Szebb jövők képzete – s nemcsak új évek kezdetén, hanem az évközi értelmezések nagy tömegében is axióma-értékű állítások, világkép-szabályozó felfogásmódok és érvelések is ebbe az irányba sodornak bennünket… – mindig jó alkalom kínálkozik arra, hogy újrakeressük létfelfogásunk értelmét, eszközrendszerét, közölhető és/vagy védhető tartalmait… Ám a globalizáció, s vele minden hatása is egyre nehezebbé (vagy közhelyesen hasznavehetetlenné) teszi, hogy általános érvényű, mindenre ráhúzható fogalomként használjuk. Mert hiszen belül is, áldozataiként, s kívül is, előidéző szereplőiként egyaránt átélhetjük, hogy olyan politikai—kulturális—gazdsasági—pénzügyi rendszerről van szó, melynek létfeltételeink érzékelése közben fogalmilag is új meg új tartalmakat adunk, sőt új és újabb körülményeket mi magunk is konstruálunk hozzá…[1] E kölcsönhatások rendszerében vagy a rendszer működésének tanulmányozása során akadhatunk rá a politikai rendszerváltásban ugyancsak teret nyerő, a modern művészeti hatásokban helyet kereső sokneműségre (heterogenitástra), interaktív akció-jellegre és a harsány mindennapiság melletti kérészéletűségre, amit korunk kétes értékű (de kiugró jelentőségű) kultúra-ipara állít elő, e hatások befogadói „kondicionálásában” (lásd Császi 2003; Kapitány – Kapitány 2013).

A társadalmi valóság(ok – mert szinte kézenfekvő, hogy ebből sem egyetlen egy van…!)  valóságtartalmai, de akár a tévéerőszak tematikája és mindennapi életre gyakorolt nyomasztó pánikhatása is ékesen jelzi, hogy a technokratizálódásnak és a korszellem elüzletiesedésének utóbbi negyedszázadában, amikor a kultúra intézményes és alternatív ágazatai bősz lépéseket tesznek a politikai manipuláció irányába, igazából nincs már szeplőtelen semlegesség sem a magaskultúrában, sem a politikai kultúrában, sem az „objektív” valóságban, sem a szubjektív identitás-szférában - sőt, a tudományos kutatásban sincs. Mi több, ami hétköznaposan is körülvesz, példaképp a médiauralom, s ennek minden lehetséges totális hatása (fogyasztás, termelés, manipuláció, kiszolgáltatottság és elhidegülés összes hatásaival egyetemben…) a korválságok olyan típusát formázza immár, melynek összhatása kihat életünk végtelenített kitettségére.

Az elidegenedés évszázadában a politika misztifikálása részint közigény, részint közutálat tárgya lett, kétpólusú fogyasztói megítélés tárgyaként pedig már egyenesen a mindennapok totális rendszerének újraírási kísérlete is képtelenség arculatát öltötte, alkalmasint áldozatai is vagyunk önnön kitettségünknek. A művészetek és a vizuális jelrendszerek szükségképpeni misztifikációja emellett oly mértékű már a valóság-szimbolizációs folyamatban, amilyen csak a „vállalkozás” tárgyává vált „modernizálódás”, a társadalmi „valóság-igény” megizmosodása idején lehetséges (lám a Győzike, a Szomszédok, a valóság-show sorozatok, a brazil vagy olasz szappanoperák tömény sötétségének parttalan világát). A tömegmanipuláció egyebek közt az „új ember” mítoszát és a gazdasági—politikai—kulturális hatalmak kezéből kiragadott médiák egész eszköztárát bevetette a polgári társadalom középszerűsége ellen – de végső soron (már ennek nyugati, amerikai vagy olasz, francia vagy portugál narratívákban is régóta jelen lévő változataiban) magáért a középszerű polgári politikai ideálért folyik a megdolgozás.

Az „újdonatúj ember”, amelynek előállítása, sőt társadalmi objektivációvá válása is fogyasztóiság, élménytársadalmiság mércéjévé vált, mintegy bekerült a mediatizáltság globális cunamijába, s esélye sincs onnan kijutni. Az uralkodó köröknek, politikai- vagy médiavezéreknek ezzel párhuzamosan mindenütt kezükbe kerültek a médiák és infokommunikációs eszköztárak, amelyek ontják magukból a szervezetekkel és hálózatokkal megvalósított szellemi—érzelmi indoktrináció hatását. A mindennapi élet viszont a „nagy dolgok” nélküli változások korszakaiban jelentéktelen vagy marginális jelentőségű lett – miközben talán semmi sem minősül fontosabbnak, mint ennek folyamatos újrakonstruálása, reflexív újraalkotása. Ahogy Berger és Luckmann azt egykor megfogalmazta a szocializáció folyamatáról és a szubjektív valóság módosulásának állandósultságáról: „A társadalomban való lét maga után vonja a szubjektív valóság módosulásának állandó folyamatát. Ha tehát transzformációról akarunk beszélni, akkor a módosulások különböző fokozataival kell foglalkoznunk…” (Berger – Luckmann 1998:216), s „ennek elméleti előfeltétele a transzformáció teljes folyamatára rendelkezésre álló legitimációs rendszer. Nemcsak az új valóságot kell megmagyarázni, hanem elsajátításának és megtartásának egymás után következő szakaszait is, valamint az összes alternatív valóság feladását és kiátkozását is. A legitimációs apparátus keretei között újfajta módon kell ábrázolni a régi valóságot, a hozzátartozó közösséget és az azt közvetítő régi szignifikáns másokat” (u.o. 220).

