullámnak engedve, a hippikhez hasonlóan az érintetlen, az integritást jelentő természethez menekült. Bérczes László 2007-ben megjelent Cseh Tamás című beszélgetőkönyvében az énekes több ízben is kitér arra, hogy az élete végéig következetesen magáénak vallott indián létformának lényegében nem volt semmilyen ideológiai alapja; csupán csak izgalmas, autentikus játék akart lenni egy elképzelt, örökkévalónak álmodott környezetben. Csakhogy az indiánosdit a kezdeményezőknek nem sikerült az úttörőmozgalom álcája alatt törvényesíteni – a fiatalokat támogató jószándékú helyi vezetők túl kockázatosnak ítélték az ügyért való kiállásukat –, Cseh Tamásék erre megmaradtak a bakonybéli kalandnál, s a sorozatos hatósági vegzálások hatására felébredt/tudatosodott bennük a társadalmi ellenállás daca is. „A falu szeretettel volt [irántunk], de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na, vegyük elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól akartuk érezni magunkat... Akaratlanul is kialakult a tiltott gyümölcs érzése. Ez pedig dacot szül, mi pedig még inkább rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat, egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalább belekóstolni az Indiánba” – emlékezett vissza beszélgetőkönyvében az amúgy sziú identitásnak elkötelezett előadó.

Az említett mesegyűjtemény egyben arról is vall, hogy a felnőtt Cseh Tamás idővel felülemelkedett kamaszos rajongásán és a társadalmi felelősség magaslatáról is képes volt értelmezni az indián lét és sors tanulságait. Tudta és vallotta, hogy a fehér ember megjelenése, s még inkább az amerikai őslakosokhoz való viszonyulása beláthatatlan tragédia-láncolat forrását jelentette a rézbőrű társadalmak történetében; a korábbi ösztönös társadalmi tiltakozásból tudatos közösségi állásfoglalás lesz, amit jól szolgál a hiteles indián kultúra népszerűsítése.

A Cseh Tamás-féle mesegyűjtemény „édestestvérének” tekinthetjük a Szukits Kiadónál 2001-ben megjelent

Felhőnéző. Indián dalok, imák, versek

című antológiát (Népek versei sorozat; fordították Domina Bálint, Kiss Nóra, Szántai Zsolt), amely ha néhány tucat vers erejéig is, változatos ízelítőt ad az algonkin, apacs, arapahó, csejenn, cseroki, dakota, delavár, feketeláb, hopi, huron, inuit, irokéz, kajova, komancs, krík, moháv, navajó, nez-percé, odzsibve, oglala, pajut, papagó, píma, póni, ponka, pueblo, sosón, sziú, téva, varjú, vinepagó, vintu indiánok lírájából, a tragédiáktól terhes időn át megőrzött és tovább hagyományozott folklórjukból.

Az irodalom, s különösen az angolszász, tele van izgalmasabbnál izgalmasabb indiántörténetekkel, amelyeket ifjúkorunkban lelkesen olvasunk is, újabban a róluk készült filmeket vakulásig nézhetjük, de ha letesszük a könyvet és elfordulunk a képernyőtől, akkor be kell látnunk, hogy sémákon, előítéleteken, felszínes információkon kívül alig tudunk meg belőlük valami lényegeset azokról, akiket mi rézbőrűeknek tartunk, és akik számára mi sápadtarcúak vagyunk; legalábbis agyonolvasott könyveink szerint.

Az igazán szomorú az, hogy amit aztán később rendre mégis megtudunk az indiánok néprajzáról, dalairól, táncairól, költészetéről, szokásairól, az jobbára már inkább a múltra vonatkozik, és egy sokszínű, sokarcú, népcsoportokból álló népesség helyett inkább csak egy-egy maroknyi elfajzott, kihalófélben lévő utódra vélünk rálátni. Nem segít rajtunk az Akadémiai Kiadónál megjelent Világirodalmi lexikon „Indián irodalom” címszava sem (7. kötet, megjelent 1977-ben), amely meglehetősen felületes és semmitmondó, s bár néhány alapvető eligazítást lehetővé tesz, csak arra jó, hogy újabb és újabb kérdéseket tegyünk fel – jobb híján magunknak. Az azóta eltelt közel negyven évben az emberiség jóval nagyobb léptekkel igyekezett részben törleszteni az indián kultúrában felhalmozott mulasztásaiból, annak ellenére, hogy e pótlással párhuzamosan a maradék indián lakosság mind az észak-, mind a dél-amerikai földrészen veszni látszik, gyökeresen átalakul.

Mennyire igazak, jellemzőek a századokon át az indián szájhagyományban továbbadott olyan alkotások üzenetei, mint a píma népcsoport által megőrzött Füst?

Nem volt ember – azt mondod.

Csak a füst örvénylett.

Nem volt ember – azt mondod.

Minden a füst után lett.

