Szavakat serkentő mű, olvasatok felé kanyargó históriák, s velük mindig szemben a terjedelem, a „mennyit érdemes” határvonala, a beavató és ki nem adó titokmesélés, vagy a kitárulkozóan felszínes érintésre is alig elég terjedelmi korlát…

Ilija Trojanow regénye,[1] mely látható felszínén egy kalandor-utazó-főhős-fantaszta sorsvetéseit követi, a három nagyobb historikus és földrész-blokk mindegyikében azt érzékíti meg olvasóival, miért nem érti, s hogyan nem is értheti meg a hódító, magabiztos, sikerképes Nyugat a többi világok másságát, életvilágát, ritmusát, létfilozófiáját. Nehéz szűkítő spektrumban szólni róla, inkább kiengedett kompendiummal kéne, idézetek harsonáival, lelkendezések fordulataival…, s ezekből is szinte pár oldalanként egy tónust, hangulatot, fénypontot, mozgásirányt, álomidőt, naplókényszeres feljegyzés-részletet kiemelve. Már csak azért is, mert a főhős, Sir Richard Francis Burton (1821-1890) maga is irogató ember, elbeszélő jellem, aprólékos jegyzetkészítő karakter, kinél oldalak százain át sem található ki, álmodozó vagy kém, földrajzi felfedező vagy hiú katonatiszt, viktoriánus gyarmatosító vagy hitet is meglelni próbáló kísérletező inkább. Indiával kezd, megannyi táj és létforma, stílus és hitvilág kavalkádjával…, hogy azután a mekkai zarándoklat sodródó hívei között lássuk viszont, mindenhol felvezetővel, társakkal, ellenfelekkel és gyanakvókkal szembesülve, kik a létezés mégoly fontos vagy hangsúlyos válfaját is elvitatják a másiktól, ha az másabb valamelyest…

Pedig: „…Ha embertársunkban mindig csak a másikat látjuk, sosem szűnünk meg sebeket ütni rajta. Az ördög tehát a különbségben lakik, amelyet az emberek maguk közé emelnek” (250. oldal). S fölöttébb így van ez, ha az ember eleve a különbségekből él, ha sebeket ütnie rangját adó státusjelkép is. Sir Burton ugyanis százados, katonai felderítő, helytartó, részlegparancsnok, magát a gyarmatiságot szolgáló tiszt, kinek már szülei is a háború iparából éltek, s kinek írói babérjai, nyelvészkedő ösztöne, költői hajlama mintegy a betű-hang-ritmus kreativitásával egészítik ki az etnológiai figyelmet, az orientalista vonzalmat, felfedezői elszántságot és lánglelkűséget.

Burton felfedezői leleménye mindenekelőtt a Tanganyika-tó s a Viktória-tó földerítésében ismert, s ha indiai tájakon vagy a Vörös-tenger parti Mekka-Medina zarándoklat végigjárásában is jeleskedett, az már leginkább a másságokra szakosodott, de azokat elfogadni képtelen üzletemberek közegében történik. A remény ténye, a fohász légiessége, s a mindenkori haszonlesők gyilkos rohamai egyképpen veszik körül e légiességben a megtérés esélyét, a túlélés merszét, a többre jutás jelképiségét: túlél, aki hisz, s túlél, aki ismeri a túl és az élés néhány köztes verzióját. Burton kitartó túlélő, valahol a megszelidített terminátor és a szakrális önkívületbe simult jótétlélek kereszteződésében. Viktoriánus katonatiszt, ki később a keleti erotika reneszánszra gyakorolt hatásáról értekezik, lefordítja és kiadatja (1883) a Káma Szútrát, a Gyönyörök kertjét (1886), az arab irodalom vaskos válogatását (1888), néprajzi útjairól (inkább gyűjtő szenvedélyéről) is muzeális emlékanyag őrzi kalandos természetének kegyhely-emlékeit. Mint a Kelet-Indiai Társaság és a királyi Földrajzi Társaság „ügynöke” is aktív, harcban felfedező társaival, nyelveket tanulva és járhatatlan vidékeken is áthatolva, hogy a több helyi nyelvben is más jelentésű Tanganyika-tónak jelentést keresve, s hogy Viktória tiszteletére adhasson „új nevet” a Nílus feltételezett forrásterülete kapcsán.

Trojanow kényelmes és helyi ritmusban engedi fölfedezni Burton századost, hagyja társakat venni és életformákat kipróbálni, szeretőt és szolgát bérelni Indiában (Bombay, Saroda, Surat és Gujarat vagy Sindh tájain), hádzsra merészkedni egyetlen fehérként és idegenként Mekka felé jártában, s expedíciós túrára indulni Zanzibár brit közegéből, hogy brit és katonai elszántsággal járjon végére, merről folyik a Nílus Kairo felé. A regény minden helyszíne és miliője nemcsak a naplóiró, mániákus forrásfeltáró és fordító Burton létformáit, világokat gyűjtő szenvedélyét, vallásokat feltáró indíttatását hozza, hanem mindhárom helyszín empirikus (vagy romantikusan realista) szituációs életképeit is fölvillantja-elkíséri, hindi írástudó vagy arab kereskedő vagy megszállott megfigyelő, végül expedíció-szervező hordár alakjában, mindezzel visszahitelesítve a történést, a környezet válaszait, értetlenségét, a vádakat és gyanakvásokat, a brit terjeszkedés korszakos félelmét, s végül a magánemberi reménytelenséget is, hogy bármennyi tudás, bárminő tapasztalat és akármely életviteli rend több lenne, mint szereplőinek maga-kreálta világa.

A szófiai születésű (1965) író kalandregénye a „világok gyűjtőjének” útvonalain ugyancsak álruhákba burkolt személyiséget rejt, s ahogy újságíróként vagy kortárs kalandorként újrajárja Burton térképvonalait, nemcsak ragyogó stílusbiztonságról árulkodik, de a mindannyiunkat „belülről” érdeklő alapkérdésekről, ember és környezete, létmód és életesélyek, másságok és kisebbségek, létértelmezési attitűdök és létkiteljesítő körülmények mikro-drámáiról ugyancsak.

Az „ördög és a különbségek” árnyalatai izgató, felemelő, kiszolgáltató sodrásban jönnek elő Trojanow lapjairól. Követhetetlen, sőt drámai, mennyire kétes a létezés értelme, s mégis, mennyire nélkülözhetetlen is. Markáns könyv, akinek kezébe kerülne, véletlenül se hagyja ki…

[1] Világok gyűjtője. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 383 oldal.