E jellegadó másikra kiéhezett érdeklődés azonban nemcsak mint egy természetes emberi igény jelentkezik, hanem a hétköznapiságok triviális reklámjainak közegében egyrészt a tárgyiasult érték kérdése lett, másrészt pedig valamely „meta-áru” és valaminő fogyasztói attitűd találkozásának konfliktusa is, főképp olyan társadalmi—szocializációs folyamatban, amely önnön újfajta kereteit a régi valóságok kontinuus megtagadásával vagy fölértékelésével a nyelvi—politikai definíciós hatalmat tekinti legeredményesebb eszközének. Viszont, ami a definíció és értelmezés, szóértés és elfogadás közötti tartományban (legalábbis magyar szakterületen, de főként a kelet-európaiban) leginkább hiány maradt, az a hazai társadalomtudományok nyugati, jelesül amerikai szociológiában gyökerező viselkedéstudományi tartománya, a szervezet-ember,

az egydimenziós ember,

a maga-ura feltörekvő egyén alaposabb megismerése, aki rendszerváltó tájegységünk vadkeleti korakapitalizmusának hétköznapjaiban szimpla fogyasztói senkivé érik lassacskán, mire a kelet-európai pionír-korszak eljut kiteljesedett változatáig. Érdemes itt utalni a Vance Packard-i Feltörekvés, reklám és szexualitás Amerikában tanulmányai óta keletkezett művekre, Christopher Lash „önimádat-társadalmára” például, vagy a Tom Wolfe ripotázsaiban megjelenő „kandírozott mandarinzselészínű áramvonalra”, s mellettük nyilván a szaktudományi térben Goffmanra, Lipsetre, Marcuséra, Bell-re, Habermasra, Bourdieu-re, Foucault-ra, Appaduraira és még számos mások életműveire, amelyek a feltörekvő társadalmi csoportok érzékletes rajzát adják az ötvenes-hetvenes évek amerikai vagy euro-amerikai légkörében. Mindezen tudományos objektivációk és interpretációk engednek következtetni a mindennapi élet össztársadalmi fenntartásának vagy meghaladásának objektív igényére, avagy sokszor keretére, s arra a vágyképre is, hogy ebbe a versenyorientált és győzelemittas felhalmozási korszakba a névtelen egyén is mind nevesebb aktorként kapcsolódhasson be, sikerre hangoltan, elismertségre áhítozva. Sőt, hazai és jelenkori dimenziókban: magába a rendszerbe mint a túlélési és jól-élési reményeket, azaz a hétköznapok kereteinek maga-kreálta értékrendszerét és normáit is bele kell számítsa, aki mostanság a szocializációs és társadalmi önreflexív folyamatok reprezentációjáról akarna bármit is mondani.

E globálisan sodró társadalmi folyamatokhoz alkalmazkodás, a privát keretek, továbbá a „szubjektív valóságok” folyamatos konstruálása mint attitűd elvileg kiépít egy „saját tudományt”, életvezetési és értékrendi stratégiát az emberek többségében (vagy legalább ennek esélyét kínálják): a mindennapi tudás mentális alakzatait, az élményközeli rálátás és etikus távolságtartás logikáját vagy impresszióit követve. Ez a felfogásmód azonban sokkal inkább a dolgok tárgyiasításában érdekelt, nem pedig filozofikus vagy lételméleti mélységeik népszerűsítésében. A nem-filozofikus világ kialakulása a triviálisra, a praktikusan banálisra és a banálisan praktikusra ébreszt rá, durván—elnagyoltan kétfelé osztva a társadalmat filozofikus és nem-filozofikus egyedekre, akik számára épp a hétköznapiság mint (öntudatlan) kiteljesedési norma jelzi a választóvonalat a létfilozófia és a trivialitás között. A hétköznapiság ugyanis a triviális ismétlődést, a mechanikusságot és a produkciót tekinti „biztosítéknak”, önmagára nem reflektál szükségképpen, önérdekei éppen eltérőek a modernitástól, az „új idők” szellemétől, az „átmenet” korszakainak főirányától. Ezért is vélem azt, hogy a politikai antropológia pillantása révén „a mindennapi élet mint téma és keret” olyan korválság-tünetre adható választ kínál, amely valamiféle analóg harmónia-igény avíttos változataira nyit átélési dimenziókat. Apolitikusságtól és antipolitikától mint autonóm döntéstől korántsem függetlenül.