 

Az ember volt az első – azt mondod.

S a füst örvénylett.

Az ember ruhát, fegyvert kapott.

Minden a füstből lett.

 

Az ember volt az első – azt mondod.

A füst meg csak örvénylett.

Az ember állatot, kukoricát kapott.

 Minden a füst után lett.

 

Az ember volt az első – azt mondod.

A füst vadul kavargott.

Az ember élni kezdett.

A füst meg lassan továbbterjedt.

 

(Szántai Zsolt fordítása)

Ismerjük-e egyáltalán az indiánok részletes, romantikus sallangoktól mentes sorstörténetét, jelenkori társadalmi-politikai-művelődési állapotát, kisebbségivé vált létének esélyeit?

Szürke Bagoly a láthatáron

Nagy visszhangot keltett a huszadik század első felében egy bizonyos Wa-Sha-Quon-Asin (angolul: Grey Owl = Szürke Bagoly) írásainak feltűnése az angol könyvpiacon, amelyek hamarosan sikerkönyvvé is váltak (A vadon fiai, Két kicsi hód); ezekben szerzőjük eredeti szemlélettel, mély emberi ragaszkodással ír a sajátos természeti életmódról és szemléletről, indián embertársairól, az észak-amerikai erdőségekről, a természet megmentésének fontosságáról. Ráadásul A vadon fiai kitűnően beillik történelmi vallomásnak is, amelyben nem a sztori papírra vetése a fontos, hanem az indián népcsoport élettapasztalata, mítoszvilága, mindennapos küzdelme a megélhetésért, a túlélésért. Szürke Bagoly legendás figurája hamarosan ismert lett nem csupán Amerikában, hanem Európában is. Kézről kézre adták, dédelgették, profetikus szavait valósággal itták... Mindenki úgy tudja, hogy ő maga apacs indián anya és fehér apa gyermeke, s prémvadászként él az erdőben. Indián lányt vesz feleségül, de később az útjaik elválnak, Szürke Bagoly Angliában próbál új életet kezdeni, részt vesz az első világháborúban, majd Kanada erős vonzásának engedve, visszatér a vadonba, megint indián nőt vesz feleségül (az odzsibva törzsből), akivel hódtenyésztésbe kezd és szerepet vállal a szervezett természetvédelemben. Szürke Bagoly neve ekkor indul el a világhírnév útján, polgári neve (Archibald S. Belaney) teljesen háttérbe szorul... Az indián vezetők, polgárjogi harcosok bíznak benne, szellemi küzdőtársuknak tekintik.

Sajnos azonban, a később napvilágra került valóság sokkal prózaibb és a közvélemény számára egyenesen kiábrándító: Archibald Stansfeld Belaney 1888. szeptember 18-án született, méghozzá fehér ember gyermekeként az angliai Hastings-ben, gazdálkodó családban. Alkoholista apja elpazarolta a családi vagyont, elvált, majd 1901-ben elhagyta az országot. A gyermek Belaney-t, akit már kiskora óta érdekelt a természet és az amerikai indián kultúra, a nagyanyja és két hajadon nagynénje vette magához.

Tanulmányait anglikán iskolában kezdte, majd a Hastingsi Gimnáziumba járt 15 éves koráig. A jól tanuló Archie azonban feladta az iskolát, dolgozni kezdett írnokként egy fatelepen. 1906. március 29-én Ada nagynéni jóváhagyásával Kanadába hajózott azzal, hogy gazdálkodni tanul. Igazából a vadonban kívánt élni, közel az indiánokhoz. Észak-Ontarióban dolgozott mint prémvadász trapper és erdei vezető. 1910. augusztus 23-án feleségül vett egy indián nőt, akitől sokat tanult. Kezdetben egy sátorban éltek a Medve-szigeten (Lake Temagami). Ekkor kezdte a Bagoly nevet használni, s terjeszteni magáról a már említett legendát. 1915-ben az első világháború idején Szürke Bagoly csatlakozott a 13. (Montreal) hadtesthez. Egységével Franciaországban szolgált mint mesterlövész. Kétszer sebesült meg, Angliába szállították kezelésre.

A kórházban találkozott gyermekkori barátjával, Constance (Borostyán) Holmes-szal, akit rövidesen feleségül is vett, de házassága nem sikerült – Borostyán nem tudta, hogy Archie Kanadában egyszer már megnősült. 1917 szeptemberében hősünk visszatért Kanadába, leszerelt és rokkantsági nyugdíjas lett.

1925-ben találkozott egy mohawk irokéz nővel (Gertrude Bernard Anahareo), aki rendkívüli hatással volt további életére. Ő biztatta, hogy hagyjon fel a csapdás prémvadászattal, és hogy tegye közzé a vadonról szóló írásait, amelyek  felkeltették a Dominion Park vezetőinek figyelmét; meghívták, dolgozzon náluk. 1928-ban film készült a Nemzeti Parkokról (Beaver People), ebben szerepelt Szürke Bagoly és Anahareo, valamint hódjaik. 1932-ben költöztek az Ajawaan tó közelébe, a Prince Albert Nemzeti Parkba. Az 1930-as években számos cikket írt a Kanadai Erdészeti Egyesület (CFA) kiadványaiba az erdőkről, a természet védelméről.

