A múlt hónap végén kezembe került egy könyvecske, amely Kolozsváron jelent meg az idén a Tudományos Könyvek Háza kiadónál. A címe: Erdélyi szászok, alcíme pedig A jól végzett munkáról. A szerzők egyike Szászföldön – Segesvár közelében – született és nevelkedett román, aki szereti a szászokat. Ezért is olvastam el a könyvet.

A szászok 850 éve telepedtek le Erdélyben. A magyar király, aki őket ide hívta, földet adott nekik, autonómiát és kiváltságokat – ismerik el a román szerzők. Vagyis a magyar király nem félt az autonómiától. Nagyon jól tudta, hogy csak azoktól várhat el valamit, és csak azoktól kaphat valami jót, akiket élni hagy, akiknek biztosítja a szabadságot. Ez a szászok esetében meg is történt. És mit kapott a befogadó a szászoktól ? – illetve mit kaptunk mi: magyarok, románok és mások, mindenki, aki itt él? Hát olyan városokat például mint Szeben, Brassó, Segesvár, Beszterce. Sőt, a Kolozsváron látható gyönyörű gótikus templom, a Szent Mihály templom is a szászok keze nyomát viseli, rájuk emlékeztet.

A könyv legdrámaibb fejezete arról szól, hogy 1945 januárjában a szovjet megszállók a román hatóságok közreműködésével elhurcolták a 17 és 45 év közötti szászokat: férfiakat, nőket – és bányászt csináltak belőlük Dombászban, a mai Ukrajna keleti felében. Egyre ismertebbé válik megint ez a hely, mostanában... 70 ezer szászt vittek el társasutazásra, marhavagonba zsáfolva és zárva, annak minden kényelmével... Négy évig tartott ez a kirándulás, és mintegy 17 ezerrel kevesebben kerültek haza, keserű élményekkel megrakódva. De hová lett ennyi ember? Nyilván nem mentek máshová, pedig az is jobb lett volna; nem váltak szovjetekké... hanem életüket vesztették ezen a kiránduláson. Akik pedig haza kerültek, kisemmizett emberroncsok voltak. Meghalni jöttek haza... Se földjük, se házuk, se műhelyük, se gyáruk... semmijük sem maradt. Rátette a kezét a román állam. Tehát ő is haszonélvezője volt a százok deportálásának.

Egyesek tudták, hogy mi vár rájuk. A szebeni Julius Schuster ügyvéd, például, aki a három kis gyermekét megmérgezte, őmaga pedig  a feleségével együtt  felment a padlásra, és felakasztották magukat. 41 erdélyi szász lett öngyilkos közvetlenül a deportálás előtt. Hasonlóan szívszorító pillanat lehetett az is, amikor egy, a deportálásból hazatért, életkorát tekintve még fiatal házaspár odament a szomszédjához, akinél hagyta a gyermekeit – és a gyermekek az ágy alá bújtak, nehogy elvigye őket ez a két idegen. Vagyis az anyjuk és az apjuk.

Nem folytatjuk, pedig volna még idézni való példa. Csupán arra figyelmeztetnénk: e könyvecske is azt tanúsítja, hogy a hatóságok – sem a román, sem pedig a szovjet – nem becsülték meg a jól végzett munkát. És nem becsülték meg, hanem hálából megnyomorították, halálba kergették azokat, akik képesek voltak arra, hogy jó munkát végezzenek ebben az országban... És akik ennek ellenére mégis életben maradtak, illetve nem tartóztak a deportálni valók csoportjába, azokat a román hatóságok a későbbiekben kiárusították. S utóbb a kör még bővült: a szászok és a svábok mellett belé árverésre kerültek a zsidók is, de jó pénzért kivándorolhatott bárki Romániából. Azok is, akikre egyébként nem volt vevő: magyarok, románok, mindenki, ha megkente az államot... És most más országban végzik jól a munkát. Hát erről van szó, többek között.

Akit pedig idős korában adtak el, úgy járt, mint a deportáltak. A könyv erre is utal. Egy idős szász asszony például nem tudta megszokni Németországban – és belehalt. Hét évig kínlódott ott... Lám, a hazaváltoztatás sem könnyű. Ezt a fiatalabbak is érzik. Az erdélyi szászok közül mindenki, aki teheti, nyáron hazajön – látni az elvesztett paradicsomot: ahol született, ahol a szülei születtek, ahol a nagyszülei... ahol még egy-egy ház, a templom, a hozzá vezető lépcső, a templomerőd... hadd, ne soroljuk... mond neki valamit, magán viseli még az idegenbe szakadt szász identitását. Őrizzük meg ezeket! Ne hagyjuk, hogy az ócskavasgyűjtők elhordják az orgona sípját...