Persze itt is alapkérdés marad: hol látjuk a valóság és a virtuális világok partvonalait, merre lelhetők és meddig tartanak a kortárs világok értelmezésének, leírhatóságának határai, a bármely mediatizált művészeti, irodalmi vagy filozófiai, társadalmi—politikai konfliktus, kérdés vizsgálata, majd nyilvános színrevitele miképpen segít ebben...? A hagyomány-kötött valóság-értelmezések a társadalmi és kulturális valóság konvencionális fikcióinak fenntartása vagy megjelenítése miképpen függ(het) össze korunk nyomasztó túlsúlyú mediatizáltságával, a közvetítettség mindennapi életbe tolakodó és dekonstruáló hatásával, avagy a posztmodern világképek és értékrendek társadalomtudományokba türemkedő közös tudásával, mely nemcsak a tudomány alaporientációjának megkérdőjelezhetetlen részét alkotta, hanem építette és átszerkesztette magát a tudományos logikát, kérdésfeltevéseket, értelmezési mintázatokat is…?

A helyzet, s maga a társadalmi felépítés aktualitásainak jellemzéseként hosszú oldalakat idézhetnénk Ulrich Beck és Edgar Grande művéből (2007), melyben az új európai teret a modernitás új korszakának, avagy a második modernitásnak függvényében szemlélik. A szerzők szemléletmódja azért kihívó, mert áthidalja a modern, polgári, individualista, nemzetállami Európa és a még modernebb, értékkonzervatív, nemzeti kereteket nem megszüntető, hanem az európai világot a nem-európai, vagyis világ-léptékű térben újra fölfedező szemlélet közötti különbséget. Szerintük míg a nemzetállami szemléletmód a „metodológiai nacionalizmussal”, a gondolkodás és cselekvés leküzdhetetlen ellenségekre fókuszálásával volt jellemezhető, a kozmopolita Európa a „vagy/vagy” logikája helyett az „is-is” logikát követné, kikerülve a nemzetközi térben a nemzeti terek harcos konfrontációjának sémáját, s bevezetve a nemzetet másképp integráló fogalomkört. Ezzel „horizontot nyitnak”, új integrációs logikát javasolnak, sőt mediatizálnak is, mely kifordul a nemzeti ortodoxiából, s mintegy „újratervezi” a 2500 éves közös európai történelem europaizációs célrendszerét és útvonalait – egyfajta „Újvilágtól” mentes, vagy azzal szembeszegülő stratégiát igényelve. Bergerék is hangsúlyozzák (tegyük hozzá, 1966-os!) alapművükben, hogy a szubjektív valóságérzet önnönmagát erősíti azáltal, ha szuverén ellenállást kreál a makro- vagy állampolitikai identitás-kreálmányokkal szemben, mintegy ellenbeszédként. Ulrich Beck munkáinak összhatása, vagy Appadurai posztkolonialista állampolitikai dimenziói (1996) egyúttal azt a „fordítást” teszik lehetővé és számunkra-valóan kihívóvá, hogy a nemzetállami szemantika kimerült víziója helyébe új értékeket és normákat állítanak, s kifejtik, hogy nem „egyetlen európai identitás hiányzik, amely mindenkit összekapcsol, hanem az europaizáció olyan elbeszélése, amely megérti a fellendülések és összeomlások egymásba kapcsolódását” (Beck – Grande i.h.). Vagyis a félreértelmezett európai átalakulás – és harsány kontrasztképpen az információs társadalom korában még autenticitás-igényt fogalmazó törekvések többsége – továbbra is nemzeti önértékelési zavaroktól szenved, túldimenzionálja történelmi feladatát, a politika korlátairól és a cselekvés kulisszái által határolt térben lehetséges államszerepekről szinte szánakozóan nyilatkozik. Ugyanis ez a szereptudat épp a sikerek révén előbbre jutó, önmagát nem mint háborús győzelemre esélyes nemzetállami identitást hirdető, önnön térségiségében kiteljesedő lényt tételezi…