 

1935-ben és 1937-ben Szürke Bagoly sikerrel turnézott Angliában (Hastings-ben is), odzsibwa indián viseletben, hogy felhívja a figyelmet a természet védelmére. Nagynénje felismerte, de nem leplezte le. Egy későbbi turné alkalmával találkozott Erzsébet és Margit hercegnőkkel is. A turnékba belefáradva 1938 áprilisában visszatért Beaver Lodge-i kunyhójába, az Ajawaan tó partjára. Öt nappal később eszméletlenül találták. Tüdőgyulladással a Prince Albert Kórházba szállították, ahol 1938. április 13-án meghalt. Tóparti háza közelében temették el.

Halála után derült fény valódi származására, ami hátrányosan érintette egy ideig hírnevét. Azóta szülővárosában emléktáblát állítottak tiszteletére, 1999-ben játékfilm is készült kalandos életéről. Művei azóta is népszerű olvasmányok.

Másfajta indián-kalandokról

Ezek után azt hihetnénk, hogy a fehér ember által kifosztott, háttérbe szorított, majd félig-meddig kipusztított indián lakosságot a külső részvét és segítség, a Szürke Bagoly-féle keresetlen prókátorok képesek igazán megmenteni. Szó se róla, az amerikai társadalomnak, szembenézve önmagával és történelmi felelősségével, van mit törlesztenie az indiánok felé. Akiknek, üldöztetés ide vagy oda, sikerült átvészelniük sorsuk mélypontjait és manapság egyre látványosabban fordulnak a társadalmi aktivitás felé. A veszélyeztetett, gyakorlatilag halálra ítélt kisebbségből életrevaló, számszerűségében is erőteljes népcsoport lett a huszadik század viharai dacára is!

Ezt a pozitív helyzetképet egy szintén nem indián származású, de az indiánok életmódját alapos tudományos érdeklődéssel követő kutató, Kutasi Kovács Lajos közvetíti számunkra, akinek A mohikánok visszatérnek (Az észak-amerikai indiánok tegnap és ma. Magvető, Budapest, 1983. Gyorsuló idő-sorozat) című munkája azóta is alapmű az indián történelem és kultúra iránt érdeklődő magunkfajták számára.

A veszprémi születésű s Londonban elhunyt Kutasi Kovács Lajos (1920–1995) újságírónak indult, a második világháború után Budapestről kivándorolt Németországba, majd Braziliában telepedett meg, ahol a Dél-amerikai Magyar Hírlap kiadója és szerkesztője, később a Szabad Európa rádió, illetve a BBC munkatársa. Számos amerikai expedícióban vesz részt mind a földrész déli, mind az északi részén. Végül Európában telepedik meg, regényeket, útleírásokat, tudományos beszámolókat ír. Hagyatékát családja a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumra és az érdi Magyar Földrajzi Múzeumra bízza. Idézett munkájának előszavában olvashatjuk:

„Nem történelmet írtam, és nem néprajzot, hisz nem vagyok szakember, se történész, se etnográfus, hanem – író. Kisgyerekként bűvölt el az indián világ varázsa, és egyik nagy vágyam volt, hogy eljussak az indiánok földjére – Amerikába. Sorsom úgy alakult, hogy vágyam teljesült. Huszonkilenc éves koromban léptem Amerika földjére és több mint húsz évig éltem Braziliában... A hetvenes években eljutottam az Egyesült Államokba, ahol négy alkalommal tölthettem hosszabb időt. Feltárult előttem az észak-amerikai indiánok világa, melynek megismeréséhez elsősorban indiánok vezettek, akik barátaim lettek, majd testvérükké fogadtak. Sokmindent megtanultam a könyvtárnyi indián irodalomból, de talán még többet indián barátaim gyakran kevés szavából. Megláthattam az indiánok életerejét és az indiánság újjászületését.”

Az előszó végén kettős aláírás – magyar neve alatt ott áll a szerző indián neve is: Wan-bli We-yah-kah. De ez már nem a Cseh Tamás-, sem a Belaney-féle indiánkodás: Kutasi Kovács nem rejtőzik más identitás mögé, ő magyar öntudatúként éli át és tapasztalja meg az indián sorsot, szomszéd és jó barát, azon az alapon, hogy mellettük él, illetve hogy osztja a tudomány ama megállapítását, miszerint az Ázsiából Európába vándorolt népeknek, illetve az indiánoknak közös ősi múltjuk lehetett valahol a mongol pusztákon, ahonnan aztán két ellentétes irányban szétrajzottak, hogy később roppant földrészeket népesítsenek be.

