A kortárs társadalomtudományi szakirodalom rakatnyi gyűjteményben tárja föl és ontja magából a létkörülmények drámáit, kihívásait, válaszhiányait. Ezek mint létünk és érdemesnek tűnő életünk feltételei, viszont lassan – de meggyőző módon – mind a veszteségek oldalára kerülnek, amikor Elszabadult világunk összegződő hatásait kényszerülünk átélni.[1] A globális változások között ott találjuk a nők felszabadításának újabb időszakát, a demokrácia értékképzetének terjedését és virtuális térhódítását (párhuzamosan a devalválódás eseteit ugyancsak), az új gazdasági függésrendek bíztató hozamait is, de Anthony Giddens korábbi, Harmadik út című kötetének korszakos fogalomalkotási kísérletét ugyancsak cáfoló, dilemmákkal teli textust is olvashatunk újabb kis kötetében, mely egy 1999-es előadás-sorozatának anyaga. Ebben nem hagy kételyt afelől, hogy a történeti változások egyik korszakosan meghatározó időszakát éljük át mostanra, vagyishogy a világ bármely pontjának képzelt elszigeteltsége immár érvénytelen impresszióvá lett, hiszen minden változás majdnem minden más helyen is vihart arat…

Kötete 1999-es BBC-előadások füzére, elsőként a globalizációról és hatásairól, mintegy mellékletképpen a kockázatról és annak jelenkori természetrajzáról, ezt összevetve egy harmadikban a hagyomány jelenségéről és jelentőségéről, majd a családról, s végül a demokrácia természetrajzáról, elkerülhetetlenségéről és nehézkes útjáról. Mindezt külön fejezetben egészíti ki egyfajta „olvasmányjegyzék” az öt témakör válogatott szakirodalmának legjelentősebb és legkihívóbb opuszairól, rövid ismertetővel. A világ „elszabadultságának” okait persze mindmegannyi témakörben a legizgalmasabb összefoglalókra és korszakos hatású áttekintésekre építi, de már az is rendkívül rizikós, ahogyan a személyes tapasztalati valóságot a külvilág tesztjeivel, a magyarázó hatású jelenségek jelentéseivel veti össze. Ilyen például, ahogyan a demokrácia-fejezetet a berlini fal megnyitásával jellemzi, ahol a legelső létrák pionírjait a legkomolyabban visszaküldő tévéstábok lényegében kedvük szerint rendezték át a valóságot, vitathatatlanná téve, hogy a konstruált realitás éppúgy eszköz a lehetséges világok felé, mint a legsúlyosabb válságjelek vagy emberi drámák sodrásai. Nem „mindent vagy semmit” jelenség tehát, hanem alkufolyamat, mégpedig korlátozott érvényességgel és örökséggel, szeszélyes befolyásokkal és nem kívánt pártjelenségekkel, sőt John Stuart Mill óta korlátozó akarat kibontakozásával is.

A 70-es évek óta világszerte megkétszereződött—megháromszorozódott demokráciák száma azonban kísérőjelenségként a pártok számának relatív csökkenésével, a közbizalom megcsappanásával, a politika devalválódásával is együtt járt, megannyi visszarendeződés kísérte, a fiatalabb generációkat a parlamenti politizálás nem érdekli már, nem-determinált sorshelyzetben nőttek föl és nem is érzik hálásnak magukat, ha eszélyesen rendeződnének bizonyos dolgok, sem akkor, ha marginalizálódik, ami korábban a közviselkedés fókuszában vagy célrendszerében volt. A közpolitikai helyzet elmélyítés,

a demokrácia demokratizálása

azonban még hátravan mint feladat, a közbizalom visszanyerését nem az „öregfiúk kapcsolatrendszerének” hatvanas évekbeli modellje biztosítja, s a nyitott társadalmakban a politikai alkuk és gazdasági korrupciók is átláthatóbb konstrukcióvá erősödnek, a nemzetieskedő szintű szervezetépítés, a sokkal tagoltabb érdekérvényesítő rendszerek formálódása könnyebben elviseli a „gengszterkapitalizmus” jelenségeit is, ha a kormányok, a gazdaságok és a civil társadalmak mint „háromlábú szék” stabilizálják a jövőben a perspektívákat. De ilyen téren is elszabadult világunk nem kevesebb, hanem több irányítást igényel, s akkor a demokrácia nem könnyen eltaposható virágszál marad, hanem terméketlen talajon is megélni képes esély a további virágzásra.

Giddens filosz optimizmusa persze a család felbomlását sem mint „minden családi rossz” jelenségét vagy szociológiai tragédiáját, hanem a hagyományos családok fennmaradásának nagyregionális érvényességét kezeli, éppenséggel aggasztó tünetként, sőt arra is figyelmeztetve, hogy nagynénije hatvan éven át volt házas – boldogtalanul… E téren is „érzelmi demokráciát” próbál serkenteni, megvallva, hogy

a határvonalak

a kozmopolitizmus és fundamentalizmus közötti harcban vannak, nem pedig a nemek közti szerepmintázatok változó terében. Az utóbbiak pedig nem egyenlőek a fanatizmussal, tekintélyelvűséggel, ahogy az előbbiek (életvilágok átélhető teljessége és a hagyománykövetés új mintázatai) sem a kozmopolita cselekvésmódok autonómiája mentén értelmezhetőek. A hagyománykövetés gyengülésével pedig a fölszabadult identitáskeresés is sokszor „fedezi föl” a traditumok példatárát, miközben átnevezi identifikációs bázisát vagy függésrendjét és önkép-alakító lehetőségeit. S ez sem veszélyesebb, sem nem kockázatosabb folyamat, mint volt bármely kor fenyegetése – a rizikó jeleit olvasni, hatásait kezelni kell megtanulnunk, ellenkező esetben a merészség és óvatosság dilemmájában a lemaradást, s nem az innovációt erősítenénk, ami pedig annak elvesztését is jelentené, amit a rizikó eredeti (portugál) jelentésében a „merni!” sugallata kínál.

Giddens a globalizációs sodrást részint tehetetlenségünk jelének és intézményes felkészületlenség bűnének tekinti, elfogadva és tanítva, hogy az esetleges és kiszolgáltatottá tévő tünemény hatalmába kerülni nem dicsőség, átlátni és kezelni tudni viszont annál is méltóbb vállalás. Főként akkor, ha konstatáljuk, hogy nem alkalmi „végzetről” van szó, mely fölénk magasodik, hanem alapvető életkörülményeink bevallható változásáról és új függésrendek kialakulásáról, melyben jelen lennünk nemcsak állapot, hanem felelős vállalás kérdése is.