Ugyanakkor ezzel szemben ma már a választás kényszerítően másféle dimenziókba kényszerít: vagy a nemzetállamok háborúja, vagy Európa kozmopolita felfogása és építése a választható irány. Vagy Európa egy részének provincializálódása, darabjaira hullása és az amerikai globalizációs hatások, gyarmatosítás elfogadása a perspektíva, vagy pedig a nagyság és tehetetlenség kínos kötelékéből kijutni tudó, egymással partnerséget fogadó, hatalmi számításokat mindenkor már csakis egymással rendező térfelfogás a lehetőség. „Légies határokkal”, „nyitott projektként”, nemzetek fölötti és közötti idea formájában. Az önmeghatározások térbeli kicsinyessége (megyevilág, országbirodalom, egységesség, térkisajátítás és életszintű belső kényszerek egyre erőteljesebb földrajzi kiterjesztése – lásd példaképpen a magyar külpolitikát az elmúlt néhány évben, s főképp a reá épített „új társadalmi valóság” kreatúráját a revitalizációs, ahistorikus és belső gyarmatosítási törekvések mentén –, vagyis az újraépített identitás a gyarmatosítás erőszakosságának épp ellenkezője kellene legyen, a nacionalizmusnak és népirtásnak épp a fordítottja, a transznacionális perspektívák megvalósítása pedig olyan remény tere, amelyhez a nemzetet, a nemzetek szervezetét, az uniós szerkezetet „önmaga intézményesült kritikájával kell azonosítani” (Beck – Grande 2007:11). Mi több: nem hierarchiákban, vertikális megosztottságban, hanem a hasonlóság és egyenrangúság horizontális terében gondolkodva, a belülről irányított folyamatokat a külsőkkel harmóniába hozva kellene

kivetkőzni a nemzeti ortodoxiából,

elfogadva a „differenciált, mozgó, komplex, időben is változó politikai konstellációkat”, leküzdve az összeférhetetlenségi szabályokat, melyek az európait a barbárral, az integrációt a széttagoltsággal, az entitást az univerzálissal hozzák párba(u.o. 400-401). A kozmopolita ugyanis nemzetek előtti és utáni attitűd, amely nemcsak hierarchikus osztályszerkezeteket rejt, hanem egyenrangú struktúrákat is, a gyarmatosítások céljai helyett a másféleség elfogadására, az eltérések okaiban a következményt is látó attitűdre, s vagy-vagyot az is-is lehetőségeire váltva új teret formál. Kulturális uniót, közös teret, együttes akaratot, újfajta térfogalmat, más kereteket, stratégiailag új (vagy „újratöltött”) hétköznapiságot: az érintettekét, az összekapcsolódottakét, a kölcsönös függésben élőkét. S mindezt mint lehetséges objektivációs, empirikus múlt talaján épült jövőképet teszik Beck-ék morális közbeszéd tárgyává, kultúrakutatási felületté, önreflexióra késztető projektté. Mégpedig az érintkezések, a kommunikációk, az egymásratalálások keretei között, a Bergerék szorgalmazta „személyes rítusok”, átbeszélések, megerősítések révén, melyek abban segítenek, hogy a krízishelyzetekben a valóság interpretálásának ereje és nyíltsága erőteljesebb lehessen, megvédve a társadalmat attól, hogy a valóság-fenntartó értelmezések nélkül pusztán csak annyit érzékeljen, ismét összeomlik a világ… (Berger – Luckmann 1998:214-215).

Korunk válságai nemcsak a projektek tőzsdéjén, hanem az élet minden területén megjelennek, s többé-kevésbé kialakítják az innováció, az újdonság igényét, a hétköznapi valóság-show műsorok tematikáját, a „jól-lét” konstruktív forgatókönyvét is. A siker és a reklám viszonya például nemcsak tárgyiasult érték kérdése, hanem a már föntebb jelzett „meta-áru” és fogyasztói attitűd találkozásának kérdése is – ebben a találkozási lehetőségben ott van a mindenkori „szignál”, az üzenethordozó technika és maga a jelentéshordozó korszemlélet is. Minthogy az életélmény-pótlékként is szolgáló áruk egyben emocionális kívánalmakat is fölkeltenek (ez akár lehet a Bourdieu taglalta „láthatatlan struktúra” hatása is…), érdemes számolni avval, kinek szolgálatában állnak és mit közvetítenek.

Úgy tapasztalom, minálunk az imaginált prosperitás (másképp szólva: a „Magyarország jobban teljesít” dikció intimizálása) ma még csak szűk, bár hangadó rétegre jellemző, és ennek a mentális megszállásnak sikeressége egyfajta főpróbája is a mindennapiságból kilépésnek. Jószerivel mindenki úgy tudja közgondolkodási színtéren, hogy a viszonyok „meghaladásának” a rend, a belátás, az éleslátás a technikája. Ám ez is puszta hatalmi manipuláció: az elismerésnek ilyen szemfényvesztő kikényszerítése jól mutatja, hogy a történelem nem a feltörekvők szolgálólánya, de nem is a sikerképesség eszköztára, kerete, fikcionált és valóságos hatalmi feltételrendszere. A kommersz termékek java részét előállító és meg is vásárló népesség persze egykönnyen átláthatná, hogy a prosperitás máza alatt jókora

értékrendi repedések és törések

vannak – de ezt fölismerni nyilván nem lehet anélkül, hogy eltávolodna az egyszeri fogyasztó a tárgytól függő fogyasztói viszonytól, a manipulált egyed a megdolgozó médiától, az élménytársadalmi aktor pedig a piacképes fogyasztói attitűdöktől.