(Igaz, hogy akadnak kortárs elméletek, melyek az indián népek és a magyarok közös eredetét is megkockáztatják, sőt bizonygatják; Kutasi Kovács Lajos nem von le túlzott következtetéseket az antropológiai megfigyelésekből és megelégszik azzal a tanulsággal, hogy az emberiség ősi bölcsőjének számító Ázsiában felcseperedő első utódok „gyermekkorában” lehettek elkerülhetetlen érintkezések és párhuzamosságok.)

Számomra rendkívül tanulságos az a higgadt statisztikai áttekintés, amelyben a szerző meggyőzően demonstrálja mindazt, amit úgy foglal össze művében, hogy „a mohikánok visszatérnek”.

Az Amerika felfedezésekor ott élt őslakosság számáról nincsenek hiteles adatok. (Egyesek több tíz milliót, vannak akik több mint 80 milliót is emlegetnek. De mindez csak spekuláció.) Az idő teltével is inkább a pusztulások mértékére találunk különböző feljegyzéseket. A népirtás, a járványok és az alkohol látványosan szedték áldozataik tömegeit. Egyesek szerint pár száz éve milliós nagyságrendű indián lakosság élt Észak-Amerikában, mások tízszer akkorára esküsznek. Az viszont tény, hogy a XIX. század végére számuk katasztrofálisan megcsappant. (Cholnoky Jenő földrajztudósunk 1917-ben, amerikai kutatóútja után úgy látta: a jelek szerint 2020-ra eltűnik az utolsó indián is.) A vadnyugat kiváló fotósa, Edward C. Curtis azzal a missziós tudattal járja be az amerikai indiánok megmaradt életterét, hogy az „eltűnő emberfajta” utolsó típusait és egyedeit, életük díszleteit az utókor számára megörökítse.

Csakhogy az indiánság életereje, optimizmusa a huszadik század végére sikeresen fordította meg a neki szánt sors irányát. A fehér társadalom által sokat hangoztatott jelszó, miszerint „a jó indián a halott indián”, bár sok pusztulást hozott, végül is nem ért célt. 1910-ben ugyan még csak 210 ezer indiánt mutatnak ki az Egyesült Államokban, de a harmincas évek elején számuk már meghaladja a háromszázezret! 1960-ban hivatalos számuk a félmilliónál is több. Tíz év múlva 800 ezerre becsülik lélekszámukat, de van aki már akkor egymilliót emleget. Az 1980-as népszámlálási adatokból pedig az derül ki, hogy tíz év alatt 70 százalékkal nőtt az indiánok száma; igaz, ez a számlálási módszerek pontosságából is következett. Tény viszont, hogy 1980-ban 1 361 869 USA-állampolgár vallotta magát indiánnak. Ehhez még hozzájönnek a kanadai és mexikói indiánok, illetve azok a vegyes származásúak, akik a fehérekkel keveredtek. A becslések a könyv írásakor meghaladták tehát a kétmilliót is.

Különvéleményt jelent be Kutasi Kovács Lajos a rezervációk által betöltött szerep tekintetében is. Szerinte, az indiánok elszigetelése és helyhez kötött „pacifikálása”, számos áldatlan mellékhatás ellenére, megadta számukra azt az esélyt, hogy viszonylag háborítatlanul élhessék tovább törzsi életformájukat, hódolhassanak mitikus hagyományaiknak, megőrizhessék folklórjukat, nyelvüket. Az amerikai társadalomba való integrálódás, a felszívódás nagyobb veszély volt az indián öntudat számára, mint bármilyen sziget-lét; végtére is nem elhanyagolható nagyságú területekről van szó, amelyek gazdagsága, a határain belül kárpótlásként alkalmazott jogkedvezmények ha nem is egyértelműen, de a fokozatos prosperitás felé mutatnak.

Mai kutatások arra engednek következtetni – hangsúlyozta nemrégiben Lars Fehren-Schmitz, a Göttingeni Egyetem genetikusa –, hogy az indián lakosság pusztulásának meredek görbéjét korábban inkább valamilyen rövid időn át ható tényezők befolyásolták: háborúk, az európai hódítók által behurcolt fertőző betegségek, éhezés, rabszolgaság, nem pedig évszázadokon át tartó folyamat eredményeként következett be, mint azt eddig feltételeztük.

Mindez nem lehet mentség azokra a bűnökre, amiket a földrész fehér hódítói az indián népesség és életforma ellen elkövettek. Nem az amerikai társadalom, inkább az indián életrevalóság érdeme, hogy az őslakosság nem veszítette el identitását, hogy képes volt alkalmazkodni a számára negatív következményekkel járó valósághoz, hogy veszteségei ellenére győztesként tudta megélni tragikus sorsát. Kutasi Kovács Lajos idézi egy hopi törzsből származó jelenkori ezüstműves, Paul Navayasa művész nyilatkozatát: „Nagyszerű dolog indiánnak lenni; olyan erős alapot ád ez, hogy mindent meg tudok csinálni, amit csak akarok.”