A rendszerváltás és az új technokrácia fölemelkedése a hétköznapiság szétáradásának is kezdeménye, olykor következménye (ennyiben az általánosíthatóság, az előítélet és a partikularitás alapjátszmájának felel meg – lásd Heller 1971:79-89). A megkésett polgárosodás helyett az elmúlt negyedszázadban elitformáló felső-középosztályosodás indult el, sorra deklasszálódnak értelmiségi csoportok, fölemelkednek „újvállalkozói” rétegek, a korláttalan individualizmus „szabálya” hódít, szingli-világ korszaka köszönt be lassan. Hódító útjukra indultak az új mítoszok, amelyekben a hazugság és igazság, dicsfény és kisszerűség keveréke ígér jobb jövőt a szelíd—rossz múlt után („elmúlt-nyolcévezés”, posztkommunistázás, imázsrontások és karaktergyilkosságok hatalomátvételi trükkjei, államiasult maffiarendszer stb. – lásd még A. Gergely 2013), a média orgánumai ontják a nemzeti együttműködés modellálásának részvételi kötelezettségi paramétereit, új normarendjét, intézményesített atmoszféráját. A „modernizálódásban” a mellékes, a szélsőséges és az esetleges „biztosra” és „fontosra”, modernre és szuperre van átfestve. Ez a mitikus imperializmus a posztmodern világ legfőbb jegye minálunk: a hovátartozás helyett a hovákerülés adottsága lett a lényeg („mindenki annyi, amennyije van”); morál, politika és művészetek pedig alárendelődtek a hétköznapiságnak, a kortárs pártállami művészetpolitikai vállalkozósdinak, fals akademizálódásnak, az intézményesített elüzletiesedésnek és haszonelvű kisajátításnak. Médiauralommal, virtuális és narratív erőszakkal, nemzetfestéssel, értékrelativizálással, az immár nemcsak „szubjektív valóság”, hanem a teljességgel objektív valóság felülírásával is.

A magyar médiák ennek egyértelműen szolgálatába szegődtek. Amerikai mintára, olcsó áron, politikai bizniszként (lásd a filmipar aktuális eseményeit, az életforma-modell amerikaias paramétereit, a késztetett mobilitás, a posztfordista iparosítás, az új értékrendek divatkreációk szerinti tagolódását, vagy épp a népszórakoztatási struktúraváltás lenyomatait – ezekről a Kapitány-házaspár harmadik vagy ötödik vaskos monográfiáját publikálja az ezredfordulót követő átalakulási folyamat lenyomataként, de a média-manipuláció szakirodalma is elsőként érkezett meg a hatvanas—hetvenes évek hazai szociológiájába). S nem utolsósorban azért is széles terep nyílt a „várva várt Nyugat” kritikátlan „befogadására”, mert a mindennapi életbe és mindennapi fogyasztásba szorult népességet a (mostani) konstans válság éveiben a legkönnyebb „megvenni”, elkábítani az egymás elleni (s nem egymásközti) versengés népszerűsítésével, az önerős vállalkozósdi látszataival, az individualizáció győztesség-reményével vagy alkupiaci esélyeivel. A tömegmédium mindent eluraló túlhatalma immár betört hozzánk és határtalan fogyasztói sikerre jut – Made in USA.

A feltörekvés nagy reménye, a perszonális siker és határtalan gazdagodás új pályáinak megnyílása, a minden fogyasztásra orientáló célnak elébe siető reklám, a sikerpályák kivetkőztető és önfelajánlásra késztető mivolta pedig elvakít technokratát, bürokratát, eurokratát, de akár bármely szcientometriai kényszertevékenységbe szorított akadémiai kutatót is. A korszakosan fő kérdés immár nem az maradt: „átírható-e” Vance Packard „Tékozlók” és „Feltörekvés”-kötete (az ötvenes évek végi amerikai álom és álomgyártás intézményessége, a siker-orientált személyiség amerikanizált ideálja és intézményesülése) a magyar kilencvenes—kétezres évek szociális miliőjére – ezt amúgy a kilencvenes évek elején részint magam is megpróbáltam egy vázlatos állapotrajzban, javarészt sikertelenül, lásd A. Gergely 1996),[2] hanem hogy a szakmai forrásokból ismerhető tudások lehetővé tesznek-e mai, kortárs, érvényes társadalomleírási analógiákat – s amennyiben mégsem, helyette mit mondhatunk ki méltányos korkép formájában…?