Ahhoz tehát, hogy az indián sorsot ne csak megértsük, de helyesen kezelni is tudjuk, mindenek előtt indiánnak kell lenni. Indián közösségben kell élni. Igen ám, de akkor mihez kezdünk az olyan életpéldákkal, mint amilyen a Huronia Múzeumnál hosszú időn át az indiánok festőjeként ismert Kocsis Iván volt, aki 1956 után emigrált Kanadába Magyarországról? Az újpesti születésű (1933) grafikus képzettségű férfi új hazájába érve, beleszerelmesedett az indiánok világába. Olyannyira, hogy egész további életét föltette az indián ügy szolgálatára, a maga sajátos eszközeivel. 2008-ban bekövetkezett haláláig egyre-másra készítette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megkeresésekre. Rajzai, festményei, makettjei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huronia Múzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, átmentését szolgálja. Az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván szívesen rajzolt úgynevezett történelmi tablókat, felidézve az indián múlt különféle alakjait, vadászokat, harcosokat és békés törzslakókat. A mohawk törzs, tisztelete és elismerése jeléül még életében tagjai közé fogadta, s Rai-Tar-Hah-Ko (Nagy Művész) indián elnevezéssel illette – tudtam meg felesége gyászjelentőjéből.

Az ilyen és ehhez hasonló, meglehetősen ritka magatartáshoz illik az alábbi cseroki ima naiv, ám tiszta emelkedettsége:

Áldó ima

Az egek langy szelei

melengessék sátrad!

A Nagy Szellem áldása

szálljon családodra!

Csak boldog ösvényt

lásson mokasszinod!

Hóban, viharban

szivárvány simítson!

 

(Szántai Zsolt fordítása)

Kutasi Kovács könyvének születésétől jó emberöltőnyi idő telt el, de az a mód, ahogyan a szerző az indiánsághoz közeledett és tapasztalatokat szerzett életükről, tartós tanulságokhoz juttatta vele együtt az olvasót is. A szerény méretű kötetből lényeges tudnivalókat kapunk az indián történelemről, néprajzról, politikatörténetről, művészetekről, a kutatók által felvázolt elméletekről. Ám semmi nem helyettesíti azt a közvetlen meggyőző erőt, amit az oral history eszközével készült beszélgetések sugárzanak. Egy ilyen beszélgető-vallomást Kutasi Kovács Lajos is beilleszt A mohikánok visszatérnek-be, amelyet az eddig elmondottak hitelesítése és árnyalása végett jónak látok befejezésül teljes egészében idézni. (Bocsássa meg az olvasó, hogy ezúttal kivételesen nem az én személyes bölcsességemmel bocsátom útjára búcsúképpen, ha már nem lett belőlem Szürke Bagoly...)

*

Kutasi Kovács Lajos:

 

„Hajnalcsillag” elmondja

(Részlet a könyvből)

Daily Kuin, „Hajnalcsillag" pueblo indián az új-mexikói Jemezből. Vele és navaho feleségével, Metasonyával, „Tiszta Éggel" Massachusettsben, a rutlandi pow-wow-n találkoztam 1976-ban. Találkozásunkból igen szoros barátság alakult ki, évek során gyakran találkoztunk pow-wow-kon, meglátogattuk egymást, és állandóan levelezünk.

Láttam őt, amikor elmélyülten a békepipaszertartást mutatta be, amikor bölényfejdísszel, csörgővel-pajzzsal a bölénytáncot táncolta, amikor a sastáncban elővarázsolta a királyi madár fenséges röptét, amikor fél tucat karikával, boszorkányos ügyességgel, korát meghazudtolva táncolta a síksági indiánok karikatáncát.

Hosszan beszélgettünk mindenről, a magunk életéről, indiánokról és magyarokról. És egy augusztusi délután, 1978-ban Winchesterben Daily Kuin hangszalagra mondta életét.

Egy indián élete a huszadik században.

„1917. szeptember másodikán születtem. Apámat nem ismertem, mert nem sokkal születésem után elvitte az influenzajárvány. Anyám egyedül küszködött öt évig, majd férjhez ment mostohaapámhoz, aki apám lett apám helyett. Úgy hívták, Juan Luis Pecos. Mint neve mutatja, egy régi törzs, a pecos leszármazottja. Ezt a pueblót a spanyolok pusztították el röviddel azután, hogy Új-Mexikóba érkeztek. Megmérgezték a kutakat. Az egész törzsből csak néhányan maradtak életben, akik a szomszédos pueblókba menekültek. Anyám pueblója, Cochiti és Jemez fogadta be őket.

Ezt mondhatom apámról.