Az alapkérdések között az „új valóság” mint konstrukció, a mindennapi élet és mindennapi kultúra teoretikus kapcsolatának a realitás, a társadalmi—kulturális valóság hatalmi- és érdekviszonyai közé szorult kutatói érdeklődésbe vétele, mely „mintha a realitás, a mindennapi élet világának aktualitását bizonyítaná”. Vélekedésem szerint az újvalósági világképek egyik értékelő tesztje az asszimiláló folyamatoknak az a problematikája lehet meghatározó, ki van „belül” az adott helyen, és ki van „kívül” e szférákon, ki alkot definíciót, s kinek van joga ezt elvitatni… Mindez rendszerint olyan csoportidentitás-politikák formálódását segíti, amelyek a kontrasztok csökkennése vagy csökkentése (értsd akár: manipulálása) révén kívánják elérni a csoportkülönbségek skálájának redukcióját (példaképpen a „nemzetre” hivatkozó szocializációs, kulturális, pszichés és történeti összefüggésrendszerben, az emlékezetpolitikában, a nemzeti és uniós geopolitikai térben, a vallások rendszerének transzformációjában, s mindezek mediatizált státuszaiban). A nemzeteszmék alapjátéka az egyesítés-összesítés, a homogenizálás és esszencializálás: mindez azonban sokszor éppen az identitásokra hat ellenkezőképpen, erősítőleg, lokalizálóan és radikalizálóan..., mintha bizony „természeti tényekről” lenne szó (erről bővebben Geertz 1998; Heller 1971).

A jelenkori Magyarországon számos kizárási és alávetési technika figyelhető meg, melyek a helyi (és/vagy nemzeti) kultúra állapotától, kohéziós erejétől függően a megtűréstől az erőszakos alávetésig számtalan politikai—kulturális narratívát tartalmaznak, de akár térpolitikai vagy „spaciális” identitást építőt is. Ezért egyre gyakrabban figyelem kerül arra is, hogy a filozófiai, politológiai, szociológiai és antropológiai megközelítés kiegészíti, olykor felülrétegzi a humánföldrajzi tapasztalatot: a társadalmi tér-képzeteket leggyakrabban a

szimbolikus formák és szimbolikus funkciók

hordozzák, amit a közvélekedés úgy értelmez, mintha bizony a szimbólumok egyezményes jelek lennének, a térbeliségnek adott formái pedig olvasatokat írnának elő, harmóniában Bergerék „objektív valóság” fogalmával. Többféle szaktudományos tapasztalat azonban arra utal, hogy a társadalmilag közölt jel nem okvetlenül befolyásol tömegjelenségként – a szimbólum (a jelentéshordozó) azonban igen. Mi több, a társadalmi befolyásolásban előállított jelek-jelzések szimbolikus funkciója éppen a posztmodern korszakban nyerte vissza a kényszer- és előírásmentes állapotát, leíró narratíváik ugyanakkor közelebb is kerültek a társadalmi közbeszédben és köznapi kommunikációban divatossá vagy aktualizálttá vált fogalmakhoz. Olyanokhoz, mint a plurális demokrácia, a szuverenitás, a modernizáció, európaiság, világpolgárság, amelyeknek térfogalmai akként lettek a kommunikációs terek részei, hogy a társadalmi párbeszédekben feladók és vevők, közlők és befogadók, termelők és fogyasztók szféráira oszthatókká váltak (lásd például a „világháló”, a természetfölöttivel való kommunikáció, az „uniós normatívák”, a „globális felmelegedés” vagy „nemzetközi szolidaritás” megfoghatatlanul puha, mégis a képzelt társadalmi térbe/terekbe illeszkedően „egzaktnak” tetsző fogalomkészletét).

Itt tehát mindennapi életet mint témát és keretet újrahivatkozva jelzem: az „új valóság” és ennek új interpretációi új kereteket is igényelnek…, ilyen szerintem a térbeliség és a térpolitika megoldáskészlete. A térben lakozás, térbe fogalmazott hovátartozás persze korántsem új jelenség, a klasszikus antik irodalomtól a modern világgazdasági tagolódásig és a poszt-gyarmati újrafelosztások politikatörténetéig megannyi verzió létezik (lásd pl. Lipset 1958; Lévy – Segaud 1983; Heller 1996; Cohen 1974; Appadurai 1996). Claus Offe például háromosztatú modellben írja le a politikai hatalom küzdőtereit: az államapparátus politikai elit-szintjének, az anonim csoportok és kollektív cselekvők szintjének, valamint a kommunikációs áramlatok és a politikai kultúra szintjének viszonyában, s e három szint a valóságra vonatkozó definíciók segítségével verseng azért, amit Gramsci kulturális hegemóniának, tehát végső soron a politikai erők uralmi szférájának nevezett. Vagyis a küzdőterek kölcsönhatása nem egykönnyen tetten érhető, s a harc nem közvetlenül pénzért vagy hatalomért, hanem olykor csupán a definíciókért, s magáért a saját tér definiálásának jogáért folyik (Habermas 1994:304-305). Az ilyen terekben zajló csatározások, mivel javarészt észrevétlenek maradnak a köznapi mikro-kommunikáció szintjén, s csupán esetenként sűrűsödnek politikai cselekvéssé, lehetővé teszik az autonóm nyilvánosságok és kommunikációk kialakulását, amelyek egy önszervezési „küszöb” alatt erősítik a kollektív cselekvőképességet, s ezen az úton alakul ki végülis a „magánterülettel” szemben a habermasi nyilvánosság, amely maga is egyfajta területként objektiválódik (Habermas 1971:10-11). A nyilvánosság pedig szervesen illeszkedik egyfelől a kultúra világába, amely mint az emberek által szőtt jelentések világa „nem törvényt kereső kísérleti tudomány tárgya, hanem jelentés nyomába szegődő értelmező tudomány” eszköze (írja Geertz 1988:16)…, másfelől pedig a mindezen jelenségek együttese a politika „parttalan világába” tartozik (Gombár 1986), s így a politikai kérdések tematizálásának eszközéül szolgál. Értelmezéspolitika, értelemkeresés, a valóságszimbolizációs eljárások új keretrendszere tehát nemcsak kialakulóban van, de a társadalmi valóság önértékelésének is eszköztárába kerül. Már ha a valóság tényleg olvasatokban, tudásszociológiai közelítésben, objektív és szubjektív narratívákban leli önmeghatározását… – mert (lehet) ez épp oly fontos lenne, mint a mi meghatározási kísérleteink minderről…

Hivatkozott irodalom

A.Gergely András 2013 Visszatörzsiesedés vagy öngyarmatosítás. Új Magyar Szó /Kisebbségben/, on-line

http://regi.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/13574-kisebbsegben-visszatorzsiesedes-vagy-ongyarmatositas

A.Gergely András 1996 Feltörekvés, munkanélküliség és rendszer-reklám. Vázlatos állapotrajz 1994-ből. MTA PTI Műhelytanulmányok, No. 3. On-line:

https://mek.oszk.hu/11800/11801/11801.htm

Appadurai, Arjun 2001 A lokalitás termelése. Regio, 3:3-31. On-line: https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=2870

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis – London, University of Minnesota Press. (Francia kiadását használtam, Après le colonialisme. Paris, Payot, 2005.)

Barth, Fredrik 1996 Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1:3-25. https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=5206

Beck, Ulrich – Grande, Edgar 2004 Das kosmopolitische Europa. (magyarul 2007 A kozmopolita Európa: társadalom és politika a második modernitás korszakában. Szeged, Belvedere Meridionale).

Bell, Daniel 1976 The Cultural Contradictions of Capitalism. New York, Basic Books.

Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas (1966) 1988 A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó.

Berthoud, Gérard 1978 Etat-nation et ethno-résistance. Pluriel, No. 15:47-59.

Birnbaum, Pierre 1991 Les Sommets de l'État(s). Paris, Seuil.

Biró A. Zoltán 1992 A regionális identitás kialakításának néhány vonásáról. Regio, 3:61-71.

Bohmer, Peter 1988 African-Americans as an Internal Colony: The Theory of Internal Colonialism. In John Whitehead – Cobie Kwasi Harris ed. Readings in Black Political Economy (re-ed. 1999, Kendall/Hunt, Dubuque, Iowa).  https://academic.evergreen.edu/b/bohmerp/internalcolony.htm

Boudon, Raymond 1973 L'inégalité des chances, la mobilité sociale dans la société industrielle. Paris, Armand Colin.

Bourdieu, Pierre 1985 Az identitás és a reprezentáció. A régió fogalmának értelmezéséhez. Szociológiai Figyelő, 1:7-22. Lásd még: In Language and Symbolic Power. Polity Press, 1992:220-251.

Bourdieu, Pierre 2001 Előadások a televízióról. /Collège de France, 1996, Paris/. Budapest, Osiris.

Clifford, James 2000 Diaszpóra. Magyar Lettre Internationale, 39. https://lettre.c3.hu/

Cohen, Abner 1974 Two-Dimensional Man. An essay on the Anthropology of Power and Symbolism in Complex Society. Los Angeles, University of California Press, Berkeley.

Cohen, Jean 1982 Between Crisis Management and Social Movements. Telos, No. 52.

Foucault, Michel 1988 Fegyelem és büntetés. Budapest, Gondolat.

Császi Lajos 2003 Tévéerőszak és morális pánik. Budapest, Új Mandátum Kiadó. On-line: www.csaszilajos.hu/.../Tévéerőszak%20és%20morális%20pánik.pdf

Deleuze, Gilles 1973 A quoi reconnait-on le structuralisme? In François Chatelet ed. Histoire de la philosophie. Le XXe siècle. Paris, Hachette, 304-305. (Paris, Pluriel, 2000).

Geertz, Clifford 1994 A „bennszülöttek szemszögéből”. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 200-216.

Geertz, Clifford 1994(a) A forradalom után: a nacionalizmus sorsa az új államokban. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 104-125.

Geertz, Clifford 1994b Primordial Loyalties and Standing Entities: Anthropological Reflections on the Politics of Identity. Public Lectures 7., Collegium Budapest, 1-18.