Gyerekkorom nem volt éppenséggel verőfényes, mert nagyon szegények voltunk. Farmerkedésből éltünk, babot, tököt, chilit és kukoricát termeltünk. A kukorica a legfontosabb tápláléka a pueblónak.

Amikor nyolc—kilenc éves lettem, apám elvitt Albuquerque-be, és beadott a Santa Clara nővérek iskolájába. Amikor magamra hagyott, nagyon egyedül éreztem magam, visszakívánkoztam a pueblóba, és nagyon sokat sírtam. A nővérek azonban nagyon jók voltak, és lassan-lassan megszoktam a fehér emberek világát. Amikor az iskolaév végén apám értem jött, hogy hazavigyen, nem akartam visszamenni a pueblóba.

A szünidőt mindig otthon töltöttem, segítettem dolgozni a földön apámnak és anyámnak, részt vettem a ceremóniákon és táncokban. Visszaszoktam a pueblo életébe, s amikor ismét kezdődött az iskola, nehéz szívvel cseréltem fel a pueblo csendes, nyugodt, szabad életét a fehér emberek egészen másfajta, mozgalmas világával. Úgy voltam a kétféle életformával, mint a gyerek, akinek cukrot nyújtanak, s amikor utána nyúl, elkapják előle. Amikor beleszoktam a pueblo vagy a fehér ember életformájába, ott kellett hagynom.

Utáltam az iskolát.

Tizenegy éves lehettem, amikor két, nálamnál idősebb indián fiúval elhatároztam, megszökünk, és szabad indiánok módján élünk a hegyek között. El is indultunk Santo Domingo felé, és bevettük magunkat a hegyekbe. Nagyon hideg volt, csaknem megfagytunk. Visszamentünk az útra, és szerencsére felvett bennünket a postaautó. Elvitt Santa Anába, és átadott a seriffnek, aki azt ígérte, hazavisz bennünket. Két nagyobb társam azonban megszökött, engem pedig a seriff nem Jemezbe vitt, hanem Albuquerquebe, vissza az iskolába.

Apámnak volt egy barátja Albuquerqueben, Mr. McCormac, indián kereskedő, egy Indián Trading Post tulajdonosa. Mindenfélével kereskedett, amire az indiánoknak szükségük volt.

Mr. McCormacnak volt egy fia, Vine, akivel, noha két évvel idősebb volt, igen jó barátok lettünk. Ezzel a fiúval sokat beszélgettünk arról, hogy világgá kellene menni, hisz oly sok szépséget és érdekességet láthatnánk! Az én képzeletemet különösen a hidak ragadták meg. Képeken láttam mindenféle hidakat, s tudtam, ilyen hidak vannak Kansasban, Chicagóban, egész Amerikában.

Egy napon megszöktünk, de csak San Felipe pueblóig jutottunk, ahol Vine rokonai éltek. Ezek aztán néhány nap múlva visszazsuppoltak bennünket.

De most már semmi se tarthatott vissza többé.

Ma már persze látom, milyen másképp alakult volna az életem, ha rendes iskolai nevelést kapok. Másképp gondolkodik a gyerek, mint a felnőtt. Később igyekeztem saját magamat képezni, tanulni.

Ismét elindultunk ketten. Kiálltunk az útra, és felvett bennünket egy teherautó, elvitt Trinidadba, Coloradóba. Ekkor fordulóponthoz érkeztem. Elfogott a honvágy, hogy visszatérjek Jemezbe. Végül mégis úgy döntöttem, hogy továbbmegyek.

Vonattal akartunk továbbutazni, természetesen potyautasként. Vine-nek nagy gyakorlata volt felugrani a mozgó vonatra. Én akkor láttam életemben először vonatot. Ügyetlen voltam, és féltem. Vine napokig tanított, hogyan kell felugrani mozgó szerelvényre, hogy ne essen az ember a kerekek közé.

Néhány nap múlva már vonattal utaztunk tovább.

Rengeteg ember utazott akkoriban. Magányosan és családdal. A nagy gazdasági válság ideje volt, munkanélküliek százezrei vándoroltak Amerika-szerte, munkát kerestek. Ezt persze nem tudtam, csak csodálkoztam, mennyien utaznak.

Így mentünk tovább Denverbe, Kansas Citybe, majd Springfieldbe. Egy szép, kora tavaszi napon, amikor a fák már virágba borultak, a városba érkezett a híres Barnum-Bailey cirkusz. Útjaink elváltak, mert Vine Springfieldben maradt, én pedig munkát kaptam a cirkusznál. Először lovakkal, később elefántokkal s más állatokkal foglalkoztam. Volt munkám, megélhetésem s hol a fejemet lehajtsam. A cirkusz pedig vándorolt tovább városról városra. Végigjártam vele egész Amerikát.

Egy napon Albuquerque-be érkeztünk, mely mindössze negyvenöt mérföldre esik Jemeztől. Ott voltam a szüleim közelében, és mégsem mentem haza.