Geertz, Clifford 1998 Az identitás politikájáról. Magyar Lettre Internationale, 31.  On-line: https://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/geert.htm

Geertz, Clifford 1999 Kultúrák háborúja. (The New York Review of Books, 1995. nov. 26.). Ford. Rupp Anikó. BUKSZ, 3. www.c3.hu/scripta/buksz/96/03/geert.htm

Geertz, Clifford 2001 Darabokból álló világ (A kultúra és a politika térképének megváltozása). Magyar Lettre Internationale, 49. (nyári) szám, https://lettre.c3.hu/

Goffmann, Erving 2000 Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó. (lásd még: https://people.brandeis.edu/~teuber/goffmanbio.html)

Goffmann, Erving 1974 Frame Analysis: Essays on the Organization of Experience. New York, Harper.

Gombár Csaba 1986 A politika parttalan világa. Budapest, Kozmosz Könyvek.

Habermas, Jürgen 1994 Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantisz, 304-305.

Habermas, Jürgen 1971 A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, Gondolat, 10-11.

Haraszti Miklós 1991 A cenzúra esztétikája. Budapest, Magvető.

Hechter, Michael 1975 Internal colonialisme. The Celtic Fringe in Bristish National Development. London, Routledge et Kegan Paul.

Heller Ágnes 1996 Identitások, életterek, hatalmi terek, ismeretlen belvilágok. Kritika, 8:14-17.

Heller Ágnes 1971 Előítélet és mindennapi élet. In Társadalmi szerep és előítélet. Budapest, Kossuth, 79-91.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2013 A „szellemi termelési mód”. Budapest, Kossuth Kiadó, 64-144.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2014 Identitások és határ-elmosódások. Antroport, Tavasz-nyár, 30 oldal, on-line: https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=307

Kapuscinski, Ryszard 1999 A migráció mint életstratégia. Magyar Lettre Internationale 33. (nyár), 24-26. https://lettre.c3.hu/

Kirschner, Joseph 1999 A manipuláció művészete. Budapest, Bagolyvár Könyvkiadó.

Kjosszev, Alexandar 2000 Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale, 37 (nyár), 7-10. https://lettre.c3.hu/

Kovács Éva 2003 Etnicitás vagy etnopolitika? Bizonytalanságok az etnikai identitás értelmezései körül. In Bárdi Nándor – Fedinec Csilla szerk. Etnopolitika. Budapest, TLA, 43-56.

Kovács Éva 2004 Előszó. In ugyanő szerk. A gazdasági átmenet etnikai tájképei. Budapest, PTE-BTK Kommunikációs Tanszék – Regio Könyvek, TLA, 7-17.

Lash, Christopher 1984 Az önimádat társadalma. Budapest, Európa.

Lévi-Strauss, Claude 1999 Faj és történelem. Budapest, Napvilág Kiadó.

Lévy, Françoise-Paul – Segaud, Marion 1983 Anthropologie de l'espace. Paris, Centre Georges Pompidou, série „Alors”.

Lipset, Seymour Martin 1958 Political Man: The Social Bases of Politics (magyarul 1995 Homo politicus. Budapest, Osiris).

Marcuse, Herbert (1964) 1990 Az egydimenziós ember. Budapest, Kossuth.

Mills, Charles Wright 1972 Hatalom, politika, technokraták. Budapest, Gondolat.

Oram, Andy 2009 Being online: identity, anonymity, and all things in between. On-line: https://radar.oreilly.com/2009/12/online-identity1.html

Packard, Vance 1966 Tékozlók. Budapest, Kossuth.

Packard, Vance 1971 Feltörekvés, reklám és szexualitás Amerikában. Válogatott írások. Budapest, Gondolat.

Ricoeur, Paul 1969 Herméneutique des symboles et réflexion philosophique. In Le conflit des interprétations. Paris, Seuil, 283-285.

Seul, Ottmar 1980 Le mouvement des Bürgeninitiativen. Autogestion, 13. No. 2-3:261-275.

Sfez, Lucien ed. 1977 L'objet local. Paris, Inédit, „10/18”:9-27.

Sumner, William Graham 1978 Népszokások. Budapest, Gondolat.

Vovelle, Michel 1982 Idéologies et mentalités. Paris, Ed. La Découverte.

Wallerstein, Immanuel 1991 Histoire et dilemmes des mouvements antisystémique. In Le grand tumulte? Paris, Ed. La Découverte, 10-55.

Walzer, Michael – Kantowicz, Edward T. – Higham, John – Harrington, Mona 1982 The Politics of Ethnicity. Cambridge, Harvard University Press.

White, William H. 1957 The Organisation Man. Doubleday, Anchor Books.

Wilson, Anne 1987 Mixed Race Children: A Study of Identity. London, Allen & Unwin.

Wolfe, Tom 1970 Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal. Budapest, Európa.

Zombory Máté 2011 Az emlékezés térképei. Magyarország és a nemzeti azonosság 1989 után. Budapest, L’Harmattan.