Két és fél évig dolgoztam a cirkusznál. Texasban voltunk, amikor elhatároztam, hogy hazatérek.

Otthon azt hitték, meghaltam. Anyám haja egészen megőszült, amikor viszontláttam. Ha visszagondolok erre a találkozásra, ma is összeszorul a szívem.

Otthon voltam Jemezben.

Jemez gyönyörű völgyben fekszik. Mesés vörös, barna, sárga színe van a környező hegyeknek. Szeretnék majd egyszer ismét visszatérni Jemezbe. Ott kaptam indián kultúrámat, amit azóta is szívemben őrzök. Nagyon közel érzem magam a népemhez. De akkor fiatal voltam, nem tudtam megszokni a pueblo csendes életét, elindultam ismét. Ezúttal a Mescalero apacs rezervátumba mentem. Akkor már Roosevelt volt az elnök, aki meghirdette a New Dealt, és munkaalkalmat teremtett a munkanélkülieknek. Az apacs rezervátumban kaptam munkát. Kerítést és utakat építettünk. A rezervátum közel esik Jemezhez, és gyakran látogattam haza.

1935-ben Jemezben találkoztam egyik gyerekkori barátommal, Juan Reyjel, aki Kaliforniában dolgozott narancsültetvényen. Vele tartottam Los Angelesbe. De csak három hónapig dolgoztunk az ültetvényen, aztán továbbmentünk északra.

San Francisco közelében bányászok lettünk egy rézbányában. Nagyon nehéz, kemény munka volt, de igen jól fizettek. Akkor még nem volt szakszervezet, egész héten át dolgozni kellett, csak a vasárnap délutánunk volt szabad. Mégse ezért hagytuk ott a bányát, hanem mert veszélyes volt. Átmentünk Oregonba, a Klamat Indián Rezervátumba: itt egy magánvállalatnál lettünk fadöntők.

Közben Európában kitört a háború, és a rádióban hallottuk, hogy a Nemzeti Gárdába és a hadseregbe önkénteseket toboroznak. Én azonban nem önként mentem katonának, hanem megkaptam a behívómat. Vissza kellett mennem Új-Mexikóba, mert ott voltam nyilvántartva.

Én voltam Jemezből az első amerikai katona.

Santa Fében vonultam be. Oklahomában kaptuk az első kiképzést, majd Luisianában volt nagygyakorlatunk, Eisenhower parancsnoksága alatt. Innen Fort Ewansba kerültünk, és ott ismerkedtem meg jövendő feleségemmel, aki mint önkéntes teljesített segédszolgálatot a hadseregben. Elhatároztuk, ha visszakerülök, összeházasodunk.

Tovább folytatódtak a gyakorlatok Texasban. A téli hadgyakorlat New York államban volt.

A 45. hadosztályban szolgáltam. Ebben a hadosztályban többségben voltak az indiánok, főleg négy államból, Új-Mexikóból, Arizonából, Utahból és Coloradóból. Sok indián jelentkezett önként katonai szolgálatra. A hadosztály jelvénye az ősi indián jel, a szvasztika (horogkereszt) volt; ezt azonban egy másikkal kellett felcserélni, s ekkor lett jelvényünk a „Thunderbird" (Mennydörgésmadár), s hadosztályunk lett a híres Thunderbird-hadosztály.

Virginiában volt az utolsó nagy hadgyakorlat, aztán átvittek bennünket Afrikába. A szicíliai invázióban kerültünk először bevetésre. Palermónál estünk át a tűzkeresztségen. Dél-Olaszországból angol csapatokkal együtt nyomultunk előre. Patton generális volt a parancsnokunk. Elfoglaltuk Nápolyt, felszabadítottuk Rómát, majd a Monte Cassino-i harcokban vettünk részt. Kemény küzdelem volt, a németek előnyösebb helyzetben voltak. Nagyon sok bajtársam elesett! De a németek is hamar megtanulták hadosztályunk nevét, és megjegyezték a jelvényünket!

Hadosztályunkban különösen sok navaho szolgált. Ezek látták el a rádió- és telefonszolgálatot, navaho nyelven. A németek soha nem tudták megfejteni a „titkos nyelvet".

A franciaországi invázió után minket is átvittek a nyugati frontra. Elzászban harcoltunk, nyomultunk előre Németországba, és München közelében ért bennünket a német kapituláció. Hadosztályunk szabadította fel a dachaui koncentrációs tábort.

1945 szeptemberében érkeztem vissza Amerikába. New Yorkból Texasba vittek, ott szereltem le. Tíz napra visszamentem Jemez-be, aztán megkerestem Metasonyát, és feleségül vettem."

(Házasságkötésetek óta, úgy tudom, mindig itt éltetek Beverlyben, Massachusettsben,

és tudom, hogy a postánál dolgozol. Hogyan tudtad megőrizni indiánságodat az amerikai társadalomban?)

„Apám átadta nekem indián örökségemet. Annak ellenére, hogy évtizedek óta élek az úgynevezett »civilizált világban«, indián maradtam, és a népemhez tartozom. Nagyon közel érzem magam a Földanyához! Érintsd a földet - mondjuk mi, indiánok, mert a Földanya érintése mindig erőt ád nekünk.

Apám fiatalon bevezetett engem az Arrow Society-be (Nyíl Társaság), melynek már nagyapám s annak a nagyapja is tagja volt. Itt beavattak a titkos szertartásokba. Amikor az unokáim elérik a megfelelő kort, tizenöt—tizenhat évet, ők is tagjai lesznek ennek a közösségnek.

Fiatalkoromban volt olyan időszak, amikor ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de érett fejjel felismertem, milyen fontos az életemben!

A gyerekkoromban megtanult énekeket, táncokat soha nem felejtettem el, és ma is szívemben őrzöm mindazt, amit fiatalon megtanultam. Mindennek van egy mélyebb értelme. Olyan dolgokra emlékszem vissza, melyeket egész apró gyerekként láttam és éltem át. Nekünk pueblóknak nagyon sok olyan titkos szertartásunk van, melyeket fehér emberek még soha nem láttak. Ezeket hosszú éveken át tanulja meg az ember.

Minden évben egyszer, de néha kétszer is visszamegyek Jemezbe. Érintsd a földet! Én az indián úton járok."

(Milyen nyelven beszéltetek otthon?)

„Jemez nyelven. A pueblo indiánok minden pueblóban más nyelven beszélnek. Tizenkilenc pueblóban tizenkilenc nyelvet. Én nem értem meg a cochiti nyelvet, pedig anyám abból a törzsből származik. Navaho nyelven is keveset beszélek, noha Metasonya anyanyelve."

(Mondj valamit Metasonyáról. Tudom, hogy navaho, de azt is tudom, nem rezervátumban nőtt fel, hanem amerikaiak között. Mit jelent számára az indiánság? A hagyományok?)

„Metasonya anyja navaho volt. Window Rockban született, de átkerült ide, keletre, és itt ment férjhez egy algonkin indiánhoz. Metasonya amerikai neve Ester Clear Sky. Jó amerikai iskolába járt, azonban édesanyjától igen erős indián örökséget kapott. Soha nem élt rezervátumban, és mégis, amikor ellátogatunk Jemezbe, olyan otthonosan érzi ott magát, mintha ott élt volna."

(Vejed, Pay-Say-Eu sziú indián. Úgy gondolkodik ö is az indián életformáról, mint te?)

„Igen. A sziú rezervátumban ismerkedett meg lányunkkal, és ott házasodtak össze. Ők is azon az úton járnak, amelyen én. Azt hiszem, az unokáink is követnek bennünket. Nekik adom át indián örökségemet, ahogy én is a nagyapámtól kaptam, ő meg a nagyapjától.

Ha nyugdíjba megyek, elköltözünk innen. Egy kis házat szeretnék venni vidéken, valahol Vermontban vagy New Hampshire-ben, s ott laknánk majd tavasztól őszig. Télre lemennénk Jemezbe. A pueblók télen tartják a legfontosabb ünnepeket, szertartásokat, táncokat.”

(Mit gondolsz, az indiánok meg tudják őrizni az indián életformát a jövőben is, vagy előbb-utóbb elkerülhetetlenül beolvadnak az amerikai társadalomba?)

„Azt hiszem, meg tudjuk őrizni indiánságunkat. Ahogy megőriztük őseink vallását is, pedig a spanyol papok már évszázadokkal ezelőtt erőszakkal megkereszteltek bennünket, és meg akarták semmisíteni az indián hitvilágot minden eszközzel. Hivatalosan én is katolikus vagyok, de őseim vallása a véremben van, azt nem mossa el semmiféle keresztvíz.

A rezervátumokban őrzik az indián életformát. A mi törzsi szervezetünk évszázadok óta semmit nem változott. A rezervátumok lélekszáma egyre növekszik. Ma már az indián gyerekek többsége nem amerikai, hanem indián iskolába jár.

Ha a fehér emberek nem avatkoznak be a rezervátumok életébe, meg tudjuk őrizni az indián életformát, táncainkat, legendáinkat, szertartásainkat, szokásainkat, melyek nagyon fontosak nekünk.

De a Földanya sok kincset rejteget, és a fehér emberek már szemet vetettek rá! A nagy vállalatok, melyek az urániumot, szenet, olajat akarják megszerezni, igen hatalmasak. Mi pedig olyan szegények vagyunk politikusokban. Sokat gondolkodtam azon, miért van ez így. Azt hiszem azért, mert mi indiánok nem tudunk olyan tisztességtelenek lenni, mint a fehér emberek. Nem tudunk hazudni, és nem tudjuk megszegni az adott